Mindenkinek, aki gender-kérdésben nem kíván a szekértáborokhoz csapódva elvtelen és gondolkodásmentes álláspontot képviselni, kötelező olvasmány Szilvay Gergely munkája. A kötet könnyed, befogadható, olvasóbarát, miközben maximálisan kielégíti a tudományos értekezések minden szakmai kívánalmát. A szerző maga konzervatív, ám műve a klasszikus liberális megközelítéssel dolgozik: a tapasztalatokra és a tényekre alapozva értékel, ezen felül a legkevésbé sem ítélkezik. Remek könyv, szinte minden mondata élmény.

Egy négyszáz oldalt meghaladó kötetet lehetetlen volna pár bekezdésben összefoglalni, így jómagam - rendkívül önkényesen - csupán a számomra legérdekesebb tanulságokra térnék ki. Ami a lényeg (és ez végigkíséri a teljes művet): két markánsan különböző iskola feszül egymásnak. Az egyik tiszteli a valóságot, a biológia, a pszichológia és a történelem igazságait (ez a szerző attitűdje, melyhez magam is csatlakozom); a másik egy elképzelt fantáziavilágban él, ahol még a legősibb, legzsigeribb jelenségek is csupán társadalmi konstrukciók - igen, még a nemi vágy is!! - és minden, de minden a hatalomról és az elnyomásról szól. Természetesen a normalitást képviselők is fellépnek a fizikai erőszak ellen, a posztmodernek azonban nem érik be ennyivel: ők mindenütt agressziót látnak, és farkast kiáltanak (s ha nincs, hát festenek). Mindezekből következően a régi iskola tiszteli az emberi testet, annak adottságait objektív valóságként fogja fel, ismeri annak rendeltetésszerű működését és a homo sapiens évezredes ösztönvilágát; ezzel szemben a gender-ideológia megszállottjai tagadják az ösztönök és a hormonok szerepét, továbbá felháborodottan tiltakoznak az ellen, hogy egyáltalán létezhet olyan, mint rendeltetésszerű működés. Az egyén pillanatnyi hóbortjait tartják a legszentebb és legbebetonozottabb valóságnak, amelyhez az ösztönöket, az érintett fizikai testét, valamint a teljes társadalmat igazítani szükséges. "Jelenleg a genderteoretikusok fő elfoglaltsága az, hogy a világ minden létező jelenségét megpróbálják sajátos szempontjaik szerint értelmezni. A gender-elmélet sajátos törésszögben mutat bármit, amire ráalkalmazzák; minden mögött kimutatja a heteronormatív mátrixot, a mérgező maszkulinitást, az elnyomó nemi binaritást és persze a patriarchális hatalmi viszonyokat, legyen szó nemcsak politikáról, hanem művészetről, hétköznapi beszédről és szóhasználatról, vagy akár gasztronómiáról." Teljes nonszensz, egyetlen percig sem vitás.

TÁRSADALMI NEM

"Nincs szükségünk a genderre. Jobb lenne nekünk nélküle." - idézi a szerző a filozófus Rebecca Reilly-Coopert, aki szerint a gender identitások elképzelése úgy, ahogy van, teljességgel felesleges, hiszen nem a nemiség, hanem az emberi személyiség az, amely spektrumon helyezhető el. Magam is ezt a radikális álláspontot képviselem. A társadalmi nem fogalma a zavarkeltésen túl semmi egyébre nem alkalmas. Létezik biológiai nem, amit a kromoszómáink és az ivarszerveink meghatároznak. És létezik emberi személyiség, amelynek része a készségek és érdeklődési körök összessége, a szexuális orientáció, az intelligencia és még egy sor egyéb. Ahogy Szilvay Gergely is rögzíti: a gender kifejezés eredetileg biológiai nemet jelentett, s a gender-kutatások valójában a férfi és női sajátosságok vizsgálatát jelentették. Ez tök oké, semmi gond vele. A társadalmi nem fogalma azonban valódi filozófiai szélhámosság, mesterségesen kreált szürke zóna. Klasszikus marxista trükkről van szó, olyan ez, mint a kizsákmányolás fogalma, amely ugyancsak felesleges és értelmetlen. Létezik ugyanis tisztességes, önkéntes üzlet és létezik rablás. A kettő között nincs az égvilágon semmi, csak mélységesen mély szakadék. "A valóság az, hogy az emberek 99,98 százaléka egyértelműen férfi vagy nő. (...) Csak kétféle reprodukciós rendszer létezik, s ezért csak kétféle nemről beszélhetünk." - Ezek már dr. Laura Hayes, a 40 év tapasztalatával rendelkező szakpszichológus szavai. A biológiai nemek körét tehát nem igazán érdemes bővíteni. A személyiség fogalmába pedig minden belefér. Ezek után mégis mi értelme van a kettő közé ékelt szürke zónának, a társadalmi nem kifejezésnek? 

METOO

Pontosan ugyanez a helyzet a metoo kapcsán is. Az égvilágon semmit nem ad hozzá a civilizációhoz, csupán elvesz abból. Létezik ugyanis nemi érőszak, és Napnál is világosabb, hogy minden vonalon fel kell lépni ellene. Az a minimum, hogy az érintettek rendőrségi feljelentést tesznek, s minden ilyen esetben nyomozás indul. Mit tud ehhez hozzátenni a metoo? Semmi mást, azon túl, hogy megteremti a maga szürke zónáját azáltal, hogy erősen felvizezi az erőszak fogalmát. A szerző Vándor Éva HVG-n megjelent cikkét idézi: "Sok nőnek, aki a 'jó a segged!' beszólástól a nemi erőszakig terjedő spektrumon megtapasztalta a szexuális zaklatást, a közösségi oldalakon megjelenő vallomások katarzis élménnyel érnek fel." Ha a metoo megmaradt volna egy szimpla buzdításnak, hogy a valódi áldozatok ne rejtőzzenek el indokolatlan szégyenükben, hanem harcoljanak az igazukért, úgy minden jó érzésű ember szimpatikusnak és támogatandónak mondaná. Ám amikor már egy béna, de ártalmatlan férfidumát is beemelünk a megbocsáthatatlan vétkek közé, onnantól az egész kezdeményezés nevetségessé és hiteltelenné válik. Szilvay Gergely igyekszik rendbe tenni a dolgot: "A bók, beleértve alpári formáit is, nem szexuális zaklatás, és nem is az első lépés afelé. Aki zaklatni akar, megoldja bók nélkül. De Vándor Éva gondolatmenete jól mutatja, mennyire ellehetetleníti a 'minden zaklatás, amit annak érzel' elgondolása a nők és a férfiak közti közeledést". A szerző idézi még Kay S. Hymowitz írását, aki szerint "a szexuális forradalom magáévá tette a női szexuális vágy értékét, az autonómiát és a beleegyezés szükségességét; ezek valódi morális eredmények és hál' istennek a modern élet magától értetődő részei." Ekkor persze még csupán a hatvanas évek végén jártunk, amikor a feminista mozgalom is pozitív és vállalható célokért küzdött. Az írónő a Rolling Stone magazin korai stábját hozza példaként, ahol mindenki szexelt mindenhol és mindenkivel; hozzájuk képest Harvey Weinstein - aki miatt az egész metoo-őrület elindult - csupán szánalmas lúzer. A szeszélyes, hóbortos és rém következetlen feminizmus mindenesetre 2017. októberének egy borult, ködös délutánján fújt egy hátraarcot, s - megtagadva a szexuális forradalom minden vívmányát - átváltott a középkort megszégyenítő, ostoba prüdériába.

TRANSZSZEXUALITÁS

Walt Heyer 1983-ban esett át nemváltó műtéten, majd később megbánta és megpróbálta visszacsinálni, amint és amennyire lehetett. Azóta a transzmozgalom heves kritikusa. A később pszichológiai végzettséget szerző férfi szerint transzneműség orvosi szempontból nem létezik, az minden esetben csupán egy puszta érzés, elképzelés. A háttérben mindig pszichológiai, érzelmi, szociális, vagy szexuális zavar áll. John Hoopes, a Johns Hopkins Kórház nemiidentitás-klinikájának egyik volt vezetője - aki azelőtt maga is támogatta az átalakításokat - a szakterületen töltött hosszú évek után kijelentette: még sosem látott sikerrel végződő operációt; a legtöbb páciens problémái a legkevésbé sem oldódtak meg a műtétek után. Heyer és Hoopes következtetései talán túlzóak, hiszen elvétve olvashatunk olyan esetekről, amikor valaki az új testében lel önmagára és találja meg a régóta áhított kiegyensúlyozottságot. Ám ami tény: a transzneműek között az öngyilkosságok aránya brutálisan magas, és ez a nemváltó műtéteket követően sem változik. Elgondolkodtatóak azok a jelenségek is, amikor egyes, jól körülhatárolható közösségekben - kamaszok körében, életük legbefolyásolhatóbb periódusában - egyik pillanatról a másikra ugrásszerűen megnő a transzneműek száma. Talán mégis lehet szerepe e téren a divatnak, a propagandának, a különböző médiatartalmaknak? Vajon hogyan tudnak tükörbe nézni azok az orvosok, akik gyerekek számára írnak elő visszafordíthatatlan hatású hormonterápiát, később pedig nemi szerveiket szabdalják, miközben meg sem próbálták kezelni őket? Pontosan tudjuk: a legtöbb fiús lányból, aki folyton együtt focizik a srácokkal, normális családanya lesz; és a lányos fiúk többsége is révbe ér mindenféle nemátalakítás nélkül. Azelőtt létezett egy olyan orvosi alapelv, hogy csakis akkor nyúlunk szikéhez, ha az egyéb megoldások hatástalanok, vagy reménytelenek. Itt azonban megfordult a világ: a korszellem tűzzel-vassal irtaná a terápiás megoldás gondolatát is. Nem ismerek ennél aljasabb attitűdöt. Ha csak 2% esély van rá, hogy az érintett transz-állapota csupán időleges és képes lehet megbarátkozni eredeti testével, úgy egyszerűen muszáj volna megpróbálni. Döbbenetes, hogy az erre szakosodott klinikák hangja erősebb a józanokénál. Dr. Johanna Olson-Kennedy, az egyik neves Los Angeles-i "egészségügyi" intézmény igazgatója például igazi cukrosnéniként szokta magához édesgetni a bizonytalan gyerekeket a következő kérdéssel: "ha egy fahéjas süti dobozában epres süti van, az vajon fahéjas, avagy epres süti?" Szemérmetlen és gátlástalanul aljas dolog ártatlan gyerkőcök megvezetése ilyen olcsó, csalárd fogásokkal. Minden józan ember számára világos, hogy az emberi test nem úgy viszonyul a lélekhez, mint ahogy a doboz az édességhez. A csomagolás lényegtelen elem és nem elválaszthatatlan része a sütinek. Ezzel szemben az emberi test és a psziché olyan egymással szorosan összefüggő, egymásra oda-vissza ható egységet képez, amelyet lehetetlen megbontani. Csodálatos dolog, hogy a 21. században egy törpekisebbség problémáját is kezelni lehet, de csak azért, hogy ne érezzék magukat törpekisebbségnek, vagy hogy az erre specializálódott klinikák vastagon profitálhassanak, még nem kéne mindenkit rávenni a hülyeségre. Pláne ami a fiatalkorúakat illeti. 

Szilvay Gergely könyvében kitér még a pc nyelvi diktatúrájára, a posztmodern egyetemekre és az LMBTQ-mozgalom által megrendelt népies gyermekmesék problémájára; elmagyarázza, hogy a gender-elmélet mitől ideológia, és legfőképp hogy miért totál felesleges: "Mindazt, amiben a gender-elmélet teoretikusainak, aktivistáinak, híveinek igaza van, azt az ember és a társadalom radikális átalakítása és a gender-elmélet nélkül is meg lehetett volna valósítani: a nők szabadságának biztosítását, a homoszexualitás kriminalizációjának eltörlését, a szexualitás nagyobb szabadságát és természetesebb felfogását, az üvegplafon elleni küzdelmet, az azonos munkáért járó azonos bért, a házimunka méltányos megosztását, és így tovább. Mindezek teljes mértékben összeegyeztethetőek az ember helyes és reális, klasszikus értelmezésével." A szerző a zárszóban arra figyelmeztet, nehogy abba a hibába essünk, mint sokan a marxizmus kapcsán: "A gender-elmélet nem egy szép idealizmus, ami azonban nem reális. A gender-elmélet téves, a mélyén rejlő, radikális elképzelések megvalósítása kifejezetten nemkívánatos. Ideje, hogy a téves gender-elmélet átadja a helyét egy valódi, helyes gender-elméletnek, mely nem kísérli meg a lehetetlent, és a realitások talaján állva segíti kiteljesedésünket férfiként, nőként, emberként, elismerve az emberi természet állandóságát és tökéletlenségét, megelégedve emberi mivoltunk, női és férfi létünk korlátaival és lehetőségeivel."