Amennyiben egy kiadós verésről van szó, úgy készséggel elismerhető a közmondás igazsága. Minden más esetben azonban erősen megkérdőjelezhető, s ezt különösen ilyenkor, karácsony táján érezzük.
A bajok ott kezdődnek, hogy az esztendő legsűrűbb időszakát éljük. Év végi zárások, elszámolások, kétszeresére duzzadó forgalom, lejáró projekthatáridők, ajándékok és képeslapok az üzleti partnereknek, karácsonyi céges vacsorák, otthoni készülődés, sütés-főzés, takarítás... és mindezeket megfejelve őrült rohangálás a kötelező, családi ajándékok után. A legtöbbünknek úgy hiányzik, mint lufiárusnak a jégeső. Egy nyugdíjasnak, aki már szeptember közepén elkezdi beszerezni a fa alá valót, talán nem jelent gondot mindez. Ám egy aktív életet élő átlagember nem könnyen és főleg nem szívesen áldoz néhány óránál többet ajándékvásárlásra, beleértve a kreatív ötletelést is.
Az időszűke azonban csak a legkisebb probléma. A kötelező ajándékozás már önmagában is borzalmas intézmény. A. J. Christian tökéletesen megfogalmazza a lényeget: "Nem ajándékot vársz viszonzásul, hanem a másik ember örömét. S ez talán még rosszabb, mintha egy vázát vagy nyakkendőt kérnél cserébe, mert azt az embert, akinek meglepetést szeretnél szerezni, belekergeted a hazugságba. Hiszen mi is történik? Odaadod a csomagot és lesed, hogy mennyire örül az ajándékodnak. Még mondani is szoktad: nyisd már ki, hadd lássam az arcodat! A szerencsétlennek azonnal görcsbe rándul a gyomra, és miközben a csomagot bontogatja, lehajtott arcán már a mosolyt gyakorolja, mert tudja, hogy meg kell felelnie az üzletnek: ajándékot adtál, amiért neki cserében örülnie kell." Így megy ez. Extra nehezített pályán játszunk, amikor egy tehetős nagybácsi, vagy egy unalmas, betegeskedő nagynéni a célszemély. Előbbinek bőven megvan mindene; nincs az a méregdrága szivar, vagy whisky, amit nem kóstolt még. Annak függvényében, hogy milyen mélyen nyúlunk a zsebünkbe, ajándékunk a szánalmas és a közhelyes közötti skála valamely pontjára kerül. Az unalmas nagynéni legalább ilyen fejtörést okoz: nincsenek hobbijai, nem olvas, nem öltözködik, nincsenek szükségletei, nem is él igazán. Ember legyen a talpán, aki frappáns ajándékötlettel képes előállni. Valójában a gyerekek azok, akik az ajándékozás egyetlen szerencsés célcsoportját jelentik. Ők nem csupán arra képesek, hogy őszintén örüljenek, de még azt is készséggel megteszik, hogy előzőleg kívánságlistát írnak Jézuskának. Még úgy is, ha közben tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy az elsötétített nappaliban nem a fiatalkorú Messiás bukdácsol, hanem anya és apa az, akik megpróbálják észrevétlenül becsempészni a csomagokat a fa alá.
Amikor önzetlen adományozásról esik szó, annak alapvető kritériuma a láthatatlanság és névtelenség. Onnantól azonban, hogy letérünk Szent Miklós útjáról, már lehetetlen eljátszani, hogy nem várunk semmit cserébe. A húszfős nagycsaládnak karácsonyi vacsorát készítő nagymama lazán előadhatja a mártírt, hogy három napja süt-főz és alig áll a lábán, csak hogy a família jól mulasson. Nyilván azt várja, hogy ezért szentté avassák, s amíg tartanak a fogások, az ő könnyfakasztó, önfeláldozó jóságát zengje az asztal. Ez esetben is sokkal becsületesebb lenne az őszinteség: "Gyerekek, mérhetetlenül boldog vagyok, hogy mindenki eljött, s együtt ünnepelhetünk. S ha ennek az az ára, hogy pár napig meg sem álltam, azt kell mondjam, bőven megérte!" Valahogy így kéne gondolkodni és létezni, nem csupán az ünnepek idején, de a hétköznapok során is. Megtanulni és elfogadni, hogy - szüleinken kívül - soha, senki nem fog minket önmagunkért szeretni, csakis azokért az értékekért, amelyeket mi magunk nyújtunk másoknak. Tiszta sor, hogy tetteinkről és szavainkról leolvad a cukormáz és eltűnik a pátosz, ha beismerjük: gyakorlatilag MINDENT önzésből teszünk. Ám az elégedett és békés világ nem az önzetlenséget hirdető, hamis szólamokból épül, hanem épp ellenkezőleg: okos és megfontolt önzéseinkből, melyek nem bántanak senkit, csupán keresik az örömöt, a kapcsolódást, a másik embert. Ez a karácsony igazi üzenete.