Egyes pszichológiai kutatások szerint a hatvanas években az emberek csupán 20%-a vallotta magát különlegesnek. A nyolcvanas évekre ez az érték 80%-ra duzzadt, manapság pedig szinte nem találni olyan földlakót, aki nem úgy tekint önmagára, mint színpompás egyéniségre. Ez a tendencia abszolút örvendetes. Csupán az a kérdés, hogy mennyire megalapozott. Tényleg mindannyian oly különlegesek volnánk?
A belvárosi forgatagban elvegyülve azt tapasztaljuk, hogy első ránézésre még mindig mintha a hatvanas évek statisztikája volna érvényben. A túlnyomó többség egészen átlagosnak tűnik, legfeljebb 20% lehet az a szűk réteg, amely látványosan kilóg a tömegből. Persze, az sem lényegtelen, hogy melyik irányba.
Ő BIZTOSAN NEM ÁTLAGOS...
...ÉS Ő SEM AZ.
Ha már azzal kacérkodunk, hogy megjelenésünkben is különlegesek kívánunk lenni, mondhatni: egyéniségek, úgy érdemes felfelé kilógni a sorból. Ehhez persze kultúra és némi jó ízlés szükséges, így nem csoda, ha csupán kevesen vállalják ezt az utat.
EZEK A SRÁCOK SEM SZÜRKÜLNEK BELE A TÖMEGBE.
Természetesen mindenki, aki tudatosan különbözni kíván; aki arra vágyik hogy felfigyeljenek rá; aki szeretné kidomborítani egyéniségét, lehetőség szerint felfelé igyekszik. (Jó-jó, akad pár perverz, aki szándékoltan szakadt és igénytelen, de ez oly periferikus réteg és oly értelmezhetetlen motiváció, hogy lélektanuk mély elemzését meghagyom valaki másnak.) A harsány megjelenés ugyanakkor sokszor öngól: bár határozottan felfigyelünk az illetőre, de nem igazán jön meg a kedvünk ahhoz, hogy kapcsolatba lépjünk vele. A természetellenes hajszínek például szinte kivétel nélkül kontraproduktív hatást keltenek. Harminc fölött csaknem minden nő festi a haját, de egyáltalán nem mindegy, milyen árnyalatot használ. A lila, a zöld, a kék és a rikító piros például a legkevésbé sem fokozza a vonzerőt. Ezeket a feltűnő színeket többnyire az átlagos, vagy az alatti külsővel bíró, pozíciójukból kitörni vágyó lányok használják, megítélésem szerint helytelenül, s borítékolhatóan eredménytelenül is. Az idős korosztálynál még kevésbé értem a hasonló baleseteket; alig hiszem, hogy a hamvas lilával megbolondított ősz haj megdobogtatná a nyugdíjas szoknyapecérek szívét.
Eddig persze csupán a jéghegy csúcsát érintettük, merészkedjünk most egy szinttel mélyebbre! Ahhoz, hogy valakire hamisítatlan egyéniségként tekintsünk, nem árt, ha képvisel valamiféle értékrendet, víziót, álmot, s annak megfelelően is él, függetlenül attól, hogy a választott létforma mennyire színes, összetett és aktív. Úgy tűnik, ez sem túl gyakori jelenség. Egyáltalán nem szűk az a réteg, amely képes hatvan-nyolcvan földi életévet eltölteni birkaként, gondolatok és döntések nélkül. Ők a tipikus szektatagok, akik vallási/politikai vezetőiket vakon, kérdések nélkül követik. Ők azok, akik nem vizsgálják a kijelentések tartalmát, csakis az eredetét. Ha benne van a szent könyvben: csakis követendő lehet. Ha a nagyvezér mondta: csakis igaz lehet. Ha ugyanazt a másik szekta vezetője mondaná, őrültségnek és gonoszságnak titulálnák. A többség persze nem ennyire fafejű, ám azért azt sem állíthatjuk, hogy ténylegesen a szívét követné. A szokások, az elvárások, a társadalmi beidegződések a legtöbb ember tudattalanját jócskán fogva tartják, s beteg játszmázásra kényszerítik. Egyik barátom felesége például - miután gyerekei iskoláskorúak lettek - azért állt munkába, mert mindenhonnan kapta az ívet, hogy egy modern nő nem ülhet otthon. A férje jól keres, nincs különösebb szükség a pluszbevételre, miközben a gyerekekkel tanulni kell, fuvarozni őket a különböző különórákra, s akkor a ház és a kert rendben tartásáról még nem is beszéltünk. Náluk most mindenki rohan, kapkod, ideges, feszült - lőttek a harmóniának. Természetesen minden tiszteletem azoké a nőké, akik család mellett is karriert építenek, ugyanakkor sajnálom azokat, akik a környezetük nyomására és nem a saját vágyaik szerint döntenek. Pontosan ilyen szörnyű a fordított eset is, amikor az asszony önmegvalósítana, ám az adott kultúra korlátai ezt nem engedik. Az Amerikai szépség című filmben lebilincselő volt végigkövetni, ahogy a Kevin Spacey formálta főszereplő lépésről lépésre felrúg minden társadalmi konvenciót, miközben felesége szinte beleőrül abba a feszültségbe, mely a felszínen zajló és a valós vágyak szerinti létezés közt feszül.
Az sem lényegtelen kérdés, hogy a világ miként viszonyul a valódi, autonóm, kellő öntudattal bíró egyéniségekhez. Az állam, az egyházak és a politikai pártok számára a legkevésbé sem jó bolt, ha különbözőek, színesek, összetettek és önállóak vagyunk, mert így lehetetlen egy karámba összeterelni és egyszerű vezényszavakkal irányítani a népet. A tömegtermelést folytató nagyvállalatok sem ilyen vásárlóközönségről álmodnak, hiszen egy viszonylag homogén társadalmat sokkal könnyebb megszólítaniuk termékeikkel, szolgáltatásaikkal, valamint az ezeket népszerűsítő - sokszor rém bugyuta - reklámkampányokkal. Egyedül abban bízhatnánk, hogy legalább mi, a nép egyszerű gyermekei örvendezve fogadjuk az igazi egyéniségeket. A valóság az, hogy ebben se nagyon reménykedhetünk. Ha egy asztaltársaságnál szóba kerül az immáron 15 éve megszüntetett sorkatonaság intézménye, borítékolható, hogy - iskolai végzettségtől és politikai hovatartozástól függetlenül - a jelenlévők legalább fele - az elpuhult fiatalságra hivatkozva - újra életbe léptetné. Ha a könnyű drogok liberalizációja kerül terítékre, a többség e téren is tiltakozni fog, mondván: nem tudunk vigyázni magunkra. Az egész társadalom úgy működik, mint egy körzeti általános iskolai osztály, ahol az imbecillistől kezdve a zseniig húzódik az intelligenciapaletta, ám még nyolcadikban is az olvasással és a számtani alapműveletekkel küzdünk, hiszen senki sem maradhat le. Talán elhisszük, hogy az igazi egyéniségek elég érettek ahhoz, hogy egy féleszű őrmester ordibálása nélkül is képesek az önfegyelemre, vagy hogy tudnak vigyázni saját magukra. Ám annyira féltjük az átlagemberek sokaságát, hogy inkább beáldozzuk értük a kiemelkedőket. Inkább karámban tartjuk az egész nyájat, csak nehogy elkóboroljon az a néhány, amelyik még arra sem képes, hogy hazataláljon.
Mindannyian egyéniségek vagyunk? Aligha. De valami hasonló felé volna érdemes mozdulnunk. Egy olyan világ felé, ahol mindenki mer különbözni, kilógni a tömegből; ahol senki sem fél attól, hogy mit szólnak majd, ha az álmai szerint kezd élni; és ahol mindenki képes felelősséget is vállalni a saját döntéseiért. Valami ilyesmit hívnék földi mennyországnak.
