Ha meg kellene neveznem valakit, akit igazán példaértékű személyiségnek tartok, Nick Vujicic volna, akit elsőként említenék. Születésétől fogva se karja, se lába... a legkevésbé sem csodálkozom azon, hogy gyermekkora depresszióban telt, s hogy tízévesen még öngyilkossággal is próbálkozott. Ha van valaki, aki joggal mondhatná, hogy a körülmények áldozata, akkor ő feltétlenül az. Mégsem teszi, ehelyett a világot járja és motivációs előadásokat tart. Elképesztően nagyra tartom, s számomra egyértelműen azt üzeni: nincs miért rinyálnom. A saját gondjaim - példának okáért az övéhez képest - egészen aprók és jelentéktelenek, már-már irigylésre méltók. Szinte szégyellem magam, hogy ezeket egyáltalán problémának nevezem.
Megszámlálni sem lehet, hányszor hallottam már, hogy "az én helyzetemben ez lehetetlen"; avagy "te könnyen beszélsz, neked egész más"; esetleg "nem tehetek róla, nekem ilyen lapokat osztottak". A helyzet az, hogy valóban nem vagyunk egyformák. Egész egyszerűen nem várhatjuk el senkitől sem a testi ügyességet, sem az intelligenciát, sem az ambíciót, sem pedig a belső tartást. Egy minimális életigenlést azonban feltétlenül, s ez akár már elég is lehet a sikerhez. Pár napja együtt pókereztem egy átlagos alkatú roma sráccal, aki a telefonján mutatott pár fotót, miként nézett ki másfél évvel ezelőtt, 240 kilósan, amikor még a cipőjét sem tudta megkötni. Okos diétával, majd idővel némi sporttal sikerült 130 kilót lefaragnia. A bőre persze kitágult a túlsúlyos évek során, így némi plasztikai beavatkozás elengedhetetlenné vált, ennek során 16 kilónyi bőrt távolítottak el róla... Leborulok az ilyen teljesítmények előtt, s értetlenül nézem azok sorsát, akik meg sem próbálják. Úgy tizenöt éve lehetett, amikor egy napsütötte tavaszi délutánon elfogyasztottunk pár korsó sört néhány régi iskolatárssal. Hosszú perceken keresztül hallgattam a véget nem érő panaszáradatot, mely a gazdasági körülmények adta teljes reménytelenségből fakadt. Egy idő után eluntam, s rákérdeztem, vajon mekkora vagyon lenne elég ahhoz, hogy nyugodtan hátradőlhessenek? Kis fejvakarás után kinyögték az egymilliárdos álomösszeget. Gyors fejszámolásra kértem a srácokat, s pillanatokon belül kiderült, hogy 30-40 millió forint minden problémájukat megoldaná. Világossá vált az is, hogy miért teszik elérhetetlen, milliárdos magasságba a vágyaikat: még véletlenül se tűnjön reális célkitűzésnek, hogy némi erőfeszítéssel révbe érhetnek. Ha a célszalagot elérhető közelségbe hozzuk, úgy nyilvánvalóan le kell mondani a külső körülményekre való hivatkozás kényelmes pozíciójáról. Nick Vujicic szerint "sosem szabad feladni az álmaidat. Küzdj még egy napot, egy hetet, küzdj még egy évet. Megdöbbentő lesz, amikor szembesülsz a változással." Tökéletesen igaza van, ha elérhető célokat fogalmazunk meg, s hajlandóak vagyunk tenni ezekért, úgy aligha fogjuk csalódottan elhagyni a pályát.
Annyira hozzá vagyunk szokva a tőlünk független körülményekkel való takarózáshoz, hogy nem csupán a meghiúsult, nagyívű álmok, de a leghétköznapibb összezördülések kapcsán is elővesszük a "nem tehettem róla" nótát. Képesek vagyunk ezt a gyermeki felelőtlenséget odáig fokozni, hogy nem elégszünk meg a másik fél kézenfekvőnek tűnő hibáztatásával, de még a saját, pillanatnyi idegállapotunkat is abszolút külső körülményként kezeljük, amelyre az égvilágon semmi ráhatásunk sincs. "Annyira felhúzott, hogy végül elszakadt a cérna" - a klasszikus magyarázkodás rendszerint így kezdődik, melyet gyakorta kísér a következő folytatás: "nyilván te is ingerlékennyé válsz, amikor éhes vagy, kialvatlan és stresszes". A kérdés azért különösen izgalmas, mert az emberek közötti konfliktusok döntő többségét a forrófejűség szüli. Ha csak annyit megtennénk, hogy ki-ki kialakítja a saját hidegvér-technikáját, máris egy szelíd és békés bolygón találnánk magunkat. Hogy ne kapjunk lángra a másik parazsától, elsősorban tudatosítanunk kell magunkban: minden kizárólag rajtunk múlik, a reakcióinkért egyedül mi felelünk. Muszáj, hogy magas önértékeléssel bírjunk, mert enélkül nehéz megajándékozni a másikat a teljes szólásszabadsággal. És persze nem árt, ha folyamatosan edzésben tartjuk magunkat, azzal a tudatos elhatározással, hogy az égvilágon bármit az arcunkba vághatnak, még véletlenül sem jövünk ki a béketűrésből. A másik összetevő - mely ugyancsak túlnyomórészt rajtunk múlik - legalább ilyen lényeges. Kötelező megadni a testnek, ami a testé: eleget pihenni, megfelelően táplálkozni és szerelmeskedni, amennyit csak lehet. Az aszkétizmus ezen a harcmezőn is elbukik: szükségleteink kielégítése elengedhetetlen a kiegyensúlyozottsághoz, a kiegyensúlyozottság pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy könnyedén megőrizzük hidegvérünket és elkerüljük az esetleges összezördüléseket. Nem volt hülyeség a Lennon-féle "make love not war" útravaló. Nick Vujicic is pontosan tudja, hogy milyen a nyerő attitűd: "Az emberek rám néznek, látják a szememben a békét, látják a magabiztosságot." Döbbenetes, hogy ezt a mentalitást egy végtagok nélküli sráctól kell elsajátítanunk.
Amikor a buddhista nyugalomról esik szó, óhatatlanul Laár András az első személy, aki az eszembe jut. A Spektrum Home legújabb talkshowjában, a Tesztbeszéd első adásában pazarul bemutatja saját haragmenedzsment technikáját: "Az első fázis, hogy észreveszem: dühös vagyok. A második szakasz, hogy figyelni kell a dühöt. Hogy annyira valóságosan van, hogy tényleg van? Tehát meg kell vizsgálni, mert hogyha tényleg van, akkor valahol lennie kell. De akkor meg kell vizsgálni, hogy hol van. (...) És amikor figyeled, akkor ilyeneket kell gondolni, hogy nézzük, mekkora. Lapos ez, vagy inkább kicsit pufi? Milyen a felszíne? És utána még a színén is eltöprengsz, hogy vörös ez a düh, vagy inkább zöldessárga, átfutó villámokkal? Még azt is meg kell nézni, hogy vannak-e rajta tüskék. Hogy például a tüskék olyanok-e mint ami némely kaktuszfajnak, hogy legörbül a vége... Mire az ember ezt megvizsgálja, a düh maga eltűnik. Tehát nem állja ki a figyelem próbáját." Imádom Laárt, ő is ott van a nagy példaképek között. Őrült beszédében kitapinthatóan ott a rendszer: bőven felelősek vagyunk reakcióinkért. Nick Vujicicnek is megvan a maga technikája: "Akárhányszor észrevettem, hogy a hatalmába próbál keríteni egy negatív érzés, kényszerítettem magam, hogy azonnal valami szépre gondoljak. Hogy felidézzem, mi mindenben vagyok nagyon szerencsés."
Ha megkérdeznénk az utca tétova emberét, mit tud Jézusról, a közelgő karácsony kapcsán valószínűleg megemlítené születését, esetleg felidézné kereszthalálát, s talán homályosan célozna rá, hogy prédikált valamit a szeretetről. Az azonban csak kevesek számára ismert, hogy tanítása nem csupán morális útmutatás, de számos lényeges pszichológiai igazságot is megfogalmaz. Számomra a teljes Újszövetség legfontosabb mondatai: "Kívülről semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezetné. Hanem ami belőle származik, az teszi az embert tisztátalanná." Jézus (szerintem ő is vállalható példakép) már kétezer évvel ezelőtt is elérkezettnek látta az időt, hogy az ember új, magasabb tudati síkra lépjen, leszámolva a kivetítésekkel, a külső környezet hibáztatásával. Talán naív volt, s nem látta át, hogy az ókor embere még nem elég érett e felnőtt attitűdre. Sokkal szomorúbb, hogy ma sincs nagyon másképp: még mindig a világot okoljuk minden gondunkért és bajunkért.
Nick Vujicic rengeteg gyakorlással és piszok nagy akaraterővel, két lábujjának segítségével megtanult írni, gépelni, számítógépet kezelni, fésülködni, fogat mosni és borotválkozni. S ha ez nem lenne elég: úszik, szörfözik és golfozik is. Pár éve megnősült, s ma már négy egészséges gyerek boldog édesapja. Ha létezik igazi, lélekemelő sikersztori, úgy az övé feltétlenül az. És pontosan az ő története világít rá a legtisztábban, hogy milyen elképesztő zsákutcában járnak azok, akik radikális baloldali filozófiát vallva tagadják az egyéni felelősségvállalás fontosságát. Természetesen Nick Vujicic is sok mindenben támaszkodik másokra: " Kisgyerekként megértettem, még ha nem is fogadtam el, hogy szükséges segítséget kérnünk egymástól. Hiszen olyan dolgok is léteznek a világon, amelyeket még egészségesen is nehéz megoldani." Ám ezzel együtt sem ismerünk semmit, ami fontosabb volna az életösztönnél, az önmagunkért való tenni akarásnál. Annak az ideológiai skálának, amelynek egyik végpontját az irigységre, a tehetetlenségre, a környezet hibáztatására épülő kommunizmus jelenti, a másik végére nyugodtan odahelyezhetjük Nick Vujicic példaértékű történetét. Senki sem áll ilyen távol attól, hogy a körülmények áldozatává váljon.
DECEMBER HARMADIKA - IMMÁRON HUSZONHAT ESZTENDEJE - A FOGYATÉKKAL ÉLŐK VILÁGNAPJA.
