Fura öszvér az ember: félig állat, félig isten. A fene se tudja, hogy melyikhez állunk közelebb. De talán nem is ez a lényeg. Valószínűleg nincs is jelentősebb küldetésünk az életben, mint hogy alkotóelemeink között tökéletes harmóniát teremtsünk.
Az egyik legelső kérdés, amit a tanárok minden kisiskolásnak feltesznek: vajon mi különbözteti meg az állatot az embertől? Ilyenkor persze beindul az agyvihar és záporoznak a különféle válaszok. A technikai érdeklődésűek jellemzően az eszközhasználattal hozakodnak elő első körben, ám ez a felvetés gyorsan elbukik. Már a varjak is képesek gallyakból horgot formálni, amikor férgekre vadásznak; a vadon élő majmoknál pedig nem kevesebb, mint tizenkilencféle eszközkészítést figyeltek meg. A vallásos megközelítés a testi halált is túlélő lélekben látja a legnagyobb differenciát. Ezzel meg az a gond, hogy létezését illetően nincs semmiféle tudományos bizonyíték. A pszichológiai vénával megáldottak néha bedobnak olyanokat, hogy a hazugság és a szándékos kegyetlenkedés tipikusan emberi megnyilvánulások, ám az igazság az, hogy egyes majomfajoknál mindezek ugyanúgy megfigyelhetők. A természettudósok többsége ma már egyetért abban, hogy az ember és az állat közötti eltérések valójában csak fokozatbeliek. Az a tény azonban, hogy a homo sapiens gondolkodása, tudata - állati rokonainkhoz képest - lényegesen magasabb szinteken jár, lehetővé tette a beszéd, a társadalom és a kultúra kialakulását, s mindez egészen látványos különbségekhez vezetett.
Az apró differenciákat keresve néha egészen érdekes dolgokra bukkanhatunk. Az MYH16 jelű, az állkapocsizmokban jelen lévő, fehérjét kódoló gén az emberben elveszítette funkcióját, pszeudogénné változott. A többi főemlősben ezzel szemben továbbra is aktív szerepet játszik az állkapocs izomzatának fejlődésében és megerősödésében. Az emberszabásúak koponyájának egyik lényeges funkciója, hogy rögzítést biztosítson ezen izmok számára. Egyes biológusok szerint agykoponyánk méretének jelentős növekedését éppen az állkapocsizmaink gyengülése tette lehetővé. Jómagam ezt a folyamatot egészen gyönyörűnek, de minimum jelképértékűnek látom. Íme, egy állat, amely a továbbiakban nem kívánja fegyverként használni fogazatát (jó-jó, most felejtsük el Luis Suárezt), ezzel párhuzamosan megnyílik számára az út az emberré válás felé... Egészen lenyűgöző.
Az egyik kedvenc szállóigém Carl Gustav Jungtól ered: "A túl sok állati eltorzítja a kultúrembert, a túl sok kultúra beteg állatokat eredményez." Nehéz volna szebben és precízebben megfogalmazni ezt a mindannyiunkat érintő egyensúlykeresést. Minden, amit civilizációnak nevezünk, alapvetően arra a tényre épül, hogy a homo sapiens - szemben az állatokkal - képes uralkodni az ösztönein. Formális viselkedési szabályokat gyártunk; féken tudjuk tartani szexualitásunkat; a szaporodás kérdését ettől tökéletesen függetlenül, tudatosan kezeljük; továbbá nem falunk fel automatikusan mindent, amit elénk raknak. Az a szomorú helyzet, hogy a legtöbb földlakó - a kiemelkedően fejlett régiók sem jelentenek kivételt - manapság is az első félmondattal küzd: még a legelemibb szükségleteink kielégítése kapcsán sem mutatunk semmiféle tudatosságot. Egy 2009-es felmérés szerint világszinten legfeljebb 60% lehet azoknak az aránya, akik élnek valamilyen születésszabályozási módszerrel, Afrikában ez az érték csupán 30%. A táplálkozásunk is állati szintű, nemigen válogatunk. A 21. század egyik legjellemzőbb problémája a tömeges elhízás, azonban a jelenség a másik oldalról is tetten érhető. Ismerek olyat, aki sugárkezelés következtében elveszítette az ízérzékelését, majd rövidesen csontsoványra fogyott, mivel nem talált többé örömöt az ételekben... Elkeserítő, hogy a táplálkozástudomány könyvtárnyi irodalmával a hátunk mögött is ennyire fordítva ülünk a lovon. Nem az volna a homo sapienshez méltó elsődleges szempont, ha azt és annyit ennénk, ami és amennyi az optimális működésünkhöz szükséges, függetlenül minden egyéb szemponttól? A kulináris élvezetek mesések és jelentős evolúciós szerepet játszanak a létfenntartás folyamatában, de fejlett tudattal bíró emberként nyugodtan tekinthetjük másodlagosnak, amolyan járulékos örömforrásnak.
A mérleg persze a másik oldalra is gyakran átbillen. A homo sapiens - nagy igyekezetében, hogy önmagát definiálja, megkülönböztesse, kiemelje, istenivé formálja - számos kötelezően követendő ideológiát szült az elmúlt évezredek során. A bennünk élő természetes ösztönlény akkor betegedik meg, amikor kényelmetlenül kezdünk feszengeni az önmagunk által felállított merev keretek között. Amikor a 21. században már lassan búcsút intünk a magázódásnak; amikor már simán felvehetünk egy tornacipőt és farmert a zakóhoz; amikor már a filozófusok is olyan stílusban fogalmaznak, hogy azt egy közönséges földi halandó is megértse, olyankor nem egy arisztokratikusan elegáns kor letűnését kellene siratnunk, sokkal inkább örvendeznünk kéne, hogy egy naturálisabb, az ösztönvilágunkhoz jóval közelebbi valóságot építünk. Azonban ez a kisebbik falat, itt még legyinthet bárki, hogy mindez ízlés dolga csupán. Sokkal merevebbek azok a falak, amelyekben az erkölcsi máz a habarcs. A szexualitás és a gyermekvállalás kérdése tipikusan ilyen: alapvetően nincs semmiféle morális vetületük, önmagukban abszolút neutrális mozzanatok; csupán a zsidó-keresztény vallási örökség veti rájuk árnyékát, s nehezíti érthetetlen terhekkel. Őszintén hiszem, hogy az unokáimon már nem fog az az átok, amely a nagyszüleim és az előttük járó sok-sok generáció lelkiismeretét permanens nyomás alatt tartotta. Jelenleg egy furcsa, átmeneti korban járunk. A szex egy ideje már nem tabutéma, s a vágyaink miatt sem érzünk semmiféle szégyent. A korszellem azonban még mindig a mereven monogám struktúrákat élteti, görcsösen kapaszkodva egy mára már letűnt kor normáihoz. A testi hűtlenség - megmosolyogtató módon - mind a mai napig az egyik leggyakoribb válóok, miközben már akkor is hétköznapinak számított, amikor még megkövezés járt érte. Ha őszintén kíváncsiak vagyunk rá, hogy milyen az emberi természettel leginkább harmonizáló szexualitás, érdemes tanulmányoznunk a hozzánk legközelebb álló rokonaink, a törpecsimpánzok ez irányú szokásait. Annyit és annyi partnerrel kufircolnak, amennyit és amennyivel csak lehetséges. Talán ettől annyira békés jószágok.
Rudolf Steiner, osztrák filozófus szerint "az állatoknak is vannak érzetei, hajlamai, ösztönei és szenvedélyei. Az állat azonban közvetlenül követi ezeket, ösztöneibe és szenvedélyeibe nem szövődnek bele a közvetlen átélésen túlterjedő önálló gondolatok. Bizonyos fokig a fejletlen embernél is így van." Steiner szerint a fejlett emberben önálló léttel bírnak a gondolatok, míg az állatot a fajra jellemző csoport-én gondolatai uralják, s kormányozzák kívülről. Ha megfigyeljük a kisgyerekeket, azt látjuk, hogy tetteik mindig ösztönösek, s bár tiszták és őszinték, de semmiféleképpen sem egy individuális cselekvő tudatos megnyilvánulásai. Sokan megfogalmazták már, hogy egy-egy emberi életút valójában az evolúció felgyorsított filmje. A tudat fejlődését tekintve a felnőtté válás megegyezik az állatvilágból való kiemelkedés folyamatával, melynek során a csoport-ént felváltja az egyéni öntudat. Bármilyen nehéz is szembenézni ezzel egy ultrakonzervatív gondolkodású fundamentalistának, vagy egy kollektivista balosnak, de a tudati evolúció valójában nem más, mint maga az individualizáció. Amikor arról beszélünk, hogy állati mivoltunktól távolodva isteni mivoltunk felé tartunk, szellemi értelemben az individuális kiteljesedés útját járjuk. A testünk azonban egy állat teste, egy sor állati szükséglettel. A tudatosság többek között az egyensúlyteremtés művészetét is jelenti: úgy haladni a szellemi fejlődés útján, hogy közben a test is jóllakjon. A zsidó-keresztény vallási hagyományok tökéletesen alkalmatlanok a magasabb tudati szintek - szeretet, megvilágosodás, spiritualitás - ostromlására, mégpedig egyszerre két okból. A testi vágyak bűnösnek nyilvánításával megbetegítik a bennünk élő állatot, másfelől az individualizmust elítélve a tudat szintjén az állatvilág felé igyekeznek visszaterelni a bennünk élő istent. Nem egy szerencsés kombó.
