Ha az önmagunkba vetett hit alapján kívánjuk két csoportra osztani az emberiséget, úgy az egyik térfélre azok kerülnek, akik bíznak a maguk tehetségében és szorgalmában. Mélyen hiszik, hogy ennyi elég is az érvényesüléshez. A pálya másik oldalán azokat látjuk, akik pusztán ezt kevésnek ítélik, s meggyőződésük, hogy valamiféle segédeszközre, háttértámogatásra lesz szükségük, ennek hiányában elveszettek. Jelen poszt az utóbbiakra fókuszál.
TUDATMÓDOSÍTÓ SZEREK
Se szeri, se száma azon pop-rock sztároknak, akiket a drog és az alkohol vitt el. Brian Jones, Janis Joplin, Jimi Hendrix, Jim Morrison, Elvis Presley, Whitney Houston, Amy Winehouse... Vajon mi az oka, hogy a művészek - és különösen a zenészek - oly gyakran nyúlnak tudatmódosító szerekhez? Segítené az alkotás folyamatát? Enélkül nem megy? Ady Endre számos versét írta csatak részegen. Weöres Sándor azonban úgy látja: "Az alkohol nem serkenti a költészetet; saját tapasztalatomból tudom, hogy részegen nem tudok verset írni, csak firkálni s a részeg firkálmányok lélektanilag érdekesek és önfelfedezőek, de művészileg vacakok.“ Vissza a zenéhez: a hatvanas-hetvenes évek rengeteg ismert nótáját alkották a legkülönbözőbb szerek hatása alatt. Az Aerosmith tagjai például - saját bevallásuk szerint - kamionnyi anyagot szippantottak fel. Mégis: a legnagyobb sikereket és az igazi világhírnevet a nyolcvanas évek második fele hozta el számukra, amikor másfél évtized önpusztítás után józanul és tisztán kezdtek zenét szerezni és játszani, megalkotva a rocktörténelem három kimagaslóan fergeteges albumát. (A NASA pókokon vizsgálta a különböző drogok hatását. Az eredmény: kivétel nélkül deformált, szabálytalan, használhatatlan hálók.) S ha nem az alkotófolyamatot megtámogatandó, úgy mégis miért vonzódnak ennyire a tudatmódosító szerekhez a művészvilág különböző képviselői? Talán az angol pszichológus Carol Topolski jár a legközelebb az igazsághoz: „A drogok és az alkohol valahol teljesen megbízható dolgok – mert azt kapod tőlük, amit vársz. Szúrsz egy löket heroint, a következőnek ugyanaz lesz a hatása. Kicsit perverz módon stabilitást adnak egy olyan instabil világban, ahol sosem tudhatod, az új lemezt megveszik-e az emberek, eljön-e valaki a következő koncertre.”
VALLÁS
Se szeri, se száma azoknak az áldásoknak és átkoknak, amelyekre a legkisebb ráhatásunk sincsen. Genetikai adottságok, betegségek, halál, szerelem, baleset, mázli és balszerencse... Amikor a Teremtőt gondviselőnek is nevezzük, olyankor arra számítunk, hogy Isten rafinált részrehajlással pörgeti sorsunk rulettkerekét, s a golyó a lehető legtöbbször landol jó helyen. A kérdés adja magát: ha választhatnák, hogy meghagyjuk-e a Mindenható hatáskörében e döntéseket, avagy áthelyeznénk inkább a sajátunkba, miként rendelkeznénk? A magam részéről azt gondolom: nem sokan vannak, akik az eredeti verzió mellett maradnának. Ez egy olyan végtelen ősbizalmat jelentene, amely megléte esetén már az imádság is totál felesleges, hiszen Isten bárhogy dönt, azt számunkra előnyösnek, a lehető legelőnyösebbnek látnánk. Ez már a megvilágosodott buddhista bölcsek szintje. Mi többiek, közönséges földi halandók többnyire azt gondoljuk: sokkal jobban ismerjük személyes szükségleteinket, mint bárki, a Teremtőt is beleértve. Amikor rosszul alakulnak a dolgaink, többnyire azzal vigasztaljuk magunkat, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek; idővel biztosan találunk valami építőt kisebb-nagyobb tragédiáinkban is. De vajon mennyit ér az ilyen, utólagos magyarázatokkal előrukkoló hit? Vajon mennyire építhetünk egy totálisan kiszámíthatatlan Jóistenre - és nevezhetjük-e egyáltalán jónak - ha úgy érezzük, hogy egyedül nem megy?
KÖZÖSSÉG, TÁRSADALOM
Se szeri, se száma azon ideológiáknak, vallásoknak és politikai mozgalmaknak, amelyek azt harsogják: egyedül nem megy, így a közösség oltárán (amely magasabb rendű) az egyénnek (amely alacsonyabb rendű) áldozatokat kell hoznia. Valószínűleg ez a legmérgezőbb gondolat mindhárom közül. A drogokra és a vallásra ugyanis simán lehet nemet mondani - a többi emberre nemigen. Az individualista sem remete; nem elvonultan él egy világvégi barlangban, hanem nagyon is sűrű szövésű emberi kapcsolathálót ápol. Csakhogy amíg az individualista hívószavai az egyenjogúság, az együttműködés, az önkéntesség, és az üzlet, addig a kollektivista többség a hierarchiában, a tekintélyben, a diszkriminációban és az erőszakban utazik. Lássuk csak: mi történik, ha egy afroamerikai számára túl nehéz az egyetemi felvételi? Ha egyedül nem megy, kap némi adminisztratív segítséget, s számára csökkentik a követelményszintet. Mi a helyzet a női karrierálmokkal? Természetesen nekik is jár a kvóta. A Nyugat-Európába tömegesen érkező bevándorlók pedig annyiféle ellátmányt kapnak, hogy dolgozniuk sem igazán kell. Németországban a segélyben részesülő családok több mint hatvan százaléka nem német... sosem derül ki, mire jutnának önerőből. Érdemes volna vigyázó tekintetünket egy percre a párválasztás kérdésére irányítanunk. Most felejtsük el a régi időket és a félbarbár társadalmakat jellemző, előre letárgyalt s elrendezett házasságokat, s koncentráljunk kizárólag a modern civilizációra! A napnál világosabb, hogy ez a legtisztább üzlet. Bárki próbálkozhat bárkinél. Mindenki mondhat nemet, de igent is, ha ahhoz van kedve. Vagy teljesítjük a küldetést önerőből, vagy sehogy. Itt nincs helye az erőszaknak, s nincsenek kőbe vésett szabályok, illemek, elvárások. Talán életünk legnehezebb megmérettetése, mégis - pár elmebeteg társadalommérnökön kívül - mindannyian egyetértünk abban, hogy ez így helyes. Vajon miért nem ugyanígy formáljuk életünk egyéb fejezeteit is? Ha egy ilyen meghatározó jelentőségű kihívás esetén képesek vagyunk sportszerűen viselni akár a teljes kudarcot is, úgy a továbbtanulás, a karrier és a pénzügyek világában miért nem ragaszkodunk a tiszta játékhoz, a torzításmentes versenyhez?
***
Nyilván beleeshetünk a másik végletbe is. Van, aki soha nem kér és nem fogad el segítséget senkitől. Nem vesz be gyógyszert, nem vesz igénybe orvosi kezelést sem. Mindent egyedül kíván megoldani. Ismertem ilyen fazont - aligha ez az attitűd a követendő. Az öngondoskodó ember sokkal inkább olyan, mint aki elutazás előtt listát készít, majd annak alapján tölti meg bőröndjét. Nem mindenki így jár el. Van, akinek a felesége csomagol össze. Van, aki mindig otthon felejt valamit. S van, aki bohém módon csak egy bankkártyát visz magával, mondván: mindent megkap a szállodában, s amit mégsem, azt majd menet közben beszerzi... Százféle módon létezhetünk, ám jómagam abban hiszek, hogy elsősorban önmagunkra érdemes támaszkodnunk.
A valóság az, hogy mindannyian a csodát várjuk nap mint nap. Van, aki a kokaintól, mások az LSD-től. Van, aki Jahvétól, mások Allahtól. És vagyunk páran, akik azt gondoljuk: semmi szükségünk a tudatmódosító szerekre, sem pedig a letűnt korok barbár isteneire. A Teremtő ugyanis bennünk él, a csodákat általunk viszi véghez. A sandán figyelők nagyképűségnek, egoizmusnak, vagy épp nárcizmusnak címkézik e hozzáállást. Pedig egyszerűbb volna simán csak hitnek nevezni.
