Ritka az, amikor egy szimpla TikTok videó ekkora port kavar. Az amerikai Utah államban élő Breanna Strong tizenkét másodperces rövidfilmje nem csupán bejárta a világot és sokmilliós megtekintést ért el, de sikerült számos hírportál érdeklődését felkeltenie idehaza is. A sztori: Breanna születésnapi bulit rendez hároméves kislányának, amelyre a meghívott 27 gyerekből egyetlen egy sem jön el. A képen a kis Avery, amint egyedül majszolja ünnepi pizzáját...

Az első, amit muszáj leszögeznem: számomra is mélységesen szívfacsaró minden ehhez hasonló történet. (Mert ugye nem egyedülálló esetről van szó, hallottunk már ilyenről máskor is.) Nem tudom, hogy a szóban forgó kicsi lány pontosan mit érez; hogy marad-e benne trauma az eset kapcsán; ám azt érzékelnie kellett, mennyire kínos az őt körülvevő csend és üresség. És természetesen az sem kérdés, hogy ő maga - az életkorából fakadóan - aligha lehet felelős a történtekért. (Egy 6-8 éves gyerkőc már sokat tehet az elfogadottságáért, vagy épp a népszerűtlenségéért. Ám egy alig óvodás csöppségnek még nemigen nyílt alkalma arra, hogy személyes nimbuszát a földig rombolja.) Az egyik kommentelő így ír a videó alatt: "Ugyanez történt velem a 16 éves születésnapomon. Utána tíz évig nem próbálkoztam ilyesmivel." Itt aligha kenhetnénk a szülőkre a dolgot; ha egy kamasz népszerűtlen, az már egyedül az ő sara.

Kié hát a felelősség, amikor egy játszóház (bálterem, házibuli helyszín) kong az ürességtől? Amikor hétfőn Balázsék e témát taglalták, az egyik betelefonáló - aki nemrég maga is hasonlóan járt - azonnal a társadalmat, az általános rossz mentalitást jelölte meg egyetlen magyarázatként. "A körülmények áldozata vagyok" - így szól a legbetegebb emberi mantra, a mindig mást hibáztató lélek örök önhazugsága. Amikor ilyen esetektől hallunk, hajlamosak vagyunk elsőre a távol maradókat  - illetve azok szüleit - hibáztatni, akik meglehetősen érzéketlen módon magasról tesznek rá, hogy valósággal összetörik egy kisgyermek szívét.  A valóság ezzel szemben az, hogy nem elsősorban rájuk érdemes haragudni. Ha előzetesen kimentették magukat valamiféle valós, vagy kreált kifogással, úgy abszolút nincs miről beszélni. Ha vissza sem jeleztek, az ugyan parasztság, de nem főbenjáró bűn. Ha megígérték, hogy ott lesznek, de mégsem jöttek - egyedül ez az, ami igazán aljas. Számomra az effajta megbízhatóság ez első számú szeretetnyelv. Ha valaki vét ez ellen, annak csak nagyon indokolt esetben adok második esélyt, többnyire még a telefonjegyzékemből is törlöm a számát. Vegyük észre mindazonáltal, hogy a kis Avery szülinapján nem az történt, hogy a 27 meghívottból akadt néhány link senkiházi, akik a kutyának sem hiányoztak. (Hiszen másfél tucat gyerek azért egész jó kis ramazurit képes összehozni.) Nem, itt konkrétan SENKI sem jött el, ami jóval több, mint elgondolkodtató. Ez nem a természetes lemorzsolódás esete, itt a szervező szülővel is van baj bőven.

Az első, ami elég tipikus probléma, ha az anyuka ügyetlen, rutintalan, s ebből fakadóan képtelen összehozni csemetéje mulatságát. "Velünk is megtörtént, a fiam nyolcadik születésnapján. Hogy ne érezze magát annyira rosszul, hazudtam neki, hogy az én hibám volt." - írja egy másik kommentelő, aki ezek szerint máig abban a hitben ringatja magát, hogy ő aztán tényleg nem tehet semmiről... Pedig muszáj belátni: a rendezvényszervezés egy olyan szakma, amelynek tudható-tanulható játékszabályai vannak. Úgy tűnik, Breanna a tárgyi feltételeket körültekintően biztosította - kibérelte a játszóházat, volt kaja-pia, még egy parádés tortát is rendelt -, azonban a vendégek összetrombitálására nem sok gondot fordított. Pedig pontosan ez az, amivel a projektnek indulnia kell. Az nem úgy megy, hogy az ember feltesz egy meghívőt a Facebook-oldalára, azután imádkozik, hogy jöjjenek el páran. Muszáj megcsörgetni az érintetteket és kicsikarni belőlük egy határozott és felelősségteljes választ. Jómagam rövid életem során közel háromezer baráti összejövetelt - házibulit, vetélkedőt, focit, pókert - szerveztem, s minden bizonnyal a leggyakoribb mondatom, amit a dilemmázó meghívottaknak mondani szoktam: egy biztos NEM is jócskán értékesebb a bizonytalanságnál. Szinte egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor kellett lefújni bármilyen eseményt a jelentkezők alacsony száma miatt, de ilyenkor nincs mit tenni, még ez is százszor jobb, mint a lézengés és pangás. Ha egy meghirdetett előadásra, koncertre csak szánalmasan kevés jegyet adnak el, olyankor rendszerint technikai okokra, vagy betegségre hivatkozva törlik is az eseményt, és ez így is van rendjén. Egy szerető anya pláne nem teheti meg, hogy ilyen helyzetbe hozza a gyermekét, így a visszajelzések bekérése a legkevésbé sem megspórolható. Az is alapszabály, hogy a legközelebbi barátokkal külön megállapodom, hogy ők valamivel korábban érkezzenek. Ez a legbiztosabb módja annak, hogy a többiek már egy emelkedett hangulatú, pezsgő mulatságba toppanjanak be.

Természetesen van annál nagyobb, és nehezebben orvosolható probléma is, mint az, ha szülő rossz szervező. A kínzó igazság az, hogy nem vagyunk egyformák. Léteznek vonzó és kevésbé vonzó személyiségek. Léteznek könnyen barátkozó, extrovertált alkatok, és félénk, visszahúzódó, emberkerülő karakterek is. Egy vérbeli társasági ember csak kettőt füttyent, és már tele is a táncparkett, míg más vért izzadhat azért, hogy akár csak egy aprócska rendezvényt tető alá hozzon. Aki legkésőbb fiatal felnőtt korában nem szánta rá magát, hogy önmagát szerethetővé formálja; hogy megfelelő karizma-elemeket fejlesszen ki magában; hogy magáévá tegye a mosoly, a kedvesség, a könnyed társalgás és a szellemesség erényeit, az nagy valószínűséggel az utódai miatt sem fog elindulni az önfejlesztés elemi útján. Pedig egy gyereknek épp elég baj az, hogy élhetetlen felmenőinek genetikáját hordozza, így a kapott életmód-mintái is csak a magányt táplálják majd benne.

Becsületszavamra mondom: amikor elkezdtem gépelni e posztot, meg sem fordult a fejemben, hogy a progresszív vallás még ide is befészkeli magát. De nem lehet megúszni: a Nők Lapja Café számol be arról az esetről, amikor egy gyerekzsúrt az tett tönkre, hogy korunk agymosott anyukája erősen felháborodva szexistának nevezte az ünnepelt szüleit. Azok ugyanis a lányoknak jégvarázsos, a fiúknak pókemberes uzsonnás dobozokat osztogattak, ami a 21. században főbenjáró bűn. "Nemi normákat erőltetnek rá a befolyásolható kisgyerekekre." - ez volt a szörnyű vád, s a helyzetet nem mentette a házigazdák mélyen liberális attitűdje sem, akik pedig jócskán betáraztak különböző dobozokkal, ha egy kislány történetesen Pókember-rajongó, vagy a fiúk közül valakit a Jégvarázs vonzana...

"A videó publikálása óta több száz üzenetet kaptam, amelyben arról kérdeztek, hogyan tudnak az emberek segíteni, hogy Avery születésnapja különleges legyen.” – nyilatkozott Breanna, s elmondta: most mindenki ajándékot szeretne küldeni, s kislányát gyakorlatilag már a fél világ felköszöntötte. Ilyen értelemben a sztori végül is jó véget ért, de alig hiszem, hogy mindent ugyanígy csinálnának, ha vissza lehetne forgatni az idő kerekét. Nekem is van két gyerekem, nekik pedig számtalan barátjuk. Az elmúlt évek során száznál is több születésnapi zsúrt láttunk, melyeket részben mi szerveztünk, részben vendégként voltunk jelen. Egyről sem készült szomorú TikTok videó, mert mindenütt fürtökben lógtak a gyerkőcök. Hitem szerint nem valami megugorhatatlan, szörnyű nagy kihívás, hogy az ember barátokat szerezzen.