Nem voltam önfeledten boldog, amikor vasárnap délután az angol bajnokság rangadóját néztem. Nem csupán a Liverpool csapnivaló játéka és a számos potyagól miatt bosszankodtam, hanem azért is, mert Szoboszlai - kiújult sérülése miatt - nem léphetett (és pár hétig még nem is léphet) pályára.

Ha példát kéne hoznom rá, hogy a multikulturalizmus igenis működőképes, elsőként biztosan a foci ugrana be. Elég csak megnézni Dominik csapatát: angol, ír, észak-ír, skót, görög, spanyol, portugál, francia és holland játékosok mellett csaknem a teljes dél-amerikai kontinens képviselteti magát. Valódi egzotikumot jelent Endo, a japán középpályás, illetve a klub legnagyobb sztárja, az egyiptomi Szaláh. Oké, felejtsük el az Arsenal elleni botlást, s idézzük fel az azt megelőző meccseket: ezek a fiúk tökéletesen értik egymást és parádésan együttműködnek. (A támadásépítés csak egy dolog, a védekezésben még látványosabban kooperálnak, öröm nézni.) Valószínűleg sosem találkoztak volna, ha nem a futball lenne a legnagyobb szenvedélyük, így viszont a világ egyik legütőképesebb csapatát alkotják.

Aztán ott van a zene... Santana és Rob Thomas közös slágere, a Smooth egyszerűen megunhatatlan. A mexikói gitárvirtuóz már akkor fusion zenészként működött, amikor még e kifejezés nem is létezett; mindig is keverte a latint a rockkal. Ez a szám egész pályafutásának egyik csúcspontja, a videóklipje pedig különösen magával ragadó: táncol az egész utca, a lányok latinok, a ritmusszekcióban feketék, az énekes fehér... és úgy tökéletes az egész, ahogy van. Ugorjunk pár évet, s nézzünk bele Bruno Mars és Mark Ronson Uptown Funk című nótájának klipjébe! Valami hasonlót látunk: tökéletes zenei együttműködést feketék és fehérek között. Bruno Mars már önmagában is érdekes figura: anyja filippinó származású, apja puerto ricó-i és zsidó-magyar gyökerekkel bír. A foci mellett a muzsika is egy olyan világ, amelynek érzékelhetően jót tesz a különböző kultúrák találkozása.

A multikulturális együttműködés pozitív példáinak felemlegetésekor természetesen nem muszáj világsztárokra mutogatnunk, magunk is nap mint nap megtapasztaljuk a pesti forgatagban. Jómagam gyakran vásárolok kínaiaknál és vietnámiaknál; hetente egyszer-kétszer a török büfés cimborámnál vacsorázom; az urológusom egyiptomi; pókeres barátaim közt rengeteg a cigány származású; és természetesen nincs ellenemre az olasz, a görög, az indiai és a japán konyha sem. Semmiféle kérdés nincs bennem annak kapcsán, hogy a békés kultúrák harmonikusan megférnek egymás mellett.

Karl Poppernek igaza van abban is, hogy a multikulturális, nyílt társadalom csakis a liberalizmus égisze alatt működhet. A liberalizmuson pedig - annak klasszikus jelentése szerint - azt kell értenünk, hogy a közösség nem csupán tolerálja a másságot akár bőrszín, akár vallás, akár gondolkodásmód, vagy szexuális irányultság tekintetében, de biztosítja is a különböző kultúrák békés együttélését. Olyan nincs, hogy bármely népcsoport erőszakosságával szemben elnézőek vagyunk, mondván: az ő hagyományaik már csak ilyenek... Multikulti környezetben a határozott rendőri jelenlét elengedhetetlen. Az állam első számú feladata, hogy megvédje polgárait, tökéletesen függetlenül attól, hogy az erőszakos bűnözés hátterében mi áll. Nyugat-Európa korlátlan befogadó politikája elsősorban e ponton bukott meg - valamiért azt kezdték gondolni, hogy a rendfenntartás egyenlő a nácizmussal, és hogy akinek a vérében van az agresszió, annak joga is azt korlátlanul kiélni. A másik probléma gazdasági természetű: az sem járja, hogy az állam az őslakosokat fosztja ki azok megkérdezése nélkül, csak hogy bevándorlók tömegeit képes legyen eltartani. Ez is megengedhetetlen erőszak. Gondoljunk csak a remekül működő Liverpoolra: eszébe jutna bárkinek, hogy le kéne csípni Szoboszlai, vagy Darwin Nunez fizetéséből, hogy azt Konaténak, vagy Joe Gomeznek adják oda? Nyilván megmosolyogtató a felvetés, hiszen minden játékos elképesztően motivált és szemmel láthatóan teljes erőbedobással megdolgozik a pénzéért. Ezt így kéne a társadalom minden rétegében.

"Bárki, aki a saját nemzetét, népét, politikai közösségét, családját a többiek elé helyezi, akár tudja, akár nem, diktatúrát épít." - idézi Bayer Zsolt Karl Popper gondolatát. A nyílt társadalom eszméje ezen a ponton csap át a nyilvánvaló őrületbe. Mégis: ki az az idióta, aki nem a sajátjait helyezi az első helyre? Ki az a felelőtlen tébolyodott, aki pont ugyanolyan lelkesedéssel támogat vadidegeneket, mint a saját közvetlen rokonságát? S ha már a Liverpool csapatával kezdtük: el tudja képzelni bárki, hogy Mohamed Szaláh számára létezik fontosabb a világon, mint imádott kislánya, Makka? Vajon Luis Díaz mindig kihagy pár meccset, amikor valaki a világon emberrablás áldozata lesz, vagy a szüleiért azért valamivel jobban aggódott? Vajon Conor Bradley minden fiatalon elhunyt édesapáért könnyet ejt, vagy a saját gyásza azért erősebben megviseli? Legelemibb genetikai kódolásunk szerint való, hogy a sajátjaink fontosabbak bárki másnál. És az sem kérdés, hogy ez multikulturális környezetben sincs, és nem is lesz soha másképp. Teljes őrület bárkitől önfeladást várni, és totális téveszme, hogy ebből az alapvető ösztönvilágunkból diktatúra, vagy bármi egyéb szörnyűség épülne. A magyar államnak is a magyar polgárokat kell szolgálnia és előnyben részesítenie - semmi sem természetesebb ennél.

SZALÁH ÉS KISLÁNYA, MAKKA

Én azt hiszem, a multikulti akár működhetne is. Végső soron mindenki azt eszik, azt iszik, úgy zenél és úgy táncol, amit és ahogyan szeretne. Még a vallási sokszínűséggel sincs semmi baj: miért ne hihetne bárki bármit, amit csak a fantáziája megenged? A gond ezúttal is kizárólag az agresszióval van. Az arany középutat - mint rendszerint - az erőszakmentesség jelöli ki. A korlátlan bevándorlást hirdető progresszív ideológia nyilvánvaló zsákutca, hiszen totális önfeladást, önpusztítást jelent fizikai, gazdasági és demográfiai értelemben egyaránt. Azonban a totális bezárkózás sem pálya, hiszen ezzel magunkat fosztanánk meg a lehetőségtől, hogy kihozzuk az országból a maximumot, ahogyan azt a Liverpool FC, Santana vagy épp Bruno Mars teszi. Semmi alapja sincs annak, hogy idegenkedjünk a békés és értékteremtő embertársainktól, legyenek akár vietnámi kereskedők, Fülöp-szigetekről való vendégmunkások, zsidók, arabok, feketék, bárkik. Meggyőződésem, hogy egyes-egyedül ezzel az attitűddel lehet igazi bajnokcsapatot építeni.