A legtöbben habozás nélkül belekürtöljük a világba: a szélsőségektől márpedig óvakodni kell! A pszichológusok a világ minden tájáról futószalagon gyártják a cikkeket, melyek elmagyarázzák a polarizált gondolkodás veszélyeit, hangsúlyozva, hogy súlyos kognitív torzulásról van szó. Mindeközben el sem tűnődünk azon, hogy a végletek oroszlánrésze nemhogy nem ártalmas, de egyenesen kívánatos. Ha például iskolás gyerekünk egy színjeles bizonyítvánnyal tér haza - mely kétségkívül szélsőséges tanulmányi eredménynek számít -, vajon letoljuk-e érte?

Vegyük észre, hogy a kiemelkedő tehetség, a feltűnő szépség, és a zseniket jellemző intelligencia is mind valódi szélsőséget jelentenek, mégsem harcolunk ellenük, nem perlekedünk miattuk. Érdemes tehát rendet tenni a fejünkben, és nem általános érvénnyel fellépni a végletek ellen; elég, ha csak a kifejezetten káros radikalizmust utasítjuk el.

Politikai, társadalomfilozófiai tekintetben a szélsőségek valóban veszélyesek, hiszen akár jobb-, akár baloldali címkét viselnek, kelléktárukban megjelennek az erőszakos eszközök is. (Amikor Márki-Zay Péter úgy nyilatkozik, hogy az általa vezetett összefogás képviseli a kommunistákat és a fasisztákat is, az nem csupán politikai marketing tekintetében jelent súlyos baklövést, de morálisan is problémás.) Az élet élvezetéhez való viszonyulásban sem tűnnek egészségesnek a féktelen irányzatok. Az aszkéta vonalat csak az öngyűlölő mártírok és a perverz mazochisták választják, miközben a korlátlan hedonizmus sem veszélytelen létforma. E téren a mértékletesség arany középútja tűnik optimálisnak, ahogyan a tücsök és a hangya - a ma és a holnap - dilemmájára is ez lehet a megfelelő válasz. Látjuk tehát: erre is, arra is van példa - a feladatunk csupán annyi, elválasszuk az ocsút a búzától; kijelölve azokat a területeket, ahol a középutasság a nyerő stratégia, illetve nagy magabiztossággal rámutatva a valódi értékekre, melyeknek a legkevésbé sem érdemes semmiféle határt szabni.

A gondok itt kezdődnek, hiszen itt már némi bölcsességre is szükségünk lesz. Ezek a dimenziók ugyanis akár egy kérdéskörön belül is jócskán összekeveredhetnek. Ayn Rand A morális szürkeség kultusza című esszéjében a közismert mondást hozza példaként, mely szerint "az éremnek mindig két oldala van", illetve az ehhez kapcsolódó általános gondolkodási sémát elemzi. "Amit ők úgy értelmeznek, hogy soha senkinek sincs teljesen igaza, és senki sem téved teljesen. De a fenti állítás nem ezt jelenti. Azt jelenti, hogy egy ügy megítélésénél tudomásul kell vennünk, vagy meg kell hallgatnunk mindkét oldalt. Nem azt jelenti, hogy mindkét oldal állítása feltétlenül egyformán érvényes, de még csak azt sem, hogy mindkét oldalon lesz egy cseppnyi igazság. Gyakran az igazság lesz az egyik oldalon, és indokolatlan feltételezés (vagy rosszabb) a másikon." Látjuk: a demokratikus középutasság addig érték, amíg teret enged minden véleménynek. Azok tartalma, relevanciája ugyanakkor ettől még nem válik varázsütésre egyenlővé; az igazság sokszor szélsőségesen és kérlelhetetlenül az egyik oldal felé billen. Kedvenc filozófusnőm rögtön a morál vizeire evez, felidézve egy újabb közhelyet: "Amikor valaki kijelenti, hogy 'nincsenek feketék és fehérek' - mindegy, hogy tudatosan, vagy tudat alatt, szándékosan, vagy sem -, olyankor egy pszichológiai vallomást tesz, miszerint 'én nem vagyok hajlandó teljesen jó lenni, de kérlek, ne tarts teljesen gonosznak'. Ahogy az episztemológiában a bizonytalanság kultusza lázadás az értelem ellen, az etikában a morális szürkeség kultusza ugyanilyen lázadás a morális értékek ellen. Mindkettő lázadás a valóság kizárólagossága ellen." A magam részéről imádom ezt az egyenes beszédet. A posztmodern jelenben, az erkölcsi relativizmus idején, a maszatolás és mellébeszélés politikailag korrekt mocsarában különösen nagy szükségünk van rá. Mondjuk ki: az erkölcsi értékek tekintetében nincs helye a középutasságnak szépített szürkeségnek. Szeretetből, szabadságból, emberségből nem létezik túl sok. Kényszerből, erőszakból ugyanakkor nincsen elfogadható mérték. Ami nagyban megengedhetetlen, az kicsiben is az.

S hogy mi következik mindebből? "Amikor valaki megállapította, hogy az egyik lehetőség jó, és a másik gonosz, akkor nincs indoka arra, hogy ezeknek valamilyen keverékét válassza. Ha valamiről már megállapítottuk, hogy rossz, vagy gonosz, akkor nem lehet indokunk rá, hogy azt válasszuk, akárcsak részben is." Ha a szeretetről, a tisztességről, vagy a humánumról kezdünk beszélni, valószínűleg senki sem lesz, aki eltorzult arccal nekünk támad, hogy ezeket korlátozni kéne. Érdekes módon az egyén szabadsága esetén - melyet általánosságban mindenki értékként tart számon - a legtöbben plafonért kiáltanak. Jó dolog a szabadság - mondják - de csak mértékkel. Hogy is van ez? Létezik az, hogy a szabadság, és annak ellenpólusa, a rabság morálisan azonos szinten állnak? Ha pedig (helyes módon) a szabadságot, mint erkölcsi jót, s a rabságot, mint erkölcsi rosszat tartjuk számon, úgy mi az oka, ha nem kérünk a korlátlan jóból? A gazdaság szférájában a szabadság szinonimája a kapitalizmus, a rabságé pedig a kommunizmus. Vajon miért vonzódnak egyesek mind a mai napig a totális rabsághoz?

Hitem szerint három különböző - de egyaránt hamis - oka lehet, amiért sokan korlátok közé szorítanák a szabadságot:

1. AZ EGYÉN MEGÓVÁSA ÖNMAGÁTÓL - A diktatórikus intézkedésekért lelkesedők többnyire ezzel magyarázzák perverz vonzódásukat a láncokhoz és béklyókhoz. Ha az egyén teljes szabadsággal rendelkezne - mondják - szempillantás alatt tönkretenné magát. A társadalom jelentős része permanens kábítószeres mámorban fetrengene, ha legalizálnák a droghasználatot. A többség két nap alatt eltapsolná a fizetését, ha nem korlátoznák a szerencsejátékokat... Az aggodalmaskodókat persze a legkevésbé sem zavarja, hogy ezzel gyakorlatilag beszámíthatatlannak ítélik a teljes populációt.
2. A GYENGÉK MEGÓVÁSA AZ ERŐSEKTŐL - Ugyancsak klasszikus érv. Ugyanúgy nem sok jót feltételez a homo sapiensről. E szempont szerint minden ember potenciális gonosztevő, s korlátlan szabadságát elsősorban arra használná, hogy másoknak ártson. Elég csak egy milliárdos, aki terrorszervezeteket pénzel, rögtön minden vagyonosra Antikrisztusként kezdünk tekinteni...
3. SZIMPLA IRIGYSÉG - Nyilvánvalóan ez az a szempont, amelyre soha senki sem hivatkozik, holott ez a legfőbb mozgatórugó. Ember és ember között elképesztő különbségek lehetnek, s ez nem csupán a baloldal egyenlőségkultuszával dacol, de meglehetősen ijesztő is mindazok számára, akik talentumok dolgában szerényebben vértezettek.

Megvilágítandó, hogy mindez mennyire nem szimpla kérdés, időzzünk el egy percre Puzsér Róbert személyénél! Aki első ízben hallja beszélni, azonnal rávágja: ez a fickó borzasztó radikális! Miközben semmi sem áll távolabb mondandójától, mint a radikalizmus, csupán szenvedélyes előadásmódja téveszti meg a hallgatót. Itt a tartalom és a forma megítélése keveredik. Puzsér e jelenséggel tökéletesen tisztában van, ezért is kapta korábbi rádióműsora a Szélsőközép elnevezést. Az ország kritikusa elkötelezett az egyén maximális szabadsága mellett, továbbá azt is pontosan érzékeli, hogy a baloldaliság egyik fő motivációja az irigység. Nála minden együtt van a tisztánlátáshoz, mégsem megy neki: szubjektív világa szerint a szabad piac istenítése szektás gondolkodásra vall. Ő is simán beáll azon irracionális véleményformálók sorába, akik szerint a szabadság ugyan jó dolog, de azért mégsem. E gondolkodásmódban nincs az égvilágon semmi logika, s roppant beszédes, hogy még egy ilyen jó koponya is képes letérni a következetesség útjáról, ha személyes démonjai félreviszik.

"Figyeljük meg a politikában, ahogy a szélsőséges szó a gonosz szinonimája lett az ügy tartalmától függetlenül (nem az a gonosz, amiben szélsőséges vagy, hanem maga az, hogy szélsőséges - vagyis következetes - vagy)." Ayn Rand helyére teszi a fogalmakat: a szélsőségesség valójában konzekvens attitűdöt takar, elkötelezettséget valamiféle erény vagy bűn mentén. A pszichológusoknak igazuk van, amikor a kórosan polarizált gondolkodás veszélyeiről szólnak, ahol minden fekete és fehér; ahol állandósult kulcsszavakká váltak a mindig és a soha, a mindenki és a senki. Ám ez még véletlenül sem jelenti azt, hogy ne lennének olyan ügyek, amelyek kapcsán a fekete-fehér gondolkodás volna a kívánatos. Amikor tudjuk, hogy mi az erkölcsileg helyes irány, olyankor nem indulhatunk másfelé. Amikor tudjuk, hogy a szabadság áldás, a rabság pedig átok, olyankor nem követelhetünk láncokat és korlátokat. Amikor tudjuk, hogy a világtörténelem minden bőségét a piacgazdaság teremtette, s a szocialista intézkedések mindig csak pusztulást hoztak, olyankor aligha lelkesedhetünk a vegyes gazdaság iránt. Nem vallana sok logikára.