Több száz könyv szerepel a bakancslistámon. A legtöbbről halvány fogalmam sincs, hogyan került oda, ki ajánlotta. Kornis Mihály Vigasztalások könyve című műve kapcsán nem ez a helyzet. Tisztán emlékszem arra az éjszakára, amikor autómmal hazafelé tartva rádiót hallgattam, s a beszélgetős műsor vendége - atyaég, ki is volt az illető? - az egekig dicsérte. Egyszerűen muszáj volt megvásárolnom, hogy most én dicsérhessem az egekig. Pazar könyv, Kornis meglehetősen tisztán látja emberi dolgainkat. Pont ugyanazt fogalmazza meg, mint Jézus és Buddha, csak a lehető legközérthetőbb módon, ugyanakkor parádésan csillogó, irodalmi nyelvezettel. Valódi öröm volt minden mondata.
Ez a könyv annyira szép, annyira tiszta, annyira bölcs, hogy komoly kihívást jelent posztot írni róla. Kritizálni nem tudom, hiszen minden szavával egyetértek. Hozzátenni: aligha van mit. Mesél szerelemről, szeretetről, sikerről, alkotásról, életörömről és mindenről, ami magasztos. Mesél a másik oldalról is, a gonoszról, a szenvedésről, a gyűlöletről, a halálról. Érti az életet, kiáll a jóság mellett. Ám arra még a szerző maga sem tudja a választ, mit jelent, s főként hogy pontosan miként kell JÓNAK LENNI.
Amit minden élő embernek muszáj volna elolvasnia - akár kötelezővé is tenném -, az az irigységről szóló fejezet. "Az irigység kígyótojásából kelt ki a kevélységünk éppúgy, mint a fösvénységünk, a mohóságunk, és a csitulni képtelen gyűlölhetnék a szívünkben. (...) Az irigység teszi végérvényessé az irigykedő lemaradását. Az irigy maga intézkedik afelől (azáltal, hogy képtelen az irigységet felszámolni magában), hogy egy pillanatra se érezhesse magát egyenrangúnak az irigyelttel." Kornis jól látja: szinte minden emberi vétek ebből fakad. Semmi sem lényegesebb, mint ezt megérteni. És akármennyire kínos is ez az érintetteknek, attól még tény: a baloldali politika lelki indítórugója sem más, mint maga a tömény irigység. A szegény ember dühe, amelyet a gazdag láttán érez. A tehetségtelen haragja, melyet szívében táplál a tehetségesekkel szemben. A szeretet és elismerés nélkül botladozók gyűlölete a vonzók és sikeresek iránt. "Egyetlen esélyünk a menekülésre az, ha irigységünket - legalább egyetlen másik emberi lény előtt - beismerjük: elismerjük végre. (...) A gonosz indulat undorító gőze azokkal a szavakkal párolog el belőled, amikkel pironkodva megfogalmazod. Kiadod. Kiszellőzteted a lelked." Sietek megvallani (minden pironkodás nélkül), hogy bennem is jócskán munkál az irigység. No nem az anyagi javak iránt. Valószínűleg sosem lesz jachtom az Adrián, de ettől még kiválóan alszom. Nem is a hatalom, a hírnév, vagy a csillogás mozgat. Ezek elérhetők, ha az ember kellően tesz érte. Én azokon a frontokon érzek irigységet, amelyeken a mozgásterem igen-igen szűk. Az egyik ilyen a szerencse. Szívből irigylem azokat, akiket szeret a kártya. 17 év aktív pókerezés megtanított rá, hogy ennél az adottságnál semmi sem fontosabb; hiányát semmiféle magas szintű tudás nem pótolja. Igaz ugyan, hogy a szerencse forgandó, ám egyikünk sem él ötszáz évig, hogy a matematikai hosszútáv biztosan kijöjjön. A cudar valóság az, hogy Fortuna istenasszony nagyon nem egyformán méri kegyeit. A másik ilyen a vonzerő. Mindig is irigyeltem azokat a srácokat, akik csak leültek a bárpulthoz, s máris ott termett mellettük egy-egy ígéretes szépség. Persze nincs miért panaszkodnom: bőven lesz mit mesélnem az unokáknak. De azért az nagyon nem járja, hogy nekem órákon, napokon, heteken át kellett kellett szédítenem csaknem minden nőt, aki végül horogra akadt, míg másnak épp csak ki kell nyújtania a karját a zsákmányért...
"Az istenfáját, hát nem bírom tovább! Én is ember vagyok. Szükségem van némi nyugalomra. De ha én nem segítek, ugyan ki fog tenni valamit ezért a szerencsétlenért? Eddig sem akaródzott segíteni rajta másoknak. Akkor pedig mi értelme volt az egésznek? Mi a csuda volt ez, ha nem hazugság és szemforgatás - megmentetted hatszázhárom napra, de a hatszáznegyediken elfáradtál?! Nem lettél volna emberségesebb, ha már az első nap békén hagyod?" A szerző a jóság és a segítségnyújtás határait kutatja. Tisztában van azzal, hogy mindenki szenved valamitől, így valamennyiünkre ráfér a segítség. Ám ha leszűkítjük a problémák körét pusztán az anyagiakra, a megsegítendők köre még így is milliárdos nagyságrendű. Nyilvánvaló, hogy nem lehet minden földlakót kielégítően jómódúvá tenni. Ha viszont így van, akkor felesleges és hazug dolog olyan ideológiákat, olyan társadalmi programokat kínálni, amelyek ezt hirdetik. Kornis nem is megy bele ilyesmibe; ő végig csakis az egyénről - rólam, rólad - beszél, aki saját szándékából, önkéntesen nyújt segítséget. Ez bölcs, ez nemes, ez teljesen oké; nincs benne semmi kényszer, semmi erőszak, semmi rosszízű baloldaliság. A szerző dilemmája - erőforrásink szűkössége, szemben a rászorulók hatalmas tömegével - csakis úgy oldható fel, ha képesek vagyunk a bennünk lévő jóságot optimálisan adagolni. Ez alapvetően három dolgot jelent: Egyfelől csakis annyit adunk, amennyit dalolva és jó szívvel adhatunk, függetlenül attól, meddig jut vele a másik. Továbbá: olyan területen nyújtunk segítséget, amely örömteli számunkra. Ha rosszul vagyok attól, hogy százéves öregembereket gondozzak az elfekvőben, úgy sokkal többet tehetek a világért, ha más útját keresem a jótékonyságnak. Harmadrészt: igaz ugyan, hogy a valódi önzetlenség csak úgy mutatkozhat meg, ha vadidegenekkel jótékonykodom anonim módon, ám ez így ebben a formában bohém hóbort marad; nem épül belőle közösség, nem épül társadalom, nem épül jobb világ. Ha kevés az, amit adhatunk (márpedig törvényszerűen mindig az), úgy célszerű azt közvetlen környezetünk - családunk, barátaink, lakóhelyünk, városunk, nemzettársaink - számára felajánlanunk. A patriotizmus ugyan önző dolog, ám annál hatékonyabb és előremutatóbb.
"Nincs pénz a szegények segélyezésére, mondják közgazdasági értelemben jogosan egyes közgazdászok. A pénzt nem érdemes abba ölni, ami a pénzt nyeli, de abból szinte semmit visszaadni nem képes. Ha ennek ellenére megadjuk a szegényeknek is mindazt, amivel azok bírnak átlagosan, akik a javakat megtermelték, akkor hosszabb távon sokkal többen lesznek sokkal szegényebbek, mint ma. Az ablakon kidobott pénz elvész. A munka ellenértéke nélkül kifizetett jövedelemnek inflációgerjesztő hatása van. Ha szereted a szegényeket, bármi áron megakadályozod, hogy a számuk növekedjék, mondják a konzervatív közgazdászok is. Küzdj az új munkahelyek megteremtéséért! Vagyis: járj kedvében a tőkének, úgy szeresd a szegényeidet." Kornis leegyszerűsítő és szarkasztikus, de bárhogy is szeretne, nem tud vitába szállni az alapvető törvényszerűségekkel. A maga részéről magához ölelne és megmentene minden nyomorultat, ám tisztában van azzal, hogy a baloldali ideológiák nem alkalmasak a világjobbításra, még akkor se, ha a konzervatív nézőponttól is idegenkedik. "Valakiért érdemes csak élni. A szegénység ellen küzdeni értelmetlen. A szegények megsegítéséért küzd az, aki tényleg tenni akar valamit a szegényekért. Személyesen ismert szegények gondjával ébred és fekszik, különben válságos helyzetben sem tud majd kitartani az igaza mellett." Ez volna a lényeg. Önként adni a sajátunkból hús-vér embereknek - ez az egyetlen legitim útja a jóságnak. Ez nemes, ez tisztességes, ebben nincs semmi romlott baloldaliság, irigység, rabló lelkület. A világ minden gondját talán nem oldja meg ez a hozzáállás, különösen akkor, ha mindössze egy szűk kisebbség gondolkodik ily módon, de a szenvedést enyhíteni bizonyosan tudja valamelyest.
Kicsit szégyellem, hogy Kornis Mihály fennkölt művét így lerángattam a földre, ez némiképp méltatlan ehhez a pazar alkotáshoz. De akárhogy is: a szerző csupán a jóság egyik oldalát, a jótevő szemszögét tudta megvilágítani. (A megsegítettét, illetve a társadalmi aspektust aligha lehetséges.) Könyvéből bárki megtanulhatja, miként érdemes szeretni, adni, élni. Teljesen világos, hogy a másokkal való törődés elsősorban a cselekvő jólétét, lelki egészségét szolgálja. De azt még Kornis Mihály sem tudja megmondani - legyen bármilyen bölcs is - hogy a rászorulók szempontjából mit jelent az optimum, hol van az elég. Továbbá azt sem, hogy mi az az ideális társadalmi program, amely az alsóbb rétegeket úgy emeli fel, hogy közben nem szegényíti el a többséget. Ha a teljes glóbuszt tekintjük, nyolcmilliárd lakójának minden nyomorúságával, úgy aligha tudja bárki a biztos receptet, miként kell igazán jónak lenni.
