Amikor Gróf Széchenyi Istvánt politika ellenfele, Kossuth Lajos a legnagyobb magyarként emlegette, alig hiszem, hogy nagyon mellétrafált volna. Széchenyi oly sokat tett az ország felemelkedéséért, hogy lényeges projektjeit, kezdeményezéseit, alkotásait egy rövidke posztban szinte felsorolni sem lehetne. S bár szellemiségét manapság elsősorban a konzervatívok méltatják, gondolatai és tettei az adott korban kifejezetten progresszívnek számítottak. Törvény előtti egyenlőséget hirdetett; síkra szállt a liberalizált tulajdonviszonyok és a szabad kereskedelem mellett; támogatta a nemesi adómentesség eltörlését. Jómagam - liberális elveket vallva - abszolút példaképnek tekintem. Csupán a címbéli mondásával van némi vitám.

"Akkor élsz, ha másokért élsz" - ez a gondolat végtelenül nemes és nagylelkű, ám alig hiszem, hogy általános érvénnyel bírna. Széchenyi hatalmas dolgokat vitt véghez, mindazonáltal ehhez - a jó szándékon és a bölcsességen túl - anyagi erőforrási is bőséggel adottak voltak. Az egyik leggazdagabb magyar arisztokrata család sarjaként szükségletpiramisának alsóbb régióival nemigen kellett törődnie. Mondhatnánk: nem tette földönfutóvá az a gesztus sem, amikor egy évi jövedelmét ajánlotta fel az MTA felállítása érdekében. Ha körbenézünk, azt látjuk, hogy a vagyonos emberek jelentős része manapság is nagy hangsúlyt fektet a jótékonyságra, a nagyívű társadalmi célok megvalósítására. Demján Sándor közel hétmilliárd forintot költött fiatal tehetségek felkarolására, mozgássérültek támogatására és egyéb karitatív célokra. Leonardo DiCaprio dollármilliókat áldoz környezetvédelmi projektekre. Bill Gates is azon dolgozik, hogy valahogy megmentsük bolygónkat az ökológiai katasztrófától. Persze, mi mást is kezdhetnének e hírességek a pénzükkel, befolyásukkal, szabadidejükkel? Három-négy alkalom után már Bora Bora is dögunalom, muszáj magasabb célokat kijelölni. A földlakók túlnyomó többsége azonban sosem jut el erre a pontra. Akinek az energiáit teljességgel felemészti a létfenntartás és az utódok gondozása, az sosem fog álmatlanul forgolódni a szén-dioxid-kibocsátás és a globális felmelegedés miatt.

Nagy emberek nagy tetteit látva gyakran felsóhajtunk és a mesés önzetlenségről kezdünk áradozni, szemben a hétköznapok rút egocentrizmusával. Meggyőződésem, hogy helytelenül tesszük. A magam részéről teljes egészében Georg Klein, a magyar származású svéd rákkutató meglátását osztom: "Valóban önzetlen cselekedetek nem léteznek. Aki mégis ezt állítja, az hamis és félrevezető frázisokat hangoztat, és szándékosan félreértelmezi az ember pszichológiáját." Természetesen a nemes tettek értékéből az égvilágon semmit sem vesz el az, hogy hátterében ugyanúgy önző motivációk állnak, ahogyan a kapzsiságból, a hatalomvágyból, vagy épp a hedonizmusból fakadó cselekedetekében. Mindezt nem azért kell világosan látni, hogy a másokért vállalt nagyszerű erőfeszítések fényét elvegyük. Szó sincs erről. Sokkal inkább az a cél, hogy világossá váljon: a tettek értékét a legkevésbé sem a belső mozgatórugók határozzák meg. Amikor egy súlyos közlekedési baleset után élet és halál közt lebegek, s egy kitűnő sebész keze nyomán sikerül visszatáncolnom a földi Paradicsomba, olyankor aligha számít bármit, hogy ezt a remek orvost az emberbarátság, a szakmai büszkeség, vagy épp a pénzéhség vezérli. Igazából tökéletesen mindegy. Ennek a mellékkörülménynek legfeljebb az ő lelki egészsége szempontjából lehet jelentősége. Bár mindez a napnál is világosabb, a többség valamiért mégis képtelen átlátni. Ha egy könnyed társasági beszélgetés során szóba kerül, hogy Schobert Norbi, Rubint Réka, Lifetilt Tomi, Emily Skye, Brian Hawn, vagy bármely életmódguru ezrek életét emeli magasabb szintre, menetrendszerűen érkezik a magyaros reakció: "ki ne találd már, hogy önzetlenül teszik, nagyon is jól keresnek ezzel..." És??? Mit számít ez? Mi több, jómagam azt gondolom: minél vastagabbra hízik a bankszámlájuk, annál hitelesebben képviselik elveiket, termékeiket, szolgáltatásaikat. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy halmozottan hátrányos nemzet vagyunk. Évszázadokon keresztül hallgattuk a katolikus hazugságot az altruizmus üdvözítő voltáról, majd negyven éven át ugyanez a lemez ment, csak már kommunista nyelvezettel. Szomorú látni, hogy nem csupán a nagyszüleim és a szüleim, de részben még a saját generációm tagjai, a mai negyvenesek is erősen sérültek. Ideje volna már a sarokba hajítani azt az ostoba és pusztító mentalitást, amely mindenkitől önzetlenséget vár, s ez alapján hoz ítéletet a másik ember felett. Pokoli zsákutca.

S hogy miért nem létezik valódi önzetlenség? Egyszerűen azért, mert az evolúció nem igazán díjazza. Amit mi elnagyoltan altruizmusnak nevezünk, az valamilyen formában mindig önző génjeink játéka csupán.

1. BIZNISZ - Egy-egy populáción belül már az állatvilágban is számos példát látunk az együttműködésre. Ennek egyik legtermészetesebb motivációja az üzletszerű kölcsönösség: én  kurkászlak téged, cserébe te is kurkászol engem. Ha elmulasztanád viszonozni kedves szívességemet, holnap már hiába számítasz rám. Az ellenérték természetesen lehet bármi; a csimpánzoknál a szexért húst csereügylet kifejezetten jellemző a hímek és a nőstények között.
2. ROKONSZELEKCIÓ - Egy percig sem lepődünk meg azon, ha egy nősténymedve akár élete árán is védelmezi kicsinyeit. Ez az ösztön az embernél is alapvető. Valójában az állatvilágban megfigyelhető, altruizmusnak ható jelenségek döntő többsége a rokonszelekcióból fakad. A méheknél a steril nőstények dolgozóként segédkeznek anyjuknak a további utódok létrehozásában. Egyes madárfajok hangjelzéssel figyelmeztetik társaikat a ragadozó közeledtére, s ezzel magukat sodorják veszélybe. A földimókus ugyanezt teszi, speciális füttyjelet alkalmazva. Ezekre az önfeláldozó gesztusokra is kielégítő magyarázattal szolgálnak az önző gének, hiszen az adott csoportban szinte kivétel nélkül rokonok is tartózkodnak. 
3. SZEXUÁLIS SZELEKCIÓ - Az evolúciós biológusok szerint a látszólag önzetlen gesztusaink egy részét a szexuális szelekció hívta életre, magyarul: imponálni szeretnénk a csajoknak. A férfiak például nagyságrendekkel gyakrabban adnak aprót az utcai koldusnak, ha épp egy becserkészendő nővel sétálnak, mintha egyedül lennének.
4. TÁRSADALMI ELISMERÉS - Megfigyelték, hogy lelkesebben és gyakrabban mennek véradásra azok, akik ezért karszalagot vagy kitűzőt kapnak, ami lehetővé teszi, hogy mások már messziről tudják, hogy ők vérdonorok. Ezeket az embereket a társadalom, de szűkebb társaságuk is nagyra tartja, és a munkaadók is szívesebben alkalmazzák őket.
5. ÖNBECSAPÁS - "Sok embert ismerek, akik csak azért próbálnak segíteni másokon, hogy ne kelljen szembenézniük a saját problémáikkal." - Paulo Coelho meglátása is feltétlenül idekívánkozik. Az altruizmus gyakran nem egyéb, mint beteg játszma, a megoldatlan kérdések szőnyeg alá söprésének elősegítője. A legtöbben találkoztunk már ilyen személyiséggel: soha semmire, de főleg önmagára nincs ideje, mert oly nagy szükség van rá mások életének egyengetésében, miközben a sajátja romokban hever.
6. LELKI EGÉSZSÉG - Amikor nem várunk viszonzást, nincs vérrokon a láthatáron, se meghódítandó nő, továbbá abban is biztosak lehetünk, hogy jótettünkről az égvilágon senki sem értesül, valamint beteg játszmát sem folytatunk, olyankor sem kizárt, hogy a nemes utat választjuk. Talán ez az a konstelláció, melynek kapcsán a leginkább elhisszük, hogy mégiscsak létezik valódi önzetlenség. Az igazság azonban az, hogy még amikor kiegyensúlyozott háttérrel irgalmas szamaritánusként viselkedünk, olyankor is a saját belső szükségleteinket elégítjük ki. Elménk a másodperc tört része alatt elvégzi azt a számítást, mely összeveti ráfordításainkat és a várható pszichológiai profitot. A tudat, mely szerint jó emberek vagyunk, érző szívvel és segítőkész kezekkel, szinte megfizethetetlen. Minél súlyosabb a katasztrófa, annál nagyobb az esélye, hogy részt veszünk a mentésben. Ugyanakkor: minél nagyobb áldozatot kíván tőlünk az aktív segítségnyújtás, annál valószínűbb, hogy mégiscsak távol maradunk. Szimpla matek.
   

A valódi önzetlenség hiányának egyenes következménye, hogy számos eszmerendszer tökéletesen ingatag alapokon áll. A kommunizmus és az intézményesített kereszténység tipikusan ilyen, de az önfeláldozó hazafiasságot elváró nemzet is ugyanide sorolható. "Haljon meg a haza értem!" - kiáltott fel James Joyce, s ezt a mondatot sokan a mai napig botrányosnak ítélik, holott morális tekintetben még nagyítóval sem találnánk benne semmi kivetnivalót. Száz éve még dicső tettnek, mi több, erkölcsi kötelességnek számított, hogy az ember - ha a szükség úgy kívánja - az életét adja a hazájáért. Ez ugyanúgy igaz volt magyarra, franciára, németre. Mára ebből az attitűdből nem sok maradt. A konzervatívok ezt morális hanyatlásnak látják, abszolút tévesen. Az élet tisztelete ott kezdődik, hogy a saját életünkre is tisztelettel tekintünk, vagyis képesek vagyunk szembenézni mérhetetlen önzésünkkel. Eljutni a racionalitás azon fokára, ahol világosan látjuk, hogy nincs értelme ideológiákért tűzbe menni, lényegesen magasabb tudati szintet feltételez, mint a lánglelkű mártíromságé. A közelmúltban magam is rákaptam a Trónok harca című sorozatra, mely nem csupán pazarul naturalisztikus képi világával és akciódús cselekményével veszi le az embert a lábáról, de a középkori mentalitást is kiválóan tálalja. Kevés kivételtől eltekintve a szereplők mindegyike hataloméhes, dölyfös és forrófejű. Mindezt persze muszáj nemes csomagolással fedni, így a kulcsszavak: becsület, hűség, kötelesség. Csupán egyetlen karakter létezik, aki tudatosság terén magasan a többiek fölé emelkedik, groteszk módon épp Tyrion, a törpe személyében. Ő az, aki képes megőrizni könyörületességét, méltóságát és erkölcsi tartását anélkül, hogy a gőg legkisebb jelét is mutatná. Amikor fenyegetően megkérdik tőle, hogyan szeretne meghalni, így felel: "Nyolcvanévesen az ágyamban, borral a hasamban, farkammal egy asszony szájában." Alig hiszem, hogy létezik ennél tisztességesebb és igazabb válasz.

"Akkor élsz, ha másokért élsz" - állítja Széchenyi, de sokan még ezt is képesek cifrázni: "A másokért való szenvedés váltja meg a lelket." Ezek már Keszei István költő szavai, melyek számomra oly idegenül csengenek, mintha nem is egy nyelvet beszélnénk. Hitem szerint az egyik legnagyobb téveszme az, amikor a világot az önzés és az önzetlenség mentén kívánjuk két térfélre osztani. Mivel önzetlen cselekedetek nem léteznek, sokkal reálisabb volna okos és ostoba önzésről beszélni. Ez utóbbi a szűklátókörűségtől egészen a kegyetlenkedésig terjedhet, míg előbbi segít újrafogalmazni a legnagyobb magyar mondását: "Akkor élsz igazán, ha elsősorban magadért élsz. Saját vágyaidat pedig úgy tudod a legteljesebb mértékben kielégíteni, ha másokét is szem előtt tartod." 

Senki sem bújhat ki a saját bőréből; kutyából nem lesz szalonna; s hiába csókolgatja bárki, a csúf béka sem változik soha daliás királyfivá. Nincs mit tenni, minden eleve elrendeltetett... Kétségkívül létezik ez a lehangoló világlátás, s nem csupán a közmondások világában, de tíz emberből nyolcnak az elméjében ugyanúgy. Pedig aligha van bármi értelme a létezésnek, ha semmi esély a fejlődésre.

Fundamentalizmus, hagyománykövetés, az ősi szokások tisztelete... akik ezekben utaznak, mindig úgy tálalják, mintha megkérdőjelezhetetlen erkölcsi értékekről volna szó, holott a legtöbb esetben nem jelentenek mást, mint végtelen testi-lelki-szellemi renyheséget. A változás kényelmetlen és macerás, így a legegyszerűbb rásütni minden újdonságra a "bűnös" bélyeget. Az egyik legviccesebb jelenség az, amikor elpuhult, C-kategóriás férfiak kardoskodnak a monogámia, a hűség, a felbonthatatlan házasság intézménye mellett. Végtére is, van ebben ráció: sokkal egyszerűbb az asszonyt, a korszellemet, a megromlott erkölcsiséget hibáztatni minden kudarcért, mint bármiféle erőfeszítést tenni azért, hogy értékesebb emberré váljunk. Tény, hogy a világ az elmúlt ötven-hatvan évben rengeteget változott. A nők számára immár nyitott a munkaerőpiac csaknem minden szegmense; számos fogamzásgátló módszerrel élhetnek; továbbá senki sem nevezi őket ribancnak, csak mert szeretnek élni. Ez a felállás kártyavárként döntötte össze a korábbi, tekintélyelvű struktúrát, amelyben elég volt férfinek születni ahhoz, hogy a magánélet szférájában félgőzzel is révbe érjen az ember. A civilizált világban ma már aligha építhetnek a srácok arra az egydimenziós vonzerőre, hogy van némi keresetük, képesek eltartani egy családot. A 21. században ez már piszok kevés, s a férfiak egy része rettenetesen szenved ettől. Csupán a tisztánlátás végett: nem minden pasi vesztese a modernkori változásoknak. Az alfák például sosem látott Kánaánt élvezhetnek: minden különösebb elköteleződés, anyagi ráfordítás, vagy erköcsi aggály nélkül dönthetik halomba a béklyóikat vesztett lányokat-asszonyokat. A középkategóriás srácok helyzete nem változott lényegesen: bár az alfák szüreteléséből többnyire kimaradnak, azért valódi panaszra nincs okuk; ha akarnak, képesek társra lelni és családot alapítani. A legrosszabb helyzetben értelemszerűen azokat találjuk, akik vonzerő tekintetében erős kihívásokkal küzdenek. Akiknek tényleg muszáj volna kibújni a bőrükből.

Bár az egyedülálló nőknek rendszerint még ma sem könnyű sétagalopp az életük, az mindenképpen a modern idők mellett szól, hogy van választási lehetőségük. Semmiképpen sem muszáj elviselniük maguk mellett egyetlen idióta férfit sem, csak azért, hogy a megélhetésük biztosított legyen. Mindez azt jelenti, hogy több a társtalan hím, mint valaha a történelem során. Ez a jelenség megfelelő válaszért kiált, s a férfitársadalom meg is szült pár lehetséges reakciót. Az egyik a fent már említett ortodox vonal, mely az idő kerekét forgatná vissza - tökéletesen reménytelenül. Egy másik lehetséges út a versenyből való kiszállás, amikor a legény úgy dönt: nem kíván energiát áldozni arra, hogy megfeleljen a nők által diktált, a korábbi időkhöz képest jóval magasabb követelményrendszernek. Az önmagát MGTOW-nak nevező mozgalom (Men Going Their Own Way - a maguk útját járó férfiak) tagjai magasról tesznek a társadalmi elvárásokra: Nem alapítanak családot, az igazán radikálisok még a csajozást sem erőltetik. A magam részéről szimpatizálok minden olyan törekvéssel, amely a görcsös akarás elengedését célozza, ám ezzel együtt sem hiszem, hogy ez lenne a legegészségesebb férfireakció. Sokkal előremutatóbbnak tartom az önfejlesztés útját, amikor minden korábbi kudarc emlékét hátrahagyva megpróbálunk kibújni a saját bőrünkből. Világos, hogy a csúf varangyból sohasem lesz délceg királyfi, de egy egészen elfogadható békává bizonyosan átformálható. Világosan látni kell: a nők szemével nézve csupán kétféle hím létezik: hősök és lúzerek. Ezen a pályán nincs középút és az átjárás sem könnyű. Minden valamirevaló férfi első számú életfeladata, hogy hőssé formálja magát, s kiszemelt zsákmánya elé már ebben a minőségében lépjen.

A magam részéről egyáltalán nem értem azokat a srácokat, akik nemet mondanak a fejlődésre. Nem állítom, hogy semmi sem könnyebb, mint önmagukat vonzóvá formálni, ám egy 21. századi, egészséges férfiember kilátásai aligha reménytelenek. Az állatvilág hímjei - szemben velünk - egyáltalán nincsenek irigylésre méltó helyzetben. A maguk szimpla világában a hierarchia csaknem kőbe vésett. Egy átlagosnál kisebb méretű gorilla sohasem lesz alfa, ahogyan egy satnya tollazatú páva szaporodási esélyei is meglehetősen korlátozottak. Valójában a szavannákon vadászó őseinknek sem volt könnyebb dolga: aki nem született erősnek, atletikusnak, fürgének, harcos kedvűnek, az aligha pályázhatott a falkavezér pozícióra. Ma már egész más a helyzet. A kulturális evolúció legnagyobb vívmánya, hogy az ész legyőzte a nyers, fizikai erőt. Ez azt jelenti, hogy a 21. század férfija megszámlálhatatlanul sokféle módon igazolhatja rátermettségét. Természetesen a negyvenezer évvel ezelőtt működő fittségjelzők - szimmetrikus arc, markáns áll, széles váll, lapos has, stb. - a mai napig meghatározóak. Azonban megjelent a színen egy sor olyan vonzalmi kapcsoló, melyekről őseink még csak nem is álmodhattak. Egy villámkezű szólógitárosnak, egy milliárdos szoftverfejlesztőnek, vagy egy befutott színésznek aligha kell ügyes mamutvadásznak lennie ahhoz, hogy beindítsa a csajok fantáziáját. Azt is világosan látni kell, hogy milyen végtelenül szerencsések vagyunk a nőkhöz képest is. Ha egy lány nem születik szépnek, az tényleg valódi katasztrófa. Pallérozhatja az elméjét, fejlesztheti a humorát, s lehet elbűvölően kedves - ezek mit sem érnek, ha külsejével nem kápráztatja el a férfit. A nők eszköztára a mai napig egydimenziós, míg mi, hímek százféle pályán bizonyíthatunk.

Ha egy férfi úgy dönt. hogy az önfejlesztés útjára lépve megpróbál kibújni a saját bőréből, először is tisztában kell lennie azzal, milyen végeredményt céloz. Mel Gibsonhoz hasonlóan rá kell éreznie, hogy mi kell a nőnek.

 A fenti ábra négy férfi archetípust jelenít meg az erő és az agresszió függvényében:

TŰZOLTÓ - Messze a legvonzóbb karakter. Valódi, nagybetűs férfi, aki az erejét nem kegyetlenkedésre, hanem a bajbajutottak megsegítésére használja. Hangja mély, de szellősen lágy. Minden nő álma. A létező összes szuperhős és pozitív főszereplő ezt a sémát hozza. Superman, James Bond, Jézus... hosszú a sor. Nyilvánvalóan ezt az archetípust érdemes megcélozni, ha az ember önfejlesztésre adja a fejét.

MAFFIÓZÓ - A verseny második helyezettje, egyszerűen azért, mert a nők többségének szemében az erő kívánatosabb tulajdonság a jámborságnál. A nehézfiúk - akiknek hangja mély és félelemkeltő - képesek hatni a legősibb ösztönökre, még azzal együtt is, hogy nem csak a harcmezőn, de odahaza is elcsattan egy-két pofon. Elsősorban bizonytalan, lelkileg sérült nők választják ezt a karaktert, jellemzően olyanok, akiket az apjuk is rendszeresen vert.

KÖNYVTÁROS - Amikor a kamasz srácok kezdenek ráébredni, hogy a csajok jobban vonzódnak a rosszfiúkhoz, mint a széplelkekhez, rendszerint egy dolgot figyelmen kívül hagynak. Itt egy keresztirányú összevetést látunk. A primitív bűnözőpalánta erőt mutat, ebben a dimenzióban valóban vonzóbb a jámbor könyvtáros fiúnál. Ez utóbbi, tesztoszteronhiányos karakternek az a küldetése, hogy tököt növesszen, anélkül, hogy ez agresszióval párosulna. A keresztény vallás egyik legpusztítóbb üzenete, hogy - elfeledkezve Jézus valódi arcáról - ezt az erőtlen archetípust favorizálja.

PARKOLÓŐR - Amikor a gyengeség agresszióval párosul, az minden esetben szánalmas és megmosolyogtató. Ez a karakter a nők számára gyakorlatilag láthatatlan, vagy kifejezetten undort keltő. Amikor a sikertelen és frusztrált férfiak kudarcaikért elkezdik gyűlölni és hibáztatni a világot, s ezen belül is a nőket, valójában a földi pokolba vezető lejtőn indulnak el, egyre mélyebbre és mélyebbre jutva.

A pszichológiai kutatások egyértelműen megerősítik, hogy a párkapcsolatok sikere, illetve bukása elsősorban azon áll, hogy mit tesz a férfi. Ha képes vonzóvá formálni magát, aki ismeri a nők testi-lelki szükségleteit és hajlandó is azokat kielégíteni, úgy gyakorlatilag nyert ügye van, szinte függetlenül attól, hogy társa kényeskedő hercegnő, vagy harcos amazon. Ennek ismeretében végképp fel nem foghatom, hogy a hímek oly széles tábora miért idegenkedik annyira az önfejlesztéstől. Ha eladjuk az autónkat, minimum kitakarítjuk előtte, mert pontosan tudjuk, hogy a látványtuning tízezreket hozhat. Magunkat valamiért nem akarjuk rendbe tenni. Kövéren, foghíjasan, szőrösen és mosolytalanul járunk-kelünk, az ápoltság legszimplább elemeit is megtagadva magunktól, miközben tudjuk, hogy még a legösszetettebb karizma-elemek is tanulhatók, a párkapcsolati trükkök és fortélyok is simán elsajátíthatók. Ha vakok, süketek, vagy bénák lennénk, s kitartó munkával meggyógyíthatnánk magunkat, azonnal nekikezdenénk, s mindent bedobnánk, hogy kibújjunk a régi bőrünkből. Bizonyos értelemben a legtöbben vakok, süketek és bénák vagyunk. Nem is értem, miért nem ragaszkodunk a teljes értékű élethez.

Meglehetősen ostoba húzás volna, ha a címbéli közmondást egy az egyben a téveszmék közé sorolnánk. A türelem ugyanis hallatlanul fontos erény, hiányában semmiféle civilizációról sem beszélhetnénk. A problémák ott kezdődnek, amikor az önuralom túlzott mértékű, s úgy szalad el mellettünk az élet, hogy szinte bele sem kóstoltunk.

“A kielégülés késleltetése nem más, mint a fájdalomnak és az örömnek olyan beosztása, mely lehetővé teszi, hogy előbb túlessünk a fájdalmon, hogy azután felhőtlenül élvezhessük az örömöket. Ez az egyetlen helyes életmód.” - Így ír Morgan Scott Peck amerikai pszichiáter, tökéletesen megragadva a lényeget. Valójában erre az egy gondolatra épül a közgazdaságtan teljes tudománya: ha képesek vagyunk lemondani arról, hogy minden jövedelmünket fogyasztásra költsük, s hajlandóak vagyunk bevételeink egy részét megtakarítani és beruházásokra fordítani, az a jövőben sokszoros gyümölcsöt hozhat. Minden, amit ma fejlett gazdaságnak és jóléti társadalomnak nevezünk, ezen a felismerésen nyugszik. Ahhoz azonban, hogy legyen értelme megtakarítani, a mai kielégülés késleltetését a tőkepiacnak be kell áraznia: ezt hívjuk kamatnak. Számomra fel nem fogható, hogy a három nagy monoteista vallás miért tiltotta évszázadokon át tűzzel-vassal a kamatszedés minden formáját. Talán nem ismerték fel, hogy ez minden gazdasági fejlődés motorja? Talán felismerték, és éppen ezért tették, szándékosan nyomorban tartva a népet? Pedig a kamat - mint a türelem díja - nagyon is beleillik e vallások szellemiségébe. Ahol a lemondást, a böjtöt és az önmegtartóztatást megjutalmazza az Ég, ott nem volna logikus, hogy ez a jutalom kézzel fogható módon megjelenjen? Nem véletlen, hogy az ipari forradalom ideje is csak jóval a reformációt követően jöhetett el; Kálvin volt ugyanis az első jelentós keresztény gondolkodó, aki a kamatszedést megengedhetőnek ítélte (még Luther sem tartotta helyesnek). Az iszlám a mai napig tiltja a kamat minden formáját, a hivatkozási alap természetesen a Korán: „Ó ti, hívők! Féljétek Allahot és engedjétek el a fönnmaradt kamatot, ha ti valóban hívők vagytok! Ám ha ezt nem teszitek meg, akkor fogadjátok hírét egy háborúnak Allahtól és az Ő küldöttétől.” Ha cinikus lennék, azt mondanám, ez a világ legjobb biznisze. Mohamedre hivatkozva az iszlám bankok gyakorlatilag ingyen betétekhez jutnak a hívők millióitól, hogy aztán az így épült tőkét szabadon felhasználják - akár piaci kamatot felszámítva a kihelyezések után...

A viselkedési közgazdaságtan az ökonómiának azon ága, amelyben Nobel-díjjal jutalmazzák az olyan nagyívű gondolatokat, mely szerint az emberek ostobák, irracionális döntéseket hoznak, s képtelenek a tudatos türelemre. A téma kapcsán az egyik legismertebb kísérlet a pillecukorteszt, melyet első ízben a hatvanas években végeztek el Amerikában, s azóta a Föld legkülönbözőbb részein számtalanszor megismételtek. A mutatvány lényege, hogy négyéves gyerkőcök kecsegtető üzleti ajánlatot kapnak; az eléjük helyezett pillecukrot szabadon befalhatják, azonban ha képesek várni vele 15 percig, úgy dupla adagra tesznek szert. S hogy mi történik ezek után, amikor a kísérletvezető elhagyja a bekamerázott szobát? Háromból ketten azonnal, de legalábbis fél percen belül elpusztítják az édességet. A csoport versenyben maradt része erősen küzd önmagával, ám csak páran képesek arra, hogy mindvégig, negyedórán keresztül kitartsanak. A történet persze nem zárul le e ponton, a kutatókat elsősorban az érdekli, hogy e fiatalon tanúsított akaraterőnek és türelemnek van-e hosszú távú, pozitív következménye. A tesztalanyok életének nyomon követése azt találta, hogy az önmegtartóztatásra képes kisgyerekek felnőttként lényegesen sikeresebb életpályát mondhattak magukénak, mint a pillanatnak élő társaik. A kutatás primer üzenete tehát meglehetősen szimpla: akiben van kellő önfegyelem, az borítékolhatóan sokra viszi, szemben a többiekkel. Igen ám, de a kép ennél jócskán árnyaltabb. A későbbi, megismételt kísérletekben már a családi hátteret is alaposan megvizsgálták, és azt találták, hogy a teszten jól teljesítő óvodások jellemzően jobb környezetből valók. A szülők jövedelmi szintje döntően meghatározta a gyerkőcök magatartását, s ez számos kérdést felvet. A szóban forgó kutatások kapcsán elsősorban azt, hogy tesztalanyok felnőttkori sikereiben valóban a türelem erénye játszotta a főszerepet, vagy a família anyagi helyzetébe és társadalmi státuszába volt belekódolva az utódok könnyű diadalmenete? Szintén fontos észrevenni, hogy egy bizonytalan környezetben - melyet éhínség, háború, maffiauralom, vagy hiperinfláció jellemez - az itt és most falánksága nagyon is racionális döntés lehet. (A nép ajkán élő "jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok" közmondás is ugyanennek a nyomornak és a reménytelenségnek a hangján szól.) Türelmesnek lenni, félretenni, megtakarítani - mindezt egyedül a békés jómód teszi észszerűvé. Az a kisgyerek, aki pontosan tudja, hogy ovi után apja elviszi fagyizni, sokkal könnyebben gyakorol önfegyelmet és sokkal lazábban kockáztat, hiszen számára az sem jelent komoly veszteséget, ha a kísérletvezető mégsem állja a szavát (s nemhogy nem kap még egy pillecukrot, de még az az egyet is elveszik tőle). Valahogy így vagyunk ezzel mindannyian. Jómagam például csodálattal vegyes irigységgel tekintek azon pókeres barátaim végtelen türelmére, akik könnyű szívvel dobálnak hatalmas lapokat, mondván, hogy lesz még ezeknél sokkal kedvezőbb helyzet is. A magamfajta, közönséges földi halandó a verseny bizonyos fázisaiban gondolkodás nélkül felakasztja magát egy egyszínű király-tízre, mert a sokéves tapasztalat szerint ennél jobb indulókezet aligha remélhet.

A kielégülés okos késleltetése többnyire a szerelemben is meghozza a maga gyümölcsét. Pontosan tudjuk, milyen eszelős magasságokba lehet felkorbácsolni a vágyat, ha az ember hajlandó némi örömodázásra. Csakhogy ez korántsem jelent olyasmit, hogy hónapokon és éveken át kéne türelmesen várni, amíg a pap végre összeadja a két robbanásig feszült fiatalt. Ez az ősrégi, egyes vallások által idealizált módi nem csak azért szerencsétlen, mert a nyugati világban ma már - a mormonokon és az ortodox zsidókon kívül - szinte senki sem követi. Sokkal inkább azért, mert eleve ostobaság. Lehet érték abban, ha a szerelmesek nem bújnak ágyba rögtön az első kínálkozó alkalommal. Talán abban is, ha adnak egy-két hetet az elfojtott, s egyre perzselőbb izzásnak. Egy idő után azonban folyamat értelmetlenné válik. Egy bizonyos szint fölött már nincs pozitív hatása, a vágy nem fokozható tovább, csupán a frusztrációt dagasztja. Hogy ez a pont hol keresendő, nyilván kapcsolata válogatja. Léteznek ugyanakkor olyan általános sztenderdek, melyekkel nem árt tisztában lennünk. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az első, egész estés randin érdemes eljutni legalább a csókolózásig. Ahol ez nem történik meg, ott többnyire kevés a szikra, s aligha épül belőle szenvedélyes románc. Ami pedig a szexet illeti, a téma egyik legjelentősebb nemzetközi szakértője, Mistery szerint a 7 órás szabály az irányadó. Ez azt jelenti, hogy a megismerkedéstől kezdve az első párnacsatáig átlagosan négyszázhúsz együtt töltött perc telik el. (Nagyságrendileg ennyi idő kell ahhoz, hogy egy nő fizikai és érzelmi biztonságban érezze magát egy férfi mellett.) Néha pörgősebb a tempó, s akár 3-4 óra is elég a teljes kapitulációhoz, esetenként pedig 10-11 óra is kevés. Az ostromlás ezen időszaka takarhat 5-6 rövidebb találkozást, vagy akár egyetlen - reggeltől estig, esetleg estétől reggelig tartó - hosszúra nyúlt randit. A bátrak és gátlástalanok gyorsabban, a félszegebbek valószínűleg komótosabban érnek célt, azonban - szemben a pénzügyi megtakarítások kapcsán jelentkező türelemmel - elnyújtott önfegyelmünkért cserébe e téren semmiféle garantált hozammal nem számolhatunk.

A testiségen túl számtalan olyan terület létezik, ahol a túlzott türelem az égvilágon semmit sem terem. Egy tartósan veszteséges vállalkozást az esetek többségében érdemesebb felszámolni, mint végtelen önfegyelemmel várni a sorsfordító csodára. Egy cudarul működő párkapcsolatban is könnyen előfordulhat, hogy amit a szószékről erényes türelemnek állítanak be, az nem jelent egyebet, mint elnyújtott kínt és elvesztegetett időt. A pénzügyi megtakarítások áldásos hatásáról már esett szó. Igen ám, de egy percig se feledkezzünk el a népi bölcsességről, mely szerint a sírba semmit sem viszünk magunkkal! Egy bizonyos vagyoni szint és egy bizonyos életkor felett már értelmetlenné válik a türelmes kuporgatás; ahogy a szerelemben, itt is érdemes felismerni, ha már a szüret ideje jött el. Nem mehetünk el szó nélkül a pszichoterápia mellett sem. Talán ez az a terület, ahol a türelem, mint mindennél fontosabb érték a leggyakrabban felemlegetésre kerül. Feldmár András könyveiben egy sor olyan pácienséről számol be, akik hosszú éveken keresztül látogatták, sokszor a változás legcsekélyebb jele nélkül. Persze, megértem azt, hogy a terapeutáknak is meg kell élniük valamiből... S túl a cinizmuson: azt is elfogadom, hogy számos menthetetlen lelki sérült számára a másik ember türelmes törődése az egyetlen fájdalomcsillapító; lehet, hogy a gyógyulásra nincs remény, de talán földi pokla egy hangyányit elviselhetőbbé válik. Bizonyára létezik ilyen is, csak egy magamfajta, naiv életigenlő ezt borzasztó nehezen fogadja el. Mindig azt érzem, hogy a végtelen türelem - akár egy szinten tartó drog - sokszor olyan esetekben is gátolja a fejlődést, ahol egyébiránt volna remény az előrelépésre. Pontosan ezt látom Ferenc pápa megnyilatkozásaiban is, aki következetesen kiáll a szegények és a szegénység mellett, de még egyetlen olyan sürgető mondatot sem hallottam tőle, hogy az érintettek tegyenek is valamit magukért. Az Ószövetség világa sem szól másról, mint a türelmes Messiás-várásról, s ez az elem a vallásos keresztényekre is átöröklődik; Jézus második eljövetelében bízva. Hitem szerint ez mind-mind meddő önámítás. Mindez csupán arra jó, hogy sorsformáló személyes felelősségünket a sarokba hajíthassuk. A türelem, mely megfelelő tudatossággal párosulva hegyeket képes megmozdítani, annak hiányában így válik lassú, önemésztő folyamattá.

A türelem rózsát terem? Néha valóban. Ha jó az út, amelyen járunk, de lehetetlen felpörgetni a tempót, olyankor valóban csak a türelem marad, mint valamiféle szükséges rossz, kényszerű nyugtató. A világot azonban a türelmetlenség viszi előre. A laboratóriumi kutatók lázas és sürgető kíváncsisága; a feltalálók égő vágya, hogy innovációjukat működni lássák; az építészek izgalma, hogy kreatív fantáziájuk mielőbb testet öltsön, s az egekig emelkedjen. Alig hiszem, hogy érdemes szenvtelenül végigbandukolni egy életen. Azt pedig pontosan tudjuk, hogy a szenvedély mindig türelmetlen. Kivétel nélkül.

A közmondást, mely szerint le sem tagadhatnánk szüleinket, a történelem és a pszichológia már ezerszer megcáfolta. Lélektani közhelynek számít, hogy a gyerekek vagy modellként tekintenek apjukra, anyjukra, átvéve gondolkodásmódjukat, morális megfontolásaikat és viselkedési szokásaikat, avagy épp ellenkezőleg: fellázadnak és merőben más utakat keresnek.

Tekintsük például azt a nem ritka esetet, amikor a szülő magatartása a legkevésbé sem példaértékű! Tekintélyelvű, diktatórikus, agresszív, büntető, rideg és kegyetlen. Borítékolható, hogy leszármazottja korai éveit nem a felszabadult jókedv, s az önfeledt boldogság jellemzi majd. E gyermekkori traumával többféle módon meg lehet küzdeni. A pozitív út az érett lázadásé, amikor a traumatizált gyerek felismeri, hogy ő maga nem kívánja továbbvinni ezt az örökséget, s tudatosan más irányba fordul. Ezt látjuk az Amerikai szépség c. filmben a marihuánával kereskedő Ricky Fitts esetén (Wes Bentley), aki egyetlen percig sem veszti el a fejét, míg végül - továbbra is józan döntést hozva - elhagyja a szülői házat, s brutális apját. Tény, hogy ez a ritkább eset. A többség jellemzően túlkompenzálással reagál, s igyekszik a világon leverni mindazt a sérelmet, amelyet gyerekként el kellett szenvednie. Ezerszer igazolt pszichológiai igazság: ha a világból egy puskaporos hordót kívánunk formálni, semmi más teendőnk sincs, mint fokozni a szülői szigort. Még a pszichopaták esetén sem intézhetjük el a dolgot egyetlen kézlegyintéssel, mondván, hogy genetikai hibáról van szó. A kutatások azt igazolják, hogy a "harcos gén" jelenléte önmagában csupán potenciális veszélyforrást jelent; ahhoz, hogy aktiválódjon, komoly gyermekkori trauma is szükséges. Ha a történelem nagy vérengzőit tekintjük, jellemzően egyikük kölyökkora sem a kiegyensúlyozottság és a családi harmónia jegyében telt. Robespierre-t apja magára hagyta, Hitler és Sztálin arcán pedig sűrűn csattantak az atyai pofonok, ahogyan Csiang Csing, Mao Ce-tung gátlástalanul kegyetlen feleségének apját is a kíméletlen brutalitás jellemezte.

Érdekes megfigyeléseket közöl Paul Vitz, a New York-i Egyetem professzora az ateizmus pszichológiájáról szóló könyvében. Azt állítja, hogy az ateisták közül sokan azért utasították el Istent, mert apjuk gyenge vagy sértő volt, esetleg teljességgel hiányzott. Vitz életrajzi hivatkozásokkal támasztja alá, mennyire megáll ez Hume, Feuerbach, Nietzsche, Freud, Russell, és Sartre esetében is. Arra is felhívja a figyelmet, hogy ugyanezen időszak legtöbb nagy teistája (köztük Pascal, Berkeley, Wilberforce, Newman, Chesterton, és Barth) ezzel szemben egy szerető, gondoskodó atyát mondhatott magáénak. A szerző szerint ezek a személyes élmények is markáns szerepet játszanak az adott világnézet kialakulásában. Ha egy gyermeknek nincs apja, vagy pocsék az édesapjával való kapcsolata, akkor értelemszerűen nehéz lesz megbíznia a Mennyei Atyában is. Mondhatni: tudatosan, vagy tudattalanul igyekszik messze esni a fájától. Igaz ugyan, hogy a hit egyrészt személyes élmény, kapott ajándék, másrészt intellektuális döntés; ezzel együtt is biztosak lehetünk benne - már csak saját tapasztalataink alapján is - hogy a felmenőkkel való kapcsolat, a gyermeknevelés módja, a szülők példaértékű, vagy elrettentő attitűdje ugyancsak meghatározó tényező lehet. Az persze izgalmas kérdés, hogy mennyiben lenne más a helyzet, ha a monoteista vallások női istenképet ápolnának, s egy Anyaúristenről beszélnénk. Talán Freud és Nietzsche is lelkes templomlátogatókká váltak volna...

TOM ÉS FIA, COLLIN HANKS

KÉT SZÍNÉSZLEGENDA A SUTHERLAND CSALÁDBÓL

JADEN SMITH PONT ÚGY FEST, MINT APJA KAMASZKÉNT

Ha a mai hírességeket tekintjük, a vizsgált téma tekintetében meglehetősen vegyes kép tárul elénk. Tom Hanks fejében például valószínűleg meg sem fordul, hogy apasági tesztet csináltasson, s bizonyára Donald Sutherland és Will Smith sem aggódik különösebben neje hűségét illetően. Sting legidősebb fia, Joe Sumner, aki a Fiction Plane zenekar alapító tagja, nem is fizimiskájában hasonlít leginkább apjára, sokkal inkább torkát tekintve: a két énekhang gyakorlatilag megkülönböztethetetlen. Természetesen ezek, a címbéli közmondást tápláló, látványos esetek a ritkábbak, a legtöbbször korántsem ilyen egyértelmű a rokonság. Tarján Zsófira és anyjára, Hernádi Juditra korántsem mondanám, hogy olyanok, mint két tojás. Még a hangjuk is nagyon más, Zsófi, a Honeybeast együttes frontembere szerint sokkal inkább operaénekes apja hangi adottságait örökölte. Pályaválasztásuk is különböző, miközben mindketten látványosan tehetségesek és sikeresek. Hasonló a helyzet a Benedek famíliában, ahol a zseniális színész (Miklós) fia (Tibor) minden idők egyik legkiválóbb vízilabdázója. Olyan is előfordul persze bőven, amikor a gyerek - legyen bár jóval tehetségesebb az átlagnál - örökké apja árnyékában él, esély nélkül arra, hogy valaha is túlszárnyalja legendás elődjét. Ezt látjuk Julian Lennon esetében, illetve George Harrison fia, Dhani kapcsán is. Mészöly Gézából sem vált akkora futballikon, mint a Szőke Sziklából; s az ifjabb Albert Flórián sem tudta megközelíteni aranylabdás apja sikereit. Fekete László fiai - követve a hagyományt - ugyancsak ringbe szállnak a világ legerősebb embere cím elnyeréséért, ahogyan ifjabb Schirilla György is - apja emlékét ápolva - minden télen átússza a jeges Dunát. Hobo ugyanakkor a legkevésbé sem kacérkodik a kommunista eszmével, sem az aktív politikai szerepvállalással, holott apja a belügyminiszter-helyettes pozícióig is felküzdötte magát... Nem látunk tehát semmiféle egyértelmű trendet sem külső jegyek, sem tehetség, sem pályaválasztás tekintetében. Az alma néha tényleg nem esik messze a fájától, néha pedig igencsak messzire gurul.

Mi tagadás, egy apának jólesően megnyugtató érzés, ha fia külsőleg hasonlít rá, s idővel átveszi szokásit, gondolkodásmódját, akár még szakmáját is. Mi több, voltak idők, amikor ez egyenesen elvárásnak számított. Ha az öreget Istvánnak hívták, mi más nevet kaphatott volna az elsőszülött? Ha az apa patkókovácsként dolgozott, nem volt kérdés, hogy fia mivel tölti majd az egész életét, még akkor sem, ha szíve szerint inkább festőművésznek, vagy vándorszínésznek állt volna. Szerencsére ez a nyomorult attitűd már kiveszőben van. Pontosan kitapintható, mi áll a háttérben: érezze a gyerek kötelességének, hogy apja elcseszett életét neki kell egyenesbe hoznia; reménytelenül kergetett álmait neki kell megvalósítania. Így, a 21, században már elég tisztán látjuk, mennyire erkölcstelen ez a hozzáállás. Talán már eljutottunk odáig a felismerésig, hogy valójában semmiféle elvárást nem támaszthatunk felnőtt gyerekeinkkel szemben. Az Ószövetség persze még ezt is másként látta: "Ha valakinek engedetlen és konok fia van, nem hallgat sem apjának, sem anyjának a szavára, és még ha megfenyítik, akkor sem hallgat rájuk, ragadja meg őt apja és anyja, vigyék ki a város véneihez a helység kapujába, és így szóljanak a város véneihez: Ez a fiú engedetlen és konok, nem hallgat a szavunkra, dorbézoló és részeges. Akkor kövezzék azt halálra a város férfiai mind. Így takarítsd ki a gonoszt a magad köréből! Az egész Izráel hallja meg ezt, és féljen!" A Mózes V. könyvéből származó útmutatás egészen barátságos megoldást kínál a generációk közötti konfliktus rendezésére, talán csak az én finnyás, pesti ízlésvilágom érzi némiképp túlzónak a bünti mértékét. Az igazság az, hogy már az is botrány, hogy háromezer évvel ezelőtt ilyeneket egyáltalán kimondtak, leírtak, törvényként elfogadtak, s vélhetően be is tartottak. Az pedig már végképp érthetetlen, hogy mind a mai napig három monoteista világvallás is szent könyvének tekinti az Ótestamentumot, az ilyen primitív és barbár intelmeivel együtt.

Igazán távol áll tőlem a komcsi szlogen, mely szerint a üdvös volna "a múltat végképp eltörölni". Valójában erre az égvilágon semmi szükség nincsen. Az viszont időszerű volna, hogy számos régi, rossz szokást, beidegződést, hagyományt, szent könyvet és téveszmét magunk mögött hagyjunk, tárgyi emlékeit a múzeumok tárlóiba száműzve, intő jelként megőrizve. Az alábbi mátrix egyértelműen azt sugallja, hogy bőven van remény a jövőt illetően: 

AZ UTÓDOK LEHETSÉGES REAKCIÓI A SZÜLŐI MODELLRE

A békés és szeretetteljes szülői háttér továbbörökítése épp olyan üdvözlendő, mint a mérgező mintákkal való szembefordulás. A jobb alsó sarokban megjelenő verzió pedig csupán teoretikus lehetőség; sem a józan ész, sem a gyakorlati tapasztalatok nem igazolják vissza, hogy jellemző volna pozitív modellek elutasítása az utódok részéről. A problémát egyedül a toxikus mintákhoz való görcsös ragaszkodás jelenti. A magam részéről ezért idegenkedem annyira a kritikátlan hagyománykövetéstől. Az égvilágon semmi sem lesz tiszteletreméltó és érinthetetlen csak azért, mert apáink és nagyapáink az adott sémát követték. Ha létezik olyan küldetés, olyan életfeladat, amely minden földlakót egyaránt érint, az pontosan a kapott szülői minták tudatos kiértékelése és a negatív elemektől való szabadulás. A legkevésbé sem hibáztatható senki azért, amit otthonról hozott, ugyanakkor 100%-ban felelős azért, amit továbbad. Nem a politikusoktól, a népvezérektől és a prófétáktól lesz bolygónk egyre békésebb és élhetőbb hely. Hanem csakis attól, ha képessé válunk szembenézni szüleink hibáival, vétkeivel, mérgező nevelési szokásaival, s hajlandóak vagyunk tudatosan szakítani azokkal. Egyszer minden rossz sorozat véget ér. Ha már nem volt olyan szerencsénk, hogy ez egy korábbi generációban megtörténjen, legalább legyünk mi a végállomás! Legyünk mi azok, akik ha kell, a fától lehető legmesszebb landolunk. Ennyivel minimum tartozunk az utódainknak.

Hinni sok mindenben lehet. Istenben, Sátánban, mennyben és pokolban, szellemekben, démonokban, embereket elrabló ufókban, vagy akár egy sárga kacsában, amely folyamatosan szemmel tart bennünket... A különbség csak az, hogy az előbbieket helyénvalónak és normálisnak, az utóbbiakat elmebeteg megnyilvánulásoknak tartjuk. De legyen bármi is a hitünk tárgya, többnyire nem keresünk mögötte semmiféle matekot. "Hinni szívvel kell" - mondjuk, s be is érjük ennyivel. Ennél azért jóval több van a dologban.

Már az is egy izgalmas felvetés, hogy miért is hiszünk egyáltalán bármiben. Ezt persze elintézhetnénk annyival, hogy tudati szint kérdése az egész. A primitív kultúrák alig tudtak valamit az őket körülvevő világról, így - jobb híján - muszáj volt hiedelmeikre támaszkodni. Ezzel szemben mi, a 21. század büszke és felvilágosult polgárai már oly sok természettudományi ismerettel bírunk, hogy aligha kell létezésünket alaptalan vakhitekre építenünk. Még ha mindez igaz is, a kérdés akkor is jóval árnyaltabb. Mi is hiszünk. Hiszünk a híreknek és az álhíreknek, a tudósoknak és szakértőknek, a politikusoknak és az egyéb megmondóembereknek, néha még a papoknak, guruknak, sámánoknak is. Ez egyrészt elkerülhetetlen, hiszen képtelenség mindent a saját bőrünkön megtapasztalni, másfelől a hit egy evolúciósan nyerő stratégia a hitetlenséghez képest. 

 HÍVŐ STRATÉGIA = + 95 PONT

Az óvatosság elvének pozitív hozadékát látjuk a hívő mentalitást bemutató mátrixon. Jóllehet az álhírek bekajálása jelent némi bosszúságot, azonban az igazságot hordozó információk komolyan vétele bőven kárpótolja az embert. Különösen szembetűnő a hit pozitív hatása, ha egy közelgő, valós katasztrófára kell felkészülnünk. Ezzel szemben a hitetlenek egyenlegén az álhírek ugyan nullszaldósok, azonban jelentős veszteségeket könyvelhetnek el, amikor még a valódi lehetőségeket és veszélyeket is figyelmen kívül hagyják:

HITETLEN STRATÉGIA = -150 PONT

A fenti mátrixok pazarul szemléltetik az óvatos hit stratégiai előnyeit, azonban számos lényeges paraméterrel nem számolnak. A pontszámok egyszerű összesítése például csakis akkor helyes művelet, ha mind a négyféle hírtípus azonos gyakorisággal fordul elő. Rögtön megfordul a helyzet egy olyan környezetben, ahol tíz hamis hírre jut egy igaz (és nem kizárt, hogy a vallási tanok világa ilyen). A modell nem számol továbbá az emberi intelligenciából fakadó kevert stratégiákkal. Lesznek ugyanis olyan hírek, amelyeket a legnagyobb naivitás mellett is szkeptikusan kezelünk, s lesznek olyanok is, amelyeket még a szélsőségesen hitetlenek is gondolkodás nélkül igaznak fogadnak el. Valójában minél többet tudunk a világról, minél inkább átlátjuk az összefüggéseket és értjük a háttérben meghúzódó motivációkat, annál inkább képesek leszünk objektíven megítélni a friss híreket, így egyre kevésbé lesz szerepe hívő vagy hitetlen alapbeállítottságunknak. 

A "jobb félni mint megijedni" elv mentén gondolkodott Blaise Pascal, az ismert, tizenhetedik századi francia matematikus is. Filozófiáját arra a premisszára építette, hogy Isten léte nem bizonyítható, ahogyan az sem, hogy nem létezik. Feltételezte, hogy létéhez végtelen nyereség vagy veszteség társul; míg ha nem létezik, csupán csekély mértékű az ember vesztesége: némi földi öröm és luxus. Mindezekből következően a racionális embernek úgy kell élnie, mintha Isten létezne, vagyis érdemes hinni benne. Pascal gondolatának legfőbb értéke abban áll, hogy ezzel megalapozza a matematika egy új ágát, a valószínűségszámítást, valamint abban a felismerésben, hogy Isten létét is érdemes úgy kezelni, akár egy sportfogadást. Ettől persze következtetése még nem lesz helyes. Azzal még nincs baj, hogy fej vagy írást játszik, egyenlő esélyeket rendelve Isten létéhez és nemlétéhez. Ami viszont már vitatható: a végtelen nyereség és végtelen veszteség feltételezésével automatikusan egy árukapcsolást is végrehajt, evidenciának tekintve a Teremtőhöz szervesen kötődő mennyországot és poklot. Ugyanígy magától értetődőnek tekinti, hogy amennyiben Isten létezik, úgy korának keresztény tanai jelentik a hozzá vezető utat. Valójában számtalan istenkép, túlvilágról alkotott elképzelés és vallási tan létezik, továbbá tetszőleges számú legyártható ezeken felül. A 21. század átlagembere kisebb esélyt ad a pokol létezésére, mint bármely fogadóiroda a Tottenham Hotspur BL-döntőbe jutására a múlt szerdai meccs 94. percében. Ebből fakadóan nem is úgy tekintünk a hitre, mint egy védőoltásra a kárhozat ellen. A legtöbben abban sem hiszünk, hogy az erkölcsös élet önfeladással, vagy különösebb önmegtagadással járna, így ha van is feltámadás, nem gondoljuk, hogy választanunk kéne az evilági és a túlvilági örömök között. Ám még ha - Pascalhoz hasonlóan - el is fogadnánk, hogy az egyház által kijelőlt életstílus az egyedül üdvözítő, az sem vinne közelebb a megélt, valós hithez. Arra sem jelentene garanciát, hogy 70-80 éven át képesek volnánk egy életidegen úton járni, mely ellen minden idegszálunk tiltakozik. Pusztán a szószékről mennydörgő elmarasztalást legitimálnánk, elfogadva azt, hogy esendők vagyunk, szemben azzal, hogy józanok és tudatosak volnánk. Mindezekből következően az istenhit - a sorsunkkal való kufárkodás szintjén - mára már tökéletesen elveszítette a jelentőségét. Megmaradt ugyanakkor egy viszonylag súlytalan, de mégis izgalmas, intellektuális feladványnak, amelyre, míg világ a világ, keresni fogjuk a választ. 

Természetesen a mélyen vallásosak között is akadnak olyanok, akik nem elégszenek meg a "hinni szívvel kell" szlogennel, s kézzelfogható, lehetőség szerint megdönthetetlen istenérvek után kutatnak. Aquinói Szent Tamástól kezdve napjainkig több tucatnyi bizonyítási kísérlet látott napvilágot. Mondani sem kell: ezek egyike sem igazán meggyőző, némelyik egészen megmosolyogtató. A leggyakoribb érv Isten léte mellett a világ látszólagos "finomhangolása". Ha a Föld csak pár kilométerrel távolabb keringene a Naptól, mindannyian megfagynánk, ha csak kicsivel közelebb, elevenen megfőnénk. Nem élnénk túl egy, a földinél erősebb gravitációt, de gyengébbet sem. Napestig lehetne sorolni azokat a finomhangolt paramétereket, melyek éppen úgy jók, ahogy vannak; éppen az adott szintjükön teszik számunkra élhetővé a bolygót. Ezzel a gondolkodásmóddal csupán egy a gond: fordított logikát követ. Nem azért lett ilyen az univerzum, a Naprendszer és a Föld, hogy mi otthonosan érezhessük magunkat benne. Az evolúció révén azért vettük fel a jelenlegi formánkat, mert bolygónk felszínén ez tűnik optimálisnak. Ha például más gravitációs környezetben élnénk, a testünk alaposan megváltozna. Minden olyan űrhajósnak, aki huzamosabb időt töltött a földfelszíntől távol, mérhetően csökkent a csont- és izomtömege, továbbá az egyensúlyérzékelésük is jelentősen módosult. Amikor azon filozofálunk, milyen valószínűtlenül kicsi volt az esélye annak, hogy bolygónkon kialakulhatott az élet, ezt nyugodtan ellentételezhetjük az univerzum térbeli és időbeli végtelenségével. (Ha gondolatban elérnénk a világegyetem végére, jusson eszünkbe, hogy semmi sem gátolja azt, hogy térben végtelen számú párhuzamos univerzum létezzen, vagy időben végtelen számú ősrobbanás és világvége kövesse egymást.) Simán lehet, hogy ebben a percben, amikor e szavakat gépelem, egy paralel világ zöld színű szörnyecskéje is pont ugyanezen elmélkedik. Talán hálát ad az égnek a bolygóját jellemző, frissítő, -200 fokos hőmérsékletért, s a számára nélkülözhetetlen metán légkörért. Egy másik istenérv - a napokban olvastam, igazi ínyencség - azt állítja, hogy az Ószövetség Istene oly haragos, szigorú és büntető, hogy ilyet aligha alkothatott az ember vágyvezérelt fantáziája, ebből fakadóan az Ótestamentumot muszáj hitelesnek tekintenünk... Vicces, hogy az érv kiagyalója elfeledkezik arról az apróságról, hogy pont ezzel a kegyetlen Mindenhatóval lehetett évezredeken át sakkban tartani a hívőket. Az "istenfélő" kifejezés is ebből az ószövetségi, tekintélyt parancsoló és meghunyászkodást követelő istenarculatból fakad. Az egyházi elöljárók tisztességtelen, hataloméhes szegmensének épp egy ilyen Istenre volt szüksége. Sorolhatnám még napestig a különböző istenérveket a "nem teljes pusztulás" bizonyítékától kezdve a "merő akarat" bizonyítékáig, tudományos megalapozottság híján ezek mindegyike üres szócséplés csupán. Az ateisták ilyen szempontból kényelmes helyzetben vannak. Míg Isten létét igazolni viszonylag könnyű mutatvány volna - egyszerűen fel kéne mutatni egy természetfeletti, lehetőség szerint mindenható entitást -, addig nemlétét még elvi síkon is lehetetlenség, így aztán meg sem próbálkoznak vele. Ami az istenérveket illeti, a kedvencemet azért még megemlítem: A) Isten maga a szeretet. B) Szeretem a Guns N' Roses muzsikáját. C) A szeretet létezik, ergo: Isten is létezik. Nos, egy ilyen Isten létezésével a legtöbben könnyűszerrel azonosulni tudunk... 

Hinni szívvel kell? Nem gondolnám. A magam részéről azt vallom, hogy hinni is csupán ésszel érdemes. A hit mindössze egyetlen, hézagpótló szereppel bír: betömködni azokat a réseket, ahová a tudás még nem ér el. Valószínűleg léteznek olyan területek, amelyek a tudomány számára még beláthatatlanul hosszú ideig rejtve maradnak. Ilyen Isten, ilyen a halál utáni élet, ilyen a Földön kívüli civilizációk létezése is. Mindezek kapcsán csupán feltevésekkel és reményekkel élhetünk, egyébbel aligha. Ám a tapasztalat és a józan matek még ezek esetén sem nélkülözhető. Egyszerűen muszáj abban hinnünk, ami a meglévő tudásunk szerint a legvalószínűbb. A mai egyházak többsége vakhitet követel, bár azt még soha senki nem tudta megmondani, hogy ebben mi is az érték valójában. A Biblia szereplőit, akikre folyton hivatkoznak, a legkevésbé sem jelezte a megalapozatlan vakhit. Ábrahám láthatta Szodoma és Gomora brutális pusztulását, csupán a légrobbanás jelenségét nem ismerhette. Mózes előtt szétnyílt a Vörös-tenger, ami a mai kutatások szerint valóban megtörténhetett, csak egy erőteljes és kitartó vihar kellett hozzá, úgy 100 km/órás széllel. A legtöbb bibliai alak kapott valamiféle szokatlan, csodával határos jelet, amit akár Isten jelenléteként is érzékelhetett. A modern kor átlagembere nemigen botlik rejtelmes csodákba, vagy ha igen, előbb-utóbb talál rá valamiféle tudományos magyarázatot. Meggyőződésem, hogy amennyiben Isten valóban létezik, úgy egészen biztosan többre értékeli a józan szkepticizmust, mint a lázas vakhitet. Amikor Bertrand Russeltől, a Nobel-díjas filozófustól megkérdezték, mit felelne, ha Isten a halála után kérdőre vonná hitetlensége miatt, így válaszolt: "Kevés a bizonyíték, Uram, kevés a bizonyíték."

"Nem szeretek a lányokkal cicázni, mert ha baj van, abból nehéz kimászni." - Imigyen szól a magyar nóta. Van ebben az attitűdben valami józan önismeret. Nem vagyok a magam ura, nem tehettem róla, a körülmények áldozata vagyok... - ezeket a nótákat is ismerjük. A közmondásinkban, a népköltészetünkben ez a meghatározó irányvonal: éretlenek vagyunk, erőtlenek, s képtelenek arra, hogy vigyázzunk magunkra. Ebből fakadóan már magára a flörtölésre is úgy tekintünk, mint egy veszélyes, bűnös, kerülendő cselekedetre. Jó nagy idióták vagyunk.

A Férfiak Klubja honlapján nemrég megjelent, Nekem apám miatt ünnep a húsvét c írásban a következőt olvasni: "Apám csak egy nőt szeretett: édesanyámat. Gondosan ügyelt arra, hogy ne mondjon semmi félreérthetőt. Ezt egyrészt azért tudom, mert figyeltem, hogyan beszélt, mit mondott más nőknek, másfelől pedig egyszer azt tanácsolta, ha valaki mellett elköteleződöm, akkor a többi nőnek soha semmi olyat ne mondjak, vagy tegyek, amit félreérthetnek, mert azzal elveszíthetem azt, aki számomra fontos, vagy a köztünk lévő bizalmat." Ez közel ugyanaz a habitus, mint ami magyar nótában megjelenik, még akkor is, ha a máz eltérő. Az egyik hang azt mondja: nem flörtölök senkivel, mert gyenge és esendő vagyok, könnyen bajba kerülhetek. A másik szerint: nem flörtölök senkivel, mert gerinces, jellemes ember vagyok. A lényeg ugyanaz: mindkettő tövestül irtja ki mindazt, ami az élet sava-borsa, alapvető és nélkülözhetetlen fűszere. A flört valójában egy szexuális feszültség, egy párzási rituálé, egy határozott jelzése annak, hogy a másikat vonzónak tartjuk. Egy olyan tánc, amivel mindenki csak nyer. Az is, aki a szépet teszi, hiszen evolúciós ösztönei - még a legprűdebb normák szerint is - ártatlan módon nyernek kielégülést; s az is, aki fogadja, hiszen újabb visszajelzést kap a világtól szexuális vonzerejét illetően. A legnagyobb nyertesek persze az érintettek házastársai. Ennél jobb megerősítést keresve sem találnának annak kapcsán, hogy kincset őriznek; egy olyan emberrel élnek együtt, akit a külvilág is nagyra értékel és kívánatosnak tart. Bevallom őszintén, kevés dolog hizlalja úgy a májamat, mint amikor egy nagyobb társaságban látványosan rámozdulnak gyermekeim anyjára. Természetesen egy laktalan szigeten is tudnám, hogy bitang jó nő, de minden rá irányuló vadász-szempár csak növeli az értékét.

Természetesen nem mindenki gondolja úgy, hogy a másokkal való flörtölés erősíti a házasságot. Nos, ők a kishitűek. Ők azok, akik komoly önértékelési problémákkal küzdenek. Ők azok, akik a lelkük mélyén folyamatosan rettegnek attól, hogy elveszítik a másikat, mert nem érzik elég stabilnak a kapcsolatot; vagy egyszerűen önmagukat látják szánalmasan méltatlannak, aki csak ideig-óráig élvezheti érdemtelen helyzetét, így azt tűzzel-vassal védenie kell. A jelen poszt elsősorban nekik szól. A rossz hír az, hogy a kisebbrendűség érzete csak egy az ilyen ember gondjai között. Ha belegondolunk abba, hogy a flörtöléshez játékosság, spontaneitás, pozitív kisugárzás, illetve többnyire némi humor is szükséges, félő, hogy aki negatívan viszonyul ehhez a teljesen ártatlan és hétköznapi násztánchoz, az nagy valószínűséggel híján van mindezeknek. Valójában az egész emberi történelem másról sem szól, mint hogy miként küzdünk meg ezen hiátusokkal. A pozitív hősök vagy eleve rendelkeznek a szükséges karizma-elemekkel, vagy hajlandóak energiát fektetni ezek kifejlesztésébe, formálásába. A Káinok, a történelem sötét figurái ezzel szemben a tiltást, az elnyomást, s akár a véres leszámolást részesítik előnyben, annyira rettegnek a nyílt és tisztességes versenytől. A fájdalmas igazság az, hogy mindazokról, akik sikeresek a nőknél, egy közös jellemző bizonyosan elmondható: élvezik a vadászatot. Egyszerűen lételemük az, hogy ha vonzó nőt látnak, azonnal a csajozós üzemmódba kapcsolnak. (Az igazán profik még akkor is, ha a nő nem számít igazi bombázónak. Nagyapám, aki hűtőgépszerelőként kereste kenyerét, legendásan ölelgette még a legkövérebb szakácsnőket is. Imádták a csajok.) Akinek a flörtölés a vérévé válik, s még stabil házasságában sem hagy fel ezzel az értékes szokásával, annak az a járulékos előny is megadatik, hogy állandó edzésben marad. Ez jól jön otthon is, és jól jön akkor is, ha kapcsolata véget ér, s ő újra a nyílt húspiacon találja magát. A fájdalmas igazság másik oldala az, hogy a férfiak egy része meg sem tanul csajozni. Úgy vannak vele, mint én a tenisszel. Kipróbálták, ügyetlennek bizonyultak, hagyták a fenébe. Csakhogy teniszezés nélkül le lehet élni egy életet (még ha sokak szerint nem is igazán érdemes), a csajozás azonban megúszhatatlan. Látok, ismerek olyanokat, akik a párkeresés folyamatára sohasem nagyszerű lehetőségként, bizsergő izgalomként tekintenek, hanem valóságos nyűgként, amin jobb mielőbb túlesni. A céljuk csupán annyi, hogy találjanak egy átlagos tramplit, aki enyhíti a téli esték magányát s hajlandó mosni a gatyájukat. A tapasztalatom az, hogy rendszerint ezek a srácok a legelhivatottabb erkölcscsőszök, a flörtölés legnagyobb ellenzői.

A csajozás valódi művészei nemhogy nem zárkóznak el a nyílt flörtöléstől, de valósággal sportot űznek belőle. Egy vérbeli virtuóz, ha barátnőjével/feleségével idegen helyen járva útbaigazításra szorul, kínosan ügyelni fog rá, hogy az elérhető legjobb nőt szólítsa meg. Az átlagos férfiak egy ilyen helyzetben inkább egy kopasz, pocakos fickót keresnek, mert illetlennek tartják a flörthelyzet generálását, vagy mert félnek társuk szúrós szemű reakciójától. Óriási hibát követnek el. Az akció célja ugyanis értelemszerűen nem az, hogy a frissen megszólított bombázóval bármiféle későbbi kapcsolat épüljön. Itt minden a barátnőről/feleségről szól. Ő az, akit muszáj némiképp féltékennyé tenni az effajta ártatlan játékokkal. Ő az, aki előtt világossá kell tenni, hogy bármikor hajlandóak vagyunk felvállalni az esetleges konfliktus kockázatát. Ő az, akinek nap mint nap meg kell tapasztalnia, hogy könnyen és magabiztosan teremtünk kapcsolatot. Ő az, akinek muszáj látnia, hogy más nőktől is pozitív reakciókat kapunk (ami egy hasonló szituációban csaknem garantált). Az ilyen apróságokon múlik, hogy képesek vagyunk-e vonzerőnket az egekig tornászni, vagy maradunk szürke nyúlbélák. Természetesen nincs új a nap alatt; a nők évszázadok óta alkalmazzák a legcsalárdabb szerelmi és párkapcsolati trükköket. Épp itt az idő, hogy felnőjünk hozzájuk, s eltanuljuk fogásaikat. Természetesen nem állítom, hogy mindenkinek szüksége van a hasonló mutatványokra. Akit Bradley Coopernek, George Clooneynak, esetleg Brad Pittnek hívnak, annak tényleg felesleges vesződni bármi ilyesmivel.

Végül említést érdemelnek azok is, akik ismerik és elismerik a flörtölés szépségét, játékosságát, illetve az abban rejlő pozitív potenciált, mégis azt vallják: mivel kitekintés a kapcsolatból, ezért összességében óhatatlanul romboló hatású. Ezzel a kijelentéssel csupán két gondot látok. Az első az, hogy ennek igazságát még soha, senki nem igazolta. Ilyen alapon tényként kezelhetnénk azt is, hogy az esőtánc óhatatlanul esőt eredményez. A másik probléma az, hogy a kapcsolatból való folyamatos kitekintés gyakorlatilag elkerülhetetlen. Megdöbbentő, hogy a szerelmi viszonyok kapcsán ápolt képünket és moralitásunkat még a 21. század elején is arra a tündérmesére építjük, mely szerint létezik a NAGY Ő, aki annyira tökéletes, hogy minden igényünket képes maradéktalanul kielégíteni. Ez a rózsaszínű ábránd a férfiak oldaláról tekintve eleve képtelenség. Tekintve, hogy evolúciósan az örökítő anyagunk minél szélesebb körben való terítésére vagyunk programozva, abszurd elképzelés azt elvárni, hogy egyetlen lányban - még ha minden szempontból tökéletes is - hosszútávon megtaláljuk a világ összes topmodelljét. Egy átlagos, hipergám ösztönöktől hajtott nő szemével nézve a Barbie-álom elvileg nem lehetetlen küldetés, csupán találni kell hozzá egy perfekt palit, egy amolyan Ken-formát. Ilyenből meg viszonylag kevés szaladgál a pesti utcákon. A gyakorlat tehát azt mutatja, egyszerűen muszáj kitekintgetni minden kapcsolatból, mert aligha lelünk olyanra, aki egyszerre lesz nagyszerű szerető, megértő barát, gyengéd szülő, segítő társ, zseniális nevettető és ügyes ezermester. Ha a másik a vágyálmaink 70-80%-át képes hosszútávon kielégíteni, úgy már bőven optimális társnak mondható. No de mi lesz a fennmaradó 20-30%-kal? Az örömtelen aszkéták ilyenkor szoktak lemondásról papolni, tökéletesen feleslegesen és értelmetlenül. A valóság az, hogy alapszükségleteinket nem tudjuk, de nem is szükséges elnyomnunk. Mehetünk mással is az esti koncertre, ehetjük másnak a főztjét, s megvitathatjuk mással az aktuálpolitikai történéseket. Nincs ebben semmi, nem kell mindig együtt lógni. Csak azt kell észrevenni, hogy ez is mind-mind kitekintés a kapcsolatból. A prűdeket azért zavarja a flörtölés, mert szexuális felhanggal bír. Igen ám, de ettől még nem bomlasztja jobban a kapcsolatot, mint bármely más kikacsintás. Ismerjük azt a feleségtípust, aki naponta felhívja az anyját, és órákon keresztül csacsognak? Személyes tapasztalatom szerint az összes ilyen nő élete gyorsvonatként száguld a biztos válás felé. (Nem kívánok hibáztatni senkit, lehet, hogy a férj egy érzéketlen tuskó, akivel képtelenség két szót váltani, miközben valakivel azért muszáj megbeszélni a problémákat.) Érdekes módon ezt a jelenséget sokkal ritkábban kritizálják, mint az ártatlan flörtölést. Pedig egy könnyed enyelgés a postásfiúval tizedannyit sem árt a házasságnak, mint a kedves mamával való szövetkezés a gonosz férjjel szemben. Persze, lehet azt mondani, hogy mindkettő az érzelmi éretlenség jele. Csakhogy amíg azt, aki képes leválni a köldökzsinórról, felnőttnek nevezzük; addig arra, aki már nem érez késztetést a flörtölésre, azt mondjuk: halott.

Bár a cím a Jelenések könyvéből való, jómagam nem ott találtam rá, hanem még egy annál is szörnyűbb műben, Tóth Tihamér A tiszta férfiúság című munkájában. Nem mai darabról van szó, ez a borzalom - mely tizenhat nyelvre lefordítva komoly nemzetközi karriert futott be - kereken száz évvel ezelőtt látott napvilágot. Ha valaki abban a meggyőződésben él, hogy a katolikus valláshoz fűződő kegyetlenkedések a középkorban véget értek, annak - kijózanító jelleggel - feltétlenül ajánlom a szóban forgó remeket. Nem szeretnék igazságtalannak tűnni, Tóth Tihamér alkotása valójában nem említhető egy lapon az inkvizítorok máglyáival. Ez a könyv csupán szüleim és nagyszüleim generációjának lelkét mérgezte. De azt profi módon.

A tiszta férfiúság teljesen véletlenül került a kezembe. (Ha hinnék a sorsszerűségben, azt mondanám, a könyv maga talált rám, akart tőlem valamit.) Testvérem könyvtárát rendeztem, miután az - egy komolyabb hagyatéknak köszönhetően - majd kétszeresére hízott. Amikor egy számomra ismeretlen kötetről első ránézésre nem tudom eldönteni, hogy mely szakterülethez soroljam, muszáj beleolvasnom. Nos, az első mondat, ahol a könyv kinyílt, a következő volt: "Hiszen orvosilag bebizonyított tény, hogy az a fiatalember, aki túl korán nősült (például húsz-huszonkét éves korában) és így a házasságban korán elégíti ki ösztöneit – pedig megengedett módon –, maga is rendesen korai halállal hal meg, de gyermekei is. A szervezetnek tudniillik a teljes kifejlődéshez szüksége van azokra a nedvekre, amelyeket az illető a korai házaséletben elhasznált." Hangosan felnyerítettem, s már abban a pillanatban tudtam, hogy ezt az intellektuális szárnyalást egyszerűen kötelező elejétől a végéig elolvasnom. Rövid utánjárás után kiderült számomra, hogy a szerző a 20. század egyik legjelentősebb katolikus gondolkodójának számított, továbbá Veszprém püspökének címét is viselte; A tiszta férfiúság pedig a két világháború között minden magyar középiskola számára kötelezően beszerzendő olvasmánnyá nőtte ki magát (OIIT 4/1924. sz. rendelet). Másnap villámgyorsan végeztem is az alig kétszáz oldalas kötettel, am a kezdeti, önfeledt vigyor helyét a felháborodás és a harag vette át. E könyvnek ugyanis semmi egyéb célja nincs, mint bűntudatot és félelmet kelteni a kamasz fiúkban, a szexualitás teljes palettája kapcsán. Amint az idézett részben is láthattuk, a szerző nem retten vissza a hatalmas tévedésektől és orbitális hazugságoktól sem. Ilyen gyöngyszemekből akad még bőven: "Gondold meg, hogy a bűnös nemi életével eltékozolt nedvek szükségesek lettek volna a gerincvelőnek és az idegeknek táplálására." Illetve: "Semmi annyira nem készíti elő a testi szervezetet a sorvadásra, mint ez a bűn. Mint telhetetlen pióca, szívja el tőle a jókedvet, letörli arcáról az ifjúság rózsáit, kioltja szeméből a lángoló tüzet. Mert az az anyagveszteség, amelyet bűneikkel eltékozoltak, majdnem húszszor annyi vérveszteséggel egyenlő gyengülést okoz szervezetünkben; ez az anyag tulajdonképpen maga az életerő, ami – minden orvos tanúsága szerint – feltétlenül szükséges a szervezet külső és belső felépítéséhez, az izmok ruganyosságához, a csontok erősségéhez, a szem fényéhez, az értelem s a felfogó képesség élességéhez. Ezek a fiúk ezért maradnak le lassankint mindenben; amint annak a mozdonynak is lassúdik a futása, amelyről a fűtő a szenet egyre az út mellé dobálja le s nem a kazánba." Ez még a mosolygós rész, a durvább fejezetek csak ezután következnek. Tóth Tihamér - intelligensen felmérve a korszellemet - már nem a pokol kénköves tüzével fenyeget (csupán mottóként használja a címbéli idézetet), hiszen pontosan tudja: a 20. század fiatalsága ezt már nem szívná mellre. Ezzel szemben a földi létezés kézzelfogható kínjait helyezi kilátásba: betegségeket, depressziót, sőt öngyilkosságot. Hosszasan ecseteli azon szerencsétlenül járt fiúk lelki kálváriáját, akiknek az élete ott futott végleg zátonyra, amikor első alkalommal polírozni kezdték a bohócot... Nem szükséges hosszasan bizonygatnom, hogy ez a lelki hadviselés mennyire aljas és visszataszító, még akkor is, ha a szerző őszintén hitt célja magasztosságában. A mű egyébiránt majdnem húsz kiadást megért, manapság elektronikus formában szabadon letölthető. A katolikus egyház láthatóan a mai napig a magáénak érzi, szellemiségétől senki nem kíván elhatárolódni.

Kíváncsi voltam, hogy egy évszázad elteltével mennyit változott a katolikus mainstream gondolkodás a paráznaság kacsán. (E kifejezésen a szexualitásnak azon megnyilvánulásait kell érteni, amelyek nem a házasság szent keretein belül zajlanak. Tipikusan: önkielégítés, házasság előtt/mellett/helyett folytatott viszony, csoportos kalandok, egyneműek szerelme.) Azért is érdekelt a kérdés, mert már harminc évvel ezelőtt is találkoztam olyan papokkal, akik e "kilengések" kapcsán lényegesen elnézőbbnek mutatkoztak. A szomorú tapasztalatom az, hogy úgy tűnik, az alapvető ideológia semmit sem változott, csupán az érvelés szelídült. János és Pál apostol, valamint a középkori pátriárkák még a kárhozattal fenyegettek. Tóth Tihamér betegségekkel, depresszióval és öngyilkossággal. A 21. század kommunikációjában már csupán erkölcsi és pszichológiai megfontolásokkal találkozunk, ám azok is erőtlenül és hamisan csengenek.

Akik a morál talapzatáról kívánnak érvelni, már a premisszák lefektetésekor vesztésre állnak. Kiindulópontjaik: 1. A testünk nem a saját tulajdonunk. 2. Létezik olyan, hogy Istennek tetsző és nem tetsző szexualitás. Az első pont filozófiai, pszichológiai és morális tekintetben is botrány. Valójában az egyetemes emberi erkölcs legfőbb alaptétele, hogy a testünkkel szabadon rendelkezünk. Ez teszi etikátlanná a rabszolgatartást, a kasztrendszert és a koncentrációs táborokat; ez társít felelősséget a tetteinkhez. Ha a saját testünkre képtelenek vagyunk úgy tekinteni, hogy az önállóságot, tiszteletet és teljes szabadságot érdemel, úgy a másik ember autonómiáját sem fogjuk sokra becsülni. Ez magának az erkölcsnek a halála. A második pont csak szimplán nevetséges. Ha a legszárnyalóbb fantáziámat hívom segítségül, akkor sem fogok tudni elképzelni egy olyan Istent, aki összehúzza a szemöldökét, amikor Éva beszerez egy szolid kis dildót, vagy Ádám elvonul a Playboy egyik régi számával. 

Az érettebb influencerek már a hétköznapi pszichológia praktikuma felől közelítik a kérdést. Farkas István, piarista pap - közel 25 év tapasztalatával, több száz fiatal életének figyelemmel kísérését követően -16+1 pontba gyűjtötte meglátásait a házasság előtti szex romboló hatásait illetően. Az első 16 tétel kizárólag a földi létezésre, a házastársak jólétére koncentrál, hogy világnézettől függetlenül bárki számára befogadhatóvá váljon. Kár hogy ezek közül alig akad olyan, amely megfontolásra érdemes. Néhány gondolatát azért ideollózom, már csak azért is, hogy a hamisságok és a logikai bukfencek említést nyerjenek. "Életünkben a felnőttség, a felelősség a szexuális éréssel jelenik meg. Ha egy pár a házasságkötésig tartózkodik a szexuális kapcsolattól, hallatlanul szép, játékos, felhőtlen korszakkal alapozza meg jövő életét. Ezt később pótolni nem lehet!" - Rögtön egy légből kapott kamuval indít. A játékosság és a szexualitás nem zárja ki, sokkal inkább táplálja egymást. "Egy személy számára a legmegalázóbb, ha tárgyként kezelem." Ez egy vitathatatlan állítás, csak a téma szempontjából kontraproduktív. A másikat akkor kezelem tárgyként, ha nem törődöm az akaratával, a vágyaival, a szükségleteivel. Ez házasságon belül sokkal gyakoribb jelenség, mint azon kívül. "A házasságon kívüli szexuális kapcsolatban védtelenné, kiszolgáltatottá válik az ember." Aki képes szeretni, az elkerülhetetlenül sebezhetővé is válik, tökéletesen függetlenül a kapcsolat formális körülményeitől. Pokoli nagy a baj, ha a templomi esküvőtől reméljük az érzelmi biztonságunkat. "A házasságon kívüli szexuális kapcsolatban az egyik legszentebb valósághoz, két ember tökéletes szeretetkapcsolatához félelem, bűntudat kapcsolódik." Naná, hiszen ezt sulykolta az egyház évszázadokon át. Cinikus, de minimum vicces erre hivatkozni. "Természetesen nagyon fontos tényező a testünk, de egy teljes élet boldogságához még fontosabb a másik önzetlensége, figyelmessége, türelme, áldozatkészsége, megbocsátási készsége…" Na persze. Egy aszexuálisnak biztosan. Egy egészséges szerelmi kapcsolatban nem létezik fontosabb a testiségnél. Minden más csak azután következik. Ha nincs igazi vágy, a felsorolt erények tökéletesen érdektelenek. "A házasság előtti szexuális kapcsolat a féltékenység, gyanakvás, bizalmatlanság alapjait rakja le." Nyilvánvalóan ennek sincs semmi köze a valósághoz. A féltékenység a kishitűségből fakad, s még a legszentebbek sem ússzák meg, ha a párjuk önértékelése ingatag lábakon áll. Nem sorolom tovább. Körülbelül ezt hívják hazugságspirálnak. Adott egy tarthatatlanul ostoba téveszme, s ahelyett, hogy szélnek eresztenénk, inkább újabb téveszméket gyártunk, csak hogy görcsösen kapaszkodhassunk belé. Minimum elkeserítő.

Ha van igazán arcpirító a katolikus retorikában, azt Szent Ágostontól Tóth Tihaméren át egészen napjainkig - bár változó stílusban, de sztenderd tartalommal - mindvégig megtalálhatjuk. A vallás nagy erkölcscsőszei előszeretettel hivatkoznak arra a szexualitás kapcsán megjelenő szégyenre és lelkiismeret-furdalásra, amelynek magját ők maguk ültették el az emberiség elméjében. Ez pont ugyanaz a cinizmus, mint amikor valakit leláncolok a pincében, majd figyelmeztetem, hogy ne fészkelődjön, mert bevág a lánc, s csak még rosszabb lesz... Szemben az erkölcsi relativistákkal, jómagam őszintén hiszem, hogy létezik természetjog, egyetemesen preferálható emberi viselkedés, szívbe írt törvény. De ebben még egy félmondat sem esik a szexről. Nem ismerek egyetlen jelentős világi gondolkodót sem, aki a testiséget bűnnek találta volna. A saját generációmban - szemben a szüleimével és nagyszüleimével - nem ismerek olyan embert, aki valaha is megbánta volna bármiféle szexuális kalandját. A szívbe írt törvényeket képtelenek vagyunk magunk mögött hagyni, erről szól Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés c. klasszikusa is. A szexuális tiltások és tabuk ugyanakkor mind ember alkotta béklyók, szabadulni ezektől nem bűn, hanem gyógyulási folyamat. Ismerjük a rajzfilmjelenetet, amikor Aranyhaj kimerészkedik a toronyból, s önfeledten, szárnyaló lélekkel táncol a réten. A legtöbben így érzik magukat, amikor a nyomasztó, vallási béklyókat hátrahagyva végre belekóstolnak a szabadságba.

Ha létezik igazán ősi dilemma, úgy a címbéli frázis igazságtartalma ilyen. Egyesek meg vannak győződve arról, hogy a történelem filmkockái egy előre megírt forgatókönyv szerint követik egymást, és - akár egy szövevényes, de jól átgondolt történetben - a végére minden szál a helyére kerül, minden furcsának ható mozzanat értelmet nyer. Mások úgy vélik, hogy létezésünkben szinte minden esetleges és a véletlenek óriási szerepet játszanak sorsunk alakulásában. Ha látunk is bármi rációt a váratlan szerencsében és tragédiában, az sem több, csupán utólagos belemagyarázás. Vajon hol az igazság?

Az alapkérdés már a világ, és ezen belül az élővilág keletkezését is érinti. A kreacionisták, akik egy fixen megtervezett és megteremtett univerzumot hisznek, legsűrűbben azzal szoktak érvelni az evolúcióval szemben, hogy a véletlenek játéka elképzelhetetlenül sokféle forgatókönyvet írhat. Olyannyira sokfélét, hogy azokból aligha születhet röpke évmilliók alatt az emberhez hasonló, összetett és fejlett élőlény. Csupán egyetlen apróságról feledkeznek el. Az evolúciót nem a véletlenek mozgatják. A szelekciós folyamatok iránytűje a hatékonyság felé mutat. S bár a fejlődési utak kialakulásában játszik némi szerepet a véletlenszerűség, ám ez nem jelenti azt, hogy minden létező variáció tesztelésre kerül. Egy "félkész" szerv következő evolúciós állomása nem egy nulláról induló új szervkezdemény lesz, hiszen a természetes és szexuális szelekció minden olyan elemet megtart, amely az adott környezetben már bizonyított. Vagyis: az evolúció nagyságrendekkel gyorsabb folyamat annál, mintha a minden a puszta véletleneken múlna. Mindez azt jelenti, hogy még a spiritualitást teljes egészében elutasító, ortodox materialisták sem gondolják úgy, hogy mindaz, ami körülvesz bennünket, minden, ami történik velünk, a szimpla véletlen műve volna. 

A kérdés persze az írók fantáziáját is mozgatja. Thorton Wilder világhírű regényében, a Szent Lajos király hídja című műben a sorsszerűség kérdéseit feszegeti. A történet Peruban játszódik, ahol egy inka-korabeli függőhídon öt, egymástól független utazó kel át, amikor az leszakad. A Pulitzer-díjas alkotás alapgondolata értelemszerűen az, hogy e katasztrófa a legkevésbé sem véletlenül 1714 júliusában, az adott időpontban következett be, éppen akkor, amikor ők öten a hídon tartózkodtak. A regényből kiderül: az érintettek mindegyike életének olyan pontjára ért, ahonnan nincs tovább. Negyedszázaddal később Wass Albert is megírja hasonló témájú művét, Elvész a nyom címmel. Ennek cselekménye éppen ellentétes: hat tizenéves fiú - mindannyian máshonnan valók, látszólag teljesen véletlenül kerülnek össze egy gyerektáborban - elköt egy ladikot, mely megállíthatatlanul sodródik egy hatalmas vízesés felé. Valamilyen különös oknál fogva a csónak az utolsó pillanatban megakad, s csak a srácok kimentését követően zuhan a mélybe. A faluban szolgáló papnak ez jelenti a bizonyítékot Isten létezésére, s ő az, aki évtizedekkel később ismét összehozza ezt a hat, immáron meglett férfiembert. Világos, hogy írói szemmel tekintve a sorsszerűség egy rendkívül hálás és izgalmas téma. Abból aligha kerekedne olvasót lebilincselő, pláne elgondolkodtató sztori, ha a főhősök életét a leghétköznapibb véletlenek formálnák, látszólag teljesen összefüggéstelenül, mindenfajta előzetesen megformált rendezőelv nélkül. (Ezért is van, hogy a legtöbbünk életéből sohasem születik semmiféle regény, de még karcsú novella sem.)

Abból a mélyen gyökerező hitből, mely szerint nincsenek véletlenek, még a magamfajta cinikus-szkeptikus lelkek is bőven profitálhatnak. Példának okáért: gyermekeim anyjával akkor ismerkedtem meg, amikor az adott nagyvállalatnál a legutolsó munkanapomat töltöttem. Egy értekezletet hívtam össze, melyre teljesen ismeretlenül és váratlanul érkezett, egy aznap reggel lebetegedett munkatársát helyettesítendő. (Utólag többen is megjegyezték, hogy a szándékosnál hangosabbra sikerült a belőlem spontán feltörő "hoppá" szócska, mikor ő az ajtón belibbent...) A szeánsz végén természetesen körbejárt a jelenléti ív, ám csupán a legszemfülesebbekben merült fel a kérdés, hogy - közvetlenül a cégtől való távozásom előtt - miért is kérek telefonszámot minden résztvevőtől... Nem vitás, hogy huszonkét éve tartó kapcsolatunk legfőbb kovásza a sorsszerűségben való hite, más indokot nem látok, amiért hajlandó ilyen valószínűtlenül hosszú ideig elviselni. Jó szívvel ajánlom tehát minden szoknyavadásznak a legsziruposabb tánc- és popdal üzenetek szuggesztív alkalmazását: "Nekünk találkozni kellett", vagy akár "Meg van írva a csillagokban". Röhejes, de a jelek szerint működik. Igen, azt gondolom, hogy a nők sokkal fogékonyabbak a spiritualitásra, mint mi, férfiak. Valójában még sosem találkoztam olyan lánnyal, aki ásítozva témát váltott volna, ha komolyabb lélektani, vagy komolytalanabb ezoterikus témák kerültek napirendre. A fantáziátlanul racionális férfiaggyal szemben az ő elméjük rendszerint sokkal nyitottabb, sokkal intuitívabb. És bármilyen elcsépelt közhely, attól még igaz: nem véletlen, hogy a legtöbb falu főterén egymástól karnyújtásnyi távolságra találjuk a templomot és a kocsmát, melyek előtt vasárnap reggelenként a házaspárok érzékeny búcsút vesznek egymástól...

Úgy vélem, a vallások egyik fő funkciója, hogy megvédjen bennünket a dermesztő valóságtól, mely szerint teljes mértékben ki vagyunk szolgáltatva a véletleneknek. Egy óvó, isteni szempár sokkal megnyugtatóbb, mint azzal a tudattal élni, hogy bármelyik pillanatban lehúzhatják a rolót. Ismerjük a filmrendezők egyik kedvenc, s garantáltan drámai fordulatát, amikor az egzotikus környezetben békésen nyaraló család teljesen váratlanul egy cunamival (A lehetetlen), vagy egy véres népfelkeléssel (Kiút nélkül) találja magát szembe. Az istenhit egyik fő funkciója, hogy megnyugtassuk magunkat: velünk ilyesmi sohasem történhet meg. Az erős hittel rendelkezők biztosak benne, hogy az igazán kiélezett helyzetekben kapnak némi külső segítséget. Megnyílik a tenger, a víz borrá, az aranypénz kővé, a szegényeknek csempészett élelem rózsává változik, ha a helyzet úgy kívánja. Hogy ezekből a közismert legendákból mennyi a tudományosan magyarázható elem, mennyi a színtiszta mítosz, s mennyi a ténylegesen megtörtént csoda, azt aligha fogjuk tudni eldönteni. Hétköznapi tapasztalataink ugyanakkor a legkevésbé sem arról szólnak, hogy lépten-nyomon megmagyarázhatatlan csodákba ütköznénk. Kapunk hideget, s meleget egyaránt, s ádáz vitákat tudunk folytatni annak kapcsán, hogy sikereinkben és kudarcainkban milyen szerepet játszanak erőfeszítéseink, s mekkora részarányt képvisel a vakszerencse, ám természetfeletti magyarázatokra nemigen szorulunk. Endo Suzsaku Némaság című regényén - dacára annak, hogy mind témaválasztásában, mind szemléletében katolikus műről van szó - éppen az a tragikus tapasztalás vonul végig, hogy Isten a legkegyetlenebb borzalmak idején is néma marad. A kereszténységet üldöző, 17. századi Japánban játszódó történet főhőse, a missziót teljesítő szerzetes mindvégig valamiféle isteni megnyilvánulást, jelet, segítséget remél, ám a Teremtő - úgy tűnik - a füle botját sem mozgatja, még a brutális kínzások és kivégzések idején se. Ha végignézünk a történelmen, ugyanezt látjuk. Tökéletesen értelmetlen háborúkkal, mészárlásokkal, sortüzekkel és gázkamrákkal találkozunk; néha földrengésekkel, pusztító hurrikánokkal, becsapódó meteoritokkal; máskor kimagasló művészi és tudományos teljesítményekkel, illetve a természet ezerféle ajándékával - csodákkal alig. Az átlagos emberi tapasztalás szerint a világot a homo sapiens és az egyre pontosabban előre jelezhető, ám attól még véletlenszerűnek mondható természeti jelenségek formálják, semmi egyéb. Még az összeesküvés-elméleteket dédelgetők is csupán emberek alkotta háttérhatalomról beszélnek, az elkerülhetetlen sorsszerűséggel még ők sem kacérkodnak.

"A véletlen Isten eszköze, hogy névtelen maradjon" - ez már egy elfogadható frázis, már csak azért is, mert nem jelent semmit; a vizsgált kérdés kapcsán nem sok támpontot ad. "Isten útjai kifürkészhetetlenek" - ezt is gyakran használjuk, s nincs is ellenemre. Ha ez segít abban, hogy elviseljük az elkerülhetetlen tragédiákat és szenvedéseket, mi több, ezekből valamiféleképpen erőt merítsünk, tanuljunk, profitáljunk, úgy senkinek sem ártunk azzal, ha életfilozófiánk részévé tesszük.

"Véletlenek márpedig nincsenek" - vallják oly sokan. James Redfield A mennyei prófécia című műve - melyet könyv formájában jó szívvel ajánlok, ám a filmváltozat nézhetetlen - egyenesen azt állítja, hogy minden egyes találkozás, minden egyes szemkontaktus komoly jelentőséggel bír. Izgalmas gondolat, s nincs is baj azzal, ha valaki hisz az ilyesmiben. A hétköznapi gyakorlat azonban ezt a legkevésbé sem igazolja vissza. Emberi találkozásaink, ígéretes tekintetváltásaink túlnyomó többsége a legkevésbé sem formálja sorsunkat. Jelentőségük legfeljebb abban áll, hogy közülük kerül ki az a néhány, amely valóban meghatározó lehet. A többit nyugodtan a véletlen számlájára írhatjuk.  De talán a meghatározóakat is.

Reggeli rádióműsorukban Bárdosi Sanyiék pár napja vérre menő csatát vívtak annak kapcsán, hogy kié a felelősség, ha mosásnál papírzsebkendő, húszezres, vagy bármi egyéb a ruhazsebben marad. Megmosolyogtató volt az a sziklaszilárdnak vélt erkölcsi alap, amelyről a felek érveltek, tökéletesen meggyőződve kikezdhetetlen igazságukról. Nagyjából ugyanezt látjuk mindenütt, bármilyen házimunkáról is legyen szó.

Susan Maushart, az Asszonysors című bestseller szerzője így ír: "Miért volt, hogy (a nászéjszakát követő nap) mihelyt hazaértünk, egyenesen a fürdőbe mentem, és kisúroltam az egész helyiséget? Most is gondolkodom ezen. (...) Csak abban voltam biztos, hogy fürdőszobát súrolni jó érzés. Olyan feleséges. Arra nem is emlékszem, hogy a férjem mit csinált. Biztos valami férjeset, talán újságot olvasott. (...) Mire kisúroltam, kifényesítettem, leöblítettem és letöröltem ideiglenes önazonossági válságomat, elérkezett a vacsora ideje. Ebben nincs semmi rendkívüli. Végtére is, majdnem két éve már szinte mindig együtt vacsoráztunk. A legtöbb egyetemi diákhoz hasonlóan leginkább elvihető kaját ettünk, vagy valami olcsót az egyetem körüli étkezdékben. (...) Most lázas buzgalommal lapozgattam a szakácskönyvet. Óráknak tűnt, mire az asztalra tettem a makarónit és a sajtos ragut." Úgy tűnik, mintha a házasélet általános játékszabályai fixen kijelölnék a szerepeket: apa újságot olvas, anya pedig - akár egy megbízható robot - elszántan viszi a háztartást. Ez persze épp olyan ostobaság, mint hogy a ruhák mosás előtti kizsebelésének létezne valami egzakt módon meghatározható gazdája. A banálisan szimpla valóság az, hogy mindez megállapodás kérdése. Ha Ádám és Éva együttélésük kezdetén abban maradnak, hogy minden esetben a ruha tulajdonosáé a felelősség, az éppen olyan jó megoldás, mintha a mosást végző ellenőrizné végig a gépbe kerülő holmikat. Ugyanígy: a házimunka teljes repertoárja szabadon felosztható a felek között, akár tökéletesen aszimmetrikus, vagy minden korábbi hagyománnyal szakító módon is. Nincs abban semmi, ha Ádám teríti meg az asztalt, s Éva hasogatja odakint a tűzifát. A probléma rendszerint abból fakad, hogy Ádám és Éva az égvilágon semmiben sem állapodnak meg. Amikor a startpisztoly eldördül, a legtöbbször szó sem esik arról, hogy mit várnak egymástól. Van, hogy később se, csupán csendes frusztráltsággal könyvelik el: a másikkal lehetetlen együtt élni.

Mindannyian ismerjük a klasszikus élethelyzetet, amikor a langymeleg szombat délutánon a lakótelep több generációja együtt kergeti a labdát a házak közti gyepen. A gyermeki önfeledtséget szinte semmi sem árnyékolhatja be, talán csak a harmadikról kitekintő termetes Vicuska, aki – fittyet hányva a kiélezett meccshelyzetre – gyengéden szólítja férjét: „Ádám, azonnal indulás haza!” S ha ez nem lenne elég egy lehajtott fejjel távozó, meglett férfiembernek, úgy természetesen megkapja a sporttársaktól is: „Ádikám, majd telefonálj, kérlek, hogy száradtak az edények!” Minden valamirevaló férfitársaságban kíméletlenül megy a permanens savazás, ám azt azért érdemes látni, hogy nem a házimunka tesz bennünket szánalmas papuccsá, hanem a meghunyászkodás, a konfliktuskerülés, a dominancia hiánya. A téma kapcsán végzett felmérések azt mutatják, hogy még a házimunkákban aktívan részt vállaló férjek is kijelölnek maguknak olyan tiltott zónákat, ahová semmilyen körülmények között nem merészkednek, tekintve, hogy azok végképp "férfiatlan" tevékenységek. (A mosogatás tipikusan ilyen.) Mondani sem kell: ez is totális ökörség. Az égvilágon semmivel sem nőiesebb tett inget vasalni, mint port törölni, vagy fordítva. Sokkal inkább üres és tudattalan homlokzatvédésről van szó, teljesen elvtelenül kijelölt határokkal, a megtépázottnak érzett férfiasság utolsó védőbástyáival.

A fő gondom a házimunka kérdésköre kapcsán is az, hogy ezt a tisztán pragmatikus kérdést oly sokan megkísérlik átrángatni a morál felségterületére. A férfiak egy része szeret arra hivatkozni, hogy a dédapjuk nemhogy nem mosogatott soha, de a neje és lányai egyenesen összerezzentek, amikor délben elfoglalta helyét az asztalfőnél, s remegő izgalommal várták, elégedett-e a sülttel a ház ura. Nem kíván mély elemzést, hogy ez a múltba révülő, meglehetősen groteszk világkép mennyire nem jelent erkölcsi alapot a hímek otthoni passzivitásához. (Ráadásul a patriarchális berendezkedés szószólói csupán az ókori és középkori ideákat hajszolják, az azokat megelőző kilencvenezer évet, avagy a modern kor évszázadait már nem tekintik hivatkozási alapnak. Meglehetősen önkényes és következetlen eszmerendszer.) Természetesen az asszonyokat sem kell félteni. Ők aztán igazi világbajnokok abban, miként kell hamis, mégis megkérdőjelezhetetlen erkölcsi talapzatot ácsolni bármihez, ami a házasélettel összefügg. Ők, a NŐK, ők az ANYÁK, ők a HÁZTARTÁS VEZETŐI, s ebből fakadóan nem csupán mindent jobban tudnak, de álláspontjuk nem is képezheti vita tárgyát. A férfi nem csupán köteles részt venni a házimunkában, de azt akkor és úgy kell végrehajtania, ahogy azt neje - hiszen ő tölti be a szakértői státuszt - előírja számára. És ha tízből két férj vissza mer szólni, a "maradj csendben, felébrednek a gyerekek!" kártya mindig előhúzható... Valójában végtelenül szomorú, hogy béna és elavult szokásokra, hagyományokra építjük az együttélés minden elemét, ahelyett, hogy megkérdeznénk a másiktól: te mit szeretnél? A házastársi veszekedések kétharmada simán elkerülhető lenne, ha a felek tisztában lennének az elemi erkölcs alapjaival. A házimunkában, de valójában az együttélés minden mozzanatában egyetlen olyan tényező létezik, amely morális súllyal bír, ez pedig az adott szó. Minden egyéb fakultatív és szabadon variálható.

Ha mosogatógép nem lenne, már rég elváltunk volna című írásában Takács Judit a házimunka nemek szerinti megosztását elemzi, európai kitekintéssel. A dolgozatból kiderül, hogy nincs egyetlen olyan ország a kontinensen, ahol a nők több szabadidővel rendelkeznének, mint a férfiak. A skandináv térségben viszonylag kiegyenlített a helyzet, azonban Közép- és Dél-Európában az asszonyok átlagosan napi egy órával többet dolgoznak, mint a férfiak, amennyiben a munkahelyi és az otthoni teljesítményeket összegezzük. (Olaszország a csúcstartó, itt majdnem másfél óra a különbség!) Kozma-Vízkeleti Dániel klinikai szakpszichológus a téma kapcsán így ír: "Újragondoljuk a családon belül betöltött férfi és női szerepeket, aminek vannak olyan vonatkozásai, amihez egyelőre nem tudunk alkalmazkodni, ezt illetik többen a válság szóval. Ennek lezárásához egy-két emberöltő szükséges, amíg a felborulás után kialakul az új közmegegyezés." Alig hiszem, hogy igaza lenne. Igazából nem is értem, miért van szükség e téren bármiféle közmegegyezésre. Mintha abban akarnánk társadalmi konszenzusra jutni, hogy a U2 vagy az Aerosmith munkássága jelentősebb. Nem lehet, hogy mindenki csak simán úgy él, ahogy akar? A magam részéről a konzervatív, "az asszonynak a konyhában a helye" típusú megközelítést épp olyan problémásnak látom, mint amikor társadalmi normává kívánjuk emelni a nemek közti egyenlőséget házimunkák végzése terén. Ha már két ember van annyira felnőtt, hogy képesek döntést hozni az összeköltözésről, illene annyira érettnek lenniük, hogy az otthoni teendőket is képesek legyenek leosztani egymás közt, függetlenül attól, hogy miként ment ez otthon, vagy hogy miként megy Stockholmban.

Bedő Imre A húsvéti locsolás a Férfiasság próbája? című, a Férfiak Klubja honlapján megjelent írásával ma délelőtt találkoztam. Mint minden húsvéthétfőn, ezúttal is egy kerti partin vettünk részt, melyen - a sztenderd forgatókönyv szerint - a gyerekek bokrok tövébe rejtett csokitojásokat kerestek, a férfiak boroztak, a nők pedig visítva rohantak a szódásszifon elől. Szokásomhoz híven ezúttal is szóvá tettem, mennyire idegenkedem az olyan béna néphagyományoktól, mint amilyen a locsolkodás. Ezen a ponton nyomták a kezembe a szóban forgó cikket.

"Jó az, ha már kora gyermekkorukban puhaságra és tunyaságra neveljük fiainkat? Mert mi más lenne az, hogy húsvét másodnapján, hétfőn, amikor a locsolás napja van, a lusta apák és a kényeskedő anyák meggátolják önmagukat és gyermekeiket abban, hogy erőt merítsenek egy olyan néphagyományból, amelyik a férfiasság megnyilvánulásáról és a nőiesség dicséretéről, a férfiak nőkért tett erőfeszítésének demonstrálásáról szól." - kezdi a szerző. Már e felütésnél éreztem, hogy valami nagyon idegen földre tévedtem. Tényleg az a férfiasság legjellemzőbb és legkívánatosabb megnyilvánulása, ha ketten lefognak egy nőt, a harmadik pedig megküldi egy vödör vízzel? Nem mondom, hogy nem jó móka. Ha valakinek ez bejön, lehet rajta röhögni. De mitől férfias ez? És miként demonstrálja a nőkért tett erőfeszítést? A leghalványabb elképzelésem sincs. Tudom, hogy velem van a baj. Színtisztán urbánus lelkem nem érti a vidéki romantikát. Biztosan léteznek olyan tájegységek, ahol a csajok a mai napig bírják azt, ha az ünneplőbe bújt legények csapatostul rájuk rontanak. Van abban népi báj, ahogyan a szanaszét áztatott leány - hálája jeléül - pálinkával, süteménnyel és festett tojással kínálja a férfiasság próbájának hőseit. Valójában még visszafogott is a szódásszifon-szertartás, hiszen annak idején az ivóvályúba is befektették a csajokat, mondván, hogy egész esztendőben illatosak maradjanak. (Ezért hívták e napot vízbevető hétfőnek.) A baj csupán az, hogy ma már a civilizált világ nagyobb hányada városokban él, ahol e vidéki rituálé egyetlen eleme sem működik. A nyalka legények helyett tántorgó rokonok érkeznek; tiszta víz helyett a legpusztítóbb kölnikkel támadnak, ráadásul a csajok is hamar ráébrednek, hogy ebből az egész bohóckodásból az égvilágon semmit sem élveznek. "És szóljunk az anyákról is. A kényeskedő, 'jaj már megint büdös leszek' siránkozásról. A ’nem fogok egész nap haptákban állni’ fanyalgásról. Arról, hogy mit üzennek azzal lányaiknak és fiaiknak, hogy bujkálással töltik az év egyetlen olyan napját, amelyik férfi és nő kölcsönös tiszteletének ünnepe?" - Bedő Imre is pontosan érzékeli, amit jómagam is már több mint negyven éve: a csajok jelentős része húsvéthétfőn lelép otthonról. Számomra ez azt jelenti, hogy a locsolkodás hagyományával van gond. A cikk szerzője szerint a csajokkal. Érdekes.

"Húsvétkor megtanulunk bánni a férfiasságunkkal és a nőiességünkkel. Gyakorolhatjuk ezt! A férfi szívdobogva verset mond a nőnek, a nő meg fogadva azt, fürdik a feléje irányuló figyelmességben. Jó alkalom a férfiaknak arra, hogy egyértelműen ők kezdeményezzenek, ők táplálják férfi és nő összefonódó energetikai csodáját. Mert mi másról szólna a locsolóversikékből ismert virágokat ápoló kiskertész fiúk és a virágszál lányok szimbólumának megélése." Ha van valami, amitől igazán hülyét kapok, azok a locsolóversikék. Akárhányszor hallok ilyet, minden alkalommal felsír bennem a kultúrember. Ha a komplett tradíció kapcsán nagyítóval keresnénk olyan elemet, amelyben a férfiasság megmutatkozhat, úgy az alkotói véna megnyilvánulása ilyen lehetne. Tényleg annyira magasra tette a néphagyomány a lécet a "zöld erdőben jártam, kék ibolyát láttam..." kezdetű lírai csodával, hogy azt lehetetlen megugrani? Tényleg van olyan felnőtt férfiember, aki az ilyen és ehhez hasonló elcsépelt vackokat pironkodás nélkül elő tudja adni? S ha nincs ilyen, akkor a kisiskolás fiainkat miért szívatjuk ezekkel? A húsvéthétfő egyetlen kiemelkedően kreatív lehetősége, hogy tollat ragadjunk, s valami önálló szellemességet fabrikáljunk, kukába hajítva az olyan frázisokat, mint a zöld erdő, a piros tojás, nem is beszélve a virágszál lányokról. Persze, a valóság az, hogy alig akad olyan, aki veszi a fáradságot az alkotásra. És mondani sem kell: az így születő versikék többsége sem ébreszt mást a hallgatóságban, csupán szekunder szégyent. (Tisztelet a kivételnek, Norbikám!)

A húsvét a tavasz eljövetelének ünnepe. A keresztény egyház ilyenkor Krisztus feltámadására emlékezik, ám jól tudjuk, eredete ennél jóval messzebbre nyúlik vissza. Az életet, a termékenységet ünnepeljük, s a hétfői locsolkodás is e szimbólumot viszi tovább. Még csak szemérmes balladai homályról sem beszélhetünk, nem hogy túlságosan elvont költői képről; mindenki számára egyértelmű, hogy mit takar az, ha egy fiú meglocsol egy lányt. A kérdés csak az, hogy ez mitől válik közösségi élménnyé? Mit szimbolizál és mitől válik a férfiasság próbájává, ha falkában rontunk a csajokra, lefogjuk őket és kíméletlenül ellátjuk a baját mindegyiknek? "Ez az ünnep egy közösségi ünnep. A közösség összetartozásának, mélységi gyökereinek ápolásáról szól. Az ereje természetesen a férfitól indul(na). A férfi az, aki erőt véve magán, szándékosan feláll a foteljéből, ünneplőbe öltözik és elindul tiszteletét tenni a nőknél." Az az igazság, hogy tényleg nem vagyok semmi jónak az elrontója. Az égvilágon semmi gondom azzal, ha kilépünk a monogámia szégyenlős világából és a szerelmet közösségi élménnyé tesszük. A megerőszakolósdi is kifejezetten kedvelt szexuális játék, s nemigen találunk kivetnivalót benne, ha minden érintett élvezettel bólint rá. A legtöbben jólesően emlékezünk vissza azokra az éjszakai, balatoni fürdőzésekre, amikor a gátlásosabb lányokról fél tucat fiú tépte le bugyit... Ezeknek a pillanatoknak megvan a maga varázsa, de aligha nevezném bármelyiket a férfiasság próbájának.

"Az apák szégyene ez. Mert gyermekkorban ez az apákról szól. Hogyan is vághatna bele egy kisiskolás az autós távolságra lakó osztálytársnője meglocsolásába? A férfi erő kiáramlásának, megmutatásának, próbára tételének lehetőségét az apák kell biztosítsák, akkor, amikor még ezt a gyökeret táplálni érdemes: gyermekkorban!" Nincs vitám azzal, hogy apaként érdemes példát mutatnunk fiainknak. Messze a legjobb, ha tőlünk tanulják meg, hogy mit jelent a férfi erő, a határozottság, a dominancia és nőkkel való helyes bánásmód. De alig hiszem, hogy a húsvéti locsolkodás ehhez bármit is hozzátenne.