Van valami, ami sehogyan sem megy a fejembe. De tényleg. Itt ez a hiperérzékeny, végtelenségig empatikus, az elesettek és gyengék oltalmazását örökösen szem előtt tartó balliberális világ. Mindenkivel szolidárisak, akik erre a legcsekélyebb módon is rászolgálnak: feketékkel, bevándorlókkal, melegekkel, transzokkal... valamiért ugyanakkor a gyerekek jólétére magasról tesznek (kivéve persze, ha feketék, bevándorlók, vagy bizonytalan nemi identitásúak). Hogy lehet ez? Miként lehetséges, hogy pont a legsebezhetőbb társadalmi csoport az, amely tökéletesen hidegen hagyja a progresszív vallás követőit? Szinte nincs olyan társadalmi jelenség, amelynek kapcsán a balliberálisoktól a tökéletes érzéketlenségen túl bármi egyebet tapasztalnánk - ha a legkisebbekről van szó.

ABORTUSZ

Amikor azt látjuk, hogy irgalmatlan tramplik gyűlölettől eltorzult arccal üvöltik: "az én testem, az én döntésem", abban nem csupán az a megmosolyogtató, hogy az érintettekhez bottal se nyúlna ép férfiember, de az is, hogy úgy tekintenek az abortuszra, mint a szabadság első számú szimbólumára. Teszik ezt olyan környezetben, ahol a vita elsősorban azon megy, hogy liberális, vagy még liberálisabb szabályozás övezze a kérdést. (Arról nem is beszélve, hogy százféle elérhető fogamzásgátló módot ismerünk, terhességmegszakításhoz civilizált ember ma már csak igazán extrém esetben folyamodik.) Természetesen lehet arról vitát folytatni, hogy mely pillanatban kezdődik az emberi élet. A megtermékenyítéskor? A magzat első szívdobbanásával? Az idegrendszere kialakulásakor? Vagy csupán a születéskor? Lehet azon is morfondírozni, vajon mely esetek teszik indokolttá az abortuszt, s melyek nem. A magam részéről híve vagyok a hazaihoz hasonló, minden szempontból végiggondolt, ezzel együtt is liberális szabályozásnak. (Nem is áll társadalmi viták kereszttüzében a téma Magyarországon.) Ám azon mindig kiakadok, ahogyan a progresszívek kezelik a kérdést. A magzatról többnyire úgy beszélnek, mint egy parazita bélféregről, amelyhez semmi közünk, amelynek semmiféle joga sem lehet. Megértem azokat, akik Oklahomában tüntetnek, ahol az USA legszigorúbb abortusztilalmával épp most készülnek átesni a ló túloldalára. Ám ettől még a progresszívek a magzattal szemben tanúsított elképesztő érzéketlensége nem válik sem humánussá, sem liberálissá.

ÖRÖKBEFOGADÁS

Egészen mellbevágó, ahogyan a progresszívek az örökbefogadás kérdését kezelik. Mintha valamiféle liberális alapjog volna, hogy a meleg párok is nevelőszülőkké válhassanak; mintha úgy járna mindenkinek egy-egy gyerek, ahogyan a választójog, vagy az álláskeresési járadék. Mintha a gyerek nem is egy érző-lélegző, jogokkal bíró entitás volna, csupán egy bárhová elhelyezhető plüssmackó. A magam részéről nem állítom, hogy egy meleg, vagy leszbikus pár otthona nem lehet a legjobb lehetőség egy árva számára, különösen ha egy rideg intézet, vagy egy erőszakos, alkoholista (heteró) házaspár jelenti az alternatívát. Azt azonban határozottan állítom, hogy ez a kérdés a legkevésbé sem a melegek jogairól szól, hanem KIZÁRÓLAG az örökbefogadandó gyermek jóllétéről. Ebből fakadóan e téren különösen nincs helye semmiféle ideológiának, csakis a gyermekpszichológia szakmai szempontjainak. A kérdés innentől válik meredekké, legalább kétféle okból.

1. Ha tudni szeretnénk, hogy egy meleg, vagy leszbikus pár által nevelt gyerek fejlődésére érzelmi, mentális és szexuális identitás tekintetében miként hat a környezete, ahhoz számos ilyen eset követéses vizsgálata szükséges. Ez csakis az olyan társadalmakban lefolytatható, ahol mindez már gyakorlat, továbbá ott is hosszú évek kérdése. 
2. A téma annyira átpolitizált, hogy a kutatások finanszírozása, kiértékelése, publikálása és számos következtetése is problémás lehet, tabukat sérthet.

Ezzel együtt is rendelkezünk megbízható adatokkal, Mark Regnerus amerikai szociológusprofesszor négy, ugyanazon konklúzióval zárult elemzésre hivatkozva tesz elgondolkodtató megállapításokat. (A négy legnagyobb, statisztikailag reprezentatív adatbázis adja az analízisek alapját: a kanadai cenzus kétmillió eset elemzésével; az amerikai országos egészségügyi felmérés 1,6 millió esettel; az amerikai országos serdülőkori egészségügyi felmérés 20 ezer esettel; illetve a New Family Structures Study háromezer esettel.) "Az adatok szerint az azonos nemű párok által nevelt gyerekeknél kétszer akkora az érzelmi problémák (depresszió, szorongás), a magatartásbeli devianciák és a figyelemzavar kialakulásának esélye, mint a heteroszexuális szülők által nevelt gyerekeknél." - állítja a metaanalízis, szemben a melegpárti szervezetek propagandájával, mely - természetesen - ennek szöges ellentétét harsogja. Azt azonban már a melegpárti kutatók sem tagadják (Nanette Gartrell-Henny Bos-Audrey Koh; illetve Walter Schumm-Duane Crawford - 2019), hogy a nevelőszülők szexuális orientácója erősen hat a gyermek későbbi szexuális orientációjára; "az azonos nemű szülők által felnevelt gyermekek később, nemi érésük fázisai során nagyobb arányban vesznek fel nem-heteroszexuális nemi identitást és magatartásmintákat." Persze mindazok, akik a homoszexualitást értékesebbnek tartják a heteroszexuális orientációnál, ilyenkor csak széttárják karjukat: és akkor mi van???

TRANSZMOZGALOM

Magyarországon a gyermekvédelmi népszavazáson két kérdés is irányult a nemváltoztatás kiskorúak körében való bemutatására, népszerűsítésére, s mindkettő 95% feletti NEM választ kapott. Sanszos, hogy a Föld más részein sem születne ettől gyökeresen eltérő eredmény. Ezzel együtt Nagy-Britanniában csak két éve tiltották be a kiskorúakat érintő nemváltó orvosi beavatkozásokat, s az intézkedést a transzmozgalom jelentős felháborodása kísérte. Joe Biden kormánya ugyanakkor kifejezetten engedélyezné a gyermekek átszabását; a Gendermegerősítő bánásmód és a fiatalok, illetve A gendermegerősítő bánásmód figyelembe veszi a traumákat c. kormányzati dokumentumok egyértelműen erről tanúskodnak. Már az egy botrány, hogy a brutális és visszafordíthatatlan műtéti beavatkozásokat "gendermegerősítő bánásmód"-nak nevezik. (Ez körülbelül olyan, mintha a nemi erőszakot "a nőiesség előtti főhajtás"-ként emlegetnénk.) A híradások hemzsegnek az olyan esetektől, ahol az érintettek később megbánták az operációt, s azóta is megnyomorítva élnek. Tiszta sor, hogy léteznek valódi transzok, akiket segíthetnek a hormonkezelések, illetve a műtéti beavatkozások. Az sem vita tárgya, hogy egy felnőtt ember úgy teszi tönkre az életét, ahogyan akarja. Azonban a gyermekeket - akik rendszerint tele vannak bizonytalansággal és könnyen terelhetők bármilyen őrült irányba - ki kéne hagyni ebből. Egészen döbbenetes az a lelketlenség, amit a progresszív oldalon látunk; az ideológiai túlfűtöttség felülír minden humánumot, a transzlobbi gátlások nélkül toborozná az ártatlan ifjakat a maga keresztes háborújába.

PEDOFÍLIA

Ami engem illet, mélységesen sajnálom mindazokat, akiket a teremtés pedofil hajlammal vert meg. Pocsék egy teher lehet. Az együttérzés azonban mindössze eddig terjedhet. Onnantól, hogy az érintett akcióba lendül, vége minden megértésnek. Ami az LMBTQ-világot illeti, úgy tűnik, erősen megosztottak e téren. Egy részük markánsan elhatárolódik a pedofiloktól - talán mert dolgozik bennük némi morális érzék; talán csak azért, mert egyelőre még nem tart ott az agymosás, hogy a többségi társadalom ezt is csont nélkül benyelje. Más részük azonban nem torpan meg a szexuális forradalom ezen mérföldkövénél, hanem nyíltan vagy alattomosan megpróbálja ezt a devianciát is becsempészni az elfogadható magatartásformák közé. Ole Martin Moen, az Oslo Metropolitan Egyetem tanára még tanulmányt is írt a témában A pedofília etikája címmel. Az ilyen dolgozatok csak arra jók, hogy elmaszatolják a lényeget, mely egyetlen félmondatban összefoglalható: nem szexelünk kiskorúakkal. "A gyermekeknek kárt nem okozó pedofil megnyilvánulások és gyakorlatok morálisan rendben vannak.” - írja a tanárember, kérdéses azonban, hogy pontosan mit is ért ezalatt. Nyugaton ma már komoly divat, hogy drag queen-ek - nőnek öltözött és sminkelt férfiak - érzékenyítik a gyerekeket, akár már az óvodában is. Meg sem lepődünk rajta, ha időről időre lebukik közülük pár pedofil; legutóbb Sharon Needles gyerekmolesztálási ügyeiről olvashattunk.

Az egyetemes emberi történelmet tanulmányozva az egyik legszomorúbb felismerés az, hogy a gyermekeket egészen a legújabb korig nem sokra becsülték, jólétükkel nem különösebben törődtek. Az anyák gyakran szültek, ám az utódok közül csak kevesen érték meg a felnőttkort - Európában a gyermekhalandóság még a 17-18. században sem kúszott 50% alá. Ahol pedig az ifjak halála is a hétköznapok része, ott a nélkülözés, a gyermekmunka, de még a testi bántalmazás sem jelent különösebb drámát. Csupán néhány generáció óta gondolkodunk másképp; csupán pár évtized múlt el úgy, hogy a civilizált társadalmak jóléte a gyermekekkel szembeni attitűdöt is pozitív módon átformálhatta. A modern családokban a gyerekek jelentik a legnagyobb kincset; egy minimális iskolázottság felett mindent megteszünk, hogy jóllétükről gondoskodjunk. Hitem szerint egy társadalom fejlettségének egyik legjobb lakmuszpapírja, hogy miként bánik a legkisebbekkel. Ezt figyelembe véve biztosak lehetünk abban, hogy az emberiség történelme jelentős előrehaladást mutat, ugyanakkor abban is, hogy a posztmodern progresszió tökéletes zsákutca, abszolút visszalépés e téren (is). Aligha választhatnék találóbb zárszót e poszthoz, mint egy idősebb leszbikus aktivista, Carol gondolatát, melyet nemrég egy TikTok videóban tett közzé: "Ha fiatalabb koromban megértettem volna, hogy leszbikusként a jogaimért való harc azt jelenti, hogy gyerekeket engedünk be a drag-showkra, gyermekmolesztálókat védünk meg és csatolunk a közösségünkhöz, és megengedjük, hogy a gyerekek megváltoztassák a nemüket, mielőtt még azt is megtudnák, mi a kedvenc színük, soha nem tettem volna meg. Soha."