A hívő azt vallja: Isten a képére és hasonlatosságára teremtette az embert. A szkeptikus szerint az ember teremtette a saját képére és hasonlatosságára a különböző isteneket. Ebben a vitában algha lehet igazságot tenni, azon viszont érdemes elmorfondírozni, hogy az istenhitnek van-e egyáltalán bármilyen meghatározó szerepe életünk során.

Ken Wilber amerikai gondolkodó "A működő szellem rövid története" című művében bemutatja az emberi-társadalmi tudat fejlődését az ősközösségektől kezdve napjainkig. Azt állítja - és ebben számos filozófustársa egyetért - hogy a felvilágosodást követő, mai napig tartó racionális korszak képviseli az eddigi legfejlettebb tudati szintet, azonban felemás világ ez, mert a jelen embere számára égetően hiányzik a spiritualitás. "Isten halott" - állapította meg Nietzsche, ám a trónja üres, sokaknak nem sikerül pótolniuk semmivel, így létük tökéletesen kiüresedett és értelmetlen. A jelenség nyilvánvalóan létező, mindazonáltal két megjegyzés mindenképpen idekívánkozik. Egyfelől: a vallásosság sem nyújt semmiféle garanciát arra, hogy az életnek valódi célt, tartalmat és értelmet adjon. Magát a hitet nehéz erőltetni, az üres vallási rituálék és formaságok pedig aligha nyújtanak éltető lelki táplálékot. Egy református lelkész fakadt ki így egy ökumenikus egyházi találkozón: "Az emberek érdeklődnek Jézus után, de ránk már nincs szükségük." Másfelől legalább ilyen lényeges, hogy spirituális igényeinket százféle módon kielégíthetjük, a hagyományos vallásosság csak egy a számtalan út közül.

Amikor - hittel, vagy csupán képletesen - Istenről beszélünk, elsősorban mint teremtőre gondolunk. Jóságos bárki lehet, mindenhatók csak kevesen. A teremtés ugyanakkor esszenciálisan isteni megnyilvánulás, s talán ez az az aktus, melynek során mindenki képes felfedezni a benne lakó Istent; talán ez a mozzanat lehet az, amely értelmessé és tartalmassá teszi az emberi létezést. Csíkszentmihályi Mihály a "Flow" című alapművében leírja azt az áramlatélményt, amely a koncentrált figyelemmel végzett tevékenységet kíséri: megáll az idő, megszűnik a külvilág, s feloldódik az éntudat. Mámoros érzés, és az igazán tudatosak igyekeznek ebben az áramlatban maradni valamennyi tevékenységük során. Persze, lássuk be, hogy a mosogatás, a nagyvállalati bérszámfejtés, vagy épp a futószalag melletti munka a legnagyobb igyekezetünk mellett sem nyújtja minden esetben ugyanezt az élményt. Az alkotó, teremtő, kreatív tevékenységek ugyanakkor nagyon is, és szinte mindegy, hogy posztmodern festményt, gyufaszálakból Lánchíd-makettet, ateizmusról szóló esszét avagy ötfogásos ebédet készítünk. A művészetek, a tudomány, a technológiai találmányok, a világ felfedezése - ezek mind olyan területek, melyek valamennyiünk előtt nyitva állnak. Teljesen elképzelhetetlen számomra, hogy egy olyan ember, aki elmerül a felsoroltak valamelyikében, ne tudná szellemi-spirituális igényeit maximálisan kielégíteni. A fiatal Nietzsche szerint "a művészet (...) az élet legnagyobb feladata, s egyedüli metafizikai tevékenysége"; illetve: "Mi a saját életünk költői szeretnénk lenni, mégpedig a legkisebb hétköznapi dolgokban." Egyet kell értenem vele, s abban is, hogy a vallás sem több a művészetnél, ráadásul sok esetben borzasztóan hamis az alkotás.

A másik klasszikus kérdés az erkölcs problematikája. Vajon tényleg szükségünk van bármilyen istenségre ahhoz, hogy helyesen cselekedjünk? Vajon tényleg a pokoltól való félelmünk fog bennünket a jó útra terelni? Albert Einstein így ír: "Egy ember erkölcsi magatartása rokonszenven, neveltetésen és szociális kapcsolatokon és szükségszerűségeken kell hogy alapuljon; semmi vallásos alap nem szükséges. Az ember igazán rossz úton haladna, ha a halála utáni büntetéstől való félelem vagy a jutalom reménye korlátozná." (New York Times, 1930.) Richard Dawkins szerint az erkölcs evolúciós örökségünk, azon normák gyüjteménye, amely lehetővé teszi egy társadalom egészséges együttélését. A legtöbb vallás önmagából eredezteti a morált, azonban az a tény, hogy a "ne ölj", "ne lopj", "ne árts a másiknak" típusú intelmek csaknem minden kultúrában fellelhetők, azt sejteti, hogy az egyetemes emberi erkölcs létező, vallásfüggetlen és közös gyökerekkel bír.

A harmadik nagy fejezet, amiért szükségét érezzük Istennek, a halál utáni élet kérdése. A kereszténység és az iszlám mennyországot remél. A hinduizmus a lélekvándorlásban hisz, ahogy a buddhizmus is, csak az utóbbi végállomást is vizionál. A Jehova Tanúi az ezeréves birodalmat hirdetik. A modern ember számára mindezen elképzelések meseszerűek és megmosolyogtatóak. Csányi Vilmos így ír: "Az élet értelme nem a halálon túli valami, jutalom, vagy büntetés, örök, émelygő édelgés a jóknak, pokol a rosszaknak. A halálon túl nincsen semmi." Lehet, hogy nincsen igaza. Talán létezik túlvilági élet. Talán más testben születünk újjá, talán a nirvánába jutunk, talán a mennyország vár ránk. Az sem kizárt, hogy ezeréves birodalomban találjuk magunkat. Ám ha elég bölcsek vagyunk, úgy ezekre csupán mint bónuszjátékra tekintünk. Örömmel veszünk és elfogadunk minden transzcendens jutalmat, de semmiképpen sem ezekre építjük az életünket. Több ferences-rendi barátomat is megkérdeztem, hogy mi motiválta őket a hármas fogadalomra; a túlvilág ígérete, avagy a szerzetesi létforma. Mindannyiszor megnyugtató választ kaptam: gondolkodás nélkül az utóbbit jelölték meg.

Lehet, hogy létezik Isten. Jó lenne biztosan tudni - nem csupán érezni - hogy van egy minket óvó és védelmező, mindent átfogó és átjáró erő. Ám csak azért, hogy életünknek célt találjunk, vagy hogy megismerjük a morálisan helyes utat, felesleges bármiféle istenképet gyártanunk. Einstein világlátását abszolút közel érzem a sajátoméhoz: "Egy istent, aki alkotásait jutalmazza és bünteti; akinek akarata van, olyat, akit mi magunkon kívül megélünk, nem tudok elképzelni." Hitem szerint Jézus világképe is hasonló: "Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. (...) Mert az Isten országa közöttetek van." Az Újszövetség legkijózanítóbb mondatai. Ha a teljes univerzumot nevezzük Istennek, annak már valóban lehet értelme. Ráadásul ezzel azt is megúsztuk, hogy bizonyítani kéne a létezését.