"Az élet kötelesség, melynek eleget kell tenni; persze terhes és bonyolult kötelesség, melyet néha önfeláldozással kell elviselni." Nem szívesen szállnék vitába Márai Sándorral. Már csak azért sem, mert a világról való tudásom a kanyarban sincs az övéhez képest. Amikor húsz évvel ezelőtt A gyertyák csonkig égnek , illetve a Füves könyv című műveit olvastam, elhatároztam, hogy aláhúzom a fontos gondolatokat. Egy idő után azt vettem észre, hogy alig maradtak érintetlen szövegrészek... Ami viszont a kötelesség kifejezést illeti, a magam részéről nemigen tudok mit kezdeni vele.

Megszámolni sem tudnám, hányszor hallottam azt a frázist, hogy "akinek jogai vannak, annak kötelességei is". Minden egyes alkalommal rákérdezek, hogy vajon melyek ezek az általános, mindenkire érvényes kötelességek, ám kivétel nélkül kínos csend a válasz, eleddig senki sem tudott megnevezni egyet sem. Nem véletlen, hiszen valójában ilyen egyáltalán nem létezik. Tökéletesen egyetértek a maláj író, Tan Twan Eng szavaival: "A kötelesség olyan fogalom, amelyet császárok és tábornokok eszeltek ki, hogy álságosan rábírjanak bennünket akaratuk teljesítésére. Légy óvatos, ha a kötelesség szava szólít, mert gyakran mások hangja csendül ki belőle! Olyan embereké, akik cseppet sem viselik szívükön az érdekeidet."

Az a gyanúm, hogy sokan egész egyszerűen összekeverik a kötelességet a felelősséggel, holott két elképesztően távoli jelentéstartalmú kifejezésről van szó. Hogy megfelelően érzékeljük a különbséget, ízlelgessük egy percig e szavakat! A kötelesség a KÖT igéből ered, ami gyönyörűen szemlélteti, hogy külső erők munkája zajlik, melyek kötnek, szélsőséges esetben akár egyenesen gúzsba kötnek bennünket. Itt nyoma sincs még a szabadság látszatának sem. Ezzel szemben a felelősség gyökere a FELEL ige, amely belső elhivatottságra utal: felelek valamiért, amit magam vállaltam. Ég és föld a különbség. A kötelesség minden esetben egy alá-fölérendeltségi viszony kikényszerített produktuma, míg a felelősség egy öntudatos és szabad felnőtt saját vállalása, amelyben semmiféle erőszak nem jut szerephez.

A tekintélyelvű tanítás azt mondja: kötelességed a munka (aki nem dolgozik, ne is egyék). Ezzel szemben a humanisztikus megközelítés: felelős vagy önmagad és családod fenntartásáért, ezért nem árt, ha megkeresed a betevőre valót. A marxisták szerint köteles vagy dolgozni azok helyett is, akik erre nem képesek, vagy nem hajlandók (mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint), míg a józan morál alapján csakis magadért felelsz, s abszolút privát döntésed, hogy milyen mértékben támogatsz másokat. A vallási fundamentalisták szerint köteles vagy betartani minden isteninek mondott törvényt (isten szava nem ember szava), a felvilágosodást és megvilágosodást követően azonban csupán egyetlen intelem létezik: az erőszakmentesség. A nemzet sorsáért aggódók szerint köteles vagy egy hadseregnyi utódot nemzeni és világra hozni (a nemzet minden előtt), ezzel szemben a másik oldal: szó sincs ilyesmiről, viszont ha már gyermeket vállaltál, felelős vagy a tisztességes felneveléséért. A vaskalapos prűdek szerint köteles vagy az életfogytig tartó monogám létformát preferálni (szeretni csak egyet lehet), míg a felnőtt módon gondolkodók szerint úgy élsz, ahogy csak akarsz, ám a csapodárság és a poligámia következményeit is felelősen viselned kell. Természetesen folytathatnánk a sort napestig, megemlítve az erőltetett hagyományőrzést, a szenvedéskultuszt, a vakhit preferálását, az értéknek hazudott szegénységet, a drogfogyasztás tilalmát, a kötelező sorkatonai szolgálatot, a prostitúció üldözését, vagy akár az eutanázia tiltását. Mind-mind egyazon, elnyomó szemléletből gyökerezik, függetlenül attól, hogy jobboldali, avagy baloldali mozgalmak tűzik zászlajukra. A kötelességekre épülő világok természetes gyümölcse a gyűlölködés. Ha ugyanis minden kötelességem teljesítem, s még ezek után sem vagyok boldog, ugyan kire haragudhatnék? Nyilvánvaló, hogy a másik ember, a másik párt, a másik nem, a másik rassz a hibás. Az egyéni felelősségen nyugvó társadalmak egyik legjelentősebb pozitívuma, hogy nem adnak alapot az effajta primitív attitűdnek. Ha nem megy a szekér, csakis magunkat okolhatjuk érte.

Kötelesség és felelősség - talán nem is gondolnánk, de e két szó jelenti minden morálfilozófiai elgondolás alapját. Ószövetség és Újszövetség. Szigorú, merev törvényvallás, avagy szabad akarat. Külső kitinpáncél, vagy belső, megtartó gerinc. Éretlen, taknyos gyerekhadként kezelt társadalom, avagy felnőtt polgárság. A legtöbben azt vallják, s nem is teljesen alaptalanul, hogy nem jött még el az idő, az emberiség egyelőre képtelen felelős, öngondoskodó felnőtt módjára létezni, ezért égető szükség van a tilalmak és büntetések mindent átszövő rendszerére. A kérdés csak az, hogy a tyúk van előbb, vagy a tojás? Vajon eljön-e magától az a pillanat, amikor azt mondhatjuk, most már elég érettek vagyunk a szabadságra? Vajon megtanul-e felelősséget vállalni magáért az a gyerek, akinek még húszévesen is bekötjük a cipőjét? Alig hiszem.

Kismilliószor megfogalmaztam már, hogy a jólápoltság az emberré válás alapja. Ebben a mondatomban mindig volt valami szándékolt bántó él, némi polgárpukkasztó célzatú túlzó jelleg. Ám amióta először kezembe vettem Geoffrey Miller A párválasztó agy című könyvét, már közel sem tartom túlzásnak. Ha megkérdeznénk az utca bamba járókelőit, hogy mitől lett a homo sapiens olyan, amilyen, bizonyára kapnánk pár érdekes válaszverziót. Lenne, aki a Teremtőre hivatkozna, mások a természetes szelekcióra, melynek során azok a mutációk maradtak fenn, amelyek a legjobban alkalmazkodtak a változó környezeti tényezőkhöz. De alig hiszem, hogy akadna bárki is, aki az emberré válás legfontosabb mozgatórugójára akár csak halványan is utalna. Pedig borzasztó egyszerű: tetszeni akarunk a csajoknak.

A legtöbben tisztán emlékszünk John Keating (Robin Williams) szavaira a Holt költők társasága c. filmből: "a költészet célja az udvarlás". 1989-ben csupán naivan romantikus gondolatnak tűnt, ma már - az evolúciós pszichológiának köszönhetően - pontosan tudjuk, hogy mennyire igaz. Sőt: nem túlzás azt állítani, hogy szinte minden, ami kiemel bennünket az állatvilágból - nyelv, művészetek, ruházkodás, lakberendezés, vallás, filozófia, erkölcs - gyakorlatilag a szexuális szelekció terméke. Semmi más nem indokolja ugyanis azt a pazarlóan költséges evolúciós csúcsproduktumot, amit emberi elmének nevezünk. És most nem csak arról van szó, hogy lám, az állatvilág túlnyomó többsége kiválóan elvan fejlett agyberendezés nélkül. Ami igazán szembetűnő, az az, hogy hosszú tízezer évek teltek el az emberiség történelmében úgy, hogy a közel másfél kilós agyunkat bármilyen látványos tevékenységre használtuk volna. Generációról generációra semmi mást nem tettünk, csak tétován dézsmáltuk a szavannák gyümölcsfáit, miközben koponyánkban egy ötször akkora hardver dübörgött, mint amekkorát testtömegünk indokolt volna. Márpedig az evolúció szigorú puritánsággal mér: csakis olyan innovációkra teszi rá kézjegyét, amelyek azonnal profitot termelnek.

Charles Darwin munkásságának korabeli kritikusai jellemzően nem is elsősorban a természetes szelekció elvét támadták, sokkal inkább a szexuális szelekció gondolatával volt problémájuk, különösen azzal a megállapítással, hogy mindig a nőstény választ. Ez teljesen ellentétes volt az akkori társadalmi felfogással, mely szerint jellemzően a férfi döntött, s a lányok, asszonyok ezt csendben elfogadták. Pedig Darwin több tucat példát hozott: a hím madarak színpompás tollazatát (megemlítve természetesen a páva büszke farktoll-parádéját), az énekesmadarak dallamvilágát, a szarvasok pompás agancsait, a bogarak színgazdag kitinpáncélját (köztük a világító szentjánosbogarakat), a majmok különféle arcszőrzeteit, s nem utolsó sorban a megszámlálhatatlanul sokféle állati illatanyagot. Ezek nemhogy nem segítik a közvetlen túlélést, de egyenesen kockázatossá is teszik a létezést, hiszen minden esetben feltűnést keltenek, s esetenként még a szabad mozgásban is korlátot jelenthetnek (nagyméretű agancsok és farktollak). Jól érzékelhető tehát, hogy az állatvilág hímjei hajlandóak komoly rizikót vállalni azért, hogy a nőstények számára megfelelően vonzókká váljanak. Ösztöneik pontosan jelzik, hogy a szürke nyúlbélák nem rúgnak labdába a petesejtekért folytatott meccs során.

Mindezt tudva és látva tökéletesen érthetetlen az az attitűd, amit igénytelen férfiak jelentős tömegei képviselnek. Nem is elsősorban a zoknis-szandálos, pólót a rövidnadrágba betűrő, hasitasis lúzerekre gondolok. Ők, szegények azt sem tudják, hol vannak, abszolút vakok és süketek a környezetükre, s természetesen totálisan esélytelenek arra, hogy egy valamire való nőben valódi vágyat ébresszenek. Sokkal inkább azok járnak a fejemben, akik - tökéletesen szembemenetelve az evolúcióval - még ideológiát is gyártanak a férfi puritánság üdvözítő volta mellett. Jelmondataik: "az igazi férfi nem piperkőc"; "csak a melegek divatoznak"; "száz kiló alatt a férfi csak papírnehezék" stb. A kisebbik baj az, amikor mindez csak a lustaságot és igénytelenséget elfedő kamuduma. Jóval nagyobb a gond, amikor komolyan is gondolják. Amikor valódi hittel tudják megfogalmazni, hogy a karcsúsított szabású zakó langyi, a parfüm és az ékszer minden formája nőies és a díszzsebkendő meg egyenesen nevetséges. Ezeknél a vaskalapos vikingeknél igazán mélyen gyökerezik az a barbár kultúra, mely csakis az erőt, a harcot, a praktikumot és a túlélést tekinti férfiasnak; a szépséget, a kreativitást, a művészeteket és a jólápoltságot - mint komolytalan területeket - leginkább meghagyná a nők számára. Ma már kissé furának tűnik, hogy ez az attitűd hogy volt képes egyáltalán mostanáig fennmaradni. A magyarázat egyszerű: mindaddig, amíg léteznek olyan nők, akik a bitang barbár favágóra buknak, addig ez a világlátás is tovább él. (Márpedig ha egy nőnek választania kell a kockás inges, százkilós medve és a nyüzüge, bizonytalan divatmajom között, úgy a döntés - még ha fintorogva is - tízből kilencszer az előzőre fog esni. Az optimum természetesen az erős és határozott, ugyanakkor jólápolt, igényes, szellemileg is jól vértezett férfi.)

Ami igazán csodálattal tölt el, az a különböző vallások zseniális húzása, ahogyan rátették kezüket az emberi szexualitásra. Ahhoz persze nem kellett különösen éles szem, hogy érzékeljék, micsoda hajtóerő a testiség. Már önmagában azért megérte törvényekkel szabályozni a szexualitást, hogy képesek legyenek uralni a lelkeket. Ám ha mélyebben belegondolunk, ennél jóval többről van szó. A testiség maga a teremtés, vagyis közvetlen konkurenciáját jelenti a teremtő Istennek. Nem csupán a gyermekáldás szimpla mozzanata okán, hanem kifejezetten a szexuális szelekció hosszú távú hatását tekintve, mely gyakorlatilag megteremtette magát az embert. Azért váltunk azzá, akik ma vagyunk, mert évezredeken keresztül hajkurásztuk a nőket, s kimagasló agykapacitásunknak köszönhetően képesek voltunk minden olyan szirupos mondatot, gavallér nagylelkűséget, meggyőző dominanciát, szellemes geget, csalárd trükköt elsajátítani és bevetni, amely közelebb vitt bennünket a Paradicsom kapujához. Természetesen az egyházalapító atyák mit sem tudhattak az evolúcióról, pláne az evolúciós pszichológiáról, de valahogy mégis érezhették, hogy a szexualitás a kulcsa mindennek.

A természetes szelekció konvergens folyamat. Ez azt jelenti, hogy térben és időben egymástól függetlenül kialakultak az olyan létfontosságú testrészek, mint a szem, a végtagok, vagy épp a szív. A természetes szelekció logikája azt diktálná, hogy csupán kevés számú, magas fittségű faj létezzen. A biológiai sokszínűség elsősorban a divergens módon ható szexuális szelekció eredménye, mely a hipergám nőstények ízlése szerint egyre nagyobb agancsokat, egyre színpompásabb tollazatokat és egyre összetettebb elméket produkál, ezáltal újabb és újabb fajokat hozva létre. Pontosan a szexualitásunk tett emberré bennünket, így minden okunk megvan rá, hogy komolyan vegyük, s a jó ízlés határain belül legyünk annyira piperkőcök, amennyire csak lehet. "Cherchez la Femme!" - mondja a francia. Kezdem megérteni, mit jelent.

Véget ért egy korszak. A Miss Amerika szervezői bejelentették, hogy a továbbiakban nem szépségversenyként működnek. Nincs többé bikinis felvonulás, helyette a jelöltek és a zsűritagok közti interaktív beszélgetést élvezhet a nagyérdemű. A résztvevőket immáron nem a kinézetük alapján fogják megítélni, nyilatkozta Gretchen Carlson, a verseny kuratóriumának vezetője. Hasonló jelenséget észlelhettünk a Forma1 világában is, amikor szárnyra kapott a hír, hogy az idei évtől mellőzni fogják a rajtrácslányokat. Vajon mi áll mindezek hátterében?

Az utóbbi esztendőkben egyre gyakoribb és egyre hangosabb az a szólam, mely szerint nők nem olcsó szextárgyak, ezért sértő és megalázó az, ha bárki csupán egy vonzó testet érzékel belőlük. Ez a gondolat minimum öt kérdést felvet. Az első: valóban léteznek olyan férfiak, akik csak szimpla húsdarabként kezelik a nőket? A második: a szépségversenyek és a bikinis hostessek látványa hat-e bármilyen módon e feltételezett férfiattitűdre? Továbbá: mi fog változni azzal, ha egy, a mainál prűdebb világot kezdünk el építeni? Módosít-e bármit a férfiak alapbeállítottságán és magatartásán az, ha néhány rendezvényen kevesebb bikinis lányt látnak? Negyedszer: lehetséges-e egyáltalán átformálni a kritizált férfiattitűdöt, s ha igen, milyen mértékben? És végül: mit szólnak mindehhez a lányok, asszonyok?

Az első felvetésre nem nehéz igennel válaszolni. És nem is kell a világ elmaradottabb régióit említeni, amelyekben a nők még a mai napig sem rendelkeznek a férfiakkal azonos jogokkal. A Föld civilizált térségeiben is jellemző, hogy a hímek nem találják és nem is igazán keresik a közös hangot a nőkkel, mert a szexen kívül semmi egyéb érintkezési pontot nem látnak. S hogy ez mennyire jelent problémát? Morális értelemben semennyire, hiszen mindenki azt keres a másikban, amit csak akar. Ha fényes nappal odalépünk egy bombázóhoz a villamosmegállóban, s azt kérdezzük, akar-e velünk hancúrozni egy jót, valószínűleg egy lesajnáló, torz grimasz a legjobb válasz, amit remélhetünk. Ha ugyanez a bombázó lép oda hozzánk ugyanezzel a kérdéssel, fel sem merül bennünk a felháborodás lehetősége. Egész egyszerűen eltérő módon viszonyulunk a szexhez, mint a nők, nem erkölcsösebben, de nem is erkölcstelenebbül. Másképp. Praktikus értelemben ugyanakkor nagyon is problémás, ha egy férfi nem képes egyenrangú társként kezelni a nőket, mert így arra sem alkalmas, hogy hosszú távon boldoggá tegye a másikat. Valójában mindkét nem vastagon profitálna abból, ha több lenne a közös pont, ha jobban értenénk egymás nyelvét.

Gretchen Carlson kulturális forradalmat hirdet, melynek során a nők felállnak és hallatják a hangjukat. Pazar. De lássuk, mi történik a gyakorlatban! A Miss Amerika versenyen nincs többé bikinis mustra. Mi lesz a férfiak reakciója? Hirtelen a fejükhöz kapnak: te jó ég, milyen hülyék voltunk eddig, hogy csak a feneküket meg a mellüket néztük? Így jön el a megvilágosodás fényes pillanata, amikor a fiúk rácsodálkoznak a lányokban megbúvó ezernyi értékre? Aligha. Simán csak átkapcsolnak egy másik csatornára egy közepes krimit, vagy egy langyos focimeccset választva. Vegyük észre, hogy nem jön ki a matek: ha valaki nettó szextárgyként tekint a nőkre, akkor amennyiben kivonjuk a képletből a testi vonzerő megjelenítését, úgy nem marad az égvilágon semmi. Vagyis nem csökken a távolság férfi és nő között, hanem végtelen nagyra nő. Egy ilyen kulturális térben már valóban jöhetnek és arathatnak a szexrobotok. Az Ex Machina, a Westworld és még számos filmremek feldobja azt a kérdést, hogy a hús-vér nők milyen mértékben helyettesíthetők fizikailag hasonló, intelligens gépekkel. A magamfajta régimódi romantikus - még e filmek megtekintése után is - nehezen tudja elképzelni, hogy valaha is beérné egy ember alkotta szexrobottal. Ha nem látom a másik szemében a valódi vágyat, örömöt, vagy épp a haragot, úgy aligha tud magával ragadni a szenvedély. Az a tény azonban, hogy e piaci területen jelentős az érdeklődés, azt jelzi: nem mindenki van így ezzel. A nők és férfiak közti távolság növelése - még ha kulturális forradalomnak is nevezzük - csupán arra jó, hogy a hímek egy része máshol keresse a boldogságot.

Kérdéseink közt szerepelt az is, hogy egy valamivel prűdebb világ elvisz-e bennünket a nők magasabb szintű megbecsüléséhez. A különböző emberi kultúrákat szemlélve - akár időben, akár térben barangolva közöttük - azt tapasztaljuk, hogy semmi ilyen összefüggés sincsen, sőt! Európa elmúlt kétezer évében - elsősorban a keresztény vallás erős kultúraformáló hatásának köszönhetően - egy lényegesen szemérmesebb világot láthattunk mind öltözködésben, mind szexuális viselkedés terén. Ezzel együtt Franciaországban 1945-ig, Svájcban 1971-ig kellett várni, míg a nők választójogot kaptak... Kuvaitban ez az évszám 2006! Megérkezve a jelenbe, kevés prűdebb szokást ismerünk, mint az iszlám asszonyok mindent eltakaró, kötelező viseletét. A burka azonban semmivel sem emeli a nők méltóságát; talán sehol sem bánnak olyan rideg és kegyetlen módon a lányokkal, mint a mohamedán kultúrában. A válasz tehát elég egyértelműnek tűnik: a női szépség eltakarása egyáltalán nem visz közelebb a nemek közti harmóniához.

Bevezetőnkben felvetettük azt is, hogy lehetséges-e a bármilyen módon a férfiak tudatának kedvező irányba történő formálása. A ki nem mondott cél: olyan fickók kitermelése, akikben kevesebb az ösztönelem, sokkal inkább a kultúrember dominál. Az elmúlt évek során számos olyan pszichológiai kutatást végeztek, mely annak kipuhatolására irányult, hogy a férfiak milyen mellméretet tartanak vonzónak. Rendszerint négyféle kategória kerül terítékre: a kicsi, a normál méretű, a nagy és az extra nagy. Akárhány ilyen irányú felméréssel találkoztam, mind ugyanarra az eredményre jutott: a nagy és a normál méret a legnépszerűbb, kissé lemaradva az extra nagy és a sorban leghátul a kicsi mell. E kutatások némelyike nem állt meg e ponton, hanem a felmérésben résztvevő férfiakkal egy személyiségtesztet is kitöltettek. Az eredményt már zsigerből sejti az Olvasó: minél nagyobb mellet jelöltek kívánatosnak az érintettek, annál kevésbé tartották a nőket egyenrangú partnernek. Mindez azt vetíti előre, hogy a nőkhöz való viszonyulásunk gyökerei sokkal mélyebbek annál, mint ahogy kultúránk egyéb szegmenseihez kötődünk. Már az sem könnyű mutatvány, hogy valakit Lagzi Lajcsi zenéjéről átszoktassunk a Pink Floydra. Arra pedig egészen biztosan nem vállalkoznék, hogy a gigantikus melleket kedvelőket megpróbáljam meggyőzni, hogy a kevesebb néha több. A nőkkel kapcsolatos férfiúi attitűd - félúton a kettő között - igazán összetett problémának tűnik, részben kulturális, részben biológiai színezettel. Finomítása nem lehetetlen küldetés, de semmiképpen sem könnyű sétagalopp.

Ami persze a legfontosabb, hogy maguk a nők miként vélekednek a meghirdetett új társadalmi norma kapcsán. Az elmúlt hónapok során számos korábbi Forma1-es rajtrácslánnyal készült riport látott napvilágot. Az érintettek mindegyike ugyanazt nyilatkozta: az autóversenyen való hostesskedésben semmi megalázó sincs, sőt kifejezetten azt tartják megalázónak, hogy a megkérdezésük nélkül, a fejük felett intézkedtek sorsukról. A női egyenjogúságnak éppen arról kellene szólnia, hogy szabadon eldönthetik, miben vesznek részt és miben nem. Arról nem is beszélve, hogy ez munka korántsem üresfejű cicababák bárgyú mosolygásáról szólt. Többfordulós castingon válogatták a lányokat, a kifogástalan angol nyelvtudás és a profi kommunikáció alapnak számított. Niki Lauda is kifakadt: "Hogy lehet valaki ilyen hülye? Ez a döntés a nők ellen irányul."

Egy lánynak elég, ha szép? Nyilvánvalóan nem. Mi, férfiak is azt szeretjük, ha egy nőnek van lelke, humora, intellektusa és méltó társunk lehet, nem csupán szerető, házvezetőnő, vagy épp anya funkcióban. Támogatunk minden olyan törekvést, amely javít a nemek közti harmónián és őszinte lelkesedéssel tapsolunk minden kiemelkedő női teljesítménynek. Azzal is tisztában vagyunk, hogy az érzelmi-szociális intelligencia terén rengeteget kell fejlődnünk, hogy mi magunk is méltó társai lehessünk a nálunk sokkal érzékenyebb lányoknak, asszonyoknak. Abban viszont a legtöbben egészen biztosak vagyunk, hogy a népnevelésnek abszolút elhibázott próbálkozása minden olyan kísérlet, amely a női szépség eltakarását célozza. Sohasem elvenni kell, hanem épp ellenkezőleg: mindig többet adni. Hogy ebben jó példát mutassak, ajánlom mindenki figyelmébe ezt a káprázatosan tehetséges kiscsajt:

Móricz Zsigmond regénye ezer sebből vérzik. Nyomasztó, komor és nem hozza el a kellő katarzist; arra viszont mindenképpen alkalmas, hogy az olvasóban kétségeket ébresszen a valódi "jóság" természetét illetően. (Móricz mentségére szolgáljon, hogy művét nem gyermekregénynek szánta, ezzel szemben a legtöbben az általános iskolában, kötelező olvasmányként találkoztunk vele. Talán érett felnőttként könnyebben emészthető a mű.) Egy biztos: az a fajta gátlásos, önbizalom-hiányos szerénység, amit Nyilas Misi bemutat, a legkevésbé sem nevezhető példaértékűnek.

Légy csendes, előzékeny, szabálykövető, tisztelttudó - sokan még ma is így indítják útnak gyermeküket, a fene se érti, miért. Ez az attitűd sosem volt nyerő, s ezt egy szülőnek - több évtizednyi tapasztalattal a háta mögött - pontosan tudnia kéne. Ha apa és anya született vesztesek, úgy miért akarnak az utódaikból is lúzert faragni? Ha ők maguk immáron egy fél életet végigszenvedtek, mert nem voltak elég vagányak, magabiztosak és rámenősek, úgy leszármazottaikat miért nem ebbe az irányba terelik? A választ Paulo Coelho fogalmazza meg találóan Az ördög és Prym kisasszony című művében: a kisember gyakran összetéveszti a jóságot a félelmeivel. Ha valamit nem mer meglépni, mert aprónak, gyengének és jelentéktelennek érzi magát, úgy szorongó passzivitását hajlamos hűségnek, hagyományőrzésnek nevezni, erkölcsi jóvá kikiáltani. Akár egy egész életet le lehet élni e finom kis öncsalással. A tipikus lúzert bemutató kedvenc filmjelenetem a Tűz van babám című klasszikusban látható. Mindannyian emlékszünk a zseniális báli epizódra, amint villanyoltáskor a tombolaasztalon tornyosuló ajándékok nagy részének lába kél. A szervező próbál a résztvevők jó érzésére hatni, s felajánl egy újabb elsötétítést, melynek alkalmával mindenki büntetlenül visszacsempészheti az elemelt tárgyakat. A lámpa azonban a vártnál hamarabb gyullad fel, s szemünk előtt megjelenik egy rém mulatságos, s egyszersmind szívbemarkolóan szomorú kép. A tombolaasztal immáron tökéletesen lefosztva, előtte az egyetlen rajtakapott bűnös: a becsületes balek, ki neje unszolására megpróbálta visszaszolgáltatni az előző körben elcsent csülköt... Móricz Zsigmond és Milos Forman kisemberével is együttérzünk, mi több, az utóbbinál még kielégületlenek sem maradunk, hiszen az üzenet ezúttal életszerű és helyes: a túlzott lelkiismeretesség bizony nem mindig kifizetődő.

Mindezek után ideje volna meghatározni, hogy a címbéli felvetés kapcsán voltaképpen mit is tekintünk optimális attitűdnek. Aki látta Lars von Trier Dogville című filmjét, az Grace karakterén át (Nicole Kidman) megismerhette a két végletet. Azt is, aki hagyja, hogy vele bármit megtegyenek (úgy, hogy a néző már a falat kaparja), s azt is, aki mindezek után kíméletlen bosszút áll. A helyes beállítottság értelemszerűen a kettő közt keresendő, nevezhetjük asszertivitásnak, vagy erőszakmentes önérvényesítésnek. Ez azt jelenti, hogy minden esetben kiállunk magunkért, élünk az önvédelem eszközével, azonban mások ellen agressziót nem kezdeményezünk. Azt is jelenti továbbá, hogy nem hiszünk a szürke zónákban, vagyis egészen addig, amíg közvetlenül nem ártunk a másiknak, készek vagyunk elmenni akár a falig. A széplelkűek dédelgetnek magukban egy olyan idealizált képet, amelyben az utolsó darab sütemény mindig ott marad a közös tálon, hiszen mindenki szemérmesen átengedi a többieknek. Azonban elég csak egyetlen életképes embert beengedni e társaságba, hogy röviddel azután egyetlen árva morzsát se találjunk.

A pszichopaták három legmarkánsabb jellemzője, hogy nem szeretnek, nem tanulnak és nem szoronganak. Amikor azt állítom, hogy van mit ellesnünk tőlük, úgy nyilvánvalóan a harmadik vonásra gondolok. Egy átlagos ember annyi gátlással, szégyenérzettel és bűntudattal él, melynek a negyede is túlságosan megterhelő egy elégedett, hatékony és komplex létezéshez. Aki sohasem blöfföl; aki nem keresi az adóoptimalizálás lehetőségeit; akinek duplájára nő a pulzusa, ha tíz méternél többet halad a buszsávban; aki kölyökkorában sosem lógott be strandra vagy kertmoziba; aki képes megkérdezni egy nőtől, hogy megcsókolhatja-e - nos, ezt az embert nem úgy hívja a köznyelv, hogy becsületes, hanem úgy, hogy tökéletesen élhetetlen. A mai pszichológia egyik legfelkapottabb területe - elsősorban Paulhus és Williams kutatásai nyomán - az ún. Dark Triad személyiség vizsgálata, amely három, némiképp egymást átfedő vonásból tevődik össze: a fent már említett pszichopátia mellett itt megjelenik a nárcizmus és a machiavellizmus is. Azért izgalmas ez a kombó, mert a jelentős karriert befutó üzleti, politikai, társadalmi vezetőket rendszerint ez a személyiség jellemzi. Természetesen nem születtünk mindannyian topmenedzsernek, s a legtöbben nem is vágyunk az ezzel járó felelősségre és hatalomra, ezzel együtt is érdemes megfigyelni a kiemelkedően sikeres embereket, jellemvonásaik közül egyet-egyet magunkává téve. Talán nem kívánunk arrogáns, antiszociális, érzéketlen, kritikát nem tűrő fickóvá válni, viszont a karizmatikusság, a bátorság, a józan kockázatvállalásra való hajlandóság és a jó értelemben vett gátlástalanság mindannyiunknak jól jöhet. 

Legyünk igazságosak: Nyilas Misi egy aprócska kölyök, akitől valójában nem elvárható, hogy az asztalra csapjon, s rosszindulatú, embertelen tanárait messzire elküldje, még akkor sem, ha az olvasó - és kifejezetten a fiatalkorú olvasó - igazságérzete ezt kívánná. Mindenesetre ebben a vékonydongájú srácban is munkál a kellő ambíció, hiszen - miközben oktatói vallatják - ez jár a fejében: "ti mindnyájan elébem fogtok jönni, és csókolni fogjátok a kezemet, ha én híres ember leszek". Ő maga is szégyelli, hogy ilyen "taknyos gyerek", hogy képtelen megvédeni magát, hogy a kimondott szavak szintjén csupán ennyire futja: "én nem csináltam semmit". Még ha közel sem ez a fő üzenete, annyit azért feltétlenül megtanulhatunk a regényből, hogy a jóság erő nélkül nem sokat ér. Az önmagunkért való kiállás képessége megkérdőjelezhetetlen érték, melyre gyermekeinket is kötelezően meg kell tanítanunk. Mert nem alattvalókként születtünk e világra, ahogyan utódaink sem.

Három napja jelent meg a Velveten a cikk, melynek címe: "Albert Einstein tényleg sokkolóan rasszista lett volna?" Az írás beszámol a világhírű tudós ázsiai utazásairól, valamint az azok során született naplójegyzeteiről. A kínaiakról így ír: "Csordaszellemű, robotszerű nép, akik ugyan szorgalmasak, de koszosak és korlátoltak. A gyerekek éppen olyan letargikusak és lélektelenek, mint az őket nevelő felnőttek." A témát kutatókban állítólag egy világ omlik össze e napokban, s nem értik, hogy egy ilyen köztudottan humanitárius lelkületű ikon hogyan tudott ehhez hasonló gondolatokat papírra vetni. A valóság azonban az, hogy ha maradt még bennünk némi józanság, úgy nem a naplójegyzetből kiollózott megállapítást látjuk sokkolónak, hanem azt, ha ezek alapján Einsteint bárki is rasszistának bélyegzi.

Úgy tűnik, teljesen megbolondult a világ. Már nincs semmi kapaszkodó, a szavak elveszítették jelentésüket. Világos, hogy sokan szándékosan arra játszanak, hogy bábeli zűrzavart okozzanak, de nekünk azért mégiscsak az volna a dolgunk, hogy rendet tegyünk, legalább a saját fejünkben. A rasszizmus egyes emberi fajták hátrányos megkülönböztetését jelenti, a más rasszokhoz tartozókkal szembeni gyűlöletet, ellenszenvet, irtózást fejezi ki. Annak, hogy nyitott szemmel járunk a világban, s megfigyeljük, megtapasztaljuk az egyes népek sokszínűségét, a végeredménye a kulturális intelligencia, ami pontosan az ellentéte a rasszizmusnak. Trembácz Éva Zsuzsa így ír az Amerikában, multikulturális környezetben szerzett tapasztalatairól: "Amíg nekem a dél-amerikai kolléganőm munkastílusa tűnt kissé ráérősnek, addig az enyémet a hipergyors és hatékony munkavégzéshez szokott szingapúri kritizálta. Japán főnökünk tekintélyt követelő megjegyzései visszatetszést keltettek európai kollégákban, miközben thai munkatársaink kérdések nélkül követték utasításait, sőt, japán hagyományok szerint alázatosan töltötték neki vacsora alatt a rizspálinkát. Új mentális keretet kellett megalkotni annak megértéséhez, mi az, ami elfogadott és mi nem, milyen verbális és non-verbális eszközök viszik előbbre a munkát." Mondaná erre bárki, hogy rasszista gondolkodás? Egészen egyszerűen leírja azt, amit megfigyelt, érzelmileg semlegesen, ítélkezések nélkül. Majdnem egészen úgy, mint Einstein tette annak idején. Próbálkozzunk meg azzal, hogy az ominózus útinapló néhány jelzőjét kissé finomítjuk:

CSORDASZELLEMŰ → A KÖZÖSSÉGET PREFERÁLÓ

ROBOTSZERŰ → FEGYELMEZETT

KORLÁTOLT → HAGYOMÁNYAIHOZ RAGASZKODÓ

Mi változott? A lényeg egészen biztosan nem: pontosan ugyanazokat a tulajdonságokat látjuk, csak a negatív felhangot pozitívra cseréltük. Ha Einstein ezeket a kifejezéseket használta volna, a kutya se vádolná rasszizmussal, holott a helyzet ugyanaz: egy világra nyitott tudós szimpla megfigyeléseit látnánk. Ha létezik igazán szánalmas képmutatás, az az, amikor még a saját magunk számára készülő jegyzetekben is finomkodunk, amikor még belső hangunkat is fegyelmezni kívánjuk. És ami legalább ilyen fontos: adjuk már meg Einsteinnek azt a jogot, hogy eldöntse, a saját lelke számára mi kedvesebb. Ha az individuális attitűd közelebb áll hozzá, mint az együttmasírozás a tömeggel, úgy az utóbbit - értékrendjéhez hűen - csordaszellemnek fogja nevezni. Nem arról van tehát szó, hogy bármiféle baja lenne a kínaiakkal. Csupán többre értékeli az egyéniséget a tömegembernél, miközben azt látja, hogy Kínában az utóbbi a jellemzőbb. Mi ezzel a baj?

Ha úgy nyilatkoznék, hogy utálom az arabokat vagy épp a cigányságot, az maga volna a színtiszta rasszizmus. (Nem mintha nem volna joga bárkinek utálni bárkit, ám attól még ez negatív attitűd, amitől jó volna megszabadulni. És nem is elsősorban annak a szempontjából, akit nem kedvelnek, hanem pont a gyűlölködő lenne érdekelt abban, hogy letegye ezt a nyomasztó terhet.) Ha viszont azt állítom, hogy utálom a terrorizmust és a tulajdon ellen elkövetett bűncselekményeket, ebben szinte kivétel nélkül mindenki velem tart. Az egyes filozófiák közti különbség ott kezdődik, hogy szabad-e nyilvánossá tenni azokat a statisztikákat, amelyekből világosan kiderül, hogy a világban elkövetett, ilyen jellegű tettekben milyen részarányt képviselnek a különböző emberfajták. A posztmodern korszellem politikailag korrekt vonulata úgy véli, hogy mivel az egyszerűen gondolkodó többségben ez képes gyűlöletet kelteni, ezért e tényeket és statisztikákat rejtse inkább jótékony homály. Ezért történhet, hogy már azt is rasszistának bélyegzik, aki ilyen jellegű adatokat közöl. Attól tartok, helyes az a feltételezés, hogy az emberek többsége fekete-fehéren látja a világot, így az is igaz, hogy hajlamosak a sztereotípiák elfogadására és az ítélkezésre úgyszintén. (Az meg különösen megállja a helyét, hogy a politika a legkönnyebben a félelemre, a gyűlöletre és a közös ellenségképre építhet.) Ezzel együtt is a pc vonal legalább négy szinten téved. Filozofikusan úgy, hogy magasabb polcra helyezi a toleranciát a szólásszabadságnál. Ez a liberalizmus teljes elárulását jelenti. Praktikusan azért zsákutca, mert az internet korában - hacsak nem Észak-Koreában, vagy Kínában élünk - a cenzúra aligha működhet hatékonyan. A pc célszerűség tekintetében sem hatékony út, hiszen a félhomály aligha visz el bennünket a valódi testvériséghez, a tisztánlátás sokkal eredményesebb eszköz volna. Akik ma még gyűlölködő rasszisták, azok idővel pont a megismerés által fognak közelebb jutni a másikhoz, sehogy máshogy. És negyedszer: ha van alapja bármiféle negatív sztereotípiának, úgy az érintettek szempontjából is üdvös, ha az transzparens módon megjelenik, hiszen egyedül így van esély a változásra. Ha nem is tudok róla, hogy kilóg a szőr az orromból, úgy nem egyszerűen kitaszított leszek, de még csak nem is fogom érteni, miért.

Amikor Mohamed Szaláh játékát nézem, egy zseniális focistát látok, nem egy potenciális terroristát. Amikor az ugyancsak arab származású orvosom megvizsgál, nagyokat vigyorgunk azon, hogyan keveri a tegeződést és a magázódást a számára oly bonyolult magyar nyelvben. Eszembe sem jut, hogy fel akarna robbantani, vagy hogy legszívesebben lenyakazna, csak mert nem vagyok Allah híve. Amikor a Bakáts téri gyrososnál ebédelek, nem az jár a fejemben, hogy Ali, a nagy dumás iraki büfés mivel akar megmérgezni. Amikor a pókerasztalnál cigány származású ellenfelekkel hoz össze a sors, ott sem játsszuk el képmutató módon, hogy ugyanolyanok vagyunk, ellenkezőleg, kifejezetten nyíltan diskurálunk a kulturális különbségekről. Ez a fajta nyíltság szinte kivétel nélkül csökkenti a távolságot ember és ember, rassz és rassz között. Az az érzésem, hogy a politikusok kifejezetten hülyének néznek bennünket, s valójában mindkét térfélen érdekeltek abban, hogy a rasszizmus minél tovább fennmaradjon. A nemzetvédőknek az idegen kultúrák adnak kézenfekvő ellenségképet, a baloldal számára pedig a xenofóbok jelentik az üldözendő tábort. Valójában mindkét oldal egymást erősíti: a jobboldali agymosás radikális balosokat termel és fordítva ugyanez a helyzet. Az, hogy a bőrszínbeli, kulturális és vallási különbségekből tabukat gyártunk, s azt hazudjuk, hogy mind egyformák vagyunk, nem visz közelebb bennünket a békéhez. Konfuciusz szerint: "Minden ember egyforma, csupán szokásaik mások." Érdemes volna nyíltan beszélni e szokásokról, enélkül ugyanis biztosan nem fognak leomlani a kőfalak. 

Bárcsak igaz volna Morus Tamás címbéli gondolata! Az általam egyébiránt igen kedvelt Kovács Ákos ugyanezt fogalmazza meg, szintén tévesen: "A hagyomány nem más, mint több évezrednyi, sűrített tudás arról, mi az emberi, mi az üdvözítő." Azért érzem hamisságnak, mert a lángnak és a bölcsességnek nincs szüksége arra, hogy hagyománynak bélyegezzék és féltő figyelmességgel átmentsék az utókor számára. Pont a hamu és a poros, idejétmúlt gondolatok azok, amelyek csendben kihunynának, ha a hagyományőrzés apostolai nem igyekeznének minden régiséget egyetlen dobozba csomagolni és az árukapcsolás trükkjével mesterségesen életben tartani.

Charles Darwin A fajok eredete című művében így ír a természetes szelekcióról: "Az egész világon minden nap minden órájában ellenőrzi még a legcsekélyebb változásokat is. A rosszakat elveti, a jókat megőrzi és felhalmozza. Csendben és észrevétlenül működik minden élőlény javításán". Az evolúciót németalföldi, puritán takarékosság jellemzi. Végtelenül pragmatikus, csak a hatékonyság számít. Mindig azokat az élőlényeket részesíti előnyben, amelyek minden energiájukat a fennmaradásnak és szaporodásnak szentelik. Az életképes mutációk így továbbélnek, a terméketlenek pedig kipusztulnak. A kulturális evolúció sem működik másképp: ugyanolyan kérlelhetetlenül hajszolja a hatékonyságot. Hosszú távon csakis a gyümölcsöző eszmék, filozófiák, vallások, szokások és rituálék maradhatnak életben, a terméketlenek bennrekednek a történelem zsákutcáiban. Azt érdemes látni, hogy az alapvető erkölcsi normákon kívül nem léteznek történelmen átívelő, általános értékek. A kultúra különböző termékeit az adott kor, földrajzi hely és környezet árazza be. A magyar népzene nem jobb és nem rosszabb, mint a britpop, vagy a drum and bass; s adott körülmények között a négyökrös szekér is lehet használhatóbb, mint az elektromos autó. A könyvtárak és múzeumi tárlók nem csupán arra valók, hogy lássuk, honnan jöttünk, de akár használható ötleteket is adhatnak a jövőre nézve.

Arra viszont semmi szükség, hogy a különböző tradíciókra megkérdőjelezhetetlen értékként tekintsünk. Az, hogy valami ősi gyökerekkel bíró, még önmagában semmit sem jelent. A lovasíjászat szépségét nem az adja, hogy honfoglaló felmenőink is gyakorolták. A teqball élvezeti értékéből semmit nem vesz el, hogy öt éve még a kutya sem hallott róla. A hagyományok feltétlen tiszteletével az a fő gond, hogy elszívja a levegőt a gondolkodás, a kreativitás, a hatékony létezés elől. Évtizedekig tartotta magát az az érthetetlen elv is, hogy a focimeccseken nem használnak videóbírót. Szinte szégyen, hogy az idei VB-ig kellett várni a bevezetésére. Valójában mindenkinek, aki az egyéni boldogságát keresi - és ki az, aki nem? -, érdemes volna végigtekintenie az életén, hogy melyek azok a mozzanatok, amelyek ténylegesen hasznosak, vagy örömöt okoznak, s melyek azok, amelyek csupán kiüresedett rituálét jelentenek. Az utóbbiakat érdemes volna azonnal, szívfájdalom nélkül törölni a napirendből. Nem is gondolnánk, hány felesleges és értelmetlen szokást követünk. Popper Péter mesélte el egyik előadásában annak a fiatal háziasszonynak a történetét, aki mindig kínosan ügyelt arra, hogy milyen méretűre és formájúra vágja a húst, mielőtt sütni kezdi. Amikor férje rákérdezett a jelenségre, csak annyit tudott válaszolni, hogy az anyja is mindig így csinálta. Amikor a kedves mamát kezdték faggatni, ő is az anyjára hivatkozott. Mire a nagyihoz értek, ő már csak nevetett az egészen: egyszerűen kicsi volt a serpenyője... A legtöbb szokásnak ez a természete. Egy régi, praktikus eljárás idővel kiüresedett, formális rituálévá válik. Ha képesek vagyunk ezeket felismerni és kigyomlálni az életünkből, úgy maradhat hely az igazán hasznos és örömteli fejezeteknek. A kérdés már csupán az, hogy vajon miért nem tesszük.

Amikor új autót vásárolunk, s az értékesítő már jó másfél órája csak velünk foglalkozik, kinyomja a telefonját, ha hívják, nem megy ebédelni a kollégáival, s érzékelhetően fejben már a jutalékát kalkulálja, súlyos hibát követünk el, ha nem szegezzük neki a kérdést: "És ugye a könnyűfém felnit megkapom ajándékba?" Éppen attól kerülünk tökéletes alkupozícióba, hogy emberünk kilencven percet már ránk szánt, a markában érzi az üzletet, lelkileg tökéletesen elköteleződött az ügy mellett. A pókerben "pot committed"-nek nevezik azt a helyzetet, amikor zsetonkészletünk jelentős része - harmada, fele - már az asztal közepén állomásozik; innentől aztán jöhet bármilyen lap, dobni biztosan nem fogunk, hiszen a végsőkig elköteleződtünk a kassza mellett. Valami ilyesmi áll az értelmetlen rituálék hátterében is. Nagyanyám negyven éven keresztül játszotta ugyanazokat a lottószámokat, mert minden újabb héttel nehezebb lett volna elviselnie, ha végül mégis öt találata lenne - érvényes szelvény nélkül. A vallási hagyományokkal ugyancsak ez a helyzet: egy idős ember nemigen fog felhagyni a szokásival, még akkor sem, ha minden rendelkezésre álló információ szerint üres és értelmetlen amit tesz. Rém kínos volna ugyanis szembenéznie azzal, hogy életének egy jelentős részét tökéletesen eltékozolta. Talán még a matek is mellette szól: ha valaki hetven éven keresztül eleget tesz az egyház előírásainak, úgy elég, ha néhány százalék esélyt ad a feltámadásnak és annak, hogy abban lesz szerepe a vallási szokásoknak - máris lőttek a kijózanodásnak.

Életünk ezerféle szokásból és rituáléból építkezik. Ha azt valljuk, hogy ezek jelentik a létezés értelmét, s foggal-körömmel ragaszkodunk minden hagyományhoz, úgy valójában dacolunk az idővel, kimerevítjük a múltat, s szembe menetelünk az evolúcióval. Ha viszont kritikus szemmel közelítünk gépies megszokásainkhoz, úgy a haladás részesei és formálói lehetünk. Mondhatjuk azt, hogy a fogmosás és a körömápolás megőrzendő rituálé, mert előnyösebb megjelenést biztosít. Dönthetünk úgy, hogy a szomszédokkal folytatott rövid bájcsevej a liftben jó szokás, mert úgy okozunk örömöt másoknak, hogy az nekünk semmibe sem kerül. Juthatunk arra a következtetésre, hogy a szülinapi torta és a karácsonyi fenyődíszítés értékes hagyomány, mert a gyerkőcök imádják. De simán lehet, hogy a dohányzás, a kényszeres, napi takarítás, a kötelező ajándékozás, a vőfélyek fantáziátlan bohóckodása, a húsvéti locsolkodás, az unalmas rokonlátogatások vagy épp az éjféli mise kapcsán már elfogynak az érvek. És akkor még ki sem tettük a lábunkat Európából. Indiában a szent tehenek tisztelete, a zsidó vallásban a Talmud ezerféle előírása, az iszlám kötelező formaságai - mind abszolút haszontalannak tűnnek; Kínában a nők lábának zsugorítása, Afrikában a lányok csiklójának kimetszése pedig egyenesen embertelen hagyomány. (Ez utóbbi ráadásul a mai napig dívik.) Japánban pár hete irgalmatlan botrány keveredett, amikor Kiotó polgármestere egy szumóverseny megnyitóján tartott beszéde közben rosszul lett és összeesett, ám a szervezők - az ősi tradícióra hivatkozva - nem engedték fel a segítségére siető női orvosokat a küzdőtérre, hiszen oda csak férfi léphet... Leszámítva a kegyetlenkedéseket és az életveszélyes ostobaságokat, a népszokások önmagukban se nem jók, se nem rosszak. Az az ideális, ha mindenki szabadon kialakíthatja a maga testreszabott, szükségleteihez illeszkedő rituálé-csomagját. S ha már Morus Tamással és Kovács Ákossal vitába szálltam, Agatha Christie szavaival azért feltétlenül egyet kell értenem: "A múltat nem szabad megkövesítve fenntartani. A hagyomány helyes dolog, de a sok abból is megárt."

A fene se akar Buddhával vitatkozni. Nyilvánvaló, hogy a címbéli, klasszikus szállóigének megvan a maga igazságtartalma. Amikor egy hónap múlva Moszkvában Lionel Messi a feje fölé emeli a kupát, a mámor csak pár percig, vagy néhány óráig tart majd. Ezzel szemben a torna összes meccse négy hetet, a VB-selejtezők pedig hosszú hónapokat jelentenek. Hogy egy még közhelyesebb példát iderángassak: a Mount Everest csúcsán elhelyezni a zászlót - egy pillanat csupán. Azonban esztendők munkája összegződik abban az egyetlen pillanatban. Ezek olyan élmények, amelyek tökéletesen tompák és értéktelenek volnának az odavezető út teljesítménye nélkül. Sőt! Maga az út önmagában is értéket képvisel, még akkor is, ha Argentína mégse nyerne VB-aranyat, vagy ha a hegymászó sosem érné el a csúcsot. Buddha igazsága háromrétegű. Egyrészt emlékeztet rá, hogy tevékenységeink minősége az egyik legfontosabb boldogságforrás. Másfelől arra tanít, hogy próbáljuk megtalálni az örömöt a kevésbé izgalmas elfoglaltságainkban is. Harmadrészt felhívja a figyelmet arra a jellemfejlődésre, amit maga az út kínál, függetlenül a cél elérésétől, illetve az élvezet mértékétől. Érdemes mindezeket szem előtt tartani, ám még így is messze vagyunk attól, hogy a címbéli szállóigét általános igazságként fogadjuk el.

Vegyük például rögtön a munkát! Parádés világ volna, ha senki sem elsősorban a pénzért, hanem a puszta élvezetért dolgozna. Feladatkörében a Tesco pénztárosa ugyanúgy megtalálná az örömöt és az önmegvalósítást, mint az ünnepelt rocksztár. Tény, hogy egy magas tudati szintű társadalomban ez lenne az általános, valamint az is borítékolható, hogy az automatizáció világában pont a leginkább monoton, lélekőrlő tevékenységek szűnnek meg a leghamarabb. (Még diákkoromban történt, hogy elvállaltam egy alkalmi munkát, amelynek keretén belül egy dohánygyár ajándéktárgyaiból kellett csomagokat készíteni. Egy zacskó, egy öngyújtó, egy baseball sapka, egy kulcstartó. Újabb zacskó, újabb öngyújtó... Szabályosan beteg voltam a nap végére. Buddhista legyen a talpán, aki egy ilyen munka kapcsán élvezetről és a jellemfejlődésről tud beszámolni.) Nem is igazából azért sántít a mondás, mert ez a világ még nem érkezett el. És nem is csak azért, mert egy robotok által működtetett high-tech környezetben is lesznek olyan anyagi és karriercéljaink, amelyeknél csakis a végeredmény számít majd. A leginkább azért érzem problémásnak a címbéli bölcsességet, mert - egyes értelmezések szerint - morális többlettel ruházza fel magát a tevékenységet. Mintha a munkavégzés önmagában is bármiféle értéket jelentene. Amikor azt mondom, hogy az út maga fontosabb, mint az eredetileg kitűzött cél, az olyan téves következtetéseket szülhet, mint hogy a verejtékes robottal megkeresett pénz értékesebb, mintha ruletten nyernénk. Ebből az ostobaságból következnek az egyes szakmákkal szembeni megvető, sztereotip gondolatok. Hallottunk már olyat, hogy minden politikus hazudik és lop? Hogy minden pap pedofil? Hogy az összes bankárt fel kéne lógatni az Andrássy úton? És olyat, hogy az ügyvédeket kellene egytől egyig leúsztatni a Dunán? Hányan gondolják még manapság is úgy, hogy a kereskedelem nem termel értéket, csakis az ipar? Hogy a jó bornak nem kell cégér és a marketing az ördögtől való? Úgy tűnik, kell még némi idő, míg a világ megérti, hogy egy szabad társadalomban minden terület értékes, amiért az emberek hajlandóak pénzt áldozni, tökéletesen függetlenül az izzadtság mértékétől.

Hasonló a helyzet a diétával és testedzéssel kapcsolatban is. A legtöbbünk számára egyértelmű a cél: látványos kockahassal végigsétálni a tengerparton. Pontosan tudjuk, hogy az odavezető útnak is megvannak a pozitív hozadékai. A tudatos és mértékletes táplálkozással ezerféle betegséget elkerülhetünk. Az esti szigetkörök jótékonyan hatnak a légzési és keringési rendszerek egészére. Az izomfejlesztő gyakorlatok a testtartást is erősítik, ezáltal a gerincproblémák kezelhetők, vagy megelőzhetők. Arról nem is beszélve, hogy minden önfejlesztésre fordított mozzanat a jellemet is pozitívan formálja. Mindezekkel együtt is egészen biztos vagyok abban, hogy amennyiben a sok kamuhirdetésből csak egy is igaznak bizonyulna, s tényleg létezne verejtékmentes álomtestet adó csodakapszula, a legtöbben rá se néznénk többé a súlyzókra. E téren sem az a legfőbb gondom Buddha bölcsességével, hogy nem igaz. Az csupán filozofikus probléma, hogy az eredeti célkitűzés nagyságrendekkel fontosabb, mint az odavezető út. Sokkal nagyobb gond, hogy az út túlmisztifikálása miatt sokan eleve lehetetlen küldetésként tekintenek a sportos karcsúság elérésére. Bár csodakapszula tényleg nem létezik, de különösebben szenvedni sem muszáj. A tudatos táplálkozás nem jelent éhezést; az észszerű testedzés is inkább időráfordítás és elhatározás kérdése, mintsem emberfeletti teljesítmény.

Ha létezik olyan terület, ahol aztán végképp bukik Buddha bölcsessége, úgy a csajozás abszolút ilyen. Itt sem a gyakorlat a döntő, hiszen attól még, hogy egy gyermeteg módon működő világban nem teljesül, még bőven igaz lehetne. Mindenesetre áldozzunk pár szót a valóságra: ha körbenézünk, azt látjuk, hogy a férfiak nem igazán élvezik a vadászatot. A legtöbben egyszerűek, mint a faék, és semmi másra nem vágynak, mint gyorsan és fájdalommentesen megszerezni azt a nőt, aki szül nekik két gyereket, kimossa a zoknijukat és eléjük teszik a vacsorát, míg ők kövéren és kopaszon, a fotelben elterpeszkedve Messi szólóját bámulják. E ponton bátran leszögezhetjük: mindenkinek - férfinek és nőnek egyaránt - áldás lenne, ha a srácok örömet lelnének a hálószövés fortélyos mutatványában, kiélvezve a becserkészés minden apró mozzanatát. Persze ez még mindig kevés volna ahhoz, hogy egy elbukott vadászat esetén is azt mondhassuk: ez jó mulatság, férfimunka volt. A hegymászó ugyan csalódott lesz, ha csak 7.500 méterig jut fel, ám teljesítménye attól még valódi sportértékkel bír. Ha az argentin válogatott idén is csupán az ezüstöt viszi haza, az minden szomorúsággal együtt is parádés eredmény. Ha az életmódváltás nem hoz teljes diadalt, s kockahas helyett csupán húsz kiló mínusz a vége, az attól még elképesztően örömteli lehet. A csajozással az a gond, hogy nem igazán léteznek részsikerek. Stációk igen, de ebben csatában csakis a teljes győzelem hoz pontokat. Egyetlen férfit sem fog elégedettséggel eltölteni pár plátói módon együtt töltött este, ha a lány a végén nemet mond. Olyannyira célorientáltak vagyunk, s oly kevéssé számít az odavezető út, hogy valóságos fegyverarzenállal vonulunk a harcba, s nincsenek gátlásaink, ha ezek bármelyikét használnunk kell. Általában a határozott, kőkemény macsót küldjük a ringbe az első menetben. Ha kudarcot vall, jöhet a pimasz-szellemes vonal. Ha még mindig várat magára a kiütéses győzelem, úgy a harmadik menetben előkerülnek a gyertyák, a vörösbor és a Sade cédé. Ha a romantikus vonal sem eredményez átütő sikert, úgy még mindig bedobhatjuk a Balázs Fecótól tanult, szánalomra építő technikát; elég, ha hitelesen hozzuk az utcára tett kölyökkutya tekintetét. Az igazán profik még könnyezni is tudnak... Röviden: senkit sem érdekel az út. Csak ami a végén vár.

Sorolhatnánk a példákat napestig, a veszélyes helyzetekből való szabadulástól kezdve a betegségek leküzdéséig. Mindre igaz lesz, hogy a buddhista szemlélet onnantól nyer létjogosultságot, amikor már lefújták a meccset. Muszáj megtanulnunk, hogy ne ragaszkodjunk görcsösen semmihez, hogy elviseljük a vereséget, s hogy képesek legyünk mosolyogva gratulálni a nyertesnek. Ám egészen addig, amíg tart a mérkőzés, kötelező minden idegszálunkkal a győzelemre fókuszálni és foggal-körömmel küzdeni érte. Mert a cél a teljes diadal, s az odavezető út minden öröme, tanulsága és jellemfejlődése csupán hab lehet a tortán.

A gyengéknek muszáj megkapaszkodni valamiben. Isten, vallás, egyház, szekta, állam, szakszervezet, kollektív szerződés, házasságlevél... Külső védelmet igényelnek, akár a kismadarak. Csakhogy a fiókák előbb-utóbb kikelnek a tojásból. Valóságos csoda az, ahogy áttörik a kemény tojáshéjat, s apró csőrükkel egyre tágítják a nyílást, hogy végre élvezhessék a napfényt és részesei lehessenek a nagybetűs Életnek. Pár hét múlva kirepülnek, s rövidesen függetlenné, önellátóvá, a madártársadalom teljes jogú tagjaivá válnak. Az emberi fajnál nemigen látni ezt a folyamatot. Valahol valamit nagyon elronthattunk, mert a legtöbben egyáltalán nem képesek felnőni. Kevés kivételtől eltekintve szinte mindenki görcsösen keresi a külső igazodási pontokat, mert azok nélkül elveszettnek érezné magát. A vallások és az államok pedig - akár a rossz szülők - arra játszanak, hogy e téren ne is változzon a világ. Hiszen mi szükség volna a fészekre, ha a fiókák már szárnyra kaptak?

Albert Jay Nock szerint a történelem nem más, mint a társadalmi és állami hatalom közti folyamatos verseny. Ez azt jelenti, hogy minél erősebb a polgárság, annál kisebb szerepet enged az államnak és fordítva. Valójában progresszió alatt is azokat a folyamatokat értjük, amelyek az egyént és rajta keresztül a társadalmat erősítik, s regressziónak, amikor az egyéni szabadságjogok és mozgásterek sérülnek, szűkülnek. Amikor az emberek elfogadják az államot, mint erőhatalommal bíró entitást, azért teszik, mert jó üzletnek tekintik, hogy adófizetésük fejében bizonyos közfeladatok - minimum a törvényes rend biztosítása - elvégzésre kerülnek. Azonban minél gyengébb az egyén, s minél többet vár el a kormányzattól, annál nagyobb hatalmat ad a kezébe. Egyáltalán nem véletlen, hogy a kommunista ámokfutás első áldozata az az Oroszország volt, ahol öntudatos polgárság, kapitalizmus és szabadságjogok szinte nem is léteztek. Az egyes társadalmak tudati szintjének remek lakmuszpapírja az államhatalom mértéke. A rabszolgaság, a jobbágyság, a kasztrendszer, a diktatúrák, a rekvirálások, a sorkatonai szolgálat és minden olyan állami bűntett, amely nem tiszteli az egyén szabadságát, egy olyan társadalomról árulkodik, amelyből hiányzik a kellő öntudat. Amikor az ókori Spártáról esik szó, a legtöbben egy tökös, kemény világra asszociálnak. Szerintem egy olyan társadalom, amely hagyja, hogy a gyermekeket az állam elragadja, s döntsön az életük és sorsuk felett, az szánalmas, ostoba, gyáva, és a legkevésbé sem nevezném tökösnek.

Hasonló a helyzet az egyházzal. David I. Kertzer az "Edgardo Mortara elrablása" című könyvében egy megdöbbentően szomorú történetet mesél el. 1858-ban járunk, Bolognában. A zsidó vallású Mortara család katolikus szolgálót alkalmaz, hiszen ő szombaton is dolgozhat. Ez az írástudatlan lány vigyáz egyetlen gyermekükre. A kisfiú megbetegszik, a szolgálólány pedig pánikba esik és ijedtében megkereszteli Edgardót, nehogy az a pokolra jusson, ha ne adj' Isten meghalna. A pápai rendőrség tudomást szerez az eseményről, s mivel keresztény gyereket zsidó vallású szülők nem nevelhetnek, a kisfiút - minden tiltakozás ellenére - intézetbe helyezik. A szülők könnyűszerrel visszakaphatnák egy szem gyermeküket, csupán meg kellene keresztelkedniük, ám erre nem hajlandók... Döbbenetes, hogy a történet minden apró részelemét a különböző vallások rugalmatlansága alakítja. Az pedig egyenesen vérlázító, hogy ostoba felnőttek képesek voltak egy ártatlan kisgyerek életével játszadozni, csak mert vallási elveiket mindkét térfélen fontosabbnak ítélték. A történet pazarul bemutatja, hogy amilyen a társadalom tudati szintje, pont olyan vezetőket érdemel - az egyház vonatkozásában is. Körülbelül ez az eredménye annak, ha Istent nem az emberben, hanem azon kívül keressük. És ez az eredménye annak, ha az öntudatlan hívők hatalommal ruházzák fel vallási vezetőiket. A Mortara házaspár soha többé nem találkozott fiukkal, Edgardóval.

A legtöbben csak szkeptikusan legyintenek, amikor felnőtté válásról, tudatosságról, az egyház megújulásáról és hasonlókról papolok. Mindig örömmel tölt el a tudat, hogy nem vagyok egyedül ezzel a szélmalomharccal. John Shelby Spong, Newark anglikán püspöke sem igazán vádolható fundamentalizmussal. Egy vele készült riportban arról beszél, hogy a pokol valójában az egyház találmánya, s a bűntudat a legjobb eszköz, amivel a híveket kontrollálni lehet. Hozzáteszi még: "Az egyház nem szereti azokat, akik felnőnek, mert őket lehetetlen ellenőrizni." Nem állítom, hogy vadonatúj gondolatok, ám igazán üdítő egy püspök szájából hallani mindezt. Hit és vallásosság tekintetében a felnőtté válás minimum annyit tesz, hogy az ember tudatosan megismeri azokat a stációkat, amelyeket az emberiség a történelem során már végigjárt. A politeizmustól kezdve az ószövetségi, féltékeny, haragvó, büntető Jahvén át egészen addig a pontig, amikor már csupán jelképes módon beszélünk Teremtőről. Másképp fogalmazva: érdemes eljutni az "Isten a mi erősségünk" frázistól - amelyben a gyenge ember egy önmagán kívüli támaszt keres - az "Isten országa bennetek van" gondolatig, ahol már nincs különbség ember és Isten között, mert a kettő egy és ugyanaz. Világos, hogy ezekért a mondatokért pár száz éve még simán megégettek volna, s a fundamentalisták a mai napig nagyképűséggel és gőggel vádolják az ilyen világlátást, mondván, hogy egyikünk sem játszhatja el Isten szerepét. Csupán egyetlen apróságról feledkeznek el. Az az ember, aki elég magabiztos ahhoz, hogy önmagában és embertársaiban is az élő Istent lássa, az sosem fog ártani még a légynek sem. Nem így azok, akik rajtunk kívülálló istenek nevében milliókat gyilkoltak és nyomorítottak meg a mögöttünk hagyott évszázadok során.

Erős és gyenge - két külön földrész, melyeket egy óceán választ el egymástól. Ugyanazt a világot az előbbi izgalmas kalandparknak, a másik félelmetes aknamezőnek látja. Az előbbi minden változásban, minden újdonságban lehetőséget szimatol, míg utóbbi csak a veszélyeket észleli, s inkább a múltba menekülne. Az erős biztos benne, hogy megáll a lábán és úrrá lesz minden nehézségen, a gyenge a legkisebb kudarctól is összecsuklik. A legtöbb vallás a hit elsődlegességét hirdeti. E kettő közül vajon melyiknek szilárdabb a hite? Erős és gyenge - csak bámulnak egymásra és nem értik a másik világát. Utóbbi türelemről, megértésről, empátiáról és támogatásról beszél, az előbbi csak annyit kérdez: miért nem nősz már fel? A humanisztikus vallásoknak csupán egyetlen küldetése lehet: a gyengéből erőset, az éretlenből felnőttet faragni, még annak árán is, hogy ezután már nem lesz szükség a formális keretekre. A tojás meszes héja védelem és nem börtön; a jó szülő pedig annak drukkol, hogy életképes fiókái mielőbb kirepüljenek.

Tekintve, hogy gyermekeim anyjával egy céges értekezleten ismerkedtem meg, nehéz volna a címbéli frázis mellett érvelnem. Persze, egyébként sem tenném, hiszen úgy hülyeség, ahogy van. A házasságok, párkapcsolatok jelentős hányada a közös munkahelyről startol. Kár volna ezt a kitűnő vadászmezőt elkerülni csak azért, mert valamikor egy idióta kitalált egy ostoba szállóigét, melynek nagyjából annyi értelme van, mint a fekete macskától való félelemnek, vagy a vasárnapi zárva tartásnak.

Nem véletlen, hogy oly sok románc szövődik a munkahelyeken. Emberi kapcsolatainkat életünk helyszínei döntően formálják,  pláne ahol napi 8-10 órát töltünk. Az összezártság egyenes következménye, hogy a kollégáknak alkalmuk nyílik egymás alapos megismerésére. Nem egy éjszakai bár vodkagőzös félhomálya adja a kezdőlökést, mely lehet akármilyen fejbevágóan mámoros, másnap reggel elölről kell kezdeni az építkezést - már ha a felek úgy érzik. A munkahelyi szerelmek semmihez sem fogható előnye, hogy az első néhány tapogatózó randit simán meg lehet spórolni. Az érintettek már látták egymást napfénynél, józanon, belélegezhették egymás illatát, megtapasztalhatták a másik idegesítő szokásait, hülye grimaszait, béna beszólásait, búját és derűjét. A direkt párkeresés egyik módja sem szolgál ilyen széles körű előzetes adatbázissal; sem a spontán ismerkedések, sem a rapid randik, de még a jelöltek százféle paraméterét bemutató internetes társvadász oldalak sem. 

Oké, oké, már szinte hallom a másik oldalt, a számtalan bonyodalmat, amely a munkahelyi izzás velejárója. Való igaz, tartson akármilyen hosszan a kollégák közti románc, annak minden periódusa kitermeli a maga problémáit. A rózsaszín szakaszban mindent felfal a szenvedély. Ez a fázis professzionális hozzáállást igényel mindenkitől. A munkaadótól is, aki optimális esetben csupán azzal törődik, hogy a projektfeladatok elvárható minőségben elvégzésre kerüljenek. A szerelmesektől is, akik nem zárhatják magukra naponta háromszor a szerverszoba vagy a teakonyha ajtaját, s persze az sem árt, ha a munkájukat azért rendesen elvégzik. A lecsendesült időszakban már jellemzően nem a szerelem veszélyezteti a munkavégzést, hanem éppen fordítva. Jómagam például el sem tudnám képzelni, hogy gyermekeim anyjával reggeltől estig minden percet együtt töltsek, s hitem szerint ez kölcsönös; valószínűleg ő bolondulna meg először. De erre sincs általános recept; ismertem olyanokat, akik 60 esztendőt töltöttek boldog házasságban, ebből 35 évig közös munkahelyen. A leginkább problémás pont nyilvánvalóan a szakítás, illetve az azt követő periódus. Ha odahaza viharok tombolnak, úgy az irodában is feszültséggel telik meg a levegő. A lapátra tett félnek piszok nehéz lesz érzelmileg semleges szakmai együttműködést produkálnia, s pókerarccal kerülgetnie a másikat, és valójában a másiknak is könnyebb lenne, ha nem kéne végignéznie exe kálváriáját. Ám ezzel együtt is érdemes meglátni az ebben rejlő, kivételes fejlődési lehetőséget. A tudatosság, a professzionális érzelemmenedzsment csúcsa az, amikor a belső erő, az önfegyelem képes megteremteni e külső békét. (Érezzük mindannyian, hogy ez fényévekre van attól az attitűdtől, mint amikor L. Tibor több késszúrással vesz elégtételt K. Arankán, csak mert az kiadta az útját.) Látható tehát, hogy a munkahelyi viszony a legkevésbé sem kockázatmentes, pedig még bele sem mentünk az olyan finomságokba, mint az alá-fölé rendeltség pikantériája. Világos, hogy aki rosszul viseli az effajta kockázatokat, az jobb, ha kerüli az ilyesmit. Nekem mindenesetre meggyőződésem, hogy a szerelem az élet nélkülözhetetlen fűszere, így a hátrányok messze eltörpülnek az előnyök mellett. Csupán egyetlen esetet tudok elképzelni, amikor csak azért mondanék nemet egy romantikus kalandra, mert egy helyen dolgozunk. Ez akkor történne, ha az adott társaság menedzsmentjébe, vagy tulajdonosi körébe tartoznék s a kiszemelt préda kiváló és pótolhatatlan munkaerő volna, szándékaim pedig a legkevésbé sem hosszú távúak. Egy ilyen esetben a szakmai értéket egyszerűen többre tartom, mint a kapcsolati potenciált. Ronda, hűvös, józan matek. 

Meggyőződésem, hogy egy normális, felnőtt világban fel sem merülne a házinyúl problematika. Nem csupán azért, mert az egyes ember elég érett volna ahhoz, hogy profi módon menedzselje a szakmai és az érzelmi életét, de attól sem kéne tartani, hogy a társadalmi rettegők ilyen-olyan csoportjai a közösségre szabadítják beteg világlátásukat. A nőket féltők egy része minden munkahelyi közeledésben zaklatást lát, s minden zaklatást azonnal erőszaknak minősít. A rosszmájúak szerint csupán azért kampányolnak a kollégák közötti intim sztorik ellen, mert őrájuk senki sem feni a fogát, ám ezt aligha vallanák be. A másik szélen, a férfiak jogaiért hangjukat hallató, radikális antifeministák között akadnak szégyentelenebbek is. Egy részük nyiltan közli: rosszul van a koedukált munkahelyektől. Egyfelől azért, mert folyamatosan retteg, hogy ki fogja hanyatt dönteni irodai adminisztrátorként ténykedő nejét; másfelől azért, mert a fedetlen combok és a tekintélyes dekoltázsok elvonják a figyelmét a munkáról, miközben esélye sincs, hogy ezek közelébe keveredjen... Azt kéne észrevenni, hogy az egyéni fóbiákat, szorongásokat, kishitűségeket és rettegéseket nem érdemes társadalmi szintű szervezőelvvé tenni. Abból nem épül jó világ, ha a sikereseknek - a sikertelenekkel szembeni tapintatból - szégyenkezniük kell diadalaik miatt, és csak suttyomban, titokban, fű alatt élvezhetik erőfeszítéseik gyümölcsét. Szabályosan ki voltam akadva, amikor általános iskolai osztályfőnököm - még a nyolcvanas években - arra kérte a tehetősebb szülőket, hogy ne csomagoljanak gyereküknek banánt tízóraira, mert a többieknek fáj a szívük, hogy ők nem kaphatnak. Mélyen felháborított ez a világlátás, még úgy is, hogy az egyik legcsóróbb srácnak számítottam.

Ahogy fent már kitértünk rá, valóban létezhetnek olyan esetek, amikor a "házinyúlra nem lövünk" elv megfontolásra érdemes. Ám annak, hogy általános, kőbevésett szabályként a világra erőltessük, nem sok értelmét látom. Az igazság az, hogy szép számmal léteznek olyan katonalelkűek, akik biztonságosan és jól érzik magukat a merev szabályrendszereken belül, s irigykedő gyanakvással tekintenek mindenkire, aki le mer térni a térképen jelölt főútról. Ha az ősembernek lett volna hűtőszekrénye, mágnese, és tudott volna írni-olvasni, valószínűleg számos frigón díszelgett volna a piros betűs, figyelmeztető felirat: "ha gombát eszel, az életeddel játszol." És valóban: amíg az ember nem tudta üzembiztosan megkülönböztetni az ehető és a mérgező fajokat, ténylegesen bölcsnek számított a teljes tiltás. Intelligenciánk ugyanakkor arra való, hogy a világot minél alaposabban megismerjük, s idővel képessé váljunk önállóan eldönteni, hogy mi az, ami épít, s mi az, ami elpusztít bennünket. Semmi baj azzal, ha valaki ismeri a korlátait, ezért önmagával szemben a teljes tiltást alkalmazza. Csak nem kéne sanda szemmel tekinteni azokra, akik egy komplexebb élet reményében élnek a szabadság luxusával.

A kálvinizmus egyik legpusztítóbb tana a predesztináció, az eleve elrendelés elve. Hogy ez pontosan mit takar, azt többnyire maguk a hithű reformátusok sem értik, annyit bizonyosan, hogy a cselekedeteinknek nem lesz számottevő súlya a végső elszámoláskor. Ezt persze még valahogy el tudnám viselni, tekintve, hogy meglehetősen szkeptikus vagyok az utolsó ítéletet illetően. Az indiai kasztrendszer még durvább és legalább ennyire értelmetlen; ott a földi létezés keretei azok, amelyek előre adottak és megváltoztathatatlanok. A fene se érti, miért hisz ezekben bárki, hiszen a tapasztalat azt mutatja, hogy életünk minőségét elsősorban az önmagunkért vállalt felelősség mértéke, valamint az ebből eredő tetteink alakítják. Ezért vallom, hogy semmi sem olyan mérgező, mint azt gondolni: sorsunkat illetően bármi is eleve elrendeltetett. Semmi sem olyan reménytelen, mint úgy nyilatkozni: "ilyen vagyok és kész". Müller Péter nem tartozik a kedvenceim közé, de van egy mondása, amit nagyon bírok: "Ilyen ember vagyok - mert ilyenné tettem magam. Ha másmilyen ember akarok lenni - olyanná kell tennem magam." A nagy beletörődések elsősorban hamis ideológiákból, kishitűségből, fantáziátlanságból és lustaságból erednek. Akármilyen viccesek is az elérhetetlen célokért folytatott szélmalomharcaink, százszor inkább megbocsáthatóak annál, mintha elfogadnánk egy komor és jellegtelen, ám nagyon is megváltoztatható sorsot.

Amikor végre felemeljük a fenekünket a fotelból és rászánjuk magunkat a cselekvésre, a változásra, esetenként abban sincs köszönet; néha egészen téves utakra lépünk. Az alapvető motiváció csaknem mindenkinél azonos: elismerésre és szeretetre vágyunk. Viszont egyáltalán nem mindegy, hogy ezt milyen módon kívánjuk elérni. Amikor a személyiségfejlődés elsősorban a másoknak való megfelelést, a másokhoz való alkalmazkodást célozza, abból a legritkább esetben terem jóízű gyümölcs. Férfiak, akik elárasztják szerelmükkel a nőt, s folyton a kívánságukat lesik; asszonyok, akik alárendelik magukat a férjüknek, s eltűrnek minden agressziót; anyák, akik fojtogató szeretettel kötnék gúzsba kamasz gyermekeiket - ezek olyan egyértelmű zsákutcák, hogy a jelzőtáblák szinte kiverik az ember szemét. S hogy mégis oly sokan behajtanak, azért elsősorban kulturális téveszméink tehetők felelőssé. A legtöbb esküvőn a paptól valami hasonló bölcsességre számíthatunk: "Ha azért jöttetetek ide, mert a boldogságot keresitek, úgy rossz helyen jártok. Viszont ha az a célotok, hogy a párotokat boldoggá tegyétek, úgy örömmel összeadlak benneteket..." A mai napig elfogadjuk az önzetlenségről szóló frázisok érvényességét, miközben azt látjuk, hogy a legbetegebb társfüggőségnek ágyazunk meg ezekkel. Az alkalmazkodás messze legdurvább példáját a "Mielőtt befejezi röptét a denevér" című filmben láttam. A tizenéves fiát egyedül nevelő anya új pasija (a már 1989-ben is parádésat alakító Máté Gábor) rámozdul a kissrácra, mi több, világossá teszi az asszony számára, hogy a játék neve dupla vagy semmi. A nő olyan szinten kapaszkodik az új kapcsolatba, hogy egyszülött fiát is odadobná érte; konkrétan könyörög a gyereknek, hogy tegye meg érte... Valamiért azt gondolom, hogy nem ez a helyes módja az építkezésnek.

Mindannyian ismerünk olyanokat, akik már eljutottak a megvilágosodás azon fokára, hogy átlátják: a másiknak való görcsös megfelelni vágyás nem jó mozgatórugó, ezért inkább - a helyes helyzetfelismerésre helytelen válaszreakciót adva - nemet mondanak minden válzozásra. Nők, akik szerencsétlenül járt sorstársaikat látva azt mondják: ők aztán egyetlen férfiért sem hajlandók áldozatot hozni. Fiúk, akik felismerték a magabiztosság és a dominancia fontosságát, s már a legkisebb figyelmességet is papucsságként könyvelnek el. Ők azok, akik totál átesnek a ló túloldalára, csak mert nem tudják megkülönböztetni az objektív értékeket a szubjektív vágyaktól. Pedig ez azért nem túlságosan bonyolult: a jólápoltság mindig előrevalóbb az igénytelenségnél; a sportos karcsúság vonzóbb a túlsúlynál; az egyenes gerinc jobban mutat a görnyedt hátnál; a mosoly szexibb a depressziónál; a műveltség előny a tanulatlansággal szemben és persze lehetne még sorolni. Amikor alakítunk magunkon, elég azt a kérdést megválaszolnunk, hogy ténylegesen értékesebbé válunk-e a változás következtében, vagy csupán a másik egyéni szükségletét elégítjük ki ezáltal. Ha például Ádám finom utalást tesz a 170 centis, 80 kilós Évának, hogy nem ártana ledobnia 15-20 kilót, úgy Éva - függetlenül az instrukció forrásától - értéknövelő beruházásba kezd, amikor diétára és sportra szánja rá magát. Nyilván más a helyzet, ha Ádám a következő, rém kifinomult kérést fogalmazza meg: "ne fürdjé' le!" Ez sem egy bonyolult ügy, 70 feletti intelligenciahányados fölött a nő azonnal csomagol és vissza se néz. A két véglet között azért előfordulnak kérdéses megítélésű esetek is. Tegyük fel, hogy Éva fodrászhoz készül, s komoly dilemma feszíti, mert férjét, Ádámot a hosszú, hullámos haj hozza tűzbe, viszont mindenki más szerint a rövid bubifrizura a legelőnyösebb számára. (Itt hagyok egy kis időt, hogy ki-ki átgondolhassa, melyik megoldást részesítené előnyben.) Hitem szerint egy bölcs nő ilyenkor a második verziót választja, s nem csupán azért a járulékos előnyért, amit az újdonság, az egzotikum, a komfortzónából való kimozdulás önmagában is vágykeltő hatása jelent. Hanem elsősorban azért, mert a kapcsolati fejlődésnek - optimális esetben - nem az összecsiszolódás a fő csapásiránya, hanem az, ha mindkét fél külön-külön, egymástól teljesen függetlenül a tökéletességet célozza. Ha így tesznek, az összecsiszolódás automatikusan megvalósul (hiszen a kellő szociális készségek részét képezik a tökéletességnek), ráadásul nem egy primitív, vagy perverz szinten, hanem a lehető legmagasabb nívón.

Természetesen mindenki azt kezd a talentumaival, amit csak akar. Még ha minőségi tekintetben összehasonlíthatatlanul magasabb szintű is a komplex élet egy eltékozoltnál, morális síkon senki sem számonkérhető az igénytelenségért. Annál inkább erkölcsi kötelesség, hogy gyermekeink szociális fejlődését messzemenően támogassuk. Másfél hete egy gálaelőadáson jártam, ahol gyerekeimmel együtt az egész általános iskolájuk fellépett. A versek, táncok, drámai előadások színvonala a srácok életkorának megfelelően alakult, így nem is elsősorban a magaskultúra katarzisa ragadott magával, sokkal inkább az a jelenség, hogy egyazon korosztályon belül is micsoda elképesztő különbségeket látni gyerek és gyerek között. Az egyik végzős osztályban a tizenkét lány közül négy kifejezetten túlsúlyos volt, négy igazi szürke egérke, s csupán a maradék négy az, aki jó megjelenésének biztos tudatában viselhette a báli ruhát. A fiúknál sem volt üdítőbb a helyzet: a hetvenes éveket idéző, teljesen indokolatlan frizurák, s erőtlen, pelyhedző bajuszkák mindenütt, melyek még soha senkinek nem álltak jól a világtörténelem során. Ilyenkor mindig azon tűnődöm: vannak ezeknek a gyerekeknek szülei? Hogyhogy nem mutatnak irányt nekik? Hogyhogy nem terelgetik őket egy szerencsésebb megjelenés felé? Hogyhogy nem látják a gyerekeikben az elveszettséget? Hogy tudnak büszkén rájuk nézni, miközben sugárzik róluk, hogy vesztesek? Nyilvánvaló, hogy ahol a szülők is igénytelenek, ott nehéz elvárni, hogy leszármazottaikkal majd jobban törődnek, mint önmagukkal, ám attól ez még súlyos elhanyagolás marad, s a gyerek úgy indulhat el a felnőtté válás útján, hogy közben egy kamionra való sérülést kell magával cipelnie.

"Ilyen vagyok és kész" - halljuk oly sokszor, s erre csak egyetlen adekvát válasz adható: lószart mama! A testmagasságunkon kívül szinte bármit megváltoztathatunk magunkon, s magunkban. Ha létezik olyan, ami minden ember egységes küldetése, akkor az az, hogy önmagunk legjobb verzióját megteremtsük, s hogy gyermekeinket is ebbe az irányba tereljük. Hirdethetik a kálvinisták a predesztinációt, ragaszkodhatnak a hinduk a az átjárhatatlan kasztrendszerükhöz, ám ezeknek nem sok közük van sem a józan morálhoz, sem pedig a való élethez. A jézusi útmutatás egészen egyértelmű: "Legyetek tökéletesek!" A lecke mindannyiunk számára adott.