Amióta világ a világ másról sem papolok, mint hogy a keresztény vallás mennyire szürke, élettelen, mennyire nem a lényegről beszél. Béri Renátó kármelita szerzetes üde színfolt ebben a fakó, egyházi világban, s olyan témákat feszeget, melyek a legszélesebb társadalmi rétegeket érintik, beleértve a meggyőződéses ateistákat is. Teszi ezt olyan gondolati megközelítéssel és szeretetteljes attitűddel, hogy a nyitott elmével bíró hallgató egészen biztosan szimpátiával fogadja mondandóját. Házon belül persze számos támadás éri - beszédeit az ókonzervatívok rendre erős kritikával illetik - ám ez az égvilágon semmit sem vesz el meglátásainak értékéből. Sőt.
„A Szentlélek fuvallata érintette meg a szívünket, hogy együtt imádkozzunk. Buzgó szívvel járultunk a templomba, hogy a pap megjelölje homlokunkat a megáldott hamuval, amely emlékeztetett bennünket arra, hogy zarándokok vagyunk ezen a földön és a mi örök hazánk a mennyekben van. Az Úr kegyelme ösztökél bennünket, hogy alázatos szívvel, bátor határozottsággal kövessük mi is az Úr Jézust, aki ment Jeruzsálembe és onnan föl az Atyához…" - Körülbelül ez a fajta kenetteljes semmitmondás jellemzi az átlagos keresztény prédikációkat. Akárhányszor találkoztam hasonlóval, minden esetben az jutott eszembe, hogy ezek a reverendás fickók valószínűleg titkos fogadásokat kötnek, ki tudja a leghosszabb giccsparádét összeütni anélkül, hogy bármiféle érdemi információt szőnének a szövegbe… Béri Renátó ezzel szemben igyekszik a lényegre összpontosítani, s olyan gondolatokkal fordulni hallgatóságához, melyeknek még véletlenül sem látványos ásítozás a gyümölcse. A lélek józan mámora, avagy hétköznapi extázisaink című előadásában például kifejezetten azt a kérdést járja körül, mely mindannyiunkat foglalkoztat: miként tudunk valóban boldog pillanatokat varázsolni életünkbe. Szemben a "Szentlélek fuvallatával", a "megáldott hamuval" és az "alázatos szívvel", erről tényleg van értelme beszélni.
A kármelita szerzetes tökéletesen látja: boldog perceinket az extázis állapotaiból nyerjük. (Már az is valóságos parádé, hogy egy pap a földi boldogságról beszél, hát még az, hogy annak valós forrásait is megemlíti...) Azzal a gondolatával mondjuk nehéz azonosulni, mely szerint azért keressük az extázist, hogy elmeneküljünk, kiemelkedjünk a hétköznapok nyomorából. Az egészséges életvezetést egyáltalán nem ez jellemzi. Az emberhez méltó létezés arról szól, hogy alapjáraton is bitang jól érezzük magunkat a bőrünkben, s ezt a kiegyensúlyozott állapotot fejeljük meg hosszabb-rövidebb mámorokkal. Ezen túllépve: Béri Renátó helyesen értékel, amikor az extázisok különböző formáit boldog és szomorú kategóriákba rendezi. Az előbbit a katarzis, a beteljesülés, a megtisztulás jellemzi, utóbbit a visszazuhanás, a koppanás a földön, a csalódás, a megbánás. A boldog, józan mámorok közt említi a Csíkszentmihályi Mihály által flow-nak keresztelt önfeledt tevékenységeket, a játék örömét, a művészeti alkotások élvezetét, a gyermekáldás varázsát és a spirituális megtapasztalásokat. A szomorú extázisok közé sorolja a droghasználatot és a mérték nélküli alkoholfogyasztást. (Egyszer majd valaki mesélje el nekem, hogy azok, akik önpusztító életmódjukkal szakítva - immáron pozitív mámorokat kergetve - megtérnek, miért mindig a Hit Gyülekezeténél kötnek ki? Pajor Tamás, Gera Zoltán, vagy a nemrég elhunyt Gesztesi Károly... Számomra érthetetlen jelenség. Lehetséges, hogy egy szélsőséges létformát könnyebb egy másik szélsőségre váltani, mint a józan középutat keresni?)
Mindeddig egyet lehet érteni Béri Renátóval. Már-már úgy tűnik, hogy az egyházi és a szekuláris világkép nincs is oly messze egymástól. Mindez azonban csak addig tart, amíg a szexualitás témaköre terítékre nem kerül. Valójában mindig kínos azt látni, amikor egy felkészült, csillogóan értelmes, a világot szemmel láthatóan jól értő fiatalembernek torzítania kell a valóságon, csak mert egyháza azonnal kiátkozná, ha beleállna a színtiszta igazságba. A testiségből - mint a legelemibb extázisélményből - szintén levezethető a pozitív és a negatív forgatókönyv egyaránt. A gond abból fakad, amikor hivatalból úgy kell érvelni, mintha a kettő közti demarkációs vonal a házasság intézménye mentén húzódna. "Maga a házasságkötés, az esküvő napja és ceremóniája, és az az ünnep jó esetben nemde egy ilyen extatikus élmény, amire a pár egész életében visszaemlékezhet és táplálkozhat abból az emlékből? És itt jön be a helyesen megélt szexualitás. Az intimitásnak a pillanatai. Mivel ott a szeretet kifejezéséről van szó, és nem csupán az önkeresésről, ezért ott a szexualitás valóban megtisztító erejű." Tulajdonképpen már az sem kis dolog, hogy egy felszentelt pap pironkodás nélkül beszél a testiségről. A csalárd trükk mindazonáltal nyilvánvaló. A keresztény hitszónokok kommunikációs fogása mindig egy tőről fakad: a katartikus szex, melyben a felek valódi szerelemmel, mély intimitással és perzselő szenvedéllyel közelednek egymáshoz, minden történetben a szentségi házasság keretein belül zajlik. A negatív szcenárió, melyben csapnivaló, vagy legalábbis felejthető az élmény, amelyben a felek csak kihasználják és átejtik egymást, természetesen csakis az egyéjszakás kalandok sajátja. Miközben pontosan tudjuk, hogy ennek a kategorizálásnak semmi köze a valósághoz. A házasság intézménye önmagában az égvilágon semmit sem tesz hozzá a katarzis megszületéséhez. "A szexualitásról, a rossz értelemben vett extáziskeresésről úgy beszélek, hogy ez akkor van, olyanfajta szexualitásról beszélek itt, amelyben csak az ego számít, nem a másik személy. Amikor az illetőnek csak az a fontos, hogy neki legyen jó, és nem számít semmi más. Tehát a szexualitásnak a rossz fajta használata, mely a boldogtalan extázishoz vezet, az az, amikor ez nem a szeretetről, nem a szeretet kifejezéséről szól, hanem csupán a kielégülésről." Ebben már van valami, de azért pontosan látjuk, hogy ez a választóvonal sincs összefüggésben a házassággal. Férj és feleség is produkálhat otthon tragikusat, a testi kapcsolat az ő esetükben is simán lehet egyoldalú, öncélú, a másikat kihasználó, sőt akár erőszakos is. Ám legalább ilyen lényeges, hogy a pozitív forgatókönyv, a boldog extázis is elérhető az egyházi frigytől akár fényévnyi távolságokban is. Csupán néhány jellemző példát említenék:
- A SZÜZESSÉG ELVESZTÉSE - Egy kamaszfiú számára az esetek túlnyomó többségében rém kellemetlen állapot a szexuális ártatlanság. Túllenni rajta, elveszíteni a szüzesség kínzó bélyegét - elképesztően felszabadító érzés. Ha létezik valódi katarzis, úgy ez a pillanat egészen bizonyosan ilyen.
- FÉLRELÉPÉS - Sokak számára egy titkos viszony izgalma és szenvedélye hozza el azt a beteljesülést, amelyre mindig is vágyott. Már vagy negyedszázada történt, de még mindig a fülemben cseng egy kalandos éjszaka másnapi mondata: "Muszáj volt megtudnom, milyen érzés megcsalni a férjemet..."
- EXTRÉMITÁSOK - Az orgiák, a többszereplős együttlétek is bőven magukban hordozzák a katartikus élmény lehetőségét, holott ezek sem igazán képzelhetők el szentségi házasság keretein belül.
- ÖSSZHANG - A testi szerelemből fakadó katarzis egyik legfontosabb építőköve az egymásra hangoltság. A jó szex tipikus vonása, hogy a felek szinte visszatükrözik egymás vágyát, gerjedelmét, beteljesülését. Kevés dolog ad hozzá annyit a valódi kielégüléshez, mint az a tapasztalás, hogy a másik is pont ugyanazt érzi, amit én. Hogy ez az összhang azonnal létrejön, vagy csak tíz év elteltével, arra nincs biztos recept. De aligha az ásó, kapa nagyharang fogadalmából táplálkozik.
Tökéletesen egyetértek Béri Renátóval: valóban léteznek boldog és szomorú extázisok. Az utóbbit a letargia és a megbánás jellemzi. Hippói Szent Ágoston még a szexualitás teljes skáláját idesorolta, amikor ismert szállóigéjét megfogalmazta, mely szerint "párzás után minden állat szomorú". Az egyházi álláspont azóta sokat változott, de még mindig nem eleget. Készséggel elismerem, hogy létezhetnek olyan szexuális kalandok, melyeket utólag szeretne az ember meg nem történtté tenni, ám bevallom őszintén, hogy széles környezetemet tekintve csak nagyon ritkán hallok ilyenről. A lányok rendszerint óvatosabbak, s még az utolsó pillanatban is tudnak nemet mondani; a fiúk pedig többnyire nem bánnak semmit sem, még a legbénább maszatolásaikat is valódi hőstettként raktározzák el. "Igazi mondanivaló nélkül beszélni, igazi szomjúság nélkül inni, igazi vágy nélkül lefeküdni valakivel - ez a három alapvető bűn, amit a mai európai ember a leggyakrabban elkövet." - írja Popper Péter A belső utak könyve című művében. Hitem szerint ez sokkal többet elmond a helyes és helytelen extázisról, mint az a mellékkörülmény, hogy fogadtunk-e örök hűséget az érintettel. Az ifjú kármelita a pornófogyasztást is a negatív mámorok között említi. Mint mondja: "Az extázist el lehet játszani. Lehet az illúzióját kelteni annak, hogy valaki ilyen állapotban van. És azt hiszem, ezért is népszerű műfaj ez, mert aki ezt látja, mondhatja, hogy legalább nekik sikerül..." A magam részéről ezt sem érzem szerencsés érvelésnek. Ezek a mondatok olyan hatást keltenek, mintha a szexuális önkívület a való világban ritka jószág volna. Nyilván szó sincs ilyesmiről. A pornóval sokkal inkább az a baj, hogy tehetségtelen színészek hiteltelenül jelenítik meg az élményt, sokszor olyan helyzeteket hazudva izgatónak, melyek a legtöbbünk számára a legkevésbé sem vágykeltőek.
Egy dologban mindenesetre egészen bizonyos vagyok. Ha a kereszténység még a 22. században is létezni kíván Európában, az egyház tanítóinak és prédikátorainak - Béri Renátót követve - muszáj lesz végre a földi boldogságra koncentrálniuk. Muszáj lesz kimondaniuk, hogy mindannyian az extatikus pillanatokra vadászunk, s hogy ez így is van rendjén. Muszáj lesz belátniuk, hogy sem a miseliturgia, sem a rózsafüzér, sem a poros imakönyvek nem szolgálják megfelelően boldog extázisainkat. Muszáj lesz keríteniük még néhány tucat ilyen értelmes, csillogó szemű, két lábbal a földön járó lelki vezetőt, mint amilyet a fiatal kármelita személyében megismerhetünk.