Bőségesen elég időt kaptunk arra, hogy megbarátkozzunk a biológiai evolúció gondolatával. A kultúra evolúcióját elfogadni még ennél is egyszerűbb: itt zajlik a szemünk előtt. Szemben azonban az élőlényekkel, melyeket a természet formál, a kultúra teljes egészében emberi produktum. Talán ezért éreznek oly sokan elsöprő késztetést és morális alapot arra, hogy természetes szelekciójának útjába gátakat emeljenek, vagy folyamát mesterséges medrekbe tereljék.

Egy szabad világban az emberek minden megkötés nélkül engedhetnek kreatív késztetéseiknek, ezerszámra alkotva és közzé téve irodalmi műveket, képzőművészeti alkotásokat, tudományos téziseket, vagy épp technológiai találmányokat. Ezek oroszlánrészét a világ érdektelennek ítéli, azonban mindig akad néhány, amely zseniálisnak találtatik, így bekerül a nagy kulturális körforgásba; aprót, vagy jelentőset formálva a világ arculatán. Ezen a szabad piacon mindenki termelő és fogyasztó is egyaránt, így mindkét oldalról képes alakítani a kultúra evolúcióját. A bajok ott kezdődnek, amikor egyesek elkezdenek istent játszani, messze túllépve saját természet adta szerepükön és hatáskörükön.

A konzervatívok különösen hajlamosak fellépni "a kultúra védelme" mellett, s képesek foggal-körömmel ragaszkodni a letűnt korok "értékeihez". Ha valaki kezébe vesz egy mai általános iskolás honismeret tankönyvet, háromoldalanként röhögőgörcsöt kap: "A férfi felsőruhák közé tartozott a mellény, az ujjas, a szűr, a zeke, a suba, a guba, a nadrág és a harisnya. Az ing fölé sötét színű posztóból készült ujjatlan mellényt, azaz lajbit vettek föl..." Nevethetnékünk csak akkor párolog el, ha egy kijózanító pillanatban eszünkbe jut, hogy a gyerektől mindezeket számon is kérik. Semmi bajom azzal, ha történelemórán levetítenek egy filmet a korabeli népviseletről, vagy ha ellátogatnak a szentendrei skanzenbe, ahol egy bajszos bácsika lelkesen mesél mindezekről. De csak azért, mert pár idióta mélymagyar attól retteg, hogy ötven év múlva már senki sem fogja ismerni a pruszlik, a pendely, vagy épp a lajbi szavak jelentését, még nem kéne kötelező tananyag formájában ilyen ökörségekkel tömni tízéves kölykök fejét. Az iskolák többsége az írásbeliség változásaival sem képes lépést tartani. Még gimnáziumokban is előfordul, hogy a tanárok ragaszkodnak a folyó íráshoz, a nyomtatott betűkkel megszült dolgozatokat be sem fogadják. Döbbenetes ez az értelmetlen vaskalaposság. Harminc év múlva az unokáim már azt sem fogják tudni, mi az a kézírás, s ennek az égvilágon semmi hátrányát sem érzik majd. Mi meg még mindig azon rugózunk, hogy vége a világnak, ha a gyerek nem  köti össze a betűket... Tényleg vicces. A konzervatív oldalon végre el kéne fogadni, hogy az idő kerekét lehetetlen megállítani. Léteztek korok, amikor a latin nyelv ismerete jelentette a kultúra alapját. Ma már csak a jövő orvosai ismerkednek vele, egyébiránt a kutyát sem érdekli. Amikor én még kissrác voltam, az orosz volt a kötelező; hála az égnek, ezen is régen túlvagyunk. Egy intelligens oktatáspolitika nem kíván szembemenetelni a történelemmel. Muszáj felismerni, hogy a digitális tér sem öli meg a kultúrát, sokkal inkább gazdagítja azt. A mai átlagember - köszönhetően a Vibernek, a Messengernek, a Facebooknak és az összes elektronikus kommunikációs felületnek - lényegesen többet ír, mint valaha bármikor a történelem során, még ha nem is lúdtollal, s tintával teszi. Nagy valószínűséggel többet is olvas, még ha nem is nyomtatott könyveket és sajtótermékeket.

Persze, a másik oldal sem különb. Amíg az ortodoxok a múltat kívánják megóvni a jelenben zajló evolúciós folyamatoktól, addig a magukat progresszívnak mondók ennek szöges ellentétét erőltetik: ők a jelen kultúráját kívánják védeni a régiek minden hatásától. A jelszó ismert: "a múltat végképp eltörölni". Pár éve komoly felháborodást keltett, amikor Alan Gribben, a Montgomerey-i Auburn Egyetem angolprofesszora azzal az ötlettel állt elő, hogy Mark Twain klasszikusait, a Tom Sawyer kalandjait és a Huckleberry Finnt új kiadásban jelenteti meg; a regényekben többször is előforduló "nigger" kifejezést a "rabszolga" szóra cserélve, illetve más, kisebb változtatásokat eszközölve. A bírálók értelemszerűen azzal érveltek, hogy az új kiadás megszentségteleníti az eredeti irodalmi műveket. Azt sem fogadta osztatlan lelkesedés, amikor a közelmúltban a firenzei operában átírták a Carmen fináléját: immáron nem Don José szúrja le Carment, hanem a nő végez a férfival, hiszen ez azért mégiscsak politikailag korrektebb megoldás... Az angolszász egyetemi világ Hópehely Generációját felzaklatják az erőszakos jelenetek, így helyenként Shakespeare is tiltólistára kerül. Évről évre vitatéma, hogy Halloween alkalmával milyen jelmezek viselhetők, s melyek azok, amelyek sértik egyik vagy másik kisebbség érzékenységét. Az ottawai egyetemen betiltották az ingyenes jógaórát, mert pár diák a távol-keleti kultúrák kisajátításának ítélte... Mi meg csak nézünk döbbenten, hogy mi folyik itt, s hogy hová vezet ez a végtelenül mimóza világlátás.

Az igazság az, hogy egy normálisan működő társadalomban az égvilágon semmi szükség a kultúra védelmezésére. Sem úgy, hogy a tökéletesen idejétmúlt és halott tudást igyekszünk lélegeztetőgépen tartani, sem úgy, hogy az érzékenységünket sértő kultúraelemeket betiltjuk, vagy átírjuk. A ténynek, hogy térdig járunk a 21. században, logikusan a szabadelvűség felé kellene terelnie bennünket. Az internet már önmagában garancia arra, hogy a kultúra nem vész el, sőt mindenki számára elérhető. Teljesen felesleges és értelmetlen a konzervatív félelem, hogy elfelejtjük Gárdonyi, Jókai, vagy Mikszáth nevét. Ugyanakkor azt is megtapasztalhattuk már, hogy milyen az, amikor a katolikus egyház jegyzéket vezet a tiltott könyvekről, vagy amikor egy kommunista államszervezet minden lélegzetvételt cenzúrázni igyekszik. Sosem volt még ennyire alkalmas a világ a kulturális nyitottságra. Kár, hogy a különböző ideológiák ezen a pályán is simán felülírják a szabad választás elvét, s mi továbbra is csupán a kötelező és a tilos vezényszavakat ismerjük. Ahelyett, hogy érett felnőtt módjára közelítenénk a kérdést, hagyjuk, hogy vaskalapos vének és infantilis gyerekek birkózzanak egymással.

Gyurcsány Ferenc igazán elemében van. Hétfőn bejelentette 1+7 pontos akciótervét, azt megelőzően pedig nyílt levelet intézett Angela Merkelhez. Mindkét összeállítás olyan színvonalú, hogy már ezek önmagukban is megmagyarázzák Fletó senkihez sem fogható elutasítottságát.

Az csupán megmosolyogtató, hogy egy bukott miniszterelnök nyúlfarknyi támogatottsággal a német kancellárhoz fordul. Mondjuk, ennyi erővel bármelyikünk tollat ragadhatna, de nem ez a lényeg. Fletó sem gondolja, hogy levelének hatására Angela Mutti a fejéhez kap, s innentől gyökeresen más politikát folytat. Nyilvánvaló, hogy irománya a magyar választópolgárt célozza. Igaz, így talán még kínosabb.

"Nagyon sokan, köztük én is, úgy gondoljuk, hogy Magyarországon fojtogató lett a légkör, a tény hogy a mai magyar kormány nem Európa egységén, hanem bomlasztásán munkálkodik, az Ön felelőssége is." - írja Gyurcsány, miközben tudja, hogy ebből sokszorosan összetett mondatból - melyet illett volna kettébontani - egyetlen árva szó sem igaz. Orbánt sok mindennel lehet vádolni, ám az biztos, hogy nem komplett idióta, így nem is a saját maga ellensége. Az Európai Unió valóságos aranybánya Magyarországnak és a mindenkori kormánynak, nem csupán a különböző források és támogatások okán, de a számtalan gazdasági együttműködésből fakadóan is. A kabinetnek van annyi esze, hogy nem bomlasztja azt a szervezetet, amelynek számos sikerét köszönheti. Az már más kérdés, hogy alakítani viszont szeretné. Ahogyan Merkel és Macron, úgy Orbán is megkísérli a saját képére formálni az EU-t, s ehhez minden joga megvan. Fura, hogy Gyurcsány - aki a kispadról írogat világmegváltó, nyílt leveleket, mert neki azért lehet - eltagadja ezt a jogot a magyar miniszterelnöktől.

"Mert talán azért, mert képviseli a német befektetők érdekeit, vagy mert megőrizni kívánja az Európai Néppárt egységét, Ön számunkra egyre nehezebben elfogadható módon végső soron szemet húny Orbán miniszterelnök önkényuralmat teremtő, Európa-ellenes politikája felett." - Ne is akadjunk fenn a nyelvtanilag végtelenül suta felütésen és a későbbi helyesírási hibán! Ami sokkal fontosabb: a levélből egyáltalán nem derül ki, hogy mit jelent a "szemet húnyni"  (illetve helyesen: szemet hunyni) kifejezés. Mit kéne Merkelnek tennie? Elzárnia a pénzcsapokat és hazahívni a német befektetőket? Tényleg megérné Fletónak, hogy tízezrek elveszítsék munkájukat és megroppanjon a hazai költségvetés, csak azért, hogy megleckéztessék Orbánt? Ezt azért elég cinkes volna leírni, így marad az üres lebegtetés. Érdekes Gyurcsány demokrácia-felfogása is. Tényleg azt hiszi, hogy az EU és Németország úgy működik, mint a hajdani, MSZMP vezette Magyarország? Angela füttyent egyet, s megáll az élet? Valaki közölhetné már vele, hogy a demokratikus rendszerek vezetői nem önkényuralkodók. Merkelnek nincs közvetlen ráhatása sem a német nagyvállalatok döntéseire, sem az EU-s pénzek folyósítására. Ami pedig az Európai Néppártot illeti, a lehető legnagyobb öngólt rúgnák, ha ki akarnák zárni a Fideszt. Bár igaz, ha Fletó kéri...

"Ha Németország szemet húny a magyar kormány politikája felett, és csak szavakban áll ki Európa mellett, akkor iszonyatos évek várnak ránk. Európára is, Magyarországra is." - Vicces. Hosszú éveken keresztül azt hallgattuk, hogy milyen kicsik és jelentéktelenek vagyunk. Most meg kiderül, hogy Orbán egy személyben képes elhozni az Armageddont az egész kontinens számára. Ki érti ezt?

"Tudom, hogy érti, mit kérek." - A befejezés már-már bájos. Mintha egy szerelmi románc "találd ki gyorsan a gondolatom" fejezetébe csöppentünk volna. Angela Mutti valószínűleg azóta is vakarja a fejét, hogy vajon mire célozhatott Ferenc testvér... Az egész annyira szánalmas, annyira gyermeteg és annyira idegen a diplomácia felnőtt világától! Vagy van egy határozott elképzelésem, amit megosztok a másikkal, vagy inkább csendben maradok. Világos, hogy Fletónak rém zsenáns leírnia: a kedvéért toljanak ki az egész országgal. Ám ez így, ebben a formában legalább olyan kínosan fest.

Attól tartok, hogy Gyurcsány nem igazán érti, mi történik ebben az országban. Pedig egyszerű. Majdnem színtiszta matek. A költségvetésbe beáramló forrásokat számtalan módon fel lehet használni. Jómagam - kifejezetten önkényes módon - a kiadási oldalt hat kosárra bontom:

1. Gazdaságélénkítés; a polgárok és a vállalkozások számára visszaforgatás adókedvezmények, járulékcsökkentés és egyéb módokon.
2. Kiemelt programok: családtámogatás.
3. Értelmes beruházások: útépítés, kórházfejlesztés, stb.
4. Megkérdőjelezhető hasznosságú beruházások: stadionépítés, kisvasút, kormánymédia kiépítése, stb.
5. Bevándorlók támogatása.
6. Lopás, korrupció, kormányközeli vállalkozások feltőkésítése.

A képlet nem bonyolult: a választópolgár pártolja az első három pontban szereplő felhasználási módokat és rühelli a többit. Orbánnak elnézik a stadionépítéseket és Mészáros Lőrincet is, tekintve, hogy az átlagember életszínvonala is érzékelhetően javul, megtakarított vagyona kimutathatóan nő. A Gyurcsány-éra ugyanúgy hangos volt a korrupciós botrányoktól, azzal a különbséggel, hogy akkoriban az első három pont sem igazán működött. Ráadásul egy baloldali váltás esetén markánsan megnőhetne a bevándorlók támogatására fordított költségvetési keret, ami joggal kelt aggodalmat a választópolgárban.

Régi vesszőparipám, hogy a magyar ellenzék csak kormányt akar dönteni, de valódi programról sohasem beszélnek. Most eljött az idő, s Fletó hétfői sajtótájékoztatójában bejelentette a DK 1+7 pontos családvédelmi csomagját. Bár ne tette volna... A hét pontból egynek semmi értelme (a rabszolgatörvény visszavonása); néhánynál nyitott kapukat dönget, hiszen a kormányprogramnak is része (pl: egészségügyi dolgozók bérének emelése); egy jogos, de önmagában üresen kongó (oktatási reform), ráadásul az indoklás is gáz, senki sem attól teszi függővé a gyermekvállalást, hogy milyen az állami oktatás; egy pedig kifejezetten káros (a családi pótlék összegének emelése). Sok hibát és hülyeséget lehet a Fidesz-kormány nyakába varrni, ám az mindenképpen pozitívum, hogy a családi pótlék helyett a családi adókedvezményt növelik évről évre. Gondoljunk csak bele: ki az akinek családi pótlék jár, de az adókedvezménnyel nincs kisegítve? Csakis az az igen szűk réteg, ahol a família egyetlen tagja sem dolgozik. Tényleg az lenne a társadalom erkölcsi feladata, hogy ezt az attitűdöt erősítse? Tényleg azokat kell támogatni és még több gyerek vállalására buzdítanunk, akik még magukért sem hajlandóak tenni? Nem elég tanulságos a harmadik világ tragédiája? A baloldal tényleg képtelen tanulni bármiből?

Teréz anya, akitől a címbéli mondás származik, már nem érhette meg New York állam új abortusztörvényét, mely egészen a magzat megszületéséig kitolta a terhességmegszakítás legitim határát. Nem kérdés, hogy szegény most forog a sírjában. És az sem kérdés, hogy jelenleg a fél világ ki van akadva a január végén elfogadott jogszabály miatt.

Meggyőződésem, hogy az abortusz már önmagában is az egyik legösszetettebb erkölcsi dilemma. A józan morál - mely szerint mindenki azt tesz a testével, amit csak akar, egészen addig, amíg nem árt másnak -, könnyed eleganciával kezeli a hétköznapok kérdéseit, a prostitúciótól kezdve a verbális agresszión át a kocsmai pofonokig; szinte minden problémás helyzetre ad valami pofonegyszerű és egyértelmű választ. A művi terhességmegszakítás azért jóval komplikáltabb, mert korántsem evidens, hogy meddig tart az anya teste és saját döntési kompetenciája, s hol kezdődik egy új, önálló élet, amely immáron szent és sérthetetlen. Kevesen vitatkoznának azzal, hogy egy féléves csecsemő meggyilkolása brutális bűntett, még akkor is, ha ez egyes történelmi korokban - például a középkor hajnalán - teljesen hétköznapinak számított. Nézzük a másik végpontot: azt sem vitatja senki, hogy amíg a petesejt és a hímivarsejt egyesülése nem történt meg, addig nincs miről beszélni. Az alapvető - és máig tisztázatlan - dilemma az, hogy az embrió/magzat fejlődéstörténetében - a fogantatástól a születésig - hol lehet meghúzni azt az éles és egyértelmű határvonalat, amelyet megelőzően még ártatlan tettről, átlépve azt pedig kifejezetten gyilkosságról beszélhetünk.

Fontos volna látni, hogy az abortusz körüli morális dilemmák kizárólag arról szólnak, hogy elpusztítunk-e egy önálló élőlényt, vagy sem. Tökéletesen felesleges és félrevezető, amikor sokan összemossák a kérdést egy sor abszolút ide nem illő kérdéssel, a testiséggel, avagy a demográfiával. Már a szexualitás és a szaporodás is csupán technikai értelemben mutatnak összefüggést, ezen túlmenően az égvilágon semmi közük egymáshoz. A szex legfőképpen egy alapvető szükséglet kielégítése, szerencsés esetben a szerelem kifejeződése, és igazán ünnepi pillanatokban a gyermekáldás elősegítője. Tekintve azonban, hogy több ezer aktusból alig néhány az, amelynek konkrétan a szaporodás a célja, ostobaság volna ezeket egy csomagban kezelni. Hasonló az összefüggés a gyermekáldás és a demográfia között: egyetlen épeszű ember sem azért nemz/szül gyermeket, hogy megmentse az emberiség, vagy a nemzet sorsát, csakis egyéni indíttatásból. Amikor terhességmegszakításról beszélünk, a lehető legostobább dolog bármi egyebet belekeverni ebbe az egyébként sem vékonyka pakliba, mint az anya és a magzat jólétét.

New York állam szenátusának februári döntése meglehetősen radikálisnak tűnik. Ám még mielőtt belemennénk, hogy mennyire az, érdemes egy pillantást vetni a másik végpontra. A katolikus egyház szexualitással kapcsolatos attitűdje ugyancsak meglehetősen szélsőséges, amelynek egyik markáns eleme az, hogy elveti a mesterséges fogamzásgátlás minden formáját. Izgalmas volna eltűnődni azon, hogy mekkora a különböző vallások felelőssége egyrészt a harmadik világ túlnépesedését illetően, másfelől az abortuszok megdöbbentő gyakorisága kapcsán. Tudok olyan jegyespárról, akik katolikus meggyőződésük miatt nem használnak óvszert, de a lány már három abortuszon is átesett... Azzal együtt is, hogy ez utóbbi csupán egy extrém eset és a vallások sem okolhatók minden emberi ostobaságért, abban azért egészen biztos vagyok, hogy radikálisan csökkenthető volna a művi terhességmegszakítások száma, ha a társadalom - ezen belül az oktatás és az egyház - nem kezelné továbbra is bűnös dologként, avagy tabutémaként a szexualitást. Egyik közeli rokonom szociális munkásként járja a vidéket, s számtalan tapasztalatot gyűjt a népi folklór terén. Pár hete, amikor egy nyírségi, nincstelen családnál felmerült a kérdés, hogy miként védekeznek, a feleség így válaszolt: "Szex közben erősen összeszorítom a combom, utána pedig a férjem és én külön ágyban alszunk..." És ez még csak Magyarország. Léteznek olyan szegmensei a Földnek, ahol az abortuszt olyan természetességgel alkalmazzák, mint civilizált vidékeken a fogamzásgátlást. Ilyen például Kuba, ahol a terhességek 60%-a végződik magzatelhajtással. Megdöbbentő.

Az alapproblémára visszatérve: mikortól tekinthetjük a magzatot önálló létezőnek, akinek élete szent és sérthetetlen? Ha azt mondjuk - amit egyébként a katolikus egyház is képvisel -, hogy a megtermékenyítés pillanatától, úgy rögtön lehetetlenné válna minden lombikbébi program, hiszen a sikeres beültetéshez 4-10 petesejt megtermékenyítése szükséges, ezek többségéből pedig sohasem fejlődik ki valódi élet. Természetesen már ezen eljárás kapcsán is felmerülhetnek bizonyos erkölcsi aggályok, elég csak a keresztény álláspontra gondolnunk. Tekintve azonban, hogy a mérleg egyik serpenyőjében egy ténylegesen megszülető gyermek, egy boldog házaspár és néhány fel nem használt zigóta áll, míg a másik tökéletesen üres, a  józan morállal bírók az élet oldalán állnak és pártolják a lombikbébi eljárásokat. A következő mérföldkőnek a magzat első szívdobbanását szokták tekinteni, mely rendszerint a terhesség hatodik hetében következik be. Iowa államban ez a pillanat jelenti a határt; a tavaly elfogadott, az Egyesült Államokban a legszigorúbbnak számító törvény szerint innentől már tilos abortuszt végrehajtani. Nehéz volna érveket találni arra, hogy egy működő szívvel bíró magzatot miért ne tekintsünk élőlénynek, ugyanakkor az is tény, hogy a legtöbb állapotos nő ebben a szakaszban még nem is tud róla, hogy egyáltalán gyermeket vár. Dúró Dóra, a Mi Hazánk Mozgalom képviselője pár hónapja törvényjavaslatot nyújtott be, mely szerint terhességmegszakítás előtt az anyának az utolsó orvosi vizsgálaton kötelező legyen a magzat szívhangját meghallgatnia. A következő sarokpontot kijelölve: a legtöbben egyetértünk abban, hogy amint a magzat idegrendszere elég fejlett a fájdalomérzethez, mi több, a saját öntudat kialakulásához, már kétségkívül teljes értékű élőlénynek kell tekintenünk. A probléma csupán az, hogy ennek időpontját illetően erősen megoszlanak a szakmai vélemények. Susan Greenfield, az Oxford Egyetem ideggyógyász professzora szerint az öntudattal rendelkező agy már a terhesség 24. hete előtt kialakulhat. A Daily Telegraph 2002-ben arról számolt be, hogy a brit ideggyógyászok többségének meggyőződése szerint 20 héttel a fogantatás után a magzat már képes fájdalmat érezni. Az ízérzékelés ugyancsak a 20. hétre, a hallás kialakulása a 22-24. hétre tehető. Mindezekkel szemben a Royal Collage of Obstetricans and Gynaecologists (szülészeket és nőgyógyászokat tömörítő nagy-britanniai szakmai kollégium) tanulmánya szerint több mint valószínű, hogy a magzat 24 hetes életkora előtt semmilyen módon nem érzékeli a fájdalmat, és feltételezhető, hogy utána sem. Szakember legyen a talpán, aki ennyi bizonytalan és egymásnak ellentmondó álláspont között magabiztosan látja a valóságot.

A január 22-én elfogadott New York-i törvénymódosítás lényege, hogy a 24. hét után is engedélyezik az abortuszt, amennyiben kiderül, hogy életképtelen a magzat, vagy ha terhesség veszélyezteti az anya egészségét. Érdemes megnézni, hogy mit jelent mindez a gyakorlatban. A késői abortusz valójában koraszülést jelent. Egy életképtelen magzatból nagy valószínűséggel halott újszülött lesz. Vajon mi értelme annak, ha előzetesen még egy méreginjekciót is belefecskendeznek? Amennyiben az anya élete kerül veszélybe, és csakis a magzat eltávolításával menthető meg, arra is a koraszülés a megoldás, a méreginjekció semmivel sem javítja az anya életesélyeit. Ami pedig az életveszélyen túli egészségi kockázatokat illeti, e téren gyakorlatilag bármilyen érzelmi, pszichológiai tényező figyelembe vehető. A korábbi szabályozás szerint a beavatkozást csak szakember végezhette el, ezután ápoló, vagy egészségügyi asszisztens is. Az is új elem, hogy az egészségbiztosítóknak az eljárást kötelezően finanszírozniuk kell. A törvénymódosítás ráadásul csomagban érkezett, hogy ne kerüljön ellentmondásba más, élő jogszabályokkal. Csupán egyetlen példát felhozva: korábban, ha valaki meggyilkolt egy állapotos nőt, úgy a magzat életéért is felelősséggel tartozott. Január 22. óta a magzat halálát okozó erőszak már nem számít büntetendő cselekménynek... Akárhonnan nézzük, piszok nehéz volna morálisan elfogadható köntösbe bújtatni New York állam új abortusztörvényét.

A magam részéről akkor lennék elégedett, ha a hasonló híreket józan elemzések kísérnék. Egyes baloldali újságírók mentegetni kívánják a menthetetlent, míg a jobboldali publicisták egy része most is felteszi a szokásos lemezt, és újfent a liberalizmus és a túlzott egyéni szabadság kárhoztatása kerül napirendre. Ez utóbbi esetén nincs másról szó, mint - kihasználva az alkalmat - teljesen elvtelen módon belerúgni egy eszmerendszerbe, amelynek az égvilágon semmi köze az egészhez. A klasszikus liberális gondolkodás ugyanis pont arról szól, hogy minden élet szent, és az anya szabadságjogai semmivel sem előbbre valóak a magzat szabadságjogainál. Sokféle álláspont képviselhető az abortusz kapcsán, és bőven illethető kritikával a születésig végrehajtható művi terhessségmegszakítás, ám ez - ha sportszerűek kívánunk maradni - még véletlenül sem lehet a liberalizmus kritikája.

"A béke és a szeretet legnagyobb rombolója az abortusz" - állítja Teréz anya, de alig hiszem, hogy igaza lenne. Nem mintha a magzatelhajtás olyan vidám dolog volna. Erkölcsi aggályainkon túl ismerjük az anyákat érintő egészségügyi kockázatokat és az életüket végigkísérő, mérhetetlen lelki terhet is. Egészen bizonyos vagyok abban, hogy kivétel nélkül minden jóérzésű ember abortuszellenesnek vallja magát, talán még az erre specializálódott, profitorientált klinikák üzemeltetői is. Azonban a terhességmegszakítás sem más, mint egy eszköz - még ha meglehetősen drasztikus is -, melyet lehet indokoltan, értelmesen és morálisan helyes módon alkalmazni - például a magzat súlyos fogyatékossága esetén -, s lehet felelőtlenül, vagy akár a legelemibb erkölcsi szabályokkal szembemasírozva. A szélsőségesen szigorú abortusztörvények nyilvánvalóan immorálisak és elfogadhatatlanok. Salvadorban groteszk módon azt az Imelda Cortezt hurcolják meg, akit hetvenéves nevelőapja 12 éves kora óta erőszakolt, majd teherbe is ejtett, s a lány - érthetően - nem kívánta megtartani gyermekét. Akár húsz év börtönnel is sújthatják... A katolikus álláspont szélsőséges mivoltára Sam Harris, amerikai agykutató szavai tökéletesen rávilágítanak: "A vallás egyik legártalmasabb hatása, hogy a morált el akarja választani az emberek és a többi élőlény szenvedésétől. (...) Ezért lehet, hogy Önök, keresztények, néha több erkölcsi energiát fektetnek be az abortuszellenes küzdelmükbe, mint a népirtások ellen. Ezért érdekli Önöket sokkal jobban az embriók sorsa, mint az őssejt-kutatás életmentő lehetőségei. És ezért képesek az óvszer ellen prédikálni fekete Afrikában, ahol minden évben milliók halnak meg AIDS-ben." Ugyanígy igazat kell adnom Cseh Katalinnak, a Momentum szülész-nőgyógyász végzettségű képviselőjének, akit a Mandiner keresett meg a közelmúltban: "Alapvetően nem gondolom, hogy lényegi változtatásra szorulna a terhességmegszakítás hazai szabályozása. A Momentum Mozgalom a tudatos családtervezés elősegítése céljából más téren tenne változtatásokat: állami támogatás alá vonnánk a fogamzásgátló termékeket, illetve az alap- és középfokú oktatásban önálló tantárgyként vezetnénk be az egészségnevelést." Azzal együtt, hogy van még bőven teendő, Magyarország abortusz statisztikája mindenesetre kedvező trendet mutat: húszéves folyamatos csökkenést követően - köszönhetően a sokféle, megbízható fogamzásgátló eszköznek és szernek - 2017-ben már csak 28,5 ezer magzatelhajtást hajtottak végre, ami az elmúlt hatvan esztendő legalacsonyabb értéke. (Összehasonlításképpen: 1969-ben megközelítette a 207 ezret!) Az iskolai végzettség e téren is meghatározó: a nyolc általánost sem teljesítők tízszer gyakrabban élnek ezzel a módszerrel, mint a diplomások. Hiszem, hogy mindannyian abban vagyunk érdekeltek, hogy az abortuszok száma a jövőben még tovább csökkenjen. Úgy tűnik, hogy ehhez a célhoz nem az egyházi vaskalaposság, s nem is a New York-i, lelketlen attitűd vezet, sokkal inkább az emberi tudatosság. És ahol az értelem lassabban szökik szárba, még mindig ott van az "abortusz helyett örökbeadás" elv, melyet ugyancsak Teréz anya hirdetett meg, s melyet teljes mellszélességgel támogatni lehet. Ideje volna felnőni.

Fura öszvér az ember: félig állat, félig isten. A fene se tudja, hogy melyikhez állunk közelebb. De talán nem is ez a lényeg. Valószínűleg nincs is jelentősebb küldetésünk az életben, mint hogy alkotóelemeink között tökéletes harmóniát teremtsünk.

Az egyik legelső kérdés, amit a tanárok minden kisiskolásnak feltesznek: vajon mi különbözteti meg az állatot az embertől? Ilyenkor persze beindul az agyvihar és záporoznak a különféle válaszok. A technikai érdeklődésűek jellemzően az eszközhasználattal hozakodnak elő első körben, ám ez a felvetés gyorsan elbukik. Már a varjak is képesek gallyakból horgot formálni, amikor férgekre vadásznak; a vadon élő majmoknál pedig nem kevesebb, mint tizenkilencféle eszközkészítést figyeltek meg. A vallásos megközelítés a testi halált is túlélő lélekben látja a legnagyobb differenciát. Ezzel meg az a gond, hogy létezését illetően nincs semmiféle tudományos bizonyíték. A pszichológiai vénával megáldottak néha bedobnak olyanokat, hogy a hazugság és a szándékos kegyetlenkedés tipikusan emberi megnyilvánulások, ám az igazság az, hogy egyes majomfajoknál mindezek ugyanúgy megfigyelhetők. A természettudósok többsége ma már egyetért abban, hogy az ember és az állat közötti eltérések valójában csak fokozatbeliek. Az a tény azonban, hogy a homo sapiens gondolkodása, tudata - állati rokonainkhoz képest - lényegesen magasabb szinteken jár, lehetővé tette a beszéd, a társadalom és a kultúra kialakulását, s mindez egészen látványos különbségekhez vezetett.

Az apró differenciákat keresve néha egészen érdekes dolgokra bukkanhatunk. Az MYH16 jelű, az állkapocsizmokban jelen lévő, fehérjét kódoló gén az emberben elveszítette funkcióját, pszeudogénné változott. A többi főemlősben ezzel szemben továbbra is aktív szerepet játszik az állkapocs izomzatának fejlődésében és megerősödésében. Az emberszabásúak koponyájának egyik lényeges funkciója, hogy rögzítést biztosítson ezen izmok számára. Egyes biológusok szerint agykoponyánk méretének jelentős növekedését éppen az állkapocsizmaink gyengülése tette lehetővé. Jómagam ezt a folyamatot egészen gyönyörűnek, de minimum jelképértékűnek látom. Íme, egy állat, amely a továbbiakban nem kívánja fegyverként használni fogazatát (jó-jó, most felejtsük el Luis Suárezt), ezzel párhuzamosan megnyílik számára az út az emberré válás felé... Egészen lenyűgöző.

Az egyik kedvenc szállóigém Carl Gustav Jungtól ered: "A túl sok állati eltorzítja a kultúrembert, a túl sok kultúra beteg állatokat eredményez." Nehéz volna szebben és precízebben megfogalmazni ezt a mindannyiunkat érintő egyensúlykeresést. Minden, amit civilizációnak nevezünk, alapvetően arra a tényre épül, hogy a homo sapiens - szemben az állatokkal - képes uralkodni az ösztönein. Formális viselkedési szabályokat gyártunk; féken tudjuk tartani szexualitásunkat; a szaporodás kérdését ettől tökéletesen függetlenül, tudatosan kezeljük; továbbá nem falunk fel automatikusan mindent, amit elénk raknak. Az a szomorú helyzet, hogy a legtöbb földlakó - a kiemelkedően fejlett régiók sem jelentenek kivételt - manapság is az első félmondattal küzd: még a legelemibb szükségleteink kielégítése kapcsán sem mutatunk semmiféle tudatosságot. Egy 2009-es felmérés szerint világszinten legfeljebb 60% lehet azoknak az aránya, akik élnek valamilyen születésszabályozási módszerrel, Afrikában ez az érték csupán 30%. A táplálkozásunk is állati szintű, nemigen válogatunk. A 21. század egyik legjellemzőbb problémája a tömeges elhízás, azonban a jelenség a másik oldalról is tetten érhető. Ismerek olyat, aki sugárkezelés következtében elveszítette az ízérzékelését, majd rövidesen csontsoványra fogyott, mivel nem talált többé örömöt az ételekben... Elkeserítő, hogy a táplálkozástudomány könyvtárnyi irodalmával a hátunk mögött is ennyire fordítva ülünk a lovon. Nem az volna a homo sapienshez méltó elsődleges szempont, ha azt és annyit ennénk, ami és amennyi az optimális működésünkhöz szükséges, függetlenül minden egyéb szemponttól? A kulináris élvezetek mesések és jelentős evolúciós szerepet játszanak a létfenntartás folyamatában, de fejlett tudattal bíró emberként nyugodtan tekinthetjük másodlagosnak, amolyan járulékos örömforrásnak.

A mérleg persze a másik oldalra is gyakran átbillen. A homo sapiens - nagy igyekezetében, hogy önmagát definiálja, megkülönböztesse, kiemelje, istenivé formálja - számos kötelezően követendő ideológiát szült az elmúlt évezredek során. A bennünk élő természetes ösztönlény akkor betegedik meg, amikor kényelmetlenül kezdünk feszengeni az önmagunk által felállított merev keretek között. Amikor a 21. században már lassan búcsút intünk a magázódásnak; amikor már simán felvehetünk egy tornacipőt és farmert a zakóhoz; amikor már a filozófusok is olyan stílusban fogalmaznak, hogy azt egy közönséges földi halandó is megértse, olyankor nem egy arisztokratikusan elegáns kor letűnését kellene siratnunk, sokkal inkább örvendeznünk kéne, hogy egy naturálisabb, az ösztönvilágunkhoz jóval közelebbi valóságot építünk. Azonban ez a kisebbik falat, itt még legyinthet bárki, hogy mindez ízlés dolga csupán. Sokkal merevebbek azok a falak, amelyekben az erkölcsi máz a habarcs. A szexualitás és a gyermekvállalás kérdése tipikusan ilyen: alapvetően nincs semmiféle morális vetületük, önmagukban abszolút neutrális mozzanatok; csupán a zsidó-keresztény vallási örökség veti rájuk árnyékát, s nehezíti érthetetlen terhekkel. Őszintén hiszem, hogy az unokáimon már nem fog az az átok, amely a nagyszüleim és az előttük járó sok-sok generáció lelkiismeretét permanens nyomás alatt tartotta. Jelenleg egy furcsa, átmeneti korban járunk. A szex egy ideje már nem tabutéma, s a vágyaink miatt sem érzünk semmiféle szégyent. A korszellem azonban még mindig a mereven monogám struktúrákat élteti, görcsösen kapaszkodva egy mára már letűnt kor normáihoz. A testi hűtlenség - megmosolyogtató módon - mind a mai napig az egyik leggyakoribb válóok, miközben már akkor is hétköznapinak számított, amikor még megkövezés járt érte. Ha őszintén kíváncsiak vagyunk rá, hogy milyen az emberi természettel leginkább harmonizáló szexualitás, érdemes tanulmányoznunk a hozzánk legközelebb álló rokonaink, a törpecsimpánzok ez irányú szokásait. Annyit és annyi partnerrel kufircolnak, amennyit és amennyivel csak lehetséges. Talán ettől annyira békés jószágok.

Rudolf Steiner, osztrák filozófus szerint "az állatoknak is vannak érzetei, hajlamai, ösztönei és szenvedélyei. Az állat azonban közvetlenül követi ezeket, ösztöneibe és szenvedélyeibe nem szövődnek bele a közvetlen átélésen túlterjedő önálló gondolatok. Bizonyos fokig a fejletlen embernél is így van." Steiner szerint a fejlett emberben önálló léttel bírnak a gondolatok, míg az állatot a fajra jellemző csoport-én gondolatai uralják, s kormányozzák kívülről. Ha megfigyeljük a kisgyerekeket, azt látjuk, hogy tetteik mindig ösztönösek, s bár tiszták és őszinték, de semmiféleképpen sem egy individuális cselekvő tudatos megnyilvánulásai. Sokan megfogalmazták már, hogy egy-egy emberi életút valójában az evolúció felgyorsított filmje. A tudat fejlődését tekintve a felnőtté válás megegyezik az állatvilágból való kiemelkedés folyamatával, melynek során a csoport-ént felváltja az egyéni öntudat. Bármilyen nehéz is szembenézni ezzel egy ultrakonzervatív gondolkodású fundamentalistának, vagy egy kollektivista balosnak, de a tudati evolúció valójában nem más, mint maga az individualizáció. Amikor arról beszélünk, hogy állati mivoltunktól távolodva isteni mivoltunk felé tartunk, szellemi értelemben az individuális kiteljesedés útját járjuk. A testünk azonban egy állat teste, egy sor állati szükséglettel. A tudatosság többek között az egyensúlyteremtés művészetét is jelenti: úgy haladni a szellemi fejlődés útján, hogy közben a test is jóllakjon. A zsidó-keresztény vallási hagyományok tökéletesen alkalmatlanok a magasabb tudati szintek - szeretet, megvilágosodás, spiritualitás - ostromlására, mégpedig egyszerre két okból. A testi vágyak bűnösnek nyilvánításával megbetegítik a bennünk élő állatot, másfelől az individualizmust elítélve a tudat szintjén az állatvilág felé igyekeznek visszaterelni a bennünk élő istent. Nem egy szerencsés kombó.   

Az ókor és különösen a középkor átlagembere - látva a történelmet - kifejezetten perverz lehetett. Kerékbetörés, karóba húzás, élve elégetés, keresztre feszítés - csakhogy néhány népszerű, európai kivégzési módot említsek. A távol-keletiek sem voltak fantáziátlanok: Kínában a lassú szeletelésnek, az elítélt apránként történő, fokozatos megcsonkításának, Japánban - sok egyéb kifinomult kegyetlenség mellett - az élve eltemetésnek volt nagy divatja. Ami ma már csupán a Gyilkos elmék c. sorozat pszichopata bűnözőinek fejében fordul meg, mindaz a borzalom évszázadokon át maga volt a törvényi szintre emelt valóság. Döbbenetes és érthetetlen, hogy miért akart az emberiség valaha is ilyen keretek közt létezni. Döbbenetes és érthetetlen, hogy sehol sem akadt három-négy olyan arc a tömegben, aki azt mondta volna: "Srácok, ez fájdalmat okoz, ezt ne tegyük!"

Manapság egy csipetnyit más a helyzet, sokak szerint a civilizált világban méltatlanul enyhék a büntetések. A norvég Anders Behring Breivik például valódi tömeggyilkos, 2011-ben 77 embert ölt meg, amiért 21 év börtönt kapott. A szélsőjobbos ámokfutó azóta folyamatosan panaszokat nyújt be, mi több, pereli a norvég kormányt fogvatartásának "cudar" körülményei miatt. A börtön vezetésének címzett egyik levelében kifogásolta, hogy cellája szegényesen dekorált, nem jó a kilátás, a felszolgált kávé hideg és még testápolót sem kap... A legtöbb embernek ilyenkor kinyílik a bicska a zsebében és arra gondol: örüljön ez a szörnyszülött, hogy egyáltalán életben maradhat, nemhogy követelései legyenek... A valóság ugyanakkor az, hogy pont ebből a könyörtelenül büntetni vágyó attitűdből fakad az örök békétlenség. Teljesen természetes, mondhatni, ősi ösztönből táplálkozó az az igazságérzet, mely szerint a véteknek büntetés a zsoldja, s a bűnösnek bűnhődnie kell. Különösen áll ez azokra, akik erőszakos bűncselekményt szenvedtek el, s még hónapokkal később is beleremegnek, ha felidézik a történteket. Viszont egy bizonyos tudati szint felett már nem zsigerből cselekszünk, hanem sokkal inkább az értelmünk vezet. (Ha egy bombacsaj láttán nem tudjuk fékezni magunkat, s rávetjük magunkat a Teréz körút közepén, azt a legtöbben állatias megoldásnak tartjuk. Amikor zsigerből büntetünk, az pontosan ugyanennek a tudati szintnek a megnyilvánulása.) Ha egy brutális szadista felett ítélkezünk, kívánjuk-e, hogy átélje ugyanazokat a kínokat, amelyeket áldozatainak el kellett szenvedniük? Sokan még ma is kapásból vágják rá, hogy igen, megérdemli. Csakhogy ez a gondolkodásmód egyenesen visszaterel bennünket a középkorba. A büntetésnek minimum négyféle értelmes célja lehet, ám ezek között még véletlenül sem szerepel az elégtételre szomjazó, barbár lelkület kielégítése. Az erőszakos bűncselekményeket elkövetők múltját szinte kivétel nélkül agresszív, bántalmazó szülői háttér jellemzi. Ha van értelme annak, hogy közösségben élünk és államot tartunk fenn, annak többek között abban kell megnyilvánulnia, hogy a társadalom hivatalosan is a pozitív mintákat támogatja, s nem a primitív, az erőszakot folyton újratermelő attitűdöket igyekszik konzerválni. 

A büntetés első és legfontosabb célja a közösség önvédelme. Mindazok távoltartása a társadalomtól, akik arra valós veszélyt jelentenek. A második szempont a kártalanítás. Vagyon elleni bűncselekmények esetén nem is jelent nagy kihívást a büntetés számszerűsítése. Erőszakos tettek kapcsán már nem ilyen egyszerű a matek, még akkor sem, ha a középkor erre is szolgált megfelelő példával: még a gyilkosságnak is megvolt a maga tarifája, ezt nevezték annak idején vérdíjnak. A magam részéről nemigen hiszem, hogy egy emberi élet értéke kifejezhető volna pénzben, ám ezzel a gyakorlattal nem is ez a legnagyobb baj. Sokkal komolyabb problémának látom, hogy a másvilágra küldött áldozat kártalanítása nem tűnik egyszerű mutatványnak. A családi gyász talán enyhíthető valamelyest, ám érezzük, hogy maga az érintett ezzel nincs igazán kisegítve. A büntetés harmadik célja az elkövető átnevelése, helyes útra terelése; a negyedik pedig az elrettentés. Ha végigfutunk e rövidke listán, azt látjuk, hogy kizárólag az utolsó pont az, amely indokolhatná a szigorú szankciókat. A kriminológiai kutatások ugyanakkor arról árulkodnak, hogy a potenciális bűnelkövetőket nem elsősorban a várható büntetés mértéke, sokkal inkább a lebukás kockázata tartja vissza vétkes cselekedeteiktől. Magyarországon például a rendszerváltás évében eltörlésre került a halálbüntetés, és a legkisebb jele sincs annak, hogy ennek hatására az erőszakos bűncselekmények megsokasodtak volna. Mindent egybevetve: semmilyen gyakorlati érv nem szól amellett, hogy a véteknek brutálisan szigorú büntetés legyen a zsoldja.

Azt látjuk tehát, hogy sem a pszichológiai, sem az egyéb praktikus szempontok nem támasztják alá a kemény megtorlás szükségességét. De mi a helyzet a morállal? Ezen a téren, ha lehet, még vaskosabb falakba ütközünk. Ha létezik olyan ítélet, amelyhez sohasem lesz erkölcsi alapunk, akkor a visszafordíthatatlan következményekkel járó tettek különösen ilyenek. A halálbüntetés, a kézlevágás és az egyéb testcsonkítások - nyelvkitépés, megvakítás, orrlevágás melyek az Árpád-házi uralkodók idején teljesen hétköznapinak számítottak, s egyes társadalmakban mind a mai napig jelen vannak - mindenfajta morális megfontolás szerint megengedhetetlenek. A justizmord már csak "hab a tortán"; ha a bírói ítélet - későbbi bizonyítékok alapján - tévesnek bizonyul, a hiba orvoslása a villamosszéket követően már aligha lehetséges.

Újra és újra azon kapom magam, hogy amint erkölcsi kérdésekről kezdek merengeni, azonnal bevillan a krisztusi tanítás, mely a taglalt téma kapcsán különösen megkerülhetetlen. Számomra az evangéliumok másról sem szólnak, mint két, merőben eltérő dimenzió találkozásáról: egy merev, tekintélyelvű, büntető-szabályozó, farizeusi törvényvallás és egy tökéletesen humanisztikus világlátás egymásnak feszüléséről. "Tedd vissza hüvelyébe kardod! Aki kardot ragad kard által vész el." Másutt: "Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek." És nem utolsósorban: "Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek benneteket!" Az éretlen ember azt hinné, hogy ez valami béna, felelőtlen, woodstocki lebegés pár laza spangli után, pedig szó sincs erről. Jézus nagyon is tudatos, pszichológiailag és morálisan megalapozott filozófiát hirdet, mely hitem és tapasztalataim szerint a leghatékonyabb út, amennyiben az általános emberi szenvedés csökkentése a cél. A búza és a konkoly példázata egészen direkt módon arról szól, hogy nem az ember dolga az ítélkezés. Már csak ezért sem, mert hajlamosak vagyunk a fatális tévedésekre, sőt a hatalommal való visszaélésre is.

Nem állítom, hogy egyszerű korban élünk. Azt sem, hogy a humánus szellemmel soha, senki nem élt még vissza. Olyat is láttunk már nem egyszer, amikor az elkövető emberi jogai fajsúlyosabbnak bizonyultak az áldozat jogainál. Ám alig hiszem, hogy ezen felháborító esetek alapján kellene ítéletet mondanunk jelen világunkról. A magam részéről végtelen hálát érzek, hogy nem ötszáz, száz, vagy akár ötven évvel korábban születtem. Akármilyen groteszknek is hat a norvég tömeggyilkos nyavalygása, ezzel együtt is boldog az a kor, amelyben a legnagyobb gondot az jelenti, hogy egy pszichopata börtöntöltelék cellája nem a festői tengerpartra néz.

Nem volna könnyű dolgom, ha bárkit arról akarnék meggyőzni, hogy a sikerhez vezető úton nyoma sincs semmiféle rizikónak. Ennek nem sok köze volna a valósághoz. Igyekszem ugyanakkor amellett érvelni, hogy maga a kockázatvállalás - optimális esetben - sokkal inkább hűvös számítás, mintsem lánglelkű merészség kérdése. Lehet puffogtatni, hogy bátraké a szerencse, meg hogy aki mer az nyer, esetleg: gyáva népnek nincs hazája; azonban létezik olyan közmondás is, amely mindezeknél sokkal közelebb áll az igazsághoz: Többször győz az okos, mint a bátor.

A kérdés megértéséhez aligha találnánk jobb modellt a pókernél. A játék egyetlen este során több száz alkalommal állít komoly választás elé bennünket, s döntsünk bárhogy, senki sem fog minket gyávának, illetve bátornak nevezni; legfeljebb ostobának vagy zseninek, mázlistának vagy szerencsétlennek. A banki esély (pot odds) fogalmának ismerete minden olyan esetben sokat segít, amikor egy-egy tét megadásán töprengünk. Miről is van szó? Képzeljünk el egy 10.000 forintos kasszát, amelynek begyűjtéséhez 1.000 forintot kell megadnunk! Ez egy elég csábító helyzet: banki esélyünk egy a tízhez. Minden esetben hajlandóak leszünk kockáztatni egy ilyen szerény összeget, ha úgy gondoljuk, hogy nyerési esélyeink 10%-nál jobbak. (Például ha sorra várunk a river érkezése előtt, mely felépül minden dámával és minden hetessel. Nyolc jó kártya a negyvenhatból: ez 17,4%-os nyerési esélyt jelent.) Körülbelül ezzel a hűvös racionalitással érdemes közelítenünk minden olyan döntési helyzethez, amikor az a kérdés, felvállaljuk-e a cselekvést, a harcot, esetleg akár a nyílt konfrontációt.

Az első és legfontosabb, hogy képesek legyünk reálisan felmérni kockázatainkat, a ránk leselkedő veszélyeket. Legyen szó bármilyen működési területről, a rutin nélkülözhetetlen segítőtársunk. Szülőként például az első gyereket jellemzően még a széltől is óvjuk, a másodiknál már kevésbé aggodalmaskodunk, a harmadik pedig, mire elkezdenénk félteni, már rég túl van az érettségin. Kezdő vállalkozóként is kínosan ügyelünk rá, hogy minden adminisztratív szabályt tökéletesen betartsunk, majd idővel megtanuljuk, hogy melyek fajsúlyosak és rizikósak, s melyek totál lényegtelenek. S ha már az imént a pókerrel példálóztunk: ebben a játékban létfontosságú, hogy egy-egy szituáció kapcsán - az asztalra kerülő közös lapok, az ellenfelek száma, a zsetonkészletek mérete és a korábbi licitek alapján - idővel képesek legyünk eldönteni, mekkora veszély leselkedik ránk. Sokaknak ez még hosszú évek elteltével sem megy. Brutális tétekkel kiűznek mindenkit egy olyan partiból, ahol szinte verhetetlenek; máskor meg simán besétálnak a csapdába, és még csak meg sem fordul a fejükben, hogy már el is bukták a leosztást.

Hétköznapi dilemmáink közül meglepően sok esetben azt látjuk, hogy valójában semmi vesztenivalónk sincs. Amikor azon tépelődünk, hogy a langymeleg tavaszi koraestén megszólítjuk-e a kávéház teraszán egyedül üldögélő széplányt, vajon milyen veszélyekkel és kockázatokkal számolhatunk? Ugyanígy: amikor betűválasztós tesztet töltünk ki, ahol nem jár mínusz pont a tévedéseinkért, ugyan mi indokolná, hogy ne tippeljünk minden ismeretlen témakör kapcsán? (Atyaég, hány felvételizőt toltam le az évek során, akik nem éltek ezzel a kötelező lehetőséggel...) Ilyenkor rém egyszerű a matek. Ha nincs mit elbukni, úgy nyerési esélyeink egészen biztosan jobbak lesznek banki esélyeinknél, így csakis a cselekvés jöhet szóba. Csupán minimális intelligencia és tudatosság kérdése, hogy felismerjük: az égvilágon semmit sem kockáztatunk. (Ezekben a speciális esetekben történetesen igaz lesz a címbéli állítás.)

Hasonló a helyzet, amikor szerelemben, barátságban, családi kötelékeinken belül töprengünk azon, hogy felvállaljuk-e a másikkal, a többiekével szemben megfogalmazott álláspontunkat. A matek azt súgja: itt sincs mit morfondírozni. Amennyiben különvéleményünk kenyértöréshez vezet, úgy az adott kapcsolatok valójában nem sokat értek, abszolút nem kár értük. Amikor Puzsér Róbert azt harsogja, hogy egy karakteres ellenzéknek muszáj felvállalnia népszerűtlen ügyeket is, valójában ugyanerről beszél. Ha ma megkérdeznénk az utca bamba emberét, hogy milyen társadalomfilozófiát és jövőképet képvisel az LMP, a Momentum, vagy épp a Jobbik, valószínűleg egyetlen árva kukkot sem tudnának kinyögni. Puzsér politikai diszlájk-fóbiát említ, mégpedig joggal, ugyanakkor látnunk kell, hogy a hétköznapok embere is ugyanebben szenved. A férjek többsége például abszolút konfliktuskerülő, védekezési stratégiáik kimerülnek abban, hogy szótlanul veszik a horgászbotot és kisomfordálnak a hátsó ajtón. Nem is sejtik, hogy nejük pont azért nem képes vonzalmat érezni irántuk, mert elapadt a tesztoszteron; történhet bármi, ők képtelenek az asztalra csapni.

Létezik ugyanakkor számos olyan alkalom, amikor a magas kockázati szint csupán szerény mértékű profittal kecsegtet. Ez így első blikkre egyértelmű döntési helyzetnek mutatkozik - s objektíven tekintve valóban az is -, viszont pontosan ugyanez a képlete a puszta hősködésnek, az értelmetlen önfeláldozásnak is, melyet sokan mégis nemesnek és magasztosnak látnak. Aki hasonlóan vén, mint jómagam, az még emlékezhet az 1977-es, Gyökerek c. filmsorozatra, benne a főhős Kunta Kintével, akinek magatartását sosem értettem. Amikor rabszolgaként egy amerikai ültetvényre kerül, gazdája új nevet ad neki, Tobynak hívja. Több mint negyvenéves az élmény, de még mindig bennem él a jelenet, ahogy a fiút kikötik és megostorozzák. Még most is összeszorul a gyomrom, mint annak idején kisgyerekként. Csupán annyit kellene mondania: "a nevem Toby", s elkerülhetné az ostorcsapásokat. Ám a büszkesége fontosabb, s ragaszkodik eredeti nevéhez, amely a múltját, a gyökereit, az identitását jelképezi. Mintha a lelkét adná el azzal, ha kimondja, amit várnak tőle. Mintha ezen múlna minden. Mintha ezen bármi is múlna...  Az értelmetlen hősködés végigkíséri történelmünket, s meghatározó szerepet játszik könyv- és filmélményeinkben. Kunta Kintéhez hasonlóan nem értettem Zrínyi Miklóst sem, aki hosszú éveken keresztül védte a Habsburgok fenekét a törökökkel szemben, tökéletesen feleslegesen. A magam részéről vörös szőnyeget terítettem volna eléjük, hogy azon lovagoljanak Bécsig. Irracionálisnak látom a keresztény vértanúk áldozatát is, akiknek elég lett volna annyit mondani: "megtagadom a hitem", s másnap ugyanott folytathattak volna mindent. A zseniális Ötödik pecsét című film szereplőivel sem tudtam azonosulni. Elég lett volna egyetlen apró, jelképes pofonocska a Krisztus-pózban kikötözött kommunista fogoly (Cserhalmi György) arcára, hogy azonnal szabaduljanak. A négyesfogatból azonban egyedül az Őze Lajos által kiválóan alakított Gyuricza Miklós mutatott rá hajlandóságot. Mindig groteszk jeleneteket szül, amikor az ideológia túlnő a valóságon. Aki viszont - hozzám hasonlóan - kifejezetten földhözragadt, annak sosem lesz jó bolt a jelképes hősködés.

A valódi dilemmát azok az esetek jelentik, amikor hatalmas tetteket lehet végrehajtani, brutális kockázat mellett. A bátor szívhez ilyenkor sem feltétlenül társul a szerencse, viszont ezekben a pillanatokban születnek a valódi hősök. Viszonylag ritkán esik szó arról a három csernobili önkéntesről, akik az életüket adták azért, hogy százezreket óvjanak meg. Tíz nappal az 1986. április 26-i robbanás után egy újabb, még az eredetinél is jóval nagyobb veszély jelentkezett. A tüzet oltani igyekvő helikopterek kezdetben vízzel próbálkoztak, sikertelenül. Később homokot, agyagot és bórt szórtak, ám ez egy izzó, lávaszerű egyveleggé állt össze. A massza kezdte átégetni a reaktor padlóját, s azzal fenyegetett, hogy az alatta összegyűlt, erősen sugárszennyezett, 20 ezer tonnányi vízzel találkozva tömeges robbanásokat és Európa-szerte pusztító, radioaktív csapadékot okoz. Az egyetlen megoldást a biztonsági szelepek megnyitása jelentette, ám ehhez alá kellett merülni a biztos halálba. A küldetés sikerrel járt, a három hős pedig - ahogyan azt mindegyikük előre tudta - csupán pár nappal élte túl az akciót.

Sanszos, hogy soha nem lennék képes a csernobili búvárakcióhoz hasonló önfeláldozásra, miközben aligha tudnék nagyobb tettet elképzelni. Ehhez képest egy ideológiáért odadobni az életet - merő ostobaságnak tűnik. A bátor szív dicséretes, de nem mindig kifizetődő. Ha a mozipénztárnál sorban állva gyermekeim anyja idegesen a fülembe súgja, hogy fogdossák a fenekét, nem biztos, hogy nekimegyek a mögötte álló, 150 kilós, kopasz behemótnak. Inkább szótlanul helyet cserélek az asszonnyal...

Találkoztam már ilyen fanatikusokkal. Ők semmilyen téren nem ismernek lehetetlent. Aztán ott van a másik véglet. Az örök pesszimisták, akik szerint kár is belekezdeni bármibe. Az igazság - mint oly sokszor - ezúttal is a két végpont közt keresendő. Csupán intelligencia kérdése, hogy felismerjük, mely vágyaink kielégíthetőek, s melyek ostromolják a csodák és mesék birodalmát.

C. S. Lewis, a világhírű, észak-ír származású író így fogalmaz: "Nem születhetnek teremtmények vágyakkal, ha lehetetlen, hogy azok kielégüljenek. A kisgyerek éhséget érez: van étel. A kiskacsa úszni akar: van víz. Az emberek szexuális vágyat éreznek: nos, van szex. Ha olyan vágyat találok magamban, amelyet semmilyen evilági tapasztalat nem tud kielégíteni, akkor az a legvalószínűbb magyarázat, hogy egy másik világ számára vagyok teremtve. " Lewis arra utal, hogy a széles néptömegek lelkében élő, valamiféle istenség utáni vágy nem lehet a véletlen műve. Egyszerűen muszáj, hogy legyen valamiféle alapja. Jómagam ezt nem érzem átütően erős isten-érvnek. Való igaz: a legtöbbünk számára biztonságosabb, szárazabb, komfortosabb érzés lenne, ha fixen tudnánk a Teremtő létezéséről. Egy ilyen világban nem kéne attól tartanunk, hogy tökéletesen ki vagyunk szolgáltatva a véletlenek játékának; biztosak lehetnénk benne, hogy minden csapásnak és pechszériának van valamiféle értelme és építő hatása; továbbá nem volna kétségünk a lélek halhatatlansága felől. Ezek azonban olyan vágyálmok, amelyeket semmi sem különböztet meg az időutazás, az örök ifjúság, a marslakókkal való haverkodás, avagy a terülj-terülj asztalkám fantasy-elemektől. Lehet, hogy valaha ezek mind elérhetővé válnak, s lehet, hogy puszta ábrándok maradnak. Ám attól, hogy vágyat érzünk mindezek iránt, még semmi sem garantálja, hogy ténylegesen kielégíthetők volnának.

Igazi közhely, de attól még igaz, hogy a gondolatok és kimondott szavak teremtő erővel bírnak. Alapvető pszichológiai igazság, hogy minden, amit a világban tapasztalunk - akár békéset és barátságosat, akár rosszindulatút és ellenségeset - valójában önmagunk visszatükröződése. A felelősségünk tehát óriási, ám e téren is csupán önmagunkkal szemben. A különböző ezoterikus guruk, tanítók és mesterek nagy előszeretettel beszélnek áldásokról és átkokról - számos honlapot találni, ahol pontos leírást kapunk azokról a tünetekről, melyek egyértelműen jelzik, ha meg vagyunk átkozva :) - azonban ezek tudományos megalapozottsága hagy némi kívánnivalót maga után. A rossz hír az, hogy az áldással is hasonlók a tapasztalatok: a másokért mondott fohászt a legtöbb ilyen irányú célzott kutatás tökéletesen hatástalannak találta. Egészen más a helyzet, ha az imádságot végző személyt vizsgáljuk. A felmérések szerint kitapinthatóan jobb mentális egészséggel bírnak azok, akik gyakrabban imádkoznak. Persze, nincs ebben semmi meglepő, a fohász ugyanis nem más, mint önszuggesztió, pozitív programozás. Azért arra nem árt odafigyelni, hogy mit kérünk az égiektől. Nincs olyan magyar ember, aki ne tudná fejből a legendás verssorokat: "Egy gondolat bánt engemet: Ágyban, párnák közt halni meg." Nos, minden úgy történt, ahogy Petőfi fejben előre elrendezte. Hasonlóan esett a legendás gitárossal, Barta Tamással, akit 1982-ben Amerikában gyilkoltak meg. Emlékszünk még, mit énekelt tíz évvel korábban, az LGT egyik kislemezén? "A csavargóknak is jut még egy angyal, sok dolga van velem, Nem az ágyban végzem, hajt a vérem, át az életen..."

Hogy álmaink milyen valószínűséggel válnak valóra, abban kulcsszerepet játszik befolyásunk a világ dolgaira. "A kisgyerek éhséget érez: van étel. A kiskacsa úszni akar, van víz." Ezek a legelemibb szükségletek. Aki még ezeket is képtelen kielégíteni, az vagy pokoli rosszkor van pokoli rossz helyen, vagy még arra is tökéletesen alkalmatlan, hogy saját életét megfelelően menedzselje. "Az emberek szexuális vágyat éreznek: nos, van szex." Ez már eggyel komplikáltabb. Itt már kimerészkedünk a teljes egészében magunk által uralt szférából: nem árt, ha Ádámon kívül Éva is benne van a dologban. (Legközelebbi rokonaink, a törpecsimpánzok irgalmatlanul sokat szexelnek, de a nőstény náluk is bármikor mondhat nemet.) Ez is egy lényeges kompetencia, melyet muszáj elsajátítani: rávenni a másikat a szerelmeskedésre. Aztán jönnek a nagy, világmegváltó vágyaink: legyen békesség és jólét a Földön; az emberek legyenek szeretetteljesek, irgalmasok és adakozók. A valóság az, hogy bármilyen jól hangzik is mindez, a nemeslelkűséget lehetetlen kikényszeríteni. Ülhetünk bármilyen magas hatalmi pozícióban, csupán egyet tehetünk: mi magunk igyekszünk békések, könyörületesek és nagyvonalúak lenni, ezzel hozzájárulva a nagy világboldogsághoz. Azért ez sem kevés. Az igazán kemény diót a transzcendens vágyak jelentik. Fantáziálunk egy mindenható Istenről, feltámadásról, a lélek halhatatlanságáról, miközben semmi kézzelfogható tapasztalattal nem rendelkezünk ezek kapcsán. Ráadásul itt már végképp elveszítjük a talajt: az égvilágon semmi ráhatásunk sincs mindezekre. Persze lehet a túlvilágról morfondírozni vörösboros nyáresteken. Legitim az is, ha valaki mindezek iránt vágyat érez. Csak olyan értelmetlennek tűnik. Mintha a Dumb és Dumber zárójelenetét néznénk: "Helló fiúk! Nemzeti bikini turnéra indulunk, és szükségünk van két olajozó fiúra, akik bedörzsölnének minden verseny előtt." Mire a válasz: "Mázlitok van. Úgy három kilométerre van egy város arra, ott biztosan találtok jelentkezőt..." Valahogy így. Itt van előttünk a Paradicsom, érzékelhető, megtapasztalható módon, csupán a kezünket kéne kinyújtani érte. Ám mi vagyunk olyan ostobák, hogy ehelyett egy másik, elképzelt világ után ácsingózunk, és siralomvölgynek nevezzük földi pályafutásunkat. Igazi szívás mindazoknak, akik csak az utolsó pillanatban döbbennek rá, hogy talán ez volt, talán ez lehetett volna maga a mennyország.  

Vagyok olyan perverz, hogy végighallgattam Gyurcsány évértékelőjét. Kicsit olyan ez, mint amikor az ember beleszagol a megsavanyodott tejbe; előre tudjuk, hogy kellemetlen élmény lesz, de valahogy mégsem tudunk ellenállni... Már az önmagában igen beszédes, hogy öt nappal a videó feltöltését követően még háromezren sem voltak kíváncsiak rá; s ez idő alatt hat lájkot és százhat diszlájkot sikerült begyűjtenie. A kommentelés persze le van tiltva, no de hogy is férne bele a vélemény szabadsága a demokrácia fő védelmezőjének elképzeléseibe? (Csupán összehasonlításképpen: Orbán, aki szintén nem örvend osztatlan népszerűségnek, egy nappal későbbi évértékelőjével eddig kilencvenezer megtekintésnél jár, kétezer lájk és 480 diszlájk mellett. Bárki hozzászólhat, s meg is jelenik mindkét tábor hangja.)

Amikor rászántam magam, hogy meghallgatom Fletó üzenetét, előzetesen három dolog érdekelt. 1. Mi a konkrét kritikája a jelenlegi kormányzás kapcsán? 2. Milyen alternatívát kínál helyette? 3. Milyen bevándorláspolitikát tart helyesnek? Az első kérdésre semmiféle választ nem kaptam. A másodiknál annyit megtudtam, hogy lázadni kell, ez mindannyiunk hazafias kötelessége, ám ezen túlmenően nem lettem okosabb. A harmadik kérdés többször is terítékre került a beszéd során, többnyire a maszatolás szintjén, de azért utalva a DK ez irányú elképzeléseire.

"Ha valaki nem hajlandó aláírni az ENSZ-szel egy megállapodást menekültügyben, annak esze ágában sincs rendezni ezt az egyébként valóban meglévő problémát." Gyurcsány jól látja: a Fidesznek a menekültkérdés állandó napirenden tartása elemi érdeke, hiszen tavaly ez az egyetlen téma is elég volt az újabb kétharmadhoz. No de tényleg az volna a megoldás, ha Magyarország kritika, ellenvetés és mindenfajta megjegyzés nélkül, szervilis főhajtással elfogadná az ENSZ ez irányú javaslatát? Ugyanis szó sincs arról, hogy Szíjjártóék zsigerből elutasították volna a kérdés megtárgyalását, mi több, még módosító javaslatokat is megfogalmaztak a megállapodás tervezet kapcsán.

"Mi mindenhez képest szerencsések vagyunk, mert a legtöbbünk, így, ahogy, de él. És a világ egy része meg nem él. És azt mondják nekünk, európaiaknak, hogy legalább valamit segítsetek, és ehhez jönnek olyanok, mint Salvini, meg Orbán, akik azt mondják: haljatok meg! Ők lennének a keresztények." Nyilván nem kell fennakadnunk a szónoki fordulaton, amely az olasz belügyminisztert és a magyar kormányfőt úgy állítja be, mint érzéketlen cserbenhagyókat. A lényeg az, hogy Gyurcsány látni engedi a bevándorlással kapcsolatos álláspontját, amely tökéletesen ellentétes a magyar társadalom túlnyomó többségének elképzelésével, de még a Jobbik politikájával is. Nincs ezzel baj, minden pártnak elemi joga, hogy népszerűtlen ügyeket támogatva szembemasírozzon az általános választói akarattal. Csak aztán ne csodálkozzon, hogy a kutya se kívánja kormányon látni. Attól pedig, hogy Fletó szerint a magyarok zöme rossz keresztény, szerintem a legtöbben még egészen jól alszanak.

"Ennek a választásnak történelmi értelemben egyetlen kérdése van. Olyan típusú világot szeretnénk Európában, amit ma leginkább Macron és Merkel neve fémjelez, egy erős, közösen fellépni tudó, a polgáraira vigyázó Európát, vagy jön a Salvini meg az Orbán." Itt majdnem hangosan felröhögtem. Tényleg Macron és Merkel vigyáz a legjobban a saját polgáraira? Talán érdemes lett volna e mondat előtt rápillantani a francia és a német kriminálstatisztikai adatokra, különösen ami a szexuális bűncselekményeket illeti.

Akárhogy is, Puzsérnak kell igazat adnom. Ha valaki le akarja váltani az Orbán-kabinetet, annak először az ellenzéket kell leváltania. 

Eric Berne Emberi játszmák c. műve - annak ellenére, hogy a szerző eredetileg terápiás szakembereknek szánta - széles körben ismert, mi több, minden idők egyik legnépszerűbb pszichológiai tárgyú munkája. Ez a zseniális könyv pazarul bemutatja, hogy tudattalanul folytatott beteges játszmáinkkal miként tesszük tönkre saját életünket, s mérgezzük meg környezetünkét. Arról ugyanakkor már sokkal ritkábban beszélünk, hogy Berne modellje nem csupán az egyén szintjén működik, de a közösség egészére nézve is alkalmazható. A következőkben arra teszünk kísérletet, hogy az emberi játszmák pszichológiai alapvetéseit a társadalomfilozófia dimenziójába átemeljük. 

Kezdjük az alapoknál! Eric Berne három különböző én-állapotot különböztet meg: Gyermek, Felnőtt és Szülő. Nem szerepekről van szó, hanem nagyon is valós lélektani realitásokról. Gyermek-énünk spontán, kreatív, örömorientált, lázadó és felelőtlen. A Szülő-én a tekintélyt, a szokások és hagyományok világát képviseli. A Felnőtt-én független, tárgyilagos, elemző; képes közvetíteni a másik két állapot között. Egy egészséges személyiségben mindhárom arculat megjelenik. A gondok mindig ott kezdődnek, amikor szemmel láthatóan felborul az egyensúly.

A mérgező emberi játszmák közös jellemzője, hogy a társadalmi és a pszichológiai síkok elcsúsznak egymástól, a kevéssé tudatos laikus számára tökéletesen rejtett módon. A felszínen az esetek túlnyomó többségében két autonóm Felnőtt interakciója zajlik, miközben a mélyben - észrevétlenül - egyéb én-állapotok veszik át az irányítást. Berne a következő kereskedelmi játszmával illusztrálja a folyamatot:

Eladó: Ez itt sokkal jobb minőségű, ám Ön aligha engedheti meg magának...

Háziasszony: Márpedig ezt fogom megvenni!

Nem kell különösebben éles szem hozzá, hogy kiszúrjuk, itt vérbeli manipuláció folyik. A kereskedő valójában a vevő Gyermek-énjét provokálja, aki be is kapja a horgot, s a másik elvárásának megfelelően reagál. Ha a háziasszony átlátna a szitán, így felelhetne: "Tökéletesen igaza van. Ez tényleg nem az én pénztárcámnak való." Ehelyett azonban engedi, hogy a gyermeki dac munkáljon benne, körülbelül ilyen belső monológot gyártva: "Micsoda pofátlan, nagyképű barom vagy! Hogy jössz te ahhoz, hogy ilyeneket mondj? Majd én megmutatom neked, már csak azért is! Vagyok én olyan értékes és tehetős, mint bárki más!" A szerző harminchat különböző játszmát mutat be az alapműben, a későbbiekben pedig tovább bővíti e gyűjteményt, többek között a Szex a szerelemben c. kötetben, amelyben értelemszerűen párkapcsolati játszmákat elemez. Az iménti példa egy viszonylag egyszerűbb esetet mutat be, hiszen a két fél közül az egyik tökéletesen tudatos. Ha a másik is kapcsol, már vége is jelenetnek. Az élet ennél lényegesen összetettebb játszmákat is produkál, s meglehetősen tipikus eset az, hogy a szereplők egyike sem tudja, mit is tesz valójában. Az azonban a játszmák túlnyomó többségére igaz, hogy a felszínen Felnőtt-Felnőtt kommunikáció zajlik, és semmi egyéb nem kell az egészséges mederbe való visszatéréshez, mint hogy a tartalmat is ehhez igazítsuk. Egész egyszerűen muszáj tudatosítani magunkban, hogy mi történik, s félretéve a dacos Gyermeket és a fölényes Szülőt, Felnőtt-énünkkel érdemes reagálnunk. Jómagam ezerszer megkapom a kritikát: "Jó-jó, de az emberek többsége nem racionális módon viselkedik." Ez tökéletesen igaz. Én ugyanakkor másról sem beszélek, minthogy érdemes volna megpróbálni lépni egyet a racionalitás felé. Érdemes volna konfliktusok idején a Felnőtt-énünket elővenni.

Amint a bevezetőben is utaltam rá, ezek az én-állapotok nem csupán az egyénre jellemzők, de a klasszikus politikai irányvonalakat is markánsan alakítják. (És amint az egyes emberen belül mindhárom arculat értékes és nélkülözhetetlen, úgy a társadalmi színtéren is mindegyiknek helye és szerepe van.) A hagyományos baloldali gondolkodás elsősorban a Gyermek-énből táplálkozik. Örökös lázadó, állandó forradalmi hevület jellemzi. Ez egy egészséges mértékig kreatív és előremutató. Elősegíti a rossz hagyományok lebontását, az egyenjogúság megteremtését, a tekintélyelvű elnyomás megszüntetését. A ma már alig látható szociáldemokrata pártok - a jólétet és a harmóniát szemük előtt tartva - meg is álltak ezen a ponton. A Gyermek-én ugyanakkor türelmetlen, önfejű és felelőtlen is. Sokszor jár túlzó tévutakon, ahová magával rántaná akár a fél világot. Ilyen erőszakos és átgondolatlan kísérlet volt a kommunizmus is, csakhogy a baloldal legpusztítóbb és legszélsőségesebb megnyilvánulását említsem. A másik térfélen a Szülő-énre épülő konzervatív gondolkodást látjuk, annak minden pozitív és negatív megnyilvánulásával. A fontolva haladás valóban megvéd bennünket a nagy világégésektől, azonban a szokásokra, a hagyományokra, az isteni törvényekre, a kor és a származás tekintélyére való hivatkozást - szemben háromezer év gyakorlatával - ma már nehéz lenyomni a többség torkán. Ahogyan az egészséges egyénben, úgy egy egészséges társadalomban is nélkülözhetetlen a középutas, Felnőtt-énből fakadó attitűd, melyet nevezhetünk klasszikus liberalizmusnak, libertarianizmusnak,  objektivizmusnak, buddhizmusnak, vagy akár jézusi filozófiának is. Ennek az arculatnak is pontosan ugyanaz a szerepe közösségi szinten, mint az egyes emberben: közvetíteni a Gyermek és a Szülő én-állapot között. Az emberi játszmák esetén azt láttuk, hogy csaknem minden beteg folyamat megszüntethető azáltal, ha Felnőtt-üzemmódba kapcsolunk. Semmi meglepő sincs abban, hogy a társadalmi dimenziót tekintve pontosan ugyanez a helyzet. Ha képesek vagyunk felhagyni az öncélú forradalmárkodással, valamint a morálisan védhetetlen tekintélyelvűséggel, úgy a középutas, tudatos, analitikus és tárgyilagos józanság bármilyen össznépi konfliktust kezelni képes.

"Egyszer minden gyermek felnő" - sajnos ez az állítás fényévekre van a valóságtól. Léteznek koravének, akik már hétesztendősen is merev szabálykövetők, s infantilisek, akik még hetvenévesen is csak hőbörögni tudnak. Valójában a Felnőtt-attitűd a legritkább jószág. Persze, érthető. A forgatókönyvírók nem sűrűn álmodnak ilyen karaktereket, mert nem szolgálják jól a kusza cselekményt, a félreértéseket és a drámát. A hírekben is elsősorban a botrányhősök szerepelnek. A vallások és a politikai vezetők sem rajonganak a Felnőtt-mentalitásért, mert piszok nehéz manipulálni. Az egyén számára sem mindig vonzó a Felnőtt-énállapot, hiszen önbecsülést, gondolkodást, tudatosságot, őszinteséget, jó idegrendszert és önmagunkért vállalt felelősséget feltételez. Úgyhogy kizárólag azoknak ajánlom, akik békés jólétre vágynak. Mindenki más maradjon csak nyugodtan beteg játszmáinál, egyéni és össztársadalmi szinten egyaránt. 

Az csak egy dolog, hogy a középkor tudományos szintjén bármit le lehetett nyomni a népek torkán. Az is elnézhető, hogy a civilizáción kívüli, iskolázatlan törzsek annyira nem ismerik a nagyvilágot, hogy mind a mai napig istenségnek hisznek bármit, amit nem értenek. Még azon se akadunk ki különösebben, hogy néhány idióta - több száz évvel azután, hogy felfedezők sora körbehajózta a bolygót - kitalálta a lapos Föld koncepciót. Az azonban már mélyen elgondolkodtató, hogy az Egyesült Államokban - a világ egyik legfejlettebb országában - egy 2004-ben készült felmérés szerint a lakosság 45%-a (!!!) gondolta úgy, hogy az embert Isten teremtette, mégpedig a mai formájában, valamikor az elmúlt tízezer év során...

Sietek leszögezni: természetesen nem az istenhittel van gondom. Kizárólag azzal a végtelenül ostoba szemlélettel, amely képtelen elfogadni az evolúció tényét, miközben ma már nincs egyetlen komolyan vehető természettudós sem, aki mást állítana. A kreacionisták - az ég tudja, miért - azt gondolják, hogy a teremtő Isten léte nem fér össze Darwin meglátásával. Ez már csak azért is erősen megmosolyogtató, mert az evolúciót, mint világformáló mechanizmust, mint Isten teremtő eszközét már a végtelenül óvatos katolikus egyház is évtizedek óta magáévá tette. Francis S. Collins az Isten ábécéje c. művében meggyőzően érvel amellett, hogy a tudomány és a hit a legkevésbé sem zárják ki egymást. A szerző világhírű természettudós, az egyik legjelentősebb 20. századi tudományos vállalkozás, a humán genom projekt korábbi vezetője. Könyvében mindvégig abszolút tisztességes marad: az evolúcióval kapcsolatban pontosan ugyanazokat a tényeket erősíti meg, amelyekre az ateizmus pápájának csúfolt Richard Dawkins is rendszeresen hivatkozik. Nem is tehetne másképp, hiszen fél életét az ember génállományának feltérképezésével töltötte, s az évtizedek alatt felhalmozódó tudás és tapasztalat számtalan ponton visszaigazolta Darwin felvetéseinek helyességét. Csupán egyetlen, de annál meggyőzőbb felfedezést említve: az emberben, a csimpánzban, de még az egerekben is találni olyan inaktív génszakaszokat, amelyek egymással tökéletesen megegyeznek. Ez vagy egy közös ősre enged következtetni, s egy olyan tulajdonságra, amely az emlősöknél már nem játszik szerepet; vagy pedig egy igazán furfangos Teremtőre, aki szándékosan kész átverés showt rendez: egyesével megalkotja a különböző fajokat, s mindben elrejti ugyanazt a használhatatlan elemet, mely csupán a megtévesztést szolgálja... A kreacionisták legerősebb ütőkártyáit az igazán összetett szervek - például a szem - jelentik, mondván, hogy ezeket biztosan nem formálhatta a természetes szelekció. Richard Dawkins egy teljes kötetet (A vak órásmester) áldoz arra, hogy az evolúció kapcsán felemlegetett tudományos rések többségét precízen és alaposan betömködje. Francis S. Collins is óva inti a hívőket attól, hogy a ma még fehér foltnak számító területekre, mint Isten közvetlen beavatkozási pontjaira tekintsenek, hiszen amint a tudomány betölti az adott űrt - és idővel borítékolhatóan ez történik -, abban a pillanatban válik nevetségessé az általuk ápolt istenkép. Összefoglalva: Az evolúció folyamatát a legapróbb baktériumoktól az ember kialakulásáig pontosan ugyanúgy látja a hitetlen Dawkins és a mélyen hívő Collins - ebben a projektben az indulást követően Istennek már nincs az égvilágon semmiféle szerepe. A különbség csupán annyi, hogy utóbbi hisz egy tudatos alkotóban, aki magát az univerzumot, annak parádésan elegáns törvényeivel útjára indította. Ebben a kérdésben pedig aligha fogunk igazságot tenni közöttük.

Francis S. Collins egy érdekes nyelvi jelenségre is felhívja a figyelmet. Az elmélet kifejezés valójában kettős jelentéssel bír. A köznyelvben a még nem bizonyított felvetéseket is gyakorta nevezzük így, azzal együtt, hogy tudományos körökben ezekre az esetekre inkább a hipotézis szót alkalmazzák. A másik jelentés: tudásanyag, egy adott tudományág valamennyi leírt ténye. Amikor például zeneelméletről beszélünk, mindenki számára világos, hogy a muzsikában előforduló formai és lejátszási szabályokról van szó, és senki nem gondol arra, hogy a zene létezése egy puszta hipotézis, egy légből kapott felvetés volna. Amikor az evolúciós elmélet kifejezést használjuk, akkor sem az áll a háttérben, hogy valami bizonytalan sejtésről volna szó, holott számos laikus számára ez így csapódik le. Annyi különféle bizonyíték szól az evolúció ténye mellett, amennyiről még Darwin sem álmodhatott. Pedig amikor százötven éve papírra vetette elgondolását, még jócskán hipotézisnek számított. 

Ha néhány száz évvel ezelőtt járnánk, megérteném a kreacionistákat. Nem csupán azért, mert a tudomány akkortájt még nem sokat tudott az univerzum történetéről és a fajok kialakulásáról. A biológiai evolúció folyamata a mai laikus számára is épp oly megtapasztalhatatlan: pontosan ugyanolyan kutyát, macskát, kígyót, békát simogatunk gyerekkorunkban is, amilyet kilencvenesztendősen. Nyúlfarknyi életünk összemérhetetlen azokkal az évmilliókkal, amelyek a különféle élőlényeket formálták. A premodern korokban - a biológiai állandóságon túl - a létezés minden elemét a statikusság jellemezte. Aki földművelő családba született, annak jó eséllyel az unokái is szántó-vető emberek maradtak, ugyanabban a házban, ugyanazon bútorok között. A szomszéd tanyákat és falvakat is ugyanez a megmerevedett valóság jellemezte; az infrastruktúra, a technológia, a társadalmi és vagyoni helyzet sokszor generációkon keresztül alig változott. Nem beszélve azokról a népcsoportokról és társadalmi rétegekről, ahol a házasság is előre elrendezett intézményként működött, kizárva minden vágyat, versengést, és megmérettetést. Manapság egészen más a helyzet. Budapesten elég megnézni a Váci utat, hogyan festett hatvan éve, s miként manapság - szinte alig látunk olyan épületet, amely a régi időkből megmaradt. A gyárak helyén irodaházak emelkednek, ipari munkások helyett nyakkendős yuppikat látunk, kezükben okostelefonnal, s még véletlenül sem kalapáccsal. Az egész világunkat áthatja a permanens evolúció. Túl a gazdasági-technológiai fejlődésen: a korszellem, a divat, a szokások, a kultúra, a szerelem szférája, az egyéni felemelkedés számtalan lehetősége - minden társadalmi terület gyökeres változásokat mutat. Egy ilyen miliőben sokkal nehezebb elutasítani a természetes és szexuális szelekció gondolatát, hiszen itt van köztünk, a bőrünkön tapasztaljuk.

Számos zseniális - és kifejezetten humánspecifikusnak gondolt - találmány kapcsán azt tapasztaljuk, hogy azokat a természet már régen megalkotta. A hadászatban már jó ideje használták a radart, s volt is meglepetés, amikor a biológusok ráébredtek, hogy valójában a denevérek is ugyanezen technikával érzékelik a külvilágot. A marketingről is azt gondolhatnánk, hogy tipikusan a 20. századi ember kreálmánya, holott már az állatvilágban is jócskán tetten érhető a párválasztás frontján, ezerféle szexuális ornamens és pazarló rituálé formájában. (Aki tehát a reklámot ördögtől valónak gondolja, az egyszersmind az isteni teremtésről mond ítéletet.) Amikor a modern kor embere feltalálta a kapitalizmust és a liberalizmust, valójában nem tett mást, mint hogy pár száz évnyi Csipkerózsika-álom után visszatért természetes ösvényére, a szabad társadalmi evolúció útjára. Persze lehet morfondírozni azon, hogy egy tökéletesen akadálymentes versenyszféra milyen demográfiai változásokat eredményezne. Fel lehet sorolni azt a néhány területet, amelyet a hatalmi kontroll hiánya sebezhetővé tehet: erőszakmentesség, környezetvédelem és az elesettek felkarolása. Lehet azon vitatkozni - s valójában a politika és a társadalomfilozófia mást sem tesz - hogy az egyén szabadságát mennyire lehet, s mennyire érdemes korlátozni annak érdekében, hogy az össznépi elégedettséget maximalizálni lehessen. Ez mind legitim felvetés. Ugyanakkor ezek egyike sem kérdőjelezi meg azt a premisszát, hogy a szabad verseny az adott környezetben legrátermettebbek túlélését és szaporodását segíti.

Ha a természetes és szexuális szelekció megértése ennyire magától értetődő, úgy innen már csak egyetlen lépés az evolúció elfogadása. Ha egy adott populáció génállománya módosul - márpedig a szelekció ezt eredményezi - az idővel akár új fajok megjelenését eredményezheti. Már egyetlen génmutáció is olyan mélyreható változásokhoz vezethet, amelyek az élőlény külső megjelenését és életmódját is gyökeresen átformálhatják. A közelmúltban a Massachusettsi Egyetem evolúcióbiológusai ezt a folyamatot írták le az afrikai bölcsőszájú halak koponyájának és álkapcsának látványos átalakulását megfigyelve. A kreacionisták szerint egy-egy mutáció nem eredményezhet jelentős pozitív változást. Vagy semleges, vagy pusztító lehet az adott élőlényre nézve. Yinan Hu és Craig Albertson publikációja azt bizonyítja, hogy ez tökéletesen alaptalan elgondolás. A bölcsőszájú halak mutánsai másképpen táplálkoznak, így új élettereket képesek meghódítani. Valószínűleg csak idő kérdése, hogy egy új faj megjelenéséről lehessen beszámolni.

"Boldogok a tudatlanok." - Alig hiszem hogy így lenne. Az biztos, hogy könnyebben elfogadnak, s harcosabban védelmeznek bármilyen, számukra szimpatikus, de tudománytalan ideológiát, mint azok, akik hajlandóak valamelyest bepillantani a kulisszák mögé. A fene se érti ezt a szándékos vakságot. Talán sérti a méltóságukat, hogy rokonságban állunk a Föld minden állatával? Tényleg az adná az ember különlegességét, hogy semmi közünk a csimpánzokhoz és a bonobókhoz, s nem az, hogy - szemben a többi élőlénnyel - mi képesek vagyunk utánajárni a valóságnak? Vagy pedig attól rettegnek, hogy a Mindenható tekintélye forog kockán? Mennyivel elegánsabb egy fajról fajra haladó, szöszmötölős, kisüzemi jellegű teremtés, mint az evolúció zseniálisan nagyívű produkciója? Ha én volnék a Mennyei Atya, talán még meg is sértődnék azon, hogy a kreacionisták csupán ilyen béna, kézműves technológiát néznek ki belőlem. Ha már hiszünk a Teremtőben, legalább lássuk zseniálisnak. Ez volna a minimum.