téveszmék

téveszmék

"Egy igazi szakember mindenhez (is) ért"

2022. március 29. - G. Nagy László

fridi-banki.jpg

 

Nem is tudom, mikor hallottam ennyire elfogult, egyoldalú, már-már szektásan beszűkült tudatú beszélgetést, mint amilyen a Friderikusz Podcast legutóbbi adása volt. Friditől persze azt kaptam, amit várni lehetett: nyílt, kendőzetlen Orbán-gyűlöletet. Vendége, Bánki György azonban még rajta is túltett. Az ismert pszichiáter meglehetősen ravasz módon játszotta el a visszafogott, kimért szakértő szerepét, akinek minden szava bizalmat érdemel, hiszen ő a lélektan tudora, s mint ilyen, tévedhetetlen. Bánki György alakítása rém tudatos, még külön kifejezést is felvonultat attitűdje jellemzésére: reflektáltnak, vagyis indulatoktól mentesnek festi le a kívánatos - és értelemszerűen rá is jellemző - hozzáállást. A csalárdság abban áll, hogy a felek a diskurzus során mindvégig úgy tesznek, mintha pszichológiai természetű kérdéseket feszegetnének, miközben szemérmetlenül szimpla, nyers politizálást folytatnak. Friderikusz ennyi erővel meghívhatta volna Farkasházy Teddyt vagy Lendvai Ildikót is, csak velük nem működött volna az effajta színház.

 

Döbbenetes volt hallgatni ezt az értelmiségi interjúnak álcázott, kocsmai szintű fröcsögést, melyben a beszélgetőtársak egyikében sem merült fel egyéb igény, mint a NER kíméletlen szapulása. Mintha tökéletesen mellékes kérdés volna, hogy Orbánéknak létezik-e alternatívája, s ha igen, az kormányzóképes-e. Mintha egy véres, katonai diktatúrában élnénk, ahol teljesen mindegy, mit hoz a holnap, csak változás legyen, mert a jelen immáron elviselhetetlen... A dialógus - elszomorító módon - gyakorlatilag nem állt másból, mint a szokásos baloldali panelek legprimitívebb felemlegetéséből. A következőkben ezekből szemezgetünk.

 

"Úgy kérdezem, hogy az emberek hétköznapi tapasztalatainak miért nincs akkora erejük, hogy cáfolják a politika hazugságait például jólétről, nemzeti nagyságról, családközpontúságról? Miközben sokaknak az ismerősi körében mondjuk gyógyítható betegségekben haltak meg hozzátartozóik, mert mondjuk bejött a koronavírus, az ágyakat ki kellett üríteni, és utolsó stádiumos betegeket is hazaküldtek erre hivatkozva. Vagy mondjuk arra is hivatkozhatnék, hogy igen sok becsületes munkával igen sokak alig tudnak megélni. Ez egy másik csoport. Vagy az önmagát családbarátnak nevező kormány jócskán magára hagy ugye idős embereket, és szétszakítja a családokat azzal, hogy több százezer magyar külföldön, leginkább természetesen nyugaton telepedett le, ahol biztonságosabb, szabadabb az élet, és nagyobb a jólét, több a pénz. Ezeknek a személyes tapasztalatoknak, azt kérdezem, miért nincs olyan erejük, hogy az ezt látó, ezt megtapasztaló ember fejében rendet tegyen és ne higgyen mondjuk a politika lózungjainak?" - Friderikusz ezzel az elképesztően demagóg cunamival indítja az őrületet, s Bánki Györgynek muszáj mosolyogva végigbólogatni a meglehetősen hosszúra nyúlt kérdést. Szerencséje van, hogy nem magukra a felhozott példákra kell reagálnia, mert muszáj lenne a házigazda arcába tolnia, hogy ezek egytől egyig ostoba hazugságok. Bánki maga is orvos, így hallgatásával ahhoz a képtelenséghez asszisztál, hogy kollégái - esküjüket megszegve - gyógyítható embereket hagytak meghalni a pandémia idején, miközben az elmúlt két év során nemigen hallottunk hasonló esetről. Arról nem is beszélve, hogy egy európai felmérés szerint Magyarországon a legelégedettebbek az emberek a kormány járványpolitikájával; a megkérdezettek háromnegyede szerint Orbánék megfelelően kezelték a helyzetet. A becsületes munkából megélni nem tudók örök toposza sosem volt még ennyire időszerűtlen, mint manapság, amikor 12 éve folyamatosan nőnek a reálkeresetek, s a létminimum alatt élők száma is nagyságrendekkel csökkent a három ciklus alatt. No de ez Fridit nem zavarja, ahogy az az eszement ökörség sem, mely szerint a kormány a felelős a külföldön szerencsét próbáló fiatalok döntéséért és az ily módon, drámaian szétszakadó családokért. Bele sem gondol, hogy ez pont olyan, mintha Macront hibáztatná a Spanyolországban és Angliában játszó francia futballsztárok miatt. Bele sem gondol, hogy a Mohácsról, vagy Hajdúnánásról Budapestre költöző pályakezdők épp olyan sűrűn látják a szüleiket, mint a Londonból vagy Berlinből fapados járatokon rendszeresen hazalátogató társaik. Bele sem gondol, hogy húsz éve még lelkesen tapsolt Medgyessy Péternek, aki szerint a szabad és minőségi élet netovábbja, ha cukrászdát nyithatunk Bécsben... A legelképesztőbb mindazonáltal az, hogy az éleslátást kéri számon a jobboldali szavazóktól, miközben felhozott példái köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Pedig bőven lenne mit kritizálni a kormányzati működésben; egészen szánalmas, hogy egy intelligens sztárriporter beéri ilyen olcsó és hamis közhelyekkel.

 

"Amikor egy nagy közösségben ekkora szakadás keletkezik, mint a miénkben, és nem az együttműködés, az együttérzés hatja át, hanem az idegenkedés és a bizalmatlanság, és valaki ezt nagyon-nagyon ügyesen mindig újraszervezi, akkor iszonyatosan lecsökken az összefogásnak a képessége, nem tudunk együtt problémákat megoldani." Ezek már Bánki György szavai. "Az együvé tartozás vágya szerintem olyan elemi, és különösen most már itten sok évtized ilyen hányattatása után, hogy bármilyen feszültségek vannak, én biztos vagyok benne, hogy a legnagyobb boldogság lenne, ha tényleg megélhetnénk." Ha van valami, ami mindig előkerül az Orbán-fóbiában szenvedők csomagjából, az a kettészakított ország képe, melyért egyes-egyedül a miniszterelnök a felelős... Ha sportszerű szeretnék maradni, úgy részben igazat kell adnom: a kormányoldal valóban nem sűrűn gyakorol gesztusokat az ellenzék felé. No de ez csupán az érem egyik oldala. Vajon az ellenzék tett-e bármit is az elmúlt 12 esztendőben a békés közéletért? Vajon hány Fidesz által benyújtott törvényjavaslatot támogattak? Még azokat sem szavazták meg soha, amelyeket korábban ők maguk követeltek. Vajon hány olyan ügy volt az elmúlt három ciklus során, amelyben a kormány mellé tudtak állni? A hatpárti összefogás egyetlen kovásza az O1G szlogen, s politikai állásfoglalásaikban sem találunk sok elvszerűséget - egyetlen igazodási pontjuk, hogy a kabinettel szembehelyezkedjenek, tökéletesen függetlenül az adott ügy jellegétől, az ország érdekétől, vagy épp a józan észtől. Az igazán fanatikus ellenzékiek még arra is képesek, hogy a magyar fociválogatott ellen szurkoljanak, csak hogy ezzel is ártsanak a kormánynak... Alig hiszem, hogy az árokásás kifejezetten a konzervatív oldal lelkén száradna.

 

"Itt a dolog nárcisztikussága az az, hogy valamit kinyerek belőled, vagy belőletek, ami nekem jó igazából, az én imidzsemet gazdagítja, az én bankszámláimat, földjeimet hizlalja, és mégis azt kell gondoljad róla, hogy neked jó." Egy gyakorló pszichiáterről kevesen feltételeznék, hogy nem érti, mi fán terem a nárcizmus. Bánki György ráadásul még könyvet is írt a téma kapcsán - pontosan tudja, hogy a mi a jelenség lényege. Mi több, szakemberként azt is látnia kell - és a beszélgetés későbbi szakaszában kiderül: látja is -, hogy Orbán Viktor nárcizmusának melyek a nyilvánvaló jelei. Ha arról beszélne, hogy a miniszterelnök hatalommániás; hogy mindig, minden körülmények között a kezében kívánja tartani a gyeplőt; hogy szereti magát a megmentő szerepében tudni; hogy be kívánja írni magát a történelemkönyvekbe, úgy e jellemzésben a legtöbben ráismernénk. Kapzsisággal ugyanakkor aligha vádolnánk. A holdudvarában természetesen sok olyan figurát látunk, akik szeretik a fényűzést és a rongyrázást, Orbán azonban egyáltalán nem ilyen. Még egy drágább órát sem láttunk rajta sosem. (Lányán, Ráhelen annál inkább.) Bánki pontosan tudja, hogy a kormányfő szemében a pénz csupán eszköz a hatalom megtartásához, és nem fordítva. Mégis azt a hamis képet festi, mintha a bankszámla lenne a lényeg. Nem véletlenül kommunikál így - a nézők/hallgatók hergelését fontosabbnak ítéli a szakmaiságnál. Pontosan tudja, hogy a választópolgárok döntő többsége magasról tesz a történelemformáló hatalomra, ugyanakkor vért hány, ha egy politikus meggazdagszik. Az általános irigységre apelláló legszimplább gyűlöletkeltést látjuk, mely egészen méltatlan egy jó nevű pszichiáterhez.

 

"Partvonalon kívülre sodródtunk még inkább, mint ahogy voltunk, sőt még a korábbi nagy szövetséges Lengyelország is egyre inkább távolságot tart Magyarországtól. Lengyelország konzervatív lapja, a Rzeczpospolita azt írja, szó szerint idézem: Orbán egy rozsdás késsel döfte hátba Lengyelországot." Újfent Friderikuszé a szó, aki majd elélvez a gyönyörűségtől, hogy jelenleg nem felhőtlen a barátság a két nemzet között. Csupán azt felejtik el megemlíteni mindketten, hogy Nyugat-Ukrajna nem is oly régen még Lengyelország részét képezte, s a lengyeleknek most történelmi városaik bombázását kell végignézniük. Értjük szenvedélyes oroszellenességüket és ukránbarát attitűdjüket; a nyílt sisakos harci kedvüket és felelőtlen katonai javaslataik hátterét is, ám ez nem jelenti azt, hogy Magyarország érdekeit háttérbe szorítva mindenben követnünk kéne őket. Ha Fridiékben a korrektség legapróbb szikrája fellelhető volna, úgy nem ezen a múló feszültségen csámcsognának, hanem legalább vennék a fáradságot, hogy megvizsgálják, melyik fél képviseli a helyes álláspontot. Ez persze illúzió a részemről - az az oldal, amely arra alapozza a teljes hitvallását, hogy Orbán mindig mindenben téved, aligha fog szöszmötölni tényekkel és érvekkel. Friderikusz kéjes gyönyörűséggel beszél hazánk elszigeteltségéről, számkivetettségéről, külpolitikájának csődjéről, miközben minden egyes EU és NATO csúcson pontosan olyan döntések születnek, amelyek a magyar kormány álláspontjával tökéletesen megegyeznek.

 

"Ez velünk is megtörténhet (...) Mi történik akkor, hogyha ez az orosz külpolitika, ha ezt hívhatjuk így, szemet vet ránk is, hisz valójában erről van szó. Itt nem Ukrajnáról van szó, hanem fél Európáról..." - riogat Bánki György, immáron katonai és külpolitikai szakértői szerepben. Vajon honnan veszi ezt a légből kapott ökörséget?

 

"Amikor Brüsszel azt mondja, hogy srácok ne lopjatok, akkor a tömeg megtámadva érzi magát." A műsor vendége vissza-visszatér kedvenc toposzához, a gond csak az, hogy Brüsszel szinte mindennel támadja Magyarországot, talán ezt az egyet kivéve. Rendszeresen téma a jogállamiság, vagy épp konkrétan a gyermekvédelmi törvény, korrupciós ügyek azonban szinte még említésre sem kerülnek. (A 2018-as Sargentini-jelentés 68 oldalon keresztül sorolja a kormány bűneit, korrupciós problémát azonban csupán kettőt hoz, ebből az egyik a 4-es metró ügye és teljes egészében a Demszky-korszakhoz kötődik...)

 

"Beengedtük a putyinista propagandát." - sajnálkozik Bánki György, amikor szóba kerül, hogy esetleg Ukrajnának is lehet némi felelőssége a háború előzményei kapcsán. Ez a mélyen demokrata ember, aki e ponton már közel egy órája azon siránkozik, hogy mennyire tájékozatlanok, elfogultak és szellemileg renyhék vagyunk, azonnal cenzúrát követelne, ha az övétől eltérő álláspont is megjelenik a kommunikációs térben. Egészen szánalmas. 

 

Fridi a száz lerágott csont után előhúzta a százegyediket is, megkísérelve összemosni Orbán és Putyin személyiségét: "Orbán sem igen találkozik helyzetértékelésekkel, más látószögekkel, és pláne nem az övétől eltérő véleményekkel." Beszarás, de tényleg. Mire gondol ez az ember? Hogy a Karmelita kolostorban nincs internetkapcsolat? A miniszterelnök egyszerűen kinyitja a laptopját, s három másodperc múlva már a Telex, a 444, a HVG, vagy épp a 24.hu oldalán járhat. Ha akarná, se tudná elkerülni a százféle ellenvéleményt. Persze, simán lehet, hogy a Fideszen belül mindenki megjegyzés nélkül, szervilis módon elfogadja döntéseit, ám arra utalni, hogy elveszítette a kapcsolatot a valósággal - egy olyan közegben, ahol az ellenzéki sajtó teljes szabadságot élvez - egyenesen nevetséges.

 

Még hosszasan lehetne sorolni a klasszikus baloldali mantrákat, melyek mind elhangzottak a diskurzus során. Sokadszorra is kiderült, hogy Brüsszel nagylelkű és tévedhetetlen; hogy Nyugat-Európát a mai napig példás szabadság és biztonság jellemzi; hogy Zelenszkij egy makulátlan, csodálatra méltó hős; és hogy Putyin maga a patás ördög, Orbán Viktor pedig a kisinasa... Egészen szürreális élmény megmerítkezni ebben az alternatív valóságban. Megtudhattuk, hogy a kormánypárti szavazók ostobák, nem használják az elméjüket, s ha nagy ritkán mégis, úgy rém feszültek, hiszen hogyan is lehetne Orbánt támogatni mindenféle kognitív disszonancia nélkül? Fridi és beszélgetőpartnere szemmel láthatóan abban a buborékban élnek, amelyet három kétharmados Fidesz-győzelem sem volt képes kijózanítani. Talán majd most, a negyedik...

"A női külső bírálata rémes szexizmus"

pontozo_2.jpg

 

Míg Európában minden szempár Ukrajnára szegeződik, addig Ausztráliában jóval könnyedebb témák uralják a közbeszédet. Történt, hogy három férfiú kényelmesen elhelyezkedett egy domboldalon, s az arra elkocogó lányokat-asszonyokat pontozótáblákkal értékelni kezdték. Az egyik érintett nő annyira bepöccent, hogy nekiállt balhézni a srácokkal, s kamerájával rögzítette is az incidenst. Az ügy kapcsán számos cikk született, hétfőn a Balázsék című rádióműsorban is hosszasan foglalkoztak a témával. A stúdióban meglehetősen távoli álláspontok rajzolódtak ki.

 

Sebestyén Balázs szerint ha valakinek helyén van az önbecsülése, az nem akad fenn ilyesmin. Tudja magáról, hogy értékes és mosolyogva fut tovább, még akkor is, ha kapott pontszámai elmaradnak a maximumtól. Aki már elvégezte a szükséges önismereti munkát, azt a nőt három unatkozó lúzer véleménye sosem fogja kibillenteni lelki egyensúlyából. Abszolút igazat adok Balázsnak - még akkor is, ha saját helyzetét tekintve piszok nagy előnnyel bír;  ő maga talán még sosem kapott negatív visszajelzést megjelenése kapcsán - mindazonáltal a kérdés mégsem ennyire egyszerű. Még ha tökéletesen tisztában is vagyunk magunkkal; még ha egész elfogadhatónak számítunk is a húspiacon, a fizikai vonzerőnk tekintetében a legtöbben extra érzékenységet mutatunk. Talán vannak páran rajtam kívül, akik emlékeiben él még a VIVA TV Szexi vagy nem? című műsora. Ebben a meglehetősen gagyi produkcióban fiatal fiúk és lányok érkeztek a színpadra, a zsűri pedig - Majkával az élen - pontozással értékelte a látott arcot, testet és kisugárzást. Férfiasan bevallom, hogy a magam részéről sosem vállalkoznék hasonlóra. Bár elég vastag a bőr a képemen, s a hétköznapok során totálisan sebezhetetlennek érzem magam, egy ország-világ előtt elhangzó negatív kritika erősen eltalálná az Achilles-sarkamat. A magamfajta fickók - akik nem életük első, középiskolai szerelmével bútoroztak össze - bőven megtapasztalják, milyen érzés az, amikor egy nő nemet mond. Brutális, letaglózó és megsemmisítő, még akkor is, ha több száz alakalommal átéltük. Még akkor is, ha e sikertelen próbálkozások során a nők - és ezért nem tudok eléggé hálás lenni - az esetek túlnyomó többségében elképesztően tapintatosak, és lehetőség szerint nem kívánnak semmiféle fájdalmat okozni. Szóval: elképzeltem magam, ahogy kocogok a Margitszigeten, s három csajszi pontoz a rekortán pálya mentén.. hát... egy alacsony összpontszám egészen biztosan megviselne.

 

A rádiós beszélgetés során Rákóczi Feri felvetette, hogy vajon a pontozótáblákkal trollkodó srácoknak van-e bármiféle morális felelőssége ez ügyben. (Mindig öröm megtapasztalni, amikor értelmes emberek vitáznak, akik képesek szétszálazni és több oldalról is megvilágítani a kérdést.) Balázs szerint nincs, Feri ugyanakkor kifejtette: ez az útburkoló munkások füttyögésével egyenértékű cselekedet. A magam részéről ezt nem így látom. A melósok füttye bár rémesen prosztó, mindazonáltal nincs benne semmi bántó; mindenképpen pozitív visszajelzés, még ha nem is a legcizelláltabb formában. A pontozótáblák ugyanakkor közölhetnek lesújtó értékelést is, ami aligha esik jól bárkinek. Muszáj leszögezni: a három troll nem követett el semmiféle agressziót, tettük bőven belefér a szólásszabadság kereteibe. Akciójuk a maga módján még szellemes is. Jómagam azonban tartózkodnék az ilyesmitől, egészen egyszerűen azért, mert nem szeretnék kínos pillanatokat okozni senkinek. Ha létezik elismerést érdemlő attitűd, amelyet csodálok és messzemenően támogatok, az épp a magáért tenni akaró emberé; a túlsúlyosé, aki futócipőt húz és végigizzadja a kilométereket. Éppen ők azok, akik nem számíthatnak kiemelkedő pontokra. Éppen ők azok, akiknek még véletlenül sem szeretném elvenni a kedvét a sportolástól.

 

Ha már különböző szemszögekből vizsgáljuk a kérdést, muszáj egy percre kitérni a feminista narratívára is. A szóban forgó akciót - és rendszerint minden ehhez hasonlót - rémes szexizmusnak minősítik, holott a taglalt probléma nem igazán a férfi-női viszonyról, különbségekről, ellentétekről szól. Különösen nem feminista szemmel nézve. Ami engem illett, számomra világosak a férfiak és a nők közti differenciák. Pontosan tudom, hogy egy nő számára aligha létezik nagyobb kincs, mint a fizikai vonzereje. Ha ezt férfiként értéktelennek ítéljük, úgy az egész személyére mondunk nemet, ami megsemmisítő csapás lehet egy önbizalom-hiányos lány számára. (Ahogy fent már szó esett róla, egy pasinak is rém kínos a lepontozás, mi azonban számos egyéb vonzalmi kapcsolóval - dominancia, intelligencia, humor, státusz, pénz - kompenzálhatjuk a jó külső hiányát.) A feminista narratíva azonban tagadja az evolúciós biológia igazságait és a kézzelfogható valóság tapasztalatait, s fennen hirdeti, hogy a nők - ivarszerveiket és hormonháztartásukat kivéve - semmiben sem különböznek tőlünk. Ha ez a képtelenség igaz, úgy mi értelme van annak, ha rémes szexizmust kiáltunk? Ha mindkét nemnek pontosan ugyanúgy fáj a megalázó kritika, úgy semmi alapja sincs a feminista kiállásnak; ebben az esetben nemétől függetlenül az embert kellene védeni, nem a nőt. 

 

Ami Rákóczi Feri hozzáállását illeti, a beszélgetés során néhol a politikai korrektség egészen vállalhatatlan mélységeibe ereszkedett. Amikor egy férfiember olyat állít, hogy a nők pontozása már szűk körben, egymás közt sem ildomos, az olyan szinten prűd álláspont, melyet aligha feltételeznék bármely egészséges fickóról. Egészen evidens valóság, hogy saját mércénk szerint a nap 24 órájában értékeljük a csajokat (ez egy teljesen öntudatlanul végbemenő, totálisan ösztönös folyamat), s adott esetben ezt meg is osztjuk férfitársainkkal. A világ legtermészetesebb dolga, hogy a nők is ugyanezt teszik - e téren tökéletesen felesleges bármiféle képmutatás. A konkrét eset kapcsán Rákóczi Feri a kéretlenséget nevezi fő problémának. Ebben természetesen van igazság, azonban itt egy olyan filozófia-pszichológiai problémával szembesülünk, amely évszázadok óta komoly fejtörést okoz a tudomány és a művészet nagy gondolkodói számára. Vajon szabad-e, kell-e, érdemes-e kéretlenül tükröt tartanunk a másik embernek? Vajon szükséges-e felnyitni a szemét annak, aki a mélységes sötétségben tapogatózik? A válasz nem egyszerű, hiszen mindazok, akik tanácsot, visszacsatolást, látleletet kérnek, már egészen bizonyosan elindultak az önfelfedezés útján, s nagy valószínűséggel sejtik is, merrefelé kell égető problémáikat keresni és rendbe rakni. Velük szemben pont azok szorulnak leginkább segítségre, akik nem is sejtik, hol a hiba, így eligazítást sem igazán tudnak kérni. Szerencsétlen bukdácsolásuk talán egy életen át tart, ha sosem kapnak kéretlen visszajelzést.

 

Szóval, férfitársaim, ha igazán jó fejek vagytok, úgy nem pontozzátok transzparens módon a csajokat, csupán diszkréten, egymás közt teszitek. No és ti, lányok-asszonyok, ha igazán jó fejek vagytok, úgy nem akadtok fenn az ilyesmin. A legközelebb, amikor a Margitszigeten - vagy épp Ausztrália parkjaiban - rójátok a köröket, s pár idétlen fószer pontozótáblákkal bírálja kecses mozgásotokat, jusson eszetekbe a Hugh Grant által alakított brit miniszterelnök instrukciója az Igazából szerelem című klasszikusból: "Mosoly, meghajlás és integetés." Így nem csak a lelketek marad háborítatlan, de még pár pluszpontra is simán szert tehettek...

"Isten is a munkára fizet"

 

cain_and_abel.jpg

Ami a sikert illeti, alapvetően kétféle radikális állásponttal találkozunk. Az egyik szerint minden csakis rajtunk áll, határ a csillagos ég; a másik ennek szöges ellentéte: sorsunkat a génállományunk, a környezetünk, a neveltetésünk, a csillagok, vagy épp az előre megírt életkarmánk alakítja, erőfeszítéseink mit sem számítanak. Az igazság minden bizonnyal e két szélsőség közt keresendő, mindenesetre annyi bizonyos, hogy az aktivitás és az eredményesség mátrixában négyféle létállapotot tudunk megkülönböztetni:

 blog6_1.png

 

SZERENCSÉS - Valamennyiünk gyermeki álma, hogy minden munka és teljesítmény nélkül az ölünkbe hulljon a fél világ. Hogy olyan családba szülessünk, amely birtokol pár olajkutat. Hogy akármilyen idiótán is pókerezzünk, a riverre mindig érkezzen olyan lap, amely nekünk ítéli a kasszát.

ÉLHETETLEN - Az erőfeszítések és az eredmények e szegmensben szinkronban állnak; jól megérdemelt, szánalmas sorsokat látunk. A tipikus baloldali szavazó képe tárul elénk, aki a legkevésbé sem hajlandó tenni magáért, azonban a társadalomtól elvárja a messzemenő szolidaritást. A baloldali mozgalmak megbocsáthatatlan bűne, hogy ennek a mihaszna attitűdnek a konzerválását tekintik legfőbb küldetésüknek.

MOTIVÁLT - A konzervatív-liberális karakter megtestesítője, a bibliai Ábel karaktere. Tevékeny, képes meghozni a megfelelő áldozatot, amely kedves az Úr előtt. Sikeres, és meg is dolgozik érte.

FRUSZTRÁLT - A négy közül ez az egyetlen problémás létállapot, így a következőkben már kizárólag erre koncentrálunk majd. Ő a tipikus Káin, aki ugyanúgy szorgos, mint testvéröccse, azonban az Ég nem jutalmazza erőfeszítéseit. A bibliai alapsztori egyik legégetőbb, teljességgel nyitva hagyott, számos filozófust és teológust foglalkoztató kérdése, hogy a Teremtő miért nem értékelte munkáját, áldozatát. Az igazán aktív, ám mégis sikertelen életpályák jellemzően frusztrációt, dühöt, irigységet és gyilkos bosszúvágyat termelnek, s csupán az érintetten múlik, mit kezd ezekkel, milyen választ ad a lét nyilvánvaló igazságtalanságára.

 

blog8_1.png

 

A passzivitás beletörődést jelent, ennek pozitív formája a buddhista elengedés; negatív verziója pedig az önbüntetés: a depresszió, az alkoholizmus, a droghasználat, vagy végső esetben az öngyilkosság. Igen ám, de a frusztrált karaktert éppen az aktivitása juttatta méltatlan helyzetébe, haragja érthető és szinte tapintható. A többségre nem az lesz jellemző, hogy sikertelenségét látva befelé fordul és passzív üzemmódba vált. Az aktivitás fenntartása akkor tisztességes, ha újra nekifut, esetleg más módszerekkel, vagy más területeket ostromolva. Az igazi KÁIN azonban nem ezt az utat járja, hanem fellázad a természet, az Isten, az emberiség ellen. Ha már ez az univerzum nem úgy lett megalkotva, hogy ő abban révbe érhetne, úgy jobb is, ha elpusztít mindent. A Földet felperzselők a józan többség szemében totális őrültnek tűnnek, belső logikájuk azonban következetes: ha már a világ ilyen kegyetlen, megelégedettséget nyújtani képtelen hely, úgy talán jobb is porig rombolni mindent. Ez maga a luciferi séma, s természetesen Putyin jelen agressziója sem kivétel ez alól. Beszélhetnek démonokról, meg gonosz angyalokról a különböző vallások papjai, ám mindez színtiszta, és nem is túl bonyolult pszichológiai jelenség, száz százalékban emberi.

 

2014-ben nagy port kavart Elliit Rodger esete, aki lőfegyverével hat embert küldött a másvilágra, tizenhármat megsebesített, majd végül önmagával is végzett. A mindössze 22 éves fiatalember mozgatórugója a gyűlölet volt, ahogyan az hátrahagyott naplójából kiderült. Gyűlölte a nőket, mert visszautasították és szüzességre kárhoztatták; s ugyanígy gyűlölte a férfiakat is, akiknek sikerük volt a csajoknál. Megtorlás című, a Youtube-ra is feltöltött videójában azzal fenyegetőzött, hogy bosszút fog állni az egész emberiségen. Egy Katy Perry-koncerten, amelyre a család gazdag barátaitól kapott jegyet, végig az járt a fejében, mennyire irigyli a hedonista életet élő gazdag fiatalokat, akiknek semmi gondjuk nincs. „Nagy élvezet lenne végignézni, ahogy ezek a gazdag családok élve elégnek” – írta a naplójában. Esete nem egyedülálló, 2018-ban a 25 éves Alek Minassian követte példáját: egy kisbusszal a torontói tömegbe hajtva tíz ember halálát okozta. Tettének háttere ugyanaz: szexuális frusztráció. Anders Behring Breivik, a norvég náci neve a legtöbbek előtt ismert; 2011-ben 77 embert gyilkolt meg, s tárgyalásán úgy nyilatkozott: nem őrült és újra megtenné. Breivik szülei elváltak, egyéves korától az anyja nevelte. A sorkatonai szolgálatra alkalmatlannak találták, vállalkozásai sorra megbuktak. A bíróságon előadott beszédében nehezményezte, hogy a liberálisok őt és társait másodrendű polgároknak tekintik. Utazzunk vissza az időben bő száz esztendőt! Hitlerről tudjuk, hogy szülei vérrokonok voltak, altesti rendellenességei valószínűleg ebből fakadó, genetikai hibák következményei. Apja rendszeresen és keményen verte. Csapnivaló tanuló volt, s a bécsi Festőművészeti Akadémiára sem sikerült felvételt nyernie, pedig többször is nekifutott. Kokainfüggő volt, szexuálisan perverz, és mind a hét nő, akivel életében dolga akadt, végül öngyilkosságba menekült. Sztálin apja ugyancsak brutálisan kegyetlen, emellett alkoholista; ráadásul az egész család tele volt bűnözőkkel és pszichopatákkal. Az alig 160 centi magas tömeggyilkos diktátorban mindezek a vonások egyértelműen felfedezhetők. A kommunista forradalom győzelmét megelőzően megjárta a börtönt, sőt Szibériát is. Látjuk tehát, hogy e szörnyszülöttek életpályáját gyermekkori traumák és fiatalkori kudarcok sorozata kíséri. Úgy tűnik, nem a legszerencsésebb megküzdési stratégiákat választották.

 

A nagy világjobbítók mindig abban gondolkodnak, hogy az emberek felülről - vallások, ideológiák, vagy akár kényszer és szankciók hatására - megváltoztathatók. A baloldali politikai törekvések abban is bíznak, hogy a gondoskodó állam képes elősegíteni a polgárok boldogulását. Igen ám, de még ha ezekben egy szemernyi igazság is volna, akkor sincs az a társadalom, amely Rodgerből vagy Minassianból Don Juant, Breivikből elégedett polgárt, Hitlerből kiemelkedő festőművészt, Putyinból pedig mosolygó, buddhista szerzetest farag. S bár az állam fő funkciója a polgárok védelme, mindannyiunk mellé nem állítható rendőr, az ámokfutók kiszámíthatatlan rémtettei sem megelőzhetők. Nagyon úgy tűnik, hogy a traumákkal és a sikertelenséggel való megküzdés elsősorban az egyén feladata.

 

Először is azt kell belátni, hogy Isten se mindig a munkára fizet. Káin és Ábel története pazarul megvilágítja, hogy erőfeszítéseink nem mindig gyümölcsözőek, ráadásul sok esetben halvány fogalmunk sincs - s talán életünk végéig nem is derül fény rá -, hogy mit csináltunk rosszul, min buktunk el. Ez kétségkívül pokoli érzés, és valójában semmi más nem ment meg bennünket attól, hogy kudarcaink hatására szörnyetegekké váljunk, mint az értelem, a tudatosság, a józan morál. Jordan Peterson tökéletesen fogalmaz: "Miben nem kételkedhetem? A szenvedés valóságában. Az nem tűr ellenvetést. A nihilisták nem tudják szkepticizmussal aláásni. A diktátorok nem tilthatják ki. A cinikusok nem menekülhetnek a valósága elől. A szenvedés valóságos, és művészien szenvedést okozni egy másik embernek, pusztán a szenvedés kedvéért, helytelen. Ez lett a hitem sarokköve. Az emberi gondolkodás és cselekvés legmélyebb bugyraiban kutakodva megértettem, hogy akár én is tehetnék úgy, mint egy náci börtönőr, egy munkafelügyelő a Gulagon vagy egy gyerekkínzó a tömlöcben, és rájöttem, mit jelent átvállalni a világ bűnét. Minden egyes emberi lény mérhetetlen gonoszságra képes. Minden egyes emberi lény eleve megérti... azt talán nem, ami jó, de azt bizonyosan, ami nem jó. És ha van valami, ami nem jó, akkor van valami, ami jó. Ha a legrosszabb bűn mások kínzása pusztán a szenvedés kedvéért - akkor a jó éles ellentétben áll ezzel. A jó az, ami megelőzi, hogy ilyesmi megtörténjen." Mit lehet ehhez hozzátenni? Legfeljebb annyit: Ámen! Teljességgel osztozom a kanadai professzor hitében.

"A szó elszáll"

ma_rki-zay-pe_ter.jpg

 

Fura hullámvasúton ül Márki-Zay Péter. Amikor az ellenzéki összefogás nekifutott az előválasztás első fordulójának, gyakorlatilag minden előrejelzés a negyedik helyre várta, semmi jel nem mutatott arra, hogy a leghalványabb esélyei is volnának a továbbjutásra. Ehhez képest a tényleges megmérettetés során sikerült Jakab Pétert maga mögé utasítva egy pozíciót javítania. Karácsony visszaléptetésével még egyet lépett előre, majd a döntőben Dobrev Klárát is simán legyőzte. Bátran állítom, hogy a görög fociválogatott 2004-es EB-győzelme óta nem láttunk ekkora feltámadást ennyire esélytelen résztvevőtől. Talán csak az lett volna nagyobb meglepetés, ha Fekete-Győr András futott volna be az első helyre...

 

Igen ám, de ahogy MZP felért a csúcsra, szinte azonnal meredek zuhanásba kezdett. A Századvég március 14-én közzétett kutatása szerint Orbán Viktort a következő ciklusban a megkérdezettek 62%-a látná szívesen a miniszterelnöki székben, míg Márki-Zayt csupán 32%. Az ellenzéki kormányfőjelölt számára már ez az egy adat is rém elkeserítő, ám ha hozzátesszük, hogy 41%-ról zuhant idáig; hogy immár Budapesten is Orbán a támogatottabb (!!!); s hogy a többi közvélemény-kutató társaság is hasonlókat mért, úgy végképp minden oka megvan a borúra. S hogy mi a mélyrepülés oka? Aligha lehet vita tárgya. Egyszerűen az, hogy beszél. Sokat. Még annál is többet. És nincs olyan alkalom, hogy ne örvendeztetné meg a nagyérdeműt valami elképesztően nagy ökörséggel.

 

Amikor - közel egy esztendővel ezelőtt - Gulyás Marci először készített vele nagy interjút a Partizánban, az alapvető kommunikációs hibák már ott kirajzolódtak. Gyakran hebegett-habogott, felkészületlen volt, s amatőr módon kendőzetlen; még azt is elárulta, hogy híve a testi fenyítésnek, veri kisgyermekeit. Azóta sok minden történt, ám e kezdeti botlások nem hogy szűntek volna, de egyre csak sűrűsödtek. Ostobának, aberráltnak, tudatlannak, fogyatékosnak nevezte a szavazópolgárokat, a Fidesz táborát pedig sötétben tartott, trágyával etetett gombákhoz hasonlította. Aligha gondolhatná bárki, hogy mindezek növelnék egy politikus elfogadottságát. Egy rövidke blogbejegyzés aligha ad elégséges teret arra, hogy MZP valamennyi közelmúltbeli aranyköpését magába foglalja. A következő gyűjtemény csupán egy szerény válogatás a legjobbakból. Előre is elnézést kérek a kimaradt bölcseletekért, nem is tudom, melyik ujjamba harapjak...

 

2021. október 8. "Azt is tudjuk, hogy a fél kormány meleg. Pontosan tudom. Nem én fogom őket leleplezni, valaki más megteszi." Kétségkívül olyan mondat, amire az ember felkapja a fejét. Akkora képtelenség, hogy nem is veszi komolyan senki (és ha igaz lenne, akkor sem következne belőle semmi). A kérdés csak az, megéri-e, hogy a csapból is MZP szavai folyjanak, hogyha ezzel párhuzamosan egy megbízhatatlan, összevissza fecsegő, feltehetően erősen homofób kép formálódik személye kapcsán.

2021. december 14. "Az egész Európai Unióban a legrövidebb támogatás, 30 nap jár jelenleg az álláskeresőknek, ezt most, a covid idején állásukat vesztettek támogatására 90 napra szeretnénk emelni." A Parlament előtt tartott tájékoztatón házi sajtósa, Simon András azonnal közbeszólt, 180 napra javítva; majd őt Kunhalmi Ágnes korrigálta, 270 napban megjelölve az ellenzéki javaslatot. Itt nem az a legszomorúbb, hogy MZP még a saját kezdeményezésével sincs tisztában, de valójában az érvényben lévő magyar jogszabályokat sem ismeri. Az álláskeresési járadék ugyanis 90 napig jár Magyarországon. Nyilvánvalóan nem nyelvbotlásról van szó, hanem ezúttal is totális felkészületlenségről.

2022. január 9. "A Fideszben egyébként van néhány zsidó is, bár elég kevés." A magam részéről érteni vélem, mit akar Márki-Zay az ehhez hasonló mondataival. Valami olyasmit szeretne sugározni magáról, hogy őt még nem szippantotta be a politikai korrektség kultúrája; ő nyílt és őszinte; előtte nincsenek tabutémák. Ami engem illet: értékelem magát az attitűdöt, azonban a származás ilyetén felemlegetése öncélú, felesleges és a legkevésbé sem vall jó ízlésre. Ennyi erővel firtathatná azt is, hogy hány jóképű, hány kopasz, vagy épp hány lúdtalpas ül a kormánypárt frakciójában. Az önmagáért való szókimondás nem egy államférfiúi erény és aligha vonz új szavazókat.

2022. január 26. "Azzal is rengeteget tudnak segíteni, hogyha bejelentkeznek, különösen billegő körzetekben." Ez a mondat Londonban hangzott el, a kint élő magyarok számára tartott előadás során. MZP persze utólag magyarázkodott: ő csupán arra hívta fel a figyelmet, hogy érdemes lenne hazautazni a választás idejére mindazoknak, akik kétesélyes körzetbe tartoznak. A kijelentés ugyanakkor meglehetősen kétértelmű, és a rosszindulatú értelmezés ilyenkor csalásra való buzdítást kiált. Az ellenzék miniszterelnök-jelöltjének minimum annyit érdemes volna megtanulnia, hogy tiszta játszma esetén beszéljen világosan és közérthetően, ha pedig trükközni akar, arra ne nyíltan buzdítson egy nyilvánosan elérhető videóban. Így még akkor is rosszul jön ki a buliból, ha egyébként semmi kétértelműség, semmi tisztátalan szándék sem jellemezte. (Bár erre kevesen fogadnának.)

2022. január 26. "Olyan emberek vannak, akik tényleg mindent eldobnak. Ez egy ilyen majdnem vallásos élmény. Katolikusként ugye sokat olvassuk és halljuk a Bibliát, és akkor látjuk azt, hogy az apostolok mindent eldobtak és követték a Mestert." Még mindig Londonban járunk. Dicséretes az ambiciózusság, ám ez azért kicsit erős. Amikor valaki Jézushoz kezdi hasonlítani magát, az a legtöbbünk számára sokkal inkább ijesztő mértékű küldetéstudatról árulkodik, mintsem egészséges önbizalomról és énképről.

2022. február 8. "Lesz-e 14-én, vagyis hétfőn évértékelője?" Tette fel a kérdést az ATV műsorvezetője. Mire Márki-Zay Péter: "Lesz, én úgy tudom, hogy 17-én, de lehet, hogy rosszul emlékszem, igen." Kisvártatva: "Igen, 15-én." Röviddel ez után: "Bocsánat, 16-án. Közben itt súgtak nekem oldalról, úgyhogy 16-án lesz, azért mondom, mert ezt fejből nem tudtam." Ezek a béna bakizások sokat elárulnak az összefogás miniszterelnök-jelöltjéről, de magáról az ellenzékről, annak teljes kampányáról is. Szemmel láthatóan egy impulzív, kapkodó, amatőr módon szervező társaságot látunk. A választópolgárra aligha tesz jó benyomást az ilyen, hiszen egy ország vezetése során ennél valamivel komolyabb feladatok is felmerülhetnek...

2022. február 10.  "Tehát fantasztikus, ez a szegény asszony, lehet, hogy egyébként asszony, nem tudom, a helyesírása alapján gondolom csak." Az ominózus mondat egy rejtvényújság kapcsán hangzott el, amelyet MZP-nek postáztak. Az egyik legostobább baklövés mind közül. Elég nyilvánvaló, hogy ezúttal tisztán nyelvbotlásról van szó, a kimondani kívánt kifejezés az íráskép lett volna. Ezt a botrányt simán megúszhatta volna, ha nem kíván Sherlock Holmes-t játszani, hogy lám, milyen intelligens, olvas a betűformából...

2022. február 13.  "A liberálisokat, a kommunistákat, a konzervatívokat és a fasisztákat, ezt mi a szövetségben külön-külön képviseljük." Nem csoda, hogy ez még az övéi közt is kiverte a biztosítékot. Nagyon durva kijelentés, teljességgel vállalhatatlan.

2022. február 13. "Magyarország a NATO tagjaként minden módon, amit a NATO eldönt, a szövetség keretein belül minden segítséget és támogatást megadhat Ukrajnának. (...) Ha a NATO úgy dönt, akár katonait is." A Partizán adásában megfogalmazottak már önmagukban is elégségesek lehetnek ahhoz, hogy az ellenzéki összefogás április 3-án katasztrofális vereséget szenvedjen. Március 15-i beszédében Orbán Viktor - a szokásos leegyszerűsítéssel - a jobboldalt a béke letéteményesének, míg a baloldalt háborúpártinak nevezte. Ezt a narratívát egyértelműen Márki-Zay Péter alapozta meg, aki nem csupán meggondolatlanul nyilatkozik, de egy végtelenül szervilis attitűdöt is elárul. Putyin agressziója tökéletes alkalom lehetett volna, hogy az ellenzék a béke elkötelezett híveként pozicionálja önmagát, ám ez a kézenfekvő, az ország érdekeit szem előtt tartó, méltán népszerű álláspont eszükbe sem jutott, simán átengedték a Fidesznek. A kormánypárt még ebből a pusztítóan hátrányos helyzetből is profitálni tudott, már ami a támogatottságot illeti.

2022. február 27. "Orbán Viktor egy személyben felelős azért, hogy most háború van Ukrajnában és emberek halnak meg." Naná. Krisztus megfeszítése is az ő lelkén szárad, nem vitás.

2022. február 27. "Ne zárjuk ki a lehetőségét, hogy azért nagyon sok kárpátaljai magyar inkább orosz párti lehetett." Hogyne, sőt az is előfordulhat, hogy a többségük sátánista és rendszeresen gyermekáldozatokat mutatnak be... Ilyet egész egyszerűen nem mond felelősségteljes politikus. Elsősorban azért, mert valódi veszélybe sodorhatja az érintetteket; másodsorban pedig azért, mert a határon túli magyarság iránti totális közönyéről árulkodik, s ez még a saját táborán belül sem fogja növelni a népszerűségét.

2022. március 16. "Orbán Viktor küld fegyvereket Ukrajnába. Most is van fegyverszállítás Magyarországon keresztül." Ezzel a tegnapi, a köztévén elhangzott finomsággal zárjuk a sort. Már ez a végtelenül gyermeteg "nem is én voltam, hanem ő" típusú vádaskodás is rém kínos, ám ezt még képes megfejelni azzal, hogy élő adásban letagadja korábbi, mindenki számára könnyedén visszakereshető, ellenőrizhető kijelentését... már sokféle politikai szélhámost látott ez az ország, ám ilyen gátlástalant azért nem sokat. 

 

Vannak, akik szerint Márki-Zay Péter tudatos troll, szándékosan mond blődebbnél blődebb dolgokat, csakhogy felkapja a sajtó. Ha így van, úgy ebben feltétlenül sikeres, bár az ő esetében a negatív reklám nemigen bizonyul jó reklámnak. Mások szerint csupán elszabadult hajóágyú, amely megfékezhetetlen. Még Péterfi Judit, a nyakába ültetett sajtófőnök sem igazán tudta visszafogni. Sosem fogjuk megtudni az igazságot, már csak azért sem, mert április 3-án véget ér a kampány, s a továbbiakban már alig-alig fogunk hallani Hódmezővásárhely polgármesteréről. Hiányozni fog, betöltetlen űrt hagy majd maga után.

 

"Kreatív Kánaán a kampány"

 plakat3_2.jpg

 

Egyetlen szóval sem állítom, hogy a Fidesz kreatív stábja a jelen kampány során nagyon kitett volna magáért. Márki-Zay Péter Mini Feriként történő cinkelése - még ha jogos is - a legkevésbé sem szellemes. A "Magyarország előre megy, nem hátra" szlogen sem jelenti a politikai marketingkommunikáció csúcsát, csupán az menti, hogy nótába csomagolva - "Piros volt a paradicsom, nem sárga" - a mulatozásra mindig kész népléleknek köszönhetően egészen működőképesnek hat. Ami azonban az ellenzéki összefogás kampányát illeti, az valami döbbenetesen szánalmas. Nem is tudom, jártunk-e ilyen mélyen valaha is.

 

Kezdjük némi nosztalgiával, visszatekintve a rendszerváltás időszakára!

plakat1.jpg

plakat5.jpg

plakat4_3.jpg

 

Egészen fura, hogy harminckét esztendővel ezelőtt, amikor idehaza még senki sem tudta, mi fán terem a politikai reklám, ilyen gyöngyszemek születtek. Igazi amatőr világ volt, amelyet alacsony költségvetés és szerény hozzáértés jellemzett. A kreatív anyagokat rendszerint a pártok belső emberei készítették. E hőskorszakban nem is igazán volt hová nyúlni - a magyar könyvpiacon hiába kerestünk volna kampánymarketingről szóló kiadványokat. Az évek során a politikai kommunikáció területén megjelentek a dörzsölt profik, azonban mélységesen csalódnia kellett minden szépléleknek, aki ettől szárnyaló kreativitást és csillogó eleganciát remélt.

 

plakat2_2.jpg

 

"Áremelés helyett béremelést" - hirdeti az ellenzéki összefogás egyik központi plakátja immáron 2022-ben, melyet látva az embert nyomasztó szekunder szégyen keríti hatalmába. Atyaég, micsoda szellemi munka lehetett kiizzadni e bravúros szlogent? Fizettek ezért valakinek? Ez a rettenetes közhelygyártás nagyjából egy nyolcéves gyerek szintje, sőt továbbmegyek: akár még Kunhalmi Ágika fejéből is kipattanhatott volna. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy egy normális világban sem az árak, sem a bérek nem függnek a kabinet tevékenységétől. Manapság tényleg igazi luxusnak számítana, ha egy választási plakátnak valódi, lényegi üzenete is lenne. Ilyen elvárást aligha támaszthatunk. (Ha léteznek olyan fogyasztási elemek, amelyek árszintje a központi beszerzésből fakadóan nagyon is függ a kormányzattól, úgy az energiahordozók pontosan ilyenek. Amikor az ellenzék az orosz gáz elzárását és Paks 2. leállítását sürgeti, valójában a saját kampányígéretével is szembelovagol.)

 

"43 ezer halott, mert a járványból is loptak" - hirdeti egy másik, briliáns plakát. Tényleg elhiszi bárki is, hogy a koronavírussal összefüggő halálesetek és a korrupció között bármiféle összefüggés is lehet? Hitem szerint elég jó a fantáziám, de bevallom: nem is értem, mire gondolt a szerző. A nyelvhelyességi szempontokon már nem is érdemes fennakadnunk. "A járványból is loptak." Micsodát, vírusokat? "Nem tűri a lopást, ezért támadják." Ez már Márky-Zay Péter személyes plakátja, melyen mindig hangosan felröhögök, ha szembejön velem. Valóban ezért támadják? MZP valóban nem ad rá semmi egyéb okot, hogy kritizálják? Az elmúlt fél év során nem volt egyetlen olyan megszólalása sem, amelyben ne mondott volna valami vállalhatatlant. Ha felmegyünk a DK, a Jobbik, vagy bármelyik ellenzéki párt Facebook-oldalára, a híveik körében még sokkal erősebb kritikai hangokat fogunk találni az összefogás miniszterelnök-jelöltjével szemben, mint amilyet a kormányoldalon bárhol. Értem én, hogy óvni kell MZP homlokzatát, de ez annyira erőtlen! Most képzeljük el azt, hogy Fidesz így kampányolna Orbán mellett: "Felkapott 15 kilót, ezért támadják..." Érezzük, mennyire szánalmas és hazug az effajta mentegetőzés? De tényleg, politikai marketing, első évfolyam, első lecke: aki győzelemre tör, az nem magyarázkodik. Soha, semmiért. Pláne nem óriásplakáton. Ez ilyen egyszerű. 

 

 

Persze, mindig van még lejjebb. "A hatalom a népé" című klip egészen zavarba ejtő: nehéz eldönteni, hogy a Vidám Vasárnap paródiáját látjuk, avagy a Tanácsköztársaság világába repültünk vissza. Gyenge tingli-tangli zene, ráadásul még csak nem is eredeti - egy Patti Smith felvétel lebutított verzióját halljuk. (Ha már meglévő alkotáshoz nyúlunk, legalább válasszunk valami ütőset, az Ég szerelmére!!) A szöveg is meglehetősen kínos és nélkülöz minden eredetiséget. A cél nyilvánvalóan egy mozgósító, lelkesítő, forradalmi hangulatú nóta megalkotása volt, ám érzékelhetően hiányzik belőle a győzelembe vetett hit és minden erő. Érdemes elolvasni a kommenteket a videó alatt, sok köztük az olyan, amely szimpatizál ugyan a kormányváltás gondolatával, azonban ettől a nyomorult polbeat vergődéstől a hideg is kirázza. Néhány jellemző hozzászólást ki is ollóztam: "Mi ez a förtelmes kultúrkannibalizmus? Mi ez a hitvány ízléstetanusz?" "Ha már így együtt voltatok, elénekelhettétek volna az április 4-ről szóljon az éneket is." "Ezzel nem választást lehet nyerni, hanem sokkal inkább kipusztítani lehet a választókat." A kedvencemet hagytam a végére: " Fáj a hasam a röhögéstől! :DDDD Ezt a kultúrmocskot sikerült kitermelni? Hát tényleg gyerekek, ne akarjatok ti egy országot vezetni ezzel a színvonallal..."

 

plakat6_2.jpg

 

Szegény Toroczkaiék sincsenek irigylésreméltó helyzetben. Gyakorlatilag az egész kampányukat az "Elég a covid-diktatúrából" üzenetre építették, ám még fel sem került az utolsó plakátjuk, a kormány máris megszüntetett minden korlátozást, amely a járványhoz kötődött... Most még huszonkét napig nézhetjük e jelentésüktől megfosztott, tökéletesen értelmetlenné vált hirdetéseket. Legyünk persze sportszerűek: a Mi Hazánk Mozgalom esetén legalább volt valami koncepció. Már ez is nagy szó abban a politikai atmoszférában, ahol az O1G-n kívül nem sok használható kommunikációs - és tartalmi - elem született az elmúlt három ciklus során.

 

Három hét múlva Magyarország választ, és ember legyen a talpán, aki tudja, mi lesz az eredmény. Egy biztos: ha az ellenzéknek valami csoda folytán sikerülne is leváltania a kormányt, azt biztosan nem a meggyőzőképességüknek, s különösen nem a kreatív teljesítményüknek köszönhetnék.

"Mindenhol jó, de legjobb otthon"

 ukrajna4.jpg

 

Ukrajna lakói tömegesen menekülnek a háború elől. Már jócskán túl vagyunk a másfél millió főn, de még messze a vége; ez a szám akár ötmillióig is emelkedhet. Egyesek konkrét elképzelésekkel indulnak útnak rokonokhoz, barátokhoz, Nyugat-Európában élő ismerősökhöz; sokak számára azonban ez most csupán utazás az ismeretlenbe, utazás egy idegen helyre. Ők joggal érezhetik: mindenütt rossz, de legrosszabb otthon.

 

Minden esetben, amikor határátkeléssel járó migrációról - ki- és bevándorlásról, avagy valódi menekültáradatról -  beszélünk, érdemes tisztán és világosan látni az egyes szereplők morális és egyéb aspektusait. A legfontosabb karakter természetesen a mozgásban lévő egyén. Erkölcsi tekintetben legfeljebb két dolgot lehet számonkérni rajta: felelősségteljesen jár-e el leszármazottaival (hagy-e magára kiskorú gyermeket), illetve betartja-e a fogadó ország törvényeit. Ami a második szereplőt, a kibocsátó országot illeti, morális helyzete meglehetősen szimpla. Hacsak nem körözött bűnözőről, illetve jelentős adótartozást felhalmozó állampolgárról van szó, a kivándorlás semmilyen módon nem korlátozható. Ahogyan mélyen erkölcstelen volt a szocialista vasfüggöny, ugyanannyira elfogadhatatlan Ukrajna döntése is, melynek értelmében gátat szab a felnőtt férfiak távozásának. Egészen nyilvánvaló, hogy egyetlen civil sem köteles fegyvert fogni a hazájáért, még akkor sem, ha valódi honvédő háborúról van szó. (Szíve-joga minden fanatikusnak, hogy felvegye a kesztyűt az oroszokkal, akár oly módon, hogy biztonságos nyugat-európai bázisáról tér haza szülőföldjére. De e hősies önfeláldozásra senki sem kényszeríthető.) A harmadik szereplő a befogadó ország, melynek morális kötelességei kapcsán jelentős viták zajlanak Európa-szerte, az utóbbi nyolc évben különösen erős indulatokkal tarkítva.

 

Érdemes odafigyelni a magyar kormánnyal kevéssé szimpatizálók hangjára. Ceglédi Zoltán egy hete így beszélt az ATV Öt című műsorában: "A menekültügy elképesztően fontos. Én azt látom, hogy a másik, ami összeomlott, és konszenzusa volt a teljes magyar politikai elitnek, hogy Magyarországon migránsozni kell. Migránsszámlálót kell kirakni, meg kegyetlenkedni kell a menekültekkel, meg oda kell verni, mert a magyar ezt akarja." Mire Konok Péter: "Tudod mi a baromi látványos? Hogy már a Fidesz kommunikációjában a menekült szó eleve elhangzik. Nem migráns, hanem menekült." Ha ezeket a dumákat egy külvárosi kocsmában csípnénk el, csak legyintenénk. Ezek a srácok azonban nem iskolázatlan prolik, hanem nagyon is képzett véleményvezérek, akik pontosan tudják a különbséget a gazdasági bevándorló és a háború elől menekülő ember között, mégis - a félrevezetés legnyilvánvalóbb céljával - ezeket összemosva igyekeznek valódi zavart kelteni a fejekben. Nos, kedves Zoli és Peti, a magyar nép nem ennyire hülye. A többség - akárhogy is erőlködtök - képes ezeket elkülöníteni. A MIGRÁNS kifejezésen a gazdasági bevándorlót értjük, aki nincs közvetlen életveszélyben, hanem egy jobb élet reményében valamely gazdag országban szeretne letelepedni. (Ha háború sújtotta területről is érkezik, már a sokadik határt lépte át azóta.) A MENEKÜLT ezzel szemben az, aki az életét menti, s közvetlenül háborús térségből érkezik. Lehet cizellálni a kérdést olyan lényeges elemekkel, mint hogy az érintettek rendelkeznek-e megfelelő okmányokkal, kijelölt határátkelőket céloznak-e, betartják-e az előírásokat stb, azonban a legfontosabb különbség értelemszerűen az alapmotiváció. Muszáj ezeket tisztán látni, s emellett nem árt, ha Ceglédi Zoltán és Konok Péter szándékait is értjük. Az ő indíttatásuk kettős. Először is egy olyan fals képet szeretnének festeni, mely szerint a kormány álláspontja e téma kapcsán jelentősen megváltozott (ami azt jelentené hogy korábban tévedtek). Természetesen szó sincs erről. Két egészen eltérő problémát látunk, melyeket csupán az köt össze, hogy mindkét esetben népvándorlásról van szó. Minden egyéb elem markánsan eltérő, így az összevetés is értelmetlen - a kabinet mindkét jelenségre megfelelően reagált. Ceglédiék másik motivációja a kormány lejáratásán túl az, hogy ők maguk mélyen baloldaliak. Ők valóban hisznek a korlátlan bevándorlás nyugati eszméjében, s valamiért azt remélik, hogy ha rafináltan összeboronálják e két jelenséget, úgy a magyar átlagpolgár attitűdje is megváltozik, s idővel jó képet vág majd a délről érkező muzulmán tömegekhez is. Alig hiszem, hogy ezt bárki is bekajálja.

 

Ha a befogadó országok morális attitűdjét tekintjük, ez optimális esetben az evangéliumi útmutatásra épül. Jézus tanításában nem sok baloldali elemet találunk, mindazonáltal az irgalmas szamaritánus példázata a migráció kérdése kapcsán kifejezetten jó alapnak tűnik. Mindenki ismeri a sztorit: egy pap és egy levita is érzéketlenül elsétál a véresre vert, félholt ember mellett, csakis a szamaritánus az, aki sebeit bekötözi, magával viszi, gondoskodik róla. E történet gyakran előkerül, ám rendszerint a korlátlan altruizmus alátámasztásaként, holott ennek nyomát sem látjuk. A példázat hőse nem egy életképes, egészséges embert vesz a pártfogásába, hogy aztán egy életen át pátyolgassa és eltartsa. Arról sincs szó, hogy az útonállók még a közelben lennének, s neki az életét kéne kockáztatnia a másikért. Csupán egy teljesen vállalható, az adott tragédiával arányos mértékű, egyszeri segítségnyújtásról van szó, mely a helyesen cselekvő számára lényegesen több elégedettségérzetet nyújt, mintha megspórolta volna az adott idő-, energia- és anyagi ráfordítást. Ezt hívják értelmes jótékonykodásnak. Ilyen az is, amikor vért adunk; amikor a sajátunkból adományozunk; amikor önkéntes alapon végzünk bármiféle karitatív tevékenységet. Amikor nem hagyjuk cserben felebarátunkat. Nekünk apróság, a másiknak talán az életet jelenti.

 

Visszatérve a hazájukat elhagyókhoz, a magam részéről nem csupán a háború elől menekülőket, de az afrikai, ázsiai, és latin-amerikai migránsokat is tökéletesen megértem, akik egy jobb élet reményében észak felé veszik az irányt. A helyükben én magam is felkerekednék, bár azt azért nem gondolnám, hogy bárkinek is kötelessége volna, hogy utamat egyengesse. Valójában azon csodálkozom, hogy miért lépnek ilyen kevesen, s miért ragaszkodnak tömegek - kívülálló szemével nézve - totálisan élhetetlen szülőföldjükhöz. Ritkán beszélünk például Szibériáról, ahol nem kevesen élnek önszántukból, szabad akaratukból. Norilszk, a világ legbarátságtalanabb városa például csaknem 180 ezer lakost számlál, miközben évi 270 napig hó borítja, nem ritka a -50 fok hideg, pokoli a légszennyezettség és másfél hónapig fel sem kel a Nap. Ejtsünk szót az Alaszkában, Kanadában és Grönlandon élő eszkimókról is! A kanadai statisztikai hivatal felmérése szerint az ország sarkvidéki részén a fiatalok annyira kilátástalan életet élnek, hogy harmincszor gyakrabban követnek el öngyilkosságot, mint az átlag kanadaiak. A gyerekek jelentős része láncdohányos, s jellemzően alkohol- és drogproblémákkal is küzdenek. Bevallom: nem igazán értem ezeket a jelenségeket. Az ember a saját bőrén érzi, ha rossz helyre született. Dermesztő hideg van, elszigeteltség és borzalmas egyhangúság. Mi a fenéért nem csomagolnak össze és költöznek jócskán délebbre? A kanadai kormány immár évek óta futtat olyan programokat, amelynek célja az északi régióban élő fiatalok fejlesztése, motiválása. Miért nem abban segítik őket, hogy lelépjenek élhetetlen lakhelyükről???

 

"Magyarország a történelem jó oldalán áll." - mondta Margarítisz Szkínász, az Európai Bizottság alelnöke, amikor múlt héten hazánkban járt. „Amikor Magyarországra érkeztem, egyből a határra mentem, és igen pozitív benyomásokat szereztem. Rendezett körülményeket találtam, nem volt semmi pánik, és jól szervezett volt a menekültek fogadása. Külön elismerést érdemel, hogy a hatóságok és a civil szervezetek, valamint az egyszerű állampolgárok mind együttműködtek a menekültek fogadásában (...) Találkoztam a miniszterelnökükkel, akit nagyon felkészültnek találtam. Tökéletesen tisztában volt az európai helyzettel és a jelenlegi válság nemzetközi aspektusaival." - Szinte hihetetlen, hogy brüsszeli vezetőtől hasonló mondatokat hallunk - ilyenre nemigen volt példa ez elmúlt 12 év során. Az alelnök azt is nyíltan elmondta: az EU-nak nincs egységes migrációs politikája, és elsősorban ez okozhatott feszültséget az elmúlt esztendők során. Jó látni, hogy vannak józan arcok is a kontinensen, akik képesek különbséget tenni az egymástól oly idegen népvándorlási jelenségek között. Nekünk is ez lenne a dolgunk: szétszálazni és megérteni ezeket - minden érintett szemszögéből. Ha ezt megspóroljuk, ha hagyjuk, hogy elménkben növekedjék a káosz, úgy aligha fogunk tudni értelmes álláspontot kialakítani e húsba vágó kérdés kapcsán.

"Putyin ámokfutása kijózanította a világot"

 oroszok.jpg

 

Az utóbbi tíz nap során sokan úgy érezzük magunkat, mintha a Trónok Harca fináléjában járnánk. Daenerys kapcsán mindig is sejtettük, hogy bujkál benne némi őrület, ám a fene se gondolta volna, hogy végül porig rombol mindent... Az első döbbenet után idővel reagálni is kell, s az ember azt hinné, hogy a tébolyra csakis a józanság lehet a válasz. Nos, a posztmodern jelenkorban már ez sem mindig igaz.

 

deanerys.jpg

 

Tény, hogy kényelmes, langymeleg, elpuhult világban élünk. A civilizált társadalmak hosszú évtizedek óta nem láttak háborút (ha volt is, mindig biztonságos távolságban), s népszerűvé vált a gondolat, mely szerint ilyesmivel már nem is igen kell számolnunk a jövőben. Harckocsijainkat rózsaszínre festhetjük, a védelmi miniszteri pozíciókat civil nőkre bízhatjuk, s már-már elhittük, hogy egy hadsereg felépítésében sincs egyéb releváns szempont, mint a nemi és szexuális kisebbségi kvóták érvényesülése. Ezt a végtelenül puhány jelenkort csapta arcul Putyin értelmetlen és indokolatlan háborújával. A pofon akkorát csattant, hogy páran azonnal feleszméltek, s hirtelen felismerték a védelmi funkciók fontosságát. Úgy tűnik tehát, hogy nincs veszve minden, az emberiség alapvető immunrendszere még működik. Mindazonáltal döbbenetes látni, hogy bizonyos területeken - elsősorban a kultúra szférájában - alig pár esztendő alatt micsoda pusztítást vitt véghez a korszellemet fogva tartó woke-ideológia.

 

pink_tank.jpg

 

macron.jpg

 

Ami azt illeti, még viccesnek is találhatnánk, milyen szinten kezd elhülyülni a nyugati ember. Amikor azt halljuk, hogy a milánói egyetemen le akarják állítani Dosztojevszkij oktatását, csak mert orosz íróról van szó, az ember tényleg nem tudja, hogy sírjon, vagy nevessen. Természetesen értjük az őskori-ókori, törzsi gondolkodási struktúrát, amelyben a másik nép minden tagja gyűlöletes és kiirtandó. Látjuk azt is, hogy a woke és cancel culture ugyanerre a végtelenül nyomorult és erkölcstelen alapra, a kollektív bűnösségre épül. (Ha a nácizmus a németekhez kötődik, úgy minden német bűnös a mai napig. Ha a feketéket fehérek hurcolták el rabszolgaként, úgy azért minden fehér ember felelős az emberi kor végezetéig.) Igen ám, de ezúttal mégiscsak egy európai egyetemről van szó! Már itt is átvették az irányítást a totális idióták? Számít az valamit, hogy Dosztojevszkij immáron több mint 140 éve halott? És az, hogy éveket töltött szibériai munkatáborban? Hogy a nemzetiségén kívül az égvilágon semmi köze Putyinhoz? Nem is értem, hogy egy olyan világ, amely a nyitott társadalmakat élteti, a határok eltörlését és a nemzetállamok megszüntetését sürgeti, miért épp nacionalista alapon hirdet kollektív felelősséget. Putyin nem csupán orosz, de fekete öves dzsúdó mester is. Miért nem a cselgáncsozókat kéne gyűlölnünk miatta? Ők pont annyira tehetnek az Ukrajna elleni agresszióról, mint ahogy az átlagos orosz polgárok. Csütörtöki cikkében Vona Gábor tökéletesen fogalmaz: "Mindenkit óvnék az új elmebajtól, amely az orosz kultúra általános tagadása és tiltása. Egyrészt mérhetetlenül gyermeteg, másrészt igazságtalan, végül kontraproduktív is. Az ilyen az oroszokat csak egységfrontba tömöríti, ahelyett hogy segítené megerősödni az ottani háborúellenes hangokat. Nem arra van szükség, hogy összemossuk Tolsztojt, Dosztojevszkijt és Bergyajevet Putyinnal, hanem fordítva, hogy elválasszuk egymástól." (Az egyetem rektora - látva az online reakciókat - végül úgy döntött, hogy mégiscsak megtartják a Bűn és bűnhődés kurzust.)

 

Hasonló történt a délnyugat-angliai Exeter hangversenytermében is, ahol a február 24-én, az agresszió első napján a közönség egy része gyakorlatilag fellázadt Csajkovszkij ellen, s hangosan kifogásolta, hogy e rettenetes napon miért kell orosz zeneszerző művét hallgatniuk. Madaras Gergelynek, a zenekart dirigáló karmesternek kellett lenyugtatni a publikumot: "Ez a mestermű ma arra emlékeztet, milyen törékeny is az emberi élet. Pacifista és humanista lévén elutasítok mindenféle erőszakot és az agresszió összes formáját. Hiszek abban, hogy egyetlen politikai érdek sem lehet fontosabb az emberi életnél. Tudom, hogy ezzel Csajkovszkij is egyetértene." Egy ilyen esemény nem csupán azt példázza, hogy milyen szerencse, ha van a közelben egy józan magyar, de rengeteget elárul a posztmodern civilizációk általános mentális állapotáról is. Most képzeljük el: Nagy-Britanniában járunk, egy komolyzenei hangversenyen. Nem egy perui kocsmában, vagy egy mozambiki nyomortelepen. A liberalizmus hazájáról, John Locke és John Stuart Mill szülőföldjéről beszélünk, ráadásul a magaskultúra egyik temploma a helyszín! Ha még itt is ilyen infantilis a hallgatóság, úgy mit kéne gondolnunk Föld további szegmenseinek tudati szintje kapcsán? 

 

Értesültünk arról is, hogy derékba tört a karrierje Valerij Gergijevnek, a világ egyik legjobb karmesterének. A bűne: nem ítélte el az ukránok elleni inváziót. Elbocsátották a Müncheni Filharmonikusoktól, s nem fogadják a világ egyetlen komoly hangversenytermében sem. Ez az eset nyilvánvalóan eltér a fentiektől, hiszen Gergijev - szemben Dosztojevszkijjel és Csajkovszkijjal - kortársa, barátja és támogatója Putyinnak. De vajon szükséges-e - főként egy olyan világban, amely önmagát sokszínűként definiálja -, hogy mindenki mindenről ugyanazt gondolja? A vezető politikusoknak muszáj állást foglalniuk a háború kérdésében, hiszen országokat képviselnek; részt vesznek az EU, a NATO, vagy épp az ENSZ közös döntéseiben; továbbá választóik felé is közölniük kell értékpreferenciáikat. Egy karmesternek azonban aligha ez a funkciója. Természetesen az ukránokkal együttérző közönség szíve-joga, hogy kifütyülje az agressziót támogató hírességet. Azokat a koncertszervezőket sem tudom hibáztatni, akik - kerülni kívánva a botrányt - többé nem hívják Gergijevet. A kérdés azonban mégsem ilyen szimpla. Vajon innentől kezdve ultimátumot kap a nagyvilágban tevékenykedő összes orosz futballista, jégkorongos, tudós és balett-táncos is? Nyilatkoznia kell Putyinnal kapcsolatos attitűdjéről az orosz földön született orvosoknak, mérnököknek, hidegburkolóknak is? Kötelező elvárás lesz mindenkivel szemben, hogy mindig, minden helyzetben okosan és erkölcsösen gondolkodjon? Mert ha igen, úgy aligha vásárolhatok többé a nyíltan kommunista érzelmű hentesemnél, s kizárt, hogy olyan miniszterelnök-jelöltet támogassak, aki valaha is kezet emelt a gyerekeire. És ugyanígy: a muszlim vallású bevándorlóknak is egytől-egyig nyíltan el kell határolódniuk a radikális iszlám minden egyes terrorcselekményétől. Muszáj látnunk, hogy mindez tökéletes nonszensz. Az erkölcs addig tart, hogy megfékezzük az agressziót, de még véletlenül sem megy odáig, hogy gondolatrendőrséget játszunk, hiszen ezzel csak újabb teret nyitunk az erőszaknak.

 

orosz_sorry.jpg

 

Putyin ámokfutása olyan rémtett, amelyből nem sokan jönnek ki nyertesen. Legalább annyit profitálhatnánk belőle, hogy végre elkezdünk kissé kijózanodni. Apró áldás lehetne a tengernyi átokban, ha végre felébrednénk a woke-ból, s eltörölnénk a cancel culture-t. Muszáj lenne megérteni, hogy a gyűlöletre nem a gyűlölet a válasz; hogy a bűn a tettekben nyilvánul meg, s nem a gondolat szintjén; hogy nem létezik kollektív felelősség, így elég Putyint és szűk körét büntetni, s nem kell az egész orosz népet. Legalább ennyit tanulhatnánk a történelemből, ha már derékig járunk benne. 

"Tisztességes munkából lehetetlen meggazdagodni"

kaszalo2.jpg

 

Orvos-Tóth Noémi, az ismert pszichológus legutóbbi könyve, a Szabad akarat egyik fő témája a pénzhez való viszonyulás, illetve annak lélektani lenyomatai. A szerző számos példán keresztül világítja meg, hogy felmenőinktől kapott mérgező örökségeink miként teszik tönkre emberi viszonyainkat. Klienseinek többsége párkapcsolati, vagy egyéb életvezetési problémával érkezik hozzá, s rendszerint meg sem fordul a fejükben, hogy nehézségeik hátterében az anyagiakkal kapcsolatos negatív attitűdjük áll. Arra pedig pláne nem gondolnak, hogy e mintákat generációk óta hordozzák. 

 orvos_2.jpg

ORVOS-TÓTH NOÉMI

 

A könyv első története egy olyan férfihoz kötődik, akinek szülőfalujában általános érvényű igazságként élt, hogy "tisztességes munkával lehetetlen meggazdagodni". Ezt a nézetet vallották szülei is, aki dolgos parasztemberekként tengették napjaikat; ő maga is ezt az attitűdöt szívta magába felcseperedésének évei során. Még mielőtt belemennénk a sztoriba, érdemes egy percre elidőzni e világlátásnál, megvizsgálva mindazon ártalmakat, melyeket magában hordoz. Először is: ez a hozzáállás azt fogja eredményezni, hogy az érintettek bűnözőnek néznek minden tehetős embert, függetlenül attól, hogy honnan indult, miként szerezte vagyonát, s hogy mire használja azt. Másodszor: ha a gazdagságot a bűnös utakkal azonosítom, úgy elmém egy életen át azon fog dolgozni, hogy a lehető legszegényebb maradjak. Nem is tehetne mást, így van programozva; a kognitív disszonancia netovábbja lenne, ha a bőség felé terelne. Harmadszor: ahol a kétkezi munka önmagáért való érték, ott nincs helye a pihenésnek, az üdülésnek, de még a kielégítő mennyiségű alvásnak sem. Ez nem a hosszú és egészséges élet receptje. Negyedszer: ha az emberben nem alakul ki a megfelelő piaci szemlélet, úgy sosem lesz képes megérteni a körülötte lévő világot. Visszasírja majd a céhrendszert, vagy épp a kommunista tervgazdaságot. No de vissza Orvos-Tóth Noémi klienséhez: az ifjú a városba költözött, informatikát tanult, diplomát szerzett, s mikor kézhez kapta első fizetését, rém kínosan érezte magát. Többet keresett egyetlen hónap alatt, mint szülei fél év munkájával. Ez volt az a pont, amikor a családtagok távolodni kezdtek egymástól, hogy aztán idővel valóságos szakadék tátongjon közöttük. Emberünk egyre ritkábban látogatott haza, hiszen egyre kínosabbá váltak a csendek - immár egy világ választotta el őket egymástól. Nem egyszerű helyzet: a szülőknek idős fejjel kéne belátniuk, hogy nem volt igazuk; egy tökéletesen alaptalan tévhitben éltek. Ez talán egész létezésük alapját, évtizedek erőfeszítéseinek értelmét kérdőjelezné meg. Tudatos kívülálló szemével nézve mindez persze kissé megmosolyogtató, az elhidegülés pedig csaknem érthetetlen. A feszültség könnyűszerrel feloldható, elég csak abban maradni - az igazságtartalmától függetlenül -, hogy a szülők idejében egyszerűen szerényebbek voltak a karrierlehetőségek. Ily módon mindenki megőrizheti homlokzatát, s a családi kötelék sem sínyli meg. A könyvbéli sztori végül könnyes-katartikus módon zárul - hogyan is lehetne másképp egy pozitív hangvételű sikerműben -, ám e hepiendhez mindkét fél részéről szükségeltetik némi nyitottság. (Jómagam több mint harminc éve igyekszem áttörni azokat a falakat, melyeket szüleim építettek maguk köré. Lassan kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy úgy fognak eltávozni e földi létből, hogy valaha is őszintén beszélhettünk volna bármilyen lényeges kérdésről.)

 

Egy másik történetben fiatal szerelmesek játsszák a főszerepet, akik épp arra készülnek, hogy életüket összekössék. Megismerkedésüktől kezdve egészen eddig a pontig konfliktusmentes rózsaszín ködben lubickoltak, az előkészületek azonban viharos veszekedéseket hoztak életükbe. A srác szerény szertartást akar, a lány pedig fényűző lagzit. Meglehetősen szimpla és hétköznapi probléma, mondhatnánk, a háttérben azonban súlyos múltbéli emlékek dolgoznak. Orvos-Tóth Noémi kanapéján ülve mindketten visszarepülhetnek a gyermekkorukba, s feltárhatják - önmaguk és egymás előtt - miféle rejtett motívumok mozgathatják döntéseiket. A fiú visszaemlékezéseiben egy alkoholista, szerencsejáték-függő apa szerepel, s világossá válik, hogy ugyanazt a fojtogató érzést éli át az esküvői költekezés tervezésekor, mint amikor apja a szeme láttára játszotta el a házat a család feje fölül. A lány apja ugyanakkor utazó diplomata volt, aki minden egyes útjáról hatalmas ajándékokkal tért haza. A költekezés az ő lelkében a szeretettel és a biztonság érzetével kapcsolódott össze, míg vőlegényében ennek szöges ellentéte él. Feltárva a múltat, megismerve egymás hátterét már viszonylag könnyű út nyílik a megfelelő kompromisszumra. Természetesen semmi sem garantálja, hogy ezek a fiatalok a későbbiek során soha nem kapnak majd össze különböző pénzügyeken, de legalább tudni fogják, hogy honnan fúj a szél, s az ebből fakadó empátia a megegyezést is segíteni képes. (A magam részéről mindenesetre a külön kasszát favorizálom, ez minden ilyen jellegű problémát megold. Persze, még így is nagy áldás, ha a felek hasonló attitűddel viszonyulnak a pénzhez, de ha mégsem, az sem teremthet alapot a házastársi viharokra.)

 

A szerző számos további izgalmas esettel illusztrálja, miként visznek irracionális utakra a tudattalan tartalmak pénzügyi-üzleti döntéseink során. Bemutatja a státuszszorongás hatását Áron, a vállalkozó esetén keresztül, aki heteken át szabotálta egy - mindkét fél számára kedvező - szerződés aláírását. Csupán a sokadik terápiás ülés során került elő a frusztráló kép, melyben tárgyalópartnere megérkezik és látványosan kiteszi Maseratija kulcsát az asztalra... Visszatérő problémaként említi a "moneyshame" jelenséget, a szegénységgel járó kínzó szégyenérzetet. Elmeséli a falusi nyomorból érkező Viki esetét, aki még felnőttkorában is magán érezte a világ megvető pillantásait. Annyira röstellte külvárosi, zsebkendőnyi kis lakását, hogy egy férfit sem mert felhívni magához, s amikor randi után hazafuvarozták, inkább valami puccos, budai környékre vitette magát. Pedig ha tudatosult volna benne, hogy mindez mit sem számít, ha szerelmi vonzalomról van szó... Megismerkedhetünk Kingával, aki kitűnő és igen keresett grafikus, azonban pénzügyeit rém amatőr módon menedzseli; egyszerűen képtelen megkérni munkájának árát. A háttérben egy mohó anya emléke áll, láthatatlan béklyót pakolva rá, ha áralkura kerül a sor. Orvos-Tóth Noémi bemutatja még néhány kényszeres vásárló esetét, akik minden esetben a drága tárgyaktól remélik önbecsülésük megszilárdítását. Példái egyetlen közös szálra futnak fel: az érintett családokban mindenütt - generációkon át - hiányzott a feltétel nélküli, elfogadó szeretet. "A korán érkező jobbító szándékra a csecsemő még nem áll készen. Az éppen csak a világba pottyant kis élet önmaga határvonalait sem ismerve, a kint és a bent átmenetét ízlelgetve, a feltételnélküliségben lebegve tud annyira megerősödni, hogy később már eredményesen lehessen szembesíteni a korlátokkal. A kezdeti elvárásmentesség érleli meg a lelket arra, hogy később képes legyen megfelelni az elvárásoknak."

 

Számomra a könyv egyik legnagyobb tanulsága, hogy muszáj megkérdőjeleznünk mindent, amit hagyománynak nevezünk. A vaskalaposoknak elég annyi legitimáció, hogy "apád is így csinálta", ám a tudatos ember képes szembenézni azzal, hogy talán az apja se csinálta igazán jól. A szerző szavaival: "A család az életre nevel, de nem akármilyen életre, hanem arra, amit szüleink, nagyszüleink, dédszüleink ismertek." E helyütt is érdemes kimondani: a tradíció önmagában semmiféle értéket nem képvisel. Ha felmenőink pozitív mintákat hagytak ránk örökül, azokat érdemes továbbvinnünk, ám innentől kezdve nem poros hagyományként, hanem élő normaként tekintünk azokra. Ami pedig téveszmének, rossz beidegződésnek, vagy idejétmúlt szokásnak bizonyult, annak nem árt könnyű szívvel búcsút inteni. "Ha ez a könyv egy kicsit is hozzájárulhat egy traumatudatos társadalom alapjainak megteremtéséhez, már nem írtam hiába." - fogalmazza meg Orvos-Tóth Noémi. Nos, ez lenne a lényeg. Az már csak hab a tortán, hogy a mű élvezetes, befogadható, kerüli a nehézkes szakkifejezéseket, ugyanakkor dúskál a szemet-szívet gyönyörködtető, szépirodalmi szintű mondatokban. Valódi élmény, kötelező olvasmány minden tudatos (vagy tudatosságra vágyó) embertársam számára. 

"Fordulatot hozhat a háború a magyar választási kampányban"

ukrajna.jpg

 

A csütörtök reggel elindult orosz támadás kapcsán a hazai elemzők egy része kitér arra is, vajon miként befolyásolhatják az események a magyar kampányokat, illetve az alig több mint egy hónap múlva esedékes választásokat. Hallunk olyan hangokat, hogy a háború fordulatot jelenthet idehaza is, ám jómagam e téren meglehetősen szkeptikus vagyok.

 

Három dolgot mindenesetre muszáj leszögezni. Először is: Putyin egy gátlástalan pszichopata, tettét semmi sem menti. Másodszor: Az agresszió szemmel láthatóan mindenkit meglepett. Nem csupán Bayer Zsoltot, aki pár napja még úgy nyilatkozott: "A hülye is tudja, hogy Oroszország nem támadja meg Ukrajnát." Nem csupán a hazai sajtó teljes jobboldali szárnyát, de Európa minden vezetőjét, köztük Orbán Viktort is, aki pedig a bőrén szokta érezni a közelgő bajt. És harmadszor: A magyar kormány egészen mostanáig kifejezetten jó kapcsolatot ápolt Oroszországgal. Mindezek összességében arra engednek következtetni, hogy a háború minden értelemben a legrosszabb forgatókönyv, a Fidesz számára különösen. A kérdés csupán az, hogy az ellenzéki összefogás képes-e élni ezzel az új helyzettel.

 

Jelenleg úgy tűnik, hogy a hazai baloldal képtelen átlépni a saját árnyékát. A 2015-ös migránsáradat, majd a koronavírus-járvány után most itt egy újabb, minden eddiginél ijesztőbb válsághelyzet, ahol végre megmutathatnák, hogy képesek a felelősségteljes politizálásra, de meg sem fordul a fejükben, hogy éljenek e lehetőséggel. Márki-Zay Péter magyar katonákat küldene az orosz hadsereg ellenében. Gyurcsány Ferenc azonnal a lehető legdemagógabb módon posztol: "A magyar kormány (...) tegye meg, amit megtehet. Például függessze fel a paksi beruházást, valamint szputnyik vakcina magyarországi gyártásáról szóló tárgyalásokat." Mintha ezek a lépések késztetnék meghátrálásra Putyint... Szabó Tímea sem mutat sokkal több érettséget: "Ki kell mondanunk, az Orbán-rendszer 12 éves külpolitikája megbukott és bajba sodorja Magyarországot!" Most tényleg, van olyan idióta választópolgár, aki elhiszi ezt az ökörséget? Tényleg nagyobb biztonságban lennénk, ha az elmúlt három ciklus során nem üzleteltünk volna az oroszokkal??? Vagy idézhetjük Vadai Ágnest is, aki szerint Orbán Viktor "Putyin barátjaként a háború barátja lett." Oké, én elhiszem, hogy a fanatikus balosokat fel lehet tüzelni az ezekhez hasonló értelmetlen, de kellően indulatos üzenetekkel. No de mi lesz a többiekkel? Az ellenzéki összefogásnak - feltéve persze, hogy nyerni akarnak - nem az volna a feladata, hogy a két tábor közti bizonytalanok egy jelentős részét is maga mellé állítsa? Ehhez pedig egyetlen út vezethet: ha józanságot, felelősségteljességet és mindezekre épülő kormányzóképességet mutatnak. Most képzeljük magunkat egy olyan választópolgár helyzetébe, aki még nem döntötte el, hová húzza az ikszet áprilisban. Vajon melyik oldal kommunikációját látja lelkiismeretesebbnek, az ország valós érdekeit szem előtt tartónak?

 

Nem kérdés, hogy az agresszió ellen fel kell szólalni, s minden értelmes módon fel is kell lépni ellene. Minden olyan lépés tökéletes, ami fáj Putyinnak, de nem ránt magával másokat is. Az ellenzék helyesen tette, hogy tüntetést szervezett az orosz nagykövetség elé. Az UEFA is megfelelően jár el, ha a BL-döntő rendezését elveszi Szentpétervártól. Példaértékű Sebastian Vettel felszólalásai is, aki kijelentette: nem vesz részt a Forma1 orosz futamán, ha azt megtartják. (Dicséretes volna, ha a többi pilóta is követné ebben.) Ezek persze csupán jelképértékű kiállások, az igazán ütős válaszlépéseket a gazdasági szankciók jelenthetik, melyek kapcsán Európa jelenleg még megosztott. A csütörtök este kezdődött rendkívüli EU-csúcs ezek kidolgozását célozza.

 

Csak reménykedhetünk benne, hogy az orosz agresszió rövid lesz, nem lép túl Ukrajna határain és a lehető legkevesebb áldozatot követeli. A legtöbbünk számára elképzelhetetlen, hogy mi jön azután, ha elcsendesednek a fegyverek. Sok minden megváltozhat. Egyet azonban aligha gondolnék: az áprilisi magyar választások eredményét Putyin ámokfutása szinte bizonyosan nem fogja befolyásolni. Ha a kormány kompetensnek mutatkozik a kialakult válsághelyzetben - márpedig minden jel erre mutat -, úgy nem fog jelentős számú szavazót veszíteni. Az ellenzéknek ugyanakkor bővítenie kéne támogatói bázisát, amit pedig a felelőtlen vádaskodások, az egymásnak ellentmondó kommunikációs elemek, illetve a katonai bevonódás lebegtetése nem igazán szolgál. Most is azt látjuk, mint rendszerint: az ellenzék a gyerekes, ösztönszintű indulatok oltárán feláldozza a stratégiai lehetőséget, hogy végre higgadtnak, felelősségteljesnek és kompetensnek mutassa magát. Egyedül Márkí-Zay Péter volt képes arra, hogy józan gesztust gyakoroljon: a csütörtök esti tüntetésen tapsot kért Orbánnak, amiért az agresszornak nevezte Putyint. Talán mégsem a legalkalmatlanabb miniszterelnök-jelölt mögé állt be a teljes hazai ellenzék.

 

"A választási programok döntenek"

 

megafon_5.jpg

 

Persze, tudom, már a címbéli felvetés is megmosolyogtató. Nyilvánvaló, hogy a pártok programjai - ha léteznek ilyenek egyáltalán - nem sokat számítanak a voksolásnál. Akkor hát mi az, ami eldönti a választások kimenetelét? A múltbéli teljesítmények? Aligha. (Gyurcsányék nemigen rúgnának labdába ez alapján...) Talán a jelöltek személyes kvalitásai? Ez a szempont már minden bizonnyal többet nyom a latban, de még mindig messze járunk az igazságtól. A rendszerváltás óta eltelt 32 év azt látszik igazolni, hogy semmi sem olyan lényeges, mint a politikai marketing. Valószínűleg a választók közel harmada még úgy is Orbán ellen szavazna, ha biztosan tudná, hogy a baloldal - mint rendszerint - ezúttal is mély válságba sodorná az országot. Minimum ekkora a tábora azoknak is, akik akkor is a jelenlegi kormánypártokat tartanák hatalomban, ha az ellenük felhozott legdurvább ellenzéki vádak is bizonyítást nyernének. Igen ám, de e két szektásan elkötelezett tömeg között akad még egyharmadnyi bizonytalan, akikre a hírek, az álhírek, az elemzések, a vélemények, a sugallatok, a botrányok és a hirdetések - vagyis a politikai mémek - erős hatást gyakorolhatnak. Ezek a mémek azonban csak részben származnak maguktól a politikusoktól, a többségük az újságírók, a hírelemzők, a kulturális tér szereplői, a barátok, a szomszédok és a sarki zöldséges megnyilvánulásai nyomán keletkeznek és terjednek. Hitem szerint az az oldal nyeri a választásokat, amelyik dominálni képes a narratívák nyüzsgő piacát. Nem csupán a jelenlegi kampány, de az immáron hosszú évek óta zajló kultúrharc sem szól másról. Érdemes végigtekinteni, hogy kultúránk mely szegmensei azok, amelyek politikailag fertőzöttek; illetve azt is, melyik az uralkodó vírus az adott játéktéren.

 

SAJTÓ, TELEVÍZIÓ

 

A 90-es éveket egyértelmű baloldali dominancia jellemezte e téren. A Fidesz-kabinet 2002-es bukását sem magyarázhatjuk igazán mással; Gyárfás Nap TV-je és a Heti Hetes elég is volt ahhoz, hogy a kormányellenes hangokat pokolian felerősítsék. Az átlagos tévénéző egy olyan mesterségesen kreált világban találta magát, ahol érzékelhetően senki sem szívlelte Orbánékat. "Akinek tévé kell, vegyen magának!" - mondta Medgyessy Péter, és így is lett. A Hír TV és most már bő egy esztendeje a Pesti TV is a Fidesz szekerét tolja. A nyomtatott sajtóban is fordult a kocka: ma már itt is egyértelműen a jobboldal dominál.

 

SZÍNHÁZ

 

A kultúrharc legzajosabb csatáját a 2020. őszét végigkísérő SZFE-botrány jelentette. Bár a színház jóval szűkebb réteget ér el, mint a televízió, társadalmi-politikai véleményformálásra azért nagyon is alkalmas terep. Az erősen balos atmoszférájú közegben döbbenten konstatálták, hogy a nemzeti oldal ide is be akarja tenni a lábát. Hogy képzelik?

 

POPZENE

 

Kifejezetten érdekes terület. A popzene széles körben hat, a legfiatalabbak világát pedig különösen erősen képes befolyásolni. Számos muzsikus politikai hovatartozása pontosan tudható - s talán ez az a kulturális szegmens, ahol egész kiegyensúlyozott az összkép -, mindazonáltal a műfaj a legkevésbé sem bírja el a direkt üzeneteket; még Ákosnak is muszáj balladai homályba csomagolni mondandóját. A nyílt politizálás ezen a pályán nem tűnik kifizetődőnek, így a legtöbb zenész azért igyekszik távol tartani magát a pártoktól. A Back to Black együttesnek elég volt egyszer, 2006-ban fellépnie a Fidesz nagygyűlésén, hogy aztán hetekig hallgassák a másik oldalról érkező savazást. Kóbor János 1990-ben adta az arcát a Fiatal Demokraták plakátjaihoz, ám akkor még nem igazán bántották érte - Orbánék ifjak, tiszták, a sajtó kedvencei voltak. Ugyanekkor Koncz Zsuzsa és Bródy János az SZDSZ kampányfilmjében vállalt szerepet. A Szabad Demokratáknak később sikerült házi használatra leigazolniuk minden idők legigénytelenebb magyar popcsapatát, a Padödőt is. A mai napig kérdés, hogy melyiknek kellett jobban szégyenkeznie a másik miatt... Mindenesetre ahogy az SZDSZ 2013 táján végleg becsukta a boltot, többé a Padödőtől sem hallottunk semmi újat - hála a nagy Égnek!

  

HUMOR

 

"A humor baloldali műfaj" - hallottuk már oly sokszor, bár jómagam ezt Hofi Géza óta a legkevésbé sem tapasztaltam. Sas József és a Mikroszkóp Színpad bohóckodása mindig is inkább szánalmasnak hatott, mintsem viccesnek. Gálvölgyi János tehetségét aligha lehetne elvitatni, azonban bármilyen élethelyzetben, amikor politikai téma kerül terítékre, azonnal elveszíti minden humorérzékét. Egy idő után a Heti Hetes frissességét is Hajós András és Kern András tudták csak szavatolni. Bár jobboldalisággal ők sem vádolhatók, mindazonáltal mérsékelt megközelítésük kifejezetten üdének hatott Farkasházy, Hernádi és Gálvölgyi habzó szájú gyűlölködése mellett. A stand up műfaj jelenlegi üdvöskéi pedig jellemzően egyaránt osztják mindkét oldalt. Ezen a területen tehát sohasem éreztem balos hegemóniát, csupán az idézett - tökéletesen alaptalan - frázis próbált ilyesmit sugallni. 

 

VALLÁS

 

A vallás alapvetően konzervatív műfaj, így ezt a területet legújabban a balosok igyekeznek ostromolni és bevenni. A skandináv térségben komoly eredményekkel büszkélkedhetnek: a Svéd Evangélikus Egyházat immár tökéletesen bekebelezte a woke-mozgalom. Idehaza ilyesmiről nem beszélhetünk, bár néha-néha kétségkívül feltűnik egy-egy gyanúsan progresszív figura az egyház berkein belül, csak hogy felidézze a szocialista éra gyakorlatát, a vörös békepapok világát... A woke-őrület mindenesetre legyártotta a saját vallását, számos visszataszító dogmájával és rituáléjával; a kollektív bűnösség tanával, a nyilvános gyónások megkövetelésével, a sportolók térdepeltetésével. Valódi perverz legyen a talpán, aki önszántából a hívőjévé válik.

 

SPORT

 

Ez az a terület, amellyel a baloldal a legritkább esetben kacérkodik. Egyszerűen nem áll jól nekik. A pocakos, marxista professzorok és a horpadt mellű, láncdohányos, belpesti újságírók számára ez rém idegen terep. Zsigerileg irtóznak a lelátók hangorkánjától is, különösen, ha a nemzet válogatottját kéne buzdítani. E téren nincs valódi kultúrharc; a balos hangadók minden erőlködése - amellyel nagy ritkán előrukkolnak, hogy azért számukra is fontos a sport -, hiteltelen és izzadtságszagú. 

 

KÖZÖSSÉGI MÉDIA

 

A végére hagytam a lényeget. Ha 2002-ben a média-túlsúly döntötte el a választások kimenetelét, úgy húsz esztendő elteltével, 2022-ben a közösségi média lesz az, ami kulcsszerepet játszik majd a végeredményt illetően. A nemzeti oldal - akárcsak a hagyományos médiaeszközök terén - itt is lassan ébredt, ami vétkes felelőtlenség, hiszen csak a Facebook-ot tekintve közel hétmillió felhasználót számlál az ország. Szíjjártó Péter pár nappal ezelőtt mesélte el, hogy őt magát is éveken át piszkálták párttársai, míg végre 2020-ban létrehozta hivatalos profilját. (Ha belegondolok: konzervatív ismerőseim oroszlánrésze a mai napig messze elkerüli a Facebook-ot és minden más közösségi oldalt, miközben balos cimboráim szinte kivétel nélkül napi szintű felhasználók. Mintha ez irányú lelkesedésüket csomagban kapták volna politikai attitűdjükkel...) A külügyminiszter - elmondása szerint - csupán akkor döbbent rá a kérdés jelentőségére, miután ismerősei hívogatni kezdték, hogy látják, hány helyen jár, mennyit dolgozik... A vicc az, hogy korábban sem volt kevésbé aktív, csak azt a kutya sem látta, amíg stábja nem kezdte posztolni útjait. Oldala jelenleg csaknem 300 ezer követőt számlál. (Gyurcsányt 321 ezren, Orbánt 1,1 millióan követik. Márki-Zay 157 ezer főnél tart.)

 

A Megafon nevű szervezet azzal a céllal jött létre, hogy a közösségi média terén megtörje a balliberális narratíva hegemóniáját. Tudatosan keresik a nemzeti érzelmű tartalomgyártókat, véleményformálókat, hogy hangjukat felerősítsék. Már az a tény, hogy az ellenzéki oldal egyre zaklatottabban és egyre többet foglalkozik velük, azt jelzi: sikerült érzékeny pontra tapintaniuk. Bohár Dani, Rákay Philip, Deák Dani és a többiek tartalmai vírusként terjednek, a balos véleményvezéreknél lényegesen több interakciót generálva. Érthető az ijedtség: a kormányoldal szószólói a hagyományos újságírás, a televíziózás és a kultúra különböző platformjai után a Facebookon is berúgták az ajtót, és minimum egyenrangú ellenfelekké váltak. Jómagam is ugyanezt a döbbenetet tapasztalom: saját FB oldalamon ellenzéki ismerőseim egyszerűen nem értik, hogy a közösségi médiában miként jelenhet meg egyáltalán jobboldali vélemény. Hiszen ez az ő játékterük, az ő buborékjuk, ez nem ér...

 

süti beállítások módosítása