Egyre gyakrabban hallunk a Kínában bevezetésre kerülő társadalmi kreditrendszerről, mely jelenleg még teszt jelleggel fut, 2020-tól azonban a teljes lakosságra kiterjesztve élesítik. Hogy mi is ez? Valójában egy szimpla osztályzási struktúráról van szó: a rendszer egy 800 pontos skálán méri, ki mennyire jó állampolgár. A bűncselekmények, szabálysértések, vagy akár az egészségtelen életmód jelei is csökkentik e pontértéket, míg a kormányzatnak tetsző mozzanatok emelhetik. A szisztéma hátterét a fejlett technika adja: 200 millió (kültéri és beltéri) kamera pásztázza folyamatosan a kínaiak hétköznapjait, intelligens képelemző rendszerrel kiegészítve. Az internethasználat és az okostelefonos alkalmazások ugyancsak bőséges és elérhető információforrást jelentenek, ahogyan a banki, egészségügyi és egyéb központi adatok úgyszintén. Az ily módon felépülő társadalmi kreditrendszert - mely pontosan rögzíti, ki hol járt, kivel beszélt, mit vásárolt stb. - a kínai kormány modern államigazgatásnak nevezi, mások digitális diktatúrának mondják. Vajon melyek az igaz, s melyik a téveszme?

Először is érdemes leszögezni, hogy a kínai szisztéma egyetlen eleme sem új, mindet láttuk már ilyen-olyan formában. Régen hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy az állam elképesztően sokat tud rólunk; részben az egyes közigazgatási szervek egymás közti kommunikációja révén, részben piaci szereplőktől nyert adatok útján. Kétségünk sem lehet róla, hogy az adóhatóság hozzáfér minden banki tranzakciónkhoz, értesül ingatlanvásárlásainkról, gépkocsi-beszerzéseinkről. Kamerarendszereket is láttunk már, s az sem újdonság, hogy bizonyos paraméterek szerint osztályzásra kerülünk; elég csak a banki hitelminősítésekre és a KHR (BAR) listára gondolni, avagy azokra a pozíciókra, melyek betöltéséhez erkölcsi bizonyítvány, átvilágítás, backround check szükséges. Az internetes böngészők és a közösségi oldalak használatával mi is gyakorlatilag tálcán kínáljuk preferenciáinkat, érdeklődési köreinket, hogy aztán célzott reklámok formájában villámgyorsan visszaköszönjenek. A kínai társadalmi kreditrendszer újszerűsége elsősorban komplexitásában mutatkozik, ahogyan magába szív és feldolgoz minden lehetséges fellelhető információt; másfelől abban a szemérmetlen nyíltságban, ahogy felvállalja: egyáltalán nem vagyunk egyenlők. Amikor a zseniális Black Mirror sorozat Zuhanórepülés című epizódját néztem (3. évad 1. rész), melyben az egyes emberek pontozták egymást, így kényszerítve a másikat a helyes, vagy épp a képmutató viselkedésre, végig azon kattogott az agyam, hogy mennyiben jó és elfogadható, avagy káros az, ha polgártársainkat látva rögtön ott villog a fejük mellett aktuális pontértékük is. Meggyőződésem, hogy morális tekintetben meglehetősen összetett kérdésről van szó.

Kezdjük a pozitív oldallal! Egészen nyilvánvaló, hogy létezésünk sikerességét és elégedettségét jelentős mértékben meghatározza emberismeretünk. "Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók" - így a bölcs közmondás, és valóban: elképesztően sok múlik azon, kivel barátkozunk, kivel üzletelünk, kivel szerelmeskedünk. Semmiféle társadalmi kreditrendszer nem fogja kiváltani a mindennél fontosabb személyes benyomást, azonban az alacsony pontszámok mindenképp óvatosságra intőek lehetnek. A bűnözők feltehetően nem fognak tapsikolva lelkesedni egy ilyen struktúráért; nem csupán azért, mert előéletük komoly nyomot hagy besorolásukban, de azért sem, mert a brutális információmennyiség és a villámgyors adatfeldolgozás sokszorosára növeli a lebukás kockázatát bűntettek esetén. A többségi társadalom valójában ezzel nyer a legtöbbet, s ha van igazi feladata egy államszervezetnek, akkor a polgárok védelme feltétlenül ide sorolható. Természetesen a magas osztályzattal bírók lesznek a rendszer kiemelt nyertesei: élvezhetik a gyors hitelelbírálást, a kedvezményes lakásbérleti díjakat, a pazarul fizető állásokat és persze a legjobb helyeket a felkapott éttermekben. A társadalmi kredit arra is alkalmas lehet, hogy létrehozzon egy minden eddiginél igazságosabb közteherviselést. Amennyiben Ming egészséges életmódot folytat, sportol, s szinte sosem jár orvoshoz (mindez természetesen a központi adatbázisban fellelhető információ), szemben Hung-gal, aki mértéktelenül vedel, dohányzik, s ennek megfelelően egészségügyi ellátása is költségesebb, úgy simán megvalósítható, hogy Ming jelentős kedvezményt kap a társadalombiztosítási kötelezettségéből, míg a korhely Hung a normál díjszabást fizeti.

A kínaiak által megálmodott rendszer mindazonáltal nem fenékig tejföl, számos árnyoldallal is bír. Matthew Carney, az ausztrál ABC News tudósítója számol be az oknyomozó újságíró Liu Hu esetéről, amely két, csupán a legsötétebb diktatúrákban lehetséges elemet is látni enged. Írásai miatt az állampárt ellenségként tekint rá, ezért alacsonyan tartja kreditpontjait. Már az, hogy a kormány saját kénye-kedve szerint belenyúl a rendszerbe, önmagában megengedhetetlen. Egy etikus környezetben csakis a ténylegesen elkövetett bűntettek és szabálysértések ronthatják az egyén központi megítélését, illetve életmódja, amennyiben az többletköltséget okozhat egészségügyi ellátása tekintetében. A szava, a gondolata, a véleménye erre semmilyen módon nem lehet hatással. A következmények meglehetősen súlyosak: Liu Hu gyakorlatilag nem tudja elhagyni a várost, alacsony pontszáma miatt ugyanis nem tud vonatjegyet, vagy repülőjegyet foglalni. Megjegyezni is felesleges, hogy egy ilyenfajta kreditrendszer soha, semmilyen körülmények között nem működhet büntetőeszközként, s pláne nem korlátozhatja az egyén mozgásszabadságát. Ám itt még nincs vége a rémségeknek. A szisztéma könnyedén átlendül az olyan morális alapvetéseken is, hogy mindenki csupán önmagáért felelős. A megítélés ugyanis örökölhető, ráadásul a közvetlen környezet - rokonok, barátok, ismerősök - pontszáma is jelentős befolyásoló tényezőnek számít. Nem mintha nem lenne elég csapás valakinek, ha agresszív, bűnöző, alkoholista szülők gyermekeként jön a napvilágra, rögtön kap még egy bazi nagy keresztet a hátára. Kitalálni is nehezen tudnánk ennél erkölcstelenebb eljárást.

Látva a sötét oldalt, sokan elborzadnak, s masszív ellenszenvet kezdenek táplálni a technológiai újdonságok, az automata rendszerek, vagy épp a közösségi média iránt. Ez nyilván nem túl bölcs hozzáállás, hiszen ezek csupán eszközök, s egyedül az ember dönti el, hogy nemes, vagy alávaló cél szolgálatába állítja mindezeket. E tekintetben a demokratikus társadalmat az is megkülönbözteti az orwelli világtól, hogy az előbbiben biztosított a magánélet sérthetetlensége. Az állampolgár pontosan tudja, hogy a középületekben és a közterületen viselkednie érdemes; az eldobott csikkek és az utcán felejtett kutyapiszok után elkerülhetetlenül érkezni fog a pénzbírság. Ezzel egyidejűleg adott a lehetőség arra, hogy a privát szféráját bárki a nagyvilág elől rejtve tartsa. A magánkézben lévő ingatlanokat értelemszerűen csakis a tulajdonos kamerázhatja, mikrofonozhatja be. Akit zavar a városokra jellemző köztéri megfigyelés, szabadon elköltözhet egy kisközségbe, vagy akár egy tanyára. A közösségi oldalak látogatása, sőt egyáltalán a világháló használata is teljes mértékben önkéntes, senki sem szorít pisztolyt a halántékunkra, hogy bármit is posztoljunk a fészbukon. (Ismerek olyanokat, akik két számítógépet használnak, s csupán az egyik csatlakozik a netre, a másik tárolja a féltve őrzött, sötét titkokat...) A többség azzal is régóta tisztában van, hogy a diszkrét üzleti megbeszélések esetén szerencsés a tárgyalón kívül hagyni a mobiltelefonokat. Vásárlásainkról sem kell mindenkinek tudnia: a készpénzes fizetés rendszerint nem hagy semmiféle nyomot. Ha ismerjük a 21. századi technológiában rejlő lehetőségeket és veszélyeket, úgy - kihasználva az előbbieket és elkerülve az utóbbiakat - sosem válik valósággá, hogy "a Nagy Testvér mindent lát". Vagy ha mégis, úgy parádés gyorsasággal csomagoljunk össze, mert valami nagyon ijesztő helyre keveredtünk.