Aki nem aludta végig az iskolai történelemórákat, az pontosan tudja, mennyi vér folyt e közmondás jegyében a mögöttünk hagyott évszázadok során. Amikor egy vallási vagy világi ideológiát olyan fontosnak érzünk, hogy hajlandóak vagyunk érte beáldozni az emberi szabadságot, vagy akár az életet is (többnyire persze másokét), az nyilvánvalóan mindig tragédiát jelent, vagy ahhoz vezet. Egészen elképesztő, hogy mennyire nem tanulunk a saját történeteinkből. Tényleg mindig olyanok formálják a közbeszédet, akikre semmi sem ragadt az iskolásévek során?

A fenti plakát a melegeket (leszbikusokat, biszexuálisokat stb.) védő Háttér Társaságé, s manapság az egyetemi faliújságokat díszíti. Őszintén hiszem, hogy a céllal - senkit ne érjen bántódás a szexuális hovatartozása miatt - a társadalom nagy többsége egyetért. Az eszköz azonban vérlázító és megengedhetetlen. A Rákosi-időket idéző propaganda - jelentsük fel egymást! - nem csupán ízléstelen, nem csupán mélyen etikátlan, de totál értelmetlen is. Akit fizikailag bántalmaznak a mássága (vagy bármi egyéb miatt), annak elemi joga, hogy megvédje magát, vagy a rendőrséghez forduljon. Minden más csak szimpla hangulatkeltés, semmi több. Ez a fajta attitűd és kommunikáció abszolút átzuhanás a ló túloldalára. Nem tűnik igazán sportszerűnek, sem pedig hatékonynak, amikor az emberi szabadságot hirdetve épp másokat igyekszünk megfosztani a személyes szabadságuktól.

A tudóstársadalom jelentős szegmense évtizedek óta próbál pontot tenni annak a vitának a végére, hogy a homoszexualitás genetikusan determinált, avagy tanult, felvett magatartásforma. Az érintettek az első verzióért szorítanak, a vallási fanatikusok és egyéb homofóbok az utóbbinak. (Meglehetősen zsenáns volna, hogyha kiderülne: az, amit mindig is bűnnek tartottak, valójában teljes egészében a Teremtő műve...) Az elmúlt évek során számos kutatócsoport publikált részeredményeket, többségük az X kromoszómán vélte felfedezni a homoszexualitásért felelős gént, vagy géncsoportot, a pontos azonosítás azonban még a mai napig várat magára. Azzal együtt, hogy ez egy roppant izgalmas kérdés, egy szabad társadalomban gyakorlatilag semmi jelentősége sincsen. Mindenki azt kezd a saját testével, amit csak szeretne, függetlenül attól, hogy szexuális magatartása genetikus kényszerpályán mozog, vagy saját, kalandvágyó döntése szerint tér a hagyományostól eltérő utakra. És ugyanígy: mindenkinek elemi joga, hogy a másik szexuális viselkedése kapcsán azt érez, azt gondol és azt mond, amit csak akar. Mélyen erkölcstelen az a társadalom, amely tiltja, üldözi, bünteti a heteroszexuálistól eltérő magatartásformákat, s ugyanígy mélyen erkölcstelen az is, amely korlátozni kívánja a vélemény szabadságát. A legtöbben egy békés és elfogadó világot építenénk magunk köré, ám ennek sosem lehet eszköze a tiltás, a korlátozás.

 A Háttér Társaság plakátjának etikátlansága nem merül ki az ávós besúgórendszer felélesztésének szándékában. Létezik egy mélyebb és még pusztítóbb eleme is. Orwelli szintű az az agymosás, amit az egymástól tökéletesen különböző súlyú jelenségek totális összemosásával igyekszik elérni. Bűncselekmény, pletyka, kiközösítés, erőszak... Mi közük ezeknek egymáshoz? Mit szólnánk ehhez: almalopás, anyagyilkosság, sebességtúllépés, robbantásos terrorcselekmény...? (Nem csoda, hogy manapság oly sokan összekeverik a zaklatást a nemi erőszakkal. Ezen a plakáton - valószínűleg szándékosan - egymás mellé került a két szó.) Ideje tiszta vizet önteni a pohárba.

1. VALÓDI BŰNÖK - fenyegetés, megfélemlítés, zsarolás, bántalmazás, fizikai erőszak. Ezek mind büntethető és büntetendő kategóriák, hiszen a másik ember szabadságát korlátozzák. Kikényszeríthető, hogy az ilyen magatartásformákat mindenki messze elkerülje.
2. NEGATÍV MEGNYILVÁNULÁSOK, DE NEM BŰNÖK - gyalázkodás, kirekesztés, uszítás, gyűlölet-beszéd, előítélet, sztereotípia, hátrányos megkülönböztetés, diszkrimináció, kiközösítés, zaklatás, gyűlöletkeltés, megszégyenítés, megalázás. Egészen nyilvánvaló, hogy gyerekeinket a nyitott gondolkodásra, az elfogadásra, és a szeretetre neveljük. Ám az is nyilvánvaló, hogy nem büntethetünk meg senkit azért, ami a fejében történik. Egyszerűen nem lehet erőszakkal megszüntetni az előítéleteket, vagy az egyéb rossz beidegződéseket. Arra sem lehet rávenni senkit, hogy az idejét olyan emberrel töltse akit nem kedvel, így a kiközösítés, kirekesztés - bármilyen fájdalmas is a szenvedő alanynak - ugyancsak nem szüntethető meg rendeleti úton.
3. SEMLEGES KIFEJEZÉSEK - pletyka, beszólás, elbocsátás, elutasítás. Ezek mind az élet velejárói, önmagukban abszolút neutrális szavak. Mind lehet aljas és életmentő is. Valószínűleg volt még hely a lapon, és a bölcs propagandagyárosok nem akartak szellős plakátot...

Ismerek néhány meleg srácot. Őszintén állítom, hogy egytől-egyik nagyon király arcok. Mindig mosolyognak, mindig barátságosak. Permanens kedvességük arról árulkodik, hogy ők - szemben a papíron őket védő Háttér Társasággal és megannyi erőszakos szervezettel - pontosan megértették, hogy mitől működik jól egy társadalom. Ők tudják, hogy ÉRTÉKET KELL ADNI a világnak ahhoz, hogy bárkit elfogadjanak. Aki egy olyan kisebbség tagja, amelyet sokáig támadtak és üldöztek, annak a felelőssége sokszoros. Egy meleg a munkahelyén, a lakóközösségében, vagy a hentesnél sorba állva sem csupán önmagát képviseli, de személyes viselkedésével a homoszexuálisok általános megítélését is formálja. Piszok jó látni, hogy ez egyéni szinten milyen profin és felelősségteljesen működik, és mélyen elszomorító, hogy az érintett szervezetek újra és újra a régi, pusztító kottából játszanak.

Az MTV nosztalgiacsatornája ismét műsorra tűzte a Linda című klasszikus sorozatot, mi pedig azonnal ráharaptunk, s gyerekeimmel - akik körülbelül annyi idősek, mint én voltam a széria forgatása idején - esténként együtt bámuljuk e remeket. Jó-jó, a verekedős jelenetek megmosolyogtatóak és többnyire a bűnügyi szál sem túl kreatív, a színészi alakítások ugyanakkor helyenként egészen briliánsak, a Pécsi-Bodrogi kettős különösen parádés. E nem mindennapi páros már-már azt a régi téveszmét is elhiteti a nézővel, hogy a férfi szívéhez a gyomrán át vezet az út. Lehet ebben bármi igazság?

Tény, hogy hímek túlnyomó többsége imádja a hasát, azonban párválasztáskor nem elsősorban szakácsnőt keresünk. Ez pont olyan, mint a foci: egyetlen fontos meccset sem hagynánk ki sem játékosként, sem a képernyő előtt, ám a kapcsolathoz nem sokat tenne hozzá, ha az asszony is ott szurkolna értünk, vagy velünk. Ezerből legfeljebb két olyan fickót találnánk, akik inkább élnének egy kevésbé vonzó konyhatündérrel, mint egy szakácskönyvet hírből sem ismerő bombázóval. (Sanszos, hogy abban a két férfiben sem lesz sok köszönet...) Mi, a fennmaradó 998 inkább járunk vendéglőbe, rendelünk pizzát, vagy akár még főzni is megtanulunk, ha nagyon muszáj. Természetesen nem hátrány, ha a lány jól mozog a konyhában, ám ez a preferencia-sorrendünkben csupán a 12.-16. helyeken szerepel. Mi lehet hát, ami még a gyomrunknál is fontosabb?

1. FIZIKAI SÍK - Minden idevonatkozó kutatás és elemzés megerősíti, hogy a férfi szívéhez vezető úton az első kapu a testi vonzerőé. Az egyik legalapvetőbb evolúciós ösztönünk lép működésbe, amikor azt látjuk szépnek és kívánatosnak, ami egészséges, ami termékeny. Igaz, hogy a Willendorfi Vénusz csupán egy gnóm; az is igaz, hogy Rubens nőalakjai sem voltak kiköpött fitneszmodellek; az meg pláne igaz, hogy a divattervezők előszeretettel küldenek zörgőcsontú modelleket a kifutóra. Ám ezek mind csupán a művészvilág periférikus, extrém megnyilvánulásai, semmi közük a tömegízléshez, mely kortól, földrajzi helytől és kultúrától függetlenül csaknem sztenderd. A fizikai vonzerő természetesen nem szűkíthető le a szimmetrikus, finom vonalú arcra és az arányos testalkatra. Idetartozik a mozdulatok nőiessége, a testtartás, az ápoltság, az illat, a szexi, de nem közönséges megjelenés és természetesen a szexualitáshoz való hozzáállás is. Egy egészséges férfi csakis olyan nőt választ, aki szívesen gyakorolja a testi szerelmet, és képes élvezni azt oly módon, hogy még a szomszédok is elégedetten csettintenek.

2. ÉRZELMI SÍK - Egy hosszútávú kapcsolathoz nem elég a perfekt testiség. A második kosárba kerül mindaz, amit érzelmi intelligencia címen összegezhetünk. Ez már csak azért is izgalmas fejezet, mert a nők valamiért azt gondolják, hogy ezen a pályán - szemben a valóban suta férfiakkal - ösztönösen jól mozognak. Ezzel együtt a legtöbb frigy pont ezen a harcmezőn vérzik el. Hiba lenne azt gondolni, hogy könnyű megfelelni annak az elvárásrendszernek, amelyet mi, férfiak támasztunk e téren. Egy érzelmileg komplex nőnek sokszor egymással ellentétes jellemvonásokat is magáénak kell tudnia. Elengedhetetlen, hogy kedves, kiegyensúlyozott és higgadt legyen, miközben fészkeljen benne démoni szenvedély. Legyen támogató, megértő, gondoskodó és otthonteremtő, miközben független is, aki nem tapad piócaként a férfire, van önálló élete, nem féltékenykedik és nem igyekszik kontrollálni a társát. Legyen spontán és lezser, aki könnyen veszi a dolgokat, miközben hadvezéreket megszégyenítő módon szervezi a család életét: elindítja a mosógépet, összekészíti a tízórait a gyerekeknek, karácsonyi ajándékot rendel az anyósnak a neten - mindezt hat perc leforgása alatt, miközben fejben már a következő két hét részletes menetrendjét állítja össze...

3. SZELLEMI SÍK - Mondhatnánk, hogy a Girlfriend Warrior akadálypályáján ez már csupán könnyű levezetőgyakorlat, ha úgy tetszik: hab a tortán. Való igaz, hogy a legtöbben nem támasztanak túl nagy elvárásokat a női intelligencia terén, már azt is valóságos áldásnak tekintik, ha bármely jelölt az első két akadályt úgy ahogy teljesíti. Ezzel együtt végzetes hiba lehet az elköteleződés egy szellemileg alulvértezett nő oldalán. Nem mintha attól jönnénk ágaskodó izgalomba, ha életünk párja nagyvállalatot irányít, vagy félévente új és új diplomával tér haza. De egy kevéske intelligencia egyszerűen nélkülözhetetlen a hétköznapi jóléthez. Ebből gyökerezik ugyanis ezer olyan dolog, amely a közös életet pazar kalanddá, de minimum elviselhetővé teszi. Innen sarjad a játékosság, a humor, a nyitott gondolkodás és az együttműködés képessége. Az Isten óvja meg minden férfitársamat az olyan nőtől, aki nem érti a viccet, akinek kifejezéstelen arcán érdektelen unalom ül, akivel nem lehet három izgalmas mondatot váltani.

Ha létezne egy olyan csodakapszula, amely tartalmazná a napi szükséges tápanyagot és vitamint, továbbá garantálná a sportos kapcsúságot és az éhségérzet hiányát, a legtöbb férfi - legyen önmagával szemben bármilyen igényes - rövid gondolkodás után nemet mondana rá, ha az ára a kulináris élvezetekről való lemondás volna. Bár fent vastagon kifejtettük: a férfi szívéhez a nem a gyomrán át vezet az út, azért itt is bőven lehet jó pontokat gyűjteni. Az igazi főnyeremény egyértelműen az a lány, aki - telt keblein, széles mosolyán és páratlan intelligenciáján túl - azzal az egészségtudatos látásmóddal, valamint az ehhez illeszkedő konyhai jártassággal is bír, mellyel a létezés - a franciaágytól az étkezőasztalig - permanens és bűntelen örömforrássá nemesül. Hát, hajrá csajok!

A szállóige ebben a konkrét formában Flannery O'Connor amerikai írónőtől származik, magát a gondolatot ugyanakkor még manapság is sokan osztják. Vicces és lehangoló egyszerre, tekintve, hogy e frázisnak nincs egyetlen épkézláb eleme sem: hamis az eleje, hamis a vége, és legalább ilyen hamis a következtetése is.

Pokol persze természetesen létezik. Népirtások, inkvizíció, gázkamrák, munkatáborok, atombomba, ISIS, 300 millió éhező kisgyermek... Alkoholizmus, drogfüggőség, depresszió, öngyilkosság... Az ember minden korban és minden szinten képes megteremteni a saját poklát, a fene se érti, miért teszi. Az írónő azonban nyilvánvalóan nem erre, hanem a Földön túli kárhozatra céloz, melynek létéről totál felesleges vitát nyitni. Viszonylag csekély az esélye, hogy e dilemma kapcsán valaha is érdemi bizonyítékkal szolgál bárki, álljon egyik vagy másik oldalon. Azt a feloldhatatlan ellentétet mindazonáltal érdemes megemlíteni, ami az Isten jósága, mindentudó jellege és a pokol léte közt feszül. Hogy az elemi logika helyreálljon, valamint a Teremtőhöz szervesen kapcsolódó "jóságos" és "mindenható" arculati elemek se sérüljenek, többnyire a legkönnyebben beáldozható tételt szoktuk kihúzni az egyenletből, ez pedig maga a pokol.

Ami az állatokat illeti, az 1964-ben elhunyt Flannery O'Connor talán nem is sejtette, de egyáltalán nem állunk messze tőlük. A csimpánz és az ember - 98%-os genetikai egyezéssel - tízszer közelebbi rokona egymásnak, mint például az egér és a patkány. Hétköznapi működésünk is meglehetősen állatias: szükségletek és tudattalan ösztönök hajtanak, s négylábú barátainkhoz hasonlóan örömöt, félelmet, izgatottságot, undort, haragot, vágyat és kielégültséget érzünk. Intelligenciánkat természetesen nem cserélnénk el egyetlen más élőlénnyel sem, sem pedig mindazt, ami ebből fakad: a kommunikáció, a személyiségfejlődés, az együttműködés és a kulturális evolúció lehetőségeit és távlatait. A különbségek azonban nem csupán pozitív előjelűek. Mark Twain így fogalmaz: "Az állatok közül egyedül az ember kegyetlen. Egyedül ő az, aki azért okoz fájdalmat, mert örömét leli benne." Ezt szem előtt tartva még kevésbé tűnik degradálónak, ha valóban olyanok vagyunk, mint az állatok. További lényeges különbség az ember és a vadon élő állatok világa között, hogy utóbbiak sohasem éreznek szégyent természetes vágyaik, ösztöneik miatt. Egy kölyökkutya a legnagyobb természetességgel pisil a perzsaszőnyegre, s tettéért csupán akkor fogja kínosan érezni magát, miután párszor már belenyomtuk az orrát a produktumba. Ez a fajta szégyenérzet az emberi kultúra legutóbbi három és félezer évének rosszízű, mérgező gyümölcse. A címbéli frázis mögött az a gondolat is kitapintható, hogy elemi szükségünk van erre a szégyenre (lelkiismeret-furdalásra, önmarcangolásra), s ezt csupán a kárhozat fenyegető réme képes biztosítani. Lehet ebben bármiféle igazság?

A bűnügyi statisztikákból táplálkozó kriminológia sok évtizedes állítása, hogy a bűnözőket nem a büntetés mértéke, hanem elsősorban a lebukás rizikója tartja vissza a bűncselekmények elkövetésétől. Magyarországon például közel harminc éve nincs halálbüntetés, ezzel együtt is az ezredforduló óta meredeken csökken az emberölési esetek száma. A pokoltól való félelem nem hogy nem jelent visszatartó erőt, de olyannyira irracionális, hogy nem is értjük, hogyan lehetett ezzel évszázadokon keresztül hatást gyakorolni bárkire. Ha valakit valamilyen viselkedésre, cselekedetre kívánunk rávenni, úgy alapvetően kétféle eszközzel élhetünk. Az egyik a negatív motiváció, vagyis a büntetéssel való fenyegetés. Bűnről azonban csakis ott beszélhetünk, ahol áldozat is van, így ezzel csak igen ritkán operálhatunk. A másik a pozitív motiváció, vagyis az önkéntes üzletkötés - az elemi morál értelmében minden más esetben csakis ez jöhet szóba. Mindezt végiggondolva lényeges kérdésként merül fel, hogy egyáltalán miféle szükségünk van a tetteink kapcsán érzett szégyenre, lelkiismeret-furdalásra? Ha nincs szenvedő áldozat, mitől háborogna a lelkünk? Ha pedig van, akkor miért követjük el az adott bűntettet? A címbéli szállóige azt sugallja, hogy csakis az állatok és a szociopata személyiségek létezhetnek önmarcangolás nélkül. Kevés dolog áll ennyire messze a valóságtól. Egy kiegyensúlyozottan működő ember, aki tisztában van az alapvető erkölcs fogalmával, s képes kontrollálni az indulatait, akár egy teljes életutat végigjárhat anélkül, hogy valaha is lelkiismeret-furdalást érezne.

"Ha nem lenne pokol, olyanok lennénk, akár az állatok" - ilyet csak az mond, aki rémesen rossz színben látja az emberiséget. Csaknem minden szenvedés, amit egymásnak évszázadok óta okozunk, abból a meggyőződésből ered, hogy az ember alapvetően bűnös, ezért folyamatosan kontrollálni, rendszabályozni és büntetni kell. Szorongásaink, szégyeneink és a kiteljesedést bénító gátlásaink ebben az attitűdben gyökereznek. A szószékről körbetekintő lelkipásztor is csupa bűnös embert lát, ahogy a rendőr, a NAV alkalmazott, a BKV-ellenőr, az ügyész, a parkolóőr és a közterület-felügyelő is. Az egész kicsinyes létezésünket erre a hamis talapzatra építettük. Nehéz lesz élhetőbb hellyé formálni e bolygót, ha nem tanulunk meg hinni az emberi jóságban.

Nem vitás, hogy a problémamentes idők jobban kedveznek a szerelemnek, mint a gondterhes periódusok. Ugyanakkor olyannyira elfogadtuk a fenti közmondás igazságát, hogy sokszor már a legkisebb zördülésre is szakítással válaszolunk. Ilyenkor persze a vaskalaposok azonnal belekezdenek az ásó-kapa-nagyharang szentségét hirdető régi szólamba, mellyel még csak nem is súrolják a lényeget. Semmi sem rosszabb annál, mint egy menthetetlenül rossz házasságban élni. De közel ekkora ostobaság az is, amikor egy minden szempontból működőképes kapcsolatot rúgunk fel tökéletesen jelentéktelen ügyek miatt, csak mert nem tanultuk meg az önérvényesítő együttműködés alapjait. Lássuk, mik azok a jellemző gondok, amelyek veszélyt jelentenek a szerelemre!

1. FIZIKAI ERŐSZAK

 "Az asszony verve jó", tartja a régi mondás, ám hamisságát nem szükséges hosszasan ecsetelni. Az a nő, aki legkésőbb (!!!) az első pofon után nem csomagol össze, hitem szerint meg is érdemli, ha egy brutális állattal köti össze az életét. Világos és érthető az az evolúciós ösztön, melyből fakadóan a lányokat hidegen hagyják a Paudits Béla alkatú srácok, s a magas, vállas, domináns hímekhez vonzódnak. Ugyanakkor ennek a habitusnak egyáltalán nem kell együtt járnia a tényleges agresszióval. A tettlegességre való hajlam tipikusan olyan tulajdonság, amely hamar felismerhető. Ha egy nő észleli a másikban lakó kegyetlenséget, úgy csak idő kérdése, hogy fizikailag is megtapasztalja azt. Egyik közelmúltbeli előadása során Pál Feri osztotta meg azt a történetet, amelyben egy katolikus házasságban élő, rendszeresen bántalmazott feleség papokhoz fordult útmutatásért. Megdöbbentő, hogy tízből tíz lelkipásztor azt tanácsolta, hogy egyszerűen tűrje. Minden értelmes, magára valamit is adó nő számára világos, hogy ez nem az a probléma, amely javítgatható. Már az oltár előtti igen is ostoba hiba volt.

2. SZEXUÁLIS PROBLÉMÁK

Kellően élénk fantáziával el tudunk képzelni egy olyan házaspárt, melynek mindkét tagja karót nyelt, elméleti matematikus, akik esténként kilenctagú prímszámokról folytatnak tüzesen forró eszmecseréket. Az övékén kívül azonban minden más szerelmi kapcsolat messze legfontosabb alappillére a megfelelő testi gerjedelem és összhang. Ezek hiányában szintén végzetes hiba a házasságkötés. Ugyancsak szánalmas az, amikor egy perzselően erotikus viszony a felek elkényelmesedése, elpuhulása miatt vágytalanná szürkül. Ez utóbbi eset egyáltalán nem menthetetlen, azonban a megfelelő fizikai formába lendülésért nyilvánvalóan tenni kell.

3. ANYAGI GONDOK

Egy közös életet számtalan módon berendezhetünk. Lakhatunk hatalmas, kertvárosi házban hat gyerekkel, akik mind magániskolába járnak; vagy akár egy belvárosi garzonban is, gyermektelenül. Minden köztes megoldás is teljesen legitim, a lényeg csupán annyi, hogy erről előre egyeztessünk. Közel ilyen fontos az is, hogy felejtsük el a "házasságban minden közös" téveszmét. A kommunizmus működésképtelenségét eddig minden társadalmi kísérlet igazolta. Miért gondoljuk még mindig, hogy a család szintjén ez az optimális berendezkedés? A közös kassza számos gondot okoz, ugyanakkor az égvilágon semmi sem szól mellette. A legenyhébb probléma, hogy lehetetlenné teszi a nagyvonalúságot. Végtelenül kínos, amikor úgy lepem meg a másikat, hogy ajándékát részben ő maga finanszírozza. A szocializmus nyomorúsága a rossz hatékonyság felől jelentkezik: a felek egyike sem lesz igazán érdekelt a gazdaságos működésben, a költségek alacsonyan tartásában, a "jó gazda" mentalitás gyakorlásában. Ahol minden közös, ott óhatatlanul előbb-utóbb felüti a fejét az élősködés, a másik kihasználása. De még csak nem is ez a legnagyobb gond. A romantika első számú gyilkosa az egy pénztárcán lévők rendszeres, egymást elszámoltató szeánsza, mely csaknem minden esetben veszekedéssé fajul. Ez a sok kínos közjáték mind elkerülhető, ha a közösködés csupán a legszükségesebbekre korlátozódik, előre rögzített hozzájárulási arányokkal. Jelentős változások esetén - gyermekvállalás, munkahely elvesztése, hosszú betegség - ezek az arányok értelemszerűen újratárgyalhatók. De nincs az a tragédia és nincs az a rózsaszín köd sem, amely indokolttá tenné a családi kommunizmus bevezetését.

4. EGYÜTTMŰKÖDÉS, HÁZIMUNKA

Ismerjük a szokásos kliséket: "nem azért mentem férjhez, hogy vonalkódos alsókat sikáljak", illetve: "nem azért nősültem meg, hogy összeszedjem magam után a szennyest". Nem muszáj pálcát törni egyik álláspont felett sem, azonban borítékolható, hogy ez a két attitűd nem fog harmonikus párost alkotni. A mézeshetek vágytól perzselt időszakában az érintettek el sem tudják képzelni, hogy pár év elteltével - jó eséllyel - pont a házimunka jelenti majd a legfontosabb válóokot. Ez egy tipikusan olyan terület, ahol sablonokból dolgozunk, az otthonról hozott mintáink meghatározóak. Mintha létezne valahol az univerzumban egy Kötelező Háztartási Kódex, mely fixen rögzíti a férj és a feleség teendőit. Semmi sem áll távolabb a valóságtól. Bármelyik otthoni munkát elvégezheti bármely családtag. Száz évvel ezelőtt, az egykeresős házassági modellben mindez fel sem vetődött: nyilvánvalóan az asszony feladata volt minden ház körüli munka ellátása. Manapság, amikor férj és feleség egyaránt teljes állást vállal, meglehetősen sportszerűtlen és féloldalas, ha esténként anya főz, mos és leckét ír a gyerekkel, míg apa finoman elnyúlik a fotelben. A házimunkával kapcsolatos konfliktusok döntő többsége megfelelő szervezéssel és kommunikációval lazán elsimítható. Százféle módja létezik a feladatok ésszerű megosztásának, azonban legalább ilyen fontos, hogy feltegyük magunknak a kérdést: tényleg szükséges minden áldott nap főzni? Pokolra jut a család, ha csak másnap mosogatunk el? Valóban kimozdul a Föld a helyéről, ha nem ragyog minden percben a lakás? Csodákat tehet egy cseppnyi lazítás a merev beidegződéseken.

5. FÉLTÉKENYSÉG, KONTROLL, HŰTLENSÉG

Lendüljünk túl gyorsan azokon a nyilvánvalóságokon, hogy a féltékenység a rémesen alacsony önértékelésből fakad, s hogy a másik telefonjában, laptopjában, táskájában és ruháiban való keresgélés-kutakodás nem csupán szánalmas, de mélyen etikátlan is. Ezekkel minden józan ember tökéletesen tisztában van. Sokkal izgalmasabb az a kérdés, hogy mi a problémánk a szexuális hűtlenséggel, hogy miért ez az egyik leggyakoribb válóok még manapság is. Néhány generációval ezelőtt alapelvárásnak számított, hogy a felek - de a lány mindenképpen - megőrizzék szüzességüket a házasságkötésig. Ma már ez megmosolyogtató igény volna, s nem is tudnánk sok mindent felhozni mellette. Nyilvánvalóan dédszüleink sem vártak minden esetben a lakodalomig, csak előrehozott nászukat nem feltétlenül kürtölték ki a nagyvilágnak. A korszellem ma már nem kívánja meg az effajta képmutatást, a hűség dolgában viszont annál inkább. A Teljesen idegenek című, tavaly megjelent olasz film pazarul hozza a valóságot, bemutatva, hogy mindenkinek akadnak kisebb-nagyobb titkos kalandjai, ám ezeket szemérmesen rejtegetjük. Miért nem fér bele a párkapcsolati nagyvonalúságba az, hogy örülünk a másik örömének? Miért érzi bárki megalázónak azt, ha a társa mással is kalandozik? Miért gondoljuk azt, hogy mindez a szerelem és a kapcsolat elárulása volna? Évezredek teltek el az ember életében DNS-teszt és szociális háló nélkül, s ezekben az időkben mindkét fél érthető módon igényelhette a másik hűségét. A 21. század fejlettségi szintjén azonban a szexuális monogámia végleg elveszítette minden korábbi funkcióját, s egy teljesen kiüresedett elvárásként zakatol tovább kicsinyes elménkben. 

Életünk során többször is átéljük a párkeresés azon nyomorult periódusát, amikor csupa ostoba, igénytelen, másodrangú jelölttel hoz össze bennünket a véletlen. Gondoljunk ezekre az időszakokra és ezekre a potenciális partnerekre, amikor egy-egy apróság miatt a szakításon gondolkodunk! A gondok, melyeket az ajtón bejönni látunk, az esetek túlnyomó többségében a hiúságot bántó, jelentéktelen ügyek csupán. Kezelésük rém egyszerű: minden egyes gesztusunkkal, amellyel a másik szabadságát tágítjuk, egyben a kapcsolatot is erősítjük, legyen szó pénzügyekről, szexualitásról, vagy egyéb elvárásokról. Hála az Égnek, igazán ritka a valódi, szerelempróbáló megmérettetés: a fogyatékos gyermek, a hosszú és visszafordíthatatlan betegség, a reménytelen meddőség, vagy a gyermekhalál. Ezekkel valóban piszok nehéz megbirkózni. Ám még ezekben az esetekben is igaz, hogy ha van érték, távlat és cél a kapcsolatban, úgy kár veszni hagyni. Nyugodtan szélesre tárhatjuk az ablakot, a szerelem - ha tényleg az - bizonyosan bennmarad a szobában.

Azt mondják, mindig az ezüstérmes a legszomorúbb. Aki látta Lionel Messi arcát a 2014-es VB-döntő után, az pontosan érzékelte, mit jelent másodiknak lenni. Egy sor olyan játékot, tornát, vetélkedőt ismerünk, ahol - a versenykiírás értelmében - csupán egyetlen díjazottal számolunk. Ő az, aki mindent visz. Az élet nevű játék azonban egyáltalán nem ilyen. A legkevésbé sem.

A címbéli közmondás legnagyobb bűne, hogy a népléleknek azt a jól kitapintható szegmensét mutatja, melyből a marxista gyűlöletkeltés mindig is építkezett. "Sok a játékos, de csak egyé a nyereség." Kit kell hát gyűlölni? Természetesen a győztest, hiszen minden az övé, s mi szerencsétlenek itt állunk nincstelenül. Ezt a velejéig romlott gondolkodásmódot persze csak a velejéig romlott lelkek képesek magukévá tenni. Egy sportember, aki tudja, hogy mit jelent a belefektetett edzésmunka, a küzdelem és a teljesítmény, sohasem fog neheztelni a győztesre, már csak azért sem, mert legközelebb talán ő áll majd a dobogó tetején. A gyűlölködés mindig azoknak a sajátja, akik eleve részt sem vesznek a megmérettetésen, mert idegenkednek mindenféle edzésmunkától. Az orrát lógató Messi sem az aranyérmes németekre haragudott, hanem értelemszerűen csakis saját magukra.

A történelem során bőven akadtak olyan időszakok, amikor a közmondás szelleme nagyon is igaznak bizonyult. Nemhogy egyvalaki vitte a nyereséget, de ráadásul mindig ugyanaz. Akár a rabszolgatartó világra gondolunk, akár a feudális középkorra, akár a 20. századi diktatúrákra, mindet a merev társadalmi struktúra jellemezte: aki messze volt a tűztől az messze is maradt. Egy szabad társadalom ezzel szemben egészen más logikára épül. Ahol minden emberi interakció önkéntes, ott valójában csupa nyerteseket látunk. Nyertes a vevő és nyertes az eladó; nyertes az alkalmazott és nyertes a munkaadó; nyertes a művész és nyertes a műkedvelő. Nem is lehet másképp: senki nem köt olyan üzletet, amiről nem hiszi, hogy gazdagodna általa. Csakis akkor vesszük meg azt a gyönyörű, búzavirágkék Bugatti zakót, ha úgy ítéljük meg, hogy többet ér számunkra, mint az árcímkéjén szereplő 85.000 forintos összeg. Ugyanígy: Rómeó is csak akkor hívja randira Júliát, ha úgy gondolja, hogy a vacsorameghívás, a taxi, valamint a ráfordított két és fél óra megtérülő befektetést jelent. Természetesen Júlia is csak akkor fog igent mondani, ha lát Rómeóban annyi fantáziát, amiért érdemes beáldoznia a péntek estéjét.

Amikor a jól sikerült randi második félidejében Rómeó az eksztatikus örömig juttatja Júliát, akkor olyan szolgálatot tesz, mely egyidejűleg okoz gyönyörűséget mindkét fél számára. Valami hasonló történik, amikor Tátrai Tibusz belecsap a Fekete madár című sláger gitárszólójába, s a közönség behunyt szemmel élvezi a varázslatot. Amikor a Bugatti divattervezői megálmodják, majd az üzemben legyártják azt a bizonyos búzavirágkék zakót, olyankor éppen az én igényeimet szolgálják, pár száz sorstársaméval együtt. Jézus kifejezetten erről beszél: "Ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája." Egy szabad világ pontosan így működik. Nem előírásokkal, szigorú szabályozással, korlátozással, kvótákkal és büntetésekkel. Önkéntes szolgálattal. Minél több emberi igényt tudunk kielégíteni, minél magasabb színvonalon, annál többet teszünk a világért, miközben mi magunk is gazdagszunk; anyagiakban, sikerélményekben, elégedettségben egyaránt. És az a legszebb az egészben, hogy tetteinket nem kell hamis, altruista mázzal tálalni. Szó sincs önmegtagadásról, lemondásról, másokért élésről. Mindenki csupán teszi a dolgát, amihez ért, amit szeret, amiben kiváló. Bármilyen eksztázist is élünk át a Fekete madár zseniális gitárszólója során, az a kanyarban sem lesz ahhoz képest, amit Tibusz érez a színpadon.

A kommunisták, a radikális feministák, a nemzetiszocialisták, az iszlám hívők, az ortodox katolikusok és mindenki más, aki a szabadság esküdt ellensége, ott mennek tévútra, amikor tagadni kezdik az önkéntes emberi együttműködés win-win jellegét. Ők minden olyan mozzanatot, amin nem tartják rajta a kezüket, egy győztes és egy vesztes, egy bűnös és egy áldozat interakciójának hazudnak. "Egynek nyeresége, másnak vesztesége" - vallják, csak hogy még egy, megegyező szellemiségű, hamis közmondást idézzünk. A munkaadó kizsákmányolja az alkalmazottait; a marketinggel megtámogatott ipar szükségtelen bóvlikkal tömi az ostoba fogyasztókat; a férfi kihasználja a szegény, védtelen nőt; az élvezetek tönkreteszik a lelket. Természetesen előfordul olyan, hogy valaki nem elégedett a munkahelyével, egy vásárolt termékkel, vagy épp a randevúpartnerével. Ám ez az égvilágon semmit sem változtat a jézusi alapeszmén. A szabadság velejárója az, hogy tévedhetünk, hibázhatunk, csalódhatunk. De ha vagyunk olyan szánalmasan ostobák, hogy az államot, a vallást, vagy bármiféle külső hatalmat bízunk meg azzal, hogy megvédjen minket a saját döntéseinktől, úgy meg is érdemeljük, ha a címbéli közmondás igazzá válik. A sok játékos közül sosem lesz miénk a nyereség.

A legtöbben kifejezetten szerencsések vagyunk. Azok is, akik szerető, támogató környezetben nőttek fel, s azok is, akik elhanyagoló, bántalmazó, vagy egyéb módon mérgező szülők gyermekeként. Előbbiek azért, mert kaptak egy határozottan pozitív mintát, utóbbiak pedig abból az okból, hogy jó esetben egy életre megjegyzik: még véletlenül sem követhetik szüleik példáját. A hagyományőrzők - az Isten tudja miért - értéket látnak az ősi minták kérdőjelek nélküli továbbgörgetésében. Ezzel szemben a pszichológia teljes tudománytára a következőképpen foglalható össze: ha felmenőink generációkon át ugyanazt a lélekromboló metódust örökítették át, úgy legyünk mi a végállomása e méregfolyamnak.

Már az is egy sokkoló téveszme, hogy a hagyomány, a szokás önmagában értéket képvisel. A felmenők világképének egy az egyben való átvétele sokkal inkább szellemi renyheség, mintsem erény. Olyan ez, mint amikor egy idős rokon halála után kipakoljuk a pincéjét és a padlását. Az elhunyt számára oly sokat jelentő tárgyak a mi szemünkben jobbára csak lomok, s ha elvétve rábukkanunk egy-egy értékesebb, vagy legalább tetszetősebb darabra, annak boldogan helyet keresünk a nappalinkban. És valójában ez a lényeg: a SAJÁT ízlésből, szükségletegyüttesből és világlátásból összeálló képet kell finomítani, kiegészíteni az új, akár a felmenőktől származó impulzusok által, s még véletlenül sem a szüleink életét és álmait visszük tovább, megküzdve minden apró, szívünk szerinti változtatásért. Egy mai szülő különösen alkalmatlan arra, hogy tudását átadva felkészítse gyermekét az életre. Nem csupán azért, mert az utódok álmai, vágyai, szükségletei az övétől egészen eltérőek lehetnek. Hanem azért is, mert a világ elképesztő gyorsasággal változik. Tíz-tizenöt év múlva, mire kisiskolás gyerekeim munkába állnak, egy sor mai szakma már nem is létezik majd, s lesz helyette kétszer annyi másik, melyeket most még elképzelni sem tudunk. Ha van igazi, kortalan bölcsesség, amit átadhatunk, úgy a nyitott gondolkodásra való buzdítás sokkal inkább ilyen, mint a vak hagyománykövetés.

Mindannyian hallottunk már olyan szórakozóhelyekről, ahol nem érkezéskor szedik a belépődíjat, hanem a mulatság végén, amikor az ember már venné a kabátját. Kétség kívül a legszomorúbb kifutása a kérdésnek, amikor a szülők - utólag - benyújtják a számlát a gyereknek. Igazán kevés olyan mozzanata létezik az emberi életnek, ahol valódi felelősségről és feltétel nélküliségről beszélhetünk, ám a gyermekvállalás tipikusan ilyen. Senki sem dughatja a fejét a homokba, mondván, hogy a kis jövevény érkezése Isten akarata volt, avagy az új léleké, amely vadul dörömbölt a lét kapuján, hogy leszülethessen. Még a legprimitívebb kultúrákban is tisztában vannak azzal, hogy az önfeledt hancúrozásnak van némi köze a gyermekáldáshoz. Azért sem Isten okolható, s nem is a leendő magzat, ha elfelejtetünk óvszert beszerezni. Nem kell túl magasra hágni a tudatosság létráján, hogy világosan lássuk: mivel a döntés 100 százalékban miénk, a szülőké volt, így SEMMIFÉLE elvárást nem támaszthatunk utódunkkal szemben, amikor az az önállósodás útjára lép. Ha már megajándékoztuk az élettel, az a minimum, hogy azt tetszése szerint használja. Persze, nem mindenki látja így.

 1. JÖVŐFORMÁLÁS, PÁLYAVÁLASZTÁS - Rómeó és Júlia, Holt költők társasága, Szeress Mexikóban, Három félkegyelmű - számos irodalmi mű és filmalkotás fő motívuma az az ellentét, amely a szülők és a gyermekük jövőre vonatkozó elképzelései között feszül. Kevés olyan barbár tett létezik, mint amikor utódaink életét - erőszakkal - természetes vágyaiktól eltérő útra tereljük. Nem jelent felmentés a jó szándék sem: "mi csak a javadat akarjuk..."

2. SZÜLŐTARTÁS - Július elsejétől életbe lépett a szigorított, kötelező szülőtartásra vonatkozó jogszabály. Ha létezik olyan, hogy jó erkölcs, annak feltétlenül része az, hogy egy felnőtt ember - szükség esetén - gondoskodik idős szüleiről. Ám ezt kötelezővé tenni és törvényben rögzíteni mélyen etikátlan. Nem azért, mert egy megfelelő, szeretetteljes kapcsolatban ez magától értetődő. Nem is csupán azért, mert egy mérgező viszony esetén az alkoholista, szadista, vagy épp szexuálisan bántalmazó szülő nem igazán érdemel törődést. Ez az intézmény generálisan megy szembe az erkölccsel. Amíg a szülők saját döntésük szerint vállalnak gyereket, s a nagykorúság eléréséig felelősek is sorsukért, addig visszafelé ugyanez semmilyen szempontból nem áll. Egész egyszerűen nincs jogunk senkire semmiféle nemes terhet rápakolni. A kikényszerített kiválóság már önmagában is paradoxon. A kérdés persze csupán elvi jelentőségű, a bírósági tárgyalótermek jellemzően nem a szülőtartási perektől hangosak Pesten.

3. A HARMADIK VILÁG TÚLNÉPESEDÉSE - Ez az a barbár szint, ahol a szülőtartás már nem csupán elvi kérdés, hanem nagyon is súlyos következményekkel jár. Kevés erkölcstelenebbet tudunk annál, mint amikor a mélyszegénységben élők abból az indíttatásból vállalnak gyerekeket, hogy azok majd - bányákban, ültetvényeken, ruhagyárakban dolgozva, vagy épp prostitúcióval, bűnözéssel - valamicske pénzhez jutnak, amivel segíthetik nyomorgó apjukat, anyjukat. Ez a teljes antitézise mindannak, amit emberinek, jó szándékúnak, nemesnek gondolunk. Ennél még puszta ösztönből cselekvő állatvilág is érettebben jár el; viszonylag ritka eset, hogy a fióka eteti a szüleit. Utóbbiak ugyanis ritkán tévednek: a fészekalj mérete csaknem mindig állandó, legfeljebb extrém táplálékbőség idején raknak valamivel több tojást.

Tudom, hogy nem könnyítem meg tanáraik dolgát, ezzel együtt is gyerekeimet következetesen arra nevelem, hogy mindig mindent kérdőjelezzenek meg, hogy soha ne hagyják magukat túlterhelni és kihasználni, s hogy törekedjenek minden esetben a békés önérvényesítésre. Igen, velem szemben is. Komoly összegekben fogadnék, hogy ezért nem fognak hóhérkézre kerülni.

A katolikus vallás egyik legpusztítóbb tana az "áteredő bűn", ami azt jelenti, hogy már eleve vétkesen születünk e világra. Ha manapság megkérdeznénk az egyház valamely papját, hogy mi az értelme e tanításnak, úgy a legtöbben ködös mellébeszélés keretében a Bibliára hivatkoznának, a becsületesebbek ugyanakkor elismernék, hogy nettó hülyeség az egész. Az ember azt gondolná, hogy már régen túlléptünk az ehhez hasonló ortodox és mélyen immorális gondolatokon, s nem hisz a szemének, amikor a teljesen világi Kölöknet oldalán - nem, nem a múlt században, hanem három nappal ezelőtti bejegyzésben - ezt olvassa: "Válassz ki az alábbi szólások közül párat, és tanítgasd meg ezeket a gyereknek! ... Nincs olyan gyerek vagy család, akinek útmutatóul ne jönnének jól ezek az örökérvényű gyereknevelési tanácsok!" A listán természetesen ott szerepel a címbéli borzalom is.

Minden épeszű ember számára nyilvánvaló, hogy létezésünket ajándékba kaptuk. A kutya sem kérdezte, hogy szeretnénk-e a világra jönni, vagy sem. Nem kértünk és nem ígértünk semmit. Újszülöttként meglehetősen fejletlen szenzomotoros működésünk azt sem tette lehetővé, hogy bármilyen szerződést vagy megállapodást kézjegyünkkel lássunk el. Ha létezik olyan, amit erkölcsi alapvetésként kéne kezelnünk, az az, hogy nem pakolunk semmiféle nehezéket egy frissen leszületett lélekre. Sem olyat, amit az Isten tudja miféle múltjából hozhatott magával; sem olyat, amely a jövőjét terheli. Figyelembe véve, hogy az áteredő bűn forrása valójában egy abszolút jelképes gyümölcslopási sztori, valójában még vicces is lehetne, hogy két mesehős, Ádám és Éva vétkéért érezzük kínosan magunkat. Ilyen alapon bárkit simán gyötörhetne a lelkiismeret-furdalás azért is, mert a gonosz mostoha megmérgezte Hófehérkét. Nem kell morálfilozófiai professzornak lenni ahhoz, hogy az ember azonnal visszautasítson minden ehhez hasonló beteg gondolatot. Egy újszülött nem lehet más, csak tökéletesen ártatlan. Pont. Mint a ma született bárány. (Mert azért vannak használható népi mondások is.)

Minden korban és kultúrában léteznek olyan szerencsétlen lúzerek, akik azt hirdetik, hogy a földi élet csupán egy siralomvölgy, ahová pusztán vezekelni érkeztünk, ám jobban járunk, ha e mazochista gondolatokat szkeptikus távolságtartással kezeljük. Az áteredő bűn fogalmának kiagyalói nem voltak teljesen őrültek, sőt. Kifejezetten az volt a céljuk, hogy az ember ilyen csúszó-mászó, önmagát megvető, ruháját megszaggató, permanens bűntudattól gyötört lénnyé váljon. A cél a kezelhetőség, az irányíthatóság, az engedelmesség; a kérdőjelek nélküli adófizetés, robot és hadviselés. A címbéli közmondás jelenti a gyújtószikrát, az alapot ehhez a mélyen erkölcstelen szellemiséghez, mely szerint már születésünk pillanatában olyan adósságokkal indulunk, hogy törlesztéséhez talán egy egész élet is kevés lesz. Lényeges leszögezni, hogy ez a hittétel sem Jézustól származik. A korai egyházatyák találmánya, melyhez az ideológiai magot Pál apostol (rómaiakhoz és korintusiakhoz írt) leveleiben találták.

Hippói Szent Ágoston különösen sokat foglalkozott az áteredő bűn gondolatával, így felfogása nagyban meghatározta a középkor gyermekképét is. Úgy tartotta, hogy az ember veleszületett ösztönei hordozzák a bűn alapanyagát, s a gyermeki természet alapvetően a rosszra hajlik. Ezért a legfontosabb pedagógiai feladat az akarat megedzése, akár gyakori testi fenyítés által. Hippo püspöke persze nem rendelkezett a manapság már széles körben ismert kutatási eredményekkel, melyek egybehangzóan megerősítik, hogy a fizikai bántalmazást elszenvedett gyerekek jó eséllyel lépnek a bűnözés útjára, vagyis a verés a legkevésbé sem alkalmas eszköze a jóra való nevelésnek. Nem ismerhette a dolog pszichológiai hátterét sem, mely gyakorlatilag a bizalmatlanság-abúzus séma túlkompenzálását jelenti, magyarul úgy küzd meg a gyerek a pszichikai sérüléseivel, hogy agresszióra agresszióval felel. (Szent Ágoston ostobaságát még feltételezhető jó szándéka sem menti, azonban a sportszerűség megkívánja, hogy pedagógiai irányvonalát az adott kor szintjén ítéljük meg. Akkortájt teljesen hétköznapi jelenségnek számított, hogy a nem kívánt gyerekeket simán kitették az utcára, nem ritkán meg is gyilkolták őket. Ehhez képest a püspöki pofonok szinte simogatóak lehettek.)

A Kölöknet szlogenje szerint "jó szülőnek lenni". Ezzel nem nehéz egyetérteni. Azzal sincs semmi baj, ha gyermekeinknek - jó szülőként - népi bölcsességeket tanítunk. Arra viszont érdemes volna odafigyelni, hogy ha már egy ilyen ostoba közmondás is a többi közé keveredett, legalább fűzzünk hozzá némi érdemi minősítést. Kizárt, hogy értelmes és jó szándékú ember a gyermeki természetet bűnösnek gondolná, s ezt a beteg gondolatot leszármazottja fejébe is beleverné. Teljesen kizárt.

Mindannyian jól ismerjük a "merjünk kicsik lenni" mentalitást. Az ilyen attitűddel bíró ember kínosan ügyel rá, hogy sehol se keltsen feltűnést, hogy mindig beálljon a sorba, hogy még véletlenül se hagyja el komfortzónáját, s hogy soha, semmiféle kockázatot ne vállaljon. Egyetlen óvatos életcélja, hogy lelki törpeként csendben, farvízen evezve, lehetőség szerint nagyobb veszteség nélkül kihúzza 60-70 évig. Az ismert közmondások jó része ebből a kishitű, népi lelkületből táplálkozik: "járt utat a járatlanért el ne hagyj"; "ne szólj szám, nem fáj fejem", illetve "jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok". Ugyanennek a szériának a tökéletes példája az "egy fecske nem csinál nyarat" is, s mint ilyen, hamis és életellenes.

Buddha, Jézus, Shakespeare, Darwin, Freud, Einstein, Elvis Presley, Mark Zuckerberg... napestig sorolhatnánk azok neveit, akik egy szál maguk történelmet írtak. Mondhatjuk, hogy Jézusnak volt négy evangelistája, Darwinnak jó pár előfutára, Elvisnek pedig egy egész stábja, akik parádés slágerekkel tömték. Az egyéni teljesítmények - melyek visszafordíthatatlan módon megváltoztatták a világot - ezekkel együtt is elvitathatatlanok és példaértékűek a magunkfajta, közönséges földi halandók számára. Ezek a srácok tényleg megcsinálták. Világos, hogy a legtöbben híján vagyunk minden olyan tehetségnek, amely a világ menetét számottevő módon befolyásolná, mégis - ahogyan LifeTilt Tomi írja - "minél többen nevetnek ki az álmaidért, annál biztosabb lehetsz benne, hogy azon az úton végig kell menned".

A címbéli közmondás ugyanakkor nem csupán igaztalan, de - ahogy a bevezetőben már megelőlegeztük - abszolút életellenes is. Mi is az üzenet valójában? "Ha nincs elég számú követőd, úgy felesleges bármi nagyívűt tenned, úgysem változik semmi." Kevés lehangolóbbat tanácsolhatnánk embertársainknak. Ha mindenki elhajítja a csikket az utcán, tedd te is azt; egyetlen idealista környezettudatossága nem oszt, nem szoroz. Ha a nagy létszámú útjavító brigádban mindenki csak a lapátot támasztja, te miért is igyekeznél? Úgysem lesz kész hamarabb. Nem jobb inkább röhögni ezen a sok autós majmon, akik itt szívnak a dugóban? Nem érdemes kimaradni a csoportosan elkövetett garázdaságból, nemi erőszakból, vagy más kegyetlenkedésből sem, hiszen mit is változtatna? A közmondás legnagyobb bűne az, hogy megpróbálja értelmetlennek beállítani és megfékezni a jóérzésű ember szenvedélyes igazságkeresését, s mindazon törekvését, mely egy jobb világot céloz. Hiszen úgysincs értelme semminek, a Föld már csak ilyen pocsék hely, amilyen, nincs mit tenni. Ebből a gulyáskommunista mentalitásból sarjad az alkoholizmus, a drogfüggőség, az öngyilkosságra való hajlam és részben a vallásosság is. (Ha ezt a világot már úgysem lehet jobbá formálni, kezdjünk el inkább egy Földön túli életről fantáziálni, talán majd az nem alakul ilyen nyomorult módon.)

A címbéli állítással szemben a valóság az, hogy a többnyire nem kell túl sok fecske ahhoz, hogy nyarat varázsoljanak. A szociológia a kritikus tömeg modellben azt számolja, hogy egy adott csoportban minimum hány újítást elfogadó tagra van szükség ahhoz, hogy az innováció terjedésének folyamata ne szakadjon meg (Valente 1995). Legyen szó bármilyen előremutató változásról, tudományos felfedezésről, technológiai újdonságról, művészeti vagy filozófiai nóvumról, illetve viselkedési mintáról, mindössze a kezdeti adaptálók egy szerény méretű csoportja szükséges ahhoz, hogy az újítás gyökeret verjen. Ha ez a szűk kör megfelelő szociális mozgékonysággal rendelkezik, úgy véleményformáló szerepük döntő lehet az innováció tömeges elterjedésében.

Ha létezik olyan film, amit - akár a középiskolai tananyagba ágyazva - mindenkivel megnézetnék, az a 2001-ben forgatott Kísérlet című alkotás volna. A sztori alapját Philip Zimbardo 1971-es börtönkísérlete adta, melyben önkéntes diákok foglyok és őrök szerepét játszották el az egyetem alagsorában berendezett börtönben. A kísérletet a tervezett befejezés előtt - hat nap elteltével - félbe kellett szakítani, mert az őröket alakító diákok - annak ellenére, hogy fizikai erőszakot nem alkalmazhattak - képesek voltak a pszichés összeomlásig juttatni néhány börtönlakó társukat. A mozifilmet nézve - amelyben természetesen ugyancsak elszabadul a pokol - az ember folyamatosan azt a bizonyos első fecskét várja. Elég lenne egyetlen embernek a sarkára állnia, és azonnal véget is érhetne a kegyetlenkedés. Belegondolni is nehéz, hogy a történelem során hány mészárlást lehetett volna elkerülni, ha az adott helyen lett volna csak egyetlen épeszű ember, aki feláll és nemet mer mondani. S hogy oly sokszor nem volt, abban az a meggyőződéssel vallott téveszme játszotta a fő szerepet, mely szerint "egy fecske nem csinál nyarat".

Naponta 25 ezren halnak éhen a nagyvilágban, ebből 18 ezer kisgyerek. Az alultápláltság több embert öl meg, mint az AIDS, a TBC és a malária együttvéve. Az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Szervezetének jelentése szerint 37 országban kritikus a helyzet: gyakorlatilag állandó jelleggel élelmiszersegélyre szorulnak; valamint további hatvan ország szerepel a listán, ahol számottevő éhínségről beszélhetünk. Az érintettek közül 300 millió kiskorú. S hogy mindez miként függ össze a címbéli közmondással? Rövidesen meglátjuk.

Ha a vizsgált "bölcsesség" úgy szólna: "jobb a mai veréb a holnapinál', vagy - csakhogy maradjon valami a költészetből - "jobb ma egy veréb, mint holnap egy galamb", úgy egyetlen szót sem szólhatnánk. Még dicsérhetnénk is a szállóige közgazdaságtani realitásérzékét. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy mai forint többet ér egy holnapinál, ezért fizetünk kamatot a felvett kölcsönök után, s ezért termelnek jövedelmet pénzügyi befektetéseink. A szakirodalom diszkontálásnak vagy jelenérték-számításnak nevezi azt a kalkulációt, ami a jövőbeli várható értéket összeveti a jelenlegi tényadattal. Ugyanakkor semmiképpen sem szabad megfeledkeznünk arról az apróságról, hogy egy átlagos veréb mindössze 30 grammot nyom, ezzel szemben a túzok kakas elérheti akár a 18 kilós tömeget is. Ez hatszázszoros különbséget jelent, amit még a legrátermettebb tőzsdei spekulánsok sem ítélnének karcsú hozamnak. Miféle extrém helyzet kell ahhoz, hogy egy ekkora bizniszre nemet mondjunk?

Mindössze két olyan körülményt ismerünk, amely valós értelmet adhat annak, hogy a mai verebet részesítjük előnyben a holnapi túzokkal szemben. Az egyik a jelenbeli nélkülözésnek azon foka, amikor egyszerűen nem is számolhatunk a jövővel, ha most azonnal nem elégítjük ki alapvető szükségleteinket. Mindenki ismer olyan háborús történeteket, amelyben komplett lakóházak cseréltek gazdát egy félkilós kenyérért. A másik mozgatórugó az lehet, ha - pillanatnyi élethelyzetünktől függetlenül - egyáltalán nem is létezik holnap. A világtörténelem során számos próféta hirdette már meg a közelgő világvégét, ám eleddig még egyik jóslat sem igazolódott be. Az egyik legtragikusabb eset 1856-ban, Dél-Afrika keleti részén történt, ahol rövid idő alatt Khosszaföld lakosságának nyolcvan százaléka pusztult el, döntő többségében az éhségtől. A "marhamészárlás" néven elhíresült történetben Mhalakaza, a törzs látnoka olyan sikeresen tálalta a közelgő feltámadásról szóló végzetes vízióját, hogy sikerült mindenkit rávennie az immár feleslegessé vált, közel 200 ezres tehéncsorda  azonnali levágására és a mezőgazdasági munkák  beszüntetésére. Elérkezett a látomásban szereplő nap, ám természetesen semmi sem történt. Kínos hónapok jöttek. A végítélet csakugyan bekövetkezett, csak lassan és rendkívül fájdalmasan.

Amikor a világ éhezőiről esik szó, az okokat keresve folyamatosan mellébeszélünk. A különféle elemzések megemlítik az aszályt, a polgárháborúkat, a segélyszállítmányokat feltartóztató iszlamista maffiabandákat - mindezek természetesen nem teljesen irrelevánsak. Naiv lelkek a nyugati mohóságot jelölik meg a legfőbb okként, melynek persze az égvilágon semmi köze sincs a kérdéshez. Mi több, ha a jóléti társadalmakban élők - az éhezés felszámolásának szent célját szem előtt tartva - le is mondanának a fogyasztásuk egy részéről (pl. húsmentes hétfő), a polcon hagyott termékek csupán az élelmiszeripart zsugorítanák, de semmilyen módon nem járulnának hozzá a harmadik világ jóllakatásához. A mélyszegénység kialakulásának és rohamos terjedésének egyetlen igazán fontos oka van, melyet szeretünk szemérmesen elhallgatni. Ez pedig a gazdasági teljesítőképességet jócskán meghaladó népszaporulat. Még csak közgáz-hallgatónak sem kell lenni hozzá, elég egy csipetnyi józan ész, hogy belássuk: a jólét csakis úgy fokozható, ha a tőkejavak gyorsabban növekednek, mint a népesség. Ez nem csupán a társadalom, de az egyén szintjén is igaz: felelős gondolkodású ember csakis akkor vállal családot, ha annak eltartásának feltételeit - legalább részben - előzetesen már megteremtette. Ha nem így teszünk, úgy az élet egy szánalmas mókuskerékké válik, devizahitelekkel, a munkaszerződésbe való görcsös kapaszkodással, a holnaptól való örök rettegéssel. Amikor azt mondjuk: "jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok", abban nem csupán az van, hogy nem hiszünk a saját jövőnkben, de ebből következően az is, hogy nem is kívánunk befektetni a holnapba. Nemet mondunk a megtakarításra, a gyarapodásra, s felelőtlen módon feláldozunk mindent az itt és most oltárán.

Nem tudni, kinek a fejéből pattant ki a címbéli közmondás, de sanszos, hogy az illető nem lubickolt a bőségben és nem is igen hitt abban, hogy a jövő reménytelibb lesz. Valójában minden, amit civilizációnak hívunk, az a vizsgált mondás tökéletes antitézise. Felelős emberként az a minimum, hogy felmérjük a saját élethelyzetünket. Ha történetesen Tanzánia valamely nyomornegyede az otthonunk, ahol a bőrünkön érezzük, hogy ténylegesen "jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok", s nincs más út, csak hogy felfaljuk a holnapot, úgy annyit azért megtehetünk, hogy ezt a gyötrelmes mélyszegénységet már nem örökítjük tovább. Ha viszont a Föld valamely szerencsésebb régiójában élünk, ahol van értelme jövőt építeni, ott pedig villámgyorsan felejtsük el ezt a bölcsességnek álcázott, borús reménytelenséget!

Igazi gyöngyszem: az embernyúzók nemzetközileg elfogadott, közös jelmondata. Van benne valami finoman szadista, ahogy élvezettel tekintünk meggörnyedt embertársunkra...

Már az iskoláskorban elkezdjük. Húszkilós iskolatáska a harminckilós gyereknek, 7-8 tanóra, különórák, este házi feladat. Tanulja meg a büdös kölyök, hogy az élet nem habostorta! Igaz, hogy két éve még óvodába járt és egész nap játszhatott, ennek a világnak egyszer s mindenkorra vége! És jó lesz, ha összekapja magát, mert ötödiktől még keményebb minden. Ha nem szenteli teljes idejét a tanulásnak, nem lesz egy gimnázium sem, ahová felveszik majd... Így indul egy emberi élet. Van ennek bármilyen értelme?

Azután jön a munkahely, ahol egy idióta főnök lehetetlen határidőket vállal az ügyfél felé, majd széttárt karral bámul az elgyötört alkalmazottakra: "Hja, kérem, teher alatt nő a pálma..." Abban, hogy ez az attitűd ennyire élő, a különböző vallásokat is komoly felelősség terheli. Jézus alakját például nagy előszeretettel ábrázolják meggörnyedten, saját keresztjét cipelve. (Ennél csak a megfeszített Krisztus képe gyakoribb.) Mintha a szenvedés - különösen a kívülről ránk aggatott teher - bármiféle értéket hordozna. A katolikus vallás is ott futott totál mellékvágányra, amikor az áldozatot, a fájdalmat, a megalázkodást emelte erkölcsi magaslatra; a megkínzott, véres Krisztus-arcot tette jelképévé és példaértékűvé; a valódi, mélyen humanista jézusi filozófiát pedig simán hagyta a polcon porosodni.

A valóság az, hogy akkor működünk kiegyensúlyozottan, ha stressz-szintünk optimális. Kikészülünk, ha összecsapnak fejünk felett a hullámok, és belehalunk az unalomba, ha kevés az adrenalin-termelést serkentő inger. Persze, mindenkinél máshol húzódik az optimális szint. Egyesek órákig képesek üldögélni a kertben, hallgatva a madárcsicsergést, csodálva a naplemente varázsát. Mások azt élvezik, ha folyamatos a pörgés körülöttük, tárgyalásról tárgyalásra rohannak, miközben nonstop csörög a mobiljuk. A nyugdíjas közalkalmazott és az aktív bróker között természetesen széles a skála, s nem árt tisztában lenni azzal, hogy mi magunk hol helyezkedünk el rajta. Az sem mellékes, hogy egy adott területhez mennyire értünk, az érintett feladat kapcsán milyen rutinnal bírunk. Az alacsony felkészültség már közepes terhelés mellett is erős nyugtalanságot eredményez. Az igazi áramlatélményt - Csíkszentmihályi Mihály kifejezésével a flow-t -, amikor megszűnik körülöttünk a világ, s teljes valónkkal belefeledkezünk az adott tevékenységbe, elsősorban úgy tudjuk elérni, ha a komoly terheléshez magas szintű hozzáértés is társul: 

Nem vitás, hogy a pálma teher alatt nő. Minél nagyobbak és nehezebbek a levelei, annál vastagabb törzset növeszt. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy csupán saját terhét kell elbírnia, kívülről senki sem pakol rá újabb nehezékeket. Az ember is akkor teljesít optimálisan, ha saját maga választja meg, hogy mennyit bír és kíván elcipelni. A sorrend különösen lényeges: ahogy fejlődünk, egyre nagyobb súlyokért nyúlunk, hiszen a könnyű kihívások idővel már meg sem kottyannak. A közmondás szellemisége ezzel tökéletesen szembemegy: dobjuk a rutintalant a mély vízbe, terheljük agyon, s majd csak felnő a feladathoz. Vagy összeroppan, de az már a kutyát sem érdekli...