Sajnálatos módon még ma is sokan vannak, akik gyakorlatilag örömtelenül élik le egész életüket. Súlyos betegségek, rossz természet, mérgező környezet - a háttér számtalanféle lehet. Legkésőbb a halálos ágyán persze mindenki elgondolkodik azon, hogy volt-e bármi értelme a mögötte hagyott esztendőkben megtapasztalt, permanens szívásnak. Ilyenkor kerülnek elő a szokásos fantazmagóriák: a túlvilág ígérete, a szenvedés léleknemesítő volta és hasonló agyrémek.

Kevés dolgon tudok annyira kiakadni, mint az egyház attitűdjén a szenvedés kapcsán. Számtalanszor idéztem már Ferenc pápát, Róbert Sarah bíborost és más vallási vezetőket, akik a szegénységet, mint az Isten közelében tartó gravitációs erőt dicsőítették. Számos magyar paptól is hallottam már a dörgedelmet, mely szerint a nehéz időkben többen látogatják a miséket, míg a bőség időszakaiban - szégyen és gyalázat - szinte kiürülnek a templomok. Fura, hogy ebből a megfigyelésből a lelkek pásztorai nem azt a kézenfekvő következtetést vonják le, hogy maga a vallás nem más, mint a kielégületlenek pótcselekvése, vagy legjobb esetben is ugródeszka a gyógyulás, a teljes élet felé. Ehelyett inkább azt hirdetik: a szegénység klassz dolog, a szenvedés Isten ajándéka, s valójában hálásak lehetünk minden brutális katasztrófáért, mert ezek közelebb visznek bennünket az Úrhoz. Engem ez a gondolkodásmód az új-guineai disznópásztorokéra emlékeztet, akik egykoron malacaikat megvakították, vagy orrukat megcsonkították, hogy fájdalmassá tegyék számukra a szaglászást. Ezek a kegyetlen beavatkozások ellehetetlenítik az önfenntartást, s egy életre az emberhez láncolják a kiszolgáltatott állatokat. Szenvedést okozni, avagy a szenvedést üdvözítő dolognak beállítani csak azért, hogy ezáltal az illetőt magunkhoz, vagy az egyházhoz kössük - nem tűnik túl sportszerűnek. Mintha egy orvos azon ügyködne, hogy betegei még véletlenül se gyógyuljanak meg, mert azután már felé se néznének...

Ha a szenvedésben mindenképpen értelmet kívánunk találni, úgy azt semmi esetre sem az érintett, a kínok közt élő ember szemszögéből keressük. (Kivéve a betegségre figyelmeztető fájdalmat, természetesen.) Ez meddő út - totál szívás, semmi egyéb. Ha azonban a szenvedésre, mint kielégítetlen szükségletre, s egy ebből fakadó üzleti lehetőségre tekintünk, máris megérkeztünk a jézusi tanításhoz: “Ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája!” Valamennyi jajkiáltásnak ez a valódi értelme: rávilágítani arra, hogy az emberiség miben szenved hiányt. Az üdvözítő út pedig természetesen nem az, ha együtt sírunk a kínlódóval, hanem hogy segítünk neki kimászni a bajból.

Magától értetődő, hogy minden tevékenység szent, amelyért az emberek  hajlandóak kinyitni a pénztárcájukat, azonban ezen belül is említést érdemel néhány kiemelkedő részterület. Az egészségügyet különösen fontos szegmensnek látom. Kevés szebbet tudok elképzelni annál, mint amikor valaki azon dolgozik, hogy az emberi test működését minél alaposabban megismerje, az óhatatlanul előforduló problémák - gyógyszeres, vagy egyéb orvosi beavatkozással történő - kezelését tartva szem előtt. Az örökké fanyalgók persze e téren is felfedezik a saját démonjaikat: a gyógyszergyárakat, amelyek a betegségek konzerválásában és az élethosszig tartó függésben érdekeltek; az orvosokat, akik pusztán a pénzre hajlanak; a sarlatánokat és szélhámosokat a maguk hamis csodaszereivel; s a valódi gyógykészítményeket, melyek bár életmentők volnának, de csak kevesek számára megfizethetők. Bizonyosan ilyenek is léteznek - ideig-óráig. Hosszú távon azonban ezek egyike sem működőképes. A rossz gyógyszereknek, a korrupt orvosoknak és a csalóknak hamar híre megy, az internet korában különösen. Az életmentő, de méregdrága orvosságok etikai színezetűnek tetsző problémáját a piac - alternatív készítmények kifejlesztésével, esetenként jelentős marketingértékkel bíró karitatív akciókkal - egy-kettőre megoldja.

Senkinek sem köszönhetünk annyit az éhezés felszámolása kapcsán, mint a mezőgazdaságnak és az élelmiszeriparnak. Senki sem tesz annyit azért, hogy mindenkinek legyen fedél a feje felett, mint az építőipar. A személyi edzők és az életmódguruk rengeteget segíthetnek abban, hogy szívesen és elégedetten nézzünk a tükörbe. A pszichológusok, terapeuták és a lelkek valódi pásztorai ugyancsak azon ügyködnek, hogy csökkentsék, vagy lehetőség szerint megszüntessék a hozzájuk fordulók szenvedését. A világ fejlettebb régióiból tekintve a 21. század egyik legégetőbb gondja a környezetvédelem. Számos közgazdász állítja - köztük a 2006-ban elhunyt, Nobel-díjas Milton Friedman -, hogy nem a piac dolga, hogy folyamatosan szemmel tartsa és megoldja a Föld ökológiai problémáit. Ezt magam is így látom. A homo sapiens százezer esztendős történelme folytán - a túlélést célozva - mást sem tett, csak egyre drasztikusabb módon felzabálta a bolygót. A nagytestű emlősök túlnyomó többségét már az ősközösségek időszakában kipusztítottuk, pedig még alig lézengtünk pár millióan. A mezőgazdasági, majd az ipari forradalom még brutálisabb károkat okozott, és akkor még a huszadik század elképesztő népességrobbanását nem is említettük. A mikroszintű gazdasági döntések valóban nem arról szólnak, hogy miként lehetne minél kíméletesebb módon bánni a természettel. Az okozott károk enyhítésében, illetve a továbbiak elkerülésében ugyanakkor nagyon is fontos szerepet játszik a piac. Ha az emberiség számottevő része a szmogtól, az elsivatagosodástól, az ivóvíz hiányától szenved, úgy csakis az üzleti motiváció által születő technológiák lesznek azok, melyek mindezekre gyógyírt jelenthetnek. Ha optimista vagyok a Föld jövőjét illetően, úgy hitem gyökerei a szenvedés iránti érzékenységünkből, technikai kreativitásunkból és üzleti érzékünkből erednek.

A szenvedésre, mint Isten ajándékára tekinteni minimum tévedés, de talán több is annál: egyenesen bűn. Ahol gyötrelmet, fájdalmat, nyomort tapasztalunk, ott az egészséges lelkű ember minden esetben lehetőséget is lát; a gyógyulás, az épülés, a felemelkedés lehetőségét. A mentális épség és az üzleti érzék kéz a kézben járnak. Akik ingyenességet hirdetnek, azok vagy romantikus álmodozók, vagy szimpla szélhámosok, esetleg szavazatokra hajtó politikusok, akik egyesek kirablásából kívánnak másoknak Kánaánt teremteni. Én a magam részéről szeretek fizetni azért, ha valaki megoldja a problémámat, s enyhíti a szenvedésemet. Már csak azért is, mert én magam is ebből élek. Ahogy minden tisztességes ember.