Számomra mindig ijesztő, amikor egy társadalom úgy dönt, hogy többé nem a szabadságot tekinti az első számú értéknek. Még akkor is, ha ez csupán a hétköznapi létezés egy-egy periferikus mozzanatára vonatkozik, mindenképpen jelzésértékű. Azt az üzenetet hordozza, hogy az időben és a tudati fejlődésben elindultunk visszafelé, egy középkori, tekintélyelvű, már-már vallásos megközelítés irányába.

Svédország volt az első, ahol megfogalmazták: a prostitúció a nők elleni erőszak egy formája. Ebből fakadóan társadalmilag elfogadhatatlan, s hosszútávon meg kell szüntetni. A húsz évvel ezelőtt beiktatott törvény szerint a szolgáltatást nyújtók nem szankcionálhatók, a kliensek annál inkább: akár egyéves letöltendő börtönbüntetést is kaphatnak. Az utóbbi években Norvégia, Izland és Franciaország is bevezette a svéd modellt. Európa többi része rendkívül vegyes képet mutat: a teljes tiltástól az abszolút szabadelvű megközelítésig a legkülönfélébb modellekkel találkozhatunk.

Muszáj leszögeznem, hogy a magam részéről nem vagyok nagy barátja a pénzért vásárolt szexuális szolgáltatásoknak. Nem állítom, hogy tapasztalatlan volnék e téren, hiszen ez is olyan élmény, amelyet érdemes begyűjteni, ám sohasem kattantam rá igazán. Számomra ugyanis hiányzik belőle mindaz, ami a szerelmi kalandokat izgalmassá teszi. A vadászatot, a másik érdeklődésének és vágyának felkeltését kiváltja a készpénz, s ez már önmagában is elrontja a mulatságot. Olyan, mintha a diplomamunkámat vásárolnám meg, vagy ha lifttel érkeznék a hegycsúcsra: nem csupán arról van szó, hogy nem dolgozom meg a sikerért, de valójában a legnagyobb élvezetről mondok le. A becserkészéshez hasonlóan lényeges örömforrás az is, ahogyan a másikat a hetedik mennyországba repítem. Ez elvileg egy prostituálttal sem lehetetlen mutatvány, de tipikusnak semmiképpen sem mondható. És akkor még a mámor harmadik faktoráról, az érzelmi kötődésről még nem is beszéltünk - ez sem az a gyümölcs, amely a bordélyban terem. Természetesen mindezek csupán személyes preferenciák, semmiféle tiltásra nem adnak alapot. Attól, hogy szívesebben hallgatok Guns 'N Rosest, mint mulatós rockot, még nem gondolom, hogy Bunyós Pityut - vagy bármelyik rajongóját - börtönnel kéne fenyegetni.

A svéd modell támogatói a legtöbbször azzal érvelnek, hogy a prostitúció számos esetben nem önkéntes biznisz, hanem a háttérben kényszerítés, emberkereskedelem, szexuális rabszolgaság áll. Tökéletesen igazuk van, amikor ezek ellen fellépni kívánnak. Kevés ocsmányabb bűntetteket ismerünk a felsoroltaknál. Ennek azonban nem az az etikus módja, hogy a klienseket zárjuk rács mögé. Ez pont olyan, mintha úgy küzdenénk a kábítószer-fogyasztás ellen, hogy legalizáljuk a coffee shopok működését, s közben a rendőrség árgus szemmel figyeli a vásárlókat, lecsapva mindenkire, aki hajlandó pénzt áldozni egy vicces sütiért. Ez egy tökéletes erkölcsi nonszensz. Akibe egy cseppnyi morális érzék is szorult, az tisztában van az alapelvvel: kizárólag a bűnt szabad üldözni, semmi mást. A svéd modell azonban nem oda csap le, ahová kéne; nem a striciket, az embercsempészeket és rabszolgatartókat bünteti, hanem a békés fogyasztókat, s indirekt módon azokat a lányokat, akik saját döntésük szerint ebből a tevékenységből kívánnak megélni. Még ha igaz is volna, hogy a prostituáltak nagyobb hányada nem önkéntesen űzi az ipart; még ha az is helytálló lenne, hogy ez a leghatékonyabb eszköz az üzletág visszaszorítására; még ha abban is lehet igazság, hogy a kliensek egy része maga is erőszakos és megengedhetetlen magatartást tanúsít - azáltal, hogy számos ártatlant is korlátoz és büntet, a svéd modell erkölcsi tekintetben abszolút elfogadhatatlan.

Amint már a bevezetőben is utaltunk rá, ez a megközelítés nem csupán a valódi áldozatokat kívánja védeni, de egyfajta új vallásosságot is hordoz. Amikor megfogalmazásra kerül, hogy a pénzért vásárolt szex minden esetben az erőszakkal egyenlő, olyankor sok ezer esztendő erkölcsi alapvetését hajítjuk ki az ablakon. Ez ismét egy olyan kísérlet, amely igyekszik kiforgatni a szavak jelentését, így próbál totális káoszt teremteni a fejekben. Egészen nyilvánvaló ugyanis, hogy ami önkéntes, az soha nem lehet erőszakos. Ez a két kifejezés egymást kizárja, gyakorlatilag egymás ellenpontjai. Túl az elvi síkon: a gyakorlatban egy prostituált a kliensének bármikor, bármire mondhat nemet. Joga van megválogatni, hogy kit fogad magába, joga van menet közben megálljt parancsolni, s - visszaadva az ügyfél pénzét - simán elköszönni. A legtöbben már az internetes oldalukon előre rögzítik, hogy mire kaphatók, s mire nem, így a vendéget sem éri meglepetésként, ha valamely extra bizarr szükséglete kielégületlen marad. A svéd modell megálmodói leginkább a középkori katolikus egyház vezetőire emlékeztetnek: a saját szájízük szerint torzítják a természetes morált, s igyekeznek egy új, nekik tetsző erkölcsi felfogást a tömegekre erőltetni. Innen már csupán egy lépés, hogy erőszaknak minősítsünk minden olyan együttlétet, amelyben a nő nem élt át orgazmust, vagy ahol a férfi az estét követően azonnal törli a lány telefonszámát.

Ami pedig szinte megmosolyogtató: a svéd modell célja, hogy hosszútávon megszüntesse magát a prostitúciót. Ez végtelenül ambiciózus terv, ám  körülbelül annyira reális, mintha az alkoholfogyasztás, a bűnözés, vagy épp a káromkodás szokását kívánnánk nullára redukálni. Tökéletesen lehetetlen küldetés - mióta világ a világ, azóta létezik pénzért vásárolt testiség is. Mi több: hacsak a szexrobotok nem kezdenek villámgyorsan elterjedni, úgy várhatóan a prostitúcióra is egyre nagyobb igény mutatkozik a jövőben. Hogy miért is? Világszintű jelenség, hogy egyre több az egyedülálló, társtalan férfi és nő. Az elmúlt pár száz évben nem csupán kínosnak számított a szingliség, de a megélhetést is jelentősen megnehezítette, különösen a nők számára. Mára a korszellem és a gazdasági élet is változott annyit, hogy bárki egyedül is életképes lehet, a házasságkötés már nem feltétele a túlélésnek. Tekinthetjük ezt egy kifejezetten pozitív, feminista vívmánynak; valóban örvendetes, hogy a nők többé nincsenek kiszolgáltatva a férfiaknak, s nem muszáj mindenáron férjhez menniük valami kellemetlen, sörszagú alakhoz. Igen ám, de ezek a kellemetlen, sörszagú alakok - és a gátlásosak, félszegek, ügyetlenek, csórók, rondák és lúzerek - ugyanúgy igénylik a testiséget, mint bárki más, és ha egyéb opciójuk nem akad, talán boldog törzsvendégei lesznek valamely külvárosi bordélynak. A feministák által támogatott svéd modell ezt a lehetőséget is kihúzza a lábuk alól. Persze, lehet mondani, hogy tessék megtanulni csajozni, tessék igényessé, ápolttá és szerethetővé válni - magam is ezt szajkózom csaknem minden posztomban. Csupán furcsa az, hogy a baloldali gondolkodás fókuszába az égvilágon mindenféle hátrányos helyzetű társadalmi csoport belefér - nők, homoszexuálisok, színes bőrűek, nemzetiségiek, fogyatékkal élők, bevándorlók, hajléktalanok -, csak épp a kínzóan magányos, heteroszexuális férfiak problémái hagyják hidegen.

Az elmúlt pár esztendő során számos közmondást igyekeztem szétcincálni, amellett érvelve, hogy totális téveszméket hirdetnek. Mindig öröm ugyanakkor, ha igaz népi bölcsességekre is lel az ember. A svéd modell kapcsán nyugodtan kijelenthetjük: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. A katolikus inkvizítorok, a muzulmán terroristák, a vérengző jakobinusok, a nyomorba döntő kommunisták és a fanatikus nácik is mind világmegváltó tervekkel, egy magasabb szintű emberiség megteremtésének igényével érkeztek. Természetesen nem állítom, hogy a prostitúciót szabályozó svéd modell ezekkel a gyilkos ideológiákkal azonos súlyú lenne, ám amikor új erkölcsi kánont kezdünk írni; amikor az ártatlan tetteket bűnnek kiáltjuk ki; amikor az önkéntességet erőszaknak, a tisztességes üzletet elnyomásnak hazudjuk; majd erre a hamis talapzatra építve tiltunk és büntetünk, az már a valódi diktatúrák előszobáját jelenti.

Még ma is léteznek olyanok, akik az emberi erkölcs megítélését a túlvilághoz kötik. Minden jó és kívánatos - mondják -, ami a mennyországba vezet, s kerülendő mindaz, ami a kárhozatra juttat. A magam részéről mindig furának találom, amikor valaki nagy magabiztossággal beszél a halál utáni életről, vagy annak nemlétéről. Valójában az egyetlen tisztességes álláspont az, hogy halvány fogalmunk sem lehet mindezekről. Már ez a nyilvánvaló bizonytalanság is bőven elég volna ahhoz, hogy moralitásunkat ne egy puszta fantáziavilágra építsük. Mondhatnánk persze, hogy a feltámadásban való hit ártalmatlan hóbort csupán, pont olyan, mintha a Mikulásban, vagy a Fogtündérben hinnénk. A kérdés azonban korántsem ilyen egyszerű. Ha alaposabban körüljárjuk, azt fogjuk találni, hogy a mennyország ígérete összességében sokkal inkább árt a közmorálnak, mint hogy bármit is emelne azon.

Azok a keresztény és muzulmán hívők, akik megfelelő belső erkölcsi iránytűvel rendelkeznek, pontosan érzik, hogy a feltámadásra irányuló vallási tanok nem masírozhatnak szembe a természetes emberi morállal. Ez praktikusan azt fogja jelenteni, hogy hétköznapjaikat abszolút világi módon élik, cselekedeteiket a józan racionalitás és a békés emberi együttélés igénye vezérli. A túlvilágra - melynek eléréséért nem kell semmi őrültséget, vagy extremitást felvállalni - legfeljebb amolyan bónuszjátékként, távoli, ködös ígéretként tekintenek. Ez a fajta csendes vallásosság az egyén számára kielégítő lehet, a nagyvilágot ugyanakkor a legkevésbé sem érinti. A bajok ott kezdődnek, amikor egy-egy félőrült vallásalapító, próféta, pátriárka megálmodja, hogy a földi boldogsághoz és az égi üdvösséghez különböző utak vezetnek. A hívő tudata azonnal hasadni kezd. Persze, ez legyen az ő problémája - választhatott volna egészségesebb meggyőződést is. A nagyobb baj az, hogy a környezete is sérül. Enyhébb esetben zavartság, elfojtások, letargia és depresszió az eredmény, erősebb fokozatokban hullahegyek. (Ha már ragaszkodunk a vallásossághoz, érdemes Jézus szavaihoz visszatérnünk. Az ő tanításában nem feszül semmiféle ellentét az e világi örömök és a túlvilági ígéretek közt. Ezek nemhogy megférnek egymás mellett, de egyenesen az egyikből következik a másik.)

Amikor azt állítjuk, hogy a mennyország ígérete jobb emberré formál, az lenne a minimum, hogy képesek legyünk pár elvi lehetőséget felvázolni, melyben e felvetés igaznak bizonyul. Meglehet, hogy csupán személyes fantáziám szegényes, ám a magam részéről nem tudnék ilyet a világ elé tárni. Számomra elképzelhetetlen például, hogy egy bűnözőt - akit az e világi, bizonyosan megtapasztalható büntetés sem tart vissza tettétől -, a feltámadásban rejlő, teljességgel bizonytalan jutalom lehetősége térítsen jó útra. Gondoljunk például egy pszichopata sorozatgyilkosra, akit a legkevésbé sem érint meg a másik szenvedése! Tényleg lehetségesnek tartjuk, hogy egy ilyen embert szelíddé formálhatunk azzal, hogy a távoli Paradicsom fantáziavilágát az elméjébe ültetjük? De ne is menjünk ilyen messzire! Maradjunk a hétköznapok jellemző tetteinél! Képzeljünk el egy hirtelen felindulásból elcsattanó pofont! Lehetségesnek tartja bárki is, hogy az ilyen gyermeki szintű haragmenedzsmentet kordában tarthat a mennyország ígérete? Mindez tökéletes pszichológiai nonszensz. A valós bűnök elkövetése minden esetben tartósan, vagy időlegesen elhomályosult tudatállapotban történik. Ezeket a szinteket sohasem világítja meg a tiszta tudatosság fénye. Hogyan várhatnánk, hogy egy transzcendens, a szimpla tudatosságon túli szintről érkezik majd a megoldás? Alig hiszem, hogy az emberi történelem során akár egyetlen ajtócsapkodás is elmaradt volna csak azért, mert a hisztis fél - tartva attól, hogy üdvösségét kockáztatja - inkább a szeretetteljes kommunikációra váltott.

Most lépjünk eggyel tovább, s fordítsunk hátat a bűnnek! Képzeljünk el egy tudatos, törvénytisztelő, komoly vétkektől mentes, alapvetően elégedett, boldog embert! Lehetségesnek tartjuk, hogy markánsan életstílust váltson csak azért, hogy biztosabb alapra ültesse az üdvösségét? Ha a lelke mélyén mindig is arra vágyott, hogy festőművész legyen, s e tevékenysége hosszú esztendőkön át valódi örömforrást jelentett számára, elképzelhető, hogy nem vesz többé ecsetet a kezébe, ehelyett holnaptól kizárólag a harmadik világ szegényeinek fog ételt osztani? Talán igen, de aligha hozna jó döntést. Az csak egy dolog, hogy ő maga szenvedni fog, mint a kivert kutya, hiszen nem azt a küldetést teljesíti be, amelyre belső késztetése vezérli. Ám muszáj megértenünk, hogy mindeközben az emberiséggel sem tesz jót. Sokszor hajlamosak vagyunk a világot gyermeki szinten egyszerűnek látni. Az orvos jó ember, mert meggyógyítja a beteget. A tanár is az, mert oktatja a kisdiákot. Ám egy bérszámfejtő, egy adószakértő, egy filmszínész, vagy egy autógyárban dolgozó mérnök kapcsán már nehezebben jelentjük ki ugyanezt a társadalmi hasznosságot, holott mindegyik tevékenység felettébb értékes, amelyet az emberek fizetéssel díjaznak. Amikor a festőművész keze alól pazar vásznak kerülnek ki, azzal - személyes elégedettségén túl - valószínűleg sokkal jobban szolgálja a világot is, mint bármiféle karitatív tevékenységgel. A keresztény tanítók gyakran példaként állítják elénk Assisi Szent Ferenc, vagy Loyolai Szent Ignác életútját, akik - gazdag családba születve - fiatalságukat a földi örömöknek áldozták, majd később a szerzetesi létforma mellett köteleződtek el, sőt saját rendet is alapítottak. A valóság az, hogy az ilyen karakteres váltásokat szinte sohasem a túlvilág ígérete indukálja, sokkal inkább az e világi élvezetekben való megcsömörlés. Számos szerzetes barátomat faggattam már döntésük hátteréről, de még soha egy sem jelölt meg transzcendens motivációkat.

Amikor azt állítom, hogy a mennyország ígérete árt a közmorálnak, ugyanígy az a minimum, hogy felsoroljak pár lehetőséget, mely ezt az elképzelést alátámasztja. Szemben az előbbi gondolatkísérlettel, ezúttal nem kell különösebben megizzadnunk, ha valós példákat keresünk.

1. AZ ALBIGENSEK LEMÉSZÁRLÁSA - III. Ince pápa egész városok kiirtását rendelte el és hajtatta végre a 13. század elején, csupán azért, mert ezek a dél-francia keresztények tagadták a megtestesülés doktrínáját, továbbá – Jézus tanait követve – különösen békepártiak voltak, így nem értettek egyet a keresztes háborúkkal sem. A különvéleményért nagy árat fizettek: Európa egyik legszebb vidéke – az egyházfő parancsára – húsz éven keresztül térdig vérben állt. Amikor a katonák megkérdezték, hogy miként lehet megkülönböztetni az eretnekeket a hithű katolikusoktól, a pápai sereget vezető Arnaud Amaury cîteaux-i apát csak ennyit mondott: „Öljétek meg mindet, Isten megismeri az övéit!” Alig hiszem, hogy ezt az utasítást a puszta cinizmus szülte volna. Ezek az emberek valóban hittek a feltámadás fantáziavilágában, s ennek fényében nem sok értéket tulajdonítottak az emberi életnek.
2. MUSZLIM TERRORCSELEKMÉNYEK - Számos olyan interjú látott napvilágot, melyeket sikertelen öngyilkos merényletek elkövetőivel készítettek. Egy S néven ismert palesztin fiatalember már-már költőien fogalmaz: "Lebegtünk, úsztunk abban az érzésben, hogy hamarosan belépünk az öröklétbe. Nem voltak kétségeink. Megesküdtünk a Koránra, Allah jelenlétében, hogy nem fogunk megingani. (…) Tudom, más utak is vezetnek a dzsihádhoz. Ez az út azonban édes – a legeslegédesebb. A mártírum minden akciója, ha Allah érdekében történik, annyira sem fáj, mint a szúnyogcsípés!" - Alig hiszem, hogy ehhez bármit is hozzá kéne tenni. Az ilyen szerencsétlenek soha a büdös életben nem robbantanák fel saját magukat, ha nem ígérnének nekik hetvenkét szüzet odaát.
3. BECSÜLETGYILKOSSÁGOK - A hindu, a szikh és a muzulmán vallásúak körében a mai napig jellemzőek az ún. becsületgyilkosságok; számuk évente hozzávetőleg ötezerre tehető. Az áldozatok jellemzően fiatal nők, akik a családjuk áldása nélkül mentek férjhez. Visszatérően olvashatunk olyan híreket, melyekben indiai, pakisztáni, vagy afgán fanatikusok kíméletlenül lemészárolják saját lányukat, húgukat, csak mert más kasztbéli, vagy más vallású párt választott. Néha kontinenseken keresztül üldözik a szerencsétlent, csakhogy lemossák a família becsületén esett szégyenfoltot. Bizonyára ez a brutálisan barbár szokás is egy csapásra  megszűnne, ha az érintett vallásokból eltörlésre kerülne a túlvilág, illetve a lélekvándorlás meséje. A  szimpla emberi kegyetlenség ez esetben pontosan annak látszana, ami, s lehetetlen volna szent kötelességnek hazudni, mondván: az áldozat csupán egy új, egy jobb világba tért.

4.  21. SZÁZAD, EURÓPA - Nyilvánvalóan a megfáradt, nyugati kereszténység körében okozza a legkisebb kárt a mennyország ígérete. Akinek ebben a környezetben is csupán a kilátásba helyezett feltámadás nyújt némi vigaszt, mert annyira vacakul érzi magát a bőrében, az legfeljebb annyit könyvelhet el, hogy elpocsékolta az életét. Aki nem keresi elszántan, nap mint nap a földi boldogságot, annak nem csupán annyi a büntetése, hogy a halálos ágyán - visszatekintve az elmúlt évtizedekre - egy végtelenül nyomorult filmet kell végigpörgetnie. De muszáj érzékelnie azt is, hogy ez a konzervált keserűség alkalmatlanná tette arra, hogy bármi pozitívat nyújtson a világnak. Aki fájdalmas nyüszítéssel vonszolja végig magát az életen, az semmit sem értett meg a jézusi tanításból. Arról nem is beszélve, hogy ő szív a legnagyobbat, ha mégis elmaradna a remélt feltámadás.

    

Tisztában kell lennünk azzal, hogy a különböző entitások között alapvetően kétféle tisztességes interakció létezik. Az egyiket üzletnek, a másikat feltétel nélküli gesztusnak, ajándékozásnak hívják. A legtöbb problémánk abból fakad - és ez alól az üdvösség kérdése sem kivétel -, hogy e kettőt hajlamosak vagyunk rendre összekeverni. "Én szeretlek téged, mindent megteszek érted, kitartok melletted, hát elvárhatom, hogy te is szeress, te is tegyél meg mindent értem és te is kitarts mellettem a végsőkig." - valahogy így fest a tipikus, óvodás biznisz. Nem kötök megállapodást, csupán feltételezem, hogy tetteimet hálával jutalmazzák majd. Ugyanez a gyermeteg elvárás köszön vissza a mennyországi remények kapcsán is. Ráadásul a feltámadással nem csak az a gond, hogy ilyen szolgáltatást még egyikünk sem látott, de az is, hogy nincs is olyan Szolgáltató, akivel megalkudhatnánk érte. Ha Isten létezik is, egyetlen árva mukkot sem szól az egészről, nemhogy precízen megfogalmazott szerződést tárna elénk a halál utáni életről, illetve az azt megelőző feltételrendszerről. Ebből fakadóan minden tettünk, mely nem az e világi megelégedettségünket, hanem kizárólag a túlvilági menetjegy megváltását célozza, nem más, mint pitiáner megvesztegetés, szánalmas kísérlet a Teremtő lekenyerezésére. Semmi biztosat nem tudhatunk arról, hogy mi volna kedves a Mennyei Atya számára, de talán pár monoton ima eldarálása, némi böjt, egy kevéske önmegtagadás nem árthat. Ma már csak mosolygunk az ókori állatáldozatokon, vagy a gyerekek buzgalmán, ahogy december ötödikén fényesre tisztítják a csizmájukat, ám lényegében mi sem teszünk mást: sötétben tapogatózva keressük az égiek kegyét - teljesen értelmetlenül. Amennyiben egy tisztességes Istenben hiszünk, úgy világosan látnunk kell, hogy a feltámadás is csak ajándék lehet, semmi egyéb.

Nem állítom, hogy a vallásosság minden eleme rossz, vagy káros lenne. Ám abból, ha a figyelmünket elsősorban a mennyország ígéretére, s nem a földi létezés örömeire fókuszáljuk, semmi jó sem származik. Nem vitás, hogy ezerszer inkább bíznánk a sorsunkat egy ateistára, mint egy olyan vallásgyakorlóra, aki megvetően tekint a földi létezésre. A cudar valóság az, hogy mindenki potenciális veszélyforrás, aki nem e világon keresi a személyes boldogságát. Az Isten óvjon mindannyiunkat a fanatikusok világlátásától, hatalmától és atomtölteteitől!

Hidzsáb, nikáb, khimár, csador, burka, burkini... Csak kapkodjuk a fejünket, micsoda széles tárházzal bír a muzulmán női divat... (Sokatmondó, hogy az automata helyesírás-ellenőrző a hat ruhadarabból négyet nem is ismer.) Hasonlóképp kapkodjuk a fejünket, hogy miként viszonyul e viseletekhez a világ; tiltják vagy engedik, tűrik, vagy támogatják, elítélik vagy tapsolnak hozzájuk. Az elmúlt évek során számos korlátozó törvény született Európában, s számos tüntetést is tartottak ezek ellen. Száz és száz érvet hallunk mindkét oldalról, mintha a kérdés valami hihetetlenül bonyolult volna. Pedig a legkevésbé sem az.

Kezdjük mindjárt az alapvetésnél: senkinek semmi joga ahhoz, hogy megszabja nekem, milyen ruházatot viseljek a közterületeken. Ha az öltözékem higiéniailag nem kifogásolható és közszemérmet sem sért, úgy azt hordok, ami nekem tetszik, tökéletesen függetlenül attól, milyen reakciót váltok ki az utca emberéből. Lehetek szakadt, vagy extravagáns; rikítóan bohém, vagy szánalmasan divatjamúlt; megmosolyogtató, vagy felháborító - különösen, ha a pólómon valamely véreskezű diktátor arcképe díszeleg -, senkinek semmi köze hozzá. Egészen más a helyzet, ha magánterületre lépek. A tulajdonosnak nyilvánvaló joga, hogy megszabja, milyen ruházatban lát szívesen, s melyekben nem. Turistaként felesleges fennakadnunk azon, ha egy dél-olasz templomban levetetik velünk a baseballsapkánkat, vagy ha szakadt bőrdzsekink miatt kitessékelnek minket az operabálról. Ha a Tesco valamiért úgy döntene, hogy a keddi napokon csakis azokat a vásárlókat szolgálja ki, akik almazöld kalapban érkeznek, egy szavunk sem lehetne. Hülye egy koncepció volna, de szívük joga; mi meg mehetnénk az Aldiba, vagy a Sparba. Megmosolyogtatónak és értelmetlennek tartjuk, amikor arról olvasunk, hogy Észak-Koreában tilos farmernadrágot viselni. Alapvetően ugyanezt kéne éreznünk, amikor muszlim ruhadarabok viselését korlátozzuk. Persze, tudjuk, ennyire azért tényleg nem egyszerű a dolog.

A muzulmán nők viselete kapcsán létezik pár speciális szempont, amely valamelyest árnyalja a képet.

1. KÖZBIZTONSÁG - 2014-ben egy - már Franciaországban született - fiatal muszlim nő azért perelte be a francia államot a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság előtt, mert tiltja és bírsággal sújtja a burka viselését. A bíróság azonban a keresetet elutasította. Az ítélet szerint a közbiztonság védelme legitim indok, amely alapján a felperes ezen jogai korlátozhatók. Az arc eltakarása ellentmond az alapvető társadalmi együttélési normáknak, ugyanakkor bármiféle viselet, amely az arcot látni engedi, engedélyezett Franciaországban. (Ha bukósisakban, vagy símaszkban lépnénk be valamely bankfiókba, a pénzintézet alkalmazottai akkor sem örvendeznének túlzottan.) Belgiumban, Hollandiában, Dániában, Svájcban, Olaszországban és Spanyolországban is találkozunk a burka viselését korlátozó jogszabállyal, mi több, a tavalyi merényletsorozat után Srí Lankán is betiltották minden olyan ruhadarab viselését, mely elfedi az arcot.
2. HIGIÉNIA - A burkinit, a muzulmán nők egész testét fedő strandszerkót számos uszodában tiltják közegészségügyi és vízminőségi szempontokra hivatkozva. Ezek abszolút akceptálható szempontok lehetnek. A morális problémák akkor kezdődnek, amikor vallási toleranciára hivatkozva a muszlim hitűeknek elnézik a burkini viselését, szemben a más hitűekkel, akik továbbra sem szaunázhatnak pólóban. A közegészségügyi és vízminőségi szempontok tisztán szakmai kérdések. Az átlagpolgár el fog fogadni bármilyen - szakmailag alátámasztott - döntést. A vallási alapon történő felemás megítélést viszont aligha. Az pedig egészen komolytalan, ami Európa számos városában történik: először megtiltják, azután - társadalmi nyomásra - mégiscsak engedélyezik a burkini viselését az uszodákban, strandokon. Ez olyan benyomást kelt, mintha a szóban forgó higiéniai szempontok sosem léteztek volna.
3. VALLÁSI ÉRZÉKENYSÉG - Több tiltó rendelkezés indoklásában szerepelt, hogy az adott ruhadarab vallási jelképnek minősül, így sérti a közrendet. A dzsihádista terrorakciók miatt az emberek érzékenyen reagálnak az erre emlékeztető ruhadarabokra. Ha léteznek tökéletesen érdektelen szempontok, úgy ezek pontosan azok. A nyakláncon hordott kereszt, vagy Dávid-csillag ugyanígy vallási jelképek, s bárkinek sérthetik az érzékenységét. Ki a fenét érdekel?
4. A NŐK ELNYOMÁSA - Zohre Esmaeli, a világ első afgán modellje meséli el azt a történetet, melyben nagynénjét nyilvánosan megostorozzák, csak mert a kabuli piacon festett körmei véletlenül kivillantak a burka alól... A magam részéről nemigen tudnék érvelni amellett, hogy ezek az egész testet eltakaró cuccok nem a nők elnyomásának eszközei. Egészen nyilvánvaló, hogy azok, még akkor is, ha számos muzulmán hitű nő olyan szinten bensőségesítette a próféta szavait, hogy már nem is érzi kényszernek ezt az elmebeteg előírást. Zohre Esmaeli maga is arról beszél: kamaszlányként elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy fehérneműben fotózzák. Tökéletesen a fejébe verték, hogy ez milyen súlyos bűn. A muzulmán nők önkéntes ragaszkodását a hagyományos öltözködéshez nevezhetjük ostobaságnak, agymosottságnak, vagy akár Stockholm-szindrómának is, a lényegen nem változtat. Akarata ellenére senkit nem tehetünk sem szabaddá, sem boldoggá. A tudati fejlődés - bármilyen kívánatos is - csakis belső indíttatásból, önkéntes alapon valósulhat meg.
5. INTEGRÁCIÓ - Egyes kutatások is azt támasztják alá, hogy az iszlámhívők európai integrációját nemhogy nem segítik, de egyenesen hátráltatják az ilyen jellegű tiltó intézkedések. Az érintettekből ellenérzést és dacot váltanak ki. A fene se tudja, hogy képesek-e ezek az oly idegen kultúrák békésen egymás mellett élni, de ha ártalmatlan szokásokat tiltunk, azzal biztos nem segítjük a folyamatot. Ha egy muzulmán nő a párizsi vagy bécsi augusztusban majd megrohad dohos csadorjában, miközben mindenütt lenge öltözetű lányokat lát, előbb utóbb talán nyitottá válik a szabadság gondolatára. Ha pedig még így sem, úgy tényleg reménytelen a helyzet, s még kevésbé érdemes erőltetni az európai normákat. 

ZOHRE ESMAELI

Kissé zavaros lett mostanában a világ. Sokszor nem értjük, miként lehetséges, hogy feminista szervezetek tüntetnek a burka viselése mellett, miközben meghirdetett céljuk épp a nők teljes felszabadítása. Értetlenül nézzük, ahogy melegjogi szervezetek állnak ki muzulmán szokások mellett, tudva, hogy ők lennének az elsők, akiket pár ezer kilométerrel keletebbre még ma is lazán megköveznének. Hogy ez maga a tiszta, jó szándékú  liberalizmus, avagy csak elvtelen taktikázás, az legyen az ő problémájuk. Nekünk elég az, ha mi magunk erkölcsi szempontból világosan látjuk a problémát. A közbiztonság és a közegészségügy kérdéskörét muszáj komolyan vennünk és mindennél fontosabbnak kezelnünk, hiszen ezek a személyes szabadságunk alapjait adják. Minden egyéb szempont legfeljebb annyit ér, hogy említést tegyünk róluk, többet nemigen. Ha a másik nem sérti privát szféránkat - márpedig az ártalmatlan öltözködési szokások a legkevésbé sem sértik - a józan morál hangján azt kell mondanunk: a muzulmán csajok is azt viselnek, amit csak akarnak.

Orbán Viktor vasárnapi évértékelője bőven kapott hideget-meleget az elmúlt két nap során. Számos kritikusa megjegyezte, hogy a beszéd - szokás szerint - tele volt csúsztatásokkal, féligazságokkal. Arról azonban kevesen beszélnek, ami a lényeg; a miniszterelnök legnagyobb csúsztatását néma csend övezi mindkét politikai oldalon.

"Már nem ülünk fel mindenféle liberális népmesének, ami az önszabályozó piacról, a jó kapitalizmusról, az Európai Unióról és a globális világrendről szól." Számomra ez volt a közel egyórás beszéd leghamisabb mondata. A motiváció elég nyilvánvaló: Orbán egy olyan jóságos állam képét vetíti elénk, amely megvédi a polgárait minden rájuk leselkedő veszedelemtől. Ezzel önmagában nincs is semmi baj, a központi hatalomnak ez lenne az egyetlen legitim feladata. Csakhogy a polgárokra leselkedő veszedelmek kimerülnek az agresszióban, a bűnözésben; ez a felismerés pedig igencsak szűk feladatkört és mozgásteret adna a mindenkori kormányzatnak. Ezért muszáj ellenségképeket festeni oda is, ahol ilyen - józan fejjel - nem igazán elképzelhető. Az önszabályzó piacot és a kapitalizmust mumusnak beállítani mindazonáltal régi trükk, immáron kétszáz éve vissza-visszatér. Ám azon kívül, hogy hamis legitimációt ad számos politikai döntésnek, nem sok létjogosultsággal bír.

"Az általános adócsökkentés politikája tehát bevált, mert a dagály az összes hajót megemeli." Ez az igazán szívmelengető mondat mindössze öt perccel a kapitalizmust és az önszabályozó piacot kritizáló dörgedelem előtt hangzott el. Tényleg senkinek sem tűnik fel az az ellentmondás, mely a két kijelentés közt feszül? A miniszterelnök az elmúlt hónapok során szinte minden jelentős beszédébe beleszőtte az adócsökkentés kifejezést, mégpedig azzal a körítéssel, hogy ezt tartja a kormány legfontosabb gazdaságélénkítő lépésének. Dicséretes a felismerés, azonban gondoljuk ezt egy kicsit tovább! Mi történne, ha elmennénk a falig és az adók mértékét egészen nullára redukálnánk? Gyakorlatilag megvalósulna a tiszta kapitalizmus, a tökéletesen önszabályozó piac. Orbán Viktor tehát megveregeti a saját vállát a jól csengő és népszerű (és valóban pozitív jelentéstartalmú) adócsökkentés miatt, majd elkezdi savazni az intézkedés lényegét. Nem kell közgazdaságtan professzornak lenni, hogy értsük: minden apró lépés, amely az adóterheket mérsékli, a kapitalizmus irányába mozdít; s minden ezzel ellentétes mozzanat az államot duzzasztva a szocializmust építi. Nem bonyolult.

Vajon mi áll mindezek hátterében? Miért beszél a miniszterelnök ilyen blődségeket, s ez miért nem veri ki a biztosítékot senkinél? Az első kérdésre könnyű a válasz. Ha a választópolgárok döntő többsége utálja a spenótot, kifizetődő olyan retorikai elemeket alkalmazni, melyek a parajfőzelék negatívumaira fókuszálnak, még akkor is, ha titokban, étkezőnk félhomályos magányában két pofára faljuk. A kapitalizmus - "hála" Marxnak, Leninnek és az összes világrontó, kommunista bűnözőnek - a mai napig rosszul csengő kifejezésnek számít.  A Kádár-emlőkön nevelkedett, idősödő, zömében vidéki Fidesz-szavazók számára könnyű eladni, hogy a szabad piac valódi fenyegetést jelent, még akkor is, ha Orbán három mondattal korábban épp az exporteredményeinkkel büszkélkedett, különös tekintettel a mezőgazdaság valóban lenyűgöző teljesítményére. (Persze, sokkal jobb ez így, mintha szóban a kapitalizmust istenítené, miközben adókat emelne és látványosan zsugorodna a hazai gazdaság.) Legalább ilyen izgalmas kérdés, hogy az ellenzék miért nem húzza a miniszterelnök orrára ezt a nyilvánvaló ellentmondást? Talán azért, mert liberálisként ugyan kritizálni kéne a szónoklatot, ám valamelyest méltatni illene a tetteket és az eredményeket? Vagy tán azért, mert kiderülne, hogy gazdaságpolitika terén éppen a kormányzat áll közelebb ahhoz, amit liberálisnak nevezünk?

"A magunk módján, a magunk szabályai és a magunk döntései szerint élünk." - hirdeti Orbán Viktor huszonkettedik évértékelő beszédében, s nincs is ezzel különösebb baj. Csupán azt kell látni, hogy az a bizonyos harmadik út, melyet Antall József nyomán immár harminc éve kergetünk, egyszerűen nem létezik. A miniszterelnök lelke mélyén valószínűleg még ott él a liberális ifjú, aki a nyolcvanas évek végén egyszerűen és tisztán látta a világot. Mindössze annyi történt, hogy a szavazótábora jórészt kicserélődött, s ezzel párhuzamosan a kommunikációs elemek is szükségszerűen változtak. Hitem szerint ez az oka a legtöbb ellentmondásnak, melyek szavai közt feszülnek.

Fidel Castro híres mondását máig sokan benyelik, s úgy beszélnek Jézusról, mint egy ízig-vérig baloldali figuráról. Nyilván nem olvasták a szőlőmunkásokról, avagy a talentumokról szóló példabeszédeit; mindkettő színtiszta kapitalista tanmese. Az ellentábor álláspontja legalább ennyire megmosolyogtató. Akik a Názáretiben a konzervatívot látják, szinte kivétel nélkül a következő idézettel állnak elő: "Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni. Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik." Meglehetősen komplex a kép, amelyet az Újszövetség elénk tár. Ha akarnánk, egészen komoly dolgozatokat tudnánk összeütni "Jézus a feminista", "Jézus az agresszív", vagy akár "Jézus a hitetlen" vezérgondolatok mentén is. Nehéz lenne tagadni, hogy a krisztusi tanítások közt elvétve akadnak kifejezetten baloldali és konzervatív elemek is. Ám ha az evangéliumok teljességét tekintjük, minden kétséget kizáróan egy liberális Jézus sziluettje rajzolódik ki.

Százával sorolhatnám az újszövetségi helyeket, melyek igazolják Jézus liberális attitűdjét„ ám elég lesz, ha egyetlen példabeszédébe, a konkolyról és a búzáról szóló tanmesébe belepillantunk:  "A mennyek országa hasonlít ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a földjébe. Amikor szolgái aludtak, jött az ellensége, és konkolyt szórt a búza közé, aztán elment. A vetés szárba szökött és kalászt hányt, de a konkoly is felütötte a fejét. A szolgák elmentek a gazdához és megkérdezték: Uram, ugye jó magot vetettél földedbe? Honnét került hát bele a konkoly? Az így válaszolt: Ellenséges ember műve. A szolgák tovább kérdezték: Akarod, hogy elmenjünk és kigyomláljuk? Nem – válaszolta –, nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek! Hagyjátok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig! Aratáskor majd szólok az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze, kössétek kévébe és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe!”

A példázat egyházi magyarázata ismert és nem túl bonyolult: Földünkön létezik gonoszság, de nem az ember dolga az ítélkezés, majd a Teremtő eldönti, hogy kit enged be országába és kit nem. Persze, lehet azon vitatkozni, hogy mit kell érteni a "mennyek országa" kifejezés alatt. A hívő keresztények egy halál utáni feltámadást vizionálnak, a magamfajta szkeptikusok pedig egy e világi Paradicsom megteremtésében gondolkodnak. Talán mindkettő lehetséges, és a krisztusi tanításban az a legnagyszerűbb, hogy ezt nem is kell eldöntenünk, hiszen mindkét ígéret bőven benne van, mégpedig egyazon recepttel. (Jézus később magyarázatot is fűz e tanmeséhez, amelyben az aratást a világ végével azonosítja, vagyis el kell ismerni: a transzcendens megfejtések sem alaptalanok.) Az mindenesetre nem kérdéses, hogy a példabeszéd türelemre és ítéletmentességre int, s ez a legtöbb egyházi prédikátort is mélyen zavarba ejti. Nem csoda, hiszen ez maga a színtiszta liberalizmus.

Ha egyetlen mondatba kéne összesűríteni a szóban forgó példázatot, az valahogy így nézne ki: "virágozzék minden virág", ami a szabadelvűség alapgondolata. A magyarázatot pedig maga Jézus adja: "nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek!" Ez pedig abszolút reális veszély. A konkoly és a búza nagyon is összetéveszthető, és az emberiség a történelme folyamán - magasról téve a krisztusi intelemre - számtalanszor össze is tévesztette. Az eretnekek, a másképp gondolkodók kiirtása; a vallásháborúk kirobbantása; a házasságtörők megkövezése; a melegek bebörtönzése - napestig sorolhatnánk azokat az értelmetlen, öncélú kegyetlenkedéseket, melyek egyetlen magyarázata a puszta emberi hóbort. Valahol valaki - megfelelő hatalommal a kezében - úgy dönt, hogy számára nem szimpatikus a másik világlátása, vagy szexuális magatartása - konkolynak látja azt, ami talán a legtisztább búza - s már le is sújthat az általa kreált törvény gyilkos szigora. A jézusi álláspont világos: "gyümölcséről ismeritek meg a fát". Vagyis egészen addig, amíg egy elképzelésről, tettről, eszméről nem tudjuk biztosan, hogy másokra nézve ártalmas, nem hozhatunk róla tiltó ítéletet. A krisztusi világ leginkább egy kreatív ötleteléshez, egy brainstorming-hoz hasonló: mindenki szabadon, gátlásoktól mentesen képviselheti a lehető legelvetemültebb ideáit, terveit. Csupán egyetlen szabály létezik: senki sem mondhatja semmire azt, hogy baromság. Talán épp a legőrültebb felvetés lesz a nyerő a végén.

"Ne ítélkezzetek!" - int Jézus, és fura módon épp ezt, az egyik legfontosabb tanítását értik félre oly sokan. Évszázadokon keresztül úgy tett a világ, mintha ez a krisztusi intelem nem is létezne, majd ahogy felfedeztük, rögtön túl is toltuk a biciklit. Manapság léteznek olyanok, akik akár az erkölcsi/minőségi relativizmusig elmennek, s a tapintat jegyében minden buksit megsimogatnak, legyen az méltó vagy méltatlan; tehetséges vagy csapnivaló; makulátlan vagy bűnös. A legpusztítóbb jelenség az, amikor olyannyira kerüljük az ítélkezést, hogy a farkasokat - csak nehogy megbántódjanak, amiért farkasoknak neveztük őket - ott hagyjuk a bárányok között. Ez ugyanúgy jellemző a katolikus táborra, amikor az egyház eltussolja a pedofil ügyeket és a helyükön hagyja perverz papjait, mint ahogyan a baloldalra is, amely mélyen hallgat, ha az általa támogatott valamely kisebbségre árny vetül. Jézus tanítása még nyomokban sem tartalmazza ezt az eltúlzott tapintatot. Az ítéletmentesség eszméje mindössze két lényeges elemet takar. Az egyik az, hogy még véletlenül se keverjük össze a másik emberre nézve ártalmas és ártalmatlan dolgokat. Lehet véleményünk az alkoholizálásról, a szerencsejátékról, a pornóiparról, a prostitúcióról, a modern festészetről, vagy épp a heavy metal muzsikáról. Jogunk van ahhoz is, hogy e véleményünknek hangot adjunk. De nem tilthatjuk meg senkinek, hogy igyon, rulettezzen, pénzért szexeljen, vagy kétes értékű kultúrát fogyasszon. Nem süthetjük rá mindezekre önkényesen, hogy e jelenségek gyomok a világ búzaföldjén, melyeket tövestül kéne kitépni. A másik fontos szempont: Jézus a vétket tartja gyűlöletesnek, nem a vétkes személyét. S bár semmi sem olyan lényeges, mint megvédeni a többségi társadalmat az erőszakos bűnözőktől, azonban a visszafordíthatatlan büntetések is megengedhetetlenek. Nem sokat értenek a krisztusi tanításból azok, akik például a halálbüntetés visszaállítását szorgalmazzák.

Szóval: Jézus lett volna az első kommunista? Fidel Castro szájából jól hangzott, kreatív politikai jelmondatnak máig elmegy, ám egyébiránt bődületes ostobaság. Már csak azért is, mert a kommunizmus és a liberalizmus nem fér meg egy csónakban, még akkor sem, ha ez manapság divatos hazugságnak számít. Egyszerűen képzeljünk el egy kommunista társadalmat, amelyben minden tulajdon közös! Adjunk hozzá egy csipetnyi liberalizmust, amely megengedi a magántulajdont és nem rendeli alá az egyént semmiféle közösségi érdeknek! Mi fog történni? Azt fogjuk látni, hogy perceken belül megdől a rendszer, s ki-ki a saját pecsenyéjét kezdi sütögetni. Kialakul a piacgazdaság, vagyis a világ visszazökken a természetes létállapotába. Most játsszuk le e filmet fordítva, s induljunk a liberális piacgazdaság állapotából! Adjunk hozzá három evőkanál kommunizmust; hirdesse számos politikai erő és sajtótermék, hogy a magánérdek olyan, mint konkoly a búzaföldön, hogy tessék kommunákba, TSZ-ekbe tömörülni, s mindenki mondjon le az általa tulajdonolt dolgokról! Mi lesz a reakció ez esetben? Az égvilágon semmi. Az emberek mosolyogva legyintenek és végzik tovább a dolgukat a saját földjükön, vagy vállalkozásukban. Csakis az erőszak hozna változást, amely abszolút ellentétes a szabadelvűséggel. Muszáj látni, hogy a kommunizmus és a liberalizmus két teljesen különböző, egymást totálisan kizáró dimenzió. Jézusról persze tudjuk, hogy nemigen foglalkozott társadalomszervezési kérdésekkel, azonban tanításit ismerve leszögezhetjük: azok központjában mindig az egyén szabadsága és döntéseinek felelőssége áll. Semmi köze a marxista rémvilághoz. Van abban valami, amit Orbán Viktor a tegnapi országértékelő beszédében megfogalmazott: a szabadság bőven levezethető a jézusi filozófiából.

Amióta világ a világ másról sem papolok, mint hogy a keresztény vallás mennyire szürke, élettelen, mennyire nem a lényegről beszél. Béri Renátó kármelita szerzetes üde színfolt ebben a fakó, egyházi világban, s olyan témákat feszeget, melyek a legszélesebb társadalmi rétegeket érintik, beleértve a meggyőződéses ateistákat is. Teszi ezt olyan gondolati megközelítéssel és szeretetteljes attitűddel, hogy a nyitott elmével bíró hallgató egészen biztosan szimpátiával fogadja mondandóját. Házon belül persze számos támadás éri - beszédeit az ókonzervatívok rendre erős kritikával illetik - ám ez az égvilágon semmit sem vesz el meglátásainak értékéből. Sőt.

 „A Szentlélek fuvallata érintette meg a szívünket, hogy együtt imádkozzunk. Buzgó szívvel járultunk a templomba, hogy a pap megjelölje homlokunkat a megáldott hamuval, amely emlékeztetett bennünket arra, hogy zarándokok vagyunk ezen a földön és a mi örök hazánk a mennyekben van. Az Úr kegyelme ösztökél bennünket, hogy alázatos szívvel, bátor határozottsággal kövessük mi is az Úr Jézust, aki ment Jeruzsálembe és onnan föl az Atyához…" - Körülbelül ez a fajta kenetteljes semmitmondás jellemzi az átlagos keresztény prédikációkat. Akárhányszor találkoztam hasonlóval, minden esetben az jutott eszembe, hogy ezek a reverendás fickók valószínűleg titkos fogadásokat kötnek, ki tudja a leghosszabb giccsparádét összeütni anélkül, hogy bármiféle érdemi információt szőnének a szövegbe… Béri Renátó ezzel szemben igyekszik a lényegre összpontosítani, s olyan gondolatokkal fordulni hallgatóságához, melyeknek még véletlenül sem látványos ásítozás a gyümölcse. A lélek józan mámora, avagy hétköznapi extázisaink című előadásában például kifejezetten azt a kérdést járja körül, mely mindannyiunkat foglalkoztat: miként tudunk valóban boldog pillanatokat varázsolni életünkbe. Szemben a "Szentlélek fuvallatával", a "megáldott hamuval" és az "alázatos szívvel", erről tényleg van értelme beszélni.

A kármelita szerzetes tökéletesen látja: boldog perceinket az extázis állapotaiból nyerjük. (Már az is valóságos parádé, hogy egy pap a földi boldogságról beszél, hát még az, hogy annak valós forrásait is megemlíti...) Azzal a gondolatával mondjuk nehéz azonosulni, mely szerint azért keressük az extázist, hogy elmeneküljünk, kiemelkedjünk a hétköznapok nyomorából. Az egészséges életvezetést egyáltalán nem ez jellemzi. Az emberhez méltó létezés arról szól, hogy alapjáraton is bitang jól érezzük magunkat a bőrünkben, s ezt a kiegyensúlyozott állapotot fejeljük meg hosszabb-rövidebb mámorokkal. Ezen túllépve: Béri Renátó helyesen értékel, amikor az extázisok különböző formáit boldog és szomorú kategóriákba rendezi. Az előbbit a katarzis, a beteljesülés, a megtisztulás jellemzi, utóbbit a visszazuhanás, a koppanás a földön, a csalódás, a megbánás. A boldog, józan mámorok közt említi a Csíkszentmihályi Mihály által flow-nak keresztelt önfeledt tevékenységeket, a játék örömét, a művészeti alkotások élvezetét, a gyermekáldás varázsát és a spirituális megtapasztalásokat. A szomorú extázisok közé sorolja a droghasználatot és a mérték nélküli alkoholfogyasztást. (Egyszer majd valaki mesélje el nekem, hogy azok, akik önpusztító életmódjukkal szakítva - immáron pozitív mámorokat kergetve - megtérnek, miért mindig a Hit Gyülekezeténél kötnek ki? Pajor Tamás, Gera Zoltán, vagy a nemrég elhunyt Gesztesi Károly... Számomra érthetetlen jelenség. Lehetséges, hogy egy szélsőséges létformát könnyebb egy másik szélsőségre váltani, mint a józan középutat keresni?)

Mindeddig egyet lehet érteni Béri Renátóval. Már-már úgy tűnik, hogy az egyházi és a szekuláris világkép nincs is oly messze egymástól. Mindez azonban csak addig tart, amíg a szexualitás témaköre terítékre nem kerül. Valójában mindig kínos azt látni, amikor egy felkészült, csillogóan értelmes, a világot szemmel láthatóan jól értő fiatalembernek torzítania kell a valóságon, csak mert egyháza azonnal kiátkozná, ha beleállna a színtiszta igazságba. A testiségből - mint a legelemibb extázisélményből - szintén levezethető a pozitív és a negatív forgatókönyv egyaránt. A gond abból fakad, amikor hivatalból úgy kell érvelni, mintha a kettő közti demarkációs vonal a házasság intézménye mentén húzódna. "Maga a házasságkötés, az esküvő napja és ceremóniája, és az az ünnep jó esetben nemde egy ilyen extatikus élmény, amire a pár egész életében visszaemlékezhet és táplálkozhat abból az emlékből? És itt jön be a helyesen megélt szexualitás. Az intimitásnak a pillanatai. Mivel ott a szeretet kifejezéséről van szó, és nem csupán az önkeresésről, ezért ott a szexualitás valóban megtisztító erejű." Tulajdonképpen már az sem kis dolog, hogy egy felszentelt pap pironkodás nélkül beszél a testiségről. A csalárd trükk mindazonáltal nyilvánvaló. A keresztény hitszónokok kommunikációs fogása mindig egy tőről fakad: a katartikus szex, melyben a felek valódi szerelemmel, mély intimitással és perzselő szenvedéllyel közelednek egymáshoz, minden történetben a szentségi házasság keretein belül zajlik. A negatív szcenárió, melyben csapnivaló, vagy legalábbis felejthető az élmény, amelyben a felek csak kihasználják és átejtik egymást, természetesen csakis az egyéjszakás kalandok sajátja. Miközben pontosan tudjuk, hogy ennek a kategorizálásnak semmi köze a valósághoz. A házasság intézménye önmagában az égvilágon semmit sem tesz hozzá a katarzis megszületéséhez. "A szexualitásról, a rossz értelemben vett extáziskeresésről úgy beszélek, hogy ez akkor van, olyanfajta szexualitásról beszélek itt, amelyben csak az ego számít, nem a másik személy. Amikor az illetőnek csak az a fontos, hogy neki legyen jó, és nem számít semmi más. Tehát a szexualitásnak a rossz fajta használata, mely a boldogtalan extázishoz vezet, az az, amikor ez nem a szeretetről, nem a szeretet kifejezéséről szól, hanem csupán a kielégülésről." Ebben már van valami, de azért pontosan látjuk, hogy ez a választóvonal sincs összefüggésben a házassággal. Férj és feleség is produkálhat otthon tragikusat, a testi kapcsolat az ő esetükben is simán lehet egyoldalú, öncélú, a másikat kihasználó, sőt akár erőszakos is. Ám legalább ilyen lényeges, hogy a pozitív forgatókönyv, a boldog extázis is elérhető az egyházi frigytől akár fényévnyi távolságokban is. Csupán néhány jellemző példát említenék:

1. A SZÜZESSÉG ELVESZTÉSE - Egy kamaszfiú számára az esetek túlnyomó többségében rém kellemetlen állapot a szexuális ártatlanság. Túllenni rajta, elveszíteni a szüzesség kínzó bélyegét - elképesztően felszabadító érzés. Ha létezik valódi katarzis, úgy ez a pillanat egészen bizonyosan ilyen.
2. FÉLRELÉPÉS - Sokak számára egy titkos viszony izgalma és szenvedélye hozza el azt a beteljesülést, amelyre mindig is vágyott. Már vagy negyedszázada történt, de még mindig a fülemben cseng egy kalandos éjszaka másnapi mondata: "Muszáj volt megtudnom, milyen érzés megcsalni a férjemet..." 
3. EXTRÉMITÁSOK - Az orgiák, a többszereplős együttlétek is bőven magukban hordozzák a katartikus élmény lehetőségét, holott ezek sem igazán képzelhetők el szentségi házasság keretein belül.
4. ÖSSZHANG - A testi szerelemből fakadó katarzis egyik legfontosabb építőköve az egymásra hangoltság. A jó szex tipikus vonása, hogy a felek szinte visszatükrözik egymás vágyát, gerjedelmét, beteljesülését. Kevés dolog ad hozzá annyit a valódi kielégüléshez, mint az a tapasztalás, hogy a másik is pont ugyanazt érzi, amit én. Hogy ez az összhang azonnal létrejön, vagy csak tíz év elteltével, arra nincs biztos recept. De aligha az ásó, kapa nagyharang fogadalmából táplálkozik.

Tökéletesen egyetértek Béri Renátóval: valóban léteznek boldog és szomorú extázisok. Az utóbbit a letargia és a megbánás jellemzi. Hippói Szent Ágoston még a szexualitás teljes skáláját idesorolta, amikor ismert szállóigéjét megfogalmazta, mely szerint "párzás után minden állat szomorú". Az egyházi álláspont azóta sokat változott, de még mindig nem eleget. Készséggel elismerem, hogy létezhetnek olyan szexuális kalandok, melyeket utólag szeretne az ember meg nem történtté tenni, ám bevallom őszintén, hogy széles környezetemet tekintve csak nagyon ritkán hallok ilyenről. A lányok rendszerint óvatosabbak, s még az utolsó pillanatban is tudnak nemet mondani; a fiúk pedig többnyire nem bánnak semmit sem, még a legbénább maszatolásaikat is valódi hőstettként raktározzák el.  "Igazi mondanivaló nélkül beszélni, igazi szomjúság nélkül inni, igazi vágy nélkül lefeküdni valakivel - ez a három alapvető bűn, amit a mai európai ember a leggyakrabban elkövet." - írja Popper Péter A belső utak könyve című művében. Hitem szerint ez sokkal többet elmond a helyes és helytelen extázisról, mint az a mellékkörülmény, hogy fogadtunk-e örök hűséget az érintettel. Az ifjú kármelita a pornófogyasztást is a negatív mámorok között említi. Mint mondja: "Az extázist el lehet játszani. Lehet az illúzióját kelteni annak, hogy valaki ilyen állapotban van. És azt hiszem, ezért is népszerű műfaj ez, mert aki ezt látja, mondhatja, hogy legalább nekik sikerül..." A magam részéről ezt sem érzem szerencsés érvelésnek. Ezek a mondatok olyan hatást keltenek, mintha a szexuális önkívület a való világban ritka jószág volna. Nyilván szó sincs ilyesmiről. A pornóval sokkal inkább az a baj, hogy tehetségtelen színészek hiteltelenül jelenítik meg az élményt, sokszor olyan helyzeteket hazudva izgatónak, melyek a legtöbbünk számára a legkevésbé sem vágykeltőek.

Egy dologban mindenesetre egészen bizonyos vagyok. Ha a kereszténység még a 22. században is létezni kíván Európában, az egyház tanítóinak és prédikátorainak - Béri Renátót követve - muszáj lesz végre a földi boldogságra koncentrálniuk. Muszáj lesz kimondaniuk, hogy mindannyian az extatikus pillanatokra vadászunk, s hogy ez így is van rendjén. Muszáj lesz belátniuk, hogy sem a miseliturgia, sem a rózsafüzér, sem a poros imakönyvek nem szolgálják megfelelően boldog extázisainkat. Muszáj lesz keríteniük még néhány tucat ilyen értelmes, csillogó szemű, két lábbal a földön járó lelki vezetőt, mint amilyet a fiatal kármelita személyében megismerhetünk.

Január 31-én napvilágra került a módosított Nemzeti Alaptanterv, mely azóta is folyamatos viták forrása. A magam részéről azt érzem, mintha a kormányzat kezdené megérteni, hogy az oktatáspolitika jelenti működésének egyik leggyengébb láncszemét, s mintha valamelyest hallgatni kívánna a korábbi kritikus hangokra. A csökkenő óraszámok és - egyes tárgyak kapcsán - a csökkenő tananyagok mindenképp üdvözlendőek. Iskoláskorú gyerekeimet tekintve pontosan érzékelem, mennyi felesleges ökörséggel tömik a diákok fejét, s örömtelinek gondolom, ha ezt a kormányzat is kezdi belátni. Ám hiába a pozitív változások, a sajtóvisszhangok alapján azt gondolná az ember, hogy az álláspontok nemhogy közelednének, de mintha egyre távolabbra kerülnének egymástól.

A legzajosabb reakciók a történelemoktatás kapcsán érkeznek. A Történelemtanárok Egylete vasárnap este meglehetősen kritikus hangvételű állásfoglalást adott ki, melyet Rétvári Bence, a KDNP alelnöke hajmeresztőnek titulált. Kíváncsi voltam, mi okozza ezt a látszólag komoly nézeteltérést.

Rétvári Facebook posztja szerint a TTE az szeretné, hogy "ne nevezzék 1956-ot a nemzet forradalmának! (6. pont)" Ezzel szemben az állásfoglalásban a következő szerepel: "1956, 'a nemzet szabadságharca'- ebben az esetben a NAT milyen nemzetfogalmat használ, ekkor is beleérti a határon túl élő magyarokat?" Nyilvánvaló, hogy a KDNP alelnöke jócskán csúsztat. A Történelemtanárok Egyletének felvetésével sokkal inkább az a gond, hogy teljesen marginális kérdést feszeget; mondhatni, az alapoktatás szintjén ez lényegtelen, inkább csak amolyan kötekedésnek tűnik. Az, hogy 1956-ot a Rákosi-féle diktatúrával és a szovjet megszállással szembeni szabadságharcnak nevezzük, alapvető és tényszerű; s mint ilyen, morális értelemben szent is. Ez volna a lényeg. Ha ez nem hangzana el az iskolaórákon, valójában semmi értelme sem volna a történelemtanításnak.

 
Rétvári felháborodásának második gyújtószikrája: "Ne nevezzék a Kádár-rendszert diktatúrának! (6. pont)" Ilyenről sincs szó a TTE által megfogalmazott kritikában. Helyette ez szerepel: "A kádári diktatúra a Kádár-rendszerben nem differenciált történelmi képet fogalmaz meg, kihagyva a Kádár-korszak más aspektusú (puha diktatúra, gulyáskommunizmus stb.) megközelítését." A Történelemtanárok Egyletének megjegyzése - megítélésem szerint - tökéletesen helyénvaló. Valóban fontos látni azt, hogy a diktatúrának milyen fokozatai léteznek, létezhetnek. (Pont a kormányzópártok számára volna különösen életbevágó e differenciált történelmi kép felvázolása és megértetése, hiszen őket vádolják oly sokan azzal, hogy diktatúrát építenek.) A Kádár-rendszer kapcsán kiváltképp lényeges mindez, hiszen ezt a világot pont az a felismerés tartotta életben, hogy a kemény elnyomást nem bírjuk, de a langyos gulyáskommunizmust egész jól elviseli a magyar lélek. Persze, ha ebből az jön le, hogy a tanárok pozitív példaként mutatják be a Kádár-érát, úgy megint csak csúnya öngólt lövünk.

"Nem pozitív, hanem kritikus nemzettudat kell! (5. pont)" - így a harmadik vádpont, s ennek kapcsán legalább annyi leszögezhető, hogy ezúttal Rétvári Bence sem beszél félre, valóban ez áll az ominózus állásfoglalásban. A magam részéről egyébiránt tökéletesen egyetértek a TTE felvetésével. Szemben a szabadsággal, mely egyetemes és megkérdőjelezhetetlen morális érték - és ennek fényében 1956 és a Kádár-világ megítélése sem kérdéses -, a pozitív nemzettudat egy tökéletesen szubjektív fogalom; mindenkinek jogában áll negatívan tekinteni a szülőföldjére, vagy akár a családjára, sőt önmagára is. A hazaszeretet nem kikövetelhető és nem is érdemes erőltetni. Minden magára valamit is adó ember olyan lakókörnyezetet választ, amely megfelel a saját szükségleteinek, s attól még nem válik gonosztevővé, ha Ózdról Miskolcra, Budapestre, vagy Buenos Airesbe költözik. Az pedig egészen nyilvánvaló, hogy pozitívan fogunk viszonyulni ahhoz a lakóhelyhez és közösséghez, melyet mi magunk választottunk szabad akaratunkból. A kritikus nemzettudat ugyanakkor kifejezetten hasznos. Önmagunkat is érdemes kritikusan szemlélni, még úgy is, ha alapvetően pozitív az énképünk.

"Ne legyen a normakövetés ideológiai alap! (5. pont)" - Nos, itt is muszáj egyetérteni a Történelemtanárok Egyletével. Ha van olyan, amit feltétlenül meg kell tanulnunk az emberiség sok ezer éves históriájából, az pont az, hogy még véletlenül se álljunk be az együtt bégető, önálló gondolatoktól mentes birkák táborába. Minden történelmi katasztrófa ebből származott, mióta világ a világ.

És végül: "Vállalhatatlan, hogy Dobó Istvánt hősnek nevezik! (10. pont és Népszava interjú 2020. február 3.)" Ezzel szemben a TTE állásfoglalásában mindössze egyetlen kérdés szerepel: "A török korszakban csak 'a török háborúk hősei'-ről emlékezzünk meg?" A hivatkozott Népszava-cikk már valamivel bővebben fejtegeti a problémát: "A törökkel folytatott háború magyar katonáit, harcosait hősökként emlegeti a szöveg, vagyis automatikusan minősíti is őket, nem hagyja meg a szabadságot, hogy a diák jusson el a megfelelő következtetésekre." Bár Rétvári Bence ezúttal is nagyot csúsztat, ideológiailag ezúttal vele kell egyetértenem. Tekintve, hogy minden fegyveres konfliktus közül kizárólag az önkéntes alapon megnyilvánuló önvédelem és honvédelem az, amely erkölcsileg elfogadható, az Oszmán Birodalommal vívott csatározásainkban egyértelműen mi vagyunk a jófiúk, s a török az agresszív fél. Ebből kiindulva nem juthatunk más következtetésre, mint hogy a győztes honvédők valódi hősök, különösen, ha brutálisan erős támadót sikerül megfékezniük. Bevallom őszintén, hogy a történelemtanárok felvetését nem is igen értem. Kikről kellene még megemlékezni? A hódoltság területén senyvedő, túlélésre játszó, kiszipolyozott települések lakóira? Vagy könnyet kéne ejteni az elesett török katonákért? A Népszava-cikkel már lehet mit kezdeni, s magam is kívánatosnak tartom, hogy a diákok leszűrjék és bensőségesítsék az alapvető morális tanulságokat. Ugyanakkor piszok nagy baj van, ha bármelyik tanuló eltérő, alternatív  következtetésre jut. Azon persze érdemes elgondolkodni - s akár órai beszélgetés témájává is tenni -, hogy mit bír el az ember, s melyek a helyes döntések kiélezett helyzetekben. Hogy megéri-e az életünket kockáztatni a szabadságért, vagy jobb csendben behódolni. (Hasonlóképpen: érdemes-e Rákosi ellen lázadni, s kifizetődő-e ugyanez a Kádár-érában?) Adekvát kérdés lehet az is, hogy van-e létjogosultsága az önfeláldozásnak egy kilátástalan konfliktusban. Ám annak megkérdőjelezése, hogy hősnek nevezhetjük-e egy honvédő csata túlerőt feltartóztató győzteseit - kifejezetten ostobaságnak tűnik.

"A történelem az élet tanítómestere" - vallja az ismert latin szállóige, melyet a gimnázium minden évében mottóként véstünk a törifüzet nyitóoldalára. Valójában ez volna a lényeg. Kizárólag azért érdemes történelmet tanulni, hogy megértsük az emberi cselekvések belső motivációit; az állam és az egyén folyamatos birkózását; valamint mindezek morális alapvetéseit. Egy patrióta szemléletű oktatásban mindig minden a nemzet fogalma köré épül. A baloldali mentalitás mindig az elnyomásra, s az áldozatokra fókuszál. Mindkét attitűdben van érték, ugyanakkor mindkettő torzítja is a valóságot, már a használt fogalmak szintjén is. Egy közös vonás azonban mindkét megközelítésben fellelhető: az állam szerepét itt is, ott is megkérdőjelezhetetlennek, s alapvetően pozitívnak ítélik. A patrióták pátoszos hangvétellel beszélnek a nemzetállamról, míg a balosok az elnyomottak megsegítőit szeretik látni a központi a hatalomban. Olyan iskolai történelemkönyvet még nem látott a világ, melyben a szerzők megkérdőjelezik, avagy a diák gondolati szabadságára bízzák az állam létjogosultságának, illetve hatalmi körének kérdéseit. A magam részéről akkor lennék elégedett, ha a Történelemtanárok Egylete nem csupán a nemzeti identitás előtérbe helyezését reklamálná, hanem - tanulva az élet tanítómesterétől - magát az államot is kellő szkepszissel és kritikával kezelné. Mert akárhogy is, a világtörténelem szinte minden borzalmáért - a háborúkért, a népirtásokért, a vérgőzös diktatúrákért - mindig valamiféle birodalmi törekvés a felelős. Lehet és kell is hibáztatni Nérót, Robespierre-t, Sztálint és Hitlert is. Ám mindegyik egy-egy állam nevében, egy-egy államgépezettel a háta mögött cselekedhetett. Jó lenne néha erre is kitérni.

„Sem az ész, sem a hit nem ígéri bármelyikünknek, hogy valaha is létezni fog tökéletes világ. Nem létezik. Állandó várása, a lehetőségével és közelségével való játék a legkomolyabb fenyegetés politikánk és társadalmunk számára, mert szükségszerűen származik belőle az anarchista lelkesedés. A pluralista demokrácia fennmaradásához, vagyis az emberileg lehetséges mértékű igazságosság fejlődéséhez és fennmaradásához nélkülözhetetlen, hogy újra megtanuljuk a tökéletlenség elfogadásának merészségét és az emberi dolgok állandó veszélynek kitettségét. Csak azok a politikai programok erkölcsösek, amelyek ezt a bátorságot élesztgetik.” - írja Joseph Ratzinger A közép újrafelfedezése című könyvében. Nagyrészt igaza van az egykori pápának. Bár az emberiség egy sor régi problémát megoldott (járványok, állandó háborúk, éhínség), egy sor újabb gonddal kell szembenéznünk (klímaváltozás, túlnépesedés, vagy most épp a koronavírus), illetve léteznek olyan nehézségek is, melyekkel talán sohasem fogunk tudni végleg leszámolni (rosszakarat, bűnözés). Amikor tehát tökéletes világról elmélkedünk, semmi esetre sem egy rózsaszín utópiát kergetünk, melyben békésen legel egymás mellett bárány és oroszlán. Ám arról azonban kár volna lemondani, hogy a meglévő tökéletlenségeink figyelembevételével megtaláljuk a lehető legjobb társadalomszervezési, együttélési formákat. Hogy ilyenek létezhetnek, arra nagyszerű mintául szolgál az autós közlekedés, illetve a KRESZ, a maga világos és egyértelmű előírásaival; szimpla és logikus alapelveivel.

Mit is tudunk a Közúti Rendelkezések Egységes Szabályozása kapcsán? Először is azt, hogy általános érvényű. Tökéletesen mindegy, hogy Suzukiról, vagy BMW-ről; kisautóról, vagy nagyról; szenegáli sofőrről, vagy japánról; férfiről vagy nőről van szó - egyik sem élvez sem előnyt, sem hátrányt a hétköznapi forgalomban. Ez egy olyan szegmense a létezésnek, ahol tökéletesen megvalósul a törvény előtti egyenlőség. (Kizárólag a megkülönböztető jelzést használó gépjárműveknek jár az elsőbbség, s ennek morális alapját - különösen, ha életmentés a cél - nem sokan vitatnánk.) Természetesen a közlekedésben résztvevőknek minden joguk megvan arra, hogy diszkriminatív módon viselkedjenek. Mindenkinek a magánügye, hogy azokban a helyzetekben, amelyekben az udvariasság dönt, kivel lesznek előzékenyek, s kivel kevésbé. Vannak, akik szívesen maguk elé engedik a nőket, a férfi vezetőkkel azonban nem kivételeznek. Mások hátrányos megkülönböztetésben részesítik a teherautókat, a drága sportkocsikat, vagy épp a pofátlanul betolakodni igyekvőket. Szívük joga.

Lényeges szempont az is, hogy a közlekedés valójában egy anarchista társadalmat modellez. Nincsenek uralkodók, vagy politikus törvényhozók, akik lényükre-kedvükre formálnák a játékszabályokat, avagy beleszólnának a napi működésbe. Amíg nem történik baleset, vagy egyéb váratlan fennakadás, addig semmi szükség felsőbb hatalomra; mindenki szabadon, önállóan jön-megy, amerre csak szeretne. Vegyük észre azt is, hogy ez a fajta anarchisztikus működés még véletlenül sem jelenti azt, hogy nem léteznek szabályok, így nem eredményez káoszt sem. Ebben nagy szerepet játszik az is, hogy a KRESZ egy olyan nyelv, amelynek minden eleme egyértelmű jelentéstartalommal bír. Itt nincs helye a kamunak; nem hivatkozhatunk sem a divatra, sem a közúti forgalom evolúciójára. Szemben a beszélt nyelvvel, melynek szavait - sajnálatos módon - teljesen önkényesen torzíthatjuk a saját érdekeinknek megfelelően, a tábla, amely tegnap még arra figyelmeztetett, hogy elsőbbséget kell adnunk, ma sem fog mást jelenteni. Mindezekből fakadóan a közlekedés terén megvalósulni látszik az ideális világ: az ún. éjjeliőr típusú állam, mely csakis akkor jelenik meg, ha probléma adódik, egyébként láthatatlanul meglapul a háttérben.

Jóllehet a KRESZ szabályai szigorúak, ám - normál esetben - sohasem öncélúak. Nem szólnak bele, hogy kit ültethetünk az autónkba, hogy milyen zenét hallgassunk vezetés közben, vagy hogy lógathatunk-e rózsafüzért a belső visszapillantó tükörre. Gyakorlatilag minden előírás egyetlen szempont köré épül: ne okozzunk sérülést vagy kárt másoknak. Ha jobban belegondolunk: mindannyian, akik autót vezetünk, valójában potenciális gyilkológépek vagyunk. Ilyen értelemben veszélyesebb a világunk, mint annak idején, amikor még karddal az oldalunkon jártunk. A többi ember védelme ad magyarázatot a sebességkorlátozásra, az alkoholtilalomra, de még a biztonsági öv kötelező használatára is. (Balesetnél az autóból kirepülő test további baleseteket okozhat, így nem csupán önmagunkat védjük az övvel.) Természetesen ha rendelkezünk egy saját birtokkal, annak határain belül tajtrészegen is száguldozhatunk, még akkor is ha nem tűnik igazán okos ötletnek. Persze, nem vitás, hogy a közlekedési szabályokat is lehet nemtelen célokra használni. Láttunk már indokolatlanul kirakott sebességkorlátozó táblát, mely kizárólag a bírságolás lehetőségét szolgálta. Láttunk már - illetve éppen hogy nem láttuk - út menti fa lombjában elvesző megállni tilos táblát, vagy erősen megkopott útburkolati tiltó jeleket. (A fővárosi működtetésű Paskál strand előtt például hosszú éveken keresztül üzemszerűen büntettek az önkormányzat közterület-felügyelői, ahelyett, hogy egy jól látható sárga festékcsíkkal jelezték volna, hogy az adott helyen tilos a parkolás.) Ám ez mind csupán vadkeleti vadhajtás. A Föld kulturáltabb részein nem játszanak kész átverés show-t az autósokkal, minden szabály egyértelmű és transzparens. Londonban imádtam, hogy az útburkolati feliratok milyen profin kiszolgálják a közlekedőket.

LONDON, EGYESÜLT KIRÁLYSÁG

HAIDARÁBÁD, INDIA

 NAIROBI, KENYA

Ha már kis hazánk határain túlra tekintünk, érdemes eltűnődni azon, hogy a közlekedés alapvetően anarchisztikus jellege milyen világot teremt a világ különböző szegleteiben. India városaiban például - európai szemmel tekintve - totális káoszt látunk: útjelzések sehol, gyalogosok és haszonállatcsordák annál sűrűbben. Afrika nagy részén hasonló a helyzet. Európa déli tájain még erősen érezni a mediterrán vérmérsékletet: Nápolyban sokszor olyan érzése van az embernek, mintha nem is ezen a kontinensen járnánk. Ezzel szemben Ausztria vagy Svájc maga a mérnöki rendezettség, s az autósokat is a nagyfokú előzékenység jellemzi. Úgy tűnik, hogy a közlekedés képe remek lakmuszpapírként funkcionál egy-egy társadalom tudati szintjét tekintve. Érthető, ha Joseph Ratzinger - és rajta kívül még sok millió más ember - aggályosnak tartja az "anarchista lelkesedést" a földlakók jelenlegi, átlagos szellemi nívóján. Ám alig hiszem, hogy Svájcban rendőrt kéne állítani minden egyes ember mellé, mert különben elvétenék az irányt. És alig hiszem, hogy az idő előrehaladtával Nairobi atmoszféráját céloznánk, s nem Genfét.

Az autós közlekedés legszembetűnőbb tanulsága mindazonáltal mégiscsak az, hogy kitűnően láttatja, miként néz ki az emberi együttműködés egy önkéntes alapon működő társadalomban. Sokan az állam legfontosabb szerepének az elesettek támogatását tartják, s a központi hatalomban látják az egyetlen zálogát annak, hogy senki se maradjon az út szélén. Ez a gondolkodásmód mindig abból indul ki, hogy az ember végtelenül romlott; hogy atomizált a társadalom; hogy mindenki magasról tesz a rászorulókra. Sanszos, hogy Joseph Ratzinger is így tekint az emberiségre (különben nem tartaná ördögtől valónak az "anarchista lelkesedést"). A valóság ezzel szemben egészen mást mutat. Idősek, betegek, fogyatékkal élők a jóléti állam megjelenését megelőzően is bőven akadtak, s társadalom jellemzően elhordozta őket. A családok, a kisközösségek, az egyházak, a civil szervezetek, vagy épp a különböző szeretetszolgálatok ezt a funkciót képesek nagyszerűen ellátni, s a történelem során egészen sokáig meg is tették. A különbség mindössze annyi, hogy manapság alanyi jogon jár a jólét mindenkinek. Tökéletesen mindegy, hogy kedvesek vagyunk, vagy mogorvák; civilizáltak, vagy barbárok; szeretetteljesek, vagy gyűlölködők. Léteztek idők, amikor a túlélés záloga volt a kulturált magatartás és a közösségi szellem. Éppen a piedesztálra emelt, segélyekkel és alapjövedelemmel operáló jóléti állam az, amely atomizálja a társadalmat, kitermeli az antiszociális figurák egész hadát és konzerválja a civilizálatlan viselkedésformákat. S teszi mindezt arra hivatkozva, hogy az emberiség gonosz, és nem törődik a bajbajutottakkal. A fura az, hogy az autós közlekedést látva egyáltalán nem ezt tapasztaljuk. Elképesztően ritka az, hogy valaki balesetet szenved, s nem érkezik villámgyors segítség. De nem is kell drámai helyzeteket keresnünk, elég, ha csak a cipzár-elvre, vagy fésű-szabályra gondolunk. Dugóban ülünk és elfogy a sávunk. Órákig szobrozhatnánk az adott helyen, ha mindenki érzéketlen tuskó volna. A valóság ezzel szemben az, hogy az egymást segítő, íratlan szabály nagyon is működik: mindenki beenged maga elé egy-egy autót. S teszi ezt úgy, lehetősége sincs felmérni, hogy akivel előzékeny volt, az mennyire jó ember; s esélye sincs arra, hogy valaha is visszakapja ugyanezt a gesztust ugyanattól a sofőrtől. Több mint huszonöt éve vezetek, s azóta nap mint nap megtapasztalom, mennyire odafigyelünk egymásra.

A gesztusokat rendszerint gesztusokkal háláljuk meg, így van ez a közlekedésben is. Ha udvariasan beengednek, egy intéssel, vagy a vészvillogóra nyomva megköszönjük a kedvességet. Igen ám, de mi történik, ha mi vagyunk előzékenyek, s a másiktól nem érkezik semmiféle visszajelzés? A legtöbben morcosakká, vagy kifejezetten dühössé válnak ilyenkor. Ez érthető, ugyanakkor tökéletesen felesleges reakció. Ha a szomszédunk mutatna hálátlanságot - akivel jó eséllyel húsz év múlva is egymás mellett lakunk majd -, olyankor volna értelme elraktározni az információt, s dönthetnénk úgy, hogy neki többé nem teszünk semmiféle szívességet. Ám egy közlekedési szituációban ez a szempont fel sem merülhet. Soha többé nem találkozunk a másikkal, így fel kéne ismernünk, hogy reakciónk pusztán önmagunknak szól. Az adott autóssal való emberi együttműködésre nincs hatásunk, így kizárólag a saját elménk belső játékáról van szó. Nyilvánvalóan a legjobb reakció az, ha megrántjuk a vállunkat, s tudatosítjuk magunkban: ez nem minket minősít, hanem a másikat. Az ilyen esetek pazarul szolgálják azt a célt, hogy örökre bevéssük: ne várjunk hálát soha senkitől! Ha a másik köszönetet mond, az jó érzés. Ha nem, azzal nincs semmi dolgunk. Pár napja történt, hogy a pesti rakparton beengedtem valakit magam elé. Még egy villantással jeleztem is, hogy szabad a pálya. A hálajelzés elmaradt, ám a magam részéről nem különösebben bánt az ilyesmi. Ugyanakkor elkezdett szemerkélni az eső. Igyekeztem bekapcsolni az ablaktörlőt, ám véletlenül ismét a bal karhoz nyúltam, s ezzel újra rávillantottam. Rögtön érkezett a vészvillogós gesztus, s én úgy szégyelltem magam, mint csak nagyon ritkán. Mintha kierőszakoltam volna a köszönetnyilvánítást...

"Tökéletes világ sosem volt, sosem lesz" - állítja az egykori pápa, s valójában értjük is, miért gondolkodik így. Semmi sem rontaná úgy a katolikus bizniszt, mintha képesek lennénk megteremteni a földi mennyországot. Mert onnantól kezdve ugyan ki vágyakozna az általuk kínált, ködös túlvilágra? Az autós közlekedés persze nem maga a Paradicsom. Arra azonban megfelelő mintául szolgál, hogy képesek vagyunk az önkéntes együttműködésre, s ezzel ha nem is tökéletes, de egészen élhető világot teremteni magunk körül.

A legtöbben szenvedélyesen kutatjuk az igazságot. Rendíthetetlenül hiszünk abban, hogy létezik valamiféle átfogó, egyetemes morál, mely megbízható iránytűt nyújt jó és rossz kapcsán. Csupán egyetlen dologról feledkezünk el. Ahhoz, hogy egyáltalán diskurzust folytathassunk az erkölcsről, legelőször is tisztáznunk kéne a szavak jelentését.

Ha végignézünk a történelmen, azt látjuk, hogy mindig is létezett olyan hatalmi érdek, melynek jól jött, ha a beszélt nyelv felkavarásával bábeli zűrzavart teremthet. (Milyen praktikus is az Ószövetség... mennyi jó tippet ad az emberiség elnyomására...) Rögtön ott a vallás, a maga öncélú szakzsargonjával. A középkorban előszeretettel használták az ERETNEK, a HITETLEN, a BOSZORKÁNY kifejezéseket. Ezek legfontosabb ismérve, hogy nincs egzakt definíciójuk. Elég csak ráfogni bárkire, s már mehet is a máglyára. Hiszen ami nincs pontosan körülírva, az ellen védekezni sem lehet... A szörnyű az, hogy az egyház a mai napig ebben a ködösítésben utazik. A papság ősbűnről, áteredő bűnről és főbűnökről beszél, miközben ezeknek saját bevallásuk szerint sincs semmi közük a tényleges bűnökhöz. (Arra persze jók, hogy alapot adjanak a permanens lelkifurdaláshoz.) Így miként lehet egzakt moralitást képviselni és hirdetni? A fogalmi zavarkeltés gyakorlatát természetesen a végtelenül demagóg kommunista propaganda is magáévá tette. REAKCIÓS, ELLENFORRADALMÁR... volt ezeknek bármiféle konkrét jelentéstartalma? Alig hiszem.

Elképesztően szerencsések vagyunk, hogy a 21. században élhetünk, szabadon kommunikálva, mindenféle elnyomó hatalom nélkül. Természetesen ma is léteznek olyan törekvések, hogy egyes szavak, gondolatok, eszmék lehetőleg meg se jelenjenek. Egyes közösségi oldalakon automata cenzúra működik, mely tiltja bizonyos kifejezések használatát. Mindezekkel talán még együtt is lehet élni, hiszen a saját felségterületét mindenki úgy uralja, ahogy neki tetszik. Azt viszont végtelenül károsnak, sőt pusztítónak gondolom, amikor hagyjuk, hogy bizonyos kifejezések elveszítsék eredeti értelmüket, s gyakran egészen más, akár tökéletesen ellentétes jelentéstartalommal éljenek tovább. Ezek egyrészt nem véletlen folyamatok, hanem - hitem szerint - nagyon is tudatos szándékok eredményei; másrészt tökéletesen alkalmasak arra, hogy az emberek elbeszéljenek egymás mellett, így a konszenzus, a társadalmi béke puszta lehetősége is elvész.

Bár a mainstream gondolkodás szerint Isten halott, mégis mintha valamiféle új vallásosság szivárogna vissza a közbeszédbe. A szólásszabadság klasszikus, liberális eszméjét lassan felváltja a tapintat mindenek felett álló szentsége, s a felekezet már meg is szülte a maga ködös jelentésű szitokszavait: GYŰLÖLETBESZÉD, VERBÁLIS BÁNTALMAZÁS, TESTSZÉGYENÍTÉS. Az ideológiai háttér - mi sem természetesebb - a felszínen megvetett és elutasított tekintélyelvű vallásokból került átmentésre, s abban a morális nonszenszben gyökerezik, hogy tettek nélkül, puszta szavakkal is lehetséges bűnt elkövetni. Az új vallás azonban nem áll meg e ponton, hanem fenntartja magának a jogot, hogy a régi, jól bejáratott kifejezéseket is kisajátítsa és új jelentéstartalommal ruházza fel. Azelőtt, ha RASSZIZMUS-ról beszéltünk, egyes rasszok hátrányos megkülönböztetését értettük alatta. Mára ez a jelentéstartalom erősen felhígult. Manapság elég az, ha egy népcsoport kapcsán nem a legtrendibb kifejezést használjuk, máris kiérdemeltük a rasszista jelzőt. Negyven évvel ezelőtt Magyarországon a NÉGER kifejezés tökéletesen szalonképesnek számított. Vitár Róbert még simán tudott meccset közvetíteni az Afrika Kupáról úgy, hogy "a fekete fiú vezeti a labdát..." Aztán valamiért úgy gondolták, hogy ezek sértők, s a korszellem megállapodott a SZÍNES BŐRŰ kifejezésnél. Idővel ezt is szalonképtelennek minősítették, s jelenleg az AFROAMERIKAI számít elegáns és megengedhető formulának, s talán csak idő kérdése, hogy ez is lecserélésre kerüljön. Ám ez még a legapróbb probléma - valójában tényleg nem nagy ügy, ha igyekszünk az adott korszellemnek megfelelő legcizelláltabb kifejezéseket használni. Sokkal jelentősebb gond az, hogy ma már nyílt rasszizmusnak számít az is, ha egy adott népcsoportot negatívan érintő statisztikai adatot, kutatási eredményt, tudományos tényt megemlítünk. Hasonló a helyzet a HOMOFÓBIA, a XENOFÓBIA, vagy épp az ISZLAMOFÓBIA kapcsán.

Talán nincs is a világon még egy olyan szó, melynek jelentése az idők során annyit változott, mint a LIBERALIZMUS. A kezdet kezdetén ez a kifejezés természetjogi gondolkodást jelentett, s elkötelezettséget az alkotmányos jogállam, az önszabályozó piac, a sajtó- és véleményszabadság, valamint a vallási tolerancia mellett. Ma már ettől fényévekre járunk. A mögöttünk hagyott húsz évben a liberalizmus nevében ezen alapértékek csaknem mindegyikét tiporták már páros lábbal. Persze, nincs ebben semmi meglepő. Az intézményesült kereszténység, mely a szavak szintjén Jézus tanításából építkezik, kétezer éves történelme során megszámlálhatatlanul sokszor hajította kukába az evangéliumok szellemiségét, mi több: a mai napig képtelen búcsút inteni az azzal tökéletesen összeegyeztethetetlen dogmarendszerének. Jézus neve azonban jól cseng, így üres marketingelemként továbbra is használja az egyház. Valami hasonló történik a liberalizmussal is: maga a kifejezés még hordoz némi szentséget és emelkedettséget, így sokan illetik magukat a liberális jelzővel, de a többség már az eredeti jelentéstartalom nélkül, vagy azzal ellentétes attitűddel. Az első pofont a BALLIBERÁLIS jelző megszületése jelentette, mely valójában fából vaskarika; az önszabályzó piac gondolata legalábbis azonnal az ördögé lesz, idővel pedig a természetjogi gondolkodás és a véleményszabadság is feledésbe merül. Az újabban használatos NEOLIBERALIZMUS kifejezés pedig nem egyéb, mint puszta kommunikációs füstbomba. Senki nem tudja, mit jelent, hogy miben tér el a klasszikus liberalizmustól, hogy mennyiben idomul a baloldali, államista gondolkodásmódhoz. Röviden: a mai mainstream közbeszéd úgy használja a liberális kifejezést, ahogyan az egyház Jézus nevét - puszta hívószóként, majdhogynem tartalom nélkül.

Ha van valami, ami igazán értelmet ad a létezésnek, az a folyamatos fejlődés. Az emberi tudat egyre magasabb és magasabb szintekre való felkapaszkodása és az ebből fakadó, a szemünk láttára zajló társadalmi evolúció. Minden jóérzésű embert örömmel tölt el, hogy ma már nem alkalmazunk rabszolgákat az ültetvényeken; hogy a nők is rendelkeznek választójoggal; hogy a melegeket nem zárjuk börtönbe szexuális orientációjuk miatt. Kultúránk evolúciója természetesen a nyelvünket is érinti: az új jelenségek új kifejezéseket szülnek, míg számos régi szó lassan kikopik a köztudatból. (S bár a világ legtöbb nyelvéhez képest a magyar meghökkentően stabilnak és állandónak tűnik, azért fura volna, ha a 21. században Csokonai beszédmódjában szólalnánk meg, még akkor is, ha tökéletesen megértenénk egymást.) Talán ortodoxnak tűnik a felvetés, ám a magam részéről ragaszkodnék ahhoz, hogy a lényeges kifejezések jelentéstartalmát őrizzük meg változatlan formában. Szívem szerint leginkább egy olyan világban élnék, ahol a szavak értelme mérnöki pontossággal meghatározható. Akár a színek esetén - ha galambszürkét mondok, akkor a kommunikációban résztvevő minden szereplő számára egyértelmű lehet, hogy a RAL skála szerinti 5014-es árnyalatra gondoltam:

Mit bánom én, ha az unokáim már nem ismerik a lajbi, az ujjas, vagy épp a szűr szavakat! De ha az olyan lényeges fogalmak jelentése kapcsán sincs konszenzus, mint a BŰN, a SZABADSÁG, a KORRUPCIÓ, a SZEGREGÁCIÓ vagy épp a LIBERALIZMUS, azzal csupán káoszt és erkölcsi relativizmust teremtünk. Az egyértelműség hiányában képtelenség jóról és rosszról beszélni, s lehetetlen megállapítani, hogy az egyes korok és filozófiák miként viszonyulnak egymáshoz; hogy a jelenkor egyes irányzatait progressziónak, avagy zsákutcának kell tekintenünk. Ez csak arra jó, hogy táptalajt adjon a demagógiának, s lehetőséget a politikusoknak a folyamatos mellébeszélésre. Persze, ez is lehet cél, de gyanítom, hogy a legtöbben nem ebbe az irányba tekernénk a történelem kerekét.

Esküszöm, hogy a falat kapartam, amikor az ATV Egyenes beszéd című műsorát néztem, Schobert Norbi és Szentesi Éva vendégszereplésével. Valószínűleg naiv vagyok, és egészen biztosan ritkán kalandozom erre a csatornára, de eddig szentül meg voltam győződve arról, hogy a képmutatásnak ez a szintje még nem érte el kis hazánkat. Döbbenetes volt végighallgatni ezt a diskurzust, különösen a műsor címének fényében.

Az előzményeket ismerjük: Norbi hangot adott azon gondolatának, mely szerint a házaséletet tönkreteheti, ha a nők szülés után elengedik magukat, s nem nyerik vissza eredeti formájukat. Elmondta, hogy a férfiak többsége nem tartja szexinek, amikor a 78 kilósra hízott felesége döngő léptekkel érkezik a hálószobába. Ezen aztán jól bepöccent az ország népe, így napok óta mást sem hallunk, hogy ilyet nem lehet, hogy ilyet nem szabad, hogy ez aztán skandalum. 

Valójában már maga a szó, a "testszégyenítés" is egy vicc. Egyesek a "kövéralázás" kifejezést használják, amely sokkal kifejezőbb és célszerűbb. A cél pedig nem egyéb, mint megteremteni a sértődés lehetőségét. Az a Napnál is világosabb, hogy a fitneszguru az égvilágon senkit sem alázott meg. Az ugyanis nem így működik. A megszégyenítés - amelyet természetesen minden jó szándékú ember kerülni igyekszik - alapvető vonása, hogy konkrét személyre irányul. Mindannyian emlékszünk még az általános iskolás tornaórákra, ahol a túlsúlyos gyerekektől is ugyanúgy elvárták, hogy felmásszanak a rúdon, vagy épp a kötélen. Szegények csak álltak, s nézték, ahogy a többiek villámgyorsan a plafonig küzdik magukat, majd a látszat kedvéért ők is tettek pár hitehagyott kísérletet... borzasztóan sajnáltam őket, hogy ezt végig kell csinálniuk, a többi gyerek hangos röhögésétől kísérve. Ezúttal azonban szó sincs ilyesmiről. Schobert Norbi általános értelemben beszél egy valós problémáról. Aki ezen megsértődik, az egészen komoly pszichikai problémákat tudhat magáénak. A valóság az, hogy mindannyian tele vagyunk testi hibákkal, és egyikünk sem boldog, ha ezeket felemlegetik. A kis mellű nők nem szívesen szembesülnek azokkal a felmérésekkel, melyek arról árulkodnak, hogy a férfiaknak a közepes és a kifejezetten nagy keblek jönnek be inkább. De jelenti-e ez azt, hogy az érzékenységükre hivatkozva be kell tiltani minden ilyen jellegű kutatást? Az alacsony férfiak rosszul vannak attól, hogy a nők számára a magas srácok a vonzóbbak. Velük mit kéne tenni? Hazudjuk a szemükbe, hogy ők is ugyanolyan jó eséllyel indulnak egy 175 centis nő meghódítására, mint kosaras barátaik? (És akkor még a kopaszodó nőkről és a kis pöcsű férfiakról még nem is szóltunk.) Ráadásul ezek mind olyan adottságok, melyek természetes úton nem megváltoztathatóak, szemben a túlsúllyal, mely az esetek döntő többségében abszolút kezelhető.

A kedd esti riportnál csak kapkodtam a fejem. Nem is tudom, mikor találkoztam valaha is ilyen brutális képmutatással. "Ezért rossz ez a testszégyenítés, mert ezt generálod" - fogalmazta meg Szentesi Éva álszent módon, az ominózus videót követő, anyázós hozzászólásokra utalva. Mintha Norbinak bármi felelőssége volna abban, hogy primitív kommentelők primitív stílusban hőbörögnek. "Az, amit te elmondtál, az csak továbbront azon, hogy milyen az ő énképe. Hogyha belenéz a tükörbe, akkor milyennek látja magát, mert te azt erősíted benne, hogy benne nincsen már szép." - ez már Rónai Egon elmés gondolata. Tényleg a mimózák társadalmát szeretnénk felépíteni? Most képzeljük el magunkat egy nyolcvankilós, pár éve még tökéletes testű nőként! Létezik az, hogy eleddig úgy néztünk a tükörbe, hogy elégedettek voltunk a látvánnyal, csak most ez a mocsok Schobert Norbi megpróbál kibillenteni minket valós lelki egyensúlyunkból? Ez esetben semmi nem változott, holnaptól ugyanúgy gyönyörködhetünk telt idomainkban. Ha viszont már eddig is gondot okozott a túlsúly, úgy elég értelmetlen reakció annak a nyakába varrni mindent, aki kész volt ki is mondani a problémát. A következő demagóg gyöngyszem ismét Szentesi Éváé: "De azt te nem tudod elképzelni, Norbi, hogy a párkapcsolatban a szexualitás nem csak azon múlik, hogy az a nő hogy néz ki? Vagy az a férfi hogy néz ki?" Ha ezt egy tapasztalatlan apáca kérdezné, megbocsátható naivitás volna. Ez a nő azonban pontosan tudja, hogy a férfiak szexuális vágyát elsősorban a látvány kelti fel, s ugyancsak a látvány az, mely villámgyorsan kedvét is szegheti. Nyilvánvaló, hogy egy sok évtizedes házasságban elnézzük a másiknak, ha néha felszalad pár kiló. De bevallom őszintén, hogy fél mázsa tartós többlet esetén sikítva menekülnék otthonról, s nincs abban semmi meglepő, ha más férfiak is így reagálnak. "Ezt nem érzed sekélyesnek?" - teszi hozzá, s én konkrétan a hajamat tépem a képernyő előtt. Tényleg sekélyessé formálta a férfiembert az evolúció? Úgy tűnik, igen, már ha ezt értjük sekélyesség alatt, de ezzel talán inkább a Teremtőnél kéne reklamálni. Ez a nő valóban azt gondolja, hogy a férfiak genetikai programozását kéne megváltoztatni ahelyett, hogy az életmódunkat terelnénk egészségesebb irányba?  "Miért nem kérsz elnézést azoktól, akik úgy érzik, súlyosan megbántottad őket?" - ez már újfent a műsorvezető briliáns kérdése. Tényleg nem tudom, mi a rosszabb: ha Rónai Egon mindezt komolyan gondolja, vagy ha csak provokál, s belül röhög az egészen. (A fél életünk bocsánatkéréssel telne, ha így gondolkodnánk, hiszen bárki bármin megsértődhet. Tőlem például - ezen az alapon - rögtön maga a műsorvezető kérhetne bocsánatot, annyira kiakasztott.)

Molnár Csaba tegnapi cikke az Indexen - Schobert Norbert kövéralázása nem segít a lefogyásban - ugyanezt a vakrepülést folytatja tovább. Az írás mélypontja az a rész, amelyben a BBC-nek nyilatkozó, sértődött túlsúlyosak véleményét hozza szakmai érvként: szerintük sokan csupán a saját felsőbbrendűségüket igyekszenek igazolni a másik lealacsonyítása révén... Vicces. Valószínűleg pont erre van szüksége Update Norbinak... Lépjünk ezen túl, s tegyük fel, hogy a cikk igazat szól: az effajta figyelemfelhívás valóban nem segít. Nos, kedves Molnár Csaba, akkor mi lesz az, ami igen? Akkor mit kéne tenni ahhoz, hogy rávegyük az elhízottakat a fogyásra? Mert ugye, ez lenne a lényeg. S ha már eleget időztünk az üres feltevésnél, lendüljünk tovább a valóságba! LifeTilt Tomi, az ország másik életmódguruja - belvárosi üzlettel, brutális forgalmi adatokkal - a legkevésbé sem finomkodik: "Az elhízásod a mentális gyengeséged egyenes következménye, amiért senki mást nem hibáztathatsz. Nem a meló, nem a főnök, nem a férfiak gecik, nem az időjárás, nem a szülők, nem a gyerek, és nem is az élet hibás, meg a körülmények, hanem egyedül te, amin csak te tudsz változtatni." Körülbelül ezt nevezem emberi kommunikációnak. Hozzá képest Norbi egy igazán visszafogott, ministráns fiúcska. Úgy tűnik, hogy a nyíltságra és szókimondásra épülő üzleti stratégia kifejezetten működőképes. Százezer feletti - túlnyomórészt csajok alkotta - követőtáborát érdekes módon nem a permanens sértődés jellemzi, sokkal inkább az, hogy motiválva érzik magukat és rengeteg pénzt költenek a LifeTiltnél. És persze: miután lefogytak, kifejezetten hálásak az előzetes rugdosásért.

A tekintélyelvű vallásokkal általában az a legnagyobb elvi problémánk, hogy a vakhitet többre értékelik a tapasztalásnál. Nos, a szemünk előtt születik meg az új vallás, melyet egyáltalán nem érdekel a valóság, csakis az ideológia. Ha a kettő nem passzol, inkább a valóságot kívánja az eszméhez hajlítani. Ahogy Rónai Egon ki is mondja az ominózus riportban: "Nem az számít, Norbi, hogy igaz-e, amit állítottál." A szexuális szelekció - a lényegét tekintve - egyszerű: ahhoz vonzódunk, ami és aki egészséges. A túlsúly nyilvánvalóan nem az, s számos konkrét, hosszú távon halálos betegség előidézője lehet. Talán értelmesebb dolog volna a gyógyulásra koncentrálni, mint megharagudni a rossz hírt hozó, diagnosztizáló dokira.