A poszt címét Giovannino Guareschi olasz írótól kölcsönöztem, ám nem ő az egyetlen, aki félreérti a fogalmat. Széchenyi István is így ír: "Látogatnunk kell az alázat, az önmegtagadás iskoláját." Nos, ezek azok a megközelítések, melyek miatt évtizedeken át negatív jelenségként könyveltem el az alázatot. Ma már tudni vélem a valódi értelmét, így viszonyulásom is markánsan változott. Mi több, annak kapcsán is vannak elképzeléseim, hogy mik az alapjai a címbéli, a Széchenyi-féle, illetve az oly sokakban élő fals jelentéstartalomnak.

Márai Sándor sokat segít a tisztánlátásban: "Nincs más fegyver a világgal szemben, csak az alázat; nem a hajbókoló és mellverdeső alázat, hanem a másik, mely nyugodtan és mozdulat nélkül néz farkasszemet a világgal." Vagyis az a helyzet, hogy két teljesen különböző jelenséget mosunk össze egyetlen fogalomban, s mindez csupán arra jó, hogy zavart és ambivalens érzéseket keltsen. Az egyiket helyesebb volna megalázkodásnak vagy behódolásnak nevezni, s e kifejezések képesek is elhordozni mindazon negatív tartalmat, mely az alázat szóhoz tapadt. Az ily módon megtisztított fogalmat pedig hívhatjuk akár elfogadásnak is, annak minden pozitív töltetével. Az előbbit a gyengeség, a szégyen és a lehajtott fej jellemzi, az utóbbit az erő, a tiszta lelkiismeret és az emelt fő. Óriási különbség.

A hajbókoló alázat a történelmi múlt terméke, és elsősorban a monoteista vallásokhoz kötődik. Amikor leborulunk olyan istenségek elé, akiknek létezéséről a leghalványabb meggyőződésünk se lehet; amikor kérdés nélkül elfogadjuk azokat a törvényeket, melyek e bizonytalan talapzatú istenektől származnak; amikor lemondásról, önmegtagadásról, és hasonló, pusztító ostobaságokról merengünk, olyankor a legszimplább módon feladjuk magunkat, s behódolunk a ködös ismeretlennek. Az elfogadás valami egészen mást jelent. Megtapasztalást, bizonyosságot, belátást. Megismerjük a természet törvényeit, s nem hadakozunk ellenük, mert idiótaság volna. Képesek vagyunk felhagyni téveszméinkkel, s tanulni bárkitől, aki nálunk felkészültebb, vagy szélesebb látókörrel bír, mert szembe tudunk nézni a ténnyel, hogy mi sem vagyunk tévedhetetlenek. A valódi alázat nem más, mint az ego háttérbe szorítása. Nem megsértődni. Nem felkapni a vizet. Nem tombolni. Nem hivatkozni címre, rangra, büszkeségre. Félretenni a tekintély gőgjét. Elviselni a gúnyt. Élni az önirónia varázslatos eszközével. Tudni veszíteni. Igen, talán ez a legnehezebb. Amikor minden tőlünk telhetőt megteszünk, teljes erőbedobással küzdünk és mégis elbukunk. Elviselni a visszautasítást. Alig van ennél fájdalmasabb, de muszáj megacélozni a lelket. Képesnek kell lennünk együtt élni a mellőzöttséggel, hiszen sok esetben piszok kevés az, amit nyújtani tudunk. Méltósággal továbblépni... Ugye érezzük, hogy az alázat valódi arca, az elfogadás mennyire más, mint a megalázkodás? Az előbbinél elmegyünk egész a falig, foggal-körömmel küzdünk, s amíg tart a meccs, egyetlen percig sem adjuk fel a csatát. Ha vége - a játékvezető hármat fúj a sípjába; megérkezik az elbocsátó szép üzenet; az orvos átadja a laboreredményeket - legalább nyugodt lelkiismerettel távozhatunk. A behódolás ezzel szemben azt jelenti, hogy harc nélkül vesztünk. Nem a tények, nem a valóságos és megtapasztalt korlátaink parancsolnak megálljt, hanem az ideológiák, a dogmák, a szent iratok. Esélyt sem adunk a kiteljesedésre. Ezt a minden határon túlmenő engedelmességet Popper Péter - a fiát is feláldozni kész pátriárka után - egyenesen Ábrahám-komplexusnak nevezi: "Ez jellemezte Noét, Lótot, Józsefet, Mózest, Illés prófétát, Sámuelt, Jeremiást... Talán ez jellemzi általában a zsidókat: minden rossznak az alázatos elfogadása Isten akarataként, legyen szó finoman cizellált családi pokolról, zsidóüldöző kormányok rendelkezésein át a deportálásig és a gázkamrákig. Ez az Ábrahámtól rájuk hagyományozott örökség!"

Ha a valódi alázat természetét kutatjuk, elég Anthony de Mello egyik parádés minitörténetét felidéznünk:

 "A Mester az utcán sétált, amikor egy ember kirohant a kapun, s összeütköztek. Az ember magán kívül volt a dühtől, és borzasztóan szitkozódott. A Mester kissé megbiccentette a fejét, kedvesen mosolygott, és így szólt: Barátom, fogalmam sincs, hogy melyikünk a felelős ezért az összeütközésért, de nem is akarom az időmet azzal vesztegetni, hogy ezt vizsgáljam. Ha én rohantam beléd, bocsánatod kérem. Ha pedig te rohantál belém, úgy szóra sem érdemes az egész. - Azzal ismét elmosolyodott, megbiccentette a fejét, és továbbment."

Ez a kis történet annyira tökéletes, hogy szinte nem is illendő hozzátenni semmit. Ugyanakkor azt látjuk, hogy az emberek nap mint nap összeütközésbe kerülnek egymással, és csupán a dúló-fúló, a másikat hibáztató mentalitás jelenik meg mindkét oldalon. Az etalonnak számító érzelmi nagyvonalúságot és könnyű továbblépést azzal tudjuk a leginkább megalapozni, ha leszoktatjuk magunkat a gyermekek fekete-fehér gondolkodásmódjáról, ahol az egyik fél mindig bűnös, a másik pedig tökéletesen ártatlan. S talán még ennél is fontosabb, hogy leszámoljunk magunkban azzal a szögletességgel, mely minden pitáner ügyből elvi kérdést kreál. Végső soron nem irgalmatlanul mindegy, hogy ki rohant a másikba totálisan véletlenül? Ebben az abszurd egypercesben benne van minden, amiért a tekintélyelvűséget ki nem állhatom. Csekélyke fantázia birtokában akár arra is kísérletet tehetünk, hogy a szitkozódó fickó felszín alatti gondolatait rekonstruáljuk: "a méltóságom az utca porában"; "ilyen tiszteletlenséget velem nem lehet elkövetni"; "a bűnösnek bűnhődnie kell"; "amikor így fellöknek az utcán, azzal nem csak engem, de az egész családomat és népemet sértik meg"...

Szemben a behódolással, melynek erőszakmentes környezetben semmiféle pozitív funkciója sincsen, a valódi alázat többféle célt is szolgál. Ahogy már korábban utaltam rá, képessé tesz arra, hogy elfogadjuk mindazt, ami számunkra megváltoztathatatlan. Van abban bölcs belátás, ha azt mondjuk: 2019-ben még léteznek természeti katasztrófák, gyógyíthatatlan betegségek, számolnunk kell az öregedéssel és a halállal is. Talán a dédunokáink korában e kihívások egy részét már megoldja az emberiség, ám most még ezek árnyékában kell élnünk. Van abban valami higgadt méltóság, ha azt mondjunk: ez a meccs, ez a szereplőválogatás, ez a nő most nem jött össze. De talán a következő... Mindezeken túl az igazi alázat együttműködővé is tesz; a következő, alapattitűdöket bemutató ábrának megfelelően:  

 A mátrix a mélyen gyökerező önbecsülés és a felszínen megnyilvánuló gőg mértékének függvényében jelöl ki négy alapvető személyiségtípust. Amint látjuk: a SZOLGALELKŰ és az URALKODÓ attitűd legalább egyensúlyban van önmagával: az önértékelésük és a büszkeségük hasonló szinten áll. Optimálisnak azonban csakis az EGYÜTTMŰKÖDŐ karaktert nevezhetjük, s természetesen messze a legfrusztráltabb, önmagára és a világra nézve is a legkártékonyabb a HŐBÖRGŐ személyiség. A tekintélyelvű vallások és filozófiák egyik legnagyobb morális és praktikus melléfogása az, hogy megvetik az önbecsülést, így képtelenek felnőtt módon együttműködő embereket kinevelni. A cél még ma is a szolgalelkűség, a teljes irányíthatóság.

"Isten útjai kifürkészhetetlenek" - akár így is fogalmazhatunk, amennyiben vonzódunk a transzcendens világmagyarázatokhoz. Az alázat egy hajszállal több is annál, mint hogy elfogadjuk sorsunk mindazon elemét, melyen nincs hatalmunk változtatni. Akár még az sem lehetetlen, hogy a negatív fejezeteknek is meglássuk az értelmét, az üzenetét, személyiségépítő vonatkozásit, mondván: "minden rosszban van valami jó is". Mindez azonban mit sem változtat a lényegen: az igazi alázat nem lemondás és nem önmegtagadás. Nem hajbókolás, nem behódolás, nem minden észszerű határon túlmenő engedelmesség. Csupán egy jel. Annak a jele, hogy reálisan látjuk helyünket és szerepünket a világban.