Elképzelhető, hogy háromezer évvel ezelőtt, Salamon király idejében, avagy néhány évszázaddal később, amikor a bölcs uralkodó mondásait a Példabeszédek könyvében összegyűjtötték, még volt igazsága a címbéli gondolatnak. Az sem vitás, hogy sokan a mai napig szükségét érzik egy atyáskodó vezérnek, aki rendet teremt, utat mutat, s elmondja, mit szabad és mit nem; mi a helyes és mi a helytelen. De vajon tényleg szétesne a világunk vezetők nélkül?

Egy gyermeknek semmire sincs nagyobb szüksége, mint a szülői gondoskodásra. Az anyai, féltő törődésre, az apai, mindentől megóvó erőre, s mindkettőjük kiegyensúlyozott, mosolygós ölelésére. Ez a - jó esetben - paradicsomi állapot egészen a kamaszkorig eltart, ott azonban - a természet törvényeinek megfelelően - borul minden. A serdülők hormonháztartása brutálisan megváltozik, s a felnőtté válás folyamata nem csupán a testi jegyekben, de a kérlelhetetlen lázadásban is megnyilvánul. Egy éretlen szülő hajlamos elfeledkezni arról, hogy ő maga is ugyanezt az utat járta, s értetlenül, idegenül tekint fiára, lányára. Pontosan érzi, hogy gyereke már nem ugyanaz, mint aki öt-hat évvel azelőtt volt, ám - felkészületlenül és szerepére alkalmatlanul - az egykori kisiskolásnak kijáró nevelési módot próbálja továbbvinni, természetesen totál reménytelenül. Pedig tudnia kéne: az a hirtelen megnyúlt, esetlen kölyök élete legfontosabb szakaszán megy át. Ebben a periódusban teljesen normálisnak számít az ajtócsapkodás, az éjszakai kimaradozás, de még az is, ha gyerek visszaüt, amikor az apja kezet emel rá. Egy intelligens szülő felkészülten várja a kamaszkor tomboló viharát, s megértő, de semmiképpen sem tolakodó türelemmel segíti át leszármazottját a serdülőkor tajtékos hullámain.

Ha megfigyelünk egy bölcsőtől sírig terjedő életpályát, valójában az emberi evolúció felgyorsított filmjét látjuk. Először négykézláb állva közlekedünk, majd lassan felállunk és járni kezdünk. Kimondjuk az első szavakat, hogy aztán idővel összetett mondatokban beszéljünk. Kezdetben minden csak rólunk, a szükségleteink azonnali, ellentmondást nem tűrő kielégítéséről szól. Később a teljes énközpontúságot felváltja a szociális intelligencia; az itt és most kérlelhetetlenségét a türelem; a toporzékolás és a hiszti pedig átadja a helyét az önérvényesítő kommunikációnak. Pontosan ugyanez történik az emberiség társadalmi evolúciója során is. Minél fejlettebb tudati szintekre lépünk, annál közelebb kerülünk ahhoz, hogy képletesen is leváljunk a köldökzsinórról, s elkezdjük önálló életünket. Az ősember még ijedten rezzent össze a barlangjában mennydörgés idején, de még az antik görögöknek és rómaiaknak is több tucatnyi istenségre volt szükségük, hogy a világ dolgait önmaguk számára érthetővé tegyék. A 19. századra - Nietzsche szavaival - Isten halott, vagyis az emberi tudás elérte azt a szintet, amikor már nem szükséges a tudományos réseket transzcendens magyarázatokkal betömködni. A világ civilizált szegmenseiben a tekintélyelvű vallások ideje lejárt; már az aktív hívők sem a pokoltól való félelmükben, avagy egy emberarcú Isten kedvéért igyekeznek helyes életet élni, hanem mert tisztában vannak vele, hogy az alapvető erkölcsi normák mindenféle felekezettől függetlenül is érvényesek. A vallási vezetés túlélésének egyetlen sansza maradt, ez pedig egy radikális fordulat a tekintélyelvűség felől a jézusi, humanisztikus irányba. Ennek hiányában pár évtizeden belül a templomok csupán múzeumok maradnak, ahogy Nyugat-Európa számos helyszínén már jelenleg is ez az egyetlen funkciójuk. 

Ha végigtekintünk a Föld vallási térképén, azt látjuk, hogy a harmadik világban a kereszténység és az iszlám versenyfutása zajlik. Ezek a kultúrák még a társadalmi evolúció lázadó kamaszkorát sem érték el. A Nyugat pár száz évvel előrébb jár, emberi léptékkel tekintve a 17 éves serdülő szintjén járhatunk. Már nem látogatjuk a vaságnapi miséket, de még a szülői házban lakunk, s nem kis szorongással tekintünk a jövő irányába, amikor előbb-utóbb a saját lábunkra kell állnunk. Egyelőre el sem tudjuk képzelni, milyen lesz a létezés az ősök nélkül. Az sem könnyíti meg a dolgunkat, hogy szüleink szemmel láthatóan nem támogatják önállósulási törekvéseinket. Egyikük a múltba tekint, s a tradíciókra hivatkozva próbál uralkodni felettünk; a másik félt, hogy kárt teszünk magunkban, hogy nem leszünk képesek gondoskodni magunkról. Kilépve a metaforák világából: az emberiség történelmét tekintve azt látjuk, hogy a tudományos-technikai fejlődés nem csupán a gazdaságot, de a társadalom szerkezetét is folyamatosan alakítja, oly módon, hogy az egyén az őt megillető teljes szabadságból egyre nagyobb szeletet birtokol. A fejlődés persze nem lineáris, hanem számos zsákutcával tarkított (kommunizmus, nemzetszocializmus), mindazonáltal az íve - a rabszolgatartástól a feudális osztályviszonyokon át a parlamenti demokráciáig - egyértelműen kitapintható. S hogy mit hoz a jövő? Nyilván felelőtlenség volna jóslatokba bocsátkozni, különösen manapság, amikor a tradicionális jobboldal és a politikai baloldal képviselő is rögeszmésen az állam mindenhatóságát hirdetik. A hosszútávú történelmi trend ugyanakkor kétségtelenül növekvő egyéni autonómiát mutat, ami - idővel - az állam szerepének csökkenését, vagy akár teljes megszűnését is eredményezheti.

Voltak idők, amikor vezetés nélkül elveszett volna a nép, sőt úgy tűnik, még ma sem vagyunk elég érettek ahhoz, hogy egy nagyságrendekkel hatékonyabb és igazságosabb, állam nélküli társadalomban létezzünk. Hogy ez hány generáció elteltével valósul meg, a fene se tudja. De ha ez jelenti a társadalmi evolúció csúcsát és ezáltal az emberiség felnőttkorát, úgy nem árt, ha elkezdünk barátkozni a gondolattal. Vegyük észre azt is, hogy politikai eszmecseréink döntő többsége a központi funkciókat érinti: nyugdíj, egészségügy, oktatás, tömegközlekedés, stadionépítés, energiaszektor, televíziós csatornák, szociális segélyek, kultúratámogatás, közmunka stb. Ne csak arra keressük a választ, hogy egyik vagy másik párt kezelné-e jobban a felsoroltakat, hanem arra is, hogy vajon szükséges-e kezelni ezeket egyáltalán? Szeretnénk-e mindezeket állami/önkormányzati kézben tudni, vagy rábíznánk-e inkább a szabad piacra? Ha mi magunk költhetnénk el a tucatnyiféle befizetett adónkat, járulékunkat, illetékünket (kb. a teljes jövedelmünk kétharmadát), úgy mi is ugyanezeket a kiadásokat preferálnánk? Ezek nem pusztán izgalmas gondolatjátékok, de választópolgári döntéseinkhez is nagyban hozzájárulhatnak. Hosszútávon pedig ezek a válaszok döntik el, hogy képesek leszünk-e öngondoskodó módon létezni, hatalmasat lépve előre a társadalmi evolúció útján, a szabadság és a bőség világa felé.