Mindenkinek, aki a közéletről gondolkodik, létezik a fejében egyfajta idea arról, mi fán terem a jó kormányzás. A javíthatatlan marxistákat százmillió áldozat sem téríti el beteges hitüktől. A szocialisták bármilyen körülmények közt az újraelosztás feltétlen hívei, s észre sem veszik, hogy minden egyes lépésükkel egyre közelebb kerülnek a kommunizmushoz és a teljes összeomláshoz. A royalisták valamiféle perverz komplexusból fakadóan el sem tudják képzelni a földi mennyországot megkoronázott uralkodó nélkül. Az iszlámhívők az egész világon bevezetnék a sariát. A magamfajta libertáriusok pedig az egyén szabadságát istenítik, ebből fakadóan a minimális hatáskörű államban hisznek. A gyakorlat ugyanakkor azt mutatja, hogy a politikafilozófiai elgondolások működőképessége a legkevésbé sem kultúrafüggetlen. Az Egyesült Államok demokráciaexportja számos országban totális kudarcot vallott. Kína kommunista egypártrendszer égisze alatt épít kapitalista gazdaságot. Németország pedig - úgy tűnik - ragaszkodik a katonás fegyelemhez; még a legszélsőségesebb posztmodern anarchiába is díszlépésben menetelnek... Orbán Balázs A magyar stratégiai gondolkodás egyszeregye című művében arra tesz kísérletet, hogy felvázolja nemzeti karakterünket, s az ehhez optimálisan illeszkedő politikai vezetés ismérveit.

A szerző - ezer esztendő történelmi tapasztalatát összegezve - hat pontba sűríti a magyarság működési logikáját. Elismeri, hogy az egyes elemek más népek kultúráját is jellemzik, ám ebben a hatos kombinációban talán egyedülállóan csak minket. (Számomra különösen sokat jelent, hogy mivel indul a lista. Kétségkívül az első számú jellemvonásunk.)

• SZABADSÁGSZERETŐK, AKIK ÜTÉSRE KEMÉNYEDNEK - Mátyásig bezárólag az ország lényegében függetlenséget élvezett, ám az azóta eltelt ötszáz év másról sem szólt, csak megszállásról és függetlenségi harcokról. "Ebből következően minden olyan behatás, amely szembemegy a magyar szabadsággal, céljától, erejétől, hatókörétől és kiterjedésétől függetlenül konok ellenállást szül. Ahogyan a leghosszabb ideig uralkodó Habsburg király, Ferenc József is felismerte végül: Magyarországot saját alkotmánya nélkül kormányozni nem lehet." És tegyük hozzá: Kádár János is tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a totális elnyomásra nem reagálunk kezesbárány módjára. 1956. elég egyértelmű jelzést adott: nem viselünk el bármit.
• VITÉZKEDŐK, DE NEM HÓDÍTÓK - "A Kárpát-medencét természetes határok védik, és a magyar uralkodók a legtöbb esetben meg is álltak a természetes határoknál. A középkori királyok horvát és balkáni hadjáratai sem a hódítást célozták, hanem a délről nyitott Kárpát-medence védelmét, illetve a Bizánccal, majd később az Oszmán Birodalommal szembeni ütközőzóna kialakítását. És amikor a magyar trónra idegen királyi családok sarjai ültek, a magyar nemesség jellemzően nem támogatta a hódító szándékaikat." Mit lehetne ehhez még hozzáfűzni? Szinte teljességgel kimaradtunk a gyarmatosításból és ugyanígy ki akartunk maradni mindkét világháborúból is. "Szeretjük a háborítatlanságot és másokat sem áll szándékunkban háborgatni."
• SZKEPTIKUSAK AZ IDEGEN ESZMÉKKEL SZEMBEN - "Az új, idegen eszmék kipróbálása olyan kísérletezés, amely könnyen balul sülhet el. Gondoljunk csak a mai Nyugat-Európára és a migrációra! A magyarok belátták: nem engedhetik meg azt a luxust, hogy életveszélyes kísérleteket hajtsanak végre önmagukon. Ez a magyarság megmaradásának egyik záloga volt évszázadokon keresztül, ugyanis az utóbbi ötszáz év stratégiája nem volt más, mint az a passzív rezisztencia, amellyel fékezni kívántuk a nagyhatalmak előrenyomulását. Ehhez pedig az új eszmékkel szembeni alapvető bizalmatlanság és távolságtartás a legjobb szociokulturális alapattitűd." Személy szerint azt gondolom, hogy ideológiák terén az intelligens megfontolás szerencsésebb, mint a kurucos tiltakozás, mindazonáltal a tíz-tizenöt millió magyar mindegyikétől aligha várható el az érett bölcsesség. Ez esetben pedig a szkepszis életmentő lehet, szemben a szervilis beletörődéssel.
• EGYSZERRE NYUGATIAK ÉS KELETIEK - Két civilizáció határterületén helyezkedünk el, ez kultúránkra is rányomja bélyegét.
• EGYSZERRE MEGOSZTOTTAK ÉS EGYSÉGESEK - "Bármely külső fenyegetettség azonnal, szinte genetikailag kódolva egy platformra, a nemzeti platformra helyezi a magyarokat. Így volt ez például 1848-ban, mikor bár közel sem mindenki értett egyet a forradalom eszközével, együtt mozdult az ország a szabadság helyreállítása érdekében. Így volt ez 1956-ban is, amikor legitimista volt nemesi csoportok vállvetve küzdöttek az ateista, munkás pesti srácokkal a szovjet megszállók ellen. Veszély esetén egyszerre száll síkra a labanc a kuruccal, a népies az urbánussal, a katolikus a protestánssal." Érdekes, hogy a nemzeti összefogás erejét kizárólag a jelenlegi kormányoldal képes kiaknázni. Az a narratíva, amely szerint Brüsszel fenyegetést jelent és Soros György maga a patás ördög, igazán széles választói réteget képes megszólítani. A Puskás Ferenc Stadion pedig olyan hely, ahol fradista és újpesti együtt énekelheti a magyar himnuszt és hajszolhatja a válogatottat döbbenetes hangorkánnal kilencven percen át.
• A POLITIKAI ÉLETÜKBEN FONTOS SZEREPET JÁTSZIK A KERESZTÉNYSÉG - "Azok az értékek - mint például a család, a tulajdon, vagy az élet védelme -, amelyeket a mai magyar társadalom a magáénak vall, függetlenül attól, hogy ezzel tisztában van vagy sem, mind zsidó-keresztény kulturális alapokon állnak. Ebből következően minden olyan kísérlet, amely el kívánta választani a magyar államot a keresztény kultúrkörtől, csúfosan megbukott."

Orbán Balázsnak igaza lehet; a magyar néplélek nem véletlenül olyan, amilyen. A történelem formál bennünket, legalább a tudat, de talán még inkább az ösztönök szintjén. A törökök 150 éven át sarcolták az ország középső részét - egyes területek teljesen elnéptelenedtek ekkortájt. A Habsburgok évszázadokig ültek a nyakunkon, s legutóbb négy évtizeden keresztül voltunk a szovjet gyarmatbirodalom része. 1919-ben a románok - míg a nagyhatalmak diszkréten elfordították fejüket - a fél országot végigrabolták. Ugyanezt tették a Lenin-fiúk is a Tanácsköztársaság idején. 1944-ben a náci megszállás nem csupán kegyetlen volt, de ugyanúgy kifosztották a nemzetet, mint oly sok barbár nép a történelem folyamán. S hogy mi következik mindebből? Talán az, hogy Magyarország sosem lesz skandináv mintára szervezett jóléti társadalom. Lehet, hogy egy norvég, vagy egy dán nincs rosszul attól, ha magas adóval sújtják, de mi immár félezer éve azt tapasztaljuk, hogy az adó nem más, mint törvényes rablás, és a legmélyebb ösztönkésztetések szintjén igyekszünk kitérni előle. Ügyeskedő, seftes, örökké a szürke zónában gondolkodó néppé formálódtunk, amely permanens módon arra készül, hogy barátságtalan környezetben, a jég hátán is túl kell élnie. Hitem szerint az is a kuruc-mentalitásból fakad, hogy bár elítéljük a korrupció minden formáját, azért megbocsátóbbak vagyunk azokkal szemben, akik az Európai Unió forrásait csapolják és abból építenek hazai tőkét, mint azokkal, akik a nemzeti vagyont privatizálják áron alul nyugati érdekkörök számára. (Pontosan tudjuk, hogy a kalandozó magyarokat sem emelhetjük erkölcsi piedesztálra, mégsem érzünk olyan megvetést velük szemben, mint Kun Béla vagy Szálasi esetében.) A szerző megemlít még egy érdekes, egészen speciális magyar sajátosságot, mely jól cseng ugyan, mindazonáltal igazságtartalmáról nem vagyok teljes mértékben meggyőződve: "Sokszor alakult úgy a történelem, hogy nálunk nagyobb hatalmak ütközőzónájába kerültünk. Ebből a magyarok sosem tudtak jól kijönni - ezt generációk sora volt kénytelen a saját bőrén megtapasztalni. A szükségből azonban erényt is kovácsoltunk. Különös érzékenység alakult ki bennünk, amely alapján könnyen meg tudjuk különböztetni a valóságot a fantazmagóriától, a barátot az ellenségtől, a békét meg a háborútól. Nálunk senki nem ismeri fel jobban a vihar előtti csendet." Bár tényleg így lenne...

Orbán Balázs a kötet végén összefoglalja, mit is ért pontosan a magyar stratégiai gondolkodás egyszeregyén. Itt megjelennek a történelmi sajátosságokra épülő elvi alapok, valamint a 2010 utáni kormányzás gyakorlati vezérfonalai.

• ALAPÉRTÉKEK - "Az ember egyedi és megismételhetetlen érték. (...) A magántulajdon léte az emberi természet része. (...) A család a társadalom alapegysége." Mindezek aligha kívánnak komoly magyarázatot, minden tisztességes társadalom ezekre a premisszákra épül.
• GAZDASÁGI IRÁNYVONAL - Munkaalapú társadalom, folyamatos adócsökkentés, méltányos teherviselés, felelős költségvetési gazdálkodás. Jóllehet mindezek univerzális értékek, az általános magyar mentalitáshoz különösen jól illeszkednek.
• AZ ÁLLAM ÉS AZ EGYÉN VISZONYA - "A állam a közösség érdekeit képviselő ősi intézmény. (...) A polgárok személyes, belső autonómiája az egyik legfontosabb érték, amit az államnak tisztelnie kell." Ez maga a klasszikus liberális narratíva, lelket simogató. Valóban így van: a központi hatalomnak nem feladata, hogy az egyének szokásait, értékválasztásait, szóhasználatát meghatározza. Mindezt evidensnek gondoljuk, a jelen progresszív mocsarában mégis forradalmi gondolatnak hat. 
• KÜLPOLITIKA - "A szabadság, a függetlenség, a nemzeti szuverenitás megőrzése Magyarország állandó és legfontosabb célja. (...) Magyarország a térség egyik meghatározó, erős szereplője kell hogy legyen. (...) A nemzeti érdekérvényesítés garanciája: Visegrád sikere." Nincs vitám a szerzővel. Félelmem annál inkább: egy esetleges ellenzéki választási győzelem esetén e szempontok azonnal megszűnnének létezni. Az új kormány gőzerővel kezdene dolgozni a formálódó birodalomhoz való legszorosabb csatlakozáson, a közép-európai együttműködés pedig évekre parkolópályára kerülne. Kevés ijesztőbbet tudnék vizionálni.

A jelenlegi magyar kormányról bőven lehet hideget és meleget is mondani, egy azonban megkérdőjelezhetetlen: a néplélek feltérképezése terén igen tudatosak. (Tekintve, hogy a demokráciákban politikusok sorsa a választók kezében van, ez a munka valójában a politikai marketing alapköve.) A miniszterelnök maga is jól ismeri a történelmet, így tisztában lehet az Árpád-háziak és a Hunyadiak erősségeivel; Széchenyi, a Tiszák, illetve Bethlen pályafutásával; pontosan tudja, hogy miért bukott meg Rákosi és ezzel szemben mi biztosította Kádár hosszú országlását; mi több, még azt is érti, első kormányzása miért ért véget 2002-ben. Az ellenzék ezzel szemben úgy kommunikál, mintha egy másik bolygóról érkeztek volna. Szemmel láthatóan nem ismerik sem a történelmünket, sem a magyarság alapattitűdjeit, sőt mintha nem is érdekelné őket. A nyugat-európai véleményformálók kapcsán pedig egyenesen illúzióink sincsenek e téren. 1920-ban úgy csatolták el az ország kétharmadát, hogy a határokat meghúzó döntéshozók a legelemibb földrajzi ismeretekkel sem rendelkeztek. Manapság nemzetközi sztárriporterek úgy készítenek interjúkat a különböző kormánytagokkal, hogy kérdéseik zöme valamiféle alternatív valóságra irányul - mintha egyáltalán nem lennének képben a magyar állapotokat illetően. A legviccesebb esetet Bayer Zsolt mesélte el nemrégiben. Egy holland újságíró azt kérdezte tőle, mi bajunk van az iszlámmal, hiszen látott pár török fürdőt Magyarországon, s úgy érzi, ez a kultúra csak hozzátett a miénkhez... Természetesen nem vitás, hogy a történelmi tudással, a néplélek ismeretével jócskán vissza is lehet élni, ahogyan azt Kádár János is tette 32 éven át. Ezzel együtt is maximálisan igazat adok Orbán Balázsnak: szükség van a helyismeretre, a magyar lelkület kitapasztalására. A konzervideológiákat kiöklendezi a hazai gyomor, jöjjenek akár keletről, akár nyugatról. A jó kormányzás sosem lehet kultúrafüggetlen. 

"Nem, miniszterelnökünk nem lett sem fasiszta, sem diktátor, és meg sem zakkant. Csak velejéig romlottá vált." E szavakkal zárul Mérő Laci barátom A dörzsölt szélkakas című, legújabb könyve. Amikor a szerző karácsony előestéjén megajándékozott vele, a következő ajánlással dedikálta: "G. Nagy Lacinak, aki a negyedik részét biztosan nagyon nem fogja szeretni. De nem baj." A kötet utolsó negyede Orbán Viktorról szól, és Laci jól érezte: tényleg van vele vitám.

Magyarország sok évtizedes megosztottsága terén a törésvonalat egyértelműen a miniszterelnök személyéhez való viszonyulás jelenti. A nemzet egyik fele a pokolba kívánja, a másik fele egyenesen rajong érte. Mérő Laci pontosan tudja, hogy jómagam az utóbbi csapatba tartozom. 1989. június 16, Nagy Imre újratemetése óta valóságos rocksztárként tekintek rá, s ezen attitűdöm az elmúlt 33 esztendőben sem változott sokat. Pedig Orbán mondott és tett is már számos megkérdőjelezhetőt, ezzel együtt a magamfajta elfogult rajongó jócskán elnéző vele szemben. Még ha kritizálom is egyes lépéseit, a szándékot és az irányt alapvetően helyesnek ítélem. Mérő Lacival immáron 25 éve ismerjük egymást, s ha e kérdés kapcsán nem is egyezik az álláspontunk, a világot azért nagyon hasonlóan látjuk. Abban meg végképp egyetértünk, hogy van értelme a párbeszédnek, a gondolatok ütköztetésének.

A könyv címének megfelelően az Orbán Viktorról szóló zárófejezet első számú állítása, hogy a miniszterelnök egy dörzsölt szélkakashoz hasonlít. "Pénteken kijelenti, hogy minden erőnkkel megvédjük az ország első emberét az aljas, nemtelen támadásoktól, hétfőn lazán meneszti Schmitt Pált. Reggel kijelenti, hogy az iskolák semmiképp sem zárhatók be, majd délután, hogy az iskolákat bezárják. Egyik nap megvétózza az EU költségvetését, másnap büszkén aláírja. Közben megfordult a szél, illetve a dörzsölt szélkakas megérezte, hogy hamarosan meg fog fordulni." A felhozott példák tényszerűen megállják a helyüket - mi több, a felsorolás még könnyedén folytatható volna -, mindazonáltal ezek egyike sem olyan alapvető, húsba vágó elvi döntés, amelyhez tűzzel-vassal ragaszkodni illene. "Véletlenül tudom, mert volt tanítványaim mesélték, akik akkoriban a Fidesznek dolgoztak közvélemény-kutatóként, hogy az a hétvégéjük rohammunkával telt. Azt az utasítást kapták, hogy most rögtön, pillanatok alatt derítsék ki, mit gondol az ország Schmitt Pál doktori disszertációjáról, a főnökség tudni akarja a pontos és teljes igazságot. A hallgatóimat is váratlanul érte, amit tapasztaltak: ellentétben az akár pár nappal korábbi mérésekkel, a hétvégén megfordult a közvélemény. Úgy látszik, kétszáz oldal tiszta plágiumtól hirtelen besokallt az ország, ezt már nem tekintette bocsánatos diákcsínynek." Részemről a kérdés csupán annyi: mi ezzel a probléma? Nem ez a helyes eljárás? A köztársasági elnök nem lövetett a tömegbe, nem sikkasztott közpénzeket, de még csak le sem vizelte részegen a Parlament oldalát. A múltjában éktelenedő szégyenfolt kapcsán nyugodtan meg lehet kérdezni az átlagszavazót, hogy ennyi belefér-e még. (A szerző ráadásul tökéletesen fogalmaz: "bocsánatos diákcsínynek" tekinti-e az ország az esetet.) S ha nem, hát lépni kell, ahogyan az meg is történt. Ami az iskolabezárást illeti, ez az ügy pláne nem morális természetű, sokkal inkább a járványkezelés szakmai kérdése. Az EU költségvetésének vétója esetében pedig egy tisztán üzleti-politikai csatározást láthattunk, amely - a kiegészítő záradék beillesztésével - Orbán totális győzelmével zárult, még Soros György sem érzékelte másképp. Itt még a kommunikáció is perfekten folyt, szemben az előző két példával, ahol valóban elhamarkodott kijelentésekkel találkozhattunk. Összességében tehát e téren nincs komoly vitám Mérő Lacival: a tényeket pontosan ugyanúgy látjuk. Csupán a szóhasználatunk különbözik - amit ő szélkakas-magatartásnak nevez, azt én önreflexióra való képességnek hívom.

A kötet egyik esszéje a Katonásdi címet viseli, és az fejtegeti, hogy a miniszterelnök beszédmódja egyre militaristább. "Partra szállni" indult Brüsszelbe, "állig felfegyverkezve várjuk a második hullámot" - mondta szeptember elején. (Ennél jócskán többről is van szó: mostanság meglehetősen sűrűn hallunk a magyar haderő fejlesztéséről. Megfogalmazódott az a célkitűzés is, hogy Magyarország védelmi költségvetése 2024-től a GDP 2%-a fölé emelkedjen. Vagyis a fegyverkezést nem kizárólag a szavak szintjén észleljük.) "Orbán alkatilag képtelen békében élni, békében vitatkozni azokkal, akik más nézetet vallanak, még egy békés interjút sem hajlandó adni egy olyan orgánumnak, amely nem rokonszenvezik vele. Lételeme a harc, a háború, a csihipuhi - ahelyett, hogy egyszerűen csak kormányozna. A lelke mélyén katona akkor is, ha igazi, éles háborút soha életében nem látott." Mindezt magam sem látom másként. "Orbán Viktor sikeresen militarizálta Magyarországot, és így folyamatos hadiállapotban kell élnem." Ezzel viszont már a legkevésbé sem értek egyet. Miért is kéne hadiállapotban élnünk? Személy szerint azt érzem, hogy a bolygó egyik legbékésebb és legbiztonságosabb országa a miénk. Találkoztunk pár gépfegyveres katonával a kijárási tilalom idején? Na bumm! Európa számos nagyvárosában folyamatosan jelen vannak a 2015-ös migránshullám óta. Bevallom: én magam is idegenkedem ettől a világtól, s kényes ízlésem szerint az volna az eszményi állapot, ha a katonák és a rendőrök láthatatlanok maradnának. Ez azonban csupán a felszín. A lényeg sokkal inkább az, hogy az állam felfegyverzett testületei védik, avagy támadják a békés állampolgárt. Az Egyesült Államokban George Floyd halála óta a lakosság egyre kevésbé számíthat a rendőrségre. Nyugat-Európa számos nagyvárosában a no-go zónákban senki sem garantálja az odatévedők biztonságát. Mindeközben Hollandiában éles lőszert is bevetettek az oltásellenes tüntetők ellen. Hol vagyunk mi mindezekhez képest? Létezik-e olyan kerülete Budapestnek, ahol nem sétálhatok nyugodtan végig sötétedés után? Történt-e a legapróbb rendőri túlkapás az ellenzék számos tüntetése során az elmúlt 12 esztendőben? Hozzám is sokkal közelebb áll a farmerkabátos, szakállas, hosszú hajú forradalmár, mint a jelenlegi őszülő, testes, katonalelkű kormányfő, ugyanakkor nagyságrendekkel nagyobb biztonságban tudom magam és a családom, mintha Márki-Zay, Dobrev, vagy Karácsony vezetné az országot.

Mérő Laci igazán otthon van a pszichológia tudományában, így ismernie kell a Myers-Briggs páros által kifejlesztett MBTI tesztet, mely négy törésvonal mentén jelöl meg tizenhatféle személyiségtípust. Jómagam - aki a világ legpacifistább figurája volnék - az elmúlt 15 év során bármikor, bármelyik változatát töltöttem ki, minden esetben a HADVEZÉR karaktert kaptam eredményül. E típus rövid jellemzése: "A Hadvezér személyiségű emberek született vezetők. Karizmatikusak, magabiztosak, és olyan tekintélyparancsoló a kisugárzásuk, hogy egész tömegek egy emberként állnak mögéjük egy-egy cél érdekében. Kérlelhetetlenül racionálisak, éles eszüket használva és belső eltökéltségüktől vezérelve megállíthatatlanul menetelnek céljaik felé. A tárgyalóasztalnál a Hadvezérek domináns, fáradhatatlan és könyörtelen vitapartnerek. Nem azért, mert keményszívűek vagy gonoszak, hanem mert hihetetlenül élvezik a kihívást, az agyak csatáját és az egész megmérettetést. Nem érzik úgy, hogy le kellene mondaniuk a győzelem édes ízéről csak azért, mert a másik fél nem képes tartani az iramot." Ha ezt a leírást igaznak érzem saját magamra nézve, úgy Orbán Viktor kapcsán százszorosan is. Ha ez az attitűd nálam - vagy épp Steve Jobs, Franklin D. Roosevelt, illetve Jim Carrey esetén - alapvetően békés személyiséggel párosul, úgy miért kéne a kormányfő részéről bármiféle bántó agressziótól tartanom? Igaza van Mérő Lacinak: Orbán valóban katonásdit játszik. Azonban - hitem szerint - a legkevésbé sem a fegyverekhez és a lőporszaghoz vonzódik, sokkal inkább az irányítást, a stratégiaalkotást, a szervezőmunkát és a diplomáciai hadviselést élvezi. Ezek pedig alapvető kellékei az országvezetésnek.

A harmadik pont, amelyben vitába szállok a szerzővel: "Mit tartalmaz majd az Orbán Viktor című érettségi tétel? Például: kijelentheti-e a tétel majdani összeállítója, hogy Orbán Viktor a rendszerváltás korának legtehetségesebb politikusa? Ezt a jelzőt több mint harminc éve egyfolytában hallom róla, azoktól is, akik kedvelik őt, és azoktól is, akik nem. De miért mondják még ma is, egy 58 éves emberre, hogy tehetséges? A tehetség mindig valaminek, egy nagy teljesítménynek az ígérete - és ezt a megítélést Orbán sokszorosan alátámasztotta, például azzal, hogy négyszer megválasztották Magyarország miniszterelnökének. Ha ennek ellenére hívei és ellenzői egyaránt továbbra is nagy tehetségként beszélnek róla, az azt jelenti, hogy még mindig várják tőle a nagy teljesítményt, a nagy dobást." Majd Puskás Öcsit és Albert Flóriánt hozza fel példaként, akik 25 esztendősen már hatalmas futballisták voltak, rég nem ígéretként beszéltek róluk. Ezúttal azt gondolom, Mérő Laci valójában csupán a saját, szubjektív világát vetíti ki, a személyes csalódását igyekszik általános méretűre nagyítani. A valóság az, hogy hívei  - velem együtt - valódi, kimagasló államférfiként tekintenek Orbánra. Egy olyan embert látnak benne, aki máris meghatározó alakja a magyar történelemnek, miközben nemzetközi porondon még számos diadalt arathat. Kizárólag az ellentábor használja a tehetséges jelzőt vele kapcsolatban, s teszi ezt azért, mert ez a minimum, amit a kormányfő kapcsán muszáj elismerni. A honvédos Puskás, vagy a fradista Albert játéktudását, eredményeit ismerve még egy Újpest-szurkoló is bátran kijelentheti: hatalmas egyéniségek. Ezzel szemben az Orbánt leváltani igyekvők többsége inkább vállalná, hogy kitépjék a nyelvét, mintsem hogy ki kelljen mondania: nagy politikusról van szó. Számukra már az is egy rettenetes tudati állapot, hogy egyetlen összetartó erejük az Orbán-gyűlölet, s hogy jelöltjeik mindegyike totálisan alkalmatlan. Miért mélyítenék ezt a szakadékot még azzal is, hogy reálisan ítélik meg a miniszterelnököt? "Én nem vártam Orbántól, hogy nagy államférfi legyen, beértem volna azzal, ha fiatalkori ígéreteinek megfelelően Európa felé kormányozza ezt az országot." Bennem - szemben Mérő Lacival - szemernyi kétség sincs annak kapcsán, hogy máris nagy államférfi, a kérdés csupán annyi, mi van benne még. Azt pedig végképp nem gondolom, hogy a jelenlegi Nyugat-Európa felé kellene orientálódnunk. Számos kérdésben sokkal inkább őket kéne visszarángatnunk a racionalitás, a szabadság, a hajdanvolt európaiság világába.

"Én úgy látom, hogy a majdani történelemkönyvekben Orbán úgy fog szerepelni, mint akinek vezetése alatt az ország elszalasztotta a felemelkedésének legjobb lehetőségét, azt az időszakot, amikor tíz évig egyfolytában gazdasági konjunktúra volt, és ömlött a pénz az EU-tól. (...) Azoknak az országoknak, amelyek hátrányosabb helyzetből indultak, mint mi, és az utóbbi tíz évben elénk kerültek, például Szlovákia, Észtország, Lettország, nem volt olyan tehetséges, dörzsölt vezetőjük, mint nekünk, mégis megelőztek minket, és nemsokára Románia is előttünk lesz, ha mindkét országban folytatódik az elmúlt tíz év növekedési trendje." Az hiszem, ez az a gondolat, amelynek csaknem minden eleme megkérdőjelezhető. Egyrészt: biztos az, hogy a felsorolt országok hátrányosabb helyzetből indultak? Elég csak az egy főre jutó GDP-adatokat megnézni, és azt fogjuk látni, hogy Észtország és Szlovákia már 2010-ben is előttünk jártak. Másodszor: számos olyan gazdasági adatot előrángathatunk, amelyek terén a felsoroltaknál jelenleg is jobban állunk (például adók mértéke). Harmadszor: a történelem olyan kísérlet, amely nem megismételhető. Bizonyára lehetett volna eredményesebben is kormányozni az elmúlt évtizedben, ahogyan pocsékabbul is. Negyedszer: a közép-európai riválisainkkal való összevetés terén érdemes volna a számok mögé nézve a lényeget is meglátni. Lettország és különösen Észtország a világ legszabadabb gazdaságai közé tartoznak. Nyilvánvaló, hogy nekünk is ebbe az irányba kell mozdulnunk. Nos, ha a Fidesz távozik és az ellenzék ülhet a kormányrúdhoz, vajon a már most beharangozott adóemelésekkel és egyéb intézkedésekkel mennyi esély van minderre? (Ne feledjük: az ellenzék legnagyobb tüntetése épp a "rabszolgatörvény" elfogadásához kötődik, amely pedig - gúnynevével ellentétben - éppen egy bürokratikus korlát lebontását, vagyis a gazdaság szabadságának szélesítését célozta.) A váltással felzárkózás esélye is elszállna. Ötödször: Romániával példálózni már önmagában is vicc kategória... Közgazdász legyen a talpán, aki magabiztosan osztályozni képes a konzervatív kabinet elmúlt három ciklusának teljesítményét. Jómagam bizonyosan nem vállalkoznék ilyesmire.

S hogy Orbán Viktor velejéig romlott volna? A magam részéről nem gondolom. Igaz ami igaz: néha elfordítja a fejét. Néha nem finnyáskodik, amikor az eszközök közt válogat. És igen: néha kifejezetten otromba intézkedéseket is elrendel. Azt azonban egy fél percig sem gondolnám soha, hogy nem az ország felemelkedése vezérli (szemben számos politikai ellenfelével, akiket cinikus, megvásárolható perc-embereknek gondolok). Való igaz: élvezi a pódiumot és a reflektorfényt. Szemmel láthatóan imád tábornokot játszani, annak minden pozitív és megmosolyogtató elemével. Gyönyörködteti a tudat, hogy már most bekerült a magyarság történelemkönyvébe, mint annak egyik legmeghatározóbb modern kori vezetője. Nyilvánvalóan kacérkodik azzal is, hogy az európai történelemkönyvekbe is beírja a nevét. Mindezeket azonban aligha nevezném romlottságnak.

Pásztorok, pásztorok - énekli száz torok. Halászlé, bejgli, mézeskalács, csillagszóró... néhol meghitten, másutt kissé feszengve; egyesek csendesen, mások vigadozva, de a lényeg mindenütt ugyanaz: együtt ünnepel a család. Nos, ennyit a múltról. 2021-ben - amikor már derékig gázolunk a progresszióban - az ünnep rég nem erről szól. Ma már a meleg Mikulás és a szakállas Szűzanya uralja a terepet, miközben az EU véleménygyárosai azon dolgoznak, hogy töröljék szótárunkból a karácsony kifejezést...

"Az Európai Uniónak az alapító atyák eszméit kell követnie, amelyek az egység, a nagyság eszméi voltak, és vigyáznia kell, hogy ne adjon teret az ideológiai gyarmatosításnak. Ez az országok megosztottságához és az Európai Unió bukásához vezethetne." - nyilatkozott igen diplomatikusan Ferenc pápa, amikor az azóta visszavont brüsszeli lázálom, a karácsony szó eltörlése kapcsán. A magam részéről nem vagyok nagy rajongója az egyházfőnek - már csak a szegénység öncélú favorizálása, valamint a bevándorlás kapcsán tanúsított felelőtlen attitűdje miatt sem -, azonban e reakciójával teljes mértékben egyet tudok érteni. Ferenc pápa mostanság egyébként is kezdi megmutatni konzervatív arcát. A közelmúltban leszögezte: "A házasság szentség, egy férfi és egy nő szövetsége." A biblikus álláspontot megerősítő pápai gondolatra építve a magyarországi történelmi egyházak képviselői - a közelgő ünnep alkalmával - a következő közös nyilatkozatot tették: "Mi, az alulírott katolikus, protestáns és ortodox egyházak, valamint zsidó hitközségek képviselői, a karácsonyra készülve, illetve a hanuka gyertyáinak fényében, egyben az utóbbi időkben egyre erősödő társadalmi vitákra reagálva ezúton is megerősítjük a házasságra, a családra és az emberi méltóságra vonatkozó zsidó és keresztény értékrend fontosságát." Nos, a baloldali sajtó nem kezdett önfeledt tapsikolásba.

A mögöttünk hagyott néhány év során megtapasztalhattuk, hogy a világ számos multinacionális nagyvállalata teljes mellszélességgel beállt a progresszív fősodorba. Manapság a reklámok jelentős része is a bőrszínről szól, feminista üzenetet hordoz, vagy épp LMBTQ-propagandát közvetít. Emlékszünk még a kilencvenes évek Benetton-arculatára? Polgárpukkasztó plakátok sokaságával találkoztunk: fehér csecsemőt szoptató fekete anya; halott bosnyák katona véres egyenruhája; egymással csókolózó pap és apáca... Oliviero Toscani munkáiban még volt kreativitás, volt újszerűség, volt humanizmus és volt forradalmi lendület. A mai kampányok ennek csupán szánalmas utánzatai; többnyire ötlettelenek, s már rég nem a figyelemfelkeltés a cél, sokkal inkább a legdirektebb agymosás. No de lelkük rajta; piaci vállalatok, arra fordítják a marketingbüdzséjüket, amire csak akarják. A nagy nemzetközi kulturális és sportszervezetek kapcsán már eggyel jobban ráncoljuk a homlokunkat. Tényleg helyes az, ha az Oscar-díj faji alapú kvótákhoz kötött? Tényleg előremutató, ha a Nemzetközi Olimpiai Bizottság korlátozás nélkül beengedi a transzneműeket a női sportversenyekre? Valóban az a jó irány, hogy a FIFA és az UEFA nyíltan hirdeti a szivárvány-ideológiát és bünteti azt, aki ellenvéleménnyel él? Ez már valamivel meredekebb, mindazonáltal itt még mindig mondhatjuk azt, hogy szabadon lehet új filmszemlét, vagy akár sportszövetséget létrehozni. Az őrület azonban nem állt meg e ponton, hanem további szintet lépett: jelenleg azt látjuk, hogy néhány nyugati állam, illetve maga az Európai Unió is beállt az ideológiát hirdetők sorába, ami viszont - ismerve a 20. század történelmét - a legkevésbé sem ígéretes vonal. Lássuk csak: a meleg Mikulás a norvég posta karácsonyi reklámjában jelenik meg. Nem egy periferikus, himihumi vállalkozás marketingfogása, hanem egy állami cég provokálja a polgárokat közpénzen, masszívan tolva a progresszív ideológiát. A szakállas Szűzanyát pedig Riccardo Simonetti alakítja, aki önmagát az Európai Parlament LMBTQ jószolgálati nagyköveteként mutatta be. (Az EP sajtószolgálata arról tájékoztatott, hogy nem létezik ilyen titulus. Azt mindenesetre elismerték, hogy együttműködnek Simonettivel. Már önmagában ez is arról árulkodik, hogy az EU elkötelezett a posztmodern irányvonal felé.) A skót blaszfémiatörvény, az angol reklámtörvény, valamint az új német kormány programja is egyértelműen alátámasztja: az ideológiai őrület már közel sem a magánszféra hóbortja csupán. És akkor a dán exminiszterasszonyt még nem is említettük, aki nemrég börtönbüntetést kapott, csak mert fel mert lépni a migránsok közötti gyermekházasságok ellen... Beteg egy világ épül, s már rég nem az alapozásnál tartunk.

Lassan 12 éve hallgatjuk, hogy az Orbán-kabinet illiberális politikát folytat, s hogy Magyarország Alaptörvénye ugyancsak mélyen illiberális. Ha azt vesszük alapul, hogy a liberális demokráciák fontos ismérve az ideológiai és értéksemlegesség, úgy e kritikák megállják helyüket. A Fidesz-kormány - bár működése sokkal inkább pragmatikus, mintsem dogmatikus - egyértelműen elkötelezte magát bizonyos alapértékek mellett, melyeket az alkotmányba is belecsempészett: család, gyermekvállalás, nemzet, biztonság, szabadság, magántulajdon, közrend... valójában egyik sem tűnik kifejezetten extrémnek, bántónak meg különösen nem. Soha életemben nem találkoztam még olyan emberrel, akinek a felsoroltak sértették volna az érzékenységét - nehéz is volna, hiszen abszolút pozitív fogalmakról van szó. A kereszténység, mint érték megjelenése már eggyel megosztóbb - tény, hogy nem minden magyar vallja magát kereszténynek, s az is igaz, hogy sokan kiütést kapnak mindenféle vallásos felhangtól. (Bevallom: magam sem vagyok gyakorló hívő, mindazonáltal a keresztény kifejezés sem zavar különösebben. Egyrészt azért, mert a történelmi Magyarország ezer esztendejét kétségkívül ez az orientáció jellemezte, másfelől mert a jézusi tanítás voltaképp nem más, mint tömény humanizmus és liberalizmus. Ezek az alapok a legkevésbé sem ütköznek a szabadelvűséggel.) Ezek után tekintsük a másik oldalt, a vádlókat, a liberalizmust számonkérőket, az önmagukat erkölcsi piedesztálra emelőket! Egy épeszű világban azt kéne látnunk, hogy az Európai Unió és annak civilizált tagállamai egyáltalán nem foglalkoznak vallási, faji, vagy szexuális kérdésekkel. Egyszerűen azért nem, mert normál esetben (a liberális demokrácia jegyében) muszáj értéksemlegesnek, ideológiamentesnek megmaradniuk. Egy liberális demokrata kormányzat számára egy fekete élet pontosan annyit számít, mint egy fehér, vagy egy sárga; a kereszténység épp oly kedves, mint a buddhizmus, vagy akár a taoizmus; illetve aligha foglal állást annak kapcsán, hogy ki kivel bújjon ágyba. És nem utolsó sorban: a liberális demokrácia meghatározó jegye a szabad véleménynyilvánítás, vagyis nem büntethet senkit sem azért, ha eltér a fősodortól (hiszen nem is létezhet fősodor). Vajon a művelt Nyugat megfelel az önmaga által hangoztatott eszménynek? Látjuk: a legkevésbé sem. A liberalizmus szelleme eltűri ugyan a blaszfémiát, de sosem fogja saját maga gerjeszteni azt. A liberalizmus szelleme egyenrangúként kezel minden embert nemre, bőrszínre való tekintet nélkül, így kizárt, hogy bármiféle kvótakövetelést támogasson. A liberalizmus elfogad mindenféle - valós vagy képzelt - szexuális identitást, ám egyet sem fog favorizálni a többi ellenében, és egészen biztosan nem erőlteti a kiskorúak ilyen irányú agymosását. Egy liberális demokrata kormányzat semmi mással nem foglalkozik, csakis polgárai biztonságával, jólétével, szabadságával. Az ideológiát meghagyja a vallások, a szekták, a politikai szélsőségek számára.

Ha az aktuális, ünnepi ínyencségeket tekintjük, pontosan ugyanezt a hamisságot és aszimmetriát érhetjük tetten. A karácsony szó eltörlésének szükségességét a progresszívek azzal indokolják, hogy esetleg sértheti egyesek érzékenységét. Ennek jegyében számos nyugati nagyvárosban ma már nincs karácsonyi vásár, helyette téli vásárnak nevezik ugyanazt az eseményt. Van ennek bármiféle értelme? Létezik olyan épelméjű ember, akit zavarnak mások csendes ünnepei? A középkort követően hallottunk olyat valaha is, hogy egy kereszténynek bármi ellenérzése támadt volna a ramadán kapcsán? S ha létezik is ilyen idióta, hallgatott-e rá bárki is? Indult-e társadalmi program a ramadán szó eltörlésére? Ezzel szemben el tudjuk képzelni azt, hogy Szent Miklós, illetve Szűz Mária karakterének kifigurázása, önmagából való kiforgatása érzékenységet sért? Nagy fantázia nem kell hozzá, jelenleg is aláírásgyűjtés zajlik annak kapcsán, hogy azt EP határolódjon el Riccardo Simonetti akciójától. Számomra kifejezetten szürreálisnak tűnik, hogy a progresszív oldalon a nem létező sérelmek ilyen sokat nyomnak a latban, miközben a valós érzékenységre magasról tesznek. A bécsi OIDAC legújabb jelentése szerint 2019-2020 között csaknem 70 százalékkal nőtt a keresztényellenes gyűlölet-bűncselekmények száma  Franciaországban és Németországban. (Tudjuk: nem csupán a kisebbség, de a többség ellen is lehet diszkriminálni, de ma már ennek az elvnek sincs gyakorlati jelentősége, hiszen a hívő kereszténység egyértelműen kisebbséget alkot Európában.)

A nemrég elhunyt brit filozófus, Sir Roger Scruton így nyilatkozott egy kései interjújában: "Nem gondolom, hogy a konzervativizmus ideológia lenne, sokkal inkább a szeretetről szól, országunk, saját intézményeink, önmagunk életmódjának szeretetéről." Van ebben valami. Mi több: e gondolatot alapul véve túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a modern konzervativizmus nagyságrendekkel közelebb áll a liberális demokrácia eszményéhez, mint a posztmodern progresszió. Így állunk tehát 2021 karácsonyán; már a kimondott szavaink jelentéséért is meg kell harcolnunk. Bevallom: engem személy szerint a legkevésbé sem zavar a szexuális töltetű Mikulás (bár kétségkívül jobban megmozgatná a fantáziámat, ha jó karban lévő harmincas milfeket ültetne az ölébe, s nem önmagához hasonló vénemberekkel smárolna). A szakállas Szűzanyával sincs bajom - ezerszer elviselhetetlenebb világ az, ahol nem lehet viccet csinálni bármiből. Csak könyörgöm: mindezt ne a központi hatalom tegye! Mert ha egy állam, vagy államszövetség ideológiát hirdet, s kér számon másokon, az - látva a történelmi példákat - szinte mindig katasztrófával végződik. S ha mégsem volna ennyire sötét a jövő; ha a meleg karácsony mégsem hozna hideg húsvétot, egy azért biztos: egy olyan világ, amely letért a liberális demokrácia útjáról, aligha büntethet bárkit ugyanezért.

A Friderikusz Podcast legutóbbi adása meglehetősen kényes témát vett elő. A házigazda Ujma Premyslaw Péter intelligenciakutatót, az IQ, öröklés, környezet című könyv szerzőjét látta vendégül.

Nem sokáig kerülgették a forró kását, a lényeg már a beszélgetés elején terítékre került: az intelligencia elsősorban genetikai örökség kérdése, a környezeti hatások nem igazán relevánsak e téren. S ha ez önmagában nem lenne épp elég igazságtalan: a magasabb IQ nem csupán magasabb jövedelmet, de jobb egészséget és hosszabb életet is ígér. "A magasabb intelligencia a mentális pszichiátriai betegségek ellen is véd, mégpedig nagyon-nagyon nagy erővel. Tehát minél intelligensebb valaki, annál ritkábban szenved olyan kórképektől, mint például a major depressziós zavar, vagy a skizofrénia." A bűncselekmények elkövetésének valószínűsége ugyancsak alacsonyabb az intelligens emberek körében.

Sokunk számára mindez nem igazán meglepő, mi több, még logikusnak is tetszik. Annál kevésbé logikus, hogy a társadalomtudományok egy része mintha figyelmen kívül hagyná mindezt. Fridi szóvá is teszi, hogy a szociológia egyik alapvető mantrája szerint a környezet a felelős a szegénységért, a rossz életkörülményekért. Ujma Premyslav Péter szerint "tény, hogy a társadalomtudományokba ezek az ismeretek nem igazán mentek át." Döbbenetes. A beszélgetőpartnerek kölcsönösen konstatálják, hogy a szociológia jellemzően nem vesz tudomást a valóságról. Ez azt jelenti, hogy e tudományág gyakorlati működését sokkal inkább az ideológiai meggyőződések irányítják, mintsem a tények. Elég ijesztő. E gondolat az interjú során később is visszatér, amikor Friderikusz azt a kérdést teszi fel vendégének, mi lepte meg leginkább kutatásai során. "A legnagyobb meglepetés ami ért ezzel kapcsolatban, az az volt, hogy nagyon jó minőségű irodalma van e témának. Nagyon jó pozíciója van ennek a területnek a tudományban. Tényleg hihetőek ezek az eredmények, mindenki ezeket találja és nem az utóbbi tíz évben találta őket, hanem az utóbbi száz évben igazából bárki vizsgálta ezeket, mindenkinek ez jött ki. És ennek ellenére ez nem feltétlenül szivárog be a köztudatba és nem feltétlenül szivárog be az egyetemi tananyagba sem. Tehát simán végezhet mondjuk valaki pszichológusként az egyetemen úgy - Magyarországon, de más országokban is -, hogy nem biztos hogy tanul mondjuk a g-faktor elméletről, ami az intelligenciának a domináns elmélete." A gond ezek szerint már a felsőoktatásban kezdődik. Tudjuk, hogy mi az igazság, de nem azt tanítjuk, mert az nem volna politikailag korrekt... Isten hozott mindannyiunkat a 21. században!

A kutatások azt mutatják, hogy az IQ nem csupán a jövedelem mértékére és az életminőségre hat meghatározó módon, de a családméretre úgyszintén: "Az intelligens emberek kevesebb gyermeket vállalnak, és ebből gyakorlatilag biztosan az következik, hogy már most is kevésbé vagyunk intelligensek, mint száz évvel ezelőtt, és még száz, még kétszáz év múlva pedig még kevésbé leszünk." Ez azért nem igazán vidám jövőkép, különösen annak fényében, hogy pontosan tudjuk: az emberiség átlagos intelligenciája a historikus idők során jellemzően emelkedett. Mondjuk ki: valamit elképesztően rosszul csinálunk, ha e tendencia a visszájára fordult. A történelem legnagyobb részében az uralkodó osztályok génállománya szaporodott a legintenzívebben, és ez még úgy is a homo sapiens szellemi fejlődését eredményezte, hogy az arisztokrácia nem feltétlenül a legintelligensebb társadalmi réteget képviselte - elég volt, ha csak valamivel az átlag felett jártak. Most képzeljük el, mi lenne, ha a legintelligensebb földlakók vállalnák a legtöbb utódot... A világ elég gyorsan válhatna egy magas tudati szintű, békés és barátságos hellyé. Ha ehhez hozzátesszük, hogy az intelligensebbek egyik ismérve, hogy jellemzően a jövedelmük is magasabb, így nyilvánvalóan előremutató trendet jelentene, ha jól keresők hoznának létre népesebb famíliát, míg a szerényebb szellemi és anyagi erőforrásokkal bírók beérnék kisebb családdal. Hogy ez a legkevésbé sem így történik, az elég nyilvánvalóan a jóléti társadalom, a baloldali gondolkodás és az egyenlőségbe vetett hit következménye. Minél több forrást von el a társadalom a tehetősektől, átcsoportosítva bármilyen kedvezményezett, rászoruló csoport részére, annál inkább tereli önmagát az intellektuális leépülés irányába. Lehet elmélkedni a kérdés morális oldaláról - szabad-e erővel elvenni a gazdagok jövedelmét és szétosztani a kevésbé szerencsések között; avagy lehet-e a gazdasági egyenlőség magasabb rendű cél, mint az átlagos intelligencia szinten tartása -, azonban a tényekkel vitázni aligha érdemes. Ha a kevésbé intelligensek vállalnak több gyermeket, az óhatatlanul az érintett társadalmak elhülyüléséhez vezet.

S ha mindez még nem lett volna kellően pikáns, a beszélgetés végén előkerülnek az etnikai különbségek is. "Meggyőzően demonstrálta minden erre vonatkozó kutatás, hogy az amerikai feketék rosszabb teljesítményt érnek el az intelligenciateszteken, mint a fehérek. És ugye egy hipotézis ezzel kapcsolatban az, hogy ennek esetleg genetikai okai vannak. (...) Az etnikumon belüli különbségekről tudjuk, hogy nagyon nagy mértékben genetikai tényezők miatt jönnek létre. Tehát igazából logikus az a gondolat, hogy akkor esetleg az etnikumok között létező különbségek is genetikai különbségekre vezethetők vissza." Az igazán izgalmas az, hogy az effajta mondatokhoz mi magunk miként viszonyulunk. Ha a tiszta tudomány oldaláról közelítünk, úgy merő óvatoskodásnak látjuk. Ha a jelenkor ideológiai túlfűtöttségével tekintünk a világra, úgy már ezekre a visszafogott ténymegállapításokra is hisztérikusan, tömény rasszizmust kiáltva fogunk reagálni.

Meglepő megállapítások az intelligenciáról - ez az adás címe, forradalmi újdonságokkal azonban mégsem szembesülünk; lelkünk mélyén mindannyian pontosan éreztük eddig is, hogy a teremtés végtelenül igazságtalan. Még akkor is, ha az intelligencia - vagy annak hiánya - csupán csak egy az áldások és átkok sorában. Az egyén szempontjából vigasztaló lehet, hogy önmagát azért mindenki eszesnek látja, tökéletesen függetlenül a valóságtól... És bár a genetika e téren meghatározó, azért az egyén felelőssége is megáll; e belénk kódolt potenciális maximumot nekünk kell kihozni magunkból, illetve - kiegyensúlyozott, igényes életvitellel - elménket nekünk kell karbantartanunk is. Ami viszont a társadalmi szintet illeti, ez már egy jóval összetettebb kérdés. Az egyik végletes (és erőszakos) álláspontot azok az államok - Norvégia, Finnország, Dánia, USA és Németország - képviselték, amelyekben a 20. század első felében egyszerűen sterilizálták az értelmi fogyatékosokat, az örökletes betegségben szenvedőket, az önellátásra képteleneket. Aligha kéne vitát nyitni arról, hogy ez az attitűd mélyen embertelen és megengedhetetlen. Ez az, amit Francis Galton - Charles Darwin unokatestvére - negatív eugenikának nevez. A másik véglelet napjaink neomarxista kánonja jelenti, amely gyűlöl mindent, ami kiemelkedő, ami csillogó, ami tehetség, ami valódi szépség. Ez az iskola továbbra is teljes ideológiai vaksággal hirdeti az egyenlőséget, a legkevésbé sem zavartatva magát a tényektől. A történelem már számtalanszor bebizonyította, hogy ez az út gazdaságilag járhatatlan, s lám, a tudomány igazolja azt is, hogy intellektuális tekintetben a homo sapiens pusztulását készíti elő. A progresszív adó, a segélyezés és a családi pótlék ennek a hanyatló világnak a hívószavai. Talán ideje lenne rátérni végre az egészséges középútra, amely egyértelműen a legbőségesebb áldást ígéri. Amelyik nem tilt és nem támogat, csak türelmesen engedi, hogy az evolúció tegye a dolgát. Az ilyen világ nem csupán erőszakmentes és etikus, de mindezeken túl még azt is garantálja, hogy az adott társadalom átlagos intelligenciaszintje meredeken emelkedni kezdjen. Ez persze csupán járulékos előny a békesség és az erkölcsösség mellett, ám lényegtelen szempontnak azért egyikünk sem nevezné.

Ismét egy könyv, amely a mozgólépcső menti peronreklámról szólított meg. Az Alternatív tények egy svéd filozófusnő munkája, aki arra keresi a választ, miért dőlünk be oly gyakran az álhíreknek, mítoszoknak, összeesküvés-elméleteknek. Asa Winkforss ízig-vérig baloldali gondolkodású, ám e táboron belül egyértelműen a józanabbak közé sorolható.

Nem túlzás azt állítani, hogy a teljes művet Donald Trump ihlette. A szerző egyenesen kiütést kap tőle, s ezen attitűdje az egész kötetet végigkíséri. "A politikusok gyakran magánéleti események, szexbotrányok, megvesztegetések és más nehezen ellenőrizhető ügyek miatt kényszerülnek hazugságra. Trumppal azonban egy újfajta hazugság jelent meg az amerikai politikában: könnyen ellenőrizhető tényekről tesz nyilvánvalóan hamis kijelentéseket, nemcsak magánéleti kérdésekről, hanem az égvilágon bármiről. Az is érdekes, milyen gyakran állít valótlant. A PolitiFact szerint a (2016-os) kampánya alatt a kijelentései 70%-a hamis, 4%-a teljesen igaz, 11%-a nagyrészt igaz volt. A The Washington Post a 2017. január 20-i beiktatása óta számolja a félrevezető vagy hamis állításait. Május 18-án már 586-nál jártak. Az elnöki beiktatás után két évvel, 2019. január 20-án számuk elérte a 8158-at, 2020. január 20-án pedig a 16241-et." A magam részéről nem kívánom mentegetni Trumpot, valóban egy posztmodern kamugép, ám azért nem kéne úgy tennünk, mintha vele kezdődött volna a történelem. Hitem szerint Trump gátlástalansága csupán válaszreakció politikai ellentáborának hosszú évek óta tartó, ugyancsak gátlástalan álhírgyártására. Asa Winkforss - baloldaliként - erről természetesen nem beszél. Ő a miértekre keresi a választ, mégpedig a befogadó szemszögéből. Miként lehet az, hogy az átlagos választópolgár - és most már tegyük hozzá, politikai hovatartozástól függetlenül - triviális hazugságokat is bekajál?

A szerző szerint az emberiség jelentős része tudásrezisztenssé vált. Ez azt jelenti, hogy képtelen befogadni a tudást, vagy pedig kifejezetten elutasítja azt. Asa Winkforss szerint a posztmodern filozófia is felelős mindebben. Az értéknihilizmustól (nem léteznek általános erkölcsi igazságok) egyenes az út a még ennél is jócskán radikálisabb ténynihilizmusig (nincsenek a világra vonatkozó igaz vagy hamis állítások, minden relatív). A posztmodernek - mint mindig, ezúttal is - azzal érvelnek, hogy minden csak társadalmi konstrukció, így fogalmaink és beszélt nyelveink is azok. A szerző korrektül helyreteszi a kérdést: bár fogalmaink bizonyos értelemben valóban önkényesek, ebből sehogyan sem következik, hogy a megtapasztalható világ is az lenne. A nyelvi különbségek sem jelentik azt, hogy különböző világokban élnénk. Fogalmaink sokkal egyetemesebbek, s ha léteznek is nyelvi, kulturális, vagy akár fogalmi különbségek, ezeket el lehet magyarázni, kölcsönösen meg lehet érteni. (Mindegy, hogy a zöld színt hogyan nevezzük a különböző nyelvekben, hogy milyen kulturális rétegek rakódnak rá, vagy hogy személyesen miként viszonyulunk hozzá. A zöld az zöld.)

Asa Wikforss egy teljes fejezetet szán a svéd oktatási modell bemutatására, amelyet ugyancsak elért a posztmodern szemlélet. A konstruktivista pedagógia térhódítása 1994-ben, egy vadonatúj tantervvel indult, melynek hatása ma már világosan látszik. A svéd iskolarendszer meredeken hanyatlik, a PISA-mérések határozott visszaesést mutatnak, különösen a szövegértés és a matematikai ismeretek terén. Az egyetemi oktatók immáron hosszú évek óta arról panaszkodnak, hogy a felsőoktatásba bekerülő diákok helyesírása csapnivaló, fogalmazási készségük gyermeki szintű, a matekot pedig egyszerűen nem értik. Még a nyelvnek sincsenek birtokában: "Félreértik a szóbeli információkat, problémát okoz nekik elolvasni a kötelező irodalmat, és nem értik a vizsgakérdéseket." Miből is fakad mindez? Mitől hülyül el ennyire a svéd fiatalság? Az immár huszonhét éve uralkodó konstruktivista megközelítés azt hirdeti, hogy a tudás nem tanítható, azt az egyénnek magának kell megkonstruálnia. A tanárnak háttérben kell maradnia, legfeljebb támogatást és útmutatást nyújthat. Megfordulnak tehát a szerepek: e szemléletmód a tanulóktól várja a nagyfokú aktivitást. Meg is van az eredménye... Manapság, ha iskolarendszerekről folyik a diskurzus, a legtöbben beállnak valamely szélsőséges modell támogatói közé. Egyesek a porosz iskolában hisznek, a hagyományos szigorban, a tekintélyelvűségben, az irdatlan mennyiségű bemagolandó tananyagban, s tán még a nádpálcában és a kötelező egyenruhában is. A másik tábor a svéd szisztémára esküszik, az egyénre szabott oktatásban, a tudás relativizálásában, a számonkérés teljes hiányában. Mintha bármelyik érvényességét is alátámasztaná bármiféle kutatás, általános tapasztalat, vagy erkölcsi megfontolás, s nem pusztán önkényes ideológiákra építenének... Mintha a kettő közt nem lenne semmiféle egészséges átmenet... A svéd pedagóguskar szerint a megértés fontosabb, mint a tárgyi tudás. Csakhogy e kettő nem áll egymással ellentétben, mi több: egymásra épülnek. (S ha ez nem lenne önmagában is evidens, számos kutatás is igazolja; a szövegértés például minden esetben annak az olvasónak könnyebb, aki jártas az adott témában.) Csupán egyetlen példát hozok, igyekezve eltalálni, hol lehet az egészséges középút a porosz és a svéd modell között. Tegyük fel, hogy a diákok a lugasépítő madárról tanulnak. A régi iskola hívei talán ragaszkodni fognak az állat latin nevének bebiflázásához, ami pedig egyértelműen öncélú, halott tudás, puszta sznobság, nem mutat túl önmagán, nem következik belőle semmi. De ha a tanár elmeséli, hogy e madárkák miért építenek hatalmas és díszes palotákat, azzal nem csupán egy érdekes sztorit tár a tanulók elé, de olyan információt közvetít, amely segít megérteni az evolúció, az egész élővilág, sőt az ember működését is. (E nagy odafigyeléssel és időráfordítással emelt építmények valójában a röpke légyottok romantikus helyszínei. Minél pazarabb a kunyhó, annál sanszosabb, hogy az így elvarázsolt nőstény beadja a derekát...)

Persze a legtöbben nem a svéd iskolapadokból kerülünk ki, és még ott sem egyedül az iskolarendszer tehető felelőssé, ha sokan felnőttkorukra is naivak, hiszékenyek, ostobák maradnak. A könyv egy sor olyan pszichológiai jelenségre kitér, amely alkalmas arra, hogy távol tartson bennünket az igazságtól.

• MEGERŐSÍTÉSI TORZÍTÁS - "A meggyőződésinket megerősítő információkat keressük, míg az ellenük szólókat mellőzzük. Ez többé-kevésbé aktív és tudatos. Olyan források után kutatunk, amelyekről tudjuk, hogy összhangban állnak véleményünkkel: azokat az újságokat olvassuk, amelyek világképe egybevág a miékkel, azokat a blogokat követjük, amelyek megerősítik meggyőződéseinket." Fogalmazhatunk úgy is: buborékban élünk.
  
• POLITIKAILAG MOTIVÁLT GONDOLKODÁS - Olyan kognitív torzítás, mely szerint "a politikai vagy ideológiai meggyőződések motiválják a bizonyítékok befogadásának módját: ragaszkodunk azokhoz a nézetekhez, amelyek egybecsengenek a politikai meggyőződéseinkkel, ezért tudattalanul csak az ezeket megerősítő bizonyítékokat fogadjuk be."
• ÉNTORZÍTÁS, KONFABULÁCIÓ - Néha egészen elképesztő dolgokra vagyunk képesek, csak azért, hogy kitartsunk korábbi álláspontjaink mellett. Egy lundi kutatócsoport nők arcképeit mutatta férfiaknak - egyszerre mindig kettőt -, melyek közül a vonzóbbat kellett kiválasztaniuk. Utólag indokolniuk kellett döntéseiket, csakhogy itt jött a turpisság: néhány esetben felcserélték a képeket, meghamisítva az eredeti választást. A kísérleti alanyok 30%-ának fel sem tűnt, hogy átverik őket, s ugyanolyan meggyőződéssel érveltek azon nők mellett is, akiket valójában nem is tartottak vonzónak... Az igazi vicc az, hogy ugyanezt a kísérletet elvégezték morális kérdések mentén is, és pont ugyanezt az eredményt kapták. Ha már egyszer kimondtunk valamit - vagy legalábbis úgy tudjuk, hogy kimondtuk -, ahhoz tűzzel-vassal ragaszkodunk.
• DUNNING-KRUGER HATÁS - David Dunning és Justin Kruger bebizonyították, "hogy a képességeink és az önbizalmunk fordított arányban áll egymással. Egész egyszerűen hajlamosak vagyunk túlbecsülni a képességeinket az olyan kérdésekben, amelyekről nem sokat tudunk." Ez a fajta kognitív torzítás és a könnyű internetes információelérés veszélyes kombináció: a szakértelem hamis érzetét adja.
• CSALÁRD KOMMUNIKÁCIÓ - Sok esetben képtelenek vagyunk átlátni a szitán, amikor szándékos megtévesztésbe botlunk. A téma könyvtárnyi irodalommal bír, itt elég most egyetlen példa: ha azt olvassuk, hogy "Gyula három hete nem iszik", olyankor óhatatlanul arra fogunk következtetni, hogy Gyula egyébiránt alkoholista. Pedig lehet, hogy soha életében egy korty szesz sem ment le a torkán, s az újságíró sem állított semmi valótlant...

A szerző kitér az összeesküvés-elméletekre is, melyek elsősorban azok elméjében találnak termékeny talajra, akik hajlamosak a szektás gondolkodásra. Ismeretelméleti szempontból ez egy rém izgalmas terület, mert látványosan szemlélteti, miként terjed az őrület. Asa Wikforss többek közt a holdra szállást is megemlíti, amely kapcsán annak idején széles körben elterjedt, hogy kamu az egész, a jelenetet egy földi stúdióban rögzítették. Elég volt egyetlen apró, fura részlet - lobog az amerikai zászló, pedig a Holdon nincs is szél -, hogy sokan bizonyítottnak lássák a feltevést. Az érintetteket az sem zavarta, hogy ez esetben nagyságrendileg 400 ezer embernek kellett volna részt venni ebben az összeesküvésben, mindegyiküknek mélyen eltemetve és megőrizve a titkot... A szerző elismeri, hogy természetesen léteznek politikai konspirációk, ilyen értelemben akár igaz összeesküvés-elméletekről is beszélhetünk. Amikor napvilágra került, hogy az amerikai hírszerző ügynökség internetes beszélgetéseket figyel meg világszerte, köztük Angela Merkeléit, sokan azonnal bedobták, hogy ez is csupán egy újabb idióta mese. Látjuk azt is, hogy széles a szürke zóna a színtiszta igazság és nyilvánvaló elmebaj között; létezik egy sor olyan történelmi titok, amelyről talán sosem libben fel a fátyol. Asa Wikforss mindenesetre leszögezi: az összeesküvés-elméletek jellemzően az antiglobalista szemléletűek köréből kerülnek ki. Ez egyfelől logikus, hiszen mindkét megnyilvánulás abban a bizalmatlanságban gyökerezik, hogy a kisembert átveri a hatalom. Másfelől pontosításra szorul, mert így az a képe alakulhat ki az könyv olvasóinak, hogy a globalizmus ellenzői mind totál idióták. Muszáj különbséget tennünk a gazdasági és a politikai természetű globalista törekvések között. Ha az IKEA a Föld csaknem minden országában nyit néhány áruházat, ettől aligha sérül a kisember szabadsága és biztonságérzete. Ha azonban világkormányról kezdünk beszélni, sokunknak azonnal összeszorul a gyomra. A decentralizált világ a legtöbbünk számára megnyugtatóbb vízió; még a nemzeti önrendelkezést sem szívesen adnánk fel, beleolvadva egy esetleges Európai Egyesült Államokba.

A könyv zárófejezete a megoldásokat keresi. A befogadó szemszögéből tekintve megfogalmazza mindazokat a kézenfekvő támpontokat, melyek segíthetnek kivédeni, hogy álhírek áldozatai legyünk. Felhívja a figyelmet a forráskritika fontosságára; a valódi szakértőkbe fektetett bizalomra, valamint a kritikai gondolkodás megkerülhetetlenségére. A közösségi média szerepét a szerző épp csak érinti, nem foglal állást a cenzúra kapcsán, holott e téren évek óta komoly társadalmi vita folyik. A magam részéről azt gondolom, a tartalomkorlátozás a legkevésbé sem alkalmas eszköz arra, hogy bármiféle védelmet nyújtson a félretájékoztatással szemben. Vajon volna értelme cenzúrázni a laposföld-hívők, vagy a Balaton-tagadók őrültségeit? Aligha. (Mit árthatnak?) Vajon van értelme büntetni a holokauszt-tagadást? Nyilvánvalóan nincs. (Az ostobaság már önmagában is épp elég büntetés.) Vajon van értelme törölni a koronavírus eredetére, vagy épp a különböző védekezési módok hatékonyságára vonatkozó találgatásokat? Pláne nincs, hiszen - úgy tűnik - mind a mai napig senki sincs biztos tudás birtokában. (Akkor meg milyen alapon?) Igaza lehet Asa Wikforss-nak, előbb-utóbb nekünk kéne felnőni végre, hogy ne dőljünk be mindenféle eszement mesének.

A vállalkozók és a könyvelők számára új és izgalmas időszak következik: november 22. az első olyan határdátum, amikorra az ÁFÁ-t már a NAV kalkulálja, s nem a társasági bevallás alapján fizetünk. A személyi jövedelemadó kiszámításával és postára adásával a legtöbben már évek óta nem bajlódunk, az ÁFA azonban jócskán nagyobb falat; ennek központi kezeléséhez elengedhetetlen, hogy a Nagy Testvér mindig mindent lásson - az online számlázóprogramok és pénztárgépek is ezt a célt szolgálják.

S hogy mindez jó, vagy sem? Nem egyszerű kérdés. Egy biztos: ha érdemben állást kívánunk foglalni, az a minimum, hogy legyen egy tiszta és átfogó képünk annak kapcsán, milyen adórendszert tartanánk optimálisnak. A magam részéről a következő szempontokat látom a leglényegesebbeknek:

• ALACSONY MÉRTÉKŰ ADÓK - Ettől még igen messze járunk. Az elmúlt éveket mindenesetre a folyamatos adócsökkentés jellemezte, ami üdvözlendő tendenciát jelent. Orbán Viktor a tegnapi Fidesz-kongresszuson a következő tíz év terveiről beszélt, külön kiemelve az alacsony adók politikáját.
• SZERÉNY HATÓSÁGI APPARÁTUS - A NAV létszáma az utóbbi esztendőkben folyamatos csökkenést mutat: éves átlagot tekintve 22.442 fő volt a csúcs, jelenleg 19.500 főnél tartunk. (A Hivatal kiadásait e kedvező trend alig érinti; a személyi jellegű ráfordítások immáron három esztendeje változatlanul 140 milliárd forintot tesznek ki.) Ha ehhez hozzászámítjuk az önkormányzatok adóügyekért felelős munkatársait - három-négyezer fő - úgy azt fogjuk találni: minden kétszázadik hazai munkavállaló e területen tevékenykedik. Ez valami brutál magas szám.
• EGYSZERŰ ADÓRENDSZER - Hat éve folyamatosan csökken az adónemek száma Magyarországon. 2015-ben még hatvanféle bőrt nyúztak le rólunk, idén már csak 52 adófajtával találkozunk. Mondani sem kell: ez még mindig irgalmatlanul sok.
• MÉLTÁNYOSSÁG - Azok fizessenek, akik a központi szolgáltatásokat igénybe veszik, illetve akik miatt az állami bürokráciát fenntartjuk. Elképesztően fontos szempont ez is, de - egy-két jelképes elemtől eltekintve - szinte meg sem jelenik a mai struktúrában.
• TISZTA, ÁTLÁTHATÓ GAZDASÁG - Ami elvitathatatlan: a jelen változásai ebbe az irányba viszik az országot. Ember legyen a talpán, aki ÁFÁ-t akar csalni a továbbiakban!
• ÖNKÉNTESSÉG - Hab a tortán, de ha már álmodozunk, említsük meg ezt a szempontot is. Egy ideális társadalomban minden kifizetés önkéntes, így a közterhek is azok. A továbbiakban fogunk látni példát e némiképp utópisztikus elképzelésre is.

Mindezek után nézzük, miként festenek azok a lehetséges modellek, amelyek - a lehető legteljesebb mértékben - megfelelnek a fenti szempontoknak! Az alábbi három elgondolás közös abban, hogy kifejezetten egyszerűek; mindössze egyetlen adónemmel kalkulálnak. Ez értelemszerűen magával vonja, hogy megvalósításukhoz, működtetésükhöz sem szükséges sokezres stáb. Az pedig - ha már álmokat szövünk - alapvető, hogy alacsony mértékű adókról beszélünk. A legfontosabb kívánalmaknak mindjárt eleget is tettünk. Ha mindehhez hozzárendeljük a NAV jelenlegi informatikai infrastruktúráját - a Nagy Testvér mindent lát -, úgy a transzparencia sem kérdés többé. Innentől elég csupán az apró finomságokra fókuszálni.

TERMÉKADÓ

Ez a szisztéma érintetlenül hagyja a jövedelmeket valamint a különböző vagyonelemeket, és kizárólag a fogyasztáson keresztül szedi a sarcot. A törvényalkotó kijelöli azokat a termékeket és termékcsoportokat, amelyek terhelik a környezetet, egészségkárosodáshoz vezetnek, vagy forgalmazásuk egyéb, indokolt szempont alapján visszaszorítandó. Az adó beépül az árucikk fogyasztói árába és az elszámolási időszak végén a központi költségvetésben landol. Valójában a jövedéki adó termékkörének kiszélesítéséről van szó, ugyanazon metódus szerint. A méltányosság vitán felül álló; ha egy repülőút ökológiai lábnyoma összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint egy színházi előadásé, úgy a repülőjegyek árában markánsan megjelenik a termékadó, szemben a színházjegyekkel. A közteherviselés ezen módja nem idegen a hazai gyakorlattól, a már említett jövedéki adón túl hasonló természetű a chipsadó (hivatalos nevén: népegészségügyi termékadó), mely a sós rágcsákat és a cukros üdítőket érinti, éves szinten tízmilliárd forinttal gyarapítva a költségvetést. Ugyanitt említendő a csomagolóanyagokat, akkumulátorokat, gumiabroncsokat, elektromos berendezéseket és vegyipari termékeket terhelő környezetvédelmi termékdíj, mely évente 60-80 milliárd forintot terel az államkasszába. Látjuk: ez az adóforma immáron komoly hagyományokkal bír. Egy miniállam egypólusú adórendszerében elgondolkodtató volna mindent erre a szálra felfűzni.

ENERGIAADÓ

A termékadó egy speciális formájáról beszélünk, amikor az energiaadó ötletét szellőztetjük. Ebben a konstrukcióban kizárólag a különböző energiahordózók felhasználásának mértékében fizetjük közterheinket. Az ipari vállalatok üzemeltetői jellemzően mélyen a zsebükbe nyúlnak; a szolgáltatók szerényebben, a lakosság pedig szinte meg sem érezné e sarcot. A lehető legegyszerűbb szisztéma és egész jól rímel a környezetterhelés nagyságrendjére is. (Annyi finomítást bele lehet vinni, hogy a zöld energiák - amennyiben ez technikailag lehetséges - kikerülhetnek az adóval terhelt körből.)

TRANZAKCIÓS DÍJ

A harmadik modell Ayn Rand fantáziájának gyümölcse, 1964-ben vetette papírra Az állam finanszírozása egy szabad társadalomban című esszéjében. "Az egyik legalapvetőbb szükséges szolgáltatás, amit csak az állam nyújthat, az a polgárok közti szerződéses megállapodások védelme. Tegyük fel, hogy az állam csak azokat a szerződéseket biztosítaná - azaz ismerné el törvényesen jogosnak és érvényesíthetőnek -, amelyek egy államnak kifizetett díjjal lettek biztosítva, a díj pedig egy törvényesen rögzített százaléka lenne a szerződéses ügyletben foglalt összegeknek. Az ilyen biztosítás nem lenne kötelező, nem szabnának ki törvényes büntetést azokra, akik nem használták - ők szabadon köthetnének szóbeli megegyezéseket, vagy írhatnának alá biztosítással nem rendelkező szerződéseket, ha úgy kívánják. Az egyetlen következmény az lenne, hogy az ilyen megállapodásokat vagy szerződéseket nem lehetne törvényesen érvényesíteni, és ha megszegnék őket, a károsult fél nem követelhetne jóvátételt a bíróságon." Izgalmas és megfontolandó elgondolás ez is, hozzátéve, hogy természetesen a legapróbb kereskedelmi ügylet - akár egy doboz gyufa értékesítése - is szerződés, így ide sorolható. Ebben a modellben már megjelenik az önkéntesség is; a méltányosság pedig megkérdőjelezhetetlen, hiszen a díjfizetők egy egészen konkrét szolgáltatást élvezhetnek. Az már csak hab a tortán, hogy a rendszer elbírja a potyautasokat is: a rendőség és a határvédelem - melyek finanszírozása, akárcsak a polgári igazságszolgáltatásé, ugyancsak a tranzakciós díjak terhére történik - a teljes társadalom szolgálatában áll.

Egy szó mint száz: lehetne egészen elviselhető adórendszereket is kreálni, ha volna rá társadalmi szándék. Ehhez persze az lenne a minimum, hogy búcsút intsünk a gondoskodó állam hamis eszményképének, és megtanuljunk felelősséget vállalni a saját döntéseinkért. Nincs az megírva sehol, hogy a bevételeink felét az államnak kell elköltenie helyettünk, mert jobban ismeri egészségügyi, kulturális és egyéb szükségleteinket, mint mi magunk. Az ötletelésből felrévedve, a realitás talajára visszaérkezve azt kell tapasztalnunk, hogy nagyon nem a vázolt irányokba halad a világ. A hazai ellenzék jó ideje progresszív SZJA-val és újabb adónemekkel riogat - e téren aligha hoznak jobb világot. A kormányzópárt ugyancsak elkötelezett a gigantikus méretű állam mellett. Mellettük annyi szól, hogy legalább az adópolitika tekintetében jó vonatra szálltak: a közterhek mértéke egyre csökken, a rendszer pedig folyamatosan tisztul és egyszerűsödik. Csak remélni tudom, hogy az ÁFA-bevallás új, fordított metódusa sikeresen debütál majd a tervezettnél hosszabbra nyúlt tesztidőszak után.

Helyreigazítás: Felhívtam a könyvelőmet. Az E-ÁFA bevezetését ismét elhalasztották. Múlt héten, amikor a fenti sorokat gépeltem, még nem erre készültünk. A poszt többi része ettől még megállja a helyét, csupán a bevezető mondatot írta felül a történelem.

"Orbán gyáva." "A kabinet egymásnak ugrasztja a munkavállalókat és a munkáltatókat." "A kormány kibújik a felelősség alól" - Ilyen és ezekhez hasonló kritikákat hallunk nap mint nap, mióta bejelentésre került: a munkáltatók megkövetelhetik alkalmazottaiktól a koronavírus elleni védőoltást. Vajon mennyire jogosak e bírálatok?

Amíg csupán indulattól fűtött ellenzéki médiumok rugóztak ezen, a magam részéről simán legyintettem. Onnantól azonban, hogy Puzsér Róbert és Schiffer András is beálltak a károgók sorába, talán már érdemes eggyel komolyabban venni a szóban forgó álláspontot. "Mire szolgál ez az illiberális feudalizmus Magyarországon, ha Orbán Viktor, amint egy kicsit kényelmetlenebb döntéssel szembesül, azt rögtön átruházza a cégekre?" - így előbbi. Az LMP egykori elnöke igyekszik még erősebben fogalmazni: "Ez az orbáni világkép, hogy a munkaadók teljhatalmat élveznek a dolgozók felett. Ebben a kaszárnya-kapitalista szemléletben Orbán Viktor nem talál semmi kivetnivalót." 

Mondjuk ki: a lehető legüresebb hisztiről van szó, amivel valaha csak - kormánykritikaként tálalva - előrukkoltak. Mert miről is beszélünk? Adott egy munkaadó és egy munkavállaló - két tökéletesen egyenrangú tárgyalópartner - akik minden esetben megállapodnak a munkavégzés feltételeiről. Előbbi rendszerint számos speciális kívánalmat megfogalmaz: megszabhatja az adott tevékenység helyét, idejét, módját, eszközeit; de előírhatja egyenruha, vagy védőfelszerelés viselését úgyszintén (mi több: speciális masszázsszalonokban akár ezek teljes mellőzését is). Egy tökéletesen liberális világban az állam abszolút kimarad ebből a buliból: 100%-ig a szerződő felekre bízza az együttműködés körülményeinek, sarokpontjainak lefektetését. Nos, pontosan érezzük, hogy egy védőoltás megkövetelésében nincs semmi extrém; lazán beilleszthető a munkáltatói elvárások sorába és ugyanilyen lazán lehet nemet is mondani rá. Puzsér, Schiffer és az összes fintorgó fordítva ül a lovon: a kormány ezúttal a gazdasági szereplők mozgásterét tágította, szabadságát bővítette, ami minden esetben üdvözlendő - már ha az ember egyáltalán értéknek tartja a szabadságot.

Tudjuk: Schiffer ízig-vérig baloldali figura, és a gazdasági kérdések frontján Puzsér is szocialistának vallja magát. Ez azt jelenti, hogy eszményképük a gondoskodó állam, amely nem csupán fizikai és jogbiztonságot teremt polgárainak, de saját döntéseiktől is megvédi őket. Mi több: meg is hozza helyettük a lényeges döntéseket. Két kifejezetten értelmes fickót látunk, akik valamiért hagyták, hogy gondolkodásmódjukat foglyul ejtse a tömény marxizmus. Ők maguk semmit sem tartanak olyan gonosznak, ártalmasnak és a kisemberre nézve veszélyesnek, mint a velejéig romlott burzsoáziát, a munkaadókat... Schiffer álláspontja különösen groteszk: kifejti, hogy csupán veszélyhelyzeti engedéllyel rendelkező vakcinákról van szó, ezért kötelezővé tételük központilag aligha lehetséges. Elmondja azt is, hogy ő maga is felvette az oltást, mert ezt tartja biztonságosabb megoldásnak. Mármost ezekből hogy következik az, hogy Orbán gyáva? Hogy következik az, hogy a dereguláció, a munkaadók természetes szabadságának visszaállítása erkölcstelen húzás? Schiffer érvei éppen a kormánydöntés logikai és morális alapjait visszhangozzák. Értem én, hogy úton-útfélen bizonyságot kell adni a kabinettel szembeni kritikus attitűdnek, de arra azért érdemes volna odafigyelni, hogy mondataink minimum konzekvensek maradjanak.

Pontosan ugyanez történt három évvel ezelőtt is, amikor a munka törvénykönyve túlórára vonatkozó fejezetének liberalizálását az ellenzék - rém demagóg módon, de kifejezetten kreatívan - elnevezte rabszolgatörvénynek, majd erre alapozva tüntetéseket is szervezett. Ott sem volt szó semmi egyébről, csupán bénító, adminisztratív korlátok lebontásáról, mégis azt láttuk megdöbbenve, hogy egyesek képesek az utcára menni és felháborodottan tiltakozni megnövekedett szabadságuk miatt...

Lassan a 21. század derekán járunk, ám - köszönhetően a marxi ideológia évszázados tudatrombolásának - az átlagpolgár a mai napig nem képes különbséget tenni szabadság és kényszer; saját döntés és kötelező diktátum között. Ez valami egészen elkeserítő. Mert hogy is van ez valójában? Az ember nem választhatja meg sem a szüleit, sem a születésének helyét, így jellemzően az állampolgárságát sem. A munkahelyét ugyanakkor nagyon is; akár minden szembejövő felkérésre bátran mondhat nemet. Mindebből következik, hogy az adott ország törvényei kötelező diktátumok; akkor is, ha egyetértünk azokkal (csecsemőkori védőoltások), vagy zsigerből elutasítjuk azokat (hajviseletre vonatkozó előírások Észak-Koreában). Szemben a "társadalmi szerződéssel", ami egy tisztán jelképes fogalom, a munkaszerződés nagyon is konkrét és kézzelfogható dokumentum, amely két egyenrangú fél önkéntes megállapodását tükrözi. A világ természetesen változik, ennek megfelelően egy munkaviszony feltételrendszerét nem lehet évtizedekre előre bebetonozni, a felek időről-időre újratárgyalhatják azt. Az állampolgárság ezzel szemben nem ilyen; egy etikus kormányzat még katasztrófahelyzetekben sem hozhat olyan döntést, amely radikálisan szűkíti polgárainak mozgásterét. Puzsér álláspontja egészen hajmeresztő: "Csak hát jövőre választás lesz. És hát ez a kötelezővé tett oltás nem nagyon népszerű." Tényleg az a baj, ha egy kormány attitűdje találkozik a választópolgárok szándékával, miközben minden érintett morálisan helyes álláspontot képvisel? Ez maga az éden, mit lehet ezen kifogásolni??? (Ha Puzsér gondolatát továbbvisszük, pillanatok alatt eljutunk oda, hogy a kormánynak be kéne tiltania a dohánytermékek és a szeszes italok forgalmazását, továbbá kötelezővé kellene tennie a rendszeres testmozgást is minden magyar ember számára...)

A Portfolio hírportálon tegnap délután jelent meg Zsoldos Ákos írása, melyben a koronavírus elleni vakcina kötelezővé tétele mellett érvel. Kifejti: "A kormányzatok azért hoznak az egyének érdekét sértő döntéseket, mert az a teljes társadalom érdeke. Így tehát hiába gondolják azt sokan bármilyen okból, hogy nem akarják felvenni az oltást, ha a társadalom érdeke azt kívánja, az államnak vannak olyan szempontjai, sőt, a mindennapokban alkalmazott elvei, amelyek alapján az egyén akaratával szemben kikényszeríthető erejű döntést hozhat. A kérdés inkább így hangzik: megteheti-e, hogy nem vezeti be a kötelező védőoltást?" Ha mindezt egy szélsőbalos, vagy fundamentalista keresztény oldalon olvasom, egy szót sem szólnék. No de a Portfolio alapvetően egy gazdasági elemző portál! Egy ilyen orgánum esetén az ember a piac, vagyis a szabadság feltétlen tiszteletét várná. Miként lehetséges, hogy már itt is a kollektivista hangok dominálnak? És a szerző még azon csodálkozik, hogy - hihetetlenül meggyőző érvelése ellenére - a koronavírus kapcsán Európa egyetlen kormánya sem vezette be a kötelező védőoltást... Agyrém.

Az az igazság, hogy a legtöbben vajmi keveset tudunk a feketék és fehérek viszonyáról a nagy amerikai olvasztótégelyben. Tisztában vagyunk a ténnyel, hogy az Egyesült Államok 1865-ig rabszolgatartó társadalomként működött. Értjük azt is, hogy a 13. számú alkotmánykiegészítéssel (a rabszolgaság megszüntetésével) még nem jött el a Kánaán a feketék számára; a következő száz év során még számos negatív megkülönböztetést kellett elszenvedniük. Nagyjából ez minden, amire a múlt kapcsán rálátásunk nyílik. Manapság ugyanakkor - kiváltképp George Floyd halála óta - nap mint nap kapjuk a híreket a woke mozgalom, illetve a BLM ténykedéseiről és térnyeréséről, s már mindenki számára világos, hogy nem az egyenjogúság a kérdés, hanem nyíltan a feketék többletjogairól folyik a diskurzus. Vajon hogyan jutottunk el idáig? Vajon mi történt 1970 és 2020 között, a jogi egyenlőség időszakában? Vajon létezett-e egyetlen pillanatnál több a történelemben, amikor - a józanságnak és a tiszta erkölcsnek megfelelően - az inga pontosan középen állt?

Kár lenne tagadni: afroamerikai testvéreink élete 1865 után nem vált egy csapásra könnyű sétagaloppá. Még a rabszolgákat felszabadító Abraham Lincoln is így nyilatkozott ez idő tájt: "Nem vagyok és soha nem is voltam amellett, hogy megteremtsük a fehér és fekete faj társadalmi és politikai egyenlőségét, sem pedig, hogy a négerekből szavazókat vagy bírákat faragjunk, sem, hogy tisztségek viselésére képezzük ki őket, vagy hogy vegyes házasságot kössenek fehér emberekkel. Ráadásul azt is mondom, hogy van egy olyan fizikai különbség a fehér és fekete faj között, amely, azt hiszem, örökre lehetetlenné teszi, hogy a két faj a társadalmi és politikai egyenlőség alapján együtt éljen. És amennyiben nem élhetnek így, miközben megmaradnak együtt, meg kell legyen a feljebb és lejjebb álló pozíciója, és én, akárcsak bárki más, amellett vagyok, hogy a feljebb álló pozíciót a fehér faj töltse be." S bár a 14. alkotmánykiegészítés (1868) állampolgárságot; a 15. (1870) pedig szavazati jogot biztosít a feketéknek, azért Lincoln attitűdje még sokáig meghatározó maradt. A 20. század első fele a diszkrimináció és a szegregáció jegyében telt; a faji megkülönböztetéseket rögzítő törvények eltörlése csak 1954-től került napirendre. Egészen addig a gyerekeket elkülönítve oktatták, a buszon a feketéknek át kellett adni a helyet a fehéreknek, az pedig egyenesen elképzelhetetlen volt, hogy különböző rasszbéliek szerelembe essenek egymással. (A vegyes házasságokat tiltó törvényeket felszámolásáig 1967-ig kellett várni.) E kesernyés, átmeneti időszakot számos díjnyertes film is feldolgozta; A számolás joga és a Zöld könyv egészen parádésak.

'Van egy álmom" - tudatta történelmi beszédében Martin Luther King 1963. augusztus 28-án. Nem is egyetlen álomképet festett, hanem mindjárt hatot, ám mind ugyanazt járta körbe: a feketék és fehérek egyenlőségét és testvériségét. Valódi színvakságot hirdetett, precízen kijelölve azt a pontot, ahol az inga középen áll; ahol nem léteznek kollektív bűnök, sem kollektív többletjogok; ahol a bőrszín sem előnyt, sem hátrányt nem jelent; ahol csakis egyéni szabadságjogok léteznek, ám azokat maradéktalan tisztelet övezi. Ez maga a klasszikus liberális álláspont, melyet - hitem szerint - minden jóérzésű ember magáénak vallhat. Egészen szívderítő, hogy ehhez az attitűdhöz - bő fél évszázaddal ezelőtt - még a New York Times is csatlakozni tudott. 1963. augusztus 4-i vezércikkében ezt olvashatjuk: "Ne az legyen a kérdés, hogy egy bőrszín, külső, vagy kultúra alapján felismerhető csoportnak, mint olyannak biztosítva vannak-e a jogai. Nem - a kérdés az, hogy van-e olyan amerikai egyén, függetlenül bőrszíntől, külsőtől, vagy kultúrától, akit mint amerikait megfosztottak a jogaitól. Ha az egyénnek minden joga és kiváltsága biztosítva van, ami a törvény és az alkotmány szerint megilleti, akkor nem kell aggódnunk a csoportok és a tömegek miatt - azok valójában nem léteznek, csak szófordulatként." (Pazar mondatok, s nem csupán azért, mert kiválóan igazolják az individualista szemlélet morális igazát mindenféle kollektivista iskolával szemben; de azért is, mert remekül érzékeltetik a korszellem változását. Ötvennyolc évvel ezelőtt az akkor is progresszívnek számító New York Times még olyan álláspontot képvisel, melyet manapság már csak a konzervatívok és a jobboldali liberálisok.) Az ember azt gondolhatná, hogy e ponton fél lábunkat már be is tettük a földi mennyországba. Igaz ugyan, hogy a déli államokban még sokak tudatát tartja fogva a rasszizmus, ám a korszellem és ezzel párhuzamosan a faji megkülönböztetést eltörlő törvények mintha lassan létrehoznának egy élhető világot. A valóság azonban nem ez: az inga két másodpercig sem pihen meg középen, hanem azonnal túllendül. Még csak 1963. szeptemberében járunk, alig pár nappal vagyunk túl Martin Luther King zseniális beszédén, amikor Ayn Rand Rasszizmus című esszéjében már egy új jelenségről tudósít: "A fekete vezetők legújabb követeléseivel az ellentmondások, a rövidlátó pragmatizmus és az elvek iránti cinikus megvetés elérte a tetőpontját. Ahelyett, hogy a faji diszkrimináció ellen harcolnának, annak legalizálását és érvényesítését követelik. Ahelyett, hogy a rasszizmus ellen harcolnának, faji kvóták bevezetését követelik. Ahelyett, hogy a társadalmi és gazdasági kérdések 'színvakságáért' harcolnának, azt hirdetik, hogy a 'színvakság' gonosz, és hogy a bőrszínt elsődleges szemponttá kell tenni. Ahelyett, hogy az egyének egyenlő jogáért harcolnának, fajalapú kiváltságokat követelnek. Azt követelik, hogy faji alapú kvótákat vezessenek be a foglalkoztatásba, és hogy az állásokat faji alapon osszák szét, arányosan egy adott rassz helyi lakosságban kitett százalékával."

Látjuk tehát: szó sincs arról, hogy pár évig, pláne évtizedig békés kiegyensúlyozottság jellemezné az amerikai közéletet a kérdés kapcsán. Ahogyan Dél-Afrikában a fehérek kegyetlenkedését szinte átmenet nélkül követte a feketék bosszúhadjárata, valami hasonlót tapasztalunk az Egyesült Államokban is, még ha jóval szelídebb formában is. 1963-tól napjainkig csupán annyi történt, hogy az akkor még radikálisnak és immorálisnak mondott pozitív diszkrimináció és kvóta-kultúra mára a politikai gondolkodás fősodrába került. A New York Times 1963. július 23-án még így fogalmaz: "Azt követelni, hogy az állások huszonöt (vagy bármilyen más) százalékát a feketéknek (vagy bármely más csoportnak) adják, egyetlen alapvető ok miatt helytelen: egy kvótarendszert kíván meg, ami önmagában diszkrimináló. (...) Ez a lap régóta harcol a bírók közötti vallási kvóta ellen, ugyanennyire ellenezzük a faji kvótákat az állások terén, a legmagasabb pozícióktól a legalantasabbig." Gyönyörűség ilyen sorokat olvasni, ám pontosan tudjuk, hogy mindez már a múlté. A New York Times idővel letért e liberális vonalról, s ma már ennek szöges ellentétét képviseli. Az ideológiai váltás persze nem egy hatvan éven át elnyújtott, lineáris folyamat, néhány sarokpont jól kiragadható. A legutóbbi ilyen évszám 2014, amikor a NYT cikkeiben hirtelen a sokszorosára ugrottak a téma használt kulcskifejezései: rasszizmus, rendőri brutalitás, marginalizált csoport, vagy épp társadalmi igazságosság. Nyilvánvaló, hogy a progresszív sajtó komoly szerepet játszik a Great Awokening felpörgetésében. A gyökerek azonban jóval régebbre nyúlnak vissza, még akkor is, ha a folyamat mára szürreális módon túlpörgött. Olyannyira, hogy manapság a fehér demokraták nagyságrendekkel érzékenyebbek a diszkrimináció minden valós vagy vélt megnyilvánulására, mint maguk a feketék valaha is voltak. Még emlékszünk az 1992-es Bumeráng című filmre, melyben Tyler (Martin Lawrence) elmagyarázza Marcusnak (Eddie Murphy), hogy a biliárd rasszista játék, hiszen a fehér golyó uralja az asztalt... Ez ekkortájt még tömény szatírának számított. Mára elértük az őrület azon fokát, amikor ugyanezt immáron komoly képpel is elő lehet adni.

Az Egyesült Államokban - az indián őslakosságot leszámítva - gyakorlatilag mindenki bevándorló, vagy bevándorló leszármazottja. Regények, filmek, emlékiratok százaiból tudjuk, hogy az olaszok, az írek, a magyarok, vagy épp a lengyelek beilleszkedése sem ment mindig zökkenőmentesen; számos diszkriminációt, atrocitást és megvető pillantást kellett elszenvedniük, különösen a 19. század során. (A már említett Zöld könyv című filmremek egyik fő karaktere az olasz származású, így valamelyest lenézett Tony Vallelonga, ami sajátos pikantériát ad a történetnek.) Egy biztos: a mai napig széles egyetértés övezi a kérdést, hogy e fehér bevándorlóknak kizárólag a személyes teljesítménye az egyetlen eszköze a beilleszkedésre, a boldogulásra, az esetleges előítéletek letörésére. És ez így helyes; sosem hallottunk olyanról, hogy az amerikai írek vagy magyarok bármiféle kvótaköveteléssel léptek volna fel, vagy különleges bánásmódra tartottak volna igényt. Az a szégyenletes tény, hogy az Egyesült Államokban élő feketék egy részének felmenői rabszolgaként kerültek az országba, évszázadok elteltével aligha indokol kivételezést; a jogi aszimmetriára bizonyosan nem ad morális alapot. Ayn Rand precízen fogalmaz: "Az állami tulajdonú létesítményekben és intézményekben helyénvaló megtiltani minden diszkriminációt: az államnak egyik polgárát sem áll jogában hátrányosan megkülönböztetni. És ugyanebből az elvből adódóan az államnak nem áll jogában egyes polgárait előnyösen megkülönböztetni mások kárára. Nem áll jogában a magántulajdon jogát megsérteni azzal, hogy megtiltja a diszkriminációt a magántulajdonú intézményekben."

Izgalmas időket élünk. Dollármilliókat kereső fekete sportolók, színészek és zenészek siránkoznak még ma is, önmagukat az elnyomottak áldozati pozíciójába helyezve. A fene se tudja, hogy mit hoz a holnap, mindenesetre üdvös lenne végre egyszer s mindenkorra megállítani azt az ingát, pláne úgy, hogy pontosan ismerjük az egyetemes erkölcs által egzakt módon kijelölt középpontot. Egyelőre azonban - nagyon úgy tűnik - egyre csak távolodunk attól.

Egyik barátom - nevezzük Gyurkának - pár napja némi kritikát fogalmazott meg egy Facebook-bejegyzésem kapcsán, ám észrevételét egy zárt Viber-csoportban tette közzé. Megkérdeztem, hogy miért nem Facebookon szól hozzá, mire ő az állására hivatkozott, melyet egy multinacionális nagyvállalatnál tölt be. Vastagon keres, kényelmesen megél belőle, cserébe befogja a száját; politikai és egyéb társadalomfilozófiai kérdésekben nem foglal állást nyilvánosan. A munkaszerződésében természetesen nincs ilyen kitétel, ám ismerve a cég belső attitűdjét, inkább nem kockáztat. Jómagam - akinek ez a fajta rabság elképzelhetetlen és vállalhatatlan volna - ilyenkor kérdések sokaságával küzdök:

1. Vajon tényleg az állásukkal játszanak az érintettek?
2. Megéri ez nekik?
3. És miért jó a multiknak az ideológiai röghöz kötés?
4. Milyen világot teremt, ha ez lesz az általános attitűd?

Többé-kevésbé ismerjük a multik vállalati kultúráját. Egyesek belülről, a bőrükön megtapasztalva; mások csupán kívülről, a híradásokból, avagy ismerőseik közvetítésével. Muszáj leszögezni: természetesen nem egy egységes, a korszellemhez katonás fegyelemmel igazodó képet látunk; egyes nemzetközi nagyvállalatok élen járnak a jóemberkedésben és az ezt kikényszerítő agymosásban, más cégek csak lomhán, minden forradalmi hevület nélkül követik a hangadókat. Az sem egységes, hogy mely társadalmi kérdésekre kerül a hangsúly. A trend mindenesetre nagyon is kitapintható.

A multinacionális társaságok mérete és szervezeti felépítése már önmagában is jelentősen determinálja a munkavállalói állomány összetételét. Mivel a központi irányítás valahol nyugaton található, a végeken dolgozók döntési kompetenciája, előrejutási esélye és szakmai fejlődési lehetősége meglehetősen korlátozott. A fizetés jellemzően átlag feletti, a szárnyaló kreativitás és az önmegvalósítás azonban hiú remények: e munkahelyek elsősorban a szürke, egyéniségtől és önálló gondolattól mentes zsoldosoknak valók. Persze, csak az menjen katonának, aki ilyet szeret: értelmetlen meetingek a végtelenségig; erőltetett csapatmunka; a végzettséghez képest jóval alacsonyabb szintű feladatok; agresszív főnökök; nyilvános megalázások jellemzik a multi-létet. E nagyvállalatoknak érdemes jól belőni új alkalmazottaik kognitív képességeit: a használhatatlan idiótákkal aligha tudnak mit kezdeni, a kiemelkedő tehetségeket ugyanakkor megfojtja ez a légkör. Marad a szürke átlag, amely képes gépként működni, és elfogadja, hogy nem a csillogó intellektusa és az innovatív meglátási miatt alkalmazzák. Nos, ez pontosan az a réteg, amely a lehető legalkalmasabb mindenféle érzékenyítő propaganda kritikátlan befogadására és bensőségesítésére.

Néhány évtizeddel ezelőtt a világ nagyvállalatai csupán azzal foglalkoztak, ami alapvető küldetésük: a hatékony termelés megszervezésével, valamint forgalmuk folyamatos bővítésével. A tolerancia - a másság békés elfogadása - már akkortájt is alapvető értéknek számított, hiszen aligha segítette volna a gördülékeny működést, ha a különböző bőrszínű, vallású, vagy szexuális irányultságú dolgozók összeverekedtek volna a futószalag mellett. Manapság azonban a tolerancia - mely joggal elvárható mindannyiunktól - már aligha elég. A multik többsége azon munkálkodik, hogy alkalmazottaik egyenesen lelkesedjenek e sokszínűségért, s váljanak a teljes egyenlőség elkötelezett híveivé. Ezt elősegítendő rendszeres workshopokat, fejtágítókat, érzékenyítő tréningeket szerveznek; támogatják a cégen belüli kisebbségi platformok létrejöttét; mi több: sok helyütt elvárják a melegfelvonuláson való részvételt is. (A Citi,  az IBM, a Vodafone, a Google és még egy sor globális nagyvállalat rendszerint vezérigazgatói szinten képviselteti magát a Budapest Pride-on.) "Próbálj kevésbé fehér lenni" - Ez már a Coca-Cola elhíresült szemináriumának az üzenete, melyben a fehér szolidaritással való szakítást, valamint az alázatosságot igyekeznek a fehér dolgozók fejébe verni. Az ideológiai fősodorból való kikacsintás végzetes lehet; gondoljunk csak Ákos esetére a T-Commal, avagy Petri Zsolt elbocsátására a Hertha BSC-ből. A permanens agymosás indoklása természetesen mindig ugyanaz: "A sokféleség és a befogadó környezet jótékonyan hat a vállalatok teljesítményére." Bevallom, még soha életemben nem találkoztam olyan tanulmánnyal vagy kimutatással, amely meggyőzően igazolta volna e ráfordítások megtérülését.

Egy másik cimborám - hívjuk őt Kálmánnak - igazi eltévedt lélek; a fene se tudja, mit keres multi környezetben. Ő ugyanis a legkevésbé sem hajlandó szótlan engedelmességgel végigbólogatni ezeket az átnevelő táborokat. Valódi trollként belülről torpedózza a rendszert - bár ez legfeljebb pillanatnyi jókedvét fokozza, karrierálmait aligha segíti elő. Legutóbbi munkaadója intranet fórumán a következő kommentet helyezte el: "Már most élénk kíváncsisággal várom, miként készül a cég a november 19-i nemzetközi férfinapra. Vajon lesz-e hasonló megemlékezés, mint ami nőnapon történt?" A legkevésbé sem lepte meg, hogy hozzászólása nem élt meg tíz percnél többet, a vállalati cenzúra szinte azonnal törölte. Kálmán - tényleg egy beteg troll - nem hagyta annyiban: "Ejnye, de ostoba vagyok, biztosan véletlenül töröltem az előbbi kommentem. Hogy ne korlátozzam a szabad véleménycserét, mely társasági alapérték, ezért megismétlem..." És persze megismételte. Mondani sem kell: ezúttal két percig sem maradt az üzenőfalon. És mondani sem kell: nem ettől a multitól fog nyugdíjba vonulni... (Harmadszor is visszarakta, majd hazament. Másnap már a divízióvezető irodájában kezdett.)

Bár fura világ ez, de sokunk számára egyáltalán nem ismeretlen. Engem például kifejezetten Kádár gulyáskommunizmusára emlékeztet: keress jól (vagy lopd haza a gyárat), csak tartsd a szád és ne politizálj! Részemről még mindig érthetetlen, miként lehetett egy országot harminc évre elaltatni, de érzékelhető módon sikerült. Valami hasonlót látni manapság a nyugati végeken, elsősorban Németországban. Szegényekkel sikerült elhitetni, hogy minden, ami önmagukért való kiállás, az maga a tömény nácizmus. Ettől a bélyegtől persze olyannyira rettegnek, hogy inkább asszisztálnak a vörös, a zöld, vagy épp a szivárványszínű fasizmushoz, csak nehogy szembe kelljen nézniük feldolgozatlan traumájukkal. Így születik meg az a feltétlen engedelmesség, amelyet évszázadokon át megkövetelt az egyház, majd a hadsereg, s végül napjainkban a multinacionális vállalati környezet.

Befejezésképpen térjünk vissza Gyurka barátomhoz, aki erősen félti a multinacionális munkaadójánál betöltött pozícióját, így tartózkodik minden nyilvános véleményformálástól, különösen ami a faji, etnikai, vagy szexuális kisebbségeket illeti. A sors fura fintora, hogy Gyurka - miközben maga is szenved e szájtapasztól, s a legkevésbé sem tartja helyesnek sem a cenzúrát, sem az elvárt vagy megkövetelt öncenzúrát - lelkes szurkolója a kormányváltásnak. Meglátásom szerint ez maga a tömény Stockholm-szindróma. Egy bántóan beteg környezetben él, ám ahelyett, hogy ennek megszüntetésén, vagy legalább enyhítésén dolgozna, inkább kiterjesztené e légkört; hatalomra segítve mindazokat, akik maguk is a mainstream balos ideológiát képviselik, így a fokozott véleménydiktatúrát, a cenzúra-kultúrát, a politikai korrektség mérgező levegőjét hoznák magukkal. Érti ezt bárki is?

"Lehet fotómodell, lehet színésznő, a színpad csillaga;

Lehet Orsolya, lehet Ildikó, vagy Annamária.

De a szívem előtte csukva áll,

Rómeó csak Júliára vár."

(KFT: Rómeó)

A helyzet az, hogy mi, férfiak nem várunk nagy csodákat a nőktől. Amikor életünk párját - vagy legalábbis meghatározó állomásait - keressük, a szemünk előtt nem egy befolyásos menedzserasszony képe lebeg, sem pedig egy verhetetlen műveltségű géniuszé. Az sem dob fel bennünket, ha vagyonos, ha a világ pénzét megkeresi. Ezek - a legtöbbünk számára - totál másodlagos szempontok. Amire vágyunk, az először is egy vonzó, fiatal test, amelynek minden porcikája a termékenységet hirdeti. Másodszor: szomjazzuk a mosolyt, a kedvességet, azt az érzelmi kiegyensúlyozottságot, amely nem csupán a békés együttélést ígéri, de egyben azt is, hogy az illető képes lesz megbirkózni az anyaság terheivel. Harmadszor pedig: ahhoz, hogy a másik ne pusztán szerető, majd ne csupán gyermekeink anyja, de méltó társunk is legyen, elengedhetetlen, hogy tudjunk kapcsolódni egymáshoz szavakkal, gondolatokkal, humorral, értékrenddel. Az intimitás a kölcsönös testi vággyal indul, a szeretetteljes egymásra tekintésben folytatódik és a másik legapróbb rezdüléseinek megértésében tetőzik. Nos, ez volna az etalon. Ehhez képest hol állunk, hol áll az átlagember és hol az a szint, amivel megbékélhetünk?

Ha körbenézünk, csekély számú eszményi kapcsolat mellett egy sor olyat látunk, amelyek nyilvánvalóan erős kompromisszumokkal terheltek. A túlsúlyos-zsémbes-haragos kombót például sosem értettem - hitem szerint akkor már érdemesebb szingliként létezni. No de nem vagyunk egyformák; egyeseknek bármilyen elviselhetetlen kapcsolat jobb a magánynál. Ezzel szemben mások még a legpazarabb kikötőkben sem képesek lehorgonyozni. Egy biztos: ahhoz, hogy a jövőnkről felelősséggel dönteni tudjunk, muszáj a nőkhöz pontértékeket rendelni, annak függvényében, mennyire felelnek meg intimitásigényünknek. Ez persze valamelyest szubjektív skála, olyan tekintetben, hogy az egyes jelölteket hová soroljuk. Az egyes fokozatok azonban a nagy többségnél pontosan ugyanúgy festenek.

1. SOHA, BOTTAL SE
2. BETEGESEN SOVÁNY VAGY ORMÓTLANUL TÚLSÚLYOS
3. NEM KÖVÉR, DE TÚLSÚLYOS VAGY FIÚSAN LAPOS
4. MAJDNEM ÁTLAGOS KÜLSEJŰ
5. ÁTLAGOS
6. NEM FELTŰNŐ SZÉPSÉG, DE JÓ KISUGÁRZÁSÚ, KOMOLY HIBA NÉLKÜL
7. KIFEJEZETTEN JÓ NŐ, SZÉLES MOSOLLYAL
8. CSÚCSKATEGÓRIA, VARÁZSLATOS SZEMÉLYISÉGGEL
9. TÖKÉLETES, DE AZ ÁTLAG SZÁMÁRA ELÉRHETETLEN
10. ILYEN NEM LÉTEZIK

Nem véletlen, hogy az első pár szinten csakis a külsőségek játszanak szerepet, ugyanis aligha jutunk ennél tovább; a másik beható megismerése szinte kizárt. (Mert minek is, ugyebár?) Lényeges, hogy a házsártosság, életuntság, műveletlenség, frigiditás, ideggyengeség, fantáziátlanság, passzív-agresszív attitűd akár két-három pontot is ronthat bárkin, feltéve, hogy van még hová... Pontosan tudjuk: a férfiak 80-85%-a a harmadik és a hatodik szint közti intervallumon válogat, egyrészt azért, mert jobbra aligha pályázhat; másfelől abból a profán okból kifolyólag, hogy a nők 80-85%-a éppen ezekbe a kategóriákba sorolható.

Az önmagára valamit is adó férfiember - aki nem kíván egész hátralévő életében társa miatt szenvedni és szégyenkezni - rendkívül körültekintően választ, nem csupán fizikai, de pszichikai minőség tekintetében is: "Ha egy férfi egy intelligens, magabiztos és erős nőhöz vonzódik, egy hősies nőhöz, akkor az egy bizonyos lélekről tanúskodik. Ha ehelyett egy felelőtlen, tehetetlen nőhöz vonzódik, akinek a gyengesége mellett férfiasnak érezheti magát, akkor az egy másikfajta lélekről tanúskodik. És ha egy ijedt nőhöz vonzódik, akinek nincs ítélőképessége és normái, és ezért nem érez mellette szégyent, akkor az ezzel megint csak megmutatja önmagát" - írja Nathaniel Branden Az öröm pszichológiája című esszéjében. Tudjuk: ösztönös vonzódásainkban jelentős szerepet játszanak hordozott traumáink is. Biztosak lehetünk abban, hogy a sérült lelkűekkel csak régi, mérgező játszmáinkat indítjuk újra. Én mindenkit inkább arra biztatnék, hogy a pszichikailag egészséges, kiegyensúlyozott csajokat részesítse előnyben.

Hogy a megfelelő társ kiválasztása mennyire nem könnyű feladat, arról a gyermektelen házaspárok magas száma is árulkodik. Világos: az esetek egy részében tudatos döntés, hogy az érintettek nem kívánnak utódokat nemzeni és szülni - ez tök oké, az ő életük, lelkük rajta. Olyan is előfordul, hogy szervi akadály nehezíti, vagy teszi lehetetlenné a gyermekáldást. Sokkal gyakoribb azonban a funkcionális meddőség, amikor a terméketlenségre nincs semmiféle orvosi magyarázat. Itt szerepet játszhat a szorongás, a stressz, s az a belső, kimondatlan bizonytalanság, hogy a partner mégsem az igazi... Se szeri se száma azoknak a történeteknek, amikor válás a sztori vége, s az új kapcsolatában mindkét félnek szinte azonnal összejön a gyerkőc. Kétségtelen tény: ez a párválasztás legnehezebb aspektusa. Itt aligha segít bármiféle pontrendszer; néha a legharmonikusabbnak tűnő házasságok is erre a sorsra jutnak. Lélekbúvár legyen a talpán, aki képes feltárni a valós okokat.

No de vissza a pontozáshoz! A feminista narratíva szerint ez valami elfogadhatatlan bűntett. Hogy jövünk ahhoz, mi férfiak, hogy a csajokat pontozni merészeljük? Borzalom! Skandalum! Cameron Combs, egy washingtoni cég nemváltó műtéten átesett IT managere a Time-nak arról számolt be, milyen nyers és lekezelő humor jellemzi a férfiak társalgását, ha nincs a közelben női munkatárs. ‚‚A nők külsejének pontozása kedvelt elfoglaltság a férfi kollégák körében. Ezeket a beszélgetéseket nőként sosem hallhattam volna. Most azonban más a helyzet. Mert, ha egy férfi lép be a terembe, nem hagyják abba, így cenzúrázatlanul hallhatom a poénokat és a megjegyzéseiket.’’ Érdekes ez az újdonsült, mélyen álszent nyugati világ. (Idehaza még akkor is nyíltan toljuk a szexista poénokat és a csajok külsejének minősítését, ha teljesen vegyes a társaság.) Pár hónapja nagy botrányt kavart a hír, mely szerint Sydney-ben, egy anglikán iskolában a 15-16 éves fiú tanulóknak - egy 25-ös skála segítségével - meg kellett alkotniuk a számukra tökéletes nőt. A választható szempontok közt megjelent a népszerűség, a hűség, a humorérzék, a bölcsesség, a megbízhatóság, a fizikai vonzerő és persze a keresztény értékrend tisztelete is. A folytatás - mit ad Isten - a szokásos: a gimnázium igazgatója levélben kért bocsánatot a szülőktől a furcsa tananyag miatt... Vicces. Egyszer tényleg elmagyarázhatná valaki, hogy miért kell Canossát járni az ilyesmiért. (Nekem nyolc esztendőn át kellett orosz nyelvet tanulnom. A gimiben atomfizikát próbáltak a fejembe verni. Manapság a nyugati óvodák némelyikébe transzvesztiták járnak érzékenyíteni. Ezekért nem kéne bocsánatot kérni?) A feminista képmutatás pazar példáját látjuk; a közösségi hangadók úgy tesznek, mintha a nők sosem pontoznák a férfiakat. Pedig nagyon is megteszik, muszáj is nekik. Enélkül aligha tudnák rangsorolni jelöltjeiket. (Még ha nem is fogalmaznak meg konkrét pontszámokat, értéksorrendet minden esetben képesek felállítani két, vagy több pasi között.) Mi több: a nők pontrendszere általában sokkal szigorúbb, mint a miénk; számukra az átlagos, vagy az alatti hímek gyakorlatilag láthatatlanok. Ezen a kifutón a hét pont a minimum, hogy a nők egyáltalán figyelemre méltassák a férfiembert.   

Ha van valami, amit minden férfitársamnak szívből kívánok, hogy legalább egyszer az életben sodorja el és forgószélként vigye magával egy olyan szenvedély, amelyben nincs helye a méricskélésnek. Amikor olyan elemi erejű női kisugárzással találkozik, hogy dalolva szemet tud hunyni az apróbb testi hibák felett. Ez persze nem jelenti azt, hogy a mámor pillanatai alkalmasak is az elköteleződésre. Ha már házasodásra adjuk a fejünket azt mindig érdemes a kijózanodás utáni periódusra időzíteni. És akkor ismételten nekiállhatunk a pontozásnak - immáron tökéletesen hideg fejjel.