A közmondást, mely szerint le sem tagadhatnánk szüleinket, a történelem és a pszichológia már ezerszer megcáfolta. Lélektani közhelynek számít, hogy a gyerekek vagy modellként tekintenek apjukra, anyjukra, átvéve gondolkodásmódjukat, morális megfontolásaikat és viselkedési szokásaikat, avagy épp ellenkezőleg: fellázadnak és merőben más utakat keresnek.

Tekintsük például azt a nem ritka esetet, amikor a szülő magatartása a legkevésbé sem példaértékű! Tekintélyelvű, diktatórikus, agresszív, büntető, rideg és kegyetlen. Borítékolható, hogy leszármazottja korai éveit nem a felszabadult jókedv, s az önfeledt boldogság jellemzi majd. E gyermekkori traumával többféle módon meg lehet küzdeni. A pozitív út az érett lázadásé, amikor a traumatizált gyerek felismeri, hogy ő maga nem kívánja továbbvinni ezt az örökséget, s tudatosan más irányba fordul. Ezt látjuk az Amerikai szépség c. filmben a marihuánával kereskedő Ricky Fitts esetén (Wes Bentley), aki egyetlen percig sem veszti el a fejét, míg végül - továbbra is józan döntést hozva - elhagyja a szülői házat, s brutális apját. Tény, hogy ez a ritkább eset. A többség jellemzően túlkompenzálással reagál, s igyekszik a világon leverni mindazt a sérelmet, amelyet gyerekként el kellett szenvednie. Ezerszer igazolt pszichológiai igazság: ha a világból egy puskaporos hordót kívánunk formálni, semmi más teendőnk sincs, mint fokozni a szülői szigort. Még a pszichopaták esetén sem intézhetjük el a dolgot egyetlen kézlegyintéssel, mondván, hogy genetikai hibáról van szó. A kutatások azt igazolják, hogy a "harcos gén" jelenléte önmagában csupán potenciális veszélyforrást jelent; ahhoz, hogy aktiválódjon, komoly gyermekkori trauma is szükséges. Ha a történelem nagy vérengzőit tekintjük, jellemzően egyikük kölyökkora sem a kiegyensúlyozottság és a családi harmónia jegyében telt. Robespierre-t apja magára hagyta, Hitler és Sztálin arcán pedig sűrűn csattantak az atyai pofonok, ahogyan Csiang Csing, Mao Ce-tung gátlástalanul kegyetlen feleségének apját is a kíméletlen brutalitás jellemezte.

Érdekes megfigyeléseket közöl Paul Vitz, a New York-i Egyetem professzora az ateizmus pszichológiájáról szóló könyvében. Azt állítja, hogy az ateisták közül sokan azért utasították el Istent, mert apjuk gyenge vagy sértő volt, esetleg teljességgel hiányzott. Vitz életrajzi hivatkozásokkal támasztja alá, mennyire megáll ez Hume, Feuerbach, Nietzsche, Freud, Russell, és Sartre esetében is. Arra is felhívja a figyelmet, hogy ugyanezen időszak legtöbb nagy teistája (köztük Pascal, Berkeley, Wilberforce, Newman, Chesterton, és Barth) ezzel szemben egy szerető, gondoskodó atyát mondhatott magáénak. A szerző szerint ezek a személyes élmények is markáns szerepet játszanak az adott világnézet kialakulásában. Ha egy gyermeknek nincs apja, vagy pocsék az édesapjával való kapcsolata, akkor értelemszerűen nehéz lesz megbíznia a Mennyei Atyában is. Mondhatni: tudatosan, vagy tudattalanul igyekszik messze esni a fájától. Igaz ugyan, hogy a hit egyrészt személyes élmény, kapott ajándék, másrészt intellektuális döntés; ezzel együtt is biztosak lehetünk benne - már csak saját tapasztalataink alapján is - hogy a felmenőkkel való kapcsolat, a gyermeknevelés módja, a szülők példaértékű, vagy elrettentő attitűdje ugyancsak meghatározó tényező lehet. Az persze izgalmas kérdés, hogy mennyiben lenne más a helyzet, ha a monoteista vallások női istenképet ápolnának, s egy Anyaúristenről beszélnénk. Talán Freud és Nietzsche is lelkes templomlátogatókká váltak volna...

TOM ÉS FIA, COLLIN HANKS

KÉT SZÍNÉSZLEGENDA A SUTHERLAND CSALÁDBÓL

JADEN SMITH PONT ÚGY FEST, MINT APJA KAMASZKÉNT

Ha a mai hírességeket tekintjük, a vizsgált téma tekintetében meglehetősen vegyes kép tárul elénk. Tom Hanks fejében például valószínűleg meg sem fordul, hogy apasági tesztet csináltasson, s bizonyára Donald Sutherland és Will Smith sem aggódik különösebben neje hűségét illetően. Sting legidősebb fia, Joe Sumner, aki a Fiction Plane zenekar alapító tagja, nem is fizimiskájában hasonlít leginkább apjára, sokkal inkább torkát tekintve: a két énekhang gyakorlatilag megkülönböztethetetlen. Természetesen ezek, a címbéli közmondást tápláló, látványos esetek a ritkábbak, a legtöbbször korántsem ilyen egyértelmű a rokonság. Tarján Zsófira és anyjára, Hernádi Juditra korántsem mondanám, hogy olyanok, mint két tojás. Még a hangjuk is nagyon más, Zsófi, a Honeybeast együttes frontembere szerint sokkal inkább operaénekes apja hangi adottságait örökölte. Pályaválasztásuk is különböző, miközben mindketten látványosan tehetségesek és sikeresek. Hasonló a helyzet a Benedek famíliában, ahol a zseniális színész (Miklós) fia (Tibor) minden idők egyik legkiválóbb vízilabdázója. Olyan is előfordul persze bőven, amikor a gyerek - legyen bár jóval tehetségesebb az átlagnál - örökké apja árnyékában él, esély nélkül arra, hogy valaha is túlszárnyalja legendás elődjét. Ezt látjuk Julian Lennon esetében, illetve George Harrison fia, Dhani kapcsán is. Mészöly Gézából sem vált akkora futballikon, mint a Szőke Sziklából; s az ifjabb Albert Flórián sem tudta megközelíteni aranylabdás apja sikereit. Fekete László fiai - követve a hagyományt - ugyancsak ringbe szállnak a világ legerősebb embere cím elnyeréséért, ahogyan ifjabb Schirilla György is - apja emlékét ápolva - minden télen átússza a jeges Dunát. Hobo ugyanakkor a legkevésbé sem kacérkodik a kommunista eszmével, sem az aktív politikai szerepvállalással, holott apja a belügyminiszter-helyettes pozícióig is felküzdötte magát... Nem látunk tehát semmiféle egyértelmű trendet sem külső jegyek, sem tehetség, sem pályaválasztás tekintetében. Az alma néha tényleg nem esik messze a fájától, néha pedig igencsak messzire gurul.

Mi tagadás, egy apának jólesően megnyugtató érzés, ha fia külsőleg hasonlít rá, s idővel átveszi szokásit, gondolkodásmódját, akár még szakmáját is. Mi több, voltak idők, amikor ez egyenesen elvárásnak számított. Ha az öreget Istvánnak hívták, mi más nevet kaphatott volna az elsőszülött? Ha az apa patkókovácsként dolgozott, nem volt kérdés, hogy fia mivel tölti majd az egész életét, még akkor sem, ha szíve szerint inkább festőművésznek, vagy vándorszínésznek állt volna. Szerencsére ez a nyomorult attitűd már kiveszőben van. Pontosan kitapintható, mi áll a háttérben: érezze a gyerek kötelességének, hogy apja elcseszett életét neki kell egyenesbe hoznia; reménytelenül kergetett álmait neki kell megvalósítania. Így, a 21, században már elég tisztán látjuk, mennyire erkölcstelen ez a hozzáállás. Talán már eljutottunk odáig a felismerésig, hogy valójában semmiféle elvárást nem támaszthatunk felnőtt gyerekeinkkel szemben. Az Ószövetség persze még ezt is másként látta: "Ha valakinek engedetlen és konok fia van, nem hallgat sem apjának, sem anyjának a szavára, és még ha megfenyítik, akkor sem hallgat rájuk, ragadja meg őt apja és anyja, vigyék ki a város véneihez a helység kapujába, és így szóljanak a város véneihez: Ez a fiú engedetlen és konok, nem hallgat a szavunkra, dorbézoló és részeges. Akkor kövezzék azt halálra a város férfiai mind. Így takarítsd ki a gonoszt a magad köréből! Az egész Izráel hallja meg ezt, és féljen!" A Mózes V. könyvéből származó útmutatás egészen barátságos megoldást kínál a generációk közötti konfliktus rendezésére, talán csak az én finnyás, pesti ízlésvilágom érzi némiképp túlzónak a bünti mértékét. Az igazság az, hogy már az is botrány, hogy háromezer évvel ezelőtt ilyeneket egyáltalán kimondtak, leírtak, törvényként elfogadtak, s vélhetően be is tartottak. Az pedig már végképp érthetetlen, hogy mind a mai napig három monoteista világvallás is szent könyvének tekinti az Ótestamentumot, az ilyen primitív és barbár intelmeivel együtt.

Igazán távol áll tőlem a komcsi szlogen, mely szerint a üdvös volna "a múltat végképp eltörölni". Valójában erre az égvilágon semmi szükség nincsen. Az viszont időszerű volna, hogy számos régi, rossz szokást, beidegződést, hagyományt, szent könyvet és téveszmét magunk mögött hagyjunk, tárgyi emlékeit a múzeumok tárlóiba száműzve, intő jelként megőrizve. Az alábbi mátrix egyértelműen azt sugallja, hogy bőven van remény a jövőt illetően: 

AZ UTÓDOK LEHETSÉGES REAKCIÓI A SZÜLŐI MODELLRE

A békés és szeretetteljes szülői háttér továbbörökítése épp olyan üdvözlendő, mint a mérgező mintákkal való szembefordulás. A jobb alsó sarokban megjelenő verzió pedig csupán teoretikus lehetőség; sem a józan ész, sem a gyakorlati tapasztalatok nem igazolják vissza, hogy jellemző volna pozitív modellek elutasítása az utódok részéről. A problémát egyedül a toxikus mintákhoz való görcsös ragaszkodás jelenti. A magam részéről ezért idegenkedem annyira a kritikátlan hagyománykövetéstől. Az égvilágon semmi sem lesz tiszteletreméltó és érinthetetlen csak azért, mert apáink és nagyapáink az adott sémát követték. Ha létezik olyan küldetés, olyan életfeladat, amely minden földlakót egyaránt érint, az pontosan a kapott szülői minták tudatos kiértékelése és a negatív elemektől való szabadulás. A legkevésbé sem hibáztatható senki azért, amit otthonról hozott, ugyanakkor 100%-ban felelős azért, amit továbbad. Nem a politikusoktól, a népvezérektől és a prófétáktól lesz bolygónk egyre békésebb és élhetőbb hely. Hanem csakis attól, ha képessé válunk szembenézni szüleink hibáival, vétkeivel, mérgező nevelési szokásaival, s hajlandóak vagyunk tudatosan szakítani azokkal. Egyszer minden rossz sorozat véget ér. Ha már nem volt olyan szerencsénk, hogy ez egy korábbi generációban megtörténjen, legalább legyünk mi a végállomás! Legyünk mi azok, akik ha kell, a fától lehető legmesszebb landolunk. Ennyivel minimum tartozunk az utódainknak.

Hinni sok mindenben lehet. Istenben, Sátánban, mennyben és pokolban, szellemekben, démonokban, embereket elrabló ufókban, vagy akár egy sárga kacsában, amely folyamatosan szemmel tart bennünket... A különbség csak az, hogy az előbbieket helyénvalónak és normálisnak, az utóbbiakat elmebeteg megnyilvánulásoknak tartjuk. De legyen bármi is a hitünk tárgya, többnyire nem keresünk mögötte semmiféle matekot. "Hinni szívvel kell" - mondjuk, s be is érjük ennyivel. Ennél azért jóval több van a dologban.

Már az is egy izgalmas felvetés, hogy miért is hiszünk egyáltalán bármiben. Ezt persze elintézhetnénk annyival, hogy tudati szint kérdése az egész. A primitív kultúrák alig tudtak valamit az őket körülvevő világról, így - jobb híján - muszáj volt hiedelmeikre támaszkodni. Ezzel szemben mi, a 21. század büszke és felvilágosult polgárai már oly sok természettudományi ismerettel bírunk, hogy aligha kell létezésünket alaptalan vakhitekre építenünk. Még ha mindez igaz is, a kérdés akkor is jóval árnyaltabb. Mi is hiszünk. Hiszünk a híreknek és az álhíreknek, a tudósoknak és szakértőknek, a politikusoknak és az egyéb megmondóembereknek, néha még a papoknak, guruknak, sámánoknak is. Ez egyrészt elkerülhetetlen, hiszen képtelenség mindent a saját bőrünkön megtapasztalni, másfelől a hit egy evolúciósan nyerő stratégia a hitetlenséghez képest. 

 HÍVŐ STRATÉGIA = + 95 PONT

Az óvatosság elvének pozitív hozadékát látjuk a hívő mentalitást bemutató mátrixon. Jóllehet az álhírek bekajálása jelent némi bosszúságot, azonban az igazságot hordozó információk komolyan vétele bőven kárpótolja az embert. Különösen szembetűnő a hit pozitív hatása, ha egy közelgő, valós katasztrófára kell felkészülnünk. Ezzel szemben a hitetlenek egyenlegén az álhírek ugyan nullszaldósok, azonban jelentős veszteségeket könyvelhetnek el, amikor még a valódi lehetőségeket és veszélyeket is figyelmen kívül hagyják:

HITETLEN STRATÉGIA = -150 PONT

A fenti mátrixok pazarul szemléltetik az óvatos hit stratégiai előnyeit, azonban számos lényeges paraméterrel nem számolnak. A pontszámok egyszerű összesítése például csakis akkor helyes művelet, ha mind a négyféle hírtípus azonos gyakorisággal fordul elő. Rögtön megfordul a helyzet egy olyan környezetben, ahol tíz hamis hírre jut egy igaz (és nem kizárt, hogy a vallási tanok világa ilyen). A modell nem számol továbbá az emberi intelligenciából fakadó kevert stratégiákkal. Lesznek ugyanis olyan hírek, amelyeket a legnagyobb naivitás mellett is szkeptikusan kezelünk, s lesznek olyanok is, amelyeket még a szélsőségesen hitetlenek is gondolkodás nélkül igaznak fogadnak el. Valójában minél többet tudunk a világról, minél inkább átlátjuk az összefüggéseket és értjük a háttérben meghúzódó motivációkat, annál inkább képesek leszünk objektíven megítélni a friss híreket, így egyre kevésbé lesz szerepe hívő vagy hitetlen alapbeállítottságunknak. 

A "jobb félni mint megijedni" elv mentén gondolkodott Blaise Pascal, az ismert, tizenhetedik századi francia matematikus is. Filozófiáját arra a premisszára építette, hogy Isten léte nem bizonyítható, ahogyan az sem, hogy nem létezik. Feltételezte, hogy létéhez végtelen nyereség vagy veszteség társul; míg ha nem létezik, csupán csekély mértékű az ember vesztesége: némi földi öröm és luxus. Mindezekből következően a racionális embernek úgy kell élnie, mintha Isten létezne, vagyis érdemes hinni benne. Pascal gondolatának legfőbb értéke abban áll, hogy ezzel megalapozza a matematika egy új ágát, a valószínűségszámítást, valamint abban a felismerésben, hogy Isten létét is érdemes úgy kezelni, akár egy sportfogadást. Ettől persze következtetése még nem lesz helyes. Azzal még nincs baj, hogy fej vagy írást játszik, egyenlő esélyeket rendelve Isten létéhez és nemlétéhez. Ami viszont már vitatható: a végtelen nyereség és végtelen veszteség feltételezésével automatikusan egy árukapcsolást is végrehajt, evidenciának tekintve a Teremtőhöz szervesen kötődő mennyországot és poklot. Ugyanígy magától értetődőnek tekinti, hogy amennyiben Isten létezik, úgy korának keresztény tanai jelentik a hozzá vezető utat. Valójában számtalan istenkép, túlvilágról alkotott elképzelés és vallási tan létezik, továbbá tetszőleges számú legyártható ezeken felül. A 21. század átlagembere kisebb esélyt ad a pokol létezésére, mint bármely fogadóiroda a Tottenham Hotspur BL-döntőbe jutására a múlt szerdai meccs 94. percében. Ebből fakadóan nem is úgy tekintünk a hitre, mint egy védőoltásra a kárhozat ellen. A legtöbben abban sem hiszünk, hogy az erkölcsös élet önfeladással, vagy különösebb önmegtagadással járna, így ha van is feltámadás, nem gondoljuk, hogy választanunk kéne az evilági és a túlvilági örömök között. Ám még ha - Pascalhoz hasonlóan - el is fogadnánk, hogy az egyház által kijelőlt életstílus az egyedül üdvözítő, az sem vinne közelebb a megélt, valós hithez. Arra sem jelentene garanciát, hogy 70-80 éven át képesek volnánk egy életidegen úton járni, mely ellen minden idegszálunk tiltakozik. Pusztán a szószékről mennydörgő elmarasztalást legitimálnánk, elfogadva azt, hogy esendők vagyunk, szemben azzal, hogy józanok és tudatosak volnánk. Mindezekből következően az istenhit - a sorsunkkal való kufárkodás szintjén - mára már tökéletesen elveszítette a jelentőségét. Megmaradt ugyanakkor egy viszonylag súlytalan, de mégis izgalmas, intellektuális feladványnak, amelyre, míg világ a világ, keresni fogjuk a választ. 

Természetesen a mélyen vallásosak között is akadnak olyanok, akik nem elégszenek meg a "hinni szívvel kell" szlogennel, s kézzelfogható, lehetőség szerint megdönthetetlen istenérvek után kutatnak. Aquinói Szent Tamástól kezdve napjainkig több tucatnyi bizonyítási kísérlet látott napvilágot. Mondani sem kell: ezek egyike sem igazán meggyőző, némelyik egészen megmosolyogtató. A leggyakoribb érv Isten léte mellett a világ látszólagos "finomhangolása". Ha a Föld csak pár kilométerrel távolabb keringene a Naptól, mindannyian megfagynánk, ha csak kicsivel közelebb, elevenen megfőnénk. Nem élnénk túl egy, a földinél erősebb gravitációt, de gyengébbet sem. Napestig lehetne sorolni azokat a finomhangolt paramétereket, melyek éppen úgy jók, ahogy vannak; éppen az adott szintjükön teszik számunkra élhetővé a bolygót. Ezzel a gondolkodásmóddal csupán egy a gond: fordított logikát követ. Nem azért lett ilyen az univerzum, a Naprendszer és a Föld, hogy mi otthonosan érezhessük magunkat benne. Az evolúció révén azért vettük fel a jelenlegi formánkat, mert bolygónk felszínén ez tűnik optimálisnak. Ha például más gravitációs környezetben élnénk, a testünk alaposan megváltozna. Minden olyan űrhajósnak, aki huzamosabb időt töltött a földfelszíntől távol, mérhetően csökkent a csont- és izomtömege, továbbá az egyensúlyérzékelésük is jelentősen módosult. Amikor azon filozofálunk, milyen valószínűtlenül kicsi volt az esélye annak, hogy bolygónkon kialakulhatott az élet, ezt nyugodtan ellentételezhetjük az univerzum térbeli és időbeli végtelenségével. (Ha gondolatban elérnénk a világegyetem végére, jusson eszünkbe, hogy semmi sem gátolja azt, hogy térben végtelen számú párhuzamos univerzum létezzen, vagy időben végtelen számú ősrobbanás és világvége kövesse egymást.) Simán lehet, hogy ebben a percben, amikor e szavakat gépelem, egy paralel világ zöld színű szörnyecskéje is pont ugyanezen elmélkedik. Talán hálát ad az égnek a bolygóját jellemző, frissítő, -200 fokos hőmérsékletért, s a számára nélkülözhetetlen metán légkörért. Egy másik istenérv - a napokban olvastam, igazi ínyencség - azt állítja, hogy az Ószövetség Istene oly haragos, szigorú és büntető, hogy ilyet aligha alkothatott az ember vágyvezérelt fantáziája, ebből fakadóan az Ótestamentumot muszáj hitelesnek tekintenünk... Vicces, hogy az érv kiagyalója elfeledkezik arról az apróságról, hogy pont ezzel a kegyetlen Mindenhatóval lehetett évezredeken át sakkban tartani a hívőket. Az "istenfélő" kifejezés is ebből az ószövetségi, tekintélyt parancsoló és meghunyászkodást követelő istenarculatból fakad. Az egyházi elöljárók tisztességtelen, hataloméhes szegmensének épp egy ilyen Istenre volt szüksége. Sorolhatnám még napestig a különböző istenérveket a "nem teljes pusztulás" bizonyítékától kezdve a "merő akarat" bizonyítékáig, tudományos megalapozottság híján ezek mindegyike üres szócséplés csupán. Az ateisták ilyen szempontból kényelmes helyzetben vannak. Míg Isten létét igazolni viszonylag könnyű mutatvány volna - egyszerűen fel kéne mutatni egy természetfeletti, lehetőség szerint mindenható entitást -, addig nemlétét még elvi síkon is lehetetlenség, így aztán meg sem próbálkoznak vele. Ami az istenérveket illeti, a kedvencemet azért még megemlítem: A) Isten maga a szeretet. B) Szeretem a Guns N' Roses muzsikáját. C) A szeretet létezik, ergo: Isten is létezik. Nos, egy ilyen Isten létezésével a legtöbben könnyűszerrel azonosulni tudunk... 

Hinni szívvel kell? Nem gondolnám. A magam részéről azt vallom, hogy hinni is csupán ésszel érdemes. A hit mindössze egyetlen, hézagpótló szereppel bír: betömködni azokat a réseket, ahová a tudás még nem ér el. Valószínűleg léteznek olyan területek, amelyek a tudomány számára még beláthatatlanul hosszú ideig rejtve maradnak. Ilyen Isten, ilyen a halál utáni élet, ilyen a Földön kívüli civilizációk létezése is. Mindezek kapcsán csupán feltevésekkel és reményekkel élhetünk, egyébbel aligha. Ám a tapasztalat és a józan matek még ezek esetén sem nélkülözhető. Egyszerűen muszáj abban hinnünk, ami a meglévő tudásunk szerint a legvalószínűbb. A mai egyházak többsége vakhitet követel, bár azt még soha senki nem tudta megmondani, hogy ebben mi is az érték valójában. A Biblia szereplőit, akikre folyton hivatkoznak, a legkevésbé sem jelezte a megalapozatlan vakhit. Ábrahám láthatta Szodoma és Gomora brutális pusztulását, csupán a légrobbanás jelenségét nem ismerhette. Mózes előtt szétnyílt a Vörös-tenger, ami a mai kutatások szerint valóban megtörténhetett, csak egy erőteljes és kitartó vihar kellett hozzá, úgy 100 km/órás széllel. A legtöbb bibliai alak kapott valamiféle szokatlan, csodával határos jelet, amit akár Isten jelenléteként is érzékelhetett. A modern kor átlagembere nemigen botlik rejtelmes csodákba, vagy ha igen, előbb-utóbb talál rá valamiféle tudományos magyarázatot. Meggyőződésem, hogy amennyiben Isten valóban létezik, úgy egészen biztosan többre értékeli a józan szkepticizmust, mint a lázas vakhitet. Amikor Bertrand Russeltől, a Nobel-díjas filozófustól megkérdezték, mit felelne, ha Isten a halála után kérdőre vonná hitetlensége miatt, így válaszolt: "Kevés a bizonyíték, Uram, kevés a bizonyíték."

"Nem szeretek a lányokkal cicázni, mert ha baj van, abból nehéz kimászni." - Imigyen szól a magyar nóta. Van ebben az attitűdben valami józan önismeret. Nem vagyok a magam ura, nem tehettem róla, a körülmények áldozata vagyok... - ezeket a nótákat is ismerjük. A közmondásinkban, a népköltészetünkben ez a meghatározó irányvonal: éretlenek vagyunk, erőtlenek, s képtelenek arra, hogy vigyázzunk magunkra. Ebből fakadóan már magára a flörtölésre is úgy tekintünk, mint egy veszélyes, bűnös, kerülendő cselekedetre. Jó nagy idióták vagyunk.

A Férfiak Klubja honlapján nemrég megjelent, Nekem apám miatt ünnep a húsvét c írásban a következőt olvasni: "Apám csak egy nőt szeretett: édesanyámat. Gondosan ügyelt arra, hogy ne mondjon semmi félreérthetőt. Ezt egyrészt azért tudom, mert figyeltem, hogyan beszélt, mit mondott más nőknek, másfelől pedig egyszer azt tanácsolta, ha valaki mellett elköteleződöm, akkor a többi nőnek soha semmi olyat ne mondjak, vagy tegyek, amit félreérthetnek, mert azzal elveszíthetem azt, aki számomra fontos, vagy a köztünk lévő bizalmat." Ez közel ugyanaz a habitus, mint ami magyar nótában megjelenik, még akkor is, ha a máz eltérő. Az egyik hang azt mondja: nem flörtölök senkivel, mert gyenge és esendő vagyok, könnyen bajba kerülhetek. A másik szerint: nem flörtölök senkivel, mert gerinces, jellemes ember vagyok. A lényeg ugyanaz: mindkettő tövestül irtja ki mindazt, ami az élet sava-borsa, alapvető és nélkülözhetetlen fűszere. A flört valójában egy szexuális feszültség, egy párzási rituálé, egy határozott jelzése annak, hogy a másikat vonzónak tartjuk. Egy olyan tánc, amivel mindenki csak nyer. Az is, aki a szépet teszi, hiszen evolúciós ösztönei - még a legprűdebb normák szerint is - ártatlan módon nyernek kielégülést; s az is, aki fogadja, hiszen újabb visszajelzést kap a világtól szexuális vonzerejét illetően. A legnagyobb nyertesek persze az érintettek házastársai. Ennél jobb megerősítést keresve sem találnának annak kapcsán, hogy kincset őriznek; egy olyan emberrel élnek együtt, akit a külvilág is nagyra értékel és kívánatosnak tart. Bevallom őszintén, kevés dolog hizlalja úgy a májamat, mint amikor egy nagyobb társaságban látványosan rámozdulnak gyermekeim anyjára. Természetesen egy laktalan szigeten is tudnám, hogy bitang jó nő, de minden rá irányuló vadász-szempár csak növeli az értékét.

Természetesen nem mindenki gondolja úgy, hogy a másokkal való flörtölés erősíti a házasságot. Nos, ők a kishitűek. Ők azok, akik komoly önértékelési problémákkal küzdenek. Ők azok, akik a lelkük mélyén folyamatosan rettegnek attól, hogy elveszítik a másikat, mert nem érzik elég stabilnak a kapcsolatot; vagy egyszerűen önmagukat látják szánalmasan méltatlannak, aki csak ideig-óráig élvezheti érdemtelen helyzetét, így azt tűzzel-vassal védenie kell. A jelen poszt elsősorban nekik szól. A rossz hír az, hogy a kisebbrendűség érzete csak egy az ilyen ember gondjai között. Ha belegondolunk abba, hogy a flörtöléshez játékosság, spontaneitás, pozitív kisugárzás, illetve többnyire némi humor is szükséges, félő, hogy aki negatívan viszonyul ehhez a teljesen ártatlan és hétköznapi násztánchoz, az nagy valószínűséggel híján van mindezeknek. Valójában az egész emberi történelem másról sem szól, mint hogy miként küzdünk meg ezen hiátusokkal. A pozitív hősök vagy eleve rendelkeznek a szükséges karizma-elemekkel, vagy hajlandóak energiát fektetni ezek kifejlesztésébe, formálásába. A Káinok, a történelem sötét figurái ezzel szemben a tiltást, az elnyomást, s akár a véres leszámolást részesítik előnyben, annyira rettegnek a nyílt és tisztességes versenytől. A fájdalmas igazság az, hogy mindazokról, akik sikeresek a nőknél, egy közös jellemző bizonyosan elmondható: élvezik a vadászatot. Egyszerűen lételemük az, hogy ha vonzó nőt látnak, azonnal a csajozós üzemmódba kapcsolnak. (Az igazán profik még akkor is, ha a nő nem számít igazi bombázónak. Nagyapám, aki hűtőgépszerelőként kereste kenyerét, legendásan ölelgette még a legkövérebb szakácsnőket is. Imádták a csajok.) Akinek a flörtölés a vérévé válik, s még stabil házasságában sem hagy fel ezzel az értékes szokásával, annak az a járulékos előny is megadatik, hogy állandó edzésben marad. Ez jól jön otthon is, és jól jön akkor is, ha kapcsolata véget ér, s ő újra a nyílt húspiacon találja magát. A fájdalmas igazság másik oldala az, hogy a férfiak egy része meg sem tanul csajozni. Úgy vannak vele, mint én a tenisszel. Kipróbálták, ügyetlennek bizonyultak, hagyták a fenébe. Csakhogy teniszezés nélkül le lehet élni egy életet (még ha sokak szerint nem is igazán érdemes), a csajozás azonban megúszhatatlan. Látok, ismerek olyanokat, akik a párkeresés folyamatára sohasem nagyszerű lehetőségként, bizsergő izgalomként tekintenek, hanem valóságos nyűgként, amin jobb mielőbb túlesni. A céljuk csupán annyi, hogy találjanak egy átlagos tramplit, aki enyhíti a téli esték magányát s hajlandó mosni a gatyájukat. A tapasztalatom az, hogy rendszerint ezek a srácok a legelhivatottabb erkölcscsőszök, a flörtölés legnagyobb ellenzői.

A csajozás valódi művészei nemhogy nem zárkóznak el a nyílt flörtöléstől, de valósággal sportot űznek belőle. Egy vérbeli virtuóz, ha barátnőjével/feleségével idegen helyen járva útbaigazításra szorul, kínosan ügyelni fog rá, hogy az elérhető legjobb nőt szólítsa meg. Az átlagos férfiak egy ilyen helyzetben inkább egy kopasz, pocakos fickót keresnek, mert illetlennek tartják a flörthelyzet generálását, vagy mert félnek társuk szúrós szemű reakciójától. Óriási hibát követnek el. Az akció célja ugyanis értelemszerűen nem az, hogy a frissen megszólított bombázóval bármiféle későbbi kapcsolat épüljön. Itt minden a barátnőről/feleségről szól. Ő az, akit muszáj némiképp féltékennyé tenni az effajta ártatlan játékokkal. Ő az, aki előtt világossá kell tenni, hogy bármikor hajlandóak vagyunk felvállalni az esetleges konfliktus kockázatát. Ő az, akinek nap mint nap meg kell tapasztalnia, hogy könnyen és magabiztosan teremtünk kapcsolatot. Ő az, akinek muszáj látnia, hogy más nőktől is pozitív reakciókat kapunk (ami egy hasonló szituációban csaknem garantált). Az ilyen apróságokon múlik, hogy képesek vagyunk-e vonzerőnket az egekig tornászni, vagy maradunk szürke nyúlbélák. Természetesen nincs új a nap alatt; a nők évszázadok óta alkalmazzák a legcsalárdabb szerelmi és párkapcsolati trükköket. Épp itt az idő, hogy felnőjünk hozzájuk, s eltanuljuk fogásaikat. Természetesen nem állítom, hogy mindenkinek szüksége van a hasonló mutatványokra. Akit Bradley Coopernek, George Clooneynak, esetleg Brad Pittnek hívnak, annak tényleg felesleges vesződni bármi ilyesmivel.

Végül említést érdemelnek azok is, akik ismerik és elismerik a flörtölés szépségét, játékosságát, illetve az abban rejlő pozitív potenciált, mégis azt vallják: mivel kitekintés a kapcsolatból, ezért összességében óhatatlanul romboló hatású. Ezzel a kijelentéssel csupán két gondot látok. Az első az, hogy ennek igazságát még soha, senki nem igazolta. Ilyen alapon tényként kezelhetnénk azt is, hogy az esőtánc óhatatlanul esőt eredményez. A másik probléma az, hogy a kapcsolatból való folyamatos kitekintés gyakorlatilag elkerülhetetlen. Megdöbbentő, hogy a szerelmi viszonyok kapcsán ápolt képünket és moralitásunkat még a 21. század elején is arra a tündérmesére építjük, mely szerint létezik a NAGY Ő, aki annyira tökéletes, hogy minden igényünket képes maradéktalanul kielégíteni. Ez a rózsaszínű ábránd a férfiak oldaláról tekintve eleve képtelenség. Tekintve, hogy evolúciósan az örökítő anyagunk minél szélesebb körben való terítésére vagyunk programozva, abszurd elképzelés azt elvárni, hogy egyetlen lányban - még ha minden szempontból tökéletes is - hosszútávon megtaláljuk a világ összes topmodelljét. Egy átlagos, hipergám ösztönöktől hajtott nő szemével nézve a Barbie-álom elvileg nem lehetetlen küldetés, csupán találni kell hozzá egy perfekt palit, egy amolyan Ken-formát. Ilyenből meg viszonylag kevés szaladgál a pesti utcákon. A gyakorlat tehát azt mutatja, egyszerűen muszáj kitekintgetni minden kapcsolatból, mert aligha lelünk olyanra, aki egyszerre lesz nagyszerű szerető, megértő barát, gyengéd szülő, segítő társ, zseniális nevettető és ügyes ezermester. Ha a másik a vágyálmaink 70-80%-át képes hosszútávon kielégíteni, úgy már bőven optimális társnak mondható. No de mi lesz a fennmaradó 20-30%-kal? Az örömtelen aszkéták ilyenkor szoktak lemondásról papolni, tökéletesen feleslegesen és értelmetlenül. A valóság az, hogy alapszükségleteinket nem tudjuk, de nem is szükséges elnyomnunk. Mehetünk mással is az esti koncertre, ehetjük másnak a főztjét, s megvitathatjuk mással az aktuálpolitikai történéseket. Nincs ebben semmi, nem kell mindig együtt lógni. Csak azt kell észrevenni, hogy ez is mind-mind kitekintés a kapcsolatból. A prűdeket azért zavarja a flörtölés, mert szexuális felhanggal bír. Igen ám, de ettől még nem bomlasztja jobban a kapcsolatot, mint bármely más kikacsintás. Ismerjük azt a feleségtípust, aki naponta felhívja az anyját, és órákon keresztül csacsognak? Személyes tapasztalatom szerint az összes ilyen nő élete gyorsvonatként száguld a biztos válás felé. (Nem kívánok hibáztatni senkit, lehet, hogy a férj egy érzéketlen tuskó, akivel képtelenség két szót váltani, miközben valakivel azért muszáj megbeszélni a problémákat.) Érdekes módon ezt a jelenséget sokkal ritkábban kritizálják, mint az ártatlan flörtölést. Pedig egy könnyed enyelgés a postásfiúval tizedannyit sem árt a házasságnak, mint a kedves mamával való szövetkezés a gonosz férjjel szemben. Persze, lehet azt mondani, hogy mindkettő az érzelmi éretlenség jele. Csakhogy amíg azt, aki képes leválni a köldökzsinórról, felnőttnek nevezzük; addig arra, aki már nem érez késztetést a flörtölésre, azt mondjuk: halott.

Bár a cím a Jelenések könyvéből való, jómagam nem ott találtam rá, hanem még egy annál is szörnyűbb műben, Tóth Tihamér A tiszta férfiúság című munkájában. Nem mai darabról van szó, ez a borzalom - mely tizenhat nyelvre lefordítva komoly nemzetközi karriert futott be - kereken száz évvel ezelőtt látott napvilágot. Ha valaki abban a meggyőződésben él, hogy a katolikus valláshoz fűződő kegyetlenkedések a középkorban véget értek, annak - kijózanító jelleggel - feltétlenül ajánlom a szóban forgó remeket. Nem szeretnék igazságtalannak tűnni, Tóth Tihamér alkotása valójában nem említhető egy lapon az inkvizítorok máglyáival. Ez a könyv csupán szüleim és nagyszüleim generációjának lelkét mérgezte. De azt profi módon.

A tiszta férfiúság teljesen véletlenül került a kezembe. (Ha hinnék a sorsszerűségben, azt mondanám, a könyv maga talált rám, akart tőlem valamit.) Testvérem könyvtárát rendeztem, miután az - egy komolyabb hagyatéknak köszönhetően - majd kétszeresére hízott. Amikor egy számomra ismeretlen kötetről első ránézésre nem tudom eldönteni, hogy mely szakterülethez soroljam, muszáj beleolvasnom. Nos, az első mondat, ahol a könyv kinyílt, a következő volt: "Hiszen orvosilag bebizonyított tény, hogy az a fiatalember, aki túl korán nősült (például húsz-huszonkét éves korában) és így a házasságban korán elégíti ki ösztöneit – pedig megengedett módon –, maga is rendesen korai halállal hal meg, de gyermekei is. A szervezetnek tudniillik a teljes kifejlődéshez szüksége van azokra a nedvekre, amelyeket az illető a korai házaséletben elhasznált." Hangosan felnyerítettem, s már abban a pillanatban tudtam, hogy ezt az intellektuális szárnyalást egyszerűen kötelező elejétől a végéig elolvasnom. Rövid utánjárás után kiderült számomra, hogy a szerző a 20. század egyik legjelentősebb katolikus gondolkodójának számított, továbbá Veszprém püspökének címét is viselte; A tiszta férfiúság pedig a két világháború között minden magyar középiskola számára kötelezően beszerzendő olvasmánnyá nőtte ki magát (OIIT 4/1924. sz. rendelet). Másnap villámgyorsan végeztem is az alig kétszáz oldalas kötettel, am a kezdeti, önfeledt vigyor helyét a felháborodás és a harag vette át. E könyvnek ugyanis semmi egyéb célja nincs, mint bűntudatot és félelmet kelteni a kamasz fiúkban, a szexualitás teljes palettája kapcsán. Amint az idézett részben is láthattuk, a szerző nem retten vissza a hatalmas tévedésektől és orbitális hazugságoktól sem. Ilyen gyöngyszemekből akad még bőven: "Gondold meg, hogy a bűnös nemi életével eltékozolt nedvek szükségesek lettek volna a gerincvelőnek és az idegeknek táplálására." Illetve: "Semmi annyira nem készíti elő a testi szervezetet a sorvadásra, mint ez a bűn. Mint telhetetlen pióca, szívja el tőle a jókedvet, letörli arcáról az ifjúság rózsáit, kioltja szeméből a lángoló tüzet. Mert az az anyagveszteség, amelyet bűneikkel eltékozoltak, majdnem húszszor annyi vérveszteséggel egyenlő gyengülést okoz szervezetünkben; ez az anyag tulajdonképpen maga az életerő, ami – minden orvos tanúsága szerint – feltétlenül szükséges a szervezet külső és belső felépítéséhez, az izmok ruganyosságához, a csontok erősségéhez, a szem fényéhez, az értelem s a felfogó képesség élességéhez. Ezek a fiúk ezért maradnak le lassankint mindenben; amint annak a mozdonynak is lassúdik a futása, amelyről a fűtő a szenet egyre az út mellé dobálja le s nem a kazánba." Ez még a mosolygós rész, a durvább fejezetek csak ezután következnek. Tóth Tihamér - intelligensen felmérve a korszellemet - már nem a pokol kénköves tüzével fenyeget (csupán mottóként használja a címbéli idézetet), hiszen pontosan tudja: a 20. század fiatalsága ezt már nem szívná mellre. Ezzel szemben a földi létezés kézzelfogható kínjait helyezi kilátásba: betegségeket, depressziót, sőt öngyilkosságot. Hosszasan ecseteli azon szerencsétlenül járt fiúk lelki kálváriáját, akiknek az élete ott futott végleg zátonyra, amikor első alkalommal polírozni kezdték a bohócot... Nem szükséges hosszasan bizonygatnom, hogy ez a lelki hadviselés mennyire aljas és visszataszító, még akkor is, ha a szerző őszintén hitt célja magasztosságában. A mű egyébiránt majdnem húsz kiadást megért, manapság elektronikus formában szabadon letölthető. A katolikus egyház láthatóan a mai napig a magáénak érzi, szellemiségétől senki nem kíván elhatárolódni.

Kíváncsi voltam, hogy egy évszázad elteltével mennyit változott a katolikus mainstream gondolkodás a paráznaság kacsán. (E kifejezésen a szexualitásnak azon megnyilvánulásait kell érteni, amelyek nem a házasság szent keretein belül zajlanak. Tipikusan: önkielégítés, házasság előtt/mellett/helyett folytatott viszony, csoportos kalandok, egyneműek szerelme.) Azért is érdekelt a kérdés, mert már harminc évvel ezelőtt is találkoztam olyan papokkal, akik e "kilengések" kapcsán lényegesen elnézőbbnek mutatkoztak. A szomorú tapasztalatom az, hogy úgy tűnik, az alapvető ideológia semmit sem változott, csupán az érvelés szelídült. János és Pál apostol, valamint a középkori pátriárkák még a kárhozattal fenyegettek. Tóth Tihamér betegségekkel, depresszióval és öngyilkossággal. A 21. század kommunikációjában már csupán erkölcsi és pszichológiai megfontolásokkal találkozunk, ám azok is erőtlenül és hamisan csengenek.

Akik a morál talapzatáról kívánnak érvelni, már a premisszák lefektetésekor vesztésre állnak. Kiindulópontjaik: 1. A testünk nem a saját tulajdonunk. 2. Létezik olyan, hogy Istennek tetsző és nem tetsző szexualitás. Az első pont filozófiai, pszichológiai és morális tekintetben is botrány. Valójában az egyetemes emberi erkölcs legfőbb alaptétele, hogy a testünkkel szabadon rendelkezünk. Ez teszi etikátlanná a rabszolgatartást, a kasztrendszert és a koncentrációs táborokat; ez társít felelősséget a tetteinkhez. Ha a saját testünkre képtelenek vagyunk úgy tekinteni, hogy az önállóságot, tiszteletet és teljes szabadságot érdemel, úgy a másik ember autonómiáját sem fogjuk sokra becsülni. Ez magának az erkölcsnek a halála. A második pont csak szimplán nevetséges. Ha a legszárnyalóbb fantáziámat hívom segítségül, akkor sem fogok tudni elképzelni egy olyan Istent, aki összehúzza a szemöldökét, amikor Éva beszerez egy szolid kis dildót, vagy Ádám elvonul a Playboy egyik régi számával. 

Az érettebb influencerek már a hétköznapi pszichológia praktikuma felől közelítik a kérdést. Farkas István, piarista pap - közel 25 év tapasztalatával, több száz fiatal életének figyelemmel kísérését követően -16+1 pontba gyűjtötte meglátásait a házasság előtti szex romboló hatásait illetően. Az első 16 tétel kizárólag a földi létezésre, a házastársak jólétére koncentrál, hogy világnézettől függetlenül bárki számára befogadhatóvá váljon. Kár hogy ezek közül alig akad olyan, amely megfontolásra érdemes. Néhány gondolatát azért ideollózom, már csak azért is, hogy a hamisságok és a logikai bukfencek említést nyerjenek. "Életünkben a felnőttség, a felelősség a szexuális éréssel jelenik meg. Ha egy pár a házasságkötésig tartózkodik a szexuális kapcsolattól, hallatlanul szép, játékos, felhőtlen korszakkal alapozza meg jövő életét. Ezt később pótolni nem lehet!" - Rögtön egy légből kapott kamuval indít. A játékosság és a szexualitás nem zárja ki, sokkal inkább táplálja egymást. "Egy személy számára a legmegalázóbb, ha tárgyként kezelem." Ez egy vitathatatlan állítás, csak a téma szempontjából kontraproduktív. A másikat akkor kezelem tárgyként, ha nem törődöm az akaratával, a vágyaival, a szükségleteivel. Ez házasságon belül sokkal gyakoribb jelenség, mint azon kívül. "A házasságon kívüli szexuális kapcsolatban védtelenné, kiszolgáltatottá válik az ember." Aki képes szeretni, az elkerülhetetlenül sebezhetővé is válik, tökéletesen függetlenül a kapcsolat formális körülményeitől. Pokoli nagy a baj, ha a templomi esküvőtől reméljük az érzelmi biztonságunkat. "A házasságon kívüli szexuális kapcsolatban az egyik legszentebb valósághoz, két ember tökéletes szeretetkapcsolatához félelem, bűntudat kapcsolódik." Naná, hiszen ezt sulykolta az egyház évszázadokon át. Cinikus, de minimum vicces erre hivatkozni. "Természetesen nagyon fontos tényező a testünk, de egy teljes élet boldogságához még fontosabb a másik önzetlensége, figyelmessége, türelme, áldozatkészsége, megbocsátási készsége…" Na persze. Egy aszexuálisnak biztosan. Egy egészséges szerelmi kapcsolatban nem létezik fontosabb a testiségnél. Minden más csak azután következik. Ha nincs igazi vágy, a felsorolt erények tökéletesen érdektelenek. "A házasság előtti szexuális kapcsolat a féltékenység, gyanakvás, bizalmatlanság alapjait rakja le." Nyilvánvalóan ennek sincs semmi köze a valósághoz. A féltékenység a kishitűségből fakad, s még a legszentebbek sem ússzák meg, ha a párjuk önértékelése ingatag lábakon áll. Nem sorolom tovább. Körülbelül ezt hívják hazugságspirálnak. Adott egy tarthatatlanul ostoba téveszme, s ahelyett, hogy szélnek eresztenénk, inkább újabb téveszméket gyártunk, csak hogy görcsösen kapaszkodhassunk belé. Minimum elkeserítő.

Ha van igazán arcpirító a katolikus retorikában, azt Szent Ágostontól Tóth Tihaméren át egészen napjainkig - bár változó stílusban, de sztenderd tartalommal - mindvégig megtalálhatjuk. A vallás nagy erkölcscsőszei előszeretettel hivatkoznak arra a szexualitás kapcsán megjelenő szégyenre és lelkiismeret-furdalásra, amelynek magját ők maguk ültették el az emberiség elméjében. Ez pont ugyanaz a cinizmus, mint amikor valakit leláncolok a pincében, majd figyelmeztetem, hogy ne fészkelődjön, mert bevág a lánc, s csak még rosszabb lesz... Szemben az erkölcsi relativistákkal, jómagam őszintén hiszem, hogy létezik természetjog, egyetemesen preferálható emberi viselkedés, szívbe írt törvény. De ebben még egy félmondat sem esik a szexről. Nem ismerek egyetlen jelentős világi gondolkodót sem, aki a testiséget bűnnek találta volna. A saját generációmban - szemben a szüleimével és nagyszüleimével - nem ismerek olyan embert, aki valaha is megbánta volna bármiféle szexuális kalandját. A szívbe írt törvényeket képtelenek vagyunk magunk mögött hagyni, erről szól Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés c. klasszikusa is. A szexuális tiltások és tabuk ugyanakkor mind ember alkotta béklyók, szabadulni ezektől nem bűn, hanem gyógyulási folyamat. Ismerjük a rajzfilmjelenetet, amikor Aranyhaj kimerészkedik a toronyból, s önfeledten, szárnyaló lélekkel táncol a réten. A legtöbben így érzik magukat, amikor a nyomasztó, vallási béklyókat hátrahagyva végre belekóstolnak a szabadságba.

Ha létezik igazán ősi dilemma, úgy a címbéli frázis igazságtartalma ilyen. Egyesek meg vannak győződve arról, hogy a történelem filmkockái egy előre megírt forgatókönyv szerint követik egymást, és - akár egy szövevényes, de jól átgondolt történetben - a végére minden szál a helyére kerül, minden furcsának ható mozzanat értelmet nyer. Mások úgy vélik, hogy létezésünkben szinte minden esetleges és a véletlenek óriási szerepet játszanak sorsunk alakulásában. Ha látunk is bármi rációt a váratlan szerencsében és tragédiában, az sem több, csupán utólagos belemagyarázás. Vajon hol az igazság?

Az alapkérdés már a világ, és ezen belül az élővilág keletkezését is érinti. A kreacionisták, akik egy fixen megtervezett és megteremtett univerzumot hisznek, legsűrűbben azzal szoktak érvelni az evolúcióval szemben, hogy a véletlenek játéka elképzelhetetlenül sokféle forgatókönyvet írhat. Olyannyira sokfélét, hogy azokból aligha születhet röpke évmilliók alatt az emberhez hasonló, összetett és fejlett élőlény. Csupán egyetlen apróságról feledkeznek el. Az evolúciót nem a véletlenek mozgatják. A szelekciós folyamatok iránytűje a hatékonyság felé mutat. S bár a fejlődési utak kialakulásában játszik némi szerepet a véletlenszerűség, ám ez nem jelenti azt, hogy minden létező variáció tesztelésre kerül. Egy "félkész" szerv következő evolúciós állomása nem egy nulláról induló új szervkezdemény lesz, hiszen a természetes és szexuális szelekció minden olyan elemet megtart, amely az adott környezetben már bizonyított. Vagyis: az evolúció nagyságrendekkel gyorsabb folyamat annál, mintha a minden a puszta véletleneken múlna. Mindez azt jelenti, hogy még a spiritualitást teljes egészében elutasító, ortodox materialisták sem gondolják úgy, hogy mindaz, ami körülvesz bennünket, minden, ami történik velünk, a szimpla véletlen műve volna. 

A kérdés persze az írók fantáziáját is mozgatja. Thorton Wilder világhírű regényében, a Szent Lajos király hídja című műben a sorsszerűség kérdéseit feszegeti. A történet Peruban játszódik, ahol egy inka-korabeli függőhídon öt, egymástól független utazó kel át, amikor az leszakad. A Pulitzer-díjas alkotás alapgondolata értelemszerűen az, hogy e katasztrófa a legkevésbé sem véletlenül 1714 júliusában, az adott időpontban következett be, éppen akkor, amikor ők öten a hídon tartózkodtak. A regényből kiderül: az érintettek mindegyike életének olyan pontjára ért, ahonnan nincs tovább. Negyedszázaddal később Wass Albert is megírja hasonló témájú művét, Elvész a nyom címmel. Ennek cselekménye éppen ellentétes: hat tizenéves fiú - mindannyian máshonnan valók, látszólag teljesen véletlenül kerülnek össze egy gyerektáborban - elköt egy ladikot, mely megállíthatatlanul sodródik egy hatalmas vízesés felé. Valamilyen különös oknál fogva a csónak az utolsó pillanatban megakad, s csak a srácok kimentését követően zuhan a mélybe. A faluban szolgáló papnak ez jelenti a bizonyítékot Isten létezésére, s ő az, aki évtizedekkel később ismét összehozza ezt a hat, immáron meglett férfiembert. Világos, hogy írói szemmel tekintve a sorsszerűség egy rendkívül hálás és izgalmas téma. Abból aligha kerekedne olvasót lebilincselő, pláne elgondolkodtató sztori, ha a főhősök életét a leghétköznapibb véletlenek formálnák, látszólag teljesen összefüggéstelenül, mindenfajta előzetesen megformált rendezőelv nélkül. (Ezért is van, hogy a legtöbbünk életéből sohasem születik semmiféle regény, de még karcsú novella sem.)

Abból a mélyen gyökerező hitből, mely szerint nincsenek véletlenek, még a magamfajta cinikus-szkeptikus lelkek is bőven profitálhatnak. Példának okáért: gyermekeim anyjával akkor ismerkedtem meg, amikor az adott nagyvállalatnál a legutolsó munkanapomat töltöttem. Egy értekezletet hívtam össze, melyre teljesen ismeretlenül és váratlanul érkezett, egy aznap reggel lebetegedett munkatársát helyettesítendő. (Utólag többen is megjegyezték, hogy a szándékosnál hangosabbra sikerült a belőlem spontán feltörő "hoppá" szócska, mikor ő az ajtón belibbent...) A szeánsz végén természetesen körbejárt a jelenléti ív, ám csupán a legszemfülesebbekben merült fel a kérdés, hogy - közvetlenül a cégtől való távozásom előtt - miért is kérek telefonszámot minden résztvevőtől... Nem vitás, hogy huszonkét éve tartó kapcsolatunk legfőbb kovásza a sorsszerűségben való hite, más indokot nem látok, amiért hajlandó ilyen valószínűtlenül hosszú ideig elviselni. Jó szívvel ajánlom tehát minden szoknyavadásznak a legsziruposabb tánc- és popdal üzenetek szuggesztív alkalmazását: "Nekünk találkozni kellett", vagy akár "Meg van írva a csillagokban". Röhejes, de a jelek szerint működik. Igen, azt gondolom, hogy a nők sokkal fogékonyabbak a spiritualitásra, mint mi, férfiak. Valójában még sosem találkoztam olyan lánnyal, aki ásítozva témát váltott volna, ha komolyabb lélektani, vagy komolytalanabb ezoterikus témák kerültek napirendre. A fantáziátlanul racionális férfiaggyal szemben az ő elméjük rendszerint sokkal nyitottabb, sokkal intuitívabb. És bármilyen elcsépelt közhely, attól még igaz: nem véletlen, hogy a legtöbb falu főterén egymástól karnyújtásnyi távolságra találjuk a templomot és a kocsmát, melyek előtt vasárnap reggelenként a házaspárok érzékeny búcsút vesznek egymástól...

Úgy vélem, a vallások egyik fő funkciója, hogy megvédjen bennünket a dermesztő valóságtól, mely szerint teljes mértékben ki vagyunk szolgáltatva a véletleneknek. Egy óvó, isteni szempár sokkal megnyugtatóbb, mint azzal a tudattal élni, hogy bármelyik pillanatban lehúzhatják a rolót. Ismerjük a filmrendezők egyik kedvenc, s garantáltan drámai fordulatát, amikor az egzotikus környezetben békésen nyaraló család teljesen váratlanul egy cunamival (A lehetetlen), vagy egy véres népfelkeléssel (Kiút nélkül) találja magát szembe. Az istenhit egyik fő funkciója, hogy megnyugtassuk magunkat: velünk ilyesmi sohasem történhet meg. Az erős hittel rendelkezők biztosak benne, hogy az igazán kiélezett helyzetekben kapnak némi külső segítséget. Megnyílik a tenger, a víz borrá, az aranypénz kővé, a szegényeknek csempészett élelem rózsává változik, ha a helyzet úgy kívánja. Hogy ezekből a közismert legendákból mennyi a tudományosan magyarázható elem, mennyi a színtiszta mítosz, s mennyi a ténylegesen megtörtént csoda, azt aligha fogjuk tudni eldönteni. Hétköznapi tapasztalataink ugyanakkor a legkevésbé sem arról szólnak, hogy lépten-nyomon megmagyarázhatatlan csodákba ütköznénk. Kapunk hideget, s meleget egyaránt, s ádáz vitákat tudunk folytatni annak kapcsán, hogy sikereinkben és kudarcainkban milyen szerepet játszanak erőfeszítéseink, s mekkora részarányt képvisel a vakszerencse, ám természetfeletti magyarázatokra nemigen szorulunk. Endo Suzsaku Némaság című regényén - dacára annak, hogy mind témaválasztásában, mind szemléletében katolikus műről van szó - éppen az a tragikus tapasztalás vonul végig, hogy Isten a legkegyetlenebb borzalmak idején is néma marad. A kereszténységet üldöző, 17. századi Japánban játszódó történet főhőse, a missziót teljesítő szerzetes mindvégig valamiféle isteni megnyilvánulást, jelet, segítséget remél, ám a Teremtő - úgy tűnik - a füle botját sem mozgatja, még a brutális kínzások és kivégzések idején se. Ha végignézünk a történelmen, ugyanezt látjuk. Tökéletesen értelmetlen háborúkkal, mészárlásokkal, sortüzekkel és gázkamrákkal találkozunk; néha földrengésekkel, pusztító hurrikánokkal, becsapódó meteoritokkal; máskor kimagasló művészi és tudományos teljesítményekkel, illetve a természet ezerféle ajándékával - csodákkal alig. Az átlagos emberi tapasztalás szerint a világot a homo sapiens és az egyre pontosabban előre jelezhető, ám attól még véletlenszerűnek mondható természeti jelenségek formálják, semmi egyéb. Még az összeesküvés-elméleteket dédelgetők is csupán emberek alkotta háttérhatalomról beszélnek, az elkerülhetetlen sorsszerűséggel még ők sem kacérkodnak.

"A véletlen Isten eszköze, hogy névtelen maradjon" - ez már egy elfogadható frázis, már csak azért is, mert nem jelent semmit; a vizsgált kérdés kapcsán nem sok támpontot ad. "Isten útjai kifürkészhetetlenek" - ezt is gyakran használjuk, s nincs is ellenemre. Ha ez segít abban, hogy elviseljük az elkerülhetetlen tragédiákat és szenvedéseket, mi több, ezekből valamiféleképpen erőt merítsünk, tanuljunk, profitáljunk, úgy senkinek sem ártunk azzal, ha életfilozófiánk részévé tesszük.

"Véletlenek márpedig nincsenek" - vallják oly sokan. James Redfield A mennyei prófécia című műve - melyet könyv formájában jó szívvel ajánlok, ám a filmváltozat nézhetetlen - egyenesen azt állítja, hogy minden egyes találkozás, minden egyes szemkontaktus komoly jelentőséggel bír. Izgalmas gondolat, s nincs is baj azzal, ha valaki hisz az ilyesmiben. A hétköznapi gyakorlat azonban ezt a legkevésbé sem igazolja vissza. Emberi találkozásaink, ígéretes tekintetváltásaink túlnyomó többsége a legkevésbé sem formálja sorsunkat. Jelentőségük legfeljebb abban áll, hogy közülük kerül ki az a néhány, amely valóban meghatározó lehet. A többit nyugodtan a véletlen számlájára írhatjuk.  De talán a meghatározóakat is.

Reggeli rádióműsorukban Bárdosi Sanyiék pár napja vérre menő csatát vívtak annak kapcsán, hogy kié a felelősség, ha mosásnál papírzsebkendő, húszezres, vagy bármi egyéb a ruhazsebben marad. Megmosolyogtató volt az a sziklaszilárdnak vélt erkölcsi alap, amelyről a felek érveltek, tökéletesen meggyőződve kikezdhetetlen igazságukról. Nagyjából ugyanezt látjuk mindenütt, bármilyen házimunkáról is legyen szó.

Susan Maushart, az Asszonysors című bestseller szerzője így ír: "Miért volt, hogy (a nászéjszakát követő nap) mihelyt hazaértünk, egyenesen a fürdőbe mentem, és kisúroltam az egész helyiséget? Most is gondolkodom ezen. (...) Csak abban voltam biztos, hogy fürdőszobát súrolni jó érzés. Olyan feleséges. Arra nem is emlékszem, hogy a férjem mit csinált. Biztos valami férjeset, talán újságot olvasott. (...) Mire kisúroltam, kifényesítettem, leöblítettem és letöröltem ideiglenes önazonossági válságomat, elérkezett a vacsora ideje. Ebben nincs semmi rendkívüli. Végtére is, majdnem két éve már szinte mindig együtt vacsoráztunk. A legtöbb egyetemi diákhoz hasonlóan leginkább elvihető kaját ettünk, vagy valami olcsót az egyetem körüli étkezdékben. (...) Most lázas buzgalommal lapozgattam a szakácskönyvet. Óráknak tűnt, mire az asztalra tettem a makarónit és a sajtos ragut." Úgy tűnik, mintha a házasélet általános játékszabályai fixen kijelölnék a szerepeket: apa újságot olvas, anya pedig - akár egy megbízható robot - elszántan viszi a háztartást. Ez persze épp olyan ostobaság, mint hogy a ruhák mosás előtti kizsebelésének létezne valami egzakt módon meghatározható gazdája. A banálisan szimpla valóság az, hogy mindez megállapodás kérdése. Ha Ádám és Éva együttélésük kezdetén abban maradnak, hogy minden esetben a ruha tulajdonosáé a felelősség, az éppen olyan jó megoldás, mintha a mosást végző ellenőrizné végig a gépbe kerülő holmikat. Ugyanígy: a házimunka teljes repertoárja szabadon felosztható a felek között, akár tökéletesen aszimmetrikus, vagy minden korábbi hagyománnyal szakító módon is. Nincs abban semmi, ha Ádám teríti meg az asztalt, s Éva hasogatja odakint a tűzifát. A probléma rendszerint abból fakad, hogy Ádám és Éva az égvilágon semmiben sem állapodnak meg. Amikor a startpisztoly eldördül, a legtöbbször szó sem esik arról, hogy mit várnak egymástól. Van, hogy később se, csupán csendes frusztráltsággal könyvelik el: a másikkal lehetetlen együtt élni.

Mindannyian ismerjük a klasszikus élethelyzetet, amikor a langymeleg szombat délutánon a lakótelep több generációja együtt kergeti a labdát a házak közti gyepen. A gyermeki önfeledtséget szinte semmi sem árnyékolhatja be, talán csak a harmadikról kitekintő termetes Vicuska, aki – fittyet hányva a kiélezett meccshelyzetre – gyengéden szólítja férjét: „Ádám, azonnal indulás haza!” S ha ez nem lenne elég egy lehajtott fejjel távozó, meglett férfiembernek, úgy természetesen megkapja a sporttársaktól is: „Ádikám, majd telefonálj, kérlek, hogy száradtak az edények!” Minden valamirevaló férfitársaságban kíméletlenül megy a permanens savazás, ám azt azért érdemes látni, hogy nem a házimunka tesz bennünket szánalmas papuccsá, hanem a meghunyászkodás, a konfliktuskerülés, a dominancia hiánya. A téma kapcsán végzett felmérések azt mutatják, hogy még a házimunkákban aktívan részt vállaló férjek is kijelölnek maguknak olyan tiltott zónákat, ahová semmilyen körülmények között nem merészkednek, tekintve, hogy azok végképp "férfiatlan" tevékenységek. (A mosogatás tipikusan ilyen.) Mondani sem kell: ez is totális ökörség. Az égvilágon semmivel sem nőiesebb tett inget vasalni, mint port törölni, vagy fordítva. Sokkal inkább üres és tudattalan homlokzatvédésről van szó, teljesen elvtelenül kijelölt határokkal, a megtépázottnak érzett férfiasság utolsó védőbástyáival.

A fő gondom a házimunka kérdésköre kapcsán is az, hogy ezt a tisztán pragmatikus kérdést oly sokan megkísérlik átrángatni a morál felségterületére. A férfiak egy része szeret arra hivatkozni, hogy a dédapjuk nemhogy nem mosogatott soha, de a neje és lányai egyenesen összerezzentek, amikor délben elfoglalta helyét az asztalfőnél, s remegő izgalommal várták, elégedett-e a sülttel a ház ura. Nem kíván mély elemzést, hogy ez a múltba révülő, meglehetősen groteszk világkép mennyire nem jelent erkölcsi alapot a hímek otthoni passzivitásához. (Ráadásul a patriarchális berendezkedés szószólói csupán az ókori és középkori ideákat hajszolják, az azokat megelőző kilencvenezer évet, avagy a modern kor évszázadait már nem tekintik hivatkozási alapnak. Meglehetősen önkényes és következetlen eszmerendszer.) Természetesen az asszonyokat sem kell félteni. Ők aztán igazi világbajnokok abban, miként kell hamis, mégis megkérdőjelezhetetlen erkölcsi talapzatot ácsolni bármihez, ami a házasélettel összefügg. Ők, a NŐK, ők az ANYÁK, ők a HÁZTARTÁS VEZETŐI, s ebből fakadóan nem csupán mindent jobban tudnak, de álláspontjuk nem is képezheti vita tárgyát. A férfi nem csupán köteles részt venni a házimunkában, de azt akkor és úgy kell végrehajtania, ahogy azt neje - hiszen ő tölti be a szakértői státuszt - előírja számára. És ha tízből két férj vissza mer szólni, a "maradj csendben, felébrednek a gyerekek!" kártya mindig előhúzható... Valójában végtelenül szomorú, hogy béna és elavult szokásokra, hagyományokra építjük az együttélés minden elemét, ahelyett, hogy megkérdeznénk a másiktól: te mit szeretnél? A házastársi veszekedések kétharmada simán elkerülhető lenne, ha a felek tisztában lennének az elemi erkölcs alapjaival. A házimunkában, de valójában az együttélés minden mozzanatában egyetlen olyan tényező létezik, amely morális súllyal bír, ez pedig az adott szó. Minden egyéb fakultatív és szabadon variálható.

Ha mosogatógép nem lenne, már rég elváltunk volna című írásában Takács Judit a házimunka nemek szerinti megosztását elemzi, európai kitekintéssel. A dolgozatból kiderül, hogy nincs egyetlen olyan ország a kontinensen, ahol a nők több szabadidővel rendelkeznének, mint a férfiak. A skandináv térségben viszonylag kiegyenlített a helyzet, azonban Közép- és Dél-Európában az asszonyok átlagosan napi egy órával többet dolgoznak, mint a férfiak, amennyiben a munkahelyi és az otthoni teljesítményeket összegezzük. (Olaszország a csúcstartó, itt majdnem másfél óra a különbség!) Kozma-Vízkeleti Dániel klinikai szakpszichológus a téma kapcsán így ír: "Újragondoljuk a családon belül betöltött férfi és női szerepeket, aminek vannak olyan vonatkozásai, amihez egyelőre nem tudunk alkalmazkodni, ezt illetik többen a válság szóval. Ennek lezárásához egy-két emberöltő szükséges, amíg a felborulás után kialakul az új közmegegyezés." Alig hiszem, hogy igaza lenne. Igazából nem is értem, miért van szükség e téren bármiféle közmegegyezésre. Mintha abban akarnánk társadalmi konszenzusra jutni, hogy a U2 vagy az Aerosmith munkássága jelentősebb. Nem lehet, hogy mindenki csak simán úgy él, ahogy akar? A magam részéről a konzervatív, "az asszonynak a konyhában a helye" típusú megközelítést épp olyan problémásnak látom, mint amikor társadalmi normává kívánjuk emelni a nemek közti egyenlőséget házimunkák végzése terén. Ha már két ember van annyira felnőtt, hogy képesek döntést hozni az összeköltözésről, illene annyira érettnek lenniük, hogy az otthoni teendőket is képesek legyenek leosztani egymás közt, függetlenül attól, hogy miként ment ez otthon, vagy hogy miként megy Stockholmban.

Bedő Imre A húsvéti locsolás a Férfiasság próbája? című, a Férfiak Klubja honlapján megjelent írásával ma délelőtt találkoztam. Mint minden húsvéthétfőn, ezúttal is egy kerti partin vettünk részt, melyen - a sztenderd forgatókönyv szerint - a gyerekek bokrok tövébe rejtett csokitojásokat kerestek, a férfiak boroztak, a nők pedig visítva rohantak a szódásszifon elől. Szokásomhoz híven ezúttal is szóvá tettem, mennyire idegenkedem az olyan béna néphagyományoktól, mint amilyen a locsolkodás. Ezen a ponton nyomták a kezembe a szóban forgó cikket.

"Jó az, ha már kora gyermekkorukban puhaságra és tunyaságra neveljük fiainkat? Mert mi más lenne az, hogy húsvét másodnapján, hétfőn, amikor a locsolás napja van, a lusta apák és a kényeskedő anyák meggátolják önmagukat és gyermekeiket abban, hogy erőt merítsenek egy olyan néphagyományból, amelyik a férfiasság megnyilvánulásáról és a nőiesség dicséretéről, a férfiak nőkért tett erőfeszítésének demonstrálásáról szól." - kezdi a szerző. Már e felütésnél éreztem, hogy valami nagyon idegen földre tévedtem. Tényleg az a férfiasság legjellemzőbb és legkívánatosabb megnyilvánulása, ha ketten lefognak egy nőt, a harmadik pedig megküldi egy vödör vízzel? Nem mondom, hogy nem jó móka. Ha valakinek ez bejön, lehet rajta röhögni. De mitől férfias ez? És miként demonstrálja a nőkért tett erőfeszítést? A leghalványabb elképzelésem sincs. Tudom, hogy velem van a baj. Színtisztán urbánus lelkem nem érti a vidéki romantikát. Biztosan léteznek olyan tájegységek, ahol a csajok a mai napig bírják azt, ha az ünneplőbe bújt legények csapatostul rájuk rontanak. Van abban népi báj, ahogyan a szanaszét áztatott leány - hálája jeléül - pálinkával, süteménnyel és festett tojással kínálja a férfiasság próbájának hőseit. Valójában még visszafogott is a szódásszifon-szertartás, hiszen annak idején az ivóvályúba is befektették a csajokat, mondván, hogy egész esztendőben illatosak maradjanak. (Ezért hívták e napot vízbevető hétfőnek.) A baj csupán az, hogy ma már a civilizált világ nagyobb hányada városokban él, ahol e vidéki rituálé egyetlen eleme sem működik. A nyalka legények helyett tántorgó rokonok érkeznek; tiszta víz helyett a legpusztítóbb kölnikkel támadnak, ráadásul a csajok is hamar ráébrednek, hogy ebből az egész bohóckodásból az égvilágon semmit sem élveznek. "És szóljunk az anyákról is. A kényeskedő, 'jaj már megint büdös leszek' siránkozásról. A ’nem fogok egész nap haptákban állni’ fanyalgásról. Arról, hogy mit üzennek azzal lányaiknak és fiaiknak, hogy bujkálással töltik az év egyetlen olyan napját, amelyik férfi és nő kölcsönös tiszteletének ünnepe?" - Bedő Imre is pontosan érzékeli, amit jómagam is már több mint negyven éve: a csajok jelentős része húsvéthétfőn lelép otthonról. Számomra ez azt jelenti, hogy a locsolkodás hagyományával van gond. A cikk szerzője szerint a csajokkal. Érdekes.

"Húsvétkor megtanulunk bánni a férfiasságunkkal és a nőiességünkkel. Gyakorolhatjuk ezt! A férfi szívdobogva verset mond a nőnek, a nő meg fogadva azt, fürdik a feléje irányuló figyelmességben. Jó alkalom a férfiaknak arra, hogy egyértelműen ők kezdeményezzenek, ők táplálják férfi és nő összefonódó energetikai csodáját. Mert mi másról szólna a locsolóversikékből ismert virágokat ápoló kiskertész fiúk és a virágszál lányok szimbólumának megélése." Ha van valami, amitől igazán hülyét kapok, azok a locsolóversikék. Akárhányszor hallok ilyet, minden alkalommal felsír bennem a kultúrember. Ha a komplett tradíció kapcsán nagyítóval keresnénk olyan elemet, amelyben a férfiasság megmutatkozhat, úgy az alkotói véna megnyilvánulása ilyen lehetne. Tényleg annyira magasra tette a néphagyomány a lécet a "zöld erdőben jártam, kék ibolyát láttam..." kezdetű lírai csodával, hogy azt lehetetlen megugrani? Tényleg van olyan felnőtt férfiember, aki az ilyen és ehhez hasonló elcsépelt vackokat pironkodás nélkül elő tudja adni? S ha nincs ilyen, akkor a kisiskolás fiainkat miért szívatjuk ezekkel? A húsvéthétfő egyetlen kiemelkedően kreatív lehetősége, hogy tollat ragadjunk, s valami önálló szellemességet fabrikáljunk, kukába hajítva az olyan frázisokat, mint a zöld erdő, a piros tojás, nem is beszélve a virágszál lányokról. Persze, a valóság az, hogy alig akad olyan, aki veszi a fáradságot az alkotásra. És mondani sem kell: az így születő versikék többsége sem ébreszt mást a hallgatóságban, csupán szekunder szégyent. (Tisztelet a kivételnek, Norbikám!)

A húsvét a tavasz eljövetelének ünnepe. A keresztény egyház ilyenkor Krisztus feltámadására emlékezik, ám jól tudjuk, eredete ennél jóval messzebbre nyúlik vissza. Az életet, a termékenységet ünnepeljük, s a hétfői locsolkodás is e szimbólumot viszi tovább. Még csak szemérmes balladai homályról sem beszélhetünk, nem hogy túlságosan elvont költői képről; mindenki számára egyértelmű, hogy mit takar az, ha egy fiú meglocsol egy lányt. A kérdés csak az, hogy ez mitől válik közösségi élménnyé? Mit szimbolizál és mitől válik a férfiasság próbájává, ha falkában rontunk a csajokra, lefogjuk őket és kíméletlenül ellátjuk a baját mindegyiknek? "Ez az ünnep egy közösségi ünnep. A közösség összetartozásának, mélységi gyökereinek ápolásáról szól. Az ereje természetesen a férfitól indul(na). A férfi az, aki erőt véve magán, szándékosan feláll a foteljéből, ünneplőbe öltözik és elindul tiszteletét tenni a nőknél." Az az igazság, hogy tényleg nem vagyok semmi jónak az elrontója. Az égvilágon semmi gondom azzal, ha kilépünk a monogámia szégyenlős világából és a szerelmet közösségi élménnyé tesszük. A megerőszakolósdi is kifejezetten kedvelt szexuális játék, s nemigen találunk kivetnivalót benne, ha minden érintett élvezettel bólint rá. A legtöbben jólesően emlékezünk vissza azokra az éjszakai, balatoni fürdőzésekre, amikor a gátlásosabb lányokról fél tucat fiú tépte le bugyit... Ezeknek a pillanatoknak megvan a maga varázsa, de aligha nevezném bármelyiket a férfiasság próbájának.

"Az apák szégyene ez. Mert gyermekkorban ez az apákról szól. Hogyan is vághatna bele egy kisiskolás az autós távolságra lakó osztálytársnője meglocsolásába? A férfi erő kiáramlásának, megmutatásának, próbára tételének lehetőségét az apák kell biztosítsák, akkor, amikor még ezt a gyökeret táplálni érdemes: gyermekkorban!" Nincs vitám azzal, hogy apaként érdemes példát mutatnunk fiainknak. Messze a legjobb, ha tőlünk tanulják meg, hogy mit jelent a férfi erő, a határozottság, a dominancia és nőkkel való helyes bánásmód. De alig hiszem, hogy a húsvéti locsolkodás ehhez bármit is hozzátenne.

Mi sem bizonyítja jobban e népi hiedelem széles körben elterjedt mivoltát, mint az, hogy számtalan nyelven számtalan verziója ismert. "A lustaság a bűn melegágya" - talán ez volt a legutóbbi módozat, amit hallottam. Persze, akárhogy is fogalmazzuk meg, attól még ugyanúgy téveszme marad.

Nem vitás, hogy a közmondás szellemisége ezúttal is a vallásból eredeztethető. A hét főbűn között - melynek valójában egyike sem igazi vétek - megtaláljuk a restséget is. A képlet végtelenül sztereotip: a tétlen embert a szükség vagy az unalom előbb-utóbb bűnre csábítja. Természetesen e felvetés nem nélkülöz minden valóságalapot, láttunk már ilyet. Csakhogy létezik számos egyéb körülmény is, amellyel a népi "bölcsesség" egyáltalán nem számol.

1. Az energiatakarékos működés evolúciós előnyt jelent. A legzseniálisabb emberi találmányok - a keréktől kezdve a gőzgépen át a robottechnikáig - mind az emberi munka hatásfokának javítását, más megközelítésben a kényelmet szolgálják. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a homo sapiens lustaságának gyümölcsei.
2. Ebből fakadóan a 21. század átlagemberének munkája már közel sem olyan izzadságos, mint a korábbi történelmi korokban. Ezerféle szakma létezik, ezek egy része kifejezetten szórakoztató és élvezetes. Elménk ráadásul megállás nélkül dolgozik; az igazán kreatív megoldások sok esetben a tétlenség pillanataiban születnek.
3. Minél fejlettebb egy társadalom, annál kevésbé kifizetődő a bűnözés. Ha az emelkedő béreknek köszönhetően egy átlagos, nyugis meló többet hoz a konyhára, mint a piti, ám annál kockázatosabb bűncselekmények, úgy a tétlenségnek a munkavállalás lesz az első számú alternatívája, s nem a törvénytelenség.
4. Nyilvánvalóan léteztek olyan korok, amikor a szabadidő eltöltésére nem sok izgalmas lehetőség adódott. Sivár, ingerszegény környezetben a láblógatás lélekölő lehet, s talán valóban bűnre csábító. A 21. századi civilizációban azonban már irgalmatlanul fantáziátlannak kell lennie annak, akit az unalom gyötör.
5. A durván általánosító címbéli közmondás - a technológiai változásokon túl - az emberiség tudati szintjének emelkedését sem veszi figyelembe. Nem számol azokkal a milliókkal, akik képesek kimondani: ennyi elég. Ők azok az európai és amerikai polgárok, akik - számottevő megtakarítás birtokában - nyugodtan és stresszmentesen élvezik a semmittevést, anélkül, hogy bármiféle bűnös rosszaságon törnék a fejüket.
6.  Arról se feledkezzünk meg, hogy léteznek kifejezetten egészségromboló, önpusztító munkák. Amikor valaki úgy dönt, hogy bányásznak áll, s önként és dalolva tönkreteszi a tüdejét, az minden bizonnyal nagyobb vétket követ el önmagával szemben, mintha a henyélést választaná. Ugyanígy: a túlhajszoltak infarktusa és gyomorfekélye sem kerül magasabb polcra erkölcsi tekintetben, mint a teljes tétlenség.

Ha morálisan helyes világot kívánunk felépíteni, annak egyetlen módja, hogy a tiltó határokat minden esetben a tényleges bűnöknél húzzuk meg; nem előbb, s még véletlenül sem később. A rendpártiak hajlamosak a szükségesnél jóval korábban beavatkozni, míg a tőről metszett anarcho-kommunisták nem tisztelik még a legelemibb erkölcsi törvényeket sem. (Megdöbbentő volt Farkas Zsoltot hallgatni Puzsér legutóbbi Hard Talk műsorában. Szerinte tízmilliók kivégzése sem volt túl nagy ár a szocializmusért. És ez az ember jelenleg is a Miskolci Egyetemen tanít...) Amikor azt az ortodox szellemiséget valljuk, hogy a lustaság a bűn melegágya, olyankor valójában taknyos gyerekként kezeljük a teljes társadalmat, a legkevésbé sem tisztelve az egyén szabadságjogait. A másik szélsőségbe akkor esünk, ha a henyélőknek mindent elnézünk. Azt is, amikor nehéz helyzetükre hivatkozva tényleges bűncselekményeket követnek el, s azt is, amikor az állam kötelezi a többségi társadalmat, hogy eltartsák őket. (Elfeledkezve arról, hogy már a Római Birodalom bukásához is a népnek osztogatott ingyen búza vezetett.) Az egyetlen morálisan helyes út az, hogy a tétlenséget egészen addig ártatlan bohémságnak tekintjük, amíg ténylegesen ártalmatlan bohémságról van szó. 

"A henyélés az ördög párnája." - E poros, rosszízű, az Ószövetség szellemiségét idéző közmondással szemben sokkal igazabbnak érzem a következő frázist: "Nincs lusta ember, csak elégtelen motiváció." És amikor motivációról beszélünk, nem elsősorban a pénzre érdemes gondolnunk. Természetesen alapvető fontosságú, hogy egy fizetés kényelmes megélhetést biztosítson, ám ezen felül már nem a jutalmak és prémiumok jelentik a legfőbb hajtóerőt, hanem elsősorban az élvezet, a tevékenység végzéséből fakadó öröm. Valamennyi munkapszichológiai kutatás ezt támasztja alá, s az értelmesebb vezetők ezt figyelembe véve alakítják ki beosztottjaik munkakörét. Tiszta sor, hogy létezik egy rakás dögunalmas munka, amelyet nem könnyű vonzóvá varázsolni, de azért ez sem lehetetlen. Aki olvasta a Tom Sawyer kalandjai című klasszikust, talán még emlékszik a jelenetre, melyben a főhősnek - büntetésből - kerítést kell mázolnia: "Megjelent a színen Tom. Vödör meszet és hosszú nyelű meszelőt cipelt magával. Végignézett a kerítésen, és mélységes bánat szállta meg a lelkét. A természet ragyogó vidámsága egyszerre elröppent. A kerítés vagy harminc méter hosszú és majdnem három méter magas volt. Tom úgy érezte, hogy az élet reménytelen, súlyos teher. Sóhajtva mártotta meszelőjét a vödörbe, végighúzta a kerítés tetején, néhányszor megismételte ezt a műveletet, majd összehasonlította ezt a jelentéktelen, fehér felületet a végtelen, messze nyúló kerítéssel, és elerőtlenedve leült egy fatörzsre." Mark Twain tökéletesen festi le azt a lelkiállapotot, amelyet monoton munkák végzésekor mindannyian megtapasztalunk. Történetének hőse ugyanakkor valóságos kis zseni, hiszen ezt a lélekölő melót képes úgy tálalni a lassan szállingózó cimboráknak, hogy ez nem is munka, hanem kitüntetés. A srácok lassan könyörgőre fogják, hogy hadd festhessenek, sőt ajándékokat kínálnak számára, ha őket is odaengedi a kerítéshez... Akármilyen csalárd is e trükk, mégis működőképes. Mi több: a pszichológia ma már Tom Sawyer effektusnak nevezi azt a jelenséget, mely szerint ha fizetünk azért, hogy végezhessünk egy tevékenységet, azt szórakozásnak is fogjuk érezni.

Ami a monoton munkaköröket illeti - darabbérben teljesítő varrónő, futószalag melletti munkás, call centeres, parkolóőr stb. -, nem lényegtelen az sem, hogy az automatizáció pont ezeket számolja fel a leggyorsabb ütemben. A magam részéről olyan jövőképet ápolok, amelyben a lustaság kifejezés idővel értelmezhetetlenné válik. Amikor a tevékenységeink oroszlánrészét a kreativitás, a játék, a szórakozás, a valódi élvezet adja, olyankor már semmi szükség sem a noszogatásra, de még a Tom Sawyer-féle zseniális átkeretezésre sem. Talán ezt hívják majd földi mennyországnak.

Nyakunkon a húsvét, Krisztus feltámadásának ünnepe. A következő két hét azonban még a nagyböjt jegyében telik, amely - szemben az üdvösség égi szférájával - magát a földi létezést szimbolizálja, annak minden szenvedésével, gyötrelmével és lemondásával. Mintha így kéne megfizetnünk a későbbi, felhőtlen boldogság árát. A különböző vallásokban számos irracionális, megmosolyogtató, vagy akár pusztító és emberellenes elemet is felfedezhetünk. Amikor az e világi létezést nettó siralomvölgynek tekintjük, s elsősorban a túlvilágtól, a feltámadástól reméljük a valódi megelégedést, létünk értelmét, úgy erre a gondolkodásmódra mind a négy felsorolt jelző érvényes.

Pár napja - a belvárosi autódzsungelben araszolva - a rádióállomások közt szörfözve az egyik katolikus adóra tévedtem, melyen Barsi Balázs ferences hitszónok prédikált, egyébiránt kifejezetten értelmesen. "Aki hisz bennem, annak örök élete van" - idézte János evangéliumát, s a teljes beszédét e gondolat köré építette. Érdeklődésem egészen addig kitartott, míg el nem érkezett a szokásos, egyházi fordulathoz, mely szerint az örök élet nemhogy nem e világon keresendő, de talán nincs is olyan őrült, aki itt, e siralomvölgyben kívánna vég nélküli életet. Amikor ilyeneket hallok, bevallom, nálam azonnal elgurul a gyógyszer. Egyszerűen nem ismerek annál kishitűbb és szánalmasabb attitűdöt, mint amely a teremtett (!!) világot sivárnak és örömtelennek látja. A klasszikus keresztény hit sokunk számára éppen e búbánatos békaperspektíva miatt oly taszító. Czike László A szeretet törvénye című könyvében hajszálpontosan megfogalmazza a vallásos mentalitás önpusztító lényegét: "Mi, jók, nem ezen a Földön akarunk 'jólétben' élni, hiszen egy fenékkel egyszerre két lovon nem lehet ülni; más szóval nincsen olyan szerencsés ember, aki mind a földi, mind az égi karriert megnyerheti. (...)Tekintve, hogy mi, jók a túlvilági paradicsomra, a Mennyek Országára voksolunk, s tesszük rá teljes földi életünket, túl sok jóra, gondtalan, hosszú életre nemigen számíthatunk." Ezzel a hozzáállással még az a legkisebb gond, hogy minden józan lelket eltérít a vallásgyakorlástól. Ami sokkal szomorúbb: erénynek tünteti fel a szenvedést, így konzerválja a lelki nyomorúságot, sőt szélsőséges esetben fanatizálhatja is a hívőket. Teszi ezt úgy, hogy közben tökéletesen félreérti Jézus tanítását. Ha egyetlen mondatban kéne összefoglalni a teljes krisztusi üzenetet, az valahogy így festene: pontosan ugyanaz az életmód vezet a földi boldogság felé, mint amely belépőjegyet biztosít számunkra az after partyra is. Az égvilágon semmi ellentét nem feszül a mámoros, élvezetes és komplex létezés, illetve az Istennek tetsző, erkölcsös életút között. Az emberi értelem ott kezdődik, hogy élből visszautasítunk minden olyan filozófiát, amely földi boldogtalanságot hirdet.

"Tudod, nincs mennyország" - énekelte Demjén Rózsi negyven éve a Várj, míg felkel majd a nap című V'Moto-Rock slágerben, s ez a magabiztos állítás már kisgyerekként is zavart. A nyilvánvaló igazság az, hogy halvány fogalma sincs senkinek, létezik-e bármiféle élet a halál után. Ám amíg ez így van - s borítékolhatóan egy jó ideig még így is marad, hiszen a tudomány egyelőre nem sokat tud hozzátenni a kérdéshez - addig kevés nagyobb ostobaság létezik, mint egy puszta fikcióra feltenni az életünket. Irgalmatlan pofára esés az, ha valaki egész életében a szenvedést választja az öröm helyett, aztán az út végén nem várja semmi. Túl az intellektuális mélyrepülésen: hit, lélek és fantázia dolgában sem ostromol komoly csúcsokat az, aki képtelen összeegyeztetni a földi elégedettséget és a morálisan helyes attitűdöt. Vajon mit tudnánk felhozni egy olyan gondtalan milliárdos életvitelével szemben, aki százaknak ad munkát, jótékony célokat támogat komoly adományokkal, miközben a légynek sem árt? Czike László mondatai igen beszédesek: "A tisztességes ember nem viselkedhet, nem élhet kettős identitás szerint, mintha e világon elfogadná a Sátán (a pénz) uralmát, amíg a túlvilágon Isten bocsánatát és az üdvözülést reméli!" Illetve: "A mélyen istenhívő ember nem hazudhat sem önmagának, sem ennek a szomorú-szép ragadozó világnak. Nem hitegetheti magát azzal, hogy holnap majd újra jó lesz (sose volt jó), hogy az álszent és gonosz kizsákmányolók hirtelen megvilágosodnak, s profit-hajhászás helyett majd önsanyargatókká válnak, illetve szétosztják minden vagyonukat." Engem mindig megdöbbent ez a kommunista lelkület, a pénz és a jómód eszelős gyűlölete és feltétlen hibáztatása. Arra mindenesetre tökéletesen alkalmas az ilyenfajta irodalom, hogy megértsük: az életellenes filozófiák mögött mindig az irigység, a frusztráltság, a kisebbrendűség mindent átjáró érzete húzódik. Semmi könnyedség, semmi nagyvonalúság. Ha valaki boldog és elégedett - mondhatni, Isten útján jár - az magasról tesz rá, hogy a többiek mekkora profitot tesznek zsebre. Jellemző, hogy a szerző egyetlen percig el nem töpreng azon, hogy a másik vagyona és az ő személyes nyomora között van-e bármiféle kitapintható összefüggés (leszámítva az irigységet, persze). A valóság az, hogy a szenvedést hirdető prédikátorok egy része kifejezetten perverz - szadista vagy mazochista -; más része képmutató, s maga sem hiszi azt, amit mond, a többiek pedig szimplán kishitűek. Egyik rosszabb, mint a másik, s nem ismerek egyéb opciót. Ferenc pápa, Barsi Balázs, Czike László és a többi hasonlóan gondolkodó fejében talán meg sem fordul, hogy a földi élet - még a maga tökéletlenségében is - mennyire pazarul komplex és örömteli lehet. A jajgatókat, a siránkozókat, az életuntakat és depressziósokat nemhogy nem rázza fel ez a fajta világlátás, de egyenesen visszaigazolja, legitimálja alapbeállítottságukat. Az élet: siralomvölgy. Csoda, ha zokognak?

Amennyiben a vallások valódi célja a béke és harmónia megteremtése volna, valójában semmi másra nem kéne fókuszálniuk, mint az emberi jólétre. Közhelyes igazság ugyanis, hogy a sikeres társadalmi integráció egyik alappillére a bőség. Aki kielégítően érzi magát a bőrében, az aligha akar bántani másokat. Az agressziót minden esetben a tudatlansággal párosuló frusztráció szüli. A terroristák üzemanyaga nem csupán a vallási fanatizmusból eredő eszelős gyűlölet, de tettükhöz az is elengedhetetlen, hogy ne legyen semmi veszítenivalójuk. Az Iszlám Állam egyik fiatal, öngyilkos merényletet végrehajtó katonája a következő búcsúlevelet hagyta hátra: "Kedves családom, kérlek, bocsássatok meg! (...) Szerettétek volna, ha megnősülök. Az Úr segedelmével 72 szüzet veszek feleségül." Ha ennek a szerencsétlen srácnak csak egyetlen jóravaló barátnője akadt volna, egész biztosan nem cserélte volna le 72 fantázia szülte lányra. A pókerasztalnál bárki megtapasztalhatja, milyen az, ha ellenfelének nincs valódi veszítenivalója. Egy versenyen, ha vészesen fogy a zsetonkészletünk, egy idő után az jelenti az optimális stratégiát, ha szinte bármilyen lapokkal all int mondunk. Ez a jelenség tökéletesen modellezi a valóságot. Ahhoz, hogy békés, nyugodt és felelősségteljes életet élhessünk, hogy ne jelentsünk a társadalom számára időzített bombát, elengedhetetlen, hogy legyen némi veszítenivalónk. Az az ideológia, mely szerint a földi lét csupán siralomvölgy, a legjobb táptalaja az emberek közötti kegyetlenkedésnek.

Tekintve, hogy a túlvilág ködös ígérete csakis akkor vonzó, ha földi életünk pocsék, a különböző egyházaknak nem is áll érdekükben, hogy híveik boldogok és kiegyensúlyozottak legyenek, hiszen onnantól kezdve mi szükségük volna a hagyományos vallásra? (Olyan ez, mint az egészségügy. Ha hirtelen mindenki meggyógyulna, milyen feladatuk maradna a doktroknak? A különbség csak az, hogy egy igazán elhivatott orvos akkor boldog, ha páciense - betegségétől szabadulva - távozik, s többé vissza se néz. A lelkipásztorok ezzel szemben szeretnék egyben tartani a nyájat, akár a permanens bűntudat árán is.) Szerencsére azért nem mindenki osztja ezt a végtelenül kicsinyes - bár tökéletesen racionális - megközelítést. Ma már léteznek olyan úttörő papok - példának okáért Pál Feri -, akik igyekeznek azt nyújtani a híveknek, amire valódi szükségük van, s a lelki egészségre helyezik a hangsúlyt. Nincs könnyű dolguk, mert számos rideg, rosszízű beidegződéssel kell szembemenniük, ám egyedül ők azok, akik bármiféle értéket és jövőt jelenthetnek az egyház számára.

Amióta csak ember él a Földön, azóta foglalkoztatja a fantáziánkat az örök fiatalság és a halhatatlanság gondolata. Ezek mind a mai napig sima fantasy-elemnek számítottak, azonban - szemben a feltámadással, mely továbbra is csupán ködös ábránd - lassan kézzel fogható, elérhető valósággá válhatnak. A vénséget és a halált az elöregedő sejtjeink okozzák. Igen ám, de ha megfelelő klinikai kezeléssel - időről időre - cserélni tudjuk e sejteket, úgy elvileg nincs számunkra lehetetlen. Steve Horvath, a Kaliforniai Egyetem genetikaprofesszora egy 2013-as kísérletében négy speciális gén segítségével felnőtt őssejteket alakított át embrionális őssejtté, amellyel a felnőtt bőrsejtek epigenetikai korát egy magzatévá fordította vissza. Ez is azt vetíti előre, hogy az öregedés folyamata korántsem irreverzibilis. Semmi okunk rá tehát, hogy a földi lét nyomorúságain keseregjünk, s egy elképzelt túlvilágban keressünk vigaszt. Lehet, hogy a mi életünkben az örök fiatalság még elérhetetlen marad, de talán az unokáink számára már teljesen természetes lesz, hogy nem csak pár évtizedre kell berendezkedniük. Számunkra addig is ott van a sport, a diéta, az egészséges életmód. Arra mindenképpen jók az esélyeink, hogy 100-120 évet eltöltsünk a bolygón, minden különösebb jajveszékelés nélkül.

"Isten országa nem jön el szembetűnő módon. (...) Isten országa köztetek van." - A jézusi üzenet a Napnál is világosabb. A küldetésünk a legkevésbé sem az, hogy passzív letargiában végigvánszorogjunk e földi siralomvölgyön, miközben egy másik világról álmodozunk. A lecke adott: a magunk szerény eszközeivel érdemes azon munkálkodnunk, hogy e bolygó egyre inkább közelítsen ahhoz az állapothoz, amelyet Isten országának nevezhetünk. Ha semmi mást nem teszünk, mint hogy talpra állunk, s kirángatjuk magunkat az életuntságból, már azzal is rengeteget mozdítunk a világon. Ha nem akarunk bonyolult spirituális összefüggésekbe belemenni (energiaszintek, tudati szintek, pillangóeffektus, stb.), elég, ha csak arra gondolunk, hogy a környezetünket a továbbiakban már nem mérgezzük állandó nyavalygásunkkal.

A kereszténység húsvétkor Jézus feltámadását ünnepli. A magamfajta szkeptikus ebben az örömben nemigen tud osztozni, ám ebből nem következik az, hogy számomra a húsvét semmit sem jelentene. Amit jómagam érzek, az nem más, mint végtelen hála. Egyrészt azért, amiért a jelenkorban élhetek. Egészen biztos vagyok abban, hogy manapság Jézus is simán megérné a nyugdíjas éveit, senki sem akarná a vérét venni. Még a múlt században is munkatáborban, vagy gázkamrában végezte volna. Feltehetően Robespierre is megszavazott volna számára egy guillotine-t, és semmi kétségem afelől, hogy III. Ince pápa is simán lemészárolta volna eretnek tanai miatt. Valószínűleg ma sem lenne ünnepelt sztár; a baloldali sajtó ugyanúgy ízekre szedné, ahogyan a jobbosok is. Még nem jött el az a kor, amely a krisztusi üzenetet a helyén kezelve értékelni tudná, de legalább fizikai atrocitás már nem érné szavaiért. A másik, amiért hálát érzek, az Jézus elemi filozófiája, mely szerint a földi élet maga a potenciális Paradicsom, s még véletlenül sem siralomvölgy. Vagy legalábbis nem kell feltétlenül annak lennie.

A legtöbben egyetértünk abban, hogy a szégyen nagy dózisban kifejezetten mérgező. Sokan vannak ugyanakkor, akik - Pascal címbéli mondásának igazat adva - azt vallják, hogy némi szégyenérzet azért jól jön az embernek. Egyszerűen azért, hogy távol tartsa az illetlen, vagy bűnös tettektől. Jómagam úgy látom, hogy ez sem egyéb, mint idejétmúlt, dohos téveszme. A valóság az, hogy fikarcnyi szükségünk sincs semmiféle szégyenérzetre.

Ez a történet is a Paradicsomból indul. Ádám és Éva még minden szorongás és gátlás nélkül élvezi a naturista park minden örömforrását, csupán a bűnbeesést követően változik meg világképük: "Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy meztelenek. Ezért fügefalevelet fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak." A képlet meglehetősen szimpla: a szégyen része az almalopást követő retorziónak, mégpedig oly módon, hogy önmagunkat büntetjük vele. Amennyiben a paradicsomi állapotokat tekintjük ideálisnak és elérendőnek, valószínűleg a legelső tennivalónk, hogy szögre akasztjuk minden szégyenérzetünket.

Már maga a nyelv is meglehetősen beszédes. A "szégyentelen" kifejezés néhány generációval ezelőtt még komoly morális elmarasztalásnak számított. Manapság kizárólag az ortodox zsidó közösségekben, a szélsőségesen bigott keresztényeknél és az iszlámhívők körében értelmezhető ily módon. A nyugati kultúrában már csupán egy kaján vigyor kíséretében tudjuk kiejteni ezt a szót. Ám azzal, hogy a szexualitás kikerült a morál felségterületéről, még bőven maradt forrása a különböző szégyeneinknek. Kínos, ciki, zsenáns, cinkes, gáz - lesül a bőr a képemről, legszívesebben a föld alá süllyednék - elképesztően sokféle módon kifejezhetjük kellemetlen, szégyellnivaló dolgainkat. Már ez a nyelvi gazdagság is arra utal, hogy kifejezetten gyakori jelenségről van szó, melynek kezelésével van dolgunk bőven. Persze, az egészséges lelkűek utólag kiváló standup előadásokat produkálnak zavarba ejtő momentumaikról, ám az továbbra is magyarázatra szorul, hogy miért érezzük magunkat oly kényelmetlenül a szóban forgó pillanatokban. Az meg különösen, hogy az igazán gátlásosak miért képtelenek feldolgozni ezeket a helyzeteket.

S hogy mi is valójában a szégyen? Egy szimpla, hétköznapi frusztráltság annak kapcsán, hogy nem vagyunk elég jók, nem vagyunk elég értékesek. Százféle síkon megjelenhet, legjellemzőbb módon az adottságaink és a teljesítményeink miatt szoktunk szégyenkezni. Hemzseg a net az olyan cikkektől és posztoktól, melyekben lányok, asszonyok panaszkodnak, hogy nem mernek levetkőzni a párjuk előtt, mert olyannyira nincsenek megbékélve a saját testükkel. A mell különösen érzékeny terület; nem sok olyan nővel találkoztam életem során, aki maradéktalanul elégedett lett volna természetes adottságaival. Nos, ha van értelmetlen szégyenérzet, úgy az ilyenre tökéletesen elmondható. Ha nem találom magamat elég vonzónak, úgy a megoldás az, hogy formálni kezdem a testemet, s még véletlenül sem az, hogy pironkodva lekapcsolom a villanyt. Kevés dolog képes annyira tönkretenni az intimitást, mint amikor Éva retteg társa reakciójától. Talán csak az, ha félelme megalapozott, s Ádám lelkesedése valóban pillanatok alatt szertefoszlik.

Hasonlóan értelmetlen a teljesítménykényszerből fakadó szégyenérzet is. Alfie Kohn meséli el a Szülők feltétel nélkül c. könyvében azt a történetet, amelyben egy televíziós talkshowban együtt szerepelt egy hétéves teniszcsillaggal, akinek pályafutásába szülei elképesztően sok pénzt és energiát fektettek. Amikor a műsorvezető megkérdezte a kisfiút, hogy mit érez, ha mérkőzést veszít, a gyerek csak annyit motyogott halkan: "Nagyon szégyellem magam". Ha van tragikus következménye a maximalista nevelésnek, úgy az ilyen attitűd kialakulása mindenképpen annak mondható. Ez a szegény kissrác már hétesztendősen elfelejtette - vagy talán soha meg sem tanulta - hogy a tenisz valójában egy gyönyörű játék, melyet elsősorban élvezni kell. Nyilván mindenkit dühítenek a rontott szervák és az elbénázott röpték, ám ezekért egyáltalán nem muszáj eszelősen haragudni önmagunkra. Valójában mindazokról, akik a kiválónál gyengébb teljesítményük miatt éreznek szégyent, elmondható, hogy a legkevésbé sem önazonosak. A munkára, a sportra, a játékra nem valami önmagáért való örömforrásként tekintenek, hanem kizárólag mint a társadalmi sikeresség eszközére. Ha nem kapnak pozitív visszajelzést, lőttek a bizonytalan lábakon álló önbecsülésnek. (Nem túlzás: a legtöbb boldogtalanság abból ered, hogy nem elsősorban a saját szükségleteinknek kívánunk megfelelni, hanem külső - szülői, főnöki, gyóntatóatyai, reklámok diktálta - elvárásoknak.) Ez az ostoba teljesítménykényszer a nyugati civilizációban milliók életét mérgezi, s tölti meg felesleges szégyenérzettel. Ugyanerről a tőről fakad a férfiak csetlő-botló ügyetlenkedése is, amikor idegen nőket kell megszólítaniuk a délutáni forgatagban, vagy a pesti éjszakában. Ha sikerülne tudatosítani magukban, hogy nincs vesztenivalójuk, hogy az esetleges kudarc nem jár együtt törvényszerűen a szégyennel (ez csupán a rossz szocializáció hozadéka), úgy sokkal könnyebben létesítenének kapcsolatot bárkivel. Valószínűleg a profi randiguruk legnehezebb feladata, hogy tanítványaik elméjéből száműzzenek minden felesleges és gátló szégyenérzetet.

Ahogy mindenkinek, nekem is akadt pár kínos pillanatom rövidke életem során. Az egyik legemlékezetesebb, amikor egy banki projektet vezetve nyakkendős yuppiként egy egész decemberi délelőttöt végig arcoskodtam a megrendelő pénzintézet osztályvezetői előtt. Délben az egész stábbal helyszínt váltottunk, s épp hogy kiléptem a bank épületéből, a lefagyott járdán akkora hátast dobtam, amilyet csak múlt századi burleszkfilmekben látni. Annyi lélekjelenlétem még maradt, hogy büdösbogárként a hátamon fekve sikerült kipréseltem magamból: "Ezt azért ne csinálják utánam!" A másodpercek alatt összetört imidzsemen még tovább rontott, hogy - hála a bőrtalpú cipőnek - ugyanezt a jelenetet egy fél percen belül sikerült egy az egyben megismételnem... A pénzintézeti kollégák csak a júniusi, projektzáró vacsorán, három tequila után mesélték el, hogy milyen vinnyogó röhögésben törtek ki távozásom után.

Egy másik személyes élményem során volt alkalmam megtapasztalni, milyen az, amikor valaki igazán komoly belső tartással bír, olyan tudati magasságban, ahová nem ér fel semmiféle szégyen. Egy céges mulatságon vettünk részt, s már nem volt fiatal az idő, ám mi még mindig brutálisan lármáztunk a szálloda halljában. Hajnali három óra táján megjelent a lépcsőfordulóban egy ötvenes fickó, papucsban, csíkos pizsamában. Igazi lúzernek tűnt, egészen addig, amíg meg nem szólalt: "Nézzék, itt lakunk az első emeleten, két kicsi gyerekkel, akiknek jót tenne, ha pihenhetnének. Megtennék, hogy valamivel csendesebben vígadnak?" Körülbelül másfél perc alatt spriccelt szét a társaság. Egy ilyen kérésre egyszerűen lehetetlen nemet mondani. Amikor valaki mer ennyire kiszolgáltatottá válni, miközben képes tökéletesen megőrizni nyugalmát és hidegvérét, abban olyan lelki erő lakozik, mely mindenkiben tiszteletet ébreszt.

Mindent egybevetve azt mondhatjuk, hogy minden korábbinál szégyentelenebb, ebből fakadóan igazán szerencsés korban élünk. Nem is olyan régen még letörölhetetlen szégyenfoltnak számított, ha egy lány házasságon kívül került áldott állapotba; ha nem ment férjhez 25 éves koráig; ha egy fiú soha nem volt katona; ha valaki elveszítette a munkáját; ha balkezes, vagy homoszexuális volt a családban. Léteztek idők, amikor a sértésre automatikusan párbaj, vagy akár háború volt a válasz. A szégyentelenség egyik legpozitívabb hozadéka, hogy drasztikus mértékben csökkenti az erőszakot és a vérontást. Ha a különcségben nincs semmi szégyellnivaló, akkor nincs miért megsértődni és elégtételt követelni. Ma már csak az igazán primitív kultúrákra jellemző, hogy nem bírják a kritikát, nem értik a viccet, s minden bántónak ítélt szóra agresszióval reagálnak. Különösen furának találom, hogy a ténylegesen prűd korokban, amikor szinte minden lélegzetvételt merev társadalmi keretek szabályoztak, így valamennyi kilengő térdig gázolhatott a megvetésben, a társadalmi büntetések során az emberi méltóságot gyakorlatilag semmire sem becsülték. Özvegy Németh Jánosné ellen 1638-ban a csepregi városi tanács - hamis vádaskodásért - a következő ítéletet hozta: "Az pellengéren marok vesszőkkel meztelen az hóhér hatalmasul megverje." A kaloda, a nyilvános botozások, a keresztre feszítettek megfosztása ruháiktól - mind a megszégyenítést szolgálták. Lassan ötven felé közelítek, s már van egy-két dolog, amit értek a világból, ám azt a mai napig nem sikerült megfejtenem, hogy a népléleknek miért oly kedves a másik ember megaláztatása, megszégyenülése. Sosem felejtem el azt a szívbemarkoló esetet, amikor az egyik alsó tagozatos iskolatársamnak egy Duna-parti napközis foglalkozás alkalmával sikerült telepakolnia a nadrágját. Ez már önmagában rém kínos, de a dráma még csak itt kezdődött. A hihetetlenül tapintatos tanárnője - háromszáz gyerekszempártól kísérve - a tisztás közepén, egy slaggal tisztította meg a szerencsétlen gyerek fenekét. A baleset fizikai nyomait ugyan sikerült lemosnia róla, ám az eset emlékét aligha: egészen nyolcadikig mindenki ezzel a történettel azonosította. Őszintén tisztelem a lelki erejét, ahogyan ezt a terhet cipelte, s mind a ma napig haragszom az ostoba és érzéketlen napközis tanárra, akinek még ezek után is volt pofája pedagógusnak nevezni magát. 

Nem vitás, hogy van dolgunk a szégyennel, ráadásul küldetésünk kettős. Az első: lehetőség szerint kerüljük, hogy bárkit bármilyen helyzetben megszégyenítsünk! Az nem kérdés, hogy a szólásszabadság alapjogunk, így valójában bárkinek bármit a fejéhez vághatunk. Ám az már a saját döntésünk, hogy élünk-e a tapintat áldásos eszközével, s a beszólásokkal, cinkelésekkel csak addig a határig megyünk-e el, amíg a dolog még jópofa, s nem okoz a másiknál homlokzatvesztést. A második, hogy mi magunk végleg szabaduljunk meg minden maradék szégyenérzetünktől. Ennek természetesen nem az a célja, hogy innentől kezdve vállalhatatlan tetteket hajtsunk végre. Hanem az, hogy döntéseinket ne a gátlásaink, a félelmeink, a tudattalan tartalmak irányítsák, hanem az elegancia, a jó ízlés és a tudatosság. Az emberré válás egyik alapmozzanata, hogy a barbár szokásokkal saját belátásunkból szakítunk, s még véletlenül sem azért, mert a szúrós szemű szomszédok szerint szégyellni kellene magunkat.