"Nem, miniszterelnökünk nem lett sem fasiszta, sem diktátor, és meg sem zakkant. Csak velejéig romlottá vált." E szavakkal zárul Mérő Laci barátom A dörzsölt szélkakas című, legújabb könyve. Amikor a szerző karácsony előestéjén megajándékozott vele, a következő ajánlással dedikálta: "G. Nagy Lacinak, aki a negyedik részét biztosan nagyon nem fogja szeretni. De nem baj." A kötet utolsó negyede Orbán Viktorról szól, és Laci jól érezte: tényleg van vele vitám.

Magyarország sok évtizedes megosztottsága terén a törésvonalat egyértelműen a miniszterelnök személyéhez való viszonyulás jelenti. A nemzet egyik fele a pokolba kívánja, a másik fele egyenesen rajong érte. Mérő Laci pontosan tudja, hogy jómagam az utóbbi csapatba tartozom. 1989. június 16, Nagy Imre újratemetése óta valóságos rocksztárként tekintek rá, s ezen attitűdöm az elmúlt 33 esztendőben sem változott sokat. Pedig Orbán mondott és tett is már számos megkérdőjelezhetőt, ezzel együtt a magamfajta elfogult rajongó jócskán elnéző vele szemben. Még ha kritizálom is egyes lépéseit, a szándékot és az irányt alapvetően helyesnek ítélem. Mérő Lacival immáron 25 éve ismerjük egymást, s ha e kérdés kapcsán nem is egyezik az álláspontunk, a világot azért nagyon hasonlóan látjuk. Abban meg végképp egyetértünk, hogy van értelme a párbeszédnek, a gondolatok ütköztetésének.

A könyv címének megfelelően az Orbán Viktorról szóló zárófejezet első számú állítása, hogy a miniszterelnök egy dörzsölt szélkakashoz hasonlít. "Pénteken kijelenti, hogy minden erőnkkel megvédjük az ország első emberét az aljas, nemtelen támadásoktól, hétfőn lazán meneszti Schmitt Pált. Reggel kijelenti, hogy az iskolák semmiképp sem zárhatók be, majd délután, hogy az iskolákat bezárják. Egyik nap megvétózza az EU költségvetését, másnap büszkén aláírja. Közben megfordult a szél, illetve a dörzsölt szélkakas megérezte, hogy hamarosan meg fog fordulni." A felhozott példák tényszerűen megállják a helyüket - mi több, a felsorolás még könnyedén folytatható volna -, mindazonáltal ezek egyike sem olyan alapvető, húsba vágó elvi döntés, amelyhez tűzzel-vassal ragaszkodni illene. "Véletlenül tudom, mert volt tanítványaim mesélték, akik akkoriban a Fidesznek dolgoztak közvélemény-kutatóként, hogy az a hétvégéjük rohammunkával telt. Azt az utasítást kapták, hogy most rögtön, pillanatok alatt derítsék ki, mit gondol az ország Schmitt Pál doktori disszertációjáról, a főnökség tudni akarja a pontos és teljes igazságot. A hallgatóimat is váratlanul érte, amit tapasztaltak: ellentétben az akár pár nappal korábbi mérésekkel, a hétvégén megfordult a közvélemény. Úgy látszik, kétszáz oldal tiszta plágiumtól hirtelen besokallt az ország, ezt már nem tekintette bocsánatos diákcsínynek." Részemről a kérdés csupán annyi: mi ezzel a probléma? Nem ez a helyes eljárás? A köztársasági elnök nem lövetett a tömegbe, nem sikkasztott közpénzeket, de még csak le sem vizelte részegen a Parlament oldalát. A múltjában éktelenedő szégyenfolt kapcsán nyugodtan meg lehet kérdezni az átlagszavazót, hogy ennyi belefér-e még. (A szerző ráadásul tökéletesen fogalmaz: "bocsánatos diákcsínynek" tekinti-e az ország az esetet.) S ha nem, hát lépni kell, ahogyan az meg is történt. Ami az iskolabezárást illeti, ez az ügy pláne nem morális természetű, sokkal inkább a járványkezelés szakmai kérdése. Az EU költségvetésének vétója esetében pedig egy tisztán üzleti-politikai csatározást láthattunk, amely - a kiegészítő záradék beillesztésével - Orbán totális győzelmével zárult, még Soros György sem érzékelte másképp. Itt még a kommunikáció is perfekten folyt, szemben az előző két példával, ahol valóban elhamarkodott kijelentésekkel találkozhattunk. Összességében tehát e téren nincs komoly vitám Mérő Lacival: a tényeket pontosan ugyanúgy látjuk. Csupán a szóhasználatunk különbözik - amit ő szélkakas-magatartásnak nevez, azt én önreflexióra való képességnek hívom.

A kötet egyik esszéje a Katonásdi címet viseli, és az fejtegeti, hogy a miniszterelnök beszédmódja egyre militaristább. "Partra szállni" indult Brüsszelbe, "állig felfegyverkezve várjuk a második hullámot" - mondta szeptember elején. (Ennél jócskán többről is van szó: mostanság meglehetősen sűrűn hallunk a magyar haderő fejlesztéséről. Megfogalmazódott az a célkitűzés is, hogy Magyarország védelmi költségvetése 2024-től a GDP 2%-a fölé emelkedjen. Vagyis a fegyverkezést nem kizárólag a szavak szintjén észleljük.) "Orbán alkatilag képtelen békében élni, békében vitatkozni azokkal, akik más nézetet vallanak, még egy békés interjút sem hajlandó adni egy olyan orgánumnak, amely nem rokonszenvezik vele. Lételeme a harc, a háború, a csihipuhi - ahelyett, hogy egyszerűen csak kormányozna. A lelke mélyén katona akkor is, ha igazi, éles háborút soha életében nem látott." Mindezt magam sem látom másként. "Orbán Viktor sikeresen militarizálta Magyarországot, és így folyamatos hadiállapotban kell élnem." Ezzel viszont már a legkevésbé sem értek egyet. Miért is kéne hadiállapotban élnünk? Személy szerint azt érzem, hogy a bolygó egyik legbékésebb és legbiztonságosabb országa a miénk. Találkoztunk pár gépfegyveres katonával a kijárási tilalom idején? Na bumm! Európa számos nagyvárosában folyamatosan jelen vannak a 2015-ös migránshullám óta. Bevallom: én magam is idegenkedem ettől a világtól, s kényes ízlésem szerint az volna az eszményi állapot, ha a katonák és a rendőrök láthatatlanok maradnának. Ez azonban csupán a felszín. A lényeg sokkal inkább az, hogy az állam felfegyverzett testületei védik, avagy támadják a békés állampolgárt. Az Egyesült Államokban George Floyd halála óta a lakosság egyre kevésbé számíthat a rendőrségre. Nyugat-Európa számos nagyvárosában a no-go zónákban senki sem garantálja az odatévedők biztonságát. Mindeközben Hollandiában éles lőszert is bevetettek az oltásellenes tüntetők ellen. Hol vagyunk mi mindezekhez képest? Létezik-e olyan kerülete Budapestnek, ahol nem sétálhatok nyugodtan végig sötétedés után? Történt-e a legapróbb rendőri túlkapás az ellenzék számos tüntetése során az elmúlt 12 esztendőben? Hozzám is sokkal közelebb áll a farmerkabátos, szakállas, hosszú hajú forradalmár, mint a jelenlegi őszülő, testes, katonalelkű kormányfő, ugyanakkor nagyságrendekkel nagyobb biztonságban tudom magam és a családom, mintha Márki-Zay, Dobrev, vagy Karácsony vezetné az országot.

Mérő Laci igazán otthon van a pszichológia tudományában, így ismernie kell a Myers-Briggs páros által kifejlesztett MBTI tesztet, mely négy törésvonal mentén jelöl meg tizenhatféle személyiségtípust. Jómagam - aki a világ legpacifistább figurája volnék - az elmúlt 15 év során bármikor, bármelyik változatát töltöttem ki, minden esetben a HADVEZÉR karaktert kaptam eredményül. E típus rövid jellemzése: "A Hadvezér személyiségű emberek született vezetők. Karizmatikusak, magabiztosak, és olyan tekintélyparancsoló a kisugárzásuk, hogy egész tömegek egy emberként állnak mögéjük egy-egy cél érdekében. Kérlelhetetlenül racionálisak, éles eszüket használva és belső eltökéltségüktől vezérelve megállíthatatlanul menetelnek céljaik felé. A tárgyalóasztalnál a Hadvezérek domináns, fáradhatatlan és könyörtelen vitapartnerek. Nem azért, mert keményszívűek vagy gonoszak, hanem mert hihetetlenül élvezik a kihívást, az agyak csatáját és az egész megmérettetést. Nem érzik úgy, hogy le kellene mondaniuk a győzelem édes ízéről csak azért, mert a másik fél nem képes tartani az iramot." Ha ezt a leírást igaznak érzem saját magamra nézve, úgy Orbán Viktor kapcsán százszorosan is. Ha ez az attitűd nálam - vagy épp Steve Jobs, Franklin D. Roosevelt, illetve Jim Carrey esetén - alapvetően békés személyiséggel párosul, úgy miért kéne a kormányfő részéről bármiféle bántó agressziótól tartanom? Igaza van Mérő Lacinak: Orbán valóban katonásdit játszik. Azonban - hitem szerint - a legkevésbé sem a fegyverekhez és a lőporszaghoz vonzódik, sokkal inkább az irányítást, a stratégiaalkotást, a szervezőmunkát és a diplomáciai hadviselést élvezi. Ezek pedig alapvető kellékei az országvezetésnek.

A harmadik pont, amelyben vitába szállok a szerzővel: "Mit tartalmaz majd az Orbán Viktor című érettségi tétel? Például: kijelentheti-e a tétel majdani összeállítója, hogy Orbán Viktor a rendszerváltás korának legtehetségesebb politikusa? Ezt a jelzőt több mint harminc éve egyfolytában hallom róla, azoktól is, akik kedvelik őt, és azoktól is, akik nem. De miért mondják még ma is, egy 58 éves emberre, hogy tehetséges? A tehetség mindig valaminek, egy nagy teljesítménynek az ígérete - és ezt a megítélést Orbán sokszorosan alátámasztotta, például azzal, hogy négyszer megválasztották Magyarország miniszterelnökének. Ha ennek ellenére hívei és ellenzői egyaránt továbbra is nagy tehetségként beszélnek róla, az azt jelenti, hogy még mindig várják tőle a nagy teljesítményt, a nagy dobást." Majd Puskás Öcsit és Albert Flóriánt hozza fel példaként, akik 25 esztendősen már hatalmas futballisták voltak, rég nem ígéretként beszéltek róluk. Ezúttal azt gondolom, Mérő Laci valójában csupán a saját, szubjektív világát vetíti ki, a személyes csalódását igyekszik általános méretűre nagyítani. A valóság az, hogy hívei  - velem együtt - valódi, kimagasló államférfiként tekintenek Orbánra. Egy olyan embert látnak benne, aki máris meghatározó alakja a magyar történelemnek, miközben nemzetközi porondon még számos diadalt arathat. Kizárólag az ellentábor használja a tehetséges jelzőt vele kapcsolatban, s teszi ezt azért, mert ez a minimum, amit a kormányfő kapcsán muszáj elismerni. A honvédos Puskás, vagy a fradista Albert játéktudását, eredményeit ismerve még egy Újpest-szurkoló is bátran kijelentheti: hatalmas egyéniségek. Ezzel szemben az Orbánt leváltani igyekvők többsége inkább vállalná, hogy kitépjék a nyelvét, mintsem hogy ki kelljen mondania: nagy politikusról van szó. Számukra már az is egy rettenetes tudati állapot, hogy egyetlen összetartó erejük az Orbán-gyűlölet, s hogy jelöltjeik mindegyike totálisan alkalmatlan. Miért mélyítenék ezt a szakadékot még azzal is, hogy reálisan ítélik meg a miniszterelnököt? "Én nem vártam Orbántól, hogy nagy államférfi legyen, beértem volna azzal, ha fiatalkori ígéreteinek megfelelően Európa felé kormányozza ezt az országot." Bennem - szemben Mérő Lacival - szemernyi kétség sincs annak kapcsán, hogy máris nagy államférfi, a kérdés csupán annyi, mi van benne még. Azt pedig végképp nem gondolom, hogy a jelenlegi Nyugat-Európa felé kellene orientálódnunk. Számos kérdésben sokkal inkább őket kéne visszarángatnunk a racionalitás, a szabadság, a hajdanvolt európaiság világába.

"Én úgy látom, hogy a majdani történelemkönyvekben Orbán úgy fog szerepelni, mint akinek vezetése alatt az ország elszalasztotta a felemelkedésének legjobb lehetőségét, azt az időszakot, amikor tíz évig egyfolytában gazdasági konjunktúra volt, és ömlött a pénz az EU-tól. (...) Azoknak az országoknak, amelyek hátrányosabb helyzetből indultak, mint mi, és az utóbbi tíz évben elénk kerültek, például Szlovákia, Észtország, Lettország, nem volt olyan tehetséges, dörzsölt vezetőjük, mint nekünk, mégis megelőztek minket, és nemsokára Románia is előttünk lesz, ha mindkét országban folytatódik az elmúlt tíz év növekedési trendje." Az hiszem, ez az a gondolat, amelynek csaknem minden eleme megkérdőjelezhető. Egyrészt: biztos az, hogy a felsorolt országok hátrányosabb helyzetből indultak? Elég csak az egy főre jutó GDP-adatokat megnézni, és azt fogjuk látni, hogy Észtország és Szlovákia már 2010-ben is előttünk jártak. Másodszor: számos olyan gazdasági adatot előrángathatunk, amelyek terén a felsoroltaknál jelenleg is jobban állunk (például adók mértéke). Harmadszor: a történelem olyan kísérlet, amely nem megismételhető. Bizonyára lehetett volna eredményesebben is kormányozni az elmúlt évtizedben, ahogyan pocsékabbul is. Negyedszer: a közép-európai riválisainkkal való összevetés terén érdemes volna a számok mögé nézve a lényeget is meglátni. Lettország és különösen Észtország a világ legszabadabb gazdaságai közé tartoznak. Nyilvánvaló, hogy nekünk is ebbe az irányba kell mozdulnunk. Nos, ha a Fidesz távozik és az ellenzék ülhet a kormányrúdhoz, vajon a már most beharangozott adóemelésekkel és egyéb intézkedésekkel mennyi esély van minderre? (Ne feledjük: az ellenzék legnagyobb tüntetése épp a "rabszolgatörvény" elfogadásához kötődik, amely pedig - gúnynevével ellentétben - éppen egy bürokratikus korlát lebontását, vagyis a gazdaság szabadságának szélesítését célozta.) A váltással felzárkózás esélye is elszállna. Ötödször: Romániával példálózni már önmagában is vicc kategória... Közgazdász legyen a talpán, aki magabiztosan osztályozni képes a konzervatív kabinet elmúlt három ciklusának teljesítményét. Jómagam bizonyosan nem vállalkoznék ilyesmire.

S hogy Orbán Viktor velejéig romlott volna? A magam részéről nem gondolom. Igaz ami igaz: néha elfordítja a fejét. Néha nem finnyáskodik, amikor az eszközök közt válogat. És igen: néha kifejezetten otromba intézkedéseket is elrendel. Azt azonban egy fél percig sem gondolnám soha, hogy nem az ország felemelkedése vezérli (szemben számos politikai ellenfelével, akiket cinikus, megvásárolható perc-embereknek gondolok). Való igaz: élvezi a pódiumot és a reflektorfényt. Szemmel láthatóan imád tábornokot játszani, annak minden pozitív és megmosolyogtató elemével. Gyönyörködteti a tudat, hogy már most bekerült a magyarság történelemkönyvébe, mint annak egyik legmeghatározóbb modern kori vezetője. Nyilvánvalóan kacérkodik azzal is, hogy az európai történelemkönyvekbe is beírja a nevét. Mindezeket azonban aligha nevezném romlottságnak.