Muszáj azzal indítanom, hogy imádom a nőket. Egyenesen odavagyok értük. Szeretem gyengédségüket, megnyugtató, lágy hangjukat, és a harmóniát, amelyet árasztanak, s megteremtenek maguk körül. Szeretem mosolyukat, kalandra csábító tekintetüket. Szeretem bennük az odaadó szeretőt, a gondoskodó családanyát, a konyhatündért, az otthonteremtőt, a békehozót. Persze vaskosat hazudnék, ha azt állítanám, hogy minden nőt e felvázolt kép jellemez a nap huszonnégy órájában. Ismerjük a másik oldalukat is: a hisztiset, a játszmázót, a rikácsolót, a passzív-agresszívet. Amikor a lányok-asszonyok elkezdték meghódítani a politika különböző színtereit, azt az ígéretet kaptuk, hogy a világ majd kiegyensúlyozottabb és békésebb lesz általuk. Ma már látjuk: nem így történt, a közéletben nem ez az arcuk dominál. Nézem a vén Európát, s nem a büszke és gyönyörű nőt látom magam előtt, hanem a frusztráltat, a kapkodót, a felelőtlent. Beültettük az asszonyt a volán mögé, s most aztán száguld a család a szakadék felé...
Természetesen mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy léteznek nőies férfiak és férfias nők; mi több, női archetípusból többet is fel tudunk sorolni, ám ez nem jelenti azt, hogy ne beszélhetnénk tipikusan női karakterekről, személyiségvonásokról:
- Többségük életében a személyes kötődések kiemelt szerepet játszanak; s rendszerint fontosabbak, mint karrierjük, önállóságuk, autonómiájuk.
- Sokan a párjukat helyezik a középpontba. Kapcsolatfüggők, féltékenyek, férfi nélkül képtelenek a boldogságra.
- Az önfeladó anyának a gyermeke az első. Képtelen nemet mondani.
- Jellemző női karakter: folyton vár valamire, vagy valakire, aki majd irányítja élete alakulását. ("Vigyél el, az a jó, ha meg sem kérdezel...")
Amíg a tipikus férfi versengő-kapitalista, addig a nő képviseli az érzékeny-szocialista vonalat: empatikus, befogadó, gondoskodó. Ez családanyaként perfekt hozzáállás, vezetőként azonban végzetes hibákhoz vezethet, elég csak a bevándorláspolitikára gondolni. Az analitikus, tervező, a szabályokat előre rögzítő és betartó, kiszámítható férfival szemben az impulzív nő néha akár odáig is elmegy, hogy simán felborítja a játéktáblát. A határozott, erős és független férfikarakterhez képest a befolyásolható nő sokszor csak sodródik az eseményekkel, ahogyan ezt a nagypolitikában is látjuk napjainkban a háború kapcsán. Tegyük hozzá mindezekhez Jordan Peterson meglátását: amíg a férfiaknál az antiszociális viselkedés általában erőszakban nyilvánul meg, addig a nőknél ugyanez a hírnévtönkretétel formájában jelenik meg. A női antiszociális viselkedés formája a rosszindulatú pletyka és hírnévgyilkosság. Kell-e magyarázni, mit jelent ez a közösségi média világában?
Tavaly novemberben az Európai Parlament elfogadta azt a jogszabályt, mely szerint 2026 júliusáig a tőzsdén jegyzett uniós nagyvállalatoknál a vezetői pozíciók minimum harmadát nőknek kell betölteniük. A kvótát nem teljesítő társaságok természetesen szankcióra számíthatnak... Nem megyek bele ehelyütt, hogy erkölcsi tekintetben micsoda mélyrepülés az, amikor a központi hatalom ilyen durván beleszól a piaci működésbe. (Léteznek előzmények: ilyenek voltak a zsidótörvények, s ilyen volt a kommunisták világa is, ahol a munkásszármazást preferálták.) Ezúttal elég ha rögzítjük, hogy a küldetéstudatos világjobbítók elszántan ügyködnek az üzleti szféra elnőiesítésén. Ebben az sem zavar senkit, hogy a kvóták, a jóemberkedés és a woke-idiotozmus immáron számos - korábban jól futó - céget tett tönkre, mi több, egyes elemzők szerint mindez a közelmúltbeli amerikai bankcsődöknél is jelentős szerepet játszott. Szinte jelképes, hogy a Silicion Valey Banknál a kockázatkezelési vezető pozíciójában - aki többek közt a csőd elkerüléséért felel - sorra nők váltották egymást.
A korona című sorozatban találkozhatunk pár érdekes párbeszéddel II. Erzsébet és Margaret Thatcher között. Már az első találkozásuk is parádés: "Feltételezem, nincs nő az alakuló kabinetben." - kezdi az uralkodó. "Természetesen nincs és nem csupán azért, mert nem volt alkalmas jelölt. Úgy találtam, hogy a nők általában alkalmatlanok magas hivatalokra. Mert túlságosan érzelmesek..." - reagál a Vaslady, ami különösen hitelesnek hat az ő szájából. (Így is járt el: 1979 és 1990 között - három ciklusa során - mindössze egyetlen női minisztere volt, ő is csupán rövid ideig tölthette be tisztségét.) A 21. században azonban a világ már nem hallgat Thatcher útmutatására; a politikai kulcspozíciók jelentős hányadát immáron lányok-asszonyok töltik be. Az igazán látványos problémák Angela Merkellel kezdődtek, aki 2015-ös, érzelmi alapú döntésével az anyai befogadás ösztönét emelte nemzetpolitikai szintre. Emlékezünk még Liz Trussra, Nagy-Britannia történetének legrövidebb ideig hivatalban lévő miniszterelnökére is, aki nyilatkozata szerint simán elindítaná az atomrakétákat, miközben halvány fogalma sincs a földrajzról. Egy éve - akkor még külügyminiszterként - úgy tárgyalt Lavrovval, hogy nem tudott különbséget tenni orosz és ukrán régiók között. Nagy kedvencünk Annalena Baerbock német külügyminiszter is, aki szerint Németország hadban áll Oroszországgal, de sebaj, minden rendbe jön majd, ha Putyin végre 360 fokos fordulatot tesz... Egykori minisztertársa, a szociáldemokrata Christine Lambrecht volt a csúcstartó a hülyeségben; a védelmi tárca irányítójaként annyi zavaros idiótaságot hordott össze a háború kapcsán, hogy Scholz végül kénytelen volt eltávolítani. Szóval, ha körbenézünk Európában, azt látjuk: számos országot vezet nő, s ahol férfiú a kormányfő, azokban az államokban is mindenütt komoly pozíciókat töltenek be lányok-asszonyok; a miniszteri posztok egyharmada az övék, egynémely kabinetben még túlsúlyt is képeznek a férfiakkal szemben. Az EP nemi összetétele is igen beszédes: a kezdeti 15%-ról mára 39%-ra nőtt a nők aránya; Svédország és Finnország képviselői között pedig már kifejezetten a férfiak vannak kisebbségben. S ha mindez nem lenne elég: pár napja felröppent a hír, hogy Jens Stoltenberg szeptemberi távozását követően akár Ursula von der Leyen lehet a következő NATO-főtitkár. Atyaég, mi kell még??
Itt tartunk tehát: adott egy erősen elpuhult nyugati civilizáció - azon belül is egy kifejezetten elnőiesedett Európa - s nekünk ehelyütt kéne helytállnunk, ehelyütt kéne józan kommunikációt folytatnunk. Szinte lehetetlen vállalkozás. Minden férfi ismeri azt a jelenséget, amikor duzzogó asszonyától megkérdi: "mi a baj?", s az örökké játszmázó feleség válasza borítékolható: "semmi". Ugyanez a dinamika jellemezte Magyarország és az EU viszonyát hosszú időn át. "Mi a baj a jogállamisággal?" - kérdeztük őszinte érdeklődéssel. "Semmi. Csak olyan izék vagytok..." Évek teltek el, mire az első - mondvacsinált - szempontokat képesek voltak végre megfogalmazni. Hasonló a helyzet a szankciók esetén is. A demagógok századszor is eljátsszák az értetlent, hogy miért kellett a magyar kormánynak megszavaznia mind a tíz csomagot, miközben egyikkel sem értünk egyet. Mintha még sosem éltek volna párkapcsolatban. Vagy legalábbis nővel nem. Mintha nem tudnák, milyen az, amikor tucatnyi apróságban engedünk, csak hogy azt a pár valóban fontos döntést a kezünkben tarthassuk. Igen, megnézünk pár csöpögős-romantikus filmet. Igen, néha színházba is elmegyünk. Igen, meglátogatjuk apósékat vidéken, az ünnepek során... Miért tesszük? Hát nem jókedvünkből, az bizonyos. Merő diplomáciából. Egyszerűen így gyűjtünk elégséges muníciót ahhoz, hogy a valóban húsba vágó ügyek esetén - balettelőadás, musical, táncest - már nyugodtan és kellő alappal vétózhassunk.
Ismerjük Európé legendáját: a szépséges királylányt a főisten elrabolta és magáévá tette. Mintha a mítosz napjainkban válna valósággá: nagyon úgy tűnik, hogy a 21. századi Európát is elrabolta és magáévá tette valaki. Többek között ezért kellett ennyire elnőiesíteni a közéletet, hogy ez ilyen simán menjen. Már csak azt kéne tudnunk, kit tisztelhetünk a főisten személyében. Ezúttal nem Zeuszra fogadnék...