A napokban a negyedik évadához ért A szolgálólány meséje című sorozat. A fanatikus hívek már tűkön ültek, hiszen az első hármat - akármilyen sokkoló is volt - valósággal zabálták. Valószínűleg az HBO-t sem piszkálják különösebben ezért az alkotásért, hiszen a képernyőn megjelenő ortodox, vallásos fasizmus - látszólag - távoli a jelenkortól, így társadalomkritikaként aligha értelmezhető. Pedig ha körbenézünk, azt fogjuk látni, hogy a nyugati civilizációból már-már kikopott vallásosság kezd visszaszivárogni hétköznapjainkba, mégpedig a legundorítóbb hagyományaival.

"Isten halott", jelentette ki Nietzsche a 19. század végén, s a világ azt érezte: a mögötte maradt űrt muszáj betölteni új istenségekkel. Kaptunk is jobbnál jobbakat: előbb a kommunista, majd az ebből formálódó fasiszta és náci vallást. Mindezeket magunk mögött hagyva, a 20. század végén reális esély látszott rá, hogy végre abba az irányba fordulunk, ami a spiritualitás lényege: a tudatosság és a megvilágosodás keresése felé. Mára tisztán látszik: erre alig-alig van még igény. A többség inkább a vallások formális, tekintélyelvű, erőszakos, ocsmány elemeit sírja vissza, s nem a lelkiséget, az emelkedettséget, a szeretetet, vagy épp az istenkeresést.

Közhelyes igazság, hogy már a 20. századi kommunizmus is a kereszténység groteszk, Istentől megszabadított parafrázisa volt. A KATOLIKUS szó valójában egyetemest jelent - ez köszön vissza a kommunizmus internacionalista jellegében. A Marx-Engels-Lenin triót - nem minden irónia nélkül - gyakran emlegetjük szentháromságként; és az sem mellékes körülmény, hogy mindkét utópisztikus világnézet megígérte az emberiség számára a mennyországot. Az eretnekeket egyik rendszer sem tűrte, így mindegyik kiépítette a maga inkvizícióját; s ahogy a pápák hatalma, úgy a pártfőtitkároké is jellemzően halálukig tartott. Mindkét vallásnak megvolt a saját szent könyve, a zarándokhelynek számító szent sírja, teológiája, ellenségképe, zsinata és nem utolsó sorban térítő tevékenysége. A tartalmi elemek között is találhatunk átfedéseket, ám ami a szervezeti felépítést és a rituálék rendszerét illeti - egészen döbbenetes a párhuzam.

Nem véletlen, hogy a térdeplő focisták nyitóképével indul a jelen poszt. Ez egy olyan testhelyzet, amelyet a vallástalan átlagember szinte soha nem vesz fel. Annál inkább ismerős a templomlátogatók számára. Akik részt vesznek ebben az új cirkuszban, többnyire azt mondják: csupán tiszteletadásról van szó. Pontosan érezzük, mekkora mellébeszélés mindez. A tiszteletadásnak ezer módja lehetséges (néma felállás, főhajtás, kalaplevétel, tisztelgés stb.), a térdeplés azonban nem tartozik ezek közé. Ez a testhelyzet minden esetben a megalázkodás szimbóluma. Számomra már az is rém kínos, ha bármiféle istenségek előtt térde ereszkedünk. Ha ugyanezt más emberek előtt tesszük, az valami egészen érthetetlen és groteszk gesztus. Ám ez csupán egyetlen - bár annál látványosabb - eleme az új vallásnak. Ha maradunk a formaiságoknál, a publikus gyónás intézményét feltétlenül említenünk kell. Az elmúlt évek során hírességek egész sora kért nyilvánosan bocsánatot olyan bagatell dolgokért, melyek egy józan világban nemhogy bűnnek nem minősülnek, de említést sem érdemelnek: politikailag nem korrekt szóhasználat, kulturális kisajátítás stb. 2018-ban a National Geographic egy teljes számot szentelt a faji/etnikai kérdésnek, mely egy szerkesztőségi bocsánatkéréssel indul: "Tudósításaink hosszú évtizedeken át rasszisták voltak. Annak érdekében, hogy meghaladhassuk a múltunkat, ezt el kell ismernünk." S mindezt miért? Mert a világ különböző, egzotikus részein élő halászó-vadászó törzseket egzotikus, halászó-vadászó törzsekként mutatták be magazinukban... A nyilvános gyónás perverz szokása persze sosem vert volna gyökeret, ha nincs a háttérben a kereszténység egyik legmérgezőbb dogmája: az áteredő bűn. Ádám és Éva - két fantázia szülte irodalmi karakter - elcsórnak egy szem gyümölcsöt a tiltott fáról, majd az emberiség érezredeken át hordozza terhét e szörnyű véteknek. Már eleve bűnösen jövünk a világra, hiszen örököljük mesebeli őseink tettének következményét... A józan morál gondolkodás nélkül elutasítja a kollektív felelősségvállalás minden formáját, s még véletlenül sem épít ideológiát ködös és alaptalan lelkiismeret-furdalásra. A jelen vadiúj vallása azonban - keresztény mintára - pontosan ugyanezt teszi. Elvárja a fehér amerikaiaktól, hogy szégyelljék magukat, sőt vezekeljenek generációkkal korábbi elődeik tetteikért, melyeket az indián őslakossággal és az Afrikából elhurcolt fekete rabszolgákkal szemben elkövettek. Ugyanígy: Nyugat-Európa népeinek a gyarmatosítás miatt, a németeknek a nácik rémtettei miatt kell permanens bűnbánatot gyakorolniuk. Senkit sem érdekel, hogy a valódi bűnösök közül szinte már senki sincs az élők sorában. Idehaza szerencsére (még) nagyon messze vagyunk az effajta beteg gondolkodásmódtól. Amikor Niedermüller Péter - öngyűlölő módon - rémisztő képződménynek nevezi a heteroszexuális, fehér embert, olyankor még a saját hívei is csak értetlenül pislognak, hogy mit akar ez az ember. Talán mindez azért oly idegen számunkra, mert a magyarság - történelmét tekintve - csaknem mindig az áldozat szerepét játszotta, s nem az elnyomóét. De talán az is közrejátszik értetlenségünkben, hogy még nem vesztettük el teljesen a józan eszünket.