A legtöbben habozás nélkül belekürtöljük a világba: a szélsőségektől márpedig óvakodni kell! A pszichológusok a világ minden tájáról futószalagon gyártják a cikkeket, melyek elmagyarázzák a polarizált gondolkodás veszélyeit, hangsúlyozva, hogy súlyos kognitív torzulásról van szó. Mindeközben el sem tűnődünk azon, hogy a végletek oroszlánrésze nemhogy nem ártalmas, de egyenesen kívánatos. Ha például iskolás gyerekünk egy színjeles bizonyítvánnyal tér haza - mely kétségkívül szélsőséges tanulmányi eredménynek számít -, vajon letoljuk-e érte?

Vegyük észre, hogy a kiemelkedő tehetség, a feltűnő szépség, és a zseniket jellemző intelligencia is mind valódi szélsőséget jelentenek, mégsem harcolunk ellenük, nem perlekedünk miattuk. Érdemes tehát rendet tenni a fejünkben, és nem általános érvénnyel fellépni a végletek ellen; elég, ha csak a kifejezetten káros radikalizmust utasítjuk el.

Politikai, társadalomfilozófiai tekintetben a szélsőségek valóban veszélyesek, hiszen akár jobb-, akár baloldali címkét viselnek, kelléktárukban megjelennek az erőszakos eszközök is. (Amikor Márki-Zay Péter úgy nyilatkozik, hogy az általa vezetett összefogás képviseli a kommunistákat és a fasisztákat is, az nem csupán politikai marketing tekintetében jelent súlyos baklövést, de morálisan is problémás.) Az élet élvezetéhez való viszonyulásban sem tűnnek egészségesnek a féktelen irányzatok. Az aszkéta vonalat csak az öngyűlölő mártírok és a perverz mazochisták választják, miközben a korlátlan hedonizmus sem veszélytelen létforma. E téren a mértékletesség arany középútja tűnik optimálisnak, ahogyan a tücsök és a hangya - a ma és a holnap - dilemmájára is ez lehet a megfelelő válasz. Látjuk tehát: erre is, arra is van példa - a feladatunk csupán annyi, elválasszuk az ocsút a búzától; kijelölve azokat a területeket, ahol a középutasság a nyerő stratégia, illetve nagy magabiztossággal rámutatva a valódi értékekre, melyeknek a legkevésbé sem érdemes semmiféle határt szabni.

A gondok itt kezdődnek, hiszen itt már némi bölcsességre is szükségünk lesz. Ezek a dimenziók ugyanis akár egy kérdéskörön belül is jócskán összekeveredhetnek. Ayn Rand A morális szürkeség kultusza című esszéjében a közismert mondást hozza példaként, mely szerint "az éremnek mindig két oldala van", illetve az ehhez kapcsolódó általános gondolkodási sémát elemzi. "Amit ők úgy értelmeznek, hogy soha senkinek sincs teljesen igaza, és senki sem téved teljesen. De a fenti állítás nem ezt jelenti. Azt jelenti, hogy egy ügy megítélésénél tudomásul kell vennünk, vagy meg kell hallgatnunk mindkét oldalt. Nem azt jelenti, hogy mindkét oldal állítása feltétlenül egyformán érvényes, de még csak azt sem, hogy mindkét oldalon lesz egy cseppnyi igazság. Gyakran az igazság lesz az egyik oldalon, és indokolatlan feltételezés (vagy rosszabb) a másikon." Látjuk: a demokratikus középutasság addig érték, amíg teret enged minden véleménynek. Azok tartalma, relevanciája ugyanakkor ettől még nem válik varázsütésre egyenlővé; az igazság sokszor szélsőségesen és kérlelhetetlenül az egyik oldal felé billen. Kedvenc filozófusnőm rögtön a morál vizeire evez, felidézve egy újabb közhelyet: "Amikor valaki kijelenti, hogy 'nincsenek feketék és fehérek' - mindegy, hogy tudatosan, vagy tudat alatt, szándékosan, vagy sem -, olyankor egy pszichológiai vallomást tesz, miszerint 'én nem vagyok hajlandó teljesen jó lenni, de kérlek, ne tarts teljesen gonosznak'. Ahogy az episztemológiában a bizonytalanság kultusza lázadás az értelem ellen, az etikában a morális szürkeség kultusza ugyanilyen lázadás a morális értékek ellen. Mindkettő lázadás a valóság kizárólagossága ellen." A magam részéről imádom ezt az egyenes beszédet. A posztmodern jelenben, az erkölcsi relativizmus idején, a maszatolás és mellébeszélés politikailag korrekt mocsarában különösen nagy szükségünk van rá. Mondjuk ki: az erkölcsi értékek tekintetében nincs helye a középutasságnak szépített szürkeségnek. Szeretetből, szabadságból, emberségből nem létezik túl sok. Kényszerből, erőszakból ugyanakkor nincsen elfogadható mérték. Ami nagyban megengedhetetlen, az kicsiben is az.

S hogy mi következik mindebből? "Amikor valaki megállapította, hogy az egyik lehetőség jó, és a másik gonosz, akkor nincs indoka arra, hogy ezeknek valamilyen keverékét válassza. Ha valamiről már megállapítottuk, hogy rossz, vagy gonosz, akkor nem lehet indokunk rá, hogy azt válasszuk, akárcsak részben is." Ha a szeretetről, a tisztességről, vagy a humánumról kezdünk beszélni, valószínűleg senki sem lesz, aki eltorzult arccal nekünk támad, hogy ezeket korlátozni kéne. Érdekes módon az egyén szabadsága esetén - melyet általánosságban mindenki értékként tart számon - a legtöbben plafonért kiáltanak. Jó dolog a szabadság - mondják - de csak mértékkel. Hogy is van ez? Létezik az, hogy a szabadság, és annak ellenpólusa, a rabság morálisan azonos szinten állnak? Ha pedig (helyes módon) a szabadságot, mint erkölcsi jót, s a rabságot, mint erkölcsi rosszat tartjuk számon, úgy mi az oka, ha nem kérünk a korlátlan jóból? A gazdaság szférájában a szabadság szinonimája a kapitalizmus, a rabságé pedig a kommunizmus. Vajon miért vonzódnak egyesek mind a mai napig a totális rabsághoz?

Hitem szerint három különböző - de egyaránt hamis - oka lehet, amiért sokan korlátok közé szorítanák a szabadságot:

1. AZ EGYÉN MEGÓVÁSA ÖNMAGÁTÓL - A diktatórikus intézkedésekért lelkesedők többnyire ezzel magyarázzák perverz vonzódásukat a láncokhoz és béklyókhoz. Ha az egyén teljes szabadsággal rendelkezne - mondják - szempillantás alatt tönkretenné magát. A társadalom jelentős része permanens kábítószeres mámorban fetrengene, ha legalizálnák a droghasználatot. A többség két nap alatt eltapsolná a fizetését, ha nem korlátoznák a szerencsejátékokat... Az aggodalmaskodókat persze a legkevésbé sem zavarja, hogy ezzel gyakorlatilag beszámíthatatlannak ítélik a teljes populációt.
2. A GYENGÉK MEGÓVÁSA AZ ERŐSEKTŐL - Ugyancsak klasszikus érv. Ugyanúgy nem sok jót feltételez a homo sapiensről. E szempont szerint minden ember potenciális gonosztevő, s korlátlan szabadságát elsősorban arra használná, hogy másoknak ártson. Elég csak egy milliárdos, aki terrorszervezeteket pénzel, rögtön minden vagyonosra Antikrisztusként kezdünk tekinteni...
3. SZIMPLA IRIGYSÉG - Nyilvánvalóan ez az a szempont, amelyre soha senki sem hivatkozik, holott ez a legfőbb mozgatórugó. Ember és ember között elképesztő különbségek lehetnek, s ez nem csupán a baloldal egyenlőségkultuszával dacol, de meglehetősen ijesztő is mindazok számára, akik talentumok dolgában szerényebben vértezettek.

Megvilágítandó, hogy mindez mennyire nem szimpla kérdés, időzzünk el egy percre Puzsér Róbert személyénél! Aki első ízben hallja beszélni, azonnal rávágja: ez a fickó borzasztó radikális! Miközben semmi sem áll távolabb mondandójától, mint a radikalizmus, csupán szenvedélyes előadásmódja téveszti meg a hallgatót. Itt a tartalom és a forma megítélése keveredik. Puzsér e jelenséggel tökéletesen tisztában van, ezért is kapta korábbi rádióműsora a Szélsőközép elnevezést. Az ország kritikusa elkötelezett az egyén maximális szabadsága mellett, továbbá azt is pontosan érzékeli, hogy a baloldaliság egyik fő motivációja az irigység. Nála minden együtt van a tisztánlátáshoz, mégsem megy neki: szubjektív világa szerint a szabad piac istenítése szektás gondolkodásra vall. Ő is simán beáll azon irracionális véleményformálók sorába, akik szerint a szabadság ugyan jó dolog, de azért mégsem. E gondolkodásmódban nincs az égvilágon semmi logika, s roppant beszédes, hogy még egy ilyen jó koponya is képes letérni a következetesség útjáról, ha személyes démonjai félreviszik.

"Figyeljük meg a politikában, ahogy a szélsőséges szó a gonosz szinonimája lett az ügy tartalmától függetlenül (nem az a gonosz, amiben szélsőséges vagy, hanem maga az, hogy szélsőséges - vagyis következetes - vagy)." Ayn Rand helyére teszi a fogalmakat: a szélsőségesség valójában konzekvens attitűdöt takar, elkötelezettséget valamiféle erény vagy bűn mentén. A pszichológusoknak igazuk van, amikor a kórosan polarizált gondolkodás veszélyeiről szólnak, ahol minden fekete és fehér; ahol állandósult kulcsszavakká váltak a mindig és a soha, a mindenki és a senki. Ám ez még véletlenül sem jelenti azt, hogy ne lennének olyan ügyek, amelyek kapcsán a fekete-fehér gondolkodás volna a kívánatos. Amikor tudjuk, hogy mi az erkölcsileg helyes irány, olyankor nem indulhatunk másfelé. Amikor tudjuk, hogy a szabadság áldás, a rabság pedig átok, olyankor nem követelhetünk láncokat és korlátokat. Amikor tudjuk, hogy a világtörténelem minden bőségét a piacgazdaság teremtette, s a szocialista intézkedések mindig csak pusztulást hoztak, olyankor aligha lelkesedhetünk a vegyes gazdaság iránt. Nem vallana sok logikára.

"Ha Kalifornia valaha is valódi méltányosságot akar elérni, az államnak meg kell követelnie a szülőktől, hogy adják ki a kezeik közül a gyermekeiket" - írja Joe Mathews, az Arizonai Állami Egyetem Közügyek Iskolájának professzora, az ASU Társadalmi Kohéziós Központjának munkatársa, valamint a Modern Közvetlen Demokrácia Globális Fórumának társelnöke a San Francisco Chronicle hasábjain. „Az én megoldásom egyszerű, és amíg a jogszabály elfogadására várunk, már most is cselekedhetünk: A gazdagok adják gyermekeiket a szegényeknek, a szegények pedig a gazdagoknak. A háztulajdonosok elcserélhetnék gyermekeiket a hajléktalanokkal.”

JOE MATHEWS

Oké, rendben, a szerző is csupán egy magányos őrült, nem kell komolyan venni. Pár kérdés azonban igencsak foglalkoztat:

1. Ha Joe Mathews tényleg nem beszámítható, úgy miként lehet ennyiféle társadalmi feladatot rábízni? Kiváltképp érdekes, hogy miként adhat katedrát egy állami egyetem egy eszelősnek?
2. Miért van az, hogy az őrült professzorokat MINDEN ESETBEN a progresszív oldal termeli ki? Magnus Söderlund, a stockholmi közgazdaság-tudományi főiskola docense szerint a klímakatasztrófától csak a halottak elfogyasztása mentheti meg az emberiséget. Robin Hanson, a George Mason University közgazdász professzora úgy véli, a szex újraelosztására lenne szükség; a testiség alanyi jogon járjon mindenkinek! Dr. Farkas Zsolt, a Miskolci Egyetem adjunktusa szerint százmillió halott nem volt túl nagy ár a kommunizmus megvalósításáért. Grover Carr Furr, a Montclairi Állami Egyetem professzora könyveket ír és előadásokat tart azt hirdetve, hogy Sztálin ártatlan. Miért engedik ezeket az eszementeket a diákok közelébe? És miért nem látunk hasonló őrülteket a konzervatív oldalon?
3. Hogy van az, hogy egy ennyire embertelen, beteg, a homo sapiens természetétől oly idegen gondolat, mint a szülő és gyermek különválasztása - de legalábbis a hagyományos család szétverésére való törekvés - időről időre visszaköszön a történelemben, Spártától kezdve Fourieren, Marxon és Heller Ágnesen át egészen Joe Mathewsig?
4. Miért pont ezt a disztópiát ne vegyük komolyan, figyelembe véve a nyugati törvényhozás progresszív "gyöngyszemeit"? Nincs már olyan őrültség, amit ne ültettek volna át a gyakorlatba az elmúlt 15 év során.

Ha maradt még bennünk némi józanság, úgy persze muszáj arra gyanakodnunk, hogy Joe Mathews cikke csupán a korszellemre rímelő szatíra, mellyel a naiv olvasót teszteli. A szerző szóhasználatából is erre következtethetünk: egyértelműen utal Jonathan Swift Szerény javaslat című híres esszéjére, melyben szegények gyermekeit adják el gazdagok élelmezésére. Kétségkívül a trollkodás a legreálisabb verzió, s ez esetben jár a taps - a sztori nagyon is bekajálható, ráadásul mindkét oldalt célozza: a konzervatívoknak hüledezni valót, a klasszikus családmodell bomlasztásán ügyködő progresszíveknek pedig továbbvihető, szürreális muníciót szolgáltat. A gondolatjáték kedvéért azonban vegyük komolyan mondatait - ha már a Mandiner és a Bayer Show is komolyan vette -, hátha lesz olyan woke-idióta, aki valódi küldetést érez majd a megvalósítására.

A professzor nem rejti véka alá disztópiájának mozgatórugóit: problémaként tálalja, hogy öröklés útján nagy vagyonok halmozódnak fel, ahogyan azt is, hogy az emberek elsősorban a saját rokonaikkal szolidárisak és nem a teljes társadalommal. A szatíra működik, hiszen ugyanezt az ízig-vérig kommunista gondolkodásmódot látjuk a korlátlan bevándorlást támogatóknál is. (Az pedig bizonyosan nem vicc, hanem a legélesebb valóság.) Megvetik a legősibb és legtermészetesebb jellemvonásainkat: a magántulajdonhoz való ragaszkodást és a rokonszelekciót. Ezek kapcsán még csak azt sem lehet mondani, hogy valamiféle felvett, rossz szokások volnának. Mindkettőről pontosan tudjuk, hogy genetikailag kódolt attitűdök; a lét- és fajfenntartás alapvető ösztönei. Perverz persze bárki lehet, így aztán bárkinek jogában áll lelkesedni az életidegen, vagy akár kifejezetten gonosz dolgokért - csak nem érdemes ezekből rendszert álmodni, általános igazságként tekintve a legaberráltabb elképzelésekre. Számomra már az is minden esetben minimum megkérdőjelezhető, amikor a mindenkori hatalom egy kívánatos cél érdekében apró áldozatokat vár a polgáraitól. Ám amikor egy igazán nemtelen célért kell hatalmas áldozatot hozni, gyógyíthatatlan traumát okozva mindenkinek, de legfőképp a gyermekeknek - erre természetesen sosem volt és nem is lesz vevő a társadalom.

„A kaliforniaiak később házasodnak és kevesebb gyermeket vállalnak – államunk születési rátája minden idők legalacsonyabb szintjén van.” – jegyzi meg Joe Mathews, és - irónia ide vagy oda - ez valóban olyan társadalmi kérdés, amely válaszra vár. De vajon létezik-e olyan ökör, aki szerint épp az általános árvaság bevezetése hozná meg a kedvet a gyermekáldáshoz??? Jómagam nem ismerek nagyobb örömforrást, mint amit a gyerekeim jelentenek. De ha elképzelem magam egy olyan világban, ahol az állam elragadja, s központilag neveli őket, nos az égvilágon semmi motivációt sem éreznék rá, hogy apává váljak. Egy ilyen világ nem csupán kegyetlen katonai diktatúrát feltételez, de a fogamzásgátló szerek teljes spektrumának betiltását is. No de ismerjük a kommunistákat: a "szent" cél érdekében semmi sem drága...

Az abortuszellenesek többek közt azzal érvelnek az abortusz szükségessége ellen, hogy aki nem szeretné felnevelni a gyermekét, az otthagyhatja újszülöttjét a rendőrségen vagy a tűzoltóságon (idehaza bármelyik kórházban), és az állam gondoskodik róla. „Az én javaslatom csupán kötelezővé tenné a csecsemők ilyen jellegű átadását az államnak.” - írja a professzor. Ez tényleg olyan, mintha egy Monty Python jelenetet néznénk. CSUPÁN egy jelentéktelen apróságról van szó, szinte szót sem érdemel... Az egyik önkéntes, a másik kötelező. Ugyan már, ez olyan nagy különbség? Mit kell ezen fennakadni?? (Körülbelül ez az a pont, amikor trollkodásra kezdünk gyanakodni. Vicces, hogy idáig simán benyelnénk.)

Heller Ágnes és Vajda Mihály Családforma és kommunizmus című, 1970-es tanulmányukban kommunák létrejöttét vizionálták, melyek a hagyományos polgári családformát váltják majd fel a jövőben. Mondani sem kell: e látomásból semmi sem valósult meg, pedig őket bizonyosan nem a tréfacsinálás hajtotta. Vázolt modelljükben egyébiránt semmi ördögtől valót sem találni: a szülők és gyermekeik továbbra is együtt maradhatnának (csupán ősközösségi mintára más szülőkkel és azok gyermekeivel nagycsaláddá bővülnének), illetve mindez önkéntes alapon működne. Bár e koncepciónak kétségtelenül vannak előnyei (senki se magányos, mindig van, aki vigyáz a kicsikre), a kényszerű szocializmusban tengődő társadalmak mégsem haraptak rá. Ehhez képest Joe Mathews víziója sokkal kegyetlenebb; igazi spártai világ. Naná, hogy csak erőszakos eszközökkel elképzelhető.   

"Lehet, hogy ez a kényszerítés disztópikusan hangzik. De képzeljük csak el azt a szolidaritást, amelyet az általános árvaság teremtene. Az egy rendszerben nevelkedő gyerekek nem tudnának-e könnyebben együttműködni az éghajlatváltozás és más globális problémák megoldásában?” Még az is lehet, hogy igaza van. A spártaiak, a janicsárok, a Hitlerjugend katonái is példásan és fanatikusan együttműködőek voltak. Az éghajlatváltozás kétségkívül olyan probléma, amely miatt érdemes lelkileg megnyomorítani és zombivá nevelni az újabb generációkat... Fura, de ezt a fajta beteg érvelést - mely szerint nyomorúság jó dolog, mert szolidárissá tesz - az utóbbi évek során kizárólag Ferenc pápától hallottam. (És persze a legkevésbé sem viccnek szánta.) A családforma tekintetében ő speciel konzervatív álláspontot képvisel, viszont a nincstelenséget pozitívumként képes látni: "A szegénység az, amely olyan feltételeket teremt, amelyek mellett szabadon vállalhatjuk személyes és társadalmi felelősségünket." Hitem szerint ez a baloldali eszmeiség igazi mélypontja. Nyomorítsuk meg magunkat, mert úgy ápolást nyerünk. Váljunk szomorúvá, mert úgy vigasztalást remélhetünk. Maradjunk mindörökre csórók, mert az érzékennyé tesz a többi toprongyos iránt. Ítéljük árvaságra gyermekeinket, mert ettől lesznek együttműködők... Aligha tudok ennél betegebb gondolatsort elképzelni. (Ettől működőképes a szatíra: az attitűdje tökéletesen illeszkedik a balos világlátásba.)

Az ominózus cikk a következő útravalóval zárul: „Ne törődj ezekkel a kritikusokkal, mert ők egyszerűen nem látják, hogy a méltányosságra való könyörtelen törekvésünk hogyan szülhet egy szép új világot!” Ez már az a szint, amit tényleg lehetetlen komolyan venni. A cikk minden újabb gondolata egyre szürreálisabb, egyre inkább egy kész átverés showban érezzük magunkat, mígnem a befejező mondatnál végképp kipukkad a lufi. Már csak azt várjuk, hogy megjelenjen Joe Mathews, kezében egy üveg pezsgővel...

"Boldogság természetesen nincsen, abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy gyógyszertárba, ahol adnak, három hatvanért, egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi." - írja Márai Sándor a Füveskönyvben. Természetesen ebben igazat kell adnunk neki. "A legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S erről megfeledkeztek."  Ha Márai állást is foglal, az örök dilemma akkor is megmarad: vajon mi visz közelebb bennünket az elégedettséghez? A kapitalista attitűd hatékonyságával kombinált örök éhség, avagy inkább a buddhista elengedés?

Nem volna sem igaz, sem kellően szerény, ha azzal állnék elő, hogy jómagam tisztában vagyok a boldogság receptjével. Annyit azonban biztosan ki merek jelenteni, hogy a saját világomat némiképp ismerem. Talán abban sincs nagyképűség, ha azt gondolom, hogy szubjektív tapasztalataimnak is lehetnek általánosan érvényes igazságai. Világos, hogy különbözőek vagyunk, eltérő, néha egészen extrém vágyakkal, szükségletekkel. Vannak például páran, akiket kizárólag a hatalom éltet. Mások a luxust, a fényűzést hajszolják. Ismerünk társfüggőket, szexmániásokat, munkaalkoholistákat, spiritualitást keresőket és perverz erőszaktevőket is. A legtöbbünk igényei mindazonáltal a lehető leghétköznapibbak. Ez pedig jó hír, mert azt jelzi: a boldogság valójában nagyon is elérhető.

Kezdjük azzal, ami biztosan nem tesz boldoggá senkit. Annak ellenére sem, hogy folyton ezekkel törődünk. Ébren töltött perceink jelentős részét ezeknek szenteljük. Magam is állandóan e témákról papolok: egészség, szépség és pénz. Ezek mind elképesztően fontosak és hitem szerint óriási hibát követünk el, ha mindezekkel nem törődünk. De tudnunk kell, hogy a felsoroltak csupán az alapot biztosítják. Ezek nélkül a legtöbb építmény összedől, azonban önmagukban nem jelentenek semmit. Szinte garantált a kín, ha bármelyikben is hiányt szenvedünk, viszont életünket aligha töltik meg valódi tartalommal. Ide már valamivel több kell. Az alábbi lista a saját, szubjektív értékvilágomat tükrözi, ám borítékolhatóan nem maradok egyedül a leírtakkal.

1. EMBERI KAPCSOLATOK

Az ötvenhez közelítve nem maradt sok kétségem: boldogságunk legfőbb forrását emberi kapcsolataink jelentik. Lehet tolni a trendi, posztmodern szöveget, hogy a szingliség is klassz, meg hogy a gyermektelenség mekkora kényelem... Bullshit. Semmi sem ad annyit, mint egy békés és szeretetteli családi háttér. (Szubjektív hitemet a statisztikák is alátámasztják: minden általam ismert felmérés szerint a házasok tovább élnek.) Gyermekeink már önmagukban is társaságot és programot biztosítanak hosszú éveken át, de ennél többet is nyújtanak. Ahogyan barátaink gyerekei potenciális barátaik, ugyanígy osztálytársaik szülei számunkra kínálnak lehetőséget új barátságok kialakítására. A vasárnap délelőtti apa-fia focimeccsek például mindig parádésak, csak gyermektelen barátaimat sajnálom, akik ilyetén státuszuk miatt nem nyernek meghívást e rangadókra.

2. ÖRÖMTELI TEVÉKENYSÉGEK

Igaza van a nemrég elhunyt Csíkszentmihályi Mihálynak: a zavartalan belefeledkezésnél aligha említhetnénk természetesebb és intenzívebb boldogságforrást. Mindannyian ismerjük a varázslatot, amikor egy adott tevékenységben azzal a gyermeki örömmel tudunk elmerülni, hogy körülöttünk megáll az idő és megszűnik a külvilág - vagyis a flow állapotába kerülünk. A konkrét foglalatosság lehet bármi: sport, játék, kultúrafogyasztás, kutatómunka, művészi alkotófolyamat, elmélyült beszélgetés, vagy épp testi gyönyörszerzés - ha ébren töltött óráink oroszlánrészét e belefeledkezés jellemzi, úgy aligha fogunk boldogtalanságra panaszkodni. S ahol a flow jelenti a földi mennyországot, ott a pokol egyértelműen az unalom. Személyes receptem arra a borzasztó önző attitűdre épül, mely szerint igyekszem messze elkerülni minden olyan tevékenységet, amely az unalom rémével fenyeget. Nem veszek részt felszínes fecsegésekben (legfeljebb amíg a lift a földszintre ér); nem fecsérlem az időm haszontalan rituálékra (még ha felmenőim évszázadokon át elmaradhatatlanoknak tartották is azokat); illetve igyekszem távol maradni a fárasztóan unalmas emberektől (még ha közeli rokonok is).

3. TÁRSADALMI ELISMERTSÉG

Barátokat szerezni, családot alapítani és örömteli tevékenységeket folytatni - mindezek elsősorban rajtunk múlnak. Számomra elég megnyugtató a tudat, hogy személyes elégedettségem terén - a legfontosabb összetevőit tekintve - nem vagyok kiszolgáltatva a világ szeszélyének. E harmadik pont - az én szememben - csupán hab a tortán. Társadalmi elismertségre szert tenni - csupán kevesek kiváltsága. Meglehetősen csekély azok száma, akik idővel híres sportolókká, művészekké, tudósokká, közéleti szereplőkké válnak. A legtöbbünknek muszáj megbarátkozni azzal a szomorú ténnyel, hogy létezésünk nem változtat jelentősen a világ folyásán. Bizonyára lesznek páran, akik majd elkísérnek utolsó utunkra, s végignézik, ahogy hamvainkba kap a szél, ám rajtuk kívül nem sokan fognak emlékezni nevünkre. Ez azért nem könnyen megemészthető, különösen azok számára, akik világmegváltó tervekkel indultak neki a felnőttkornak. E téren talán pont az lehet a valódi boldogságrecept, ha nem görcsölünk sokat a csillogó sztárságon. Ha elfogadjuk azokat az apróbb sikereket, melyekkel megáld bennünket az élet. Talán sosem igazol le bennünket a Liverpool, csak az Újpest. Talán sosem adunk arénakoncertet, csupán kisebb fesztiválok mellékszínpadain muzsikálunk éveken át. Van ebben valami mérhetetlenül keserű, de ha ezt sikerül elengedni... Erről beszél Mester Tamás is a Friderikusz Podcast 3. adásában. Pedig neki aztán minden adottsága megvolt ahhoz, hogy világsztárrá váljon. Talán tényleg nem ez volt megírva számára.

4. AZ ÉLET ÉRTELME

Most lépjünk fel a Maslow-piramis legtetejére, és kérdezzük meg magunktól, hogy mi is a célja annak a néhány évtizednek, amit eltöltünk itt a Földön! A többség válasza borítékolhatóan az lesz, hogy bőven elégséges misszió, ha sikerül jól érezni magunkat a bőrünkben; s gyerekeinkre, unokáinkra nézve azt látni, hogy egy részünk túlél bennünket. Lesznek olyanok is, akik a hírnévben, az ismertségben, a társadalmi sikerekben látják a lét végső értelmét és a túlélés zálogát. És természetesen akadnak spirituális természetűek is, akik tesznek a földi hívságokra, s valamiféle magasabb rendű célra tartanak. Ez persze nem veszélytelen pálya, hiszen a küldetéstudat a békés istenkereséstől egészen világfelforgató, véres fanatizmusig terjedhet. Mindenesetre ez is meghatározó boldogságforrás; egy bizonyos tudati szint felett megkerülhetetlenül az.

A mindfulness - magyarul tudatos jelenlét - egy olyan viselkedési attitűd, amelyet a nyugati egyetemi szféra a buddhista hagyományokból mentett át. (Idehaza a Semmelweis Egyetem Klinikai Pszichológiai Tanszéke kutatja és oktatja.) A lényege: megfigyelés cselekvés helyett; befogadás létrehozás helyett - elvárások, ítéletek, magyarázatok nélkül. Valójában erre céloz Márai is, amikor azt írja: "nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben." A tudatos jelenlétet kutatók szerint stresszt, szorongást, s számos pszichikai nyomorúságot okoz, ha túlságosan a múltban, vagy épp a jövőben élünk. Az előbbiről nincs mit beszélni; aki nyakig merül a személyes vagy épp a történelmi sérelmekben, az aligha kész a boldogságra. A jelen és a jövő - a tücsök és a hangya - konfliktusa már sokkal izgalmasabb. Már ha ez valódi konfliktus egyáltalán. Mert nem arról van szó inkább, hogy a tudatos jövőépítés, illetve a jelenben való megmerítkezés és bárányfelhőként való önfeledt sodródás nagyon is megfér egymás mellett? Mint amikor a barátainkkal egy hosszú hétvégére készülünk Madridba, vagy épp Lisszabonba. Amikor szállást és Wizz Air-jegyet rendelünk, amikor beállítjuk a hajnali ébresztést, hogy időben kiérjünk a reptérre, olyankor a precízen szervező, nyugati ember irányít. Ám ahogy megérkezünk a célállomásra és egy kies teraszon az első palack bort elénk helyezi a pincér, onnantól - négy álló napra - a bennünk élő buddhista veszi át az irányítást. Így megy ez minden egyes boldogságforrásunkkal. A barátságokért és a szerelmekért ugyan meg kell dolgozni, ám utána már aligha szükséges görcsösen kapaszkodni a kapcsolatba és szigorú szabályok szerint irányítani, vagy merev keretek közé szorítani azt, pláne nem megbéklyózni életre szóló fogadalmakkal. Örömteli tevékenységeinknek is - melyek tipikusan az itt és most boldogságáról szólnak - érdemes megágyaznunk minimum annyival, hogy az anyagi biztonság elefántcsonttornyát előzetesen felépítjük magunknak. (Amikor a baloldali pártok alapjövedelemről beszélnek, a céljuk valójában üdvözlendő: olyan társadalmat teremteni, amelyben senkit sem az égető szükség terel be valami szörnyű munkahelyre, sokkal inkább a tevékenység öröme. Ezek az álmodozók csupán a forrásoldalt hagyják figyelmen kívül.)

"Boldogság nem létezik, vagy ha van is, elérhetetlen" - vallják oly sokan. Szerintem tévednek. Egy viszonylag magas elégedettségi szint elérése nagyon is reális célkitűzés. A legjobb receptje pedig az egyensúlyteremtés. Szellem és fizikum; elmélet és gyakorlat; jobb és bal agyfélteke; különösképpen pedig a bennünk élő nyugati és keleti lelkület, a jövőért való aggódás és a jelen önfeledtsége között. A féloldalasság nem sok jóval kecsegtet.

Päivi Räsänen egy Bibliával a kezében lépett a tárgyalóterembe. Gondolta volna bárki is az elmúlt kétezer esztendőben, hogy ez egyszer majd provokatív cselekedetnek számít Európában? Január végén indult a finn exbelügyminiszter ügyének tárgyalása. A bűne főbenjáró, rút és iszonyatos: 2019-ben idézni mert a Szentírásból...

"Hasonlóképpen a férfiak is elhagyván az asszonynéppel való természetes élést, egymásra gerjedtek bujaságukban, férfiak férfiakkal fertelmeskedvén…" - posztolta Pál apostol szavait a kereszténydemokrata politikusnő a Twitteren, s ez a vádirat szerint a meleg kisebbség elleni gyűlöletkeltés alkalmas eszköze.

Jómagam az elmúlt pár év során vagy félszáz bejegyzést írtam, melyekben keresztény dogmákat, bibliai tartalmakat kritizálok, meglehetősen kendőzetlenül. Mondjuk ki: a Szentírás - néhány kivételesen jó könyvtől, például az evangéliumoktól eltekintve - tele van bődületes ostobaságokkal. Pál apostolt különösen nem kedvelem, ő aztán tényleg élen jár az őrületben. No de soha meg sem fordult a fejemben, hogy a Biblia olvasását, idézését, tartalmának hirdetést büntetni vagy tiltani kéne. Ez egy teljes agyrém. Ennél talán már csak az durvább, ahogy a progresszívek igyekeznek megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Az Amerikai Népszava Miért nem keresztényüldözés a finn homofób képviselőnő esete? című cikke a következőt állítja: "Päivi Räsänen a Twitter közleményével nem a keresztény tanítást ismertette, amikor egy igét kiragadott a Róma levél egészéből, amely egy folyamatot ír le a bűnbeeséstől a következményeken át a hitből való megigazulásig, a kegyelemből kapott megváltásig, a törvény megtartása nélkül. A képviselőnőt egy rendes egyházi bíróságnak még eretnekség, a kereszténység meghamisítása miatt is felelősségre kellene vonnia, mert az evangélium igazságát elferdítette, amikor a történeti leírásból kiemelt egy részt, és elhallgatta azt, hogy ehhez képest mit jelent a megváltás, az üdvösség." Ugyanezt a vonalat képviseli a finn államügyész is: "A főáramú kereszténység megérti, hogy a Bibliát történelmi, társadalmi és kulturális kontextusban kell értelmezni. Miért értelmezi szó szerint a homoszexualitásról szóló részeket?" Már az önmagában parádé, hogy egy szélsőbalos sajtóorgánum, s ugyanígy a vád képviselője bibliaórát tartanak. Túl a röhögésen azonban érdemes reagálni a fenti érvelésekre. A cudar valóság az, hogy a Biblia szellemisége kifejezetten homofób. Szó sincs arról, hogy a megvádolt politikusnő kiragadott volna egy mondatot az azzal ellentétes szövegkörnyezetéből. A Szentírás bármely könyvében, ahol a heteroszexuálistól eltérő magatartás említésre kerül, a hangvétel mindenütt határozottan elítélő. "Ha valaki férfival hál együtt úgy, ahogy asszonnyal szoktak együtt hálni, ez utálatosság, amelyben mindketten részesek, ezért meg kell halniuk, vérük visszahull rájuk." (Leviták könyve 20,13). "Asszony ne öltözzék férfiruhába, s férfi ne használjon asszonyi ruhát: mert utálatos Isten előtt, aki ilyesmit tesz." (Második Törvénykönyv, 22:5). Lehet tehát támadni a Bibliát, sőt magát a keresztény vallást is. Ez abszolút jogos volna, amennyiben a homofóbia üldözendő, csakhogy annyira azért nem tökös a progresszív vonal, hogy frontális támadást indítson. Inkább csak sunyin és gyáván nekimennek annak, aki épp idéz az Írásból. Talán így a többieknek elmegy a kedve az ilyesmitől, s végül magától múlik ki a vallás... (A korrektség kedvéért: Jézus valóban sehol sem beszél a homoszexualitásról. Aki az evangélium igazságát elferdíti, az nem Päivi Räsänen, hanem maga Pál apostol. No de mind a páli levelek, mind az Ószövetség szerves részét képezik a keresztény Bibliának. Valóban komoly ellentmondások feszítik a Szentírást, de ez nem a finn politikusnő bűne, hanem azoké, akik sok száz évvel ezelőtt szerkesztették.)

A dilemma lényege mindenesetre a szokásos: létezik-e szólás- és vallásszabadság? A vád: megsértettek egy közösséget. Oké, fogadjuk el, hogy a politikusnő posztja sértő. Menjünk tovább: fogadjuk el igazságként, hogy a meleg közösség ténylegesen sértőnek is gondolja. Lépjünk még eggyel beljebb: higgyük el azt is, hogy szándék maga is a puszta sértegetés volt. ÉS AKKOR MI VAN??? Amikor a Fradi B-közép skandálni kezdi, hogy "mocskos lilák", az vajon miről szól, ha nem a vegytiszta sértegetésről? Elegáns dolog ez? Nem igazán. Joga van bárkinek suttyó módon viselkedni? Naná. Vajon az lenne az üdvös, ha ilyenkor a teljes lelátót bilincsben vezetnék el? Micsoda beteg, mimóza, élhetetlen világot építenénk? Pedig ha belegondolunk, Újpest-szurkolónak lenni - az egyetemes morál tekintetében - ugyanolyan neutrális állapot, mint a homoszexualitás. Egy Ferencváros-szurkoló szemében persze ez lehet sátáni attitűd, ahogyan egy keresztény is tekinthet bűnként a homoszexualitásra. A punkok mindig is utálták és sértegették a diszkósokat; a Real Madrid szurkolói a Barca-drukkereket, a dékások pedig a fideszeseket. Vágjunk mindenkit sittre, aki valaha is megsértett bármilyen közösséget? Vagy csupán a melegek számítanak érinthetetlennek? Mi az Isten folyik itt??? Érdemes figyelnünk a védőügyvéd szavaira: "Az Emberi Jogok Európai Bírósága kijelentette, hogy az erős, sőt egyesek által sértőnek talált nyelvezet nem lehet ok a verbális megnyilvánulás kriminalizálására. Ellenkező esetben ez minden politikai diskurzus elhallgatásához vezetne." Hogyhogy erre az elemi igazságra újra és újra fel kell hívni a figyelmet?

Az ügyész álláspontja: "A cselekedet elítélése azt jelenti, hogy elítéljük a személyt. Helytelen, ha Räsänen arra hivatkozik, hogy szereti (homoszexuális) felebarátját, de nem annak bűnös viselkedését." Egészen döbbenetes, hogy adófizetői pénzéből ilyen idiótákat tart el a finn állam. Szinte hihetetlen, hogy a vád képviselője még az elemi szintű morállal sincs tisztában (márpedig az első mondat erről árulkodik). A keresztény etika ismeretét természetesen nem lehet számonkérni rajta, és ezzel párhuzamosan ő sem vizsgálhatja, s nem kérheti számon annak betartását másokon. Ez egy totális nonszensz, az elmeháborodottak paradicsoma. A legközelebb majd egy laposföld-hívőt fognak beperelni, azon vitatkozva a bíróságon, hogy vajon Új-Zéland jelenti-e a világ végét, ahonnan lábunkat lelógathatjuk a végtelen űrbe, avagy a Tűzföld? Ostoba és tökéletesen értelmetlen maszatolást látunk, miközben a kérdés végtelenül szimpla: él-e még a szólás- és vallásszabadság? Ha igen, úgy nincs per. Ha nem, úgy nyíltan fel kell lépni a keresztény vallás ellen. Ocsmány egy húzás lenne, de legalább következetes.

Millióan milliószor elmondták már: a kereszténység elmúlt kétezer esztendejéhez számtalan bűn tapad. Eretneküldözések, inkvizíció, keresztes háborúk... No de ennek már jó ideje vége, mi több: II. János Pál pápa bocsánatot is kért mindezekért. (Olyan ez, mint a rabszolgatartás, vagy a nők elnyomása. Igazuk van azoknak, akik ezeket kifogásolják, de ez már a múlt, túl vagyunk mindezen.) Vajon jobb lett a világ, hogy az egyház már nem rendelkezik semmiféle elnyomó hatalommal? Feltétlenül. Vajon tökéletessé vált ezáltal a világ? Nyilvánvalóan nem. Vajon ami maradt a vallásból - dogmák és rituálék -, az mind igaz és fenséges? Egy fenét. No de mi közünk hozzá? Tényleg a keresztényüldözés a megfelelő válaszreakció az egyház múltbéli, régen hátrahagyott bűneire? Egy felekezet, egy szekta, egy eszme, egy hitrendszer jelenthet valós veszélyt a társadalomra (elsősorban ha erőszakot és terrorizmust hirdet), és ebben az esetben fel kell lépni ellene. De az nem megy, hogy kívülről, a saját szájízünk szerint értelmezünk és alakítgatunk egy kétezer éves vallást. Tehát: vagy (liberális módon) tűrjük, hogy mindenki abban higgyen, amiben akar, vagy (diktatórikus módon) felszámolunk minden olyan felekezetet és ideológiát, amely a társadalom egyes csoportjaira nézve sértő, vagy akár veszélyes lehet. Ez esetben azonban az iszlámmal és a kommunizmussal kellene kezdeni.

"Finnországban a bíróság először dönt arról, hogy a Biblia verseire való hivatkozás bűncselekménynek minősülhet-e, illetve kerülhetünk-e a Biblia és a vallási meggyőződésünk miatt bíróság elé. Tehát az esetem precedensértékű Finnországban és egész Európában. Ez példa nélkül való, történelmi pillanat." - vallja Päivi Räsänen. A magam részéről azt gondolom, szinte mindegy is, milyen ítélet születik majd. Már az a tény, hogy egy ilyen ügy az igazságszolgáltatás elé kerül (és a bíró nem hajtja el az ügyészt a fenébe, hogy keressen magának tényleges bűntetteket), egyértelmű jelzése annak, hogy a finn társadalom letért a liberális demokrácia útjáról, s egyenesen visszasétált a középkorba. Már csak arra leszek kíváncsi, hogy a keresztény vallásnál százszor bigottabb, homofóbiáját a tettlegességig vivő iszlám mikor kerül majd terítékre. Van rá egy fogadásom, hogy látunk-e valaha is megvádolt muszlim politikust, vagy imámot a finn bíróságon, aki a Koránból idézett.

Két dologban minden józan ember egyetért. Az első: senkinek sem jó az, ha a társadalom polarizált és széles a leszakadók tábora. A második: a felemelkedés útja a tanuláson és a munkán át vezet. Lehetünk jobbosok vagy balosok - republikánusok vagy demokraták; fideszesek vagy dékások - mindannyian örömmel konstatáljuk, ha a felsőoktatásban szép számmal megjelennek az afroamerikai, illetve idehaza a roma származású hallgatók. Csupán abban van nézetkülönbség, hogy e kívánt eredményt milyen úton érjük el.

A woke-gondolkodás szerint a kérdést gyorsan rövidre lehet zárni: sokszínűségi kvóták alapján kell feltölteni az egyetemi helyeket. Ha az Egyesült Államok népességének 13,4%-a fekete, úgy a felsőoktatásban is hozzávetőlegesen ennek a részaránynak kell érvényesülnie, függetlenül az egyéni képességektől és teljesítményektől. Ha a tiszta verseny nem ilyen eredményt hoz - márpedig a gyakorlat szerint ez a helyzet - akkor az afroamerikai jelentkezők előnyben részesítendők; számukra alacsonyabb ponthatárt kell megállapítani. Fura, hogy a világ nyugati felén ez az ezer sebből vérző megközelítés ma már széles körben elfogadott. S hogy mi is a baj a sokszínűségi kvótával?

• RASSZISTA - Talán ez nem is igényel különösebb magyarázatot.
• VERSENYELLENES - Mindenféle diszkrimináció a verseny ellen hat, a pozitív megkülönböztetés is.
• ERKÖLCSTELEN - Az előző két pontból egyenesen következik. Ahol valakit bőrszín alapján pozitív módon diszkriminálnak, ott másokat ugyanilyen alapon ugyanilyen mértékű hátrány ér.
• MÉLTÁNYTALAN - A leginkább azokkal a fehér felvételizőkkel szemben, akik tiszta verseny esetén bejutottak volna, így azonban kiszorulnak a képzésből.
• NEM NYÚJT VALÓDI SIKERÉLMÉNYT - Aligha tölt el elégedettséggel bárkit, ha tudja, hogy a bőrszíne alapján nyert felvételt.
• RONTJA A TÁRSADALOM ÖSSZHATÉKONYSÁGÁT - Gyengébb képességű hallgatókból nagy valószínűséggel gyengébb orvosok, mérnökök, jogászok és közgazdászok válnak. Arról nem is beszélve, hogy a lemorzsolódás is jelentősebb; számottevően kevesebben szereznek diplomát egy ilyen struktúrában. (Vagy pedig az elvárásszintet viszik lejjebb, ami egyes szakmákban akár végzetes is lehet.)
• MEGBÉLYEGEZ - A többségi társadalomban a kedvezményezettek kapcsán - valóságtartalmától függetlenül - egy olyan kép fog kialakulni, mely szerint az érintettek alacsonyabb rendűek, képtelenek a beilleszkedésre, lehetetlen számukra, hogy önerőből, valódi teljesítményt felmutatva váljanak sikeressé. Talán ez a legpusztítóbb méreg mind közül.

A konzervatív és a klasszikus liberális gondolkodásmóddal összeegyeztethetetlen bármiféle kvóta alkalmazása. Ezek a társadalomfilozófiák nem hajlandók feláldozni a morált a diverzitás oltárán, így ragaszkodnak a sportszerűséghez és a tiszta versenyhez. A kérdés csupán az, hogy e hagyományos struktúrában miként lehet helyzetbe hozni a hátrányos helyzetűeket; ha úgy tetszik: miként lehet elősegíteni a valódi esélyegyenlőséget. Nos, ennek eszköztára valójában meglehetősen gazdag. Magyarországon - párthovatartozástól függetlenül - igen sokan dolgoznak a cigányság felzárkóztatásán (hitem és tapasztalataim szerint nem is eredménytelenül), ennek keretén belül számos program segíti egyetemi, főiskolai képzésüket is. A teljesség igénye nélkül csupán néhány példát említek.

• FELKÉSZÍTÉS - Tanárok, civil szervezetek, alapítványok sora tesz felajánlást, mely szerint ingyenes felkészítést nyújtanak roma származású fiatalok számára egyetemi felvételi kapcsán. Ha létezik tökéletesen sportszerű segítség, úgy elsősorban az ehhez hasonlóakra érdemes fókuszálni. Ez a fajta attitűd nem megúszni, kikerülni igyekszik a megmérettetést, hanem valódi értéket, tudást közvetítve a startvonalra állítja versenyzőit. Én ezt hívom példaértékű támogatásnak. E téren külön említést érdemel az 1996-ban létrehozott Romaversitas Alapítvány, mely többek között ily módon is segíti a roma értelmiségi réteg szélesedését.
• LAKHATÁS - Mind a felkészülés során, mind a felsőoktatásban eltöltött időszakban hatalmas segítség lehet a lakhatás biztosítása, akár ingyenes kollégiumi helyekkel.
• ÖSZTÖNDÍJ - A fizetős képzések mecénás általi finanszírozása ugyancsak járható útja a támogatásnak.
• SPECIÁLIS KURZUSOK - A Corvinus Egyetem által működtetett Roma Kulturális Influencer Képzés iskolapéldája a célzott programoknak.

Ne tévedjünk: a felsoroltak mindegyike belenyúl a versenybe. Gondoljunk azokra a nem roma származású fiatalokra, akik szellemi és anyagi tekintetben sem élveznek előnyt a kedvezményezettekkel szemben, mégsem kapnak ingyenes felkészítést, sem lakhatást, sem ösztöndíjat. Speciális képzést sem indítanak számukra. Az esélyegyenlőség megteremtésének ezen eszközeire mégsem mondjuk, hogy igazságtalanok, vagy károsak lennének. Egész egyszerűen azért nem, mert a teljesítményt, a magas szintű tudást és magát a versenyt is szolgálják, szemben a kvótarendszerrel, amely mindezekkel tökéletesen ellentétes módon hat.

A Carter edző c. filmet - Samuel L. Jackson főszereplésével - 2004-ben forgatták. A mozi igaz történeten alapul: Ken Carter 1999-ben azzal került az újságok címlapjára, hogy játékosainak minősíthetetlen tanulmányi eredményei miatt visszaléptette verhetetlen középiskolai kosárlabdacsapatát. Visszatekintve úgy tűnik, az ezredforduló táján még a valódi problémákra valódi, teljesítményalapú válaszokat kerestek. Az elmúlt húsz évben azonban sokat változott a világ. A Floridai Egyetem diáksága például - pár héttel ezelőtt, riporteri villámkérdésekre válaszolva - rendre kiállt a sokszínűségi kvóta mellett, amikor a felsőoktatási felvételi szisztémáról kérdezték őket. Mintegy fél perccel később azonban, amikor a sportcsapatok kerültek terítékre - melyekben az említett filmmel megegyező módon a feketék dominálnak -, ugyanezek a diákok már mereven elzárkóztak mindenféle adminisztratív beavatkozástól. A teljesítménynek kell döntenie - mondták egybehangzóan, s még csak nem is zavarta őket az illogikus kettős mérce, s annak mélységesen immorális volta. Úgy tűnik, megfelelő agymosással bármire rávehető az ember...

Immáron jó ideje megy a találgatás, lesz-e miniszterelnök-jelölti vita, vagy sem; kell-e egyáltalán, vagy totál felesleges; emeli-e egyik vagy másik oldal népszerűségét, avagy inkább rontja az esélyeket. Bevallom: a magam részéről vitapárti vagyok. Egyszerűen azért, mert ez egy kiváló show-műsor, nagyszerű és méltó lezárása egy (többnyire kisszerű és méltatlan) kampányidőszaknak. Nem vagyok ezzel egyedül; a felmérések időről-időre azt mutatják, hogy a többség szomjazza az élményt, s ez alól még a Fidesz-szavazók sem kivételek. Ám jól tudom: ezek csupán egyéni preferenciák - sanszos, hogy a felek nem a közvetlen közönségigény alapján határoznak. S ha a hozzám hasonlók személyes szükségleteit nagy valószínűséggel figyelmen kívül is hagyják, érdemes azért megvizsgálni, mely szempontok játszanak szerepet a végső döntésében.

Márki-Zay Péter jelenleg így beszél: addig fogja ismételgetni, hogy vitázni kell, amíg Orbán Viktornak már kifejezetten kellemetlenné válik a dolog és kénytelen lesz beadni a derekát... Nos, pontosan tudjuk, hogy ez végtelenül naiv megközelítés. Ez a pillanat sosem jön el. Való igaz, hogy a miniszterelnök immáron 16 éve nem vett részt hasonlóban, gyávasággal mindazonáltal nemigen vádolható; éppen elég kínos kérdéssel szembesül a parlamentben, illetve a nem túl gyakori sajtótájékoztatók során. Szemmel láthatóan jól állja a sarat. Hasonlóképpen erőtlen próbálkozás, amikor a hagyományt, vagy épp a sportszerűséget hozzák fel érvként  a vita mellett. Ki kell ábrándítani mindazokat, akik a szokásra hivatkoznak: a rendszerváltást követő eddigi nyolc választásból csupán hármat előzött meg kormányfőjelöltek vitája. Nincsenek tehát évszázados, kőbe vésett szabályok erre vonatkozóan. A fair play emlegetése is szimpla parasztvakítás: a megmérettetés tisztasága a legkevésbé sem ezen múlik. Muszáj elfogadnunk: vita akkor és csakis akkor lesz, ha mindkét kampánystáb úgy látja, hogy profitálhat belőle. Ha bármelyik oldalon felmerül, hogy egy ilyen médiaesemény előreláthatóan nem hoz új szavazatokat, úgy erre a csörtére hiába várunk.

Lássuk csak: Orbán először Horn Gyulával vitázott 1998-ban, s ezt a párbajt könnyedén, elegánsan és sziporkázó szellemességgel meg is nyerte, ahogyan pár nappal később a választásokon is diadalmaskodott. Négy esztendővel később még nagyobb volt a kontraszt a két jelölt között. Szegény Medgyessy Péter sosem volt a szavak embere; ezen az estén különösen nem - labdába sem rúghatott az önbizalomtól duzzadó Orbán mellett. (Ez az aszimmetriát a szocialisták kirakatembere már a beszélgetés kezdetén nyilvánvalóvá tette: "El kell mondjam - és nem hízelegni akarok, miniszterelnök úr -, hogy sokan óvtak ettől a vitától és azt mondták, hogy Orbán Viktor egy kiváló vitázó, jó előadó, kiváló szónok, vajon jó-e az, ha én ide elmegyek?") Ha a 2002-es - igen szoros - választások kimenetelében a miniszterelnök-jelöltek vitája számottevő szerepet játszott, úgy csakis arra gondolhatunk, hogy a szavazók egy jelentős része megsajnálta Medgyessyt. Brutálisan megnyerni a párbajt, majd elveszíteni a választásokat - talán ebből a tapasztalásból következett, hogy 2006-ban - a hiperaktívan ripacskodó Gyurcsánnyal szemben - Orbán Viktor kifejezetten visszafogottan viselkedett. Pechjére, mert ezúttal is a szocik szereztek több mandátumot. Azóta nem volt vita - igaz, rendszerint nem is igazán volt kivel -, s a Fidesz mindhárom alkalommal kétharmadot produkált. Ugorjunk hát a jelenbe: ha kommunikációs készség tekintetében Márky-Zay Pétert pozicionálni szeretnénk, úgy azt kell mondanunk: Medgyessynél egyértelműen erősebb, Gyurcsánynál pedig határozottan gyengébb ellenfél. Talán Horn Gyula szintjét tudná hozni (feltéve, hogy a szokásosnál jóval kevesebb otrombaságot fogalmaz meg), így e csörtét - verbalitás tekintetében - Orbán minden bizonnyal magasan nyerné. A kérdés csak az: jelentene-e ez bármit is?

Ha létezik igazán lényeges döntési szempont, úgy a következetesség kérdése feltétlenül ilyen. Jelenleg a Fidesz kampányának központi üzenete abban áll, hogy Márki-Zay súlytalan, amolyan Mini Feri, aki valójában nem dönt semmiről. Van is ebben valami: egyelőre úgy tűnik, hogy az ellenzéki koalíció pártjai minden követelését lesöprik az asztalról, szinte semmilyen elképzelését sem képes elfogadtatni. Már a megszólalásait is igyekeznek szigorú kontroll alatt tartani... Egy szó mit száz: valóban nem tűnik erős és határozott vezetőnek. (Megmosolyogtató volt, ahogy Gyurcsánnyal üzengettek egymásnak, azt firtatva, hogy melyikül a kapitány. Ennél csak az viccesebb ha beleolvasunk a kommentekbe a DK Facebook-oldalán. Fletó fanatikusai Márki-Zayt ma már talán jobban gyűlölik, mint Orbánt...) A Fidesz részéről - ha nem is hangzott el a vita kategorikus elutasítása - a téma kapcsán minden megszólaló - Dömötör Csaba, Hollik István, Rákay Philip - egyhangúan Márki-Zay jelentéktelenségét említik. Ezzel a kommunikációs stratégiával nagyon nem fér össze egy kormányfő-jelölti vita.

Vonjuk meg tehát a mérleget, összegezve az eddigieket! Orbán szemszögéből a párbaj mellett szól a Márki-Zaynál lényegesen jobb kommunikációs készsége, valamint a sportszerűség ütőkártyája. Talán akadna pár szavazópolgár, aki elégedetten sóhajtana fel a képernyő előtt: "Mégiscsak rendes gyerek ez a Viktor, hajlandó leülni azzal a hogyishívjákkal..." A párbaj ellen szól ugyanakkor, hogy Orbán e gesztussal felemelné, magával egy szintre helyezné, valódi ellenfélként ismerné el vitapartnerét, holott az egész Fidesz-kampány mástól sem hangos, mint hogy Márki-Zay Péter egy jelentéktelen bábfigura. Szintén lényeges szempont, hogy mindhárom eddigi kormányfőjelölti vita igen szoros választási eredménnyel párosult, míg a három legutóbbi - vitamentes - választás könnyed Fidesz-győzelmet hozott. Ha megvalósulna a kérdéses szópárbaj, az feltehetően felrázná, aktivizálná a szavazókat, hiszen mindkét tábornak azt üzenné: szoros az állás, bármi lehet a vége. Ha Orbán nemet mond, az olyan flegma magabiztosságról árulkodik, mintha a voksolás már lejátszott meccs lenne, ahol bármit tesz (illetve nem tesz), egyszerűen nem veszíthet. Ez némiképp mindkét oldalt elaltatná, így már csak az maradna a kérdés, hogy a relatív alacsony választási részvétel melyik félnek kedvez. Ha a Fidesz-bázis elkötelezettebb, úgy feltétlenül ez a helyes stratégia. 

Vona Gábor is azon elemzők közé tartozik, akik szerint biztosan nem lesz kormányfőjelölti vita. Vonatkozó cikkében többek között az ellenzék pocsék állapotát és Márki-Zay gyengécske kampányát említi, melyek alkalmatlanok arra, hogy Orbánt sarokba szorítsák. Annyira találóan és szellemesen fogalmaz, hogy muszáj a tőle elcsent hasonlattal zárni e posztot: "Nem nagyon hallottunk még olyat, hogy egy sereg vezetője, amely stratégiai emelkedőn sorakoztatta fel embereit, megszánja az alatta lévő síkságra kényszerült ellenséget, és azt mondja: várjatok a csatával, lejövünk mi is a szintetekre, mégiscsak egyenlőtlen mészárlás lenne, ha innen a magasból rontanánk rátok”. 

Csupán egyetlen testünk van. Nem élhetünk egyszerre Budapesten és Londonban. Nem szívhatjuk magunkba egyidőben Róma és Stockholm levegőjét. Nem ismerkedhetünk ugyanakkor Mexikóváros és Los Angeles atmoszférájával. S ha járunk-kelünk is a világban, turistaként (esetleg riporterként) csak épp hogy beleszagolhatunk egy-egy idegen világ hétköznapjaiba, aligha kapunk teljes képet az ottani életről. Emlékezzünk csak Bernie Sanders esetére, aki a nyolcvanas években Moszkvába látogatva lelkendezett a metró csillárjai és az olcsó színházjegyek láttán, de azt valahogy nem sikerült észrevennie, hogy egy valódi diktatúrában jár... S ha már nem lehetünk jelen mindenütt, muszáj, hogy világképünket mások beszámolóiból - könyvekből, újságcikkekből - is építsük. Nos, ezek alapján úgy tűnik, mintha két párhuzamos dimenzió létezne. A konzervatív oldal szerint a valaha irigylésre méltó, gazdag és szabad nyugati világ - behódolva a progresszív irányzatnak - valami elképesztő mélyrepülésbe kezdett. A másik narratíva szerint mindez csak mese; a Nyugat köszöni szépen, jól van; a konzervatívok által bemutatott progresszív őrületek csupán elhanyagolható, szándékosan kimazsolázott, marginális jelenségek, még akkor is, ha minden napra jut belőlük. Jordan Peterson Miért nem vagyok többé professzor a Torontói egyetemen? című írása, mely múlt héten jelent meg a Mandineren, mindenesetre az előbbi verziót támasztja alá.

A világszerte ismert pszichológus professzor otthagyta a katedrát. Egyszerűen elege lett abból, ami a kanadai egyetemeken folyik. Elege lett a woke-ideológia korlátlan térnyeréséből, a kvótákból, a rasszista megközelítésből. Abból, hogy a tehetség és a rátermettség ma már semmit sem számít, csakis a bőrszín a lényeges szempont. Beszámol egy olyan évfolyamról, amely felvételi teszt nélkül került az egyetemre, ahol mind egy szálig elhasaltak a statisztika vizsgán. A konklúzió: a statisztika elnyomó, rasszista tudomány... "Ez azt jelenti, hogy egy olyan kutatógenerációt akarunk létrehozni, akik teljesen alkalmatlanok a munkára." Jordan Peterson szerint a sokszínűség, az inkluzivitás és az egyenlőség rögeszméi totálisan lerombolják az oktatást, és mindent, ahová befészkelik magukat. (Diversity, Inclusivity, Equity – azaz DIE, vagyis HALÁL.)

"A szociálpszichológia annyira korrupt, hogy a második világháború után hat évtizedig tagadta a baloldali tekintélyelvűség puszta létezését is." - állítja a kanadai szerző. A zsigeri (és erkölcsileg helyes) reakciónk természetesen az, hogy a tudománynak objektívnek kell maradnia és nem szabadna, hogy képviselői bármilyen ideológia oltárán feláldozzák azt. S ha az ilyenfajta árulással szemben megértők nem is lehetünk sohasem, értők azért igen. A szociálpszichológia lényegében azt vizsgálja, hogy a társadalom miként hat az egyénre. Már magában az alapfelvetésben ott fészkel a marxista attitűd: az egyén nem felelős önmagáért, minden a társadalom bűne, a körülményeink áldozatai vagyunk. Természetesen nem állítom, hogy nem léteznek tisztességes szociológusok, illetve szociálpszichológusok, azt azonban igen, hogy aki belső késztetésből e tudományterületek felé orientálódik, az nagy valószínűséggel rokonszenvezni fog a baloldali eszmékkel is. Ők ezt a hamis világot érzik természetes közegüknek, s talán meg sem fordul a fejükben, hogy megközelítésük mélyen tekintélyelvű, ideológiától torzult. "Ugyanezek a szociálpszichológusok amúgy a konzervativizmust (a „rendszer-igazolás” álarcában) egyúttal nagyrészt a pszichopatológia egy formájának tekintik." Ismerjük a jelenséget: aki másképp gondolkozik, az náci, de minimum pszichopata. Ez csupán azért erős, mert pszichológusok, a tudomány képviselői gondolkodnak így. Ha ők jelentik ki egy-egy személyről, vagy gondolkodásmódról, hogy az beteg, annak súlya van, azt a közvélemény komolyan veszi. Mi laikusok - elvileg - felelőtlenül dobálózhatunk e kifejezésekkel, már ha olyan környezetben élünk, ahol a szólásszabadság még él. Nyugaton a kettős mérce minősített esetét látjuk: a szexuális elhajlások még laikusként sem nevezhetők rendellenességnek, hiszen az bántó és tapintatlan volna. A konzervatív attitűd azonban gond nélkül illethető a pszichopata jelzővel, akár még szakemberek szájából is. Nem tűnik igazán sportszerűnek.

Viszonylag ritkán ejtünk szót arról a jelenségről, mely szerint az ideológiai forradalmakat jellemzően nem az elnyomottak, nem a valódi áldozatok hívják életre. Ezek csaknem minden esetben értelmiségi őrületek. Már Churchill is "kegyetlen, véres szájú professzoroknak" nevezte a kommunistákat, utalva arra, hogy e szemléletmód mely berkekben sarjad. Természetesen hiba volna azt gondolni, hogy minden diplomás ember zakkant. Léteznek olyan területek, amelyeket komoly anyagi és társadalmi megbecsülés övez. Ügyvédek, mérnökök, pénzügyi területen dolgozó közgazdászok, sőt a nyugati világot tekintve az orvosokat is ide sorolhatjuk - aligha jutna eszükbe, hogy felrobbantsák a számukra oly áldásos civilizációt. Ismerjük ugyanakkor azt az értelmiségi szegmenst is, amely - talán nem is mindig a tehetségtelensége miatt, lehet, hogy csak szerencsétlen szakterület-választásából fakadóan - sosem futott be igazán. Akik annak idején világmegváltó tervekkel vették át diplomájukat, hogy azután - napról napra élve - elsüllyedjenek a középszerűségben és a teljes ismeretlenségben. Pedagógusok, bölcsészek, szociológusok... hosszú a sora azoknak a területeknek, amelyek kitermelik a frusztrált, meg nem értett, örökké keserű és elégedetlen okostojásokat. A gyilkos ideológiák térnyerése az ő lelkükön száradt már a 20. században is, és ma sincs ez másképp. Az egyetemi világban otthonosan mozgó Jordan Peterson nyilván testközelből ismeri ezt a réteget. A filmrendezők előtt sem idegen a jelenség, és viszonylag gyakran meg is jelenítik a frusztrált, el nem ismert értelmiségi karakterét. Gondoljunk csak a Breaking Bad című sorozatra, mely öt évadon át építgeti Walter White, a középiskolai kémiatanár személyes forradalmát. Ugyanezt a témát lovagolja meg a 2017-ben bemutatott osztrák-német film, a Mérgezett egér, vagy épp a 2002-es lengyel szatíra, A bolond egy napja címmel. Jóllehet az említett filmművek hősei nem gyártanak új ideológiákat, ugyanakkor egészen kitűnően bemutatják a mellőzöttségből fakadó vérgőzös indulatot. Egyszerűen muszáj érzékelnünk ezt a toxikus lelkületet, ha érteni kívánjuk a világunkat.

Jordan Peterson világossá teszi, hogy a progresszív ideológia már jó ideje kitört az egyetemek falai közül, behatolt a művészetek felségterületére, mi több, lassan az üzleti szférát is bekebelezi. Az írásmű végén a cégvezetőkhöz intéz szenvedélyes felhívást: "Vezérigazgatók! Ne fitogtassatok olyan erényt, amellyel nem rendelkeztek!  Ha nem akarsz kedvében járni egy kisebbségnek, amelyik szó szerint gyűlöl téged, ne tedd! Elvégre ti gonosz kapitalisták vagytok, és elvileg büszkék is vagytok erre. Jelenleg nem tudom megítélni, hogy még a professzoroknál is gyávábbak vagytok-e. Miért nem száműzitek vissza a humán erőforrás osztály DIE-ideológián felkapaszkodó alkalmazottait a számukra sokkal megfelelőbb elnevezésű »személyzeti osztályokra«, hogy ezzel megakadályozzátok őket abban, hogy beleavatkozzanak a ti és alkalmazottaitok lelkivilágába, és kivégezzenek titeket?" Úgy tűnik, nem csak számomra, de Jordan Peterson számára sem világos, hogy az üzleti szféra képviselői miért csatlakoznak e progresszív őrülethez. Amikor az egyetemi környezetben, s különösen a társadalomtudományi karok háza táján reneszánszát éli a marxizmus, azon már egyikünk sem lepődik meg. A piaci működéstől azonban semmi sem áll olyan távol, mint bármely ködös ideológia szervilis kiszolgálása. Ahogyan 1970-ben a vállalati társadalmi felelősségvállalás kapcsán Milton Friedman igen helyesen megfogalmazta: a cégek csupán a profit növeléséért felelősek. Ez azt jelenti, hogy egy vállalkozás életében - közvetlenül vagy közvetve - mindennek a ráfordítások csökkentéséről, illetve a bevételek növeléséről kell szólnia. A vállalaton belüli érzékenyítő tréningek, valamint a progresszív irányvonalhoz illeszkedő marketingkommunikáció elemei költségmegtakarítást bizonyosan nem eredményeznek, így muszáj arra következtetnünk, hogy mindez a forgalom bővítését szolgálja. Ez pedig csakis abban az esetben lehetséges, ha az adott vásárlóközönség már kellően agymosott. 

Ami igazán szokatlan, a szerző Putyintól idéz: "Lehet, hogy ez néhány ember számára meglepő, de Oroszország már járt itt. Az 1917-es forradalom után a bolsevikok Marx és Engels dogmáira támaszkodva szintén azt mondták, hogy megváltoztatják a meglévő módszereket és szokásokat, és nem csak a politikai és gazdasági, hanem az emberi erkölcs fogalmát és az egészséges társadalom alapjait is megváltoztatják. Az ősi értékek, a vallás, az emberek közötti kapcsolatok lerombolása, egészen a család teljes elutasításáig terjedt. Nálunk is volt ilyen. A szeretteinkről kémkedés, a besúgás bátorítása. Mindezt előrelépésnek tekintették és egyébként széles körben támogatták akkoriban az egész világon is, és meglehetősen divatos is volt, ugyanúgy, mint manapság. A bolsevikok egyébként abszolút intoleránsak voltak az övéktől eltérő véleményekkel szemben. Úgy gondolom, hogy ennek eszünkbe kell jutnia néhány olyan jelenség kapcsán, aminek most tanúi vagyunk. Elnézve, mi történik számos nyugati országban, elképedve látjuk azt a korábbi hazai gyakorlatot, amit mi szerencsére, remélem, már a távoli múltban hagytunk. Az egyenlőségért és a diszkrimináció ellen folytatott harc abszurditással határos agresszív dogmatizmussá fajult." Alig hiszem, hogy bárki is gondolta volna harminc, pláne negyven évvel ezelőtt, hogy egyszer majd az orosz elnök fogja józanságra inteni a nyugati világot. Végtelenül szürreális, ám e kérdésben Putyin minden szava megállja a helyét.

Úgy tűnik, Jordan Peterson is értetlenül áll azok előtt, akik e dühöngő elmebajból mit sem érzékelnek. Magyarországon mindez távolinak és túlságosan extrémnek tűnik - s amíg konzervatív kormány van hatalmon, remélhetőleg így is marad -, ezért könnyű lesöpörni az asztalról. Ám akik Kanadában, az Egyesült Államokban, vagy bárhol a világban immár derékig járnak a woke-őrületben, s még mindig nem érzik a bajt, azok talán teljes vakságot fogadtak. Nekik üzen a szerző: "És ez mindenhol ott van. Ha nem látod, akkor vagy a homokban van a fejed, vagy valami sokkal említhetetlenebb helyre dugtad be."

Ha nagyon le szeretnénk egyszerűsíteni a világot, azt mondhatnánk: három szférájáról tudunk. Az első az anyagi, fizikai dimenzió. A második a lélek, a tudat, a szellem síkja. A harmadik szektorba sorolhatunk mindent, ami mindezeken túli: Istent, karmát, sorsot, véletlent, természetfelettit. Létezésünk minden apró mozzanata ezen szférák valamelyikében - vagy ezek valamiféle összjátéka nyomán - dől el, azonban nagyon nem mindegy, hogy hol és miként. A materialisták görcsösen ragaszkodnak hozzá, hogy bármit vissza lehet vezetni az anyagra. A pszichológusok szinte mindenben lelki okokat, traumákat, gyermekkori sérüléseket látnak. A hívők minden rezdülésben Istent keresik. Vajon hol van az igazság?

Amennyiben kertünket egy hatalmas kő ékteleníti, melyet képtelenek vagyunk elmozdítani, elménk - beállítottságunktól függően - azonnal háromféle magyarázattal is szolgál. A legkézenfekvőbb szerint izomzatunk nem elég fejlett a művelethez. A pszichológiai síkján - mely szerint minden fejben dől el -, egyszerűen nem bízunk magunkban, nincs hitünk a saját képességeinket illetően. A misztikus verzió szerint pedig Isten az, aki nem akarja, hogy a kő elmozduljon. Ha azt vizsgáljuk, hogy egyáltalán miként jut eszünkbe ilyen erőt próbáló feladat, ugyanezekkel a síkokkal fogunk találkozni. A racionális elme valamiféle kézzelfogható magyarázattal szolgál: bántja az esztétikai összképet, akadályozza a parkolást, vagy épp tulipánt ültetnénk szikla a helyére. Esetleg valamiféle sajátos formáját választjuk a testedzésnek. Egy pszichológus könnyen vágja rá: arról van szó, hogy meg akarjuk mutatni apánknak (aki sohasem dicsért minket semmiért), hogy igenis képesek vagyunk rá. A hívő verzió ezúttal is a legszimplább: Isten akarata, hogy megpróbáljuk. (Talán még valami erre vonatkozó, homályos utalást is elő lehet varázsolni a szent könyvek egyikéből.) Valójában mindhárom érvelés legitim lehet bármilyen élethelyzetben, a tisztánlátás ugyanakkor elkerülhetetlen. Az életünk múlhat rajta.

A materiális világ feltérképezésében kezdünk egészen jól állni. Galilei, Newton, Einstein... elég régóta építgetjük a természettudományok ismeretanyagát. A pszichológia ehhez képest még gyerekcipőben jár, a tercier szektorról pedig - értelemszerűen - soha nem is fogunk tudni semmi biztosat, valójában e definíció mentén hoztuk létre a harmadik halmazt. Nem sokan vitatják, hogy a megismerésnek ez a természetes és racionális útja: először fizikai magyarázatot keresünk, ennek hiányában pszichikait, majd ha itt sem járunk sikerrel, marad a hit, mint végső mentsvár. Amikor például a meddőség problémájával találkozunk, az első, amit vizsgálni érdemes, hogy fellelhető-e valamiféle szervi elégtelenség. Ha ilyen nincs, érdemes azonnal átevezni a lelki síkra; se szeri se száma az olyan eseteknek, amikor rejtett traumák, vagy épp az adott párkapcsolat - ki nem mondott - bizonytalansága akadályozza a gyermekáldást. Az nem megy, hogy rögtön egy terapeutára, vagy épp az ima erejére bízzuk magunkat, miközben csupán a petevezeték elzáródását kéne orvosolni. És ugyanígy: az sem tisztességes, amikor meddőségi klinikák - bár semmiféle organikus problémát nem találtak - sokadszorra is a mesterséges megtermékenyítést erőltetik, holott már rég a pszichológiai problémákra illene fókuszálni. (Annak persze lehet válás a vége és akkor ugrik a bevétel.) Szóval: az elvek szintjén tisztában vagyunk a megismerés logikus útjával, sokan mégsem ezen járnak. Az ateisták hallani sem akarnak semmiféle transzcendens világról. A fanatikus hívők tesznek a tudományra, s csakúgy, mint 60-80 ezer évvel ezelőtti őseink, mindent az isteni szférából eredeztetnek. A pszichológia megszállottjai pedig még egy mezei náthát is azzal magyaráznak, hogy anyánk nem szeretett eléggé... A legfurább szerzetek mindenesetre a hívő katolikus mérnökök (ismerek ilyet, jó párat). Ők egyszerűen átugorják a második lépcsőfokot, és kizárólag a végpontokból táplálkoznak. Materialistákat megszégyenítő hevülettel kapaszkodnak a tudományos igazságokba, miközben hittel vallják a (sokszor ezekkel ellentétes) vallási dogmákat, viszont mélyen elutasítanak mindent, ami az emberi psziché működésével összefügg. Szerintük az elmének nincs teremtő ereje, s rombolni sem képes - pszichoszomatikus betegségek márpedig nem léteznek, állítják. Talán így próbálják védeni magukat a kognitív disszonanciától, amelyet a hit és a tudomány feszültsége okozna...

Az eddigiekben vázolt hármas tagozódás az élet csaknem minden szegmensében fellelhető. A különböző művészeti ágakban feltétlenül. A szakmai, formai szempontok rendszerint jól definiálhatók, elsajátíthatók. Bárki tanulhat zeneszerzést, avagy beiratkozhat egy novellaíró kurzusra, s hacsak nem reménytelenül tehetségtelen, úgy egy hűvös mesterember biztosan faragható az illetőből. Persze érezzük, hogy ez még kevés: muszáj a lélekre is hatni. S ha ily módon meg is születik a tökéletes mű, még mindig nincs semmi, ami garantálná a közönségsikert. Említhetjük Van Gogh nevét, aki remekművei közül egyet sem adott el élete során. Vajon mi hiányzott az áttöréshez? Pókerjátékosként sokan valami hasonlót élünk át. Tisztában vagyunk a játék matematikai alapjaival - ez az első lépcső. A pszichológia szintje a következő: olvasni a jelekből, megérezni a gyengeséget, támadni a feszeseket, blöffre késztetve becsapdázni a lazákat... Körülbelül idáig tart a mozgásterünk, innentől Fortuna kezében vagyunk, és nincs az a hosszútáv, amely tökéletesen igazzá tenné a mondást, mely szerint "a szerencse forgandó". S ha már analógiákat keresünk e klasszikus, hármas tagozódásra, muszáj megemlítenünk a Szentháromság misztériumát is. Itt az Atya képviseli az ószövetségi dogmavilágot, a tízparancsolatot, a vallási előírásokat. A Fiú már a pszichológia síkját tárja fel: Jézus tanításainak oroszlánrésze lélektani természetű, gondoljunk csak az ítéletmentesség tanára, az éber tudatosságra, a pozitív gondolkodás erejére, vagy épp a megbocsátás fontosságára. És talán a Szentlélek lesz az, aki majd megvilágít mindent, ami szemmel nem látható, tudattal fel nem fogható.

Valószínűleg az egészség az a terület, amely legtöbbünk számára a legfontosabb, s melyet a mai napig elképesztően sok bizonytalanság leng körül. Vajon mitől betegszünk meg? Kismillió egészségügyi probléma létezik, melyek kapcsán az orvostudomány meglehetősen tisztán lát: ismeri a kórokozó baktériumot, illetve vírust; a hatásmechanizmust; az okozott tüneteket; valamint az optimális gyógymódot is. Ezeknél az eseteknél felesleges lelki panaszokat kutatni, vagy Istent hibáztatni - a kórtörténet minden eleme testi síkon keresendő. Tudjuk azonban, hogy nem minden egészségügyi panasz ilyen szimpla ügy. Ha a kiváltó ok valamiféle lelki probléma - stressz, szorongás, érzelmi trauma, depresszió stb. -, olyankor pszichoszomatikus betegségről beszélünk. Ahhoz azonban, hogy egy-egy eset kapcsán ezt magabiztosan kijelenthessük, az a minimum, hogy tisztában legyünk a lehetséges móddal, ahogyan a lélek panasza a fizikai síkra transzformálódik. Az aligha tűnik kielégítőnek, hogyha romlik a szemünk, s a természetgyógyászat felkent papja azonnal rávágja: "Hát persze, hiszen nem akarjuk észrevenni a valóságot!" És itt nem arról van szó, hogy nem lehet igaza. Simán lehet, hogy valóban beteg játszmát folytatunk, s tűzzel-vassal igyekszünk távol tartani magunktól az igazságot. Még az is előfordulhat, hogy valóban ez a probléma forrása; a szaruhártya, vagy a szemlencse optikai változása, vagy épp a látóideg rendellenessége tényleges összefüggésben áll vaskalaposságunkkal, szűklátókörűségünkkel. Csupán a közbülső lépcsőfokok hiányoznak, s amíg ez így van, a diagnózis aligha vehető komolyan. Hogy néhány kielégítő példát is említsek:

• A stressz és a fizikai fájdalom kapcsolata jól magyarázható: az izmok megfeszülnek, s egyszerűen nyomni kezdik az ideget.
• Egy - a Stanford Egyetemen végzett - kutatás bebizonyította: minden idegesség a mellékvese által termelt kortizon szintjét növeli. Ez a hormon növeli a vér zsír- és cukorszintjét, vagyis két lábon járó szív- és érrendszeri kockázattá válunk.
• Amikor szomorúak vagyunk, testünkben megnövekszik az opioid vegyületek száma. Ezek nemcsak hangulatunk romlását alapozzák meg, hanem immunrendszerünket is gyengítik, illetve betegségre való hajlamunkat is fokozzák. Mindezek mellett egy olyan IL-18 nevű gyulladásserkentő fehérjét is termelnek, amelyek szív- és érrendszeri betegségek kialakulásához vezethetnek.
• Számos kutatás igazolja, hogy a harag növeli a vérben a citokin nevű, gyulladásokat stimuláló anyag mennyiségét. Ez magyarázatot nyújt a cukorbetegség, az infarktus, vagy épp az ízületi gyulladások kialakulására.
• A Londoni Egyetem tudósai szerint a féltékenység vérnyomásnövelő, megemeli az adrenalinszintet és gyengíti a védekezőrendszert. Az okozott tünetek: álmatlanság, szorongás, szívritmuszavar.

Simán lehet, hogy pár év, vagy évtized múlva már minden világos lesz számunkra; pontosan ismerjük majd az összes olyan tünetet és kórságot, amelyeket pszichológiai eredetű problémák okoznak, mi több, az odavezető út valamennyi lépcsőfoka is feltárul majd előttünk. Addig azonban az esetek jelentős részében totális sötétségben tapogatózunk. Több száz betegséghez automatikusan kapcsoljuk a pszichoszomatikus jelzőt, miközben halvány fogalmunk sincs a kialakulás módjáról. Ilyen a fejfájás is, melynek különböző fajtáiban az emberiség jelentős hányada szenved. Eredetét firtatva azonban az orvostudomány többnyire széttárt karokkal reagál.

Szóval: minden fejben dől el? Jómagam azok közé tartozom, akik szerint a dolgok oroszlánrésze igen. Nagyrészt rajtunk áll, hogy miféle személyiséget építünk magunknak, s hogy az elvezet-e bennünket az elégedettség, a kiegyensúlyozottság, a béke és a jólét világába. Ez nem kevés - és a legtöbben bizonyára be is érnék ennyivel -, azonban mindezeken túl már aligha tehetünk bármit. A csillogó tehetség, a kiemelkedő siker, a meg nem szolgált szerencse, a kívülről ránk törő betegségek és egyéb váratlan katasztrófák - ezek olyan áldások és átkok, melyekbe nem sok beleszólásunk lehet. Ezek a legkevésbé sem fejben dőlnek el, vagy legalábbis nem a miénkben.

Orbán Viktor minden volt már. Opportunista, gerinctelen, kaméleon, skizofrén... Legutóbb, Mérő László könyvében dörzsölt szélkakas. Hogy mindezekben mennyi igazság van, arra a későbbiekben feltétlenül kitérünk. Ám kezdjük azzal, hogy megvizsgáljuk politikai környezetét! Ha valakit ugyanis elvtelennek bélyegzünk, annak csakis akkor lehet súlya és valós jelentése, ha létezik valamiféle stabil háttér, amelyhez egyáltalán igazodhatunk.

SZDSZ

A Szabad Demokraták Szövetsége - a Fideszhez hasonlóan - 1988-ban jött létre. Mindkét párt a klasszikus liberalizmus elveit hirdette, mélyen hittek a szabadpiaci működésben és semmi sem állt tőlük távolabb, mint a kommunista-szocialista világ. Ehhez képest az SZDSZ már 1994-ben, mindössze négy évvel a rendszerváltás után feladta minden meggyőződését és összebútorozott Horn Gyuláékkal. Immáron évtizedek óta megy a mosakodás, hogy nem a féktelen hataloméhség vezette őket, hanem az ország érdeke: kellett egy szalonképes párt, amely féken tartja a szocikat és elfogadható Nyugat-Európa számára... Ha mindez tartalmaz is igazságmorzsákat, attól még nem több szánalmas magyarázkodásnál. Az SZDSZ az első lehetséges pillanatban búcsút intett minden valaha volt alapelvének, hogy aztán a jól megérdemelt, lassú kimúlás legyen az osztályrésze.

MDF

A Magyar Demokrata Fórumot nem a hirtelen és elvtelen politikai fordulat sodorta a mélybe. Pont fordítva: a lassú kimúlás réme vitte vállalhatatlan utakra. Csurka a párt radikális szárnyát lenyesve 1993-ban megalakította a MIÉP-et. 1996-ban a mérsékeltek is kiváltak, létrehozva az MDNP-t, a használható arcok pedig átültek a Fideszbe. Végül már szinte alig maradt valaki; 1998-ban a hajdan legerősebb politikai formáció alig ért el 3%-ot a parlamenti választásokon. A Dávid Ibolyára és Herényire zsugorodott pártocska megkezdte látványos balra tolódását, hogy ezzel az utolsó szöget is beverje az MDF koporsójába. 2010-ben Bokros Lajos lett a párt kormányfőjelöltje, ami már önmagában is egy vicc, ám az igazi mulatságot az utcáról összehalászott képviselőjelöltek bemutatkozó videói szolgáltatták. Akkortájt minden megfáradt baráti összejövetelt feldobott, ha végignéztük e gyöngyszemeket. (A Youtube-on - egy csokorba szedve - a mai napig megtekinthetők. Felejthetetlen élmény.)

MSZP

Az MSZMP utódpártja azzal a küldetéssel alakult, hogy a rendszerváltást követően baloldali, szociáldemokrata politikát folytat majd. Nos, ennek nem sok tanújelét adták. A Bokros-csomag, majd tíz évvel később a Gyurcsány-kabinet működése is híján volt mindenféle szociális érzékenységnek. Egyedül a Medgyessy-kormány hajtott végre igazi baloldali programot, ám abba bele is roppant az ország. Legyünk persze tisztességesek: a Magyar Szocialista Párton belül mindig is voltak olyanok, akik baloldali fordulatot sürgettek, a klasszikus szociáldemokrata értékekhez való visszatérést szorgalmazták - Botka László vagy Szanyi Tibor nevét is megemlíthetjük -, azonban hangjuk sosem volt elég erős. (Ma már egyikük sem tagja a kommunista utódpártnak.) Az MSZP tehát nem csupán a sikeres kormányzással, de az elvhűséggel is adósa maradt választóinak. A közelmúlt közvélemény-kutatási adatai alapján még átlépné a parlamentbe jutás küszöbértékét, azonban minden jel arra mutat, hogy már jó ideje csendes haláltusáját vívja. Aligha kerülheti el az SZDSZ és az MDF sorsát.

JOBBIK

A rendszerváltás óta eltelt 32 esztendő leglátványosabb pálfordulását egyértelműen a Jobbik hajtotta végre. Radikális jobboldali pártként indultak, mára Gyurcsány leghűségesebb katonáivá váltak. Már aki maradt, hiszen nem csupán a húzóarcok többsége távozott, de a végeken a pártszervezetek is sorra számolják fel saját magukat. Alig hiszem, hogy a párt túléli az idei választásokat.

LIBERALIZMUS

Ennyit a magyarországi pártok elvhűségéről. Most tekintsük azt az ideológiát, amelyhez - bírálói szerint - a Fidesz hűtlenné vált. Természetjogi gondolkodás, alkotmányos jogállam, önszabályozó piac, a sajtó- és véleményszabadság, vallási türelem és tolerancia - nagy vonalakban ezek jellemzik a klasszikus liberális iskolát. Ebbe az eszmeiségbe sehogyan sem fér bele semmiféle kvótarendszer, kritikai fajelmélet, cenzúra, gondolatrendőrség, eltörlés-kultúra, állami piacszabályozás, sem pedig a közrend és a határvédelem feladása. A trend egyértelmű: a világ ma már egészen mást ért liberalizmus alatt, mint amit az elmúlt kétszáz évben értett. A mai maintstream balliberális gondolkodás a szöges ellentéte annak, amit pár évtizede még klasszikus liberalizmusnak neveztünk. A zászlót a libertáriusok viszik tovább, ugyanakkor muszáj leszögezni: a modern konzervativizmus lényegesen közelebb áll a felvilágosodás liberalizmusához, mint a mai, progresszív gondolkodás. Amikor tehát a Fidesz - és Orbán Viktor - pálfordulásáról beszélünk, még véletlenül sem szabad számonkérnünk rajtuk a mai, orwelli világ normáit. Elég, ha szóvá tesszük azokat az elhajlásokat, amelyekkel saját alapelveiktől kerültek távol. 

FIDESZ

Orbán meglehetősen korán - körülbelül 1993 táján - belátta, hogy tisztán liberális eszmeiséget hirdetve lehetetlen választást nyerni Horthy és Kádár országában. Egy széles választói bázisra támaszkodó néppártnak fel kell vállalnia némi konzervatív retorikát, valamint nem csekély baloldali szemléletmódot is. 1998-ban még a POLGÁRI számított a legfontosabb jelzőnek, 2010 után már a NEMZETI és a KERESZTÉNYDEMOKRATA melléknevek az uralkodók. Ezzel együtt a legfontosabb elvi alapok - a polgárok egyéni szabadságának, biztonságának és jólétének szem előtt tartása - érintetlenül megmaradtak. A kormányzat a legkevésbé sem szól bele az emberek életstílusába, hétköznapjaiba, értékpreferenciáiba. Amíg Ausztriában már küszöbön a kötelező védőoltás, nálunk határozott a kabinet álláspontja: marad az önkéntesség. Amíg a világ számos országában a lezárásokban, a tiltásokban, a karanténban hisznek, addig idehaza meglehetősen szabadon mozgunk. (Az elmúlt tizenkét év során talán a vasárnapi zárvatartás elrendelése volt az egyetlen olyan kísérlet, amely önkényes és értelmetlen tiltást hozott, ám ez is gyorsan lekerült a napirendről.) A kabinet elkötelezett a folyamatos adó- és járulékcsökkentés mellett; ez ugyancsak lényeges liberális elem. Ami pedig a legfontosabb: Orbán miniszterelnöksége idején nem találkoztunk egyetlen olyan esettel sem, amikor a rendőrség a polgárok ellen fordult volna, még a legenyhébb túlkapás is elképzelhetetlen számomra. Nyugat-Európában ugyanez aligha mondható el - Hollandiában nemrég éles lőszert is bevetettek a tüntetők ellen -, illetve idehaza sem tapasztaltuk e humanista attitűdöt 2006 táján.

Ennyit a pozitívumokról. Hamis képet festenénk, ha azt állítanánk, hogy Orbán Viktor és a Fidesz semmit sem változott az elmúlt 34 esztendő során. Ahogyan a hosszú hajú, szakállas forradalmárból testes, pragmatikus országvezető vált, úgy terebélyesedett a kormányzópárt eszköztára is. Számos megkérdőjelezhető intézkedést sorolhatnánk a mögöttünk hagyott három ciklusból, ám elég, ha csupán a legutóbbit, pár alapvető élelmiszer árstopját említjük. Ez a lépés nem csupán értelmetlen (hiszen aligha eredményez érzékelhető megtakarítást bárkinél), nem csupán a választási kampány kendőzetlen eleme (és igaza van az ellenzéknek: rém kínos, ha ez ma még működik), de jókora pofon a szabad piacnak, a liberális alapelveknek is. Rossz nézni, ahogy kormánypárti politikusok és újságírók megpróbálják védeni a védhetetlent; pozitívumként beállítani az atyáskodó, kádárista államot.

Azt látjuk tehát, hogy adott egy politikai színpad, amelynek csaknem minden szereplője elkövette a maga pálfordulását, s a többség nem is élte túl ezt az éles váltást, vagy legalábbis megállíthatatlanul elindult a lejtőn. Talán a Demokratikus Koalíció az egyetlen őszinte és következetes párt a palettán. Gyurcsány Ferenc, Dobrev Klára és Niedermüller Péter számos alkalommal kiálltak a progresszió, az LMBTQ-ideológia és a bevándorlók korlátlan befogadása mellett. Niedermüller alig pár napja megerősítette: a déli határkerítés embertelen és elbontandó. A DK eszmecsomagja messze a legkövetkezetesebb, még úgy is, hogy a választópolgárok 90%-a számára tökéletesen elfogadhatatlan, sőt egyenesen ijesztő. Orbán ennél lényegesen rugalmasabb: igyekszik úgy kormányozni, ahogyan az a magyarság szájíze szerint való. Ez néha otromba lépéseket is eredményez, mint jelenleg a hatósági ár bevezetése, mindazonáltal az elvtelen jelzőt aligha aggathatnánk a miniszterelnökre. Minden jel arra mutat, hogy az alapvető értékekhez igyekszik kitartóan ragaszkodni. Nem is tűnik úgy, mintha a Fideszt a kimúlás réme fenyegetné.

A Ne nézz fel! az utóbbi évek egyik legjobb filmje - ekképp ajánlották többen is. Igazuk volt, egyáltalán nem csalódtam. Azon ritka alkalmak egyikét élhettem át, amikor családom minden tagja 140 percig a képernyő előtt maradt, senki sem szivárgott vissza csendben a szobájába.

Leonardo DiCaprio, Meryl Streep, Cate Blanchett, Jonah Hill... csupa zseniális alakítás. Egy katasztrófafilm, egy valódi dráma, amelyet végigröhög a néző. A végső pusztulás szélén álló Föld - a lehető legelcsépeltebb sztori, mégis minden eddigi, hasonló témájú mozitól karakteresen eltérő. Nincsenek sejtelmes célzások, balladai homályok, a szatíra minden egyes eleme szájbarágósan egyértelmű, mégis ütős, mégis mellbevágó. Tűpontos pillanatkép a 21. század elejéről. Különösen érdekes, hogy Netflix produkcióról van szó, amely nem csupán Trumpnak, a republikánusoknak, a klímaváltozást tagadóknak tart görbe tükröt, de annak a posztmodern, progresszív világnak is, amelynek építésében a Netflix maga is tevékeny részt vállal.

A célkeresztbe elsősorban a felelőtlen politikai elit kerül, amely tehetségtelen ingyenélőkkel veszi körbe magát, s amelyet csupán a hatalom megtartása motivál. Egészen parádés a kezdés: a csillagászok rohamtempóban érkeznek Washingtonba, hogy hírt adjanak a közelgő katasztrófáról, ám az elnökasszony egy álló napig várakoztatja őket. Még a legpitiánerebb szülinapi megemlékezés is előnyt élvez a tudomány döbbenetes prognózisával szemben... Idővel megjelenik Elon Musk karaktere is, szimbolizálva a teljes üzleti elitet, amely kényére-kedvére dróton rángatja a kormányzatot. Jelentős hangsúlyt kap a kereskedelmi média, illetve az általa képviselt attitűd bemutatása is. Legyen minden cukros, negédes, könnyen fogyasztható... (Adam McKay, a film forgatókönyvírója, rendezője és producere meg is fogadta e tanácsot, a Ne nézz fel! kifejezetten szórakoztató, nézőbarát produkció.) Ezzel a szemlélettel természetesen nincs gond, egészen addig, amíg nem válik öncélúvá. Ha tényleg nagy a baj, a mosolygós könnyedség aligha segíti a megoldást. Az egyik legszellemesebb snittben előlép az ENSZ vezetője is, aki a közelgő tragédia küszöbén, amikor már totál menthetetlen a helyzet, képes arról beszélni, hogy majd (egyszer, valamikor) kidolgoznak egy cselekvési tervet... McKay-nek még csak nagyon meg sem kellett mozgatnia a fantáziáját, szinte egy az egyben az általa bemutatott világban élünk.

Nem muszáj Sherlock Holmesnak lenni ahhoz, hogy rájöjjünk: a film valójában a klímakatasztrófáról szól, a segélykiáltás nagyon is valós. (Leonardo DiCaprio szerepeltetése már önmagában is sokatmondó.) A kérdés csupán az: e párhuzam megállja-e a helyét? A filmben bazi nagy üstökös közelít felénk, vagyis egy olyan katasztrófát látunk, amely

• biztosan bekövetkezik,
• mégpedig vészesen gyorsan,
• biztosan halálos,
• biztosan globális méretű,
• pontosan beazonosítható oka van,
• és nem sok választási lehetőség adódik a kivédésére.

A Föld klímaváltozása a legkevésbé sem ilyen.

• Bolygónk éghajlati viszonyai folyamatosan változnak, ez közismert tény. Hol felmelegedésről, hol lehűlésről árulkodik a történelem. Pár évtizede még egy közelgő jégkorszakkal riogattak a szakértők.
• Lassú folyamatról van szó. Az elmúlt kétszáz évben a Föld felszíni átlaghőmérséklete összesen 1,1 Celsius-fokot emelkedett.
• A klímaváltozásban az az ijesztő, hogy pontos hatását nehéz felmérni. Ha egy üstökös becsapódik, az ilyen tekintetben egyszerű sztori, jól modellezhető. A felmelegedés sokféle hatással jár - jégsapkák elolvadása, tengerszint emelkedése, óceáni áramlatok leállása, pusztító hurrikánok kialakulása, elsivatagosodás stb. Az emberiség többsége számára mindenesetre nem jelent közvetlen életveszélyt. Egyes szakértők szerint 2 Celsius-fok az az átlaghőmérséklet-emelkedés, ahol a következmények már beláthatatlanok.
• Természetesen az éghajlatváltozás is globális, azonban hatása igen különböző lehet a földrajzi helyzet függvényében. Egyes tengerparti városok víz alá kerülhetnek (Dél-Ázsia e téren különösen veszélyeztetett), amíg a kontinensek belsejében ez aligha fenyeget. A trópusi övben számos virágzó régió válhat terméketlenné, míg ezzel párhuzamosan a sarkkörök felé haladva szélesedhet az élhető terület. Egyes állatfajoknak jelentősen szűkülhet, másoknak kifejezetten bővülhet az élettere.
• A klímakutatók többsége egyetért abban, hogy a globális felmelegedésben szerepet játszik az emberi tevékenység is. Abban azonban már a legkevésbé sincs konszenzus, hogy ennek jelentősége mekkora. A szén-dioxid, a metán, a dinitrogén-dioxid, illetve a troposzférikus ózon - vagyis az üvegházhatású gázok - olyan légnemű anyagok, melyeket a Föld maga is jelentős mértékben kibocsát, például vulkánkitörések során. Egyes kutatók szerint az emberi produktum eltörpül ezek mellett, s a klímaváltozás akkor is végbemenne, ha még mindig az ipari forradalom előtt járnánk. Mások szerint a civilizáció kibocsátása döntő mértékű, s ha nagyságrendjében kisebb is, mint amit a természet produkál, az egyensúlyt mindenesetre képes felborítani.
• Léteznek ugyan egységesen elfogadott klímacélok, azonban számos kérdés kapcsán még mindig nincsen általános érvényű vezérlőelv. Légi közlekedés, tengeri teherszállítás, atomenergia, erdők mérete stb. Van értelme felszámolni az atomerőműveket, ha helyette szénnel fűtünk? Van értelme lemondani a marhahúsról, ha helyette a világ másik végéről szállított, egzotikus élelmiszereket fogyasztunk? Az intézkedések egy része csupán marketingcélokat szolgál, miközben senki sem ismeri a tökéletes megoldást.

Számomra a film csúcspontja a Leonardo DiCaprio által alakított Dr. Randall Mindy kifakadása a tévéstúdióban: "Tényleg van egy hatalmas üstökös, ami a Föld felé tart. És abból tudjuk, hogy valóban létezik ez az üstökös, hogy láttuk, láttuk őt! A saját szemünkkel! Egy távcsövön keresztül és ráadásul még egy kurva kép is készült róla! Milyen bizonyíték kell még?? És ha még abban sem tudunk egyetérteni, hogy ha egy hatalmas üstökös, ami akkora, mint a Mount Everest, épp egyenesen a Föld bolygó felé tart, az nem egy kibaszott jó dolog, akkor mi a fene történt velünk? Az ég szerelmére, így egyáltalán hogy beszéljünk egymással, mégis mit tettünk magunkkal és hogy hozzuk helyre?" Ez a monológ jócskán túlmutat önmagán, de még a klímaváltozás problematikáján is. Itt élünk a 21. században, a történelem során sosem látott bőségben, sok ezer év felhalmozott tudásával a hátunk mögött, és még mindig nem tudunk megállapodni a legalapvetőbb kérdésekben sem. Mintha a bábeli zűrzavar posztmodern verzióját forgatnánk. A film kapcsán a néző a beavatottak áldott állapotát élvezheti: pontosan tudjuk, mi az igazság, s ugyanolyan döbbenten állunk az értetlenség, a hitetlenség és a közöny előtt, mint ahogy Dr. Randall Mindy és munkatársai. A valóságban azonban csak nagyon ritkán lehetünk ebben a helyzetben. Vajon tisztán látunk a koronavírus-járvány dolgában? Vajon van egységes válaszunk a bevándorlás kérdésére? Vajon a szexuális identitások terén minden releváns információval fel vagyunk vértezve? S mindez még hagyján: alapvető erkölcsi kérdésekben sem tudunk dűlőre jutni. A természetjogi gondolkodás, az alkotmányos jogállam, az önszabályozó piac, a sajtó- és véleményszabadság, a vallási türelem és tolerancia - mindezek nem olyan rég még általánosan elfogadott értékek voltak. Manapság egyszerre fordít hátat e vezérelveknek mind az illiberális, mind a progresszív kurzus. Az egyik oldal a történelmi múltat sírja vissza és összeesküvés-elméletekbe menekül, a másik orwelli világot épít, gondolatrendőrséggel, kifordított jelentésű szavakkal. "Az ég szerelmére, így egyáltalán hogy beszéljünk egymással?"

"A tények makacs dolgok." - Talán a legtöbbet idézett frázis A tanú című filmből. A Ne nézz fel! azonban egyértelművé teszi: a posztmodern korban már a tények sem számítanak. Annyira polarizálódtunk, szektásodtunk és fanatizálódtunk, hogy ma már az igazság is hidegen hagy bárkit, ha az szembemegy szekértáborának álláspontjával. Tényleg, mi a fene történt velünk?