A népi-urbánus egymásnak feszülés immáron évszázados múltra tekint vissza. E két világ közt számos ideológiai, filozófiai, értékrendbeli eltérést érzékelünk. Itt ütközik össze legnyilvánvalóbb módon a közösségi és az individualista szemlélet; illetve a konzervatív és liberális világlátás. Amiről mindeközben a legritkábban beszélünk, az a kérdés - mára már szinte marginálissá vált - földrajzi dimenziója; az a brutális szakadék, amely a falusi és városi létforma közt húzódik. Vajon hol jobb az élet? Vajon melyik a 21. századi ember optimális élettere?
A technológiai fejlődés egy sor döntést meghoz helyettünk. A középkorban - amikor a népesség túlnyomó többsége még a mezőgazdasági szektorban húzta az igát - értelemszerűen a vidéki létforma volt a meghatározó. Jóllehet az ipari forradalom mindent fenekestül felforgatott, ezzel együtt is még sokáig a falusi romantika dominált. A legjelentősebb változást a legutóbbi évtizedek hozták. Még 1950-ben is a világ lakosságának mindössze 30%-a mondhatta magát városlakónak, mára ez az arány 53%-ra emelkedett, Magyarországon pedig megközelíti a 70%-ot. A vidék, az elmaradt térségek fejlesztése nem csupán hazai politikai törekvés, de az Európai Uniót ugyanúgy jellemzi, ám még így sem valószínű, hogy trend megfordulna. Amíg a városi bérek magasabbak a falusi fizetéseknél, addig a hűvös piaci racionalitás - a szülőföld minden valós és képzelt bája ellenére - a nagyobb települések felé fogja terelni a fiatalokat. A falvak elnéptelenedésének csupán két működőképes ellenszere ismert: a városiasodás illetve az idegenforgalom fejlesztése. Minden egyéb puszta szélmalomharc.
A vidéki létforma előnyeit jól ismerjük: természetközeliség, jó levegő, csend és nyugalom. A hátrányai pont ugyanezek. Amikor minden harmadik európai allergiás, már korántsem egyértelmű, hogy a jó levegőn a városon kívülit értjük. Az egyik legdurvábban allergizáló gyomnövény, a parlagfű pollenkoncentrációja például fő szezonban is egészen elviselhető Budapesten, miközben egy-egy Tisza-parti éjszaka során majd megfulladunk. A csend és nyugalom vonzó lehet egy túlpörgött, stresszes szervezet számára, mondjuk két-három napig. Idővel azonban az ingerszegény környezet nem pihentetően hat, sokkal inkább siváran. Ha kultúrára, szórakozásra, éjszakai életre szomjazunk, úgy ezt az igényünket kizárólag a nagyvárosi környezet lesz képes kielégíteni. Még egy Eger szintű városban is totál reménytelen a helyzetünk, ha bármiféle pörgésre vágynánk egy bágyadt kedd estén, tíz óra után. Gondolhatnánk, hogy legalább az egészséges táplálkozás feltételei adottak vidéken, hiszen helyben a friss zöldség, gyümölcs, tojás, baromfi. A valóság az, hogy a nagyvárosok sokkal szélesebb kínálatot nyújtanak még az élelmiszerek frontján is. Ha pedig történetesen vitaminra, proteinre, táplálék-kiegészítőre volna szükségünk, úgy bármely közepes méretű plázában legalább három ilyen üzletet fogunk találni, ezzel szemben egy átlagos község még egy szolid gyógynövényboltot sem lesz képes eltartani. Másutt már írtam: ha cukormentes üdítőt szeretnénk - melyek forgalma nagyvárosi környezetben meredeken emelkedik -, falusi üzletekben aligha találunk ilyet. Mindenkinek, aki a vidéki létforma egészséges volta mellett érvelne, azt javaslom, keressen fel pár kelet-magyarországi, elsősorban helyiek által látogatott strandot, s találjon olyan felnőtteket, akik nincsenek kifejezetten elhízva. Szinte reménytelen küldetés. A KSH adatai különösen beszédesek: a várható élettartam messze Budapesten a legmagasabb az egész országban, mind a férfiak, mind a nők körében.
Volt idő, amikor a városi elidegenedés abszolút slágertémának számított, különösen az irodalmi művekben és a country nótákban. Az alapsztori adott: a vidéki fiatal a városba kerül, ahol teljesen elveszettnek érzi magát. A községben, ahol felnőtt, mindenki mindenkit ismert, mindenki mindenkinek köszönt, s rendszerint váltottak is pár jó szót egymással. A metropolisz forgatagában aztán nyoma sincs ennek a békés, családias légkörnek. A falusi idill képéhez a hagyományőrzésen túl a nyitottság, az elfogadás és az együttműködés társul, míg a város rideg, versengő és ellenséges. Ahogy a Bojtorján együttes is megénekli: "Vigyázz jól, mert a város hideg, büszke és irigy. Eddig gond nélkül éltél, de már nem lesz mindig így." A kutatások mindazonáltal nem erősítik meg ezt a széles körben elterjedt képet. Az MTA Szociológiai Intézetének 2016-os felmérése szerint nem a város az elidegenedés terepe, hanem éppen a falvakban jelentkezik a kitaszítottság érzete. A versengést és az ellenségeskedést is sokkal inkább a vidéken élők tartják jellemzőnek. Az feltehetően igaz, hogy faluhelyen az emberek jobban odafigyelnek egymásra, azonban ez a figyelem a legtöbb esetben inkább teher, mint segítség. A városba költözés sokak számára valódi felszabadulás lehet; itt aztán magasról tehetünk rá, mit gondol a szomszéd. Az evolúciós pszichológiával foglalkozók gyakran felhívják a figyelmet arra, hogy az ősi közösségek kicsik és elszigeteltek voltak, létszámuk 120-150 fő közt mozoghatott. Sokan ebből azt a hibás következtetést vonják le, hogy ma is ez jelentené az optimális településméretet. Robin Dunbar, az ismert angol antropológus szoros összefüggést talált az emlősök agymérete és társadalmi csoportmérete között, ez alapján az emberek hozzávetőlegesen 150 fővel képesek kényelmes és közvetlen kapcsolatot fenntartani. Azonban ahogyan az ősi klánok mérete, úgy a Dunbar-szám sem jelent semmi olyat, hogy a kisközségek jelentenék az ideális életteret, vagy hogy a nagyvárosokban nem lehetne kielégítő közösségi életet folytatni. Valójában a falusias életmódnak sem kell búcsút inteni még a metropoliszokban sem, elég csak a kertvárosi negyedekre gondolnunk.
Amikor igazán jó minőségű, 21. századi életről beszélünk, a legtöbben nem kívánunk lemondani a városi létezés előnyeiről: a karrier, a szórakozás és a kultúrafogyasztás ezernyi lehetőségéről. Ahhoz azonban, hogy mindez ne jelentsen betondzsungelt, zsúfoltságot, dugókat és szmogot, sokkal inkább emberi léptékű, élhető és inspiratív környezetet - vagyis hogy mindazt, amit a vidéki atmoszférában értékesnek találtunk, ide is átmentsük - van még teendő bőven. Ha Puzsér Róbert Sétáló Budapest programja egy ilyen jövőképet ígér, az számomra mindenképpen vonzó és támogatható.
