Most, amikor már biztosan tudjuk, hogy április 8-án parlamenti választásokat tart az ország, érdemes egy pillanatra ránézni az aktuális közvélemény-kutatási adatokra. Azt látjuk, hogy a biztos pártválasztók körében 14% az MSZP támogatottsága, s 52% a Fideszé. Mintha a baloldali és a jobboldali mantra is beérett volna...

A sportszerűség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy a Kovács Lászlónak tulajdonított "merjünk kicsik lenni" frázis sosem hangzott el nyilvánosan az egykori külügyminiszter szájából. Az ominózus, 2002. június 4-i parlamenti ülésen így fogalmazott: "Nekünk is meg kell tanulni akkorának lenni, amekkorák vagyunk, s hogy ez kicsi vagy közepes, ebből a szempontból mellékes". A szocialisták parádés vezérkarától - Lendvai Ildikó, Szekeres Imre, Hiller István, Kovács László (atyaég, micsoda névsor) - megszámlálhatatlanul sok ostobaságot hallhattunk az elmúlt évtizedek során. Azonban az idézett szöveg, illetve Kovács teljes felszólalása - kivételes módon - tökéletesen józannak és értelmesnek mondható. Amint a dátumból is kikövetkeztethető, az országgyűlési téma Trianon, a történelmi sérelmek minden fájdalmával és szenvedélyével. 

"Merjünk kicsik lenni!" - Ha ebben a formában nem is hangzott el soha, az MSZP politikáját mindenesetre megfelelően szimbolizálta, különösen ami a Brüsszellel való szolgalelkű viszonyt illeti. Ha van valami, ami az életigenlőknek különösen elfogadhatatlan, úgy a hajlongás, a behódolás, az önfeladás különösen ilyen. Mi azt tanultuk, hogy legyünk a magunk urai, hogy nőjünk nagyra, hogy folyamatosan gyarapítsuk talentumainkat. Létezik egy filozófiai metszéspont, ahol a szocialista és a katolikus vonal összeér, ez pedig az a hitvallás, hogy az ember apró és jelentéktelen, így kívánatos, hogy fő jellemvonása a szerénység és alázatosság legyen. Ez egy mérhetetlenül bántó és káros megközelítés. Akiből hiányzik a kellő öntudat, azt mindig mindenki lábtörlőnek fogja használni. Aki nem elég magabiztos, az mindig hajlamos lesz a szorongásra, a sértődésre, a féltékenységre. Aki nem gyarapítja megfelelően a vagyonát, annak sosem lesz miből adnia, s csupán a benne lakó irigység hízik. Aki nem fejleszti magas szintre a tudását, az sosem lesz képes belátni, ha téved. Aki nem hajlandó tenni saját magáért, az mindig a külvilágtól - Istentől, az államtól, a párttól, a munkaadójától, szüleitől, a házastársától, vagy épp a gyerekétől - fogja várni, hogy boldoggá tegyék. Semmi sem hiábavalóbb, mint az effajta passzív remény.

Természetesen a másik véglet sem optimális. A megalománia számos szépen ívelő sikertörténetet tett tönkre a világtörténelem során. Egy sor önmagán és a valós lehetőségein túlnőtt birodalmat ismerünk, melyek végül darabjaira hullottak, vagy végleg eltűntek. Látunk szépen teljesítő kisvállalkozásokat, amelyeket az erőn felüli terjeszkedés tesz tönkre. Közvetlen környezetünkben nap mint nap megtapasztaljuk a nagyzási hóbort összes ostoba formáját: indokolatlanul nagy ház, drága autó, s brutális költekezések csak azért, hogy az Adrián pihenő jacht húsz centivel hosszabb legyen a többinél. S ha már közélet: vélhetően a "merjünk nagyok lenni" felkiáltásnak sem az volt az eredeti üzenete, hogy túlburjánzó, mindent maga alá gyűrő állam jöjjön létre. Egy ország gazdaságáról sokat elmond az újraelosztás mértéke, vagyis hogy a megtermelt javakból a központi költségvetés mekkora szeletre tenyerel rá. Százötven éve Európában ez az érték átlagosan 8-10% körül mozgott, 12% felett már kiugróan magasnak számított. Manapság egészen más a helyzet, az EU legtöbb országában nagyságrendileg a GDP fele folyik át az államháztartáson. Vito Tanzi, a Harvard egyetem egykori közgazdászprofesszora szerint a stabil fejlődést leginkább szolgáló érték 30% körül mozog, ám ezt az optimumot a kontinensen csupán Svájc és a Baltikum államai közelítik meg. Magyarországot is a fojtogatóan magas, 50%-ot megközelítő érték jellemzi, s hiába növekszik a GDP évről évre, a központi költségvetés is ezzel lépést tartva hízik, nyoma sincs annak, hogy a piac szereplői friss levegőhöz jutnának. Ami pedig Trianont illeti: lehet siratni az elveszett országrészeket, s érezhetünk haragot a történelem egyik legigazságtalanabb békediktátuma kapcsán, ám ezek nem sokat segítenek. E kérdésben igazat adhatunk az egykori külügyminiszternek: az érintett országok EU-s tagságával a probléma jórészt rendeződött. A határok eltörlését követően már csak a nemzetiségi jogok betartatása marad napirenden, minden egyéb igény örök kielégületlenségre kárhoztató nemzeti gőg csupán.

Szóval, akkor most merjünk kicsik lenni, avagy merjünk nagyok lenni? Jómagam Gustave Flaubert gondolatát vallom: "A lehető legkevesebbet dobni a tengerbe a rakományból, hogy a hajó könnyedén haladjon: ez a bölcsesség." Azért születtünk e világra, hogy az elérhető legteljesebb életet éljük, maradéktalanul élvezve a Föld nyújtotta bőséget, folyamatosan gazdagodva anyagiakban, szellemiekben és lelkiekben egyaránt. Ilyen értelemben feltétlenül merjünk nagyok lenni. Ugyanakkor mindent, ami ami lassítja, vagy gátolja a fejlődést, érdemes hátrahagyni, e tekintetben sosem gáz, ha merünk kicsik lenni. Már csak azt kell kitalálni, hogy mit viszünk magunkkal az útra, s mi lesz az, ami a tenger fenekén végzi. Nem is nagy ügy.

Ha azt hinnénk, hogy ez a primitív, hazug és uszító frázis Marx valamely veretes művéből való, nagyot tévednénk. A Bibliából, egészen pontosan a Példabeszédek könyvéből származik. Ezzel természetesen nem az a baj, hogy az állítólag isteni sugallatra íródott szent könyv nem csupán helytálló tanítások gyűjteménye. (Bár ez lenne a legnagyobb bibliai melléfogás!) Sokkal inkább az a probléma, hogy ez a nettó ostobaság a mai napig velünk élő, sokak által igaznak hitt gondolat, mely csak arra jó, hogy az alapból meglévő irigységre még egy vastag réteg gyűlöletet is felhordjon. 

Először is azt kell megérteni, hogy a másik emberen uralkodni kizárólag erőszakkal lehet. Amikor valaki pisztolyt tart a fejünkhöz, kirámolja a lakásunkat, láncra ver bennünket, vagy bármilyen egyéb módon korlátozza a fizikai szabadságunkat, az illető lehet dúsgazdag, vagy ágrólszakadt, az égvilágon semmi jelentősége sincs. Bűne az agresszió, anyagi helyzetétől abszolút függetlenül. A feudális világban sem a nemesek és a jobbágyaik közti vagyonkülönbség jelentette a fő problémát, sokkal inkább a jogi aszimmetria, különös tekintettel az utóbbiak röghöz kötöttségére. Egészen döbbenetes az a morális mélyrepülés, amikor sokan összekeverik a határzárat a vasfüggönnyel, vagy amikor modern rabszolgaságról beszélnek képletesen. Képzeljük el azt a jelenetet, amikor Kunta Kinte bejelenti a gazdájának, hogy ezen az ültetvényen nem érzi teljesnek az önmegvalósítását, így inkább új munkaerő-piaci lehetőségek után néz...

Azt is érdemes látni, hogy az anyagiak hajhászása valójában egy igen békés szenvedély. Samuel Johnsont, a 18. századi költőt idézve: "Kevés olyan ártatlan foglalatossága van az embernek, mint a pénzszerzés." Jacques Savary, francia közgazdász így fogalmaz: "Az élet minden javainak a cseréje teszi a kereskedelmet, és a kereskedelem az élet minden nyájasságát." Tökéletes gondolatok, pontosan láttatják a lényeget: a tisztességes módon történő gazdagodás nem hogy rossz irányba változtatná a személyiséget, de egyenesen jobb embert farag az érintettből. A Példabeszédek könyve persze nem így látja: " a gazdagságra törő nem marad büntetlenül". Ez a gondolkodásmód legalább két okból hibás. Az egyik az, hogy összekeveri a pszichológiát a morállal. Helytálló volna, ha így fogalmazna: "aki kizárólag az anyagi haszonszerzésre összpontosít, annak beszűkül a látásmódja és egyoldalúvá válik a személyisége, így megfosztja magát a komplex létezés örömeitől". A bibliai szöveg ezzel szemben büntetésről beszél, ami a bűn ellentételezése, vagyis azt sugallja, hogy gazdagodni erkölcstelenség. A másik szempont, amiért az Írás téved, kifejezetten praktikus. Ha soha senki nem halmozna fel jelentős vagyont, úgy nem léteznének nagyobb beruházások, vagyis a gazdaság - és azzal együtt az általános életszínvonal - megrekedne egy rendkívül alacsony szinten, konzerválva az általános szegénységet.

"Aki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája!" - ez a gondolat már az Újszövetség lapjain keresendő. A jézusi tanítás hibátlan és világos: minél több emberi szükségletet tudunk kielégíteni, annál magasabbra jutunk. Ez valójában a kapitalizmus első számú leckéje. Minél jobb ár-érték arányú terméket és szolgáltatást tudunk piacra dobni, annál nagyobb forgalmat remélhetünk. És fordítva: minél nagyobb vagyonra teszünk szert, annál többet tehetünk a világért - munkahelyeket teremtve, produktumainkkal valós emberi szükségleteket kielégítve, s nem utolsósorban pozitív életpéldát mutatva. Akik Marx és Engels szemüvegén át látják a történelmet, azok az ipari forradalom időszakát a legsötétebb pokolnak gondolják, ahol a kiszolgáltatott és végtelenül kizsigerelt munkások embertelen körülmények közt robotoltak. Tiszta sor, hogy a korai 19. század jellemző munkahelye nem a légkondicionált iroda volt, ergonomikus forgószékekkel, kávéautomatával és csocsóasztallal. A makrogazdasági tények ugyanakkor mindennél többet elmondanak. A 18. századi Anglia átlagos életszínvonala nagyságrendileg megegyezett az ősi Babilonéval, vagyis évezredek teltek el jelentős fejlődés nélkül. Az ipari forradalmat követően azonban az egy főre jutó jövedelmek meredeken emelkedni kezdtek. Hasonló trendet látunk a világ népességméretét tekintve is: a gőzgép feltalálását követő száz év alatt megduplázódott a Föld lakossága. A tőkefelhalmozás, a kapitalizmus és a technológia robbanásszerű fejlődése sosem látott jólétet hozott a világnak. Amíg a középkor céhes ipara csupán egy szűk réteg igényeit tudta kielégíteni, addig az ipari forradalmat követő tömegtermelés a legszélesebb társadalmi igényeket szolgálta. Az üzemekben előállított termékek első számú célközönsége éppen az ott dolgozó gyári munkás volt.

Világos, hogy rém kellemetlen szembenézni a valósággal. Azzal, hogy az ember nagyban felelős a saját sorsáért, ezen belül anyagi helyzetéért is. Sokkal könnyebb azt mondani, hogy "fizessenek a gazdagok!" Ám ez nem egyéb, csupán egy társadalmi méretű projekció, egyszerű bűnbakkeresés. Valódi történelmi tragédiákkal jár, amikor a gazdagokat kiáltjuk ki a szegénység okozóinak. Még azzal is jobban járna a világ, ha a szőkéket, vagy a púposokat okolnánk. Ugyanis attól, hogy néhány elvetemült milliárdos nemtelen célokra használja a vagyonát, még igaz marad, hogy senki sem tesz többet a szegénység felszámolásáért, mint a koncentrált tőke tulajdonosai. A gazdag nemhogy nem uralkodik a szegényen, de egyenesen a szolgálója annak. Nehéz lesz békés és bőséges holnapra ébrednünk, amíg ezt nem vagyunk képesek megérteni.

Kezdjük azzal, hogy még százhúsz évvel ezelőtt is mindössze 31 év volt a születéskor várható élettartam világátlagban, vagyis nem csupán a nők biológiai órája ketyegett vészes tempóban, de a férfiaké is. Valójában nem is a termékenység időszaka jelentette a szűk keresztmetszetet a gyermekvállaláshoz, hanem a magának a létezésnek a rövidsége. Elsősorban a tudományos-technikai fejlődésnek köszönhetően manapság egészen más a helyzet; egy átlagos földlakó 67 esztendős életpályát remélhet. (Ezen belül a japán nők 85,5, illetve a mozambiki férfiak 40,4 éves átlaga jelenti a két szélsőértéket.) Ez egy olyan elképesztő ugrás, mely alapjaiban formálta át az emberiség életmódját. Az, hogy a címbéli közmondás tökéletesen értelmét vesztette, a változások sorában talán a legkisebb jelentőséggel bír.

Mivel a korai halál réme nem fenyegeti az európai embert, a családalapítással sem kell igazán kapkodnia. A gyermekáldás optimális idejét valójában két, egymással ellentétes motiváció közti finom kötéltánc adja meg. Az egészségügyi szempontok értelemszerűen továbbra is a korai gyermekvállalás mellett szólnak. Sokáig azt gondoltuk, hogy kizárólag az anyai oldal a problémás, a legújabb kutatások azonban azt igazolják, hogy az apa életkora is meghatározó jelentőséggel bír. Az Indiana Egyetem felmérése szerint a 45 év feletti, friss apukák gyermekei körében három és félszer nagyobb az autizmus esélye, mint a fiatal apák esetében; a hiperaktivitás 13-szor, a mániás depresszió 25-ször, a pszichózis kialakulása pedig kétszer olyan gyakori. Igen ám, csakhogy az egzisztenciális szempontok a minél későbbi gyermekvállalás felé terelik a döntést. Semmi sem képes olyan kilátástalan mókuskerékbe helyezni az embert, mint a vagyontalan pályakezdőként történő utódnemzés. Az egészségügyi és pénzügyi szempontok mellett az sem árt, ha az optimális pillanatban rendelkezésre áll egy megfelelő partner, egy arra méltó és alkalmas szülőtárs. Enélkül nem sokat ér a józan matek.

A fenti dilemmát figyelembe véve három tipikus családalapító modellel számolhatunk. A klasszikus felállás szerint két húsz év körüli fiatal köt házasságot, s azonnal dolgozni kezdenek a família bővítésén. Tekintve, hogy a szülés a 20 és 29 év közötti életkorszakaszban tekinthető igazán ideálisnak, az utódok egészségét tekintve ez egy kifogástalan út. Egzisztenciális biztonságról viszont a legkevésbé beszélhetünk ebben az esetben. Valójában az éhező Afrikát modellezzük mikroszinten: első helyre téve a szaporodás szükségletét, mely döntésünk talán egyszer s mindenkorra lehetetlenné teszi, hogy jelentős pénzügyi megtakarításokat eszközöljünk. Ez a konzervált szegénység évezredes útja. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy két húszéves még mentálisan sem elég érett, hogy borítékolható konfliktusaikat képesek legyenek megfelelően kezelni. A 21. századi modell tíz évvel eltolja a családalapítást: a szülők a harmincas éveik első feléig várnak a gyermekvállalással. Ebben a verzióban megfordulnak az előnyök és a hátrányok: az anyagi biztonság és a mentális érettség oltárán feláldozzuk a fiatal petesejteket. A harmadik út, az aszimmetrikus modell az, amely ötvözi az előző konstrukciók előnyös oldalait. Egy húsz körüli nő és egy harmincas férfi kapcsolata elvileg minden felsorolt kívánalomnak eleget tesz. Ugyanakkor ez is - akár csak az előző kettő - csupán elméleti modell. Természetesen nem árt, ha már középiskolás fejjel élettervet gyártunk, azonban a családalapítás tipikusan olyan projekt, amelyet lehetetlen körzővel, vonalzóval előre megrajzolni, mondhatnánk: ember tervez, Isten végez. Még egy szimpla tonhalas pizzát is nehéz úgy megrendelni, hogy az pont fél egyre érkezzen meg, nemhogy egy életre szóló kapcsolatot. Sokan túl korán találkoznak az optimális szülőtárssal, amikor még élni, tombolni szeretnének. Mások túl későn, amikor már rég túl vannak a zeniten. E téren kétségtelenül jelentős a szerencse szerepe, persze ettől még a fent megfogalmazott egészségügyi, pénzügyi és mentális szempontok még érvényesek maradnak.

Létezik a kérdésnek egy makroszintű aspektusa is, amikor az utódnemzés kapcsán az eddig taglalt egyéni szempontokon túl valamiféle "magasztosabb" célt is megfogalmazunk. Amikor kötelességünknek kezdjük érezni, hogy a csökkenő magyarságot, európaiságot, kereszténységet, vagy bármilyen egyéb etnikai, kulturális, vagy épp vallási közösséget életben tartsunk. Ha létezik igazán beteg és értelmetlen gondolkodásmód, úgy ez a törzsi vonal feltétlenül az. (Emlékszünk még? "Leánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség:") Természetesen szó sincs arról, hogy az etnokulturális sokszínűséget többre kéne értékelnünk a homogén közösségeknél. Elég megnézni néhány nyugat-európai nagyváros külső kerületét, ahová napnyugta után már kevesen merészkednek. Ami igazán lényeges, az az, hogy egyéni életcéljainkat soha, semmilyen formában nem rendelhetjük alá semmiféle közösségi eszménynek. Sem a nemzetnek, sem a törzsnek, sem a családnak. Valójában a politikai vezetők felelőssége az, hogy intézkedéseikkel a nemzeti célok és az egyéni ambíciók egy irányba mutassanak. Ennek pedig egyetlen hatékony eszköze van: a radikális adócsökkentés. Sírhatunk, hogy elfogy Európa, elfogy a magyarság. Azonban a gyermekvállalási kedvet - akár húsz, akár harmincéves korban - semmi sem inspirálja jobban, mint a megnyugtatóan vastag bankbetét.

A német liberálisok nemrégiben törvényjavaslatot nyújtottak be a poligámia engedélyezése mellett. Bayer Zsolt, "a nemzet hangja" szilveszteri műsorában így kommentálta a hírt: "az elmebetegek átvették a hatalmat". Tényleg el lehet intézni ennyivel? 

Hogy némiképp tisztábban lássunk, először is érdemes visszalapozni Bayer 2016. január 26-án megjelent cikkéhez: "A konzervatív újságíró látott már meztelen nőt, volt kocsmában, volt részeg is, sőt, fiatal is volt, s liberális, ismeri a görbe utakat, megesett, hogy több nője is volt egyszerre, és egyáltalán nem akar úgy tenni, mintha szentté lehetne avatni." Kiderül tehát, hogy Zsolti is hús-vér ember, teljesen hétköznapi szükségletekkel, csak valamiért ezeket a késztetéseket bűnösnek véli. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert az intézményesített poligámia nem fér bele a keresztény-konzervatív világképbe, a görbe utak is csak fű alatt. Egyéb érve nincsen, ezért a következőket találja mondani: "Ne álljunk meg félúton! Hát akkor miért ne vehetnénk el a kutyánkat?" Bevallom őszintén, hogy kedvelem Bayer Zsoltot, különösen morális érzékét, érveléstechnikáját és szenvedélyét. Ám ezúttal mindezekből csupán az utóbbi maradt. Hogyan lehetséges egy teljesen egészséges, emberi szükségletet összemosni egy aberrált, beteg viselkedéssel? Ez filozofikusan teljes mélyrepülés.

A német liberálisok szerint nem az állam dolga eldönteni, hogy ki kivel, vagy kikkel szeretné leélni az életét. Mi a probléma ezzel a gondolattal? Istennek hála, a világ fejlettebb régióiban ma már olyan életet élhetünk, amilyet szeretnénk, sem az állam, sem az egyház nem szólhat bele, hogy otthonunkat kivel osztjuk meg. A három hónapja, 91 éves korában elhunyt Hugh Hefnert sem átkozta ki egyetlen pápa sem, sokkal inkább mondható, hogy köztiszteletnek örvendett. Érdekes, hogy amit testiség terén egyébként normálisnak, elfogadhatónak és szívünk szerintinek vélünk, azt képesek vagyunk kíméletlenül a tudattalanunkba száműzni, s a szemérmes felszínen egy ezzel ellentétes, formális világot építünk. A házasság intézményét évszázadokon keresztül az egyház tartotta kézben, jelenleg az állam fennhatósága alá tartozik. Elgondolkodtunk már azon, hogy van-e ennek bármiféle értelme? Csupán annyi, hogy tökéletesen értelmetlen vitákat folytassunk melegházasságról meg poligámiáról. Egy szabad világban fel sem merülnek ilyen kérdések. A házasodni kívánó két (három, vagy több) érintett elsétál valamelyik ügyvédhez, ahol szerződésbe foglalják a frigy releváns paramétereit és ennyi. (Akár még azt is, hogy mi lesz a közös gyermekek sorsa válás esetén.) Az ügyvéd pár gombnyomással, elektronikusan továbbítja a házasságlevelet a központi nyilvántartás részére, s már kezdődhet is a lagzi. Az egyházak pedig - akárcsak manapság - eldöntik, hogy mely formákhoz adják a nevüket, s melyekhez nem. Szimpla, működőképes rendszer, mellyel csupán az anyakönyvvezetők járnának rosszul, hiszen munkájukkal együtt zseniális szónoki képességük kibontakoztatásának lehetőségét is elveszítenék. No meg persze a hatalmát féltő állam, mert így eggyel kevesebb módon szabályozhatná a társadalmat. Az a tény, hogy az elmúlt negyven évben a felére csökkent a házasságkötések száma, pontosan megmutatja, mennyire álságos és felesleges a jelenlegi gyakorlat.

Valóban tudathasadásos állapotban élünk. A hivatalos kánon továbbra is a monogámiát tartja az egyetlen igaz útnak, s ebben nem csupán az állam és az egyházak rugalmatlansága a döntő. A társadalmi tudat is lassan változik. Gondoljunk csak arra, hogy mi jut eszünkbe az "erkölcsös" kifejezés hallatán! Kapásból a szűzies, hűséges jelzőket kezdenénk sorolni, még akkor is, ha tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy a természetes morálnak semmiféle köze sincs a szexualitáshoz. Ugyanez a helyzet a monogámiával is. A kultúra, amelyben élünk, lépten-nyomon ezt a vonalat erőlteti. A regény-, dráma- és forgatókönyvíróknak generációk óta megélhetést biztosít az a feszültség, ami a formális, gúzsba kötött létezésünk és a vágyaink szerinti szabadság közt húzódik. Nem láttam olyan filmet az elmúlt húsz évben, ahol ne jelent volna meg a kapcsolatból való kikacsintás, a félrelépés, a szerelmi háromszög. Megértem én, hogy borzasztó lapossá züllenének a drámai jelenetek ajtócsapkodások és tányértörések nélkül; kevés feszültség van abban, amikor a főszereplő blazírt nyugalommal kíván jó mulatást a nem titkoltan kimaradásra induló induló párjának. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a többségnek kifejezetten sokba kerül ez a nagy, általános képmutatás. Egyesek bűntudattal, mások lemondással, megint mások a titkolózásból fakadó intimitásvesztéssel fizetnek a vaskalapos korszellemért.

Valószínűleg nem jött még el a poligámia ideje. Akár a kamaszok, görcsös társfüggőként kapaszkodunk egymásba. A feleségek egy része elnézi a férjek szexuális kalandozásait, csak érzelem ne keveredjen a dologba. A férfiak jelentős hányada elfogadhatónak tartja, ha ő maga kimaradozik, ám arról hallani sem akar, hogy neje is szeretőt tartson. (Világos, hogy a férfiakat és a nőket nem ugyanazok az evolúciós ösztönök mozgatják. A poligám hímek rendszerint minden potenciális zsákmányra rárepülnek, míg a hipergám nőstények csak az elérhető legnagyobb vadakat célozzák. Ez értelemszerűen azt vonja maga után, hogy a nők kalandozásai jobban veszélyeztetik a meglévő kapcsolatot. Azt azonban semmiképpen sem jelentheti, hogy ez az alkati különbség alapjául szolgálhatna a muszlim típusú jogi aszimmetriához.) Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy nem a tiszta szeretet mozgatja kapcsolatainkat, melynek elengedhetetlen feltétele, hogy megadjuk a másik számára a teljes szabadságot és örülünk a boldogságának, hanem a gőg, a kisajátítás, a veszteségtől való félelem. Az a szűk kisebbség, amely nyíltan felvállalja, hogy szeretni többet is lehet, önmagát poliamornak nevezi. Kapcsolataikat a nyíltság és az önkéntesség jellemzi, sem a féltékenység, sem a titkolózás, sem a kényszer nem fér bele a képbe. Ez kétségkívül egy magasabb tudati szint, a szabadság kiteljesedésének egy fontos lépcsőfoka. Kár erkölcstelennek bélyegezni, ahogy a prűdek és aszexuálisok szokták, avagy elmebetegnek, ahogy a konzervatív újságíró teszi.

Elképzelhető, hogy háromezer évvel ezelőtt, Salamon király idejében, avagy néhány évszázaddal később, amikor a bölcs uralkodó mondásait a Példabeszédek könyvében összegyűjtötték, még volt igazsága a címbéli gondolatnak. Az sem vitás, hogy sokan a mai napig szükségét érzik egy atyáskodó vezérnek, aki rendet teremt, utat mutat, s elmondja, mit szabad és mit nem; mi a helyes és mi a helytelen. De vajon tényleg szétesne a világunk vezetők nélkül?

Egy gyermeknek semmire sincs nagyobb szüksége, mint a szülői gondoskodásra. Az anyai, féltő törődésre, az apai, mindentől megóvó erőre, s mindkettőjük kiegyensúlyozott, mosolygós ölelésére. Ez a - jó esetben - paradicsomi állapot egészen a kamaszkorig eltart, ott azonban - a természet törvényeinek megfelelően - borul minden. A serdülők hormonháztartása brutálisan megváltozik, s a felnőtté válás folyamata nem csupán a testi jegyekben, de a kérlelhetetlen lázadásban is megnyilvánul. Egy éretlen szülő hajlamos elfeledkezni arról, hogy ő maga is ugyanezt az utat járta, s értetlenül, idegenül tekint fiára, lányára. Pontosan érzi, hogy gyereke már nem ugyanaz, mint aki öt-hat évvel azelőtt volt, ám - felkészületlenül és szerepére alkalmatlanul - az egykori kisiskolásnak kijáró nevelési módot próbálja továbbvinni, természetesen totál reménytelenül. Pedig tudnia kéne: az a hirtelen megnyúlt, esetlen kölyök élete legfontosabb szakaszán megy át. Ebben a periódusban teljesen normálisnak számít az ajtócsapkodás, az éjszakai kimaradozás, de még az is, ha gyerek visszaüt, amikor az apja kezet emel rá. Egy intelligens szülő felkészülten várja a kamaszkor tomboló viharát, s megértő, de semmiképpen sem tolakodó türelemmel segíti át leszármazottját a serdülőkor tajtékos hullámain.

Ha megfigyelünk egy bölcsőtől sírig terjedő életpályát, valójában az emberi evolúció felgyorsított filmjét látjuk. Először négykézláb állva közlekedünk, majd lassan felállunk és járni kezdünk. Kimondjuk az első szavakat, hogy aztán idővel összetett mondatokban beszéljünk. Kezdetben minden csak rólunk, a szükségleteink azonnali, ellentmondást nem tűrő kielégítéséről szól. Később a teljes énközpontúságot felváltja a szociális intelligencia; az itt és most kérlelhetetlenségét a türelem; a toporzékolás és a hiszti pedig átadja a helyét az önérvényesítő kommunikációnak. Pontosan ugyanez történik az emberiség társadalmi evolúciója során is. Minél fejlettebb tudati szintekre lépünk, annál közelebb kerülünk ahhoz, hogy képletesen is leváljunk a köldökzsinórról, s elkezdjük önálló életünket. Az ősember még ijedten rezzent össze a barlangjában mennydörgés idején, de még az antik görögöknek és rómaiaknak is több tucatnyi istenségre volt szükségük, hogy a világ dolgait önmaguk számára érthetővé tegyék. A 19. századra - Nietzsche szavaival - Isten halott, vagyis az emberi tudás elérte azt a szintet, amikor már nem szükséges a tudományos réseket transzcendens magyarázatokkal betömködni. A világ civilizált szegmenseiben a tekintélyelvű vallások ideje lejárt; már az aktív hívők sem a pokoltól való félelmükben, avagy egy emberarcú Isten kedvéért igyekeznek helyes életet élni, hanem mert tisztában vannak vele, hogy az alapvető erkölcsi normák mindenféle felekezettől függetlenül is érvényesek. A vallási vezetés túlélésének egyetlen sansza maradt, ez pedig egy radikális fordulat a tekintélyelvűség felől a jézusi, humanisztikus irányba. Ennek hiányában pár évtizeden belül a templomok csupán múzeumok maradnak, ahogy Nyugat-Európa számos helyszínén már jelenleg is ez az egyetlen funkciójuk. 

Ha végigtekintünk a Föld vallási térképén, azt látjuk, hogy a harmadik világban a kereszténység és az iszlám versenyfutása zajlik. Ezek a kultúrák még a társadalmi evolúció lázadó kamaszkorát sem érték el. A Nyugat pár száz évvel előrébb jár, emberi léptékkel tekintve a 17 éves serdülő szintjén járhatunk. Már nem látogatjuk a vaságnapi miséket, de még a szülői házban lakunk, s nem kis szorongással tekintünk a jövő irányába, amikor előbb-utóbb a saját lábunkra kell állnunk. Egyelőre el sem tudjuk képzelni, milyen lesz a létezés az ősök nélkül. Az sem könnyíti meg a dolgunkat, hogy szüleink szemmel láthatóan nem támogatják önállósulási törekvéseinket. Egyikük a múltba tekint, s a tradíciókra hivatkozva próbál uralkodni felettünk; a másik félt, hogy kárt teszünk magunkban, hogy nem leszünk képesek gondoskodni magunkról. Kilépve a metaforák világából: az emberiség történelmét tekintve azt látjuk, hogy a tudományos-technikai fejlődés nem csupán a gazdaságot, de a társadalom szerkezetét is folyamatosan alakítja, oly módon, hogy az egyén az őt megillető teljes szabadságból egyre nagyobb szeletet birtokol. A fejlődés persze nem lineáris, hanem számos zsákutcával tarkított (kommunizmus, nemzetszocializmus), mindazonáltal az íve - a rabszolgatartástól a feudális osztályviszonyokon át a parlamenti demokráciáig - egyértelműen kitapintható. S hogy mit hoz a jövő? Nyilván felelőtlenség volna jóslatokba bocsátkozni, különösen manapság, amikor a tradicionális jobboldal és a politikai baloldal képviselő is rögeszmésen az állam mindenhatóságát hirdetik. A hosszútávú történelmi trend ugyanakkor kétségtelenül növekvő egyéni autonómiát mutat, ami - idővel - az állam szerepének csökkenését, vagy akár teljes megszűnését is eredményezheti.

Voltak idők, amikor vezetés nélkül elveszett volna a nép, sőt úgy tűnik, még ma sem vagyunk elég érettek ahhoz, hogy egy nagyságrendekkel hatékonyabb és igazságosabb, állam nélküli társadalomban létezzünk. Hogy ez hány generáció elteltével valósul meg, a fene se tudja. De ha ez jelenti a társadalmi evolúció csúcsát és ezáltal az emberiség felnőttkorát, úgy nem árt, ha elkezdünk barátkozni a gondolattal. Vegyük észre azt is, hogy politikai eszmecseréink döntő többsége a központi funkciókat érinti: nyugdíj, egészségügy, oktatás, tömegközlekedés, stadionépítés, energiaszektor, televíziós csatornák, szociális segélyek, kultúratámogatás, közmunka stb. Ne csak arra keressük a választ, hogy egyik vagy másik párt kezelné-e jobban a felsoroltakat, hanem arra is, hogy vajon szükséges-e kezelni ezeket egyáltalán? Szeretnénk-e mindezeket állami/önkormányzati kézben tudni, vagy rábíznánk-e inkább a szabad piacra? Ha mi magunk költhetnénk el a tucatnyiféle befizetett adónkat, járulékunkat, illetékünket (kb. a teljes jövedelmünk kétharmadát), úgy mi is ugyanezeket a kiadásokat preferálnánk? Ezek nem pusztán izgalmas gondolatjátékok, de választópolgári döntéseinkhez is nagyban hozzájárulhatnak. Hosszútávon pedig ezek a válaszok döntik el, hogy képesek leszünk-e öngondoskodó módon létezni, hatalmasat lépve előre a társadalmi evolúció útján, a szabadság és a bőség világa felé.

Ha egy Földön kívüli, idegen civilizáció tudását akarnánk gyarapítani a fenti közmondással, hallgatóságunk bizonyára egy szót sem értene ebből a sajátosan emberi és végtelenül irracionális gondolatból. Azt talán még el tudnánk magyarázni nekik, hogy léteznek akaratgyenge földlakók, akiknél a tervező és a kivitelező modul nincs igazán szinkronban. Arra azonban már mi magunk se találnánk megfelelő érveket, hogy - hacsak nem vagyunk nettó szélhámosok - miért fogalmazunk meg egyáltalán olyan ígéreteket, amelyek betarthatóságáról nem vagyunk teljes mértékben meggyőződve.

Kezdjük a leggyakrabban felrúgott ígéretekkel, melyeket önmagunknak teszünk: az újévi és egyéb fogadalmakkal. Már a nagy elhatározás pillanatában pontosan tudjuk, hogy képtelenek leszünk a koplalásra, s hogy a büdös életben nem fogunk szigetköröket futni téli fagyok idején. A nagy fogadkozások csak arra jók, hogy borítékolható bukásainkkal tovább gyengítsük egyébként sem túl acélos önbecsülésünket. Ha létezik egy hőn áhított cél, s ismerjük a hozzá vezető, nem lehetetlenül meredek ösvényt, úgy magától értetődő módon ezen fogunk közlekedni, mindenfajta izzadtságszagú fogadalom nélkül is. A másik embernek tett, be nem tartott ígéretek elsősorban a gyerekekre és a politikusokra jellemzőek. Mindkét esetben ugyanaz a lényeg: a kimondott szó nem egy belső vágyat és meggyőződést tükröz, sokkal inkább egy külső nyomásnak való megfelelést. "Később megírom a leckét, csak most még egy kicsit hadd xboxozzak..." Illetve: "Radikális adócsökkentést hajtunk végre, rendbe tesszük az egészségügyet és elszámoltatjuk az előző rezsimet!" Hasonló a helyzet, mint az önmagunknak tett fogadalmak esetén: még ki se mondtuk az ígéreteket, már meg is szegtük azokat. Ez utóbbi esetek annyiban különböznek, hogy itt még a cél sem a miénk; üresen kongó szavaink csupán a külvilágnak való formális megfelelés szánalmasan hazug eszközei.

Amikor valamit odaígérünk valakinek, olyankor nem árt, ha az adott dolgot ténylegesen birtokoljuk is. Ha eladjuk autónkat, avagy napi nyolc munkaóránkat, olyankor nyugodt szívvel szerződésbe foglaljuk, hogy megunt verdánkhoz mellékeljük kulcsait és okmányait is; illetve hogy másnap kilenckor megjelenünk újdonsült munkahelyünkön. Ezek könnyen teljesíthető, akaratunktól függő vállalások. Ám amikor olyat ígérünk, hogy "szeretni foglak, míg a halál el nem választ"; avagy  "kitartok melletted jóban-rosszban, egészségben-betegségben", ezek mind végtelenül felelőtlen és teljesen felesleges fogadkozások. A. J. Christian így fogalmaz: "Csak a hazug ember ígér. Az ígéretet a félelem váltja ki a benned tomboló káosztól. Ugyanis amikor hűséget ígérsz, olyan dologgal üzletelsz, aminek nem vagy birtokában." Mennyivel tisztességesebb volna így nyilatkozni: "Tartson e kapcsolat mindaddig, míg mindkettőnk boldogságát szolgálja. Legyen bennünk annyi értelem, hogy nem rúgjuk fel jelentéktelen ügyek miatt; legyen bennünk annyi belátás, hogy nem ragaszkodunk hozzá foggal-körömmel; s legyen bennünk annyi tisztesség, hogy közös gyermekeink testi-lelki jólétéről minden körülmények közt gondoskodunk." Ez a megközelítés lényegesen reálisabb és érettebb is, ráadásul minden érintett szükségleteit figyelembe veszi. Sajnos a hétköznapok valósága ettől fényévnyi távolságra esik. Emancipáció ide vagy oda, a lányokat a mai napig arra szocializálja a környezetük, hogy életük csúcspontja az esküvő, amikor végre az oltár elé ráncigálhatják a betört, kezesbáránnyá formált vadembert. A közelmúltban egy tejfakasztó mulatságon vettem részt, huszonöt férfibarátom társaságában. A spontán körkérdésre, hogy ki miért házasodott meg, meglehetősen egybehangzó válaszok érkeztek. Huszonhárman nyilatkoztak úgy, hogy az asszony addig rágta a fülüket, míg beadták a derekukat. Vicces, igaz? Így születnek a nagy elhatározások...

Gary Chapman Egymásra hangolva c. könyvében bemutatja a párkapcsolatokra jellemző öt szeretetnyelvet: szavak, érintések, szívességek, ajándékok és minőségi idő. Fura, hogy a legfontosabbat nem is említi: a betartott ígéreteket, a megbízhatóságot, azt az elengedhetetlen körülményt, hogy lehessen építeni a másikra. (Kristen Armstrong amerikai szexológus 5000 fős női mintán a férfiak "főbűneit" kutatta. Az ígéretek megszegése, valamint a késés is a TOP5-ben végzett; ez utóbbi valójában az előbbinek egy speciális megnyilvánulása.) Világos persze, hogy egy olyan környezetben, ahol hajlamosak vagyunk örök szerelmet fogadni, az egymásnak tett ígéretek elveszítik komolyságukat és tökéletesen súlytalanná válnak. Az ábrándos gyermekkoron túllépett felnőttek világában ugyanakkor helyére kerül a közmondás: Ígérni nehéz, megtartani könnyű. Már nem hagyjuk magunkat a környezetünk - szüleink, gyermekeink, főnökünk, üzleti partnereink, választóink és szerelmeink - által manipulálni. Már nem teszünk felesleges és felelőtlen fogadalmakat. Azt keveset pedig, amit önszántunkból és jó szívvel vállalunk, mosolyogva meg is cselekedjük. Ilyen egyszerű ez.

Amennyiben egy kiadós verésről van szó, úgy készséggel elismerhető a közmondás igazsága. Minden más esetben azonban erősen megkérdőjelezhető, s ezt különösen ilyenkor, karácsony táján érezzük.

A bajok ott kezdődnek, hogy az esztendő legsűrűbb időszakát éljük. Év végi zárások, elszámolások, kétszeresére duzzadó forgalom, lejáró projekthatáridők, ajándékok és képeslapok az üzleti partnereknek, karácsonyi céges vacsorák, otthoni készülődés, sütés-főzés, takarítás... és mindezeket megfejelve őrült rohangálás a kötelező, családi ajándékok után. A legtöbbünknek úgy hiányzik, mint lufiárusnak a jégeső. Egy nyugdíjasnak, aki már szeptember közepén elkezdi beszerezni a fa alá valót, talán nem jelent gondot mindez. Ám egy aktív életet élő átlagember nem könnyen és főleg nem szívesen áldoz néhány óránál többet ajándékvásárlásra, beleértve a kreatív ötletelést is.

Az időszűke azonban csak a legkisebb probléma. A kötelező ajándékozás már önmagában is borzalmas intézmény. A. J. Christian tökéletesen megfogalmazza a lényeget: "Nem ajándékot vársz viszonzásul, hanem a másik ember örömét. S ez talán még rosszabb, mintha egy vázát vagy nyakkendőt kérnél cserébe, mert azt az embert, akinek meglepetést szeretnél szerezni, belekergeted a hazugságba. Hiszen mi is történik? Odaadod a csomagot és lesed, hogy mennyire örül az ajándékodnak. Még mondani is szoktad: nyisd már ki, hadd lássam az arcodat! A szerencsétlennek azonnal görcsbe rándul a gyomra, és miközben a csomagot bontogatja, lehajtott arcán már a mosolyt gyakorolja, mert tudja, hogy meg kell felelnie az üzletnek: ajándékot adtál, amiért neki cserében örülnie kell." Így megy ez. Extra nehezített pályán játszunk, amikor egy tehetős nagybácsi, vagy egy unalmas, betegeskedő nagynéni a célszemély. Előbbinek bőven megvan mindene; nincs az a méregdrága szivar, vagy whisky, amit nem kóstolt még. Annak függvényében, hogy milyen mélyen nyúlunk a zsebünkbe, ajándékunk a szánalmas és a közhelyes közötti skála valamely pontjára kerül. Az unalmas nagynéni legalább ilyen fejtörést okoz: nincsenek hobbijai, nem olvas, nem öltözködik, nincsenek szükségletei, nem is él igazán. Ember legyen a talpán, aki frappáns ajándékötlettel képes előállni. Valójában a gyerekek azok, akik az ajándékozás egyetlen szerencsés célcsoportját jelentik. Ők nem csupán arra képesek, hogy őszintén örüljenek, de még azt is készséggel megteszik, hogy előzőleg kívánságlistát írnak Jézuskának. Még úgy is, ha közben tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy az elsötétített nappaliban nem a fiatalkorú Messiás bukdácsol, hanem anya és apa az, akik megpróbálják észrevétlenül becsempészni a csomagokat a fa alá.

Amikor önzetlen adományozásról esik szó, annak alapvető kritériuma a láthatatlanság és névtelenség. Onnantól azonban, hogy letérünk Szent Miklós útjáról, már lehetetlen eljátszani, hogy nem várunk semmit cserébe. A húszfős nagycsaládnak karácsonyi vacsorát készítő nagymama lazán előadhatja a mártírt, hogy három napja süt-főz és alig áll a lábán, csak hogy a família jól mulasson. Nyilván azt várja, hogy ezért szentté avassák, s amíg tartanak a fogások, az ő könnyfakasztó, önfeláldozó jóságát zengje az asztal. Ez esetben is sokkal becsületesebb lenne az őszinteség: "Gyerekek, mérhetetlenül boldog vagyok, hogy mindenki eljött, s együtt ünnepelhetünk. S ha ennek az az ára, hogy pár napig meg sem álltam, azt kell mondjam, bőven megérte!" Valahogy így kéne gondolkodni és létezni, nem csupán az ünnepek idején, de a hétköznapok során is. Megtanulni és elfogadni, hogy - szüleinken kívül - soha, senki nem fog minket önmagunkért szeretni, csakis azokért az értékekért, amelyeket mi magunk nyújtunk másoknak. Tiszta sor, hogy tetteinkről és szavainkról leolvad a cukormáz és eltűnik a pátosz, ha beismerjük: gyakorlatilag MINDENT önzésből teszünk. Ám az elégedett és békés világ nem az önzetlenséget hirdető, hamis szólamokból épül, hanem épp ellenkezőleg: okos és megfontolt önzéseinkből, melyek nem bántanak senkit, csupán keresik az örömöt, a kapcsolódást, a másik embert. Ez a karácsony igazi üzenete.

Ezúttal nem volnánk könnyű helyzetben, ha magát a közmondást szeretnénk ízekre szedni, hiszen az irónián lehetetlen fogást találni. A mögöttes emberi attitűd ugyanakkor több sebből is vérzik, s mivel szemünk előtt egy népbetegség körvonalai rajzolódnak ki, nem hagyhatjuk szó nélkül a jelenséget.

Az első tünet, ami eszünkbe ötlik, az maga a szimpla irigység, mely pont úgy működik, mint a stressz: kis mértékben teljesítményfokozó, egy ponton túl azonban ellenünk fordul és végez velünk. Ha a szomszéd háza előtt egy olyan tűzpiros, nyitott Porsche parkol, amilyenre mindig is vágytunk, a tudat, hogy a másiknak sikerült, jó esetben minket is nagy tettekre sarkallhat. Ám ha azon kezdünk el agyalni, hogy a tulaj bizonyára bűnöző, vagy legalábbis érdemtelenül jutott e szépséghez, úgy csupán egyre messzebb kerülünk az áhított céltól. Elménk meglehetősen következetes: mivel önmagunkat patyolattisztának szeretnénk látni, az álomverda gazdáját pedig elvetemült bűnösnek, így agyunk gőzerővel azon kezd dolgozni, hogy soha az életben ne markoljuk semmiféle sportautó volánját. A kielégületlenek frusztráltsága természetesen érthető. Ha végzett jogászként fillérekért dolgozunk az államigazgatásban, miközben volt évfolyamtársaink milliókat szakítanak a privát szférában, az nyilván nem tesz jót az önbecsülésünknek. Nem lennénk annak a lánynak a helyében sem, aki a harmincas évei közepén még mindig az igazit várja, miközben egykori barátnői már mind többgyerekes családanyák. Nem kell különösen sok empátia hozzá, hogy átérezzük gyötrelmét, amikor szerelemmámorban andalgó párokat lát; vagy azt a szívfacsaró kínt, amely a zsibongó óvodaudvar mellett elsétálva járja át. Lehetünk bármilyen mélyen, a megoldás sohasem az, hogy a szerencsésebb sorsúak vesztét kívánjuk, vagy hogy velük szemben bármilyen negatív érzést táplálunk. Ez a legnagyobb öngól, mellyel végképp ott ragadhatunk a reménytelenség sötét sikátorában. 

A szomszéd kertjét mustrálva nem az irigység az egyetlen lehetséges problémaforrás. Közel ilyen pusztító a fantáziátlanság is. Amikor életünk annyira sivár és üres, hogy még saját vágyaink sincsenek, még azokat is a külvilágtól kell kölcsönvenni, abból sosem épül valódi elégedettség. Ijesztő, hogy micsoda tömegek rekedtek meg az ötéves gyerek szintjén: ha a másiknak van sárga homokozólapátja, nekem is kell! Ha a szomszédék idén Franciaországban síelnek, mi sem adhatjuk alább! Igaz, hogy még életünkben nem volt léc a lábunkon és utáljuk a telet, a havat, a hideget, mint dögkeselyű az üvegszemet, de mit számít? Az önpusztító, értelmetlen versengés legszebb történelmi példáját a hidegháború évei hozták el, amikor Reagan a csillagháborús terv bejelentésével olyan mértékű hadi kiadásokba hajszolta az akkori Szovjetuniót, mely pár évvel később a tervgazdaság összeomlásához és a kommunista nagyhatalom bukásához vezetett.

A harmadik tünet az előző kettőből fakadó örök elégedetlenség. Amikor képtelenek vagyunk leállni, bármilyen fázisban is tart az életünk. Természetesen léteznek extrém esetek. Ismerünk olyanokat, akik addig nem elégedettek, amíg nem aranyfajanszba ürítenek, s olyanokat is, akiknek legkedvesebb hobbijuk, legfőbb örömforrásuk az üzlet. Nekik tényleg nincs miért fékezni. A legtöbben azonban nem ilyenek vagyunk. Nekünk, közönséges halandóknak, akik egész jól elvagyunk kastélyok és limuzinok nélkül, előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor jóllakottan, hátradőlve azt mondhatjuk: ELÉG. Innentől új időszámítás kezdődik: megtanulunk nemet mondani, lazítani, s már csak olyan tevékenységekbe fogunk belekezdeni, amelyek valódi, felhőtlen örömöt ígérnek. Az a tény, hogy csupán kevesen jutnak el az elégedettség ezen üdvözítő fokára, valójában két alapvető okra vezethető vissza. Az egyik a végtelenül ostoba gazdálkodás, a pénzügyi ismeretek totális hiánya. (Miért nem ezt tanítják az iskolában integrálszámítás, vagy atomfizika helyett??) A másik pedig a címbéli mantra bensőségesítése: amikor minden lényeges szükségletünk kielégülést nyert, akkor is készek vagyunk két perc alatt elégedetlenségre hangolódni, elég csak egy pillantás a szomszéd kertjébe.

A negyedik tünet a ragaszkodás. A buddhista gondolkodás szerint ez minden boldogtalanság forrása. Minél több vagyontárgyhoz, társadalmi pozícióhoz és emberi kapcsolathoz ragaszkodunk görcsösen, annál inkább rabjává válunk saját gazdagságunknak. Ez totális öngól, hiszen belső szabadság nélkül nem létezhet elégedettség sem. A gazdagságot egyszerűen élvezni kell. Az értéke pont abban nyilvánul meg, hogy képes szabaddá tenni. Ne higgyünk az eszement marxistáknak, akik minden bűn gyökerének a pénzt, a magántulajdont és a gyarapodást tartják! Ha van egy csöppnyi eszünk, úgy az aszkétákra sem hallgatunk; nem igaz, hogy a testi élvezetek jelentik a bűn forrását. Ezek a perverz filozófiák a másik végletet mutatják; egy egészséges ember számára abszolút zsákutcát jelentenek. A vagyon, a gyarapodás és a test örömei mind valódi értéket jelentenek, egészen addig, amíg tiszta élvezetet nyújtanak, s nem kezdenek el uralkodni rajtunk. Pontosan azért jó a sok pénz és a sok barát, mert így nyugodt szívvel veszíthetünk is belőlük, s még mindig bőven tehetősek maradunk.

Popper Péter az egyik előadása során megkérdezte a közönségét: "Önök mit tennének, ha megnyernék a lottó ötöst?" Majd így folytatta: "Én ismerek olyan embert, aki az égvilágon semmit sem változtatna az életén. Itt ül önök előtt." Nagyjából ez az a mentalitás, ahová mindannyiunknak el kellene jutni, ha a valódi elégedettséget célozzuk. Ismerni magunkat, s tényleges szükségleteinket. És magasról tenni a szomszéd kertjére, legyen az bármilyen elképesztően zöld is.

Peti nagy kedvence a nutellás palacsinta, Pali mindig lekvárosat kér. Peti Pink Floydot hallgat, Pali nappalija Kozsó nótáitól hangos. Peti a sportosan feszes csajokra mozdul, Pali a kifejezetten molettekre indul be. Peti azt szereti, ha az örömtől sikít a lány, Pali azt, ha félelemtől... Elintézhetnénk egy nagy legyintéssel, hogy ízlésről vitának helye nincs, ám kár volna megfosztanunk magunkat életünk egyik fő esszenciájától, az értékítélet örömétől.

Oké, lebuktam, picit összekevertem a dolgokat. Az egyéni preferenciák ugyan mind a négy fenti esetben markánsan megjelennek, a felsoroltak többsége mégsem tisztán ízlésbeli kérdés. Valójában csupán a palacsinták összevetése sorolható ide, ahol a különböző töltelékek abszolút mellérendelt viszonyban állnak. E helyütt tökéletesen igaz a mondás; nem is igen számíthatnánk pezsgően intellektuális eszmecserére a mogyorókrém és a baracklekvár ízvilágának méltatása során. A paletta másik végén azok a ritka esetek találhatók, melyeknél értékítéletünkben a morál is megkérdőjelezhetetlen szerepet játszik. Ahol az erőszak felüti a fejét, ott megint csak elmarad a vita: nincs értelme ízlésről diskurzust folytatni megengedhetetlen tettek kapcsán. A tisztán ízlésbeli és az erkölcsi kérdések közötti szürke mezsgyén keresendők a minőségi kérdések, melyek témánk szempontjából a legizgalmasabbak.

Azért szükséges tisztán látni, hogy egy adott értékítéletünk mely kategóriát érinti, mert a történelem során ezeket számtalan esetben összekeverte az emberiség. Ahol törvények szabályozzák a hajviseletet vagy a szexuális magatartást; ahol a hatalom dönti el, hogy mi jelenhet meg a sajtóban és mi nem; ahol a Táncdal- és Sanzonbizottság szájíze szerint lesz egy rockzenekar tűrt, tiltott, vagy támogatott; ott pontosan azért groteszk a rendszer, mert az adott elit önkényesen átrendezte e természet adta fogalomköröket. Amikor egy pusztán ízlésbeli, vagy minőségi kérdés morális színezetet kap, vagy épp ellenkezőleg: egy tökéletesen erkölcstelen minta abszolút elfogadott, mondhatni, ízlés dolga, ott mindig embertelen világ épül.

Amikor egy átlagos, bágyadt délutánon autónkban ülve araszolunk a csúcsforgalomban, s a Sláger FM egymás után játssza a Learning to Fly-t és a Szomorú szamurájt, olyankor reagálhatunk úgy, mint a fütyörésző házmester: "Ízlések és pofonok... mindkettő milyen jó kis nóta..." És persze áteshetünk a ló túloldalára is: "Bilincsbe kéne verni ezt a Kozsót és eltiltani minden további dalszerzéstől". Nyilván egyik sem felnőttreakció. Amikor összefutunk Peti és Pali barátunkkal - előbbi egy húszéves, feszes bombázóval, utóbbi egy leharcolt behemóttal az oldalán -, olyankor is jogunk van hazudni, még önmagunknak is: "milyen helyes mindkettő..." De lehetünk erősen túlzók is: "Büntetni kéne az ilyen külsőt, minimum lakhelyelhagyási tilalom..." Ezek azok a nyilvánvaló esetek, amikor minőségi különbségekről beszélhetünk, akár objektív módon mérhető paraméterek mentén. Ezek azok az esetek, amikor nagyon is van helye az ízlésről folytatott vitának, számos, egymással összefüggő okból:

1. Amikor egészséges lelkű felnőttként értékítéleteket alkotva vitázunk, azzal egyszersmind meg is állapodtunk abban, hogy minőségi kérdésről van szó. Kölcsönösen elismertük, hogy mindenkinek jogában áll gyenge nívójú kultúrát gyártani és fogyasztani is, ebben senki sem korlátozható és nem is büntethető érte. Ugyanígy: mindenkinek privát ügye, ha előnytelen a megjelenése, s az is, ha valakinek ezzel együtt is vonzó. A minőség és a jó ízlés - szemben az elemi morállal - nem kikényszeríthető.
2. A Maslow-piaramis hatodik szintjén találhatók az esztétikai szükségletek, melyeket a füttyös házmester legfeljebb hírből ismer, mi viszont imádnánk, ha gyermekeink személyisége elsősorban a szépség, az igényesség, a valódi minőség kereséséből építkezne. A témában folytatott eszmecserék elsősorban önmagunk és a környezetünk folyamatos fejlődését célozzák.
3. Alig van 80-90 évünk, ezt a nyúlfarknyi periódust érdemes megfelelő minőségű élményekkel megtölteni. Ahogy mondani szokás: "Az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz bort igyunk." Csakis úgy válhatunk tudatos kultúrafogyasztóvá, ha a látókörünkbe kerülő minden regényt, verset, festményt, zenét, filmet és divatirányzatot kritikával illetünk, elraktározva magunkban mindazon pozitív elemeket, melyeket életünk hátralevő részében szomjasan kutatunk majd.
4. Amit minőségnek nevezünk, az jórészt mérhető, objektív módon megfigyelhető paraméterekből építkezik. Amikor kiskamasz gyerekünk rettenetesen gyenge Pamkutya paródiákat bámul a Youtube-on, olyankor nincs nehéz dolgunk, ha elfogulatlan kritikát szeretnénk megfogalmazni. Hivatkozhatunk a csetlő-botló ritmikára, a kínosan szabálytalan rímekre, vagy akár az énekhang teljes hiányára is. Az ízlésről folytatott viták túlnyomó többsége nem jelent mást, mint tárgyilagos minőség-értékelést.
5. Léteznek olyan elemei a szépségnek és a minőségnek, melyek nem mérhetők, szavakba nem önthetők, egyszerűen csak magával ragadják a lelket. A tudatos kultúrafogyasztás nem csupán abban segít bennünket, hogy minél több ilyen eksztatikus csodában legyen részünk, de talán közelebb is visz ahhoz, hogy megértsük, miben áll a varázslat. Valami ilyesmiért volt értelme megszületnünk.

Puzsér Róbert a 10 legpusztítóbb élethazugság című Sznobjektív adásban találóan fogalmaz: ez az a mondat, amellyel a csúnya lányok álomba sírják magukat. Nyilvánvaló, hogy a szépség egy külső jegy: a formákról, az arányokról szól, a belső tartalomnak ehhez nem sok köze van. A lényeget illetően az ország kritikusának igazat kell adni, álláspontja további részével azonban bőven lehet és kell is vitatkozni.

Puzsér szerint a szépség túlértékelt jegy, hiánya bőven kompenzálható más értékekkel. Ez legalább olyan nagy élethazugság. A szépséget nem lehet eléggé túlértékelni és hiánya semmilyen módon sem pótolható. Nem csupán a párválasztás során, de a teljes életpályánk minden egyes állomásán előnyt élvezünk, ha vonzó külsővel bírunk. Teljesen tudattalanul már a tanárok is szép diákoknak kedveznek, a munkaadók, az üzleti élet döntéshozói és a választópolgárok ugyanígy előnyben részesítik a jó megjelenésűeket. Éppen ezért a legjobb és legbiztosabban megtérülő befektetés az, amit a külsőnkre fordítunk. Már a szülők felelőssége is óriási, hiszen számos teendő - például a fogszabályozás - semmilyen halasztást nem tűr. Más beavatkozások ugyan elodázhatóak - diéta a kövéreknek, szépészeti műtét az elálló fülűeknek -, ez esetben azonban a lelki sérülések jelentik azt az árat, amit a gyereknek kell megfizetnie.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a férfiak és a nők nem ugyanazon a pályán fociznak. Egy közelmúltban végzett összeurópai felmérés szerint a nők boldogságérzetét meghatározó tényezők közül külső megjelenésük a harmadik helyen szerepel, nem is alaptalanul: a párválasztás során messze ez a legfontosabb ütőkártyájuk. Egy férfi ilyen tekintetben kényelmesebben mozog, hiszen a megfelelő fellépés, a határozottság, a karizmatikus személyiség, a pénz és a társadalmi státusz mind olyan értékek, melyek a fizikai szépségtől függetlenül képesek növelni a vonzerőt. Teljes egészében azonban sosem fogják kiváltani a jó külsőt. A kövér bankár felesége - legyen bármilyen odaadó és hűséges - ovuláció idején ellenállhatatlan késztetést fog érezni, hogy a szálkás, napbarnított, borostás kertészfiúval flörtöljön. Nincs ebben semmi rossz és semmi érthetetlen: az ösztöneink a szépet keresik. Önző génjeink a túlélésre hajtanak, melynek legbiztosabb útját egy egészséget sugárzó, fiatal és szaporodóképes partner becserkészése jelenti; amit a másikban esztétikai élménynek élünk meg, az valójában a fajfenntartás ősi késztetésének belső, dörömbölő hangja.

Az elmúlt pár ezer évben - s azon belül is különösen az utóbbi pár évtizedben - markánsan változott a világ. Egy zsákra való olyan ösztönkésztetéssel bírunk, melyek ezer esztendővel ezelőtt még a lényegesek voltak, mára viszont totálisan elveszítették funkciójukat. Egy havonta másfél milliót szakító menedzserasszonynak semmi szüksége egy jól kereső férjre. A robotporszívók és mosogatógépek korában a nők háziassága sem számít ugyanolyan elengedhetetlen értéknek, mint annak idején. A 21. századra az okosok végképp legyőzték az erőseket: az irodaházak világában az intelligencia jobban szolgálja a túlélést, mint az izomerő. A szociális ellátások, a tudatos családtervezés és az apasági teszt korában a szexuális hűség és az ahhoz kapcsolódó féltékenység is elveszítette minden evolúciós jelentőségét. Azzal együtt, hogy mindezt racionálisan belátjuk, az ösztöneink még a régi sémák szerint működnek. A legmenőbb üzletasszonyok is a gazdag és domináns fickókra mozdulnak, s a legmodernebb férfiak is a házias és hűséges lányokra fognak vadászni. A szépség iránti vágy ráadásul nem csupán mélyebb mindezen ösztönöknél, de minden bizonnyal a legtartósabb is, hiszen ez az, amit semmilyen szempontból nem kezdett ki az idő. A szépségideálok gyakorlatilag évszázadok óta változatlanok, földrajzi helytől és kultúrától függetlenül. A nők már az ókori Hellászban is pont ugyanazt látták vonzónak, mint manapság: a széles vállat, a keskeny csípőt, a feszes feneket, a lapos hasat, a szimmetrikus arcot, a markáns állat és orrot, a dús hajat, valamint a tekintélyes méretű péniszt. A férfiak által áhított ideál ugyanígy sztenderd: homokóra-alkat, hosszú lábak, szimmetrikus arc, a szemek és a száj háromszögének megfelelő távolságarányai, valamint apró áll, kicsi orr, kevéssé kiálló szemöldökcsont és telt alsó ajak jellemzik, ez utóbbiak a magas ösztrogénszint jelzői. Ha megnézzük az 1953 óta megjelenő Playboy különböző számait - melyben nem elborult divattervezők diktálják a trendet, hanem a valós, olvasói férfiízlés - azt látjuk, hogy hatvannégy esztendő alatt legfeljebb a gyantázott területek mérete változott, más nemigen. Az égvilágon semmi okunk arra, hogy ösztönvilágunkat a szépségkultusz terén megkíséreljük felülírni. Lehet, hogy száz év múlva mindegy lesz, mennyit keres egy férfi, vagy hogy mennyire házias egy nő. Ám az egészségről és termékenységről számot adó külső vonzerő evolúciós küldetését - úgy tűnik - semmi sem képes kiváltani.

"A szépség belülről fakad..." Tudjuk, hogy hamisság, ám mégis azt érezzük, hogy a mondásnak azért van valami apró igazságtartalma. A valóság az, hogy a címbéli frázis nem a szépségről, hanem a kisugárzásról szól. A mosolyról, a szemek kalandra hívó csillogásáról, s az életigenlő, emberszerető auráról. Ez a kisugárzás nem teszi szebbé a tulajdonosát, nem változtatja meg az arc arányait, nem varázsolja hófehérré a fogsort és nem teszi dúsabbá a hajzatot, de mégis határozottan vonzóbbá formálja az embert. E kisugárzás megléte a szépeket még kívánatosabbá nemesíti, hiányában pedig még a legtökéletesebb szépségek is fakók, ridegek és érdektelenek maradnak.