Elég volt megnézni Bedő Imre egyetlen videóját, a YouTube azonnal kínálni kezdte a többit is. Természetes-e a monogámia, és ha nem, akkor miért igen? című monológját muszáj volt azonnal végighallgatnom, már csak azért is, mert régi vesszőparipámról van szó.

Nyilván előre tudtam, hogy a lényeget tekintve nem fogok egyetérteni a Férfiak Klubja alapítójával, mindenesetre érdemes leszögezni: néhány fontos részletkérdésben tökéletesen igaza van. Rendkívül tisztességes tőle, hogy az ideológia oltárán nem kívánja felégetni a valóságot, így minden további nélkül elismeri: "Az ember, mint emlős állat, genetikailag nem monogám." Valójában itt be is fejezhetnénk, hiszen ez mindennél többet mond, elég megnézni legközelebbi rokonainkat, a csimpánzokat és a bonobókat. Csakhogy így meglehetősen karcsú maradna e poszt, mi több: a kérdéses videó sem nyúlhatna négy percnél tovább... Ugyancsak le a kalappal Bedő előtt, amiért nem kíván sem isteni törvényekre, sem erkölcsre hivatkozni - intellektuálisan könnyen belátja, hogy a tekintélyelvű érveléssel nézői, hallgatói zömét elveszítené; s valószínűleg azzal is tisztában van, hogy a szexualitásnak semmi köze a morálhoz. (A testiség megítélése kultúrafüggő, vagyis változó. Az erkölcsi sarokpontok ugyanakkor kőbe vésettek, kultúrákon átívelők.) A monogámia melletti egyetlen érv, amelyet Bedő Imre e videóban elénk tár, a közös gyermekek felnevelésének hosszútávú projektje, illetve az utódok optimális érzelmi fejlődése. Messzemenően egyet lehet érteni: semmi sem olyan jó egy gyerkőcnek, mint egy harmonikus, stabil, tradicionális családban felnőni. Nincs olyan pszichológiai kutatás, amely ettől eltérő megállapítást tenne. A közvetlen tapasztalataink is ezt erősítik: a kiegyensúlyozott gyerekek többnyire szerető anyával és apával bírnak; az elvált szülők csemetéi közt sokkal több problémás esetet látni. Eddig az egyetértés, innentől muszáj vitatkozó üzemmódba kapcsolnom.

"Új modellnek azt lehet tekinteni, ami hogyha modellként a társadalomban működik, akkor az az élet továbbadásáról gondoskodik társadalmi szinten." A problémát itt főképp a kollektivista megközelítésben látom. Amikor az egyén a saját szexualitása, életvitele kapcsán döntést hoz, abban többnyire semmiféle társadalmi szempont nem játszik szerepet, és addig jó, amíg ez így van. Semmi sem betegebb, mint megfelelni egy olyan külső normának, amelyet nem ránk szabtak. Igaz ugyan, hogy csoportérdek a család, a nemzet, a faj fennmaradása. Igaz az is, hogy a túlnyomó többség - erre rímelő módon - egyéni késztetést is érez a gyermekvállalásra (nekem is van kettő, életem legjobb döntései), ám ettől még lehetnek olyanok, akik nem kérnek desszertet; akik nem kívánnak részesülni ebből a páratlan örömforrásból. Az ő döntésük éppen olyan legitim és tiszteletreméltó, mint azoké, akik családot alapítanak. Teljesen érvényes modell tehát az is, amelyben az egyén nem örökíti tovább génállományát, még akkor is, ha ez - tudatos döntéssel alátámasztva - csak nagyon keveseket érint. (A gyermektelenek többsége szíve szerint vágyna családra, csak az sehogy sem akar összejönni.)

"A probléma az, hogy aki lejáratos házasságot tervez, tehát aki úgy gondolja, hogy ezt a házasságot most hat-nyolc évre tervezem, és utána megyünk tovább, mert nem lehet egy emberrel annyit kibírni, azoknak nem lesz gyereke." Kedves Imre, a valóság ezzel szemben az, hogy ilyen egyszerűen nem létezik. SENKI sem tervez lejáratos házasságot. Mindössze kétféle eset lehetséges: vannak, akik képtelenek az elköteleződésre, ők nem is járulnak az oltár elé (ilyen vagyok magam is, ennek ellenére 26 éve élek együtt az asszonnyal, egyre nagyobb harmóniában); és vannak azok, akik képesek rá - ez utóbbiaknak meg sem fordul a fejükben, hogy frigyük valaha is véget érhet. Természetesen értem Bedő álláspontját: abszolút pozitív a gondolat, mely szerint a problémás, de működőképes kapcsolatokat érdemes inkább megjavítani, mintsem felrúgni. De ennek nem az az útja, hogy már a kezdet kezdetén levehetetlen béklyót aggatunk egymásra. Ez a gyengék és tudattalanok eszköze. A tudatos ember fenntartja magának a lehetőséget, hogy BÁRMELYIK PILLANATBAN véget vessen bármely kapcsolatának. (Valójában ez a buddhizmus és a jézusi tanítás lényege: minden földi kötöttségtől szabad lélekkel élni.) Abban is igaza van Bedő Imrének, hogy a saját gyerekeinkért teljes mértékben felelősek vagyunk, így nehéz felmentést találni arra, ha valaki magára hagyja kiskorú utódait, avagy a róluk gondoskodó szülőtársát. Ám ettől még igaz: senki sem köteles feláldozni magát a gyermekeiért; senki sem köteles egy életre bennragadni egy pocsék házasságban, csakis a család formális egységét szem előtt tartva. Ráadásul ezzel minden szereplő csak veszít, a gyerkőcök is.

Lépjünk eggyel tovább: nem is kell arra gondolni, hogy megromlik, elfárad, kiüresedik a kapcsolat. Egy teljesen harmonikusan működő házasságban is előfordulhat, hogy a felek több kalandra vágynak, így aztán nyitott üzemmódra váltanak, vagy épp a csinos szomszédasszonyt is vendégül látják néhanap egy pikáns kis hármasra. Ha ezt képesek éretten kezelni, s ezáltal frigyüket az új ízek gazdagítják és nem rombolják, úgy csemetéiknek miképpen tudnak ártani mindezzel? Hitem szerint sehogy. Már csak azért sem, mert a gyerkőcöket egyáltalán nem érdekli apa és anya szexualitása. Mire a kamaszkorba lépnek, szüleik jellemzően már túl vannak a negyvenen, a szemükben véneknek számítanak. Még arról sem akarnak tudni, mit tesznek egymással, arról pláne nem hogy másokkal miféle játékokat űznek. Titkolózni persze nincs miért: semmi szégyellnivaló sincs a monogám útról való letérésben, s ha a gyerek rákérdez, felesleges kamuzni és alakítani az álszentet. De ez a legritkább eset; a fiatalkorúak a saját szexuális ébredésükkel vannak elfoglalva, magasról tesznek apa és anya hálószobai kalandjaira. Példaként saját fiamat említeném, aki még nincs tizenhat, de már most több lány aludt az ágyában, mint amennyi velem az érettségiig épp csak szóba állt. Ezzel együtt magasról tesz rá, hogy jómagam miként élek. Beszélgetünk fociról, zenéről, csajokról, iskolai balhékról, vagy bármiről - ez a téma valahogy hidegen hagyja, ahogyan tizennégy éves lányomat is.

Létezik egy további érv a monogámia mellett: sokak szerint ez a működési forma ígéri a legnagyobb össztársadalmi elégedettséget a szerelmi szükségletek mezején. Ha mindenkinek csak egyetlen partnere lehet - mondják - ez kínálja a legnagyobb esélyt arra, hogy senki se maradjon társtalan. Érvelésük szerint a poligám formák felborítják az egyensúlyt, s ahol egy életképesebb fickóhoz négy feleség is tartozik, ott bizonyosan lesz három lúzer, aki nő nélkül kénytelen tengetni napjait. Mondani sem kell: ez a gyermeteg matek borzasztó keveset mutat meg a valóságból. (Gyermeteg, mert a közel-keleti hárem-logika szerint a poligámiában is kizárólagosságot feltételez.) Vegyük például korunk világát, amelyben még mindig a monogámia a fő irányvonal. (Azzal együtt, hogy az életre szóló házasság ideájának helyére a sorozatos monogámia lépett; egy időben mindig csak egy partner lehet a színen.) Vajon ez a világ mennyire garantálja azt, hogy mindenki társra találjon? A társadalom krémjének - a felső 10%-nak - elég komoly mozgástere adódik, de vajon az alsó 10% beéri-e azzal, amit a többiek hagytak? Nem véletlen, hogy sok a magányos ember. Az alsó traktusban lévők talán bottal sem piszkálnák egymást. Az átlagosak is felfelé áhítoznak, s - ahogy Bedő Imre is utal rá - léteznek olyan nők, akik inkább osztoznának más lányokkal egy jobb genetikájú, sikeres cégvezetőn, mint hogy kizárólagos szeretőjükké rabosítsanak egy pocakos, kopasz műbútorasztalost. Ha egy férfi nyíltan szerethet több nőt; vagy fordítva: egy nő pironkodás nélkül tarthat több szeretőt, az olyan végtelen variációs lehetőséget tartogat, amelyben a legtöbben nagyságrendekkel több potenciális boldogságmorzsára lelnek, mint a szigorúan monogám világban. Világos, hogy a fél évszázaddal ezelőtti szexuális forradalom óta jóval kevesebb a tabu (még akkor is, ha pár éve a #metoo őrület megkísérelte visszaállítani a régi prüdériát), de még ma is élnek a régi reflexek. Ha megnézünk egy kosztümös filmet, szinte kivétel a fejünket fogjuk, hogy a főhős és a bombacsaj közti izzás miért marad oly sokáig meddő. A rendező szempontját persze ismerjük: ebből a vibráló kielégületlenségből épül a feszültség, miközben épp attól hiteles a sztori, hogy pár száz évvel korábban játszódik, az adott kor igen merev társadalmi struktúráinak, udvarlási etikettjének megfelelően. Ma már sokkal lazábban mennek a dolgok és a kölcsönös vágy hamarabb célba ér; ám a kalandok továbbra is titkosak, szexuális kultúránkat még a 21. században is a tömény képmutatás jellemzi. 

Bedő Imre egy rendkívül értelmes, jó szándékú, konzervatív figura. Kifejezetten kedvelem. De a monogám kultúra éltetése kapcsán nagyon más állásponton vagyunk. Meggyőződésem, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb társadalomban élnénk, ha a felnőtt emberek közötti önkéntes szexuális formák mindegyikét legitimként fogadnánk el. Ha senkinek sem kéne szégyenkeznie semmiért. Természetesen szó sincs arról, hogy ezt a nyitottságot és elfogadást kívülről, felülről kéne rákényszeríteni bárkire. Ennek belülről kell fakadnia. Nem mindenkinek ugyanaz az útja, sokakat kielégítenek a hagyományos, monogám kapcsolatok is. De akit nem, annak kár megtagadnia a vágyait, csak hogy letűnt korok normáinak megfeleljen.