Bár a cím a Jelenések könyvéből való, jómagam nem ott találtam rá, hanem még egy annál is szörnyűbb műben, Tóth Tihamér A tiszta férfiúság című munkájában. Nem mai darabról van szó, ez a borzalom - mely tizenhat nyelvre lefordítva komoly nemzetközi karriert futott be - kereken száz évvel ezelőtt látott napvilágot. Ha valaki abban a meggyőződésben él, hogy a katolikus valláshoz fűződő kegyetlenkedések a középkorban véget értek, annak - kijózanító jelleggel - feltétlenül ajánlom a szóban forgó remeket. Nem szeretnék igazságtalannak tűnni, Tóth Tihamér alkotása valójában nem említhető egy lapon az inkvizítorok máglyáival. Ez a könyv csupán szüleim és nagyszüleim generációjának lelkét mérgezte. De azt profi módon.
A tiszta férfiúság teljesen véletlenül került a kezembe. (Ha hinnék a sorsszerűségben, azt mondanám, a könyv maga talált rám, akart tőlem valamit.) Testvérem könyvtárát rendeztem, miután az - egy komolyabb hagyatéknak köszönhetően - majd kétszeresére hízott. Amikor egy számomra ismeretlen kötetről első ránézésre nem tudom eldönteni, hogy mely szakterülethez soroljam, muszáj beleolvasnom. Nos, az első mondat, ahol a könyv kinyílt, a következő volt: "Hiszen orvosilag bebizonyított tény, hogy az a fiatalember, aki túl korán nősült (például húsz-huszonkét éves korában) és így a házasságban korán elégíti ki ösztöneit – pedig megengedett módon –, maga is rendesen korai halállal hal meg, de gyermekei is. A szervezetnek tudniillik a teljes kifejlődéshez szüksége van azokra a nedvekre, amelyeket az illető a korai házaséletben elhasznált." Hangosan felnyerítettem, s már abban a pillanatban tudtam, hogy ezt az intellektuális szárnyalást egyszerűen kötelező elejétől a végéig elolvasnom. Rövid utánjárás után kiderült számomra, hogy a szerző a 20. század egyik legjelentősebb katolikus gondolkodójának számított, továbbá Veszprém püspökének címét is viselte; A tiszta férfiúság pedig a két világháború között minden magyar középiskola számára kötelezően beszerzendő olvasmánnyá nőtte ki magát (OIIT 4/1924. sz. rendelet). Másnap villámgyorsan végeztem is az alig kétszáz oldalas kötettel, am a kezdeti, önfeledt vigyor helyét a felháborodás és a harag vette át. E könyvnek ugyanis semmi egyéb célja nincs, mint bűntudatot és félelmet kelteni a kamasz fiúkban, a szexualitás teljes palettája kapcsán. Amint az idézett részben is láthattuk, a szerző nem retten vissza a hatalmas tévedésektől és orbitális hazugságoktól sem. Ilyen gyöngyszemekből akad még bőven: "Gondold meg, hogy a bűnös nemi életével eltékozolt nedvek szükségesek lettek volna a gerincvelőnek és az idegeknek táplálására." Illetve: "Semmi annyira nem készíti elő a testi szervezetet a sorvadásra, mint ez a bűn. Mint telhetetlen pióca, szívja el tőle a jókedvet, letörli arcáról az ifjúság rózsáit, kioltja szeméből a lángoló tüzet. Mert az az anyagveszteség, amelyet bűneikkel eltékozoltak, majdnem húszszor annyi vérveszteséggel egyenlő gyengülést okoz szervezetünkben; ez az anyag tulajdonképpen maga az életerő, ami – minden orvos tanúsága szerint – feltétlenül szükséges a szervezet külső és belső felépítéséhez, az izmok ruganyosságához, a csontok erősségéhez, a szem fényéhez, az értelem s a felfogó képesség élességéhez. Ezek a fiúk ezért maradnak le lassankint mindenben; amint annak a mozdonynak is lassúdik a futása, amelyről a fűtő a szenet egyre az út mellé dobálja le s nem a kazánba." Ez még a mosolygós rész, a durvább fejezetek csak ezután következnek. Tóth Tihamér - intelligensen felmérve a korszellemet - már nem a pokol kénköves tüzével fenyeget (csupán mottóként használja a címbéli idézetet), hiszen pontosan tudja: a 20. század fiatalsága ezt már nem szívná mellre. Ezzel szemben a földi létezés kézzelfogható kínjait helyezi kilátásba: betegségeket, depressziót, sőt öngyilkosságot. Hosszasan ecseteli azon szerencsétlenül járt fiúk lelki kálváriáját, akiknek az élete ott futott végleg zátonyra, amikor első alkalommal polírozni kezdték a bohócot... Nem szükséges hosszasan bizonygatnom, hogy ez a lelki hadviselés mennyire aljas és visszataszító, még akkor is, ha a szerző őszintén hitt célja magasztosságában. A mű egyébiránt majdnem húsz kiadást megért, manapság elektronikus formában szabadon letölthető. A katolikus egyház láthatóan a mai napig a magáénak érzi, szellemiségétől senki nem kíván elhatárolódni.
Kíváncsi voltam, hogy egy évszázad elteltével mennyit változott a katolikus mainstream gondolkodás a paráznaság kacsán. (E kifejezésen a szexualitásnak azon megnyilvánulásait kell érteni, amelyek nem a házasság szent keretein belül zajlanak. Tipikusan: önkielégítés, házasság előtt/mellett/helyett folytatott viszony, csoportos kalandok, egyneműek szerelme.) Azért is érdekelt a kérdés, mert már harminc évvel ezelőtt is találkoztam olyan papokkal, akik e "kilengések" kapcsán lényegesen elnézőbbnek mutatkoztak. A szomorú tapasztalatom az, hogy úgy tűnik, az alapvető ideológia semmit sem változott, csupán az érvelés szelídült. János és Pál apostol, valamint a középkori pátriárkák még a kárhozattal fenyegettek. Tóth Tihamér betegségekkel, depresszióval és öngyilkossággal. A 21. század kommunikációjában már csupán erkölcsi és pszichológiai megfontolásokkal találkozunk, ám azok is erőtlenül és hamisan csengenek.
Akik a morál talapzatáról kívánnak érvelni, már a premisszák lefektetésekor vesztésre állnak. Kiindulópontjaik: 1. A testünk nem a saját tulajdonunk. 2. Létezik olyan, hogy Istennek tetsző és nem tetsző szexualitás. Az első pont filozófiai, pszichológiai és morális tekintetben is botrány. Valójában az egyetemes emberi erkölcs legfőbb alaptétele, hogy a testünkkel szabadon rendelkezünk. Ez teszi etikátlanná a rabszolgatartást, a kasztrendszert és a koncentrációs táborokat; ez társít felelősséget a tetteinkhez. Ha a saját testünkre képtelenek vagyunk úgy tekinteni, hogy az önállóságot, tiszteletet és teljes szabadságot érdemel, úgy a másik ember autonómiáját sem fogjuk sokra becsülni. Ez magának az erkölcsnek a halála. A második pont csak szimplán nevetséges. Ha a legszárnyalóbb fantáziámat hívom segítségül, akkor sem fogok tudni elképzelni egy olyan Istent, aki összehúzza a szemöldökét, amikor Éva beszerez egy szolid kis dildót, vagy Ádám elvonul a Playboy egyik régi számával.
Az érettebb influencerek már a hétköznapi pszichológia praktikuma felől közelítik a kérdést. Farkas István, piarista pap - közel 25 év tapasztalatával, több száz fiatal életének figyelemmel kísérését követően -16+1 pontba gyűjtötte meglátásait a házasság előtti szex romboló hatásait illetően. Az első 16 tétel kizárólag a földi létezésre, a házastársak jólétére koncentrál, hogy világnézettől függetlenül bárki számára befogadhatóvá váljon. Kár hogy ezek közül alig akad olyan, amely megfontolásra érdemes. Néhány gondolatát azért ideollózom, már csak azért is, hogy a hamisságok és a logikai bukfencek említést nyerjenek. "Életünkben a felnőttség, a felelősség a szexuális éréssel jelenik meg. Ha egy pár a házasságkötésig tartózkodik a szexuális kapcsolattól, hallatlanul szép, játékos, felhőtlen korszakkal alapozza meg jövő életét. Ezt később pótolni nem lehet!" - Rögtön egy légből kapott kamuval indít. A játékosság és a szexualitás nem zárja ki, sokkal inkább táplálja egymást. "Egy személy számára a legmegalázóbb, ha tárgyként kezelem." Ez egy vitathatatlan állítás, csak a téma szempontjából kontraproduktív. A másikat akkor kezelem tárgyként, ha nem törődöm az akaratával, a vágyaival, a szükségleteivel. Ez házasságon belül sokkal gyakoribb jelenség, mint azon kívül. "A házasságon kívüli szexuális kapcsolatban védtelenné, kiszolgáltatottá válik az ember." Aki képes szeretni, az elkerülhetetlenül sebezhetővé is válik, tökéletesen függetlenül a kapcsolat formális körülményeitől. Pokoli nagy a baj, ha a templomi esküvőtől reméljük az érzelmi biztonságunkat. "A házasságon kívüli szexuális kapcsolatban az egyik legszentebb valósághoz, két ember tökéletes szeretetkapcsolatához félelem, bűntudat kapcsolódik." Naná, hiszen ezt sulykolta az egyház évszázadokon át. Cinikus, de minimum vicces erre hivatkozni. "Természetesen nagyon fontos tényező a testünk, de egy teljes élet boldogságához még fontosabb a másik önzetlensége, figyelmessége, türelme, áldozatkészsége, megbocsátási készsége…" Na persze. Egy aszexuálisnak biztosan. Egy egészséges szerelmi kapcsolatban nem létezik fontosabb a testiségnél. Minden más csak azután következik. Ha nincs igazi vágy, a felsorolt erények tökéletesen érdektelenek. "A házasság előtti szexuális kapcsolat a féltékenység, gyanakvás, bizalmatlanság alapjait rakja le." Nyilvánvalóan ennek sincs semmi köze a valósághoz. A féltékenység a kishitűségből fakad, s még a legszentebbek sem ússzák meg, ha a párjuk önértékelése ingatag lábakon áll. Nem sorolom tovább. Körülbelül ezt hívják hazugságspirálnak. Adott egy tarthatatlanul ostoba téveszme, s ahelyett, hogy szélnek eresztenénk, inkább újabb téveszméket gyártunk, csak hogy görcsösen kapaszkodhassunk belé. Minimum elkeserítő.
Ha van igazán arcpirító a katolikus retorikában, azt Szent Ágostontól Tóth Tihaméren át egészen napjainkig - bár változó stílusban, de sztenderd tartalommal - mindvégig megtalálhatjuk. A vallás nagy erkölcscsőszei előszeretettel hivatkoznak arra a szexualitás kapcsán megjelenő szégyenre és lelkiismeret-furdalásra, amelynek magját ők maguk ültették el az emberiség elméjében. Ez pont ugyanaz a cinizmus, mint amikor valakit leláncolok a pincében, majd figyelmeztetem, hogy ne fészkelődjön, mert bevág a lánc, s csak még rosszabb lesz... Szemben az erkölcsi relativistákkal, jómagam őszintén hiszem, hogy létezik természetjog, egyetemesen preferálható emberi viselkedés, szívbe írt törvény. De ebben még egy félmondat sem esik a szexről. Nem ismerek egyetlen jelentős világi gondolkodót sem, aki a testiséget bűnnek találta volna. A saját generációmban - szemben a szüleimével és nagyszüleimével - nem ismerek olyan embert, aki valaha is megbánta volna bármiféle szexuális kalandját. A szívbe írt törvényeket képtelenek vagyunk magunk mögött hagyni, erről szól Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés c. klasszikusa is. A szexuális tiltások és tabuk ugyanakkor mind ember alkotta béklyók, szabadulni ezektől nem bűn, hanem gyógyulási folyamat. Ismerjük a rajzfilmjelenetet, amikor Aranyhaj kimerészkedik a toronyból, s önfeledten, szárnyaló lélekkel táncol a réten. A legtöbben így érzik magukat, amikor a nyomasztó, vallási béklyókat hátrahagyva végre belekóstolnak a szabadságba.
Az utolsó 100 komment: