Iszonyú mázlisták vagyunk. Nem csupán azért, mert a 21. században élhetünk, de azért is, mert a történelem során jó páran voltak, akik le mertek térni a járt útról, hogy valami újat kipróbáljanak. Elsősorban nekik köszönhetjük, hogy átlagos európaiként kipárnázottabb luxusban élhetünk, mint bármelyik uralkodó néhány generációval ezelőtt.

A történelem legjelentősebb mérföldkövei: a neolit, az ipari és a napjainkban is tartó információs forradalom gyökeresen átformálták az emberiség hétköznapjait. A természetnek tökéletesen kiszolgáltatott ember mindhárom lépcsőfokkal óriásit haladt előre a kényelmes és biztonságos öngondoskodás irányába. Ha magunk elé képzelünk egy automatizált birtokot - melyhez nem is kell túl nagy fantázia, hiszen minden technológia adott -, úgy kamerákat, szenzorokat és drónokat látunk, melyek széles sávú interneten továbbítják az információt a központi szerver számára. A mért hőmérséklet, páratartalom, talajösszetétel és egyéb releváns adatok kiértékelését követően lépnek működésbe az autonóm munkagépek: öntöző-, műtrágyázó és egyéb berendezések, mindez természetesen napenergiával működtetve, káros anyag kibocsátása nélkül. A farmer egy whisky és egy kubai szivar mellett kedélyesen pókerezhet a barátaival, s ha bármilyen szokatlan, vagy közvetlen beavatkozást igénylő helyzet adódik, azonnal jelez a zsebében lapuló iPhone. Jól hangzik? Három komoly, történelemformáló lépés után ma körülbelül itt tartunk, s még messze nem járunk a folyamat végén.

Ha végignézünk a mögöttünk hagyott pár ezer éven, azt látjuk, hogy mindig az adott kor tudományos-technikai nívója az, amely meghatározta a gazdaság működését, az életszínvonalat, a népszaporulatot, a kultúrát, sőt az uralkodó vallást is. Természetesen mindig voltak olyanok, akik féltették magukat az újdonságoktól. Ez nem egy evolúciósan nyerő attitűd, ám egészen addig szimpla magánügy, amíg az érintettek nem rendelkeznek hatalommal mások felett. Amikor azonban a "járt utat a járatlanért el ne hagyj" ortodox világát törvényi erőszakkal kényszerítik széles néptömegekre; amikor a hatalmi státusz megtartása egy szűk elit számára megér annyit, hogy a többséget tudatlanságban és nyomorban tartsa, az már jócskán sportszerűtlen. Különösen, ha isteni törvényekre és az emberi jólétre hivatkozva tiltják az új utak keresését. Volt rá példa bőven.

Vajon miért szeretünk Amszterdam, Róma, Lisszabon, vagy Barcelona utcáin sétálni? Elsősorban azért, mert mások, mint a mi imádott és nem kevésbé gyönyörű Budapestünk. Mert mindenütt akadtak olyan építészek, akik mertek eltérni a szokványostól, s valami újat varázsolni. Vajon miért nem felejti el soha a világ Bill Haley, a Beatles, vagy a Deep Purple nevét? Mert bennük is megvolt a zseni, ők is képesek voltak - új stílust teremtve - letérni a megszokott útról. Miért van az, hogy gyermekeinket arra buzdítjuk, hogy legyenek nyitottak és kóstoljanak meg minden új ízt? És - ezzel szemben - miért van az, hogy a nagykorú magyar lakosság egyharmada kifejezetten elhízott? Nyilvánvalóan azért, mert felnőttként már nem tágítjuk tovább kultúránk határait. A járt utat a járatlanért semmi pénzért el nem hagynánk - ha negyven évig kenyéren, cukron, zsíron és pálinkán éltünk, most már miért is változtatnánk? Legfeljebb meghalunk hatvanévesen, betegen és hájasan.

Magánéletünket különösen tönkrevághatja a közmondás szerinti vaskalaposság. Ha apánktól azt láttuk, hogy "az asszony verve jó", s e kulturális mintához magunk is ragaszkodunk, úgy nehéz lesz magunkba bolondítani bármilyen vonzó és értékes nőt. Ha feleségként normálisnak tartjuk a házisárkány viselkedést, a permanens veszekedést, féltékenykedést, a másik örök hibáztatását; úgy e járt úton maradva tucatszámra cserélhetjük a férjeket, egyik kapcsolat sem hoz majd hosszútávú elégedettséget. Valójában azt nevezzük személyiségfejlődésnek, hogy nem lépünk kétszer ugyanabba a folyóba; hogy a járt - de rossz felé vezető - utakat új, eleddig járatlanokra cseréljük.

Szögezzük le: nem minden változás jelent fejlődést. Egy csomó ipari találmány tökéletesen felesleges, vagy használhatatlan. A kultúra forradalmárjai sem csupán értéket szülnek, elég csak a focistafrizurát, a tetovált szemöldököt, a makkos cipőt, vagy az Éjjel-Nappal Budapestet említenünk. Személyiségünk sem mindig a legjobb irányba formálódik. Ám ezzel együtt is az evolúciót az élteti, hogy merünk járatlan utakra lépni. Egyes ritka mutációk életképesek lesznek, a többség pedig simán eltűnik a történelem zsákutcáiban. Ha a természet követné a címbéli közmondást, úgy sivár és halott univerzum volna a miénk. 

Ha megkérnénk az utca emberét, hogy soroljon fel öt-hat közmondást - csak úgy, ami az eszébe jut -, a címbéli nagy valószínűséggel a legtöbb listán szerepelne. A fene se érti, hogy mitől ilyen élő és népszerű még mindig, holott százan százféle módon igazolták már hamisságát.

Nem szükséges mélyen taglalni a rendszeres korán kelésből eredő kialvatlanság valamennyi következményét. A rövidtávú hatások közismertek: ingerlékenység, rosszkedv, enerváltság, dekoncentráltság. Azt már kevesebben tudják, hogy hosszútávon milyen sokféle módon pusztít, ha nem alszunk eleget: cukorbetegség, elhízás, depresszió, stroke, csontritkulás, memóriavesztés, rák, szívbetegségek, agykárosodás, gyorsuló öregedés, hogy csak párat említsünk. Jómagam ismertem olyanokat, akik büszkén vallották, hogy napi öt-hat óra alvással bőven elvannak. Egyikük sem ünnepelhette meg a hetvenedik születésnapját.

Mondhatnánk erre, hogy akkor tessék mindenkinek este kilenckor ágyba bújni, úgy kijön a matek: a közmondás intése szerinti hajnali kelés mellett is összehozhatunk nyolc órányi pihentető alvást. Ám ezzel nem csupán annyi a gond, hogy BL-rangadókból alig látunk többet a kezdőrúgásnál. Számolnunk kell azzal is, hogy nem vagyunk egyformák, napi ritmusunk tekintetében sem. Szendi Gábor Bagoly mondja pacsirtának, hogy... hadd aludjak még című cikkéből megtudjuk: elsősorban a genetikán múlik, hogy az éjjel virgonc, avagy a korán kelő típusba tartozunk. Louann Brizendine A férfi agy című könyvéből az is kiderül, hogy a kamasz fiúknál a hirtelen sokszorosára emelkedő tesztoszteronszint, illetve az egyéb hormonális változások milyen drasztikus hatással járnak; többek között azzal, hogy a srácok ezen életszakaszukban éjszakai bagollyá válnak, akiket a reggeli órákban alig lehet észhez téríteni.

Van-e egyáltalán bármiféle érték a hajnali kelésben? Időt nem nyerünk vele, hiszen 7-8 órát mindenképpen aludnunk kell, ha jót akarunk magunknak. Mitől értékesebbek a kora reggeli, ébren töltött órák az esti időszaknál? Néhány generációval ezelőtt, amikor az emberek többsége még a mezőgazdaságban tevékenykedett, az állattartással járó teendők megkövetelték a kakasszóra ébredést. Manapság, amikor a társadalom túlnyomó többsége városlakó, már nem sok szól a korán kelés mellett. Életünk ritmusát a tehenek és birkák szükségletei helyett akár igazíthatnánk a sajátjainkhoz is, ehelyett inkább ragaszkodunk az értelmetlen, régi beidegződésekhez. (Ismerek olyan állami nagyvállalatot, ahol reggel hatkor indul az üzem, és minden áldott nap fél hattól termelési értekezlet zajlik a teljes igazgatóság részvételével, csak mert a vezér álmatlanságban szenved...) A gyerekeknél különösen fontos, hogy kipihentek legyenek, ezért például Angliában, Japánban és Ausztráliában már régóta reggel 9-kor kezdődik a tanítás. Idehaza is felmerült a változtatás lehetősége, ám Isten malmai lassan őrölnek: számos helyen még nulladik órával is kínozzák az iskolásokat.

Mi hát az arany, melyre kényelmesen meleg ágyunk korai elhagyásával rálelünk? Anyagi természetű előnyökre nemigen gondolhatunk, hisze n a KSH adatait figyelembe véve azt látjuk, hogy a legmagasabb jövedelmek a kommunikációs és pénzügyi szektorokban keletkeznek, nem pedig a futószalag mellett, reggel hat és délután kettő között. Szellemiek? A témában történt kutatások szerint az éjszakai baglyok intelligensebbek és kreatívabbak, mint a koránkelők. Kulturális profit? A különböző tévécsatornák kínosan ügyelnek rá, hogy este fél tizenegynél korábban semmi olyan ne kerüljön adásba, ami csak egy kicsit is túlmutat a kommerszen. (Emlékszem, annak idején a Monty Python Repülő Cirkuszát is csak éjjel lehetett vetíteni, mert a feliratozás már kívül esik az átlagnéző komfortzónáján...) Az a kevéske szélmalomharcos, aki megpróbál kiállni a hajnali kelés mellett, többnyire olyan erős érvekkel operál, mint a reggeli sport, vagy meditáció; a nyugodt felkészülés a munkanapra; illetve a napfelkelte megtekintése. Mintha este nem lehetne futni, meditálni, vagy összeírni a másnapi teendőket, esetleg a napnyugta kevésbé romantikus látványt nyújtana...

Tény, hogy ismerünk pár híresen korán kelő és kifejezetten sikeres történelmi alakot, elég csak Napóleont, Edisont, vagy Obamát megemlíteni. De még az ő példájuk is roppant kevés ahhoz, hogy bármilyen erkölcsi magaslatra emeljük a hajnali ébredést. Ma már nem praktikus szükségszerűség, sem pedig extra gyümölcsöt ígérő befektetés. Pusztán totál szívás. Semmi több.

Ezúttal nehéz volna magával a közmondással vitatkozni. Mindenki ismeri azokat a feszítő, kínzó, ellentmondást nem tűrő pillanatokat, amikor a muszáj kopogtat. Azonban életünk nem csupán fiziológiai szükségletekből áll. Az ember szellemi renyhesége és birkaösztöne persze határtalan. Szinte bármikor képesek vagyunk a fenti frázissal takarózni: "Nagy úr a muszáj, egyszerűen nincs más választásom..."

A valóság az, hogy MINDIG van választásunk. Létezik szabad akarat, s ezt semmilyen nyomorúságos élethelyzet sem írja felül. Végtelenül gyermeteg, amikor döntéseinkért és tetteinkért a gonosz külvilágot, a ránk csúnyán néző másik embert, esetleg egyik-másik istent, vagy sátánt okoljuk. "Nagy úr a muszáj, s ha Allah azt akarja, hogy furgonommal hajtsak bele az ártatlan tömegbe, ugyan mit tehetnék?" Egészen döbbenetes, hogy ez a középkori tudatállapot még a XXI. században is él, mi több, az emberiség nagyobb hányadát ez a gondolkodásmód jellemzi. A világ civilizáltabb régióiban valamivel jobb a helyzet, ám a személyes felelősségvállalás itt is csupán egy - morális tekintetben - igen szűk elit sajátja. A legtöbben a mai napig a muszáj mögé rejtőzünk, a legkülönbözőbb élethelyzetekben.

1. KÖTELESSÉG - Az ünnepi lakomáról szóló példabeszédében Jézus a sztori negatív szereplőiként jeleníti meg mindazokat, akik valamiféle - egyébiránt hasznos és értelmes - kötelességükkel magyarázva mondják le a meghívást. Ez egy meglehetősen hétköznapi és talán még a legártatlanabb formája a muszájra való hivatkozásnak, mindazonáltal - ha készek vagyunk a nyitott és racionális gondolkodásra - könnyen beláthatjuk, hogy egyáltalán nem létezik olyan, hogy kötelesség. Természetesen felelősséggel tartozunk mindenért, amit szabad akaratunkból vállaltunk: ígéreteinkért, szerződéseinkért, gyermekeinkért. Ám ez minden. Szép és dicséretes, ha meg akarjuk menteni a pandákat, ha segíteni szeretnénk az elesetteken, ha kultúrát kívánunk közvetíteni a végtelenül műveletlen tömegeknek. Ám ezekre is legfeljebb egyéni elhivatottságként tekinthetünk, semmiképpen sem minden egyebet felülíró kötelességként.

2. KIÜRESEDETT SZOKÁSOK, HAGYOMÁNYOK - Anthony de Mello meséli el egyik rövid írásában azt a történetet, melyben a szerzetesek a közös meditációt megelőzően - sajátos, kötelező rituáléként - minden alkalommal kikötöznek egy macskát a kolostorkert legtávolabbi fájához. Senki se tudta, honnan e hagyomány. Egyszer valaki elkezdte kutatni az eredetét és kiderült, hogy az első kikötözött macska mindössze azért jutott erre a sorsra, mert hangos nyávogásával zavarta az elmélyült meditációt... Az ortodox zsidók a mai napig követik ószövetségi őseik tisztasági és egyéb szabályait, melyek Mózes korában még praktikus, egészségügyi funkciókkal bírtak, azonban nemhogy a mai, összkomfortos létezésben feleslegesek, de már Jézus is cinkelte miattuk az írástudókat. Mindannyiunknak kifizetődő volna végigtekinteni napi dolgainkon, s átgondolni, hogy megszokott cselekvéseink, rutinjaink mennyiben szolgálják céljainkat. Ha bármi olyat találunk, ami nem hasznos, vagy nem okoz örömöt, azt érdemes azonnal száműznünk életünkből. Senki sem tart pisztolyt a fejünkhöz, hogy például karácsonykor fát állítsunk, mézeskalácsot süssünk és ajándékok után rohangáljunk, az éjféli miséről nem is beszélve. Ezek is csupán akkor nyernek értelmet, ha valódi örömöt okozunk vele magunknak, vagy szeretteinknek.

3. PROSTITÚCIÓ - A napokban jelent meg Karafiáth Orsi azon írása, melyben a Puncs.hu jelenséget méltatja. A poszt számos igazságot tartalmaz, s szemléletével nagyrészt egyet lehet érteni: sokan gondoljuk úgy, hogy olcsó és méltatlan pénzért árulni a szerelmet, s olyanokkal hancúrozni, akiktől egyébkén hányingert kapnánk. A szerző azonban komoly tévúton jár, amikor az érintett lányok vélhetően nehéz gyerekkorát és szűkös anyagi helyzetét boncolgatja hosszú bekezdéseken keresztül, azt az üzenetet sulykolva az olvasóba, hogy szerencsétleneknek szinte nincs is más választásuk, ha révbe kívánnak érni. Én a magam részéről senkit sem ítélek el, aki prostit fogad, vagy prostinak áll. Csak érdemes volna ezt is felnőtt módon tenni, nem a külvilágot, a sorsot okolva, az elkerülhetetlen muszájjal takarózva.

4. "MEGÉLHETÉSI BŰNÖZÉS" - Aki olvasta Robert Merle zseniális regényét, a Malevilt, az sosem felejti a könyv egyik kulcsjelenetét, az élethalál-harcot a búzamezőn. A történet egy atomtámadás után játszódik, ahol a csekély számú túlélő megpróbál életet lehelni a halott bolygóba. A friss gabona épp hogy szárba szökken, azonnal megjelennek a csontsoványra fogyott további túlélők, hogy felzabálják a nyers kalászokat. Ha létezik olyan, hogy megélhetési bűnözés, amikor az élethez való jog még a fosztogatást is elfogadhatóvá teszi, úgy a Merle által megálmodott jelenet tökéletesen kifejezi a lényeget. Ezt nagyon nehéz lenne egy kalap alá venni azokkal a valós rémtörténetekkel, amikor pár ezer forintos zsákmányért magányos öregasszonyokat vernek agyon a saját házukban. Mert hogy nagy úr a muszáj, ugyebár.

5. HÁBORÚ, TERROR, NÉPIRTÁS, VALLÁSI FANATIZMUS - Meredek a lejtő. A birkaszellem vonalán a legártatlanabb hagyománykövetéstől hamar eljutunk a legsötétebb árnyalatokig. Adolf Eichmann, az egyik leghírhedtebb náci főbűnös pere során mindvégig azzal védekezett, hogy az általa elkövetett szörnyűségeket kizárólag parancsra tette. Számos ismert pszichológiai vizsgálat - többek között a Milgram-kísérlet, illetve a Zimbardo-féle börtönkísérlet - igazolja, hogy külső utasításra, személyes felelősség hiányában az átlagember szinte bármilyen kegyetlenségre képes. Semmi sem veszélyesebb a vakhitnél. Ha bármikor, bármiféle embertelenségre akarnak rávenni bennünket, az a minimum, hogy feltesszük magunknak a kérdést: valóban muszáj megtenni?

Ha őszinték vagyunk magunkhoz, úgy pontosan tudjuk, hogy néhány sürgető élettani szükséglet kielégítésén túl semmit sem muszáj megcselekednünk. Nem léteznek külső erők által ránk kényszerített kötelességek, sem súlytalan, üres hagyománykövetés, sem pedig bűnözés, kiváltképp kegyetlenkedés formájában. Bármit is teszünk, szabad akaratból tesszük, s viselnünk kell minden következményét. Lehet, hogy nagy úr a muszáj, de fajsúlyos döntéseinkhez az égvilágon semmi köze sincsen.

Meglehetősen mélyen ül a népi tudatban az a téveszme, hogy a kívánatos dolgoknak mindig szenvedés az ára. Kockahasat szeretnél? Koplalj! Anyagi biztonságra vágysz? Hajtsd ki a beledet! Családot alapítanál? Tűrd a házastársad összes elviselhetetlen rigolyáját! A címbélihez hasonló közmondások ezt a bántóan hamis attitűdöt örökítik át generációról generációra.

Vizsgált témánk szempontjából háromféle emberi karaktert különböztethetünk meg: a hedonista, az aszkéta és az intelligens típust. Az első kettőt jól ismerjük. A hedonista örömteli; imádja, élvezi az életet. Éjfélkor is lazán betol egy dupla adag gesztenyepürét, nyakló nélkül vedel, s úgy általában nem állít korlátokat, nem számol a következményekkel. Az aszkéta ennek tökéletes ellenpólusa. Vezérlő elve a szigorú felelősség, és ennek oltárán kész minden örömöt és élvezetet feláldozni. Fő a kötelesség, a munka, a takarékosság - a léhaság maradhat holnapra, ha lesz egyáltalán valaha holnap. A címbéli frázis erősen azt sugallja, hogy világunk ilyen szimplán fekete-fehér; csupán a két véglettel számolhatunk, azok minden áldásával és átkával. A valóság ezzel szemben az, hogy nagyon is léteznek átmenetek. Ha az ember képes felmérni rövidtávú szükségleteit és hosszútávú céljait, úgy ezek összehangolása már csupán megfelelő eszközök és józan ész kérdése. Ezzel meg is alkottuk a közmondás által eltagadott intelligens karaktert, aki csekély önfegyelemmel és nagyfokú szervezettséggel, ugyanakkor mindenféle szenvedés, kínzó lemondás, vagy bénító kompromisszum nélkül képes jóízűen falni az életet.

Milliók küzdenek súlyproblémákkal. Az OECD idei felmérése szerint Európa legkövérebb nemzete a magyar. Gyakorlatilag minden harmadik honfitársunk kifejezetten elhízott, többségük - érthető módon - boldogtalan is emiatt. A "nincsen farsang böjt nélkül" típusú gondolkodásmód vastagon felelős azért, hogy ezek az emberek - elkeseredettségük ellenére - az égvilágon semmit sem tesznek önmagukért. Ha tisztában lennének azzal, hogy a szükséges életmódváltás nem böjtöt, nem aszkézist, és a legkevésbé sem szenvedést, sokkal inkább izgalmas kalandot és új, pazar gasztronómiai élményeket tartogat, úgy rövid időn belül nagyságrendekkel fittebbé válhatna a magyar lakosság. (A franciák például kevés dolgot szeretnek jobban a hasuknál. Mégis napokig kellett járnom Párizs utcáit, mire az első kövér ember szembejött.) Aki csak egy picit is járatos a témában, az pontosan tudja, hogy koplalással lehetetlen lefogyni: az éhező test azonnal tartalékolni kezd. A böjt kifejezés is azért cseng negatívan, mert kúraszerű és jellemzően szigorú, így mindig idegennek fogjuk érezni. Az életmódváltás ugyanakkor hosszútávra szól és nem jár fájdalmas megvonásokkal (cukor helyett eritrit, zsírban sütés helyett párolás és hasonló apróságok), ezért - hétköznapjaink részévé téve - könnyen bensőségesítjük.

Hasonló a helyzet végzett tevékenységeink és emberi kapcsolataink terén is. Kisgyerek korunk óta mást sem hallunk, mint a következő lélekmérgeket: "más a munka és más a szórakozás"; "a házasság kompromisszumokat követel"; "a családalapítás lemondásokkal jár". Ha csak egy kicsit is komolyan vesszük magunkat, úgy nem szerződünk olyan munkára, amelyet nem tudunk szívvel és szenvedéllyel végezni; nem választunk olyan házastársat, aki nem kelt bennünk őszinte vágyat; valamint nem vállalunk több gyereket annál, mint ahányat tisztességesen és harmonikus körülmények közt fel tudunk nevelni. A többi már csupán odafigyelés, szervezés és egymással való nagyvonalúság kérdése. A lelkek megnyomorítása természetesen a felnőttkorban is folytatódik, ebben az állam és az egyházak nagyszerűen teljesítenek: "idén még össze kell húzni a nadrágszíjat, ám a következő költségvetési évben már kedvezőbbek a kilátások..."; illetve: "légy szerény, jámbor, alázatos és lemondásaidért elnyered jutalmad a Földön túli élet során..." Persze, persze.

Ne hagyjuk hülyíteni magunkat! Tiszta sor, hogy némi intelligenciával szükségleteink fontosság és sürgősség szerint sorrendbe állíthatók, s e preferenciák mentén egyes kívánalmainkat késleltetnünk kell. Fogalmazhatunk úgy is, hogy életünk az optimalizálás örök játéka, melyben azok nyernek, akik jól gazdálkodnak erejükkel, idejükkel, pénzükkel, s persze a kalóriákkal. A győzteseknek pedig nem csupán annyi a jutalmuk, hogy átszakíthatják a célszalagot, de az is, hogy az odavezető út is csak jóleső mértékű verejtékkel jár. Mert nem böjtölni, szenvedni, koplalni és vezekelni jöttünk e Földre.

Végre egy közmondás, melyben semmi immorális jelentéssík sincsen! Egyszerűen csak ostobaság. A bizalmatlanságot, a beszűkültséget, a szegényes létezést hirdeti. Konkrétan szembe masíroz az evolúcióval, hiszen pontosan azért alakultak ki a különböző szakmák, azért épültek városok, hogy az emberek a lehető legmagasabb hatásfokkal szolgálhassák egymás igényeit.

Egy optimálisan működő világban a cukrász tortát süt, a fodrász hajat vág, a hidegburkoló pedig kicsempézi a fürdőszobát. Azért képesek ezeket a tevékenységeket hatékonyan és rentábilisan végezni, mert egyrészt ehhez értenek, másrészt rendelkeznek a megfelelő munkaeszközökkel, harmadrészt a mérethatékonyság is mellettük szól, tekintve, hogy nem alkalmi jelleggel, hanem rendszeresen, jellemzően hosszútávon űzik az adott szakmát. Ez a hosszútáv folyamatosan karbantartja szakértelmüket, biztosítja a munkaeszközökbe történő befektetések megtérülését, valamint lehetővé teszi az alapanyagok, segédanyagok és rezsiráfordítások hatékony felhasználását.

Megfigyelhető, hogy konjunktúra idején az igénybevett szolgáltatások terén növekedés áll be, míg a gazdasági válságok időszakaiban határozott csökkenés. A fűtésen, a világításon és az alapvető élelmiszereken nemigen lehet spórolni, a különböző szolgáltatások kapcsán annál inkább. Amikor a hidegburkoló mesternek kezdenek elmaradni a megrendelései, előbb-utóbb kénytelen lesz meghúzni a nadrágszíjat. Ez többek között azzal is járhat, hogy nem megy el fodrászhoz, hanem a feleségét kéri meg frizurája kiigazítására. Így aztán a fodrász bevételei is csökkennek, aki szintén megszorításokra kényszerül, s végül talán maga kezdi kicsempézni a fürdőszobáját. Nem nehéz belátni, hogy amikor amatőrök végzik a különböző szakmunkákat, az többnyire a minőség romlásához vezet, de mindenképpen csökkenti a társadalmi hatékonyságot. Ha eleget teszünk a közmondásban megfogalmazott javaslatnak, azzal épp ezt a zuhanó tendenciát szolgáljuk.

A hatékony munkamegosztás igénye nem csupán horizontálisan, de vertikálisan is megjelenik. Egy osztályvezető lényegesen drágább alkalmazott, mint gyakornok beosztottja. Az igazgató sokkal költségesebb munkaerő, mint bármelyik osztályvezetője. Vezetői szemmel tekintve a vállalati hierarchiában nemhogy hamis a vizsgált közmondás, de egyenesen az ellentéte követendő: semmi olyat ne végezz el, amit rábízhatsz másra! Tipikusan gyermeteg menedzserbetegségnek számít, amikor egy vezető képtelen továbbadni a feladatot beosztottai számára, és saját értékes idejét pazarolja rá. Szűkös időkeretével még akkor is jobban gazdálkodik, ha a csip-csup ügyek helyett inkább a pihenést választja.

Szóval, ha jót akarunk magunknak, úgy még véletlenül se higgyünk a címbéli közmondásnak. Foglalkozzunk azzal, amit szeretünk, amihez értünk, amiben kiválóak vagyunk! Minden mást nyugodtan rábízhatunk a megfelelő szakemberekre. Teljesen felesleges szembemenni a történelemmel és a saját jólétünkkel.

Mindegy, mit mond a nő. Tökéletesen mindegy. Lehetne az is a poszt címe: "Ha egy nő nemet mond, az nemet is jelent." Ez ugyanúgy téveszme. A csábítás olyan interakció, mely jellemzően nem a szavak szintjén dől el.

Még mielőtt belecsapnánk, érdemes tisztázni pár alapvető dolgot. Kevés olyan undorító dolog létezik, mint a nemi erőszak. Egy FÉRFI soha, semmilyen körülmények között nem tesz ilyet. Ám az sem kevésbé gusztustalan, amikor egy szabad akaratból létrejött pásztoróra után a lány erőszakkal vádolja a fiút. Egy NŐ soha, semmilyen körülmények között nem tesz ilyet. A testi szerelemnek - legyen szó egyéjszakás kalandról, vagy az ezüstlakodalmát ünneplő házaspárról - minden esetben a kölcsönös vágyról és a kölcsönös bizalomról kell szólnia.

Mint oly sok minden az életben, a szoknyavadászat is finom kötéltáncot jelent. Azt szokták mondani: a nemi erőszak az, amikor úgy bánsz egy nővel, mint James Bond, miközben közel sem vagy James Bond... Ez egy tipikusan olyan világ, ahol amit szabad az egyiknek, az szigorúan tilos a másiknak. A szakma ott kezdődik, hogy egy valamirevaló FÉRFI rendelkezik némi szociális intelligenciával, mellyel dekódolni képes a női üzeneteket: a nonverbális jelzéseket és a verbális kommunikáció mögöttes jelentéstartalmát. Súlyos hiba, ha egy hím - különösen, ha színházigazgató, hollywoodi producer, vagy magas rangú politikus - nem érzékeli, hogy totálisan zárt kapukat dönget. És ugyanilyen súlyos hiba, ha komolyan veszi a lány elutasítását és felhagy a további ostrommal, miközben az ezernyi metakommunikációs jelzéssel tudatta vele, hogy részéről sínen volna az ügy. Egy profi csajozó semmit sem hall szívesebben, mint a következő mondatot: "Én sohasem szexelek az első randin." E ponton már biztos lehet benne, hogy hacsak nem jön tájfun, cunami, vagy előrehozott BL-döntő, úgy az este óhatatlanul hancúrozásban végződik.

Ha léteznek igazán pusztító jelenségek, úgy a nemeket egymásnak uszító mozgalmak mindenképp idesorolhatók. Minden olyan rendszer mélyen antihumánus, amely nem biztosítja a két nem egyenjogúságát (Svájcban a nők csak 1971-ben, Kuvaitban 2006-ban kaptak választójogot, hogy csak egy transzparens példát említsek). A férfigyűlölő, radikális feminizmus épp ilyen káros. Vizsgált témánk kapcsán mindkét szélsőség ugyanazt a fegyvert használja: összemossa a csábítást az erőszakig menő zaklatással. Nincs két éve, hogy a NANE támogatásával színpadra állították a "Kérsz teát?" című darabot, melynek elsődleges célja e szürke zóna bemutatása volt. Az előadás külön honlapot is kapott, melyen a következő bölcsességek jelentek meg: "akármilyen jól ismered, kérdezés nélkül ne feltételezd, hogy partnered beleegyezett a szexbe"; illetve "valakit, aki vonakodik, vagy bizonytalan, rádumálni a szexre, vagy azon belül olyanra, amit ő nem akar, az szexuális erőszak." Ugye érezzük, hogy ez konkrétan a férfi kiherélését jelenti? Az elején már tisztáztuk: testi szerelem csakis kölcsönös beleegyezéssel jöhet létre, s ez alól természetesen a házastársi kapcsolat sem kivétel. Elég illúzióromboló volna ugyanakkor, ha minden légyottra egy közjegyző társaságában érkeznénk. Teljesen irreális az, hogy ugyanazok a nők, akik imádják, ha a férfiak kérdés nélkül kitalálják és teljesítik vágyaikat, a legintimebb pillanataik során egy formális eljárást részesítenének előnyben. Ami pedig a rábeszélést, a manipulálást, a másik vágyának felkeltését illeti, ez egészen konkrétan a FÉRFI evolúciós küldetése. A női vonakodás valódi alkalmassági, rátermettségi tesztet jelent, hiszen sem egy agresszív, sem pedig egy mulya kan nem méltó egy valamirevaló NŐ kegyeire. A legtöbben még szüzek volnánk, sőt, talán már ki is halt volna a bolygó, ha nem élnénk a befolyásolás kreatív kommunikációs elemeivel. A meggyőzést erőszaknak beállítani olyan súlyosan immorális és társadalomromboló tett, mintha a szerződéses megállapodást rablásnak mondanánk.

Az egyébként is sikamlós kérdésnek pikáns csavart ad, ha a kaland munkatársak között indul, különösen, ha alá-fölé rendelt viszonyban állnak. Az eddig leírtak itt is igazak: elengedhetetlen, hogy komoly szimpátia és bizalom legyen köztük, s még csak fel se merüljön egyikükben sem, hogy románcuk a beosztott munkahelyi pozíciójára bármilyen hatással is lehet. Ha ez a kérdés - akár fenyegetés, akár félelem formájában - egyáltalán terítékre kerül, úgy helyesebbnek tűnik a "házinyúlra nem lövünk" elvet alkalmazni.

Mindegy, mit mond a nő. Nem ez számít. Egy NEM jelenthet végleges nemet, jelenthet talánt és jelenthet határozott igent is. Minden férfinek alapvető küldetése, hogy megtanulja a nők nyelvét, hogy minden esetben képes legyen olvasni a sorok között.

Még mielőtt bárki megvádolna, hogy kipécéztem magamnak Pál apostolt, sietek leszögezni: egészen a mai napig halvány fogalmam sem volt róla, hogy a címbéli közmondás tőle származik. Nem csupán a thesszalonikaiakhoz írt második levelét, de valójában egyiket sem forgatom sűrűn. Annyit azért tudtam, hogy pocsék a tolla, sőt azt is, hogy zűrzavaros gondolatainak nem sok közük van a jézusi tanításhoz. Ám azt, hogy ő az, aki vaskos ostobaságaival finoman megágyazott a későbbi marxista ideológiának, bevallom, nem is sejtettem.

A szóban forgó frázis legfájóbb pontja az, hogy büntetni akar. Azt a vitathatatlan összefüggést, mely a teljesítmény és az eredmény között fennáll, ki lehet fejezni pozitív formában is: "mindenki a maga szerencséjének a kovácsa". Ez így mindjárt egy szerethető közmondás, mely humánusan motivál és a sikerre fókuszál. Vagy akár maradhatunk valamely semlegesen tárgyilagos megoldásnál is: "amilyen a munka, olyan a jutalma"; esetleg: "ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát". Ám a páli attitűd alapvetően szenvedés-orientált, nem véletlen a megfogalmazás negatív módja.

Felesleges kitérni a gyerekekre, a kismamákra, a rokkantakra és az időskorúakra, még akkor is, ha összességében akár a társadalom felét is kitehetik, hiszen mindenki számára nyilvánvaló, hogy a közmondás nem őket célozza. Bőven elég, ha csupán az egészséges, munkaképes felnőttekre fókuszálunk. Volt idő - nem is oly rég - amikor a személyi igazolványban rögzítésre került a munkahely is, s az igazoltató rendőr ráncolhatta a homlokát, ha az adott mező üresen tátongott. Közveszélyes munkakerülőnek hívták az érintetteket, s bár senki sem kívánta éhhalálra ítélni őket, a rendszer tartott tőlük, mert volt idejük politizálni. Egy szabad világban természetesen senkinek semmi köze ahhoz, hogy a másik ember mivel tölti a napjait. Az sem mellékes, hogy egyre összetettebb korokban élünk, egyre komplexebb tevékenységeket végezve. A középkor embere számára elég világos volt a helyzet: aki kint van a mezőn, az dolgozik, a többi henyél. Ma, amikor a technikailag fejlett országok élelmiszer-szükségletét a lakosság alig pár százaléka megtermeli, már tökéletesen láthatatlan, hogy valójában mivel is foglalkozik a többség. Lehet, hogy Lumpen Lali és Bróker Béci ugyanúgy a kertben üldögél egész délelőtt és a laptopját nyomogatja. Hiába festenek hasonló képet kívülről nézve, végzett tevékenységeik között nem sok hasonlóságot látnánk.

Most hunyjuk be a szemünket, s képzeljük el magunkat profi masszőrként! Napi négy órában - kiemelkedő fizetés mellett - fitneszmodell lányok meztelen testét gyúrjuk. El tudjuk képzelni azt a pillanatot is, amikor az ebédszünetben összefutunk egy kollégánkkal, akinek aznap még egy vendége sem volt, s ráförmedünk: aki nem dolgozik, ne is egyék? Aligha. Aki kellően szereti a munkáját - s egy elégedett társadalom titka az, hogy a többség ilyen -, annak eszébe sem jut a páli közmondás. Épp elég büntetés a szerencsétlen láblógatónak az, hogy nem végezhet izgalmas, élvezetes, felpezsdítő tevékenységet, miért kéne még a táplálékot is megvonni tőle? A vizsgált frázis további hamissága pontosan ebben áll: nem is feltételezi, eleve lehetetlennek tartja, hogy maga a munkavégzés valódi örömöt jelenthetne. Pál apostol persze még nem ismerhette Csíkszentmihályi Mihály kutatásait és könyveit (Flow, Kreativitás, Jó munka stb.), mi azonban abban a szerencsés korban élünk, amikor a munka és az élvezet már nem számít összebékíthetetlen fogalomnak.

Dubaj minden állampolgára 3000 dollárnak megfelelő - a megélhetéshez bőven elegendő - havi apanázst kap a központi költségvetésből, s ebben nem látunk semmi kivetnivalót. Ugyanígy semmi immorális sincsen abban sem, ha az állam soha, semmilyen ellátást nem ad egyetlen munkanélkülinek sem. Azt is el kell ismerni, hogy a rendszeres munkavégzés érték, mely nem csupán a szegénységet, de a depressziót és a bűnözést is képes visszaszorítani. A címbéli frázis kétségtelen igazsága, hogy kiáll az aktív életmód mellett. Csupán attól válik erkölcsileg vállalhatatlanná, hogy vájkál a másik életében, s büntetni kíván egy olyan kérdés kapcsán, melyhez kívülállóként az égvilágon semmi közünk sincsen.

Érdekes, hogy milyen képet ápolunk magunkban a saját világunkról. A csimpánzokról például azt gondolnánk, hogy békés, egymással jól megférő lények. Csányi Vilmos, a világszerte elismert etológus szerint ha a 7-es buszt a Blahán teleraknánk egymásnak idegen csimpánzokkal, úgy a Bosnyák tér környékén már egy sem maradna életben közülük. Ehhez képest az ember egészen jól elzötykölődik hosszú megállókon keresztül, tökéletesen ismeretlen utazóközönség társaságában, s ha elég szorosan markolja a pénztárcáját, úgy nagy valószínűséggel veszteségek nélkül meg is ússza az utat.

Az ember a másik embernek közel sem farkasa, sőt. Nem csupán békés alaptermészet, de jellemzően kifejezetten jó szándék vezérel bennünket. Amikor megpillantunk az utcán egy vakot, egy mozgássérültet, vagy egy értelmi fogyatékost, még a legridegebb lelkűeknek is elszorul a torkuk. S legyünk bármily hitetlenek, s ismerjünk minden kutatást, mely a másokért mondott ima hiábavalóságát támasztja alá, mégis áldást kérünk mindezen szerencsétlen sorsúakra. Eszünkbe sem jut Tajgetosz, ellenkezőleg: úgy érezzük, hogy egy civilizált társadalom minden gond nélkül el tudja hordozni a sérültek többletterheit. Szolidaritásunk már közel sem ilyen erős, amikor testileg ép koldusokról, hajléktalanokról van szó. Velük kapcsolatban többnyire úgy érezzük, hogy bőven felelősek a sorsukért, hogy sokkal többet tehetnének saját magukért. A sok millió éhező afrikai, indiai és egyéb harmadik világbeli gyereket tekintve is az együttérzésé a főszerep, mely kiegészül a nagyságrend miatti tehetetlenség tudatával, valamint az emberi ostobaság kapcsán érzett meddő haragunkkal.

Az elesettekkel, a szerencsétlen sorsúakkal való szolidaritás kérdése jelentősen formálja társadalomfilozófiai hovatartozásunkat is. Puzsér Róbert szerint a jobboldali a szíve mélyén soviniszta, a baloldali kapzsi és irigy, a liberális pedig önző. Ezek persze csupán az árnyoldalak, ám ezzel együtt is igen sokatmondó jelzők. A sovinizmus igazi öngól: ha képesek vagyunk lenézni, vagy akár gyűlölni a más kultúrához, etnikumhoz tartozókat, azzal önmagunkat fosztjuk meg a pozitív érzelmek mindenfajta lehetőségétől; valójában még a sajátjainkat sem leszünk képesek megfelelően szeretni. A klasszikus baloldali attitűd, az altruizmusra való ösztönzés duplán bűzlik. Egyrészt - irigységből, kapzsiságból építkezve - a legritkább esetben őszinte: a brüsszeli migránssimogatók a lehető legmesszebb élnek a no go zónáktól, csupán az átlagembertől várják el, hogy mosolyogva elviseljen bármit. Másfelől maga az elv is helytelen: az erőn felüli szolidaritás egyszerűen tönkreteszi a világot. Játsszunk el egy percig azzal a gondolattal, hogy a bolygó összes vagyonát egyenlően szétosztjuk a hétmilliárd földlakó között! Talán volna pár nap visszafogott mulatság, de rögtön azután hétmilliárd koldus maradna csupán, s véget is érne az évszázadok alatt felépített civilizáció. A liberálisokra jellemző önzés nem csupán a leginkább szalonképes a három attitűd közül, de ez az egyetlen, amely élhető és hatékonyan működő világot képes létrehozni. Ahol az emberek a saját, önző vágyaik kielégítésén dolgoznak, anélkül, hogy a másikat lenéznék, gyűlölnék, bántanák, vagy bármilyen joguktól megfosztanák; illetve anélkül, hogy másokat erőn felül támogatnának, ott előbb-utóbb kialakul a széles társadalmi jólét, ahogy arra a történelem számos példával szolgál.

Ne legyenek illúzióink, természetesen léteznek farkasok. Vicsorgó, vérengző fajták is (Hitler, Sztálin, ISIS), és persze báránybőrbe bújt példányok is, a politikai korrektség és a migránssimogatás álszent szónokai képében. A legtöbbünktől azonban mindkét erőszakos véglet messze áll. Legfeljebb önzők vagyunk, de semmiképpen sem egymás farkasai.

Kezdjük egy poros tanmesével: Két ember egyszerre érkezik a bölcs rabbihoz. Az egyik gyilkosságot követett el, a másiknak csupán kisebb vétkek nyomják a lelkét. Az öreg felszólítja az elsőt, hogy hozzon egy nagy követ, míg a másodiknak egy zsákra való apró kavicsot kell összegyűjtenie. Miután végeznek, újabb instrukciót kapnak a bölcstől: most vissza kell szállítaniuk a köveket pontosan az eredeti helyükre. Az első tisztán emlékszik, honnan hozta, míg a másiknak halvány fogalma sincs, hol szedte össze kavicsait. A tanulság: ez a különbség a kis és nagy bűnök között. A súlyosakra emlékszünk, így képesek vagyunk megbánni azokat, míg az apróknak nem is tulajdonítunk jelentőséget, így csak gyűlnek-gyűlnek, s egyre nehezebb a teher...

Természetesen a tanmese éppúgy hamis, ahogyan a címbéli közmondás is az. Egyszerűen nem létezik ilyen, hogy "kis bűn". Ez persze véletlenül sem jelenti azt, hogy minden vétek azonos fajsúlyú volna. Egy almalopás enyhébb tett, mint egy luxusautó elkötése, ahogy egy visszafogott pofon sem ugyanaz, mint egy hasfelmetszés. (Aki ezeket megpróbálja összemosni, annak egyrészt nincs túl fejlett morális érzéke, másrészt bizonyára jócskán sáros maga is, s mivel nem szeretne magányosan bolyongani a purgatóriumban, így toborozna társakat.) Sokkal inkább arról van szó, hogy igen jól körülhatárolható és rendkívül szűk az a halmaz, amit egyáltalán bűnnek nevezhetünk. Olyannyira, hogy azt már nem is igen érdemes alkategóriákra bontani. Bűn az, amikor erőszakot, kényszert, fenyegetést alkalmazunk másokkal, vagy mások tulajdonával szemben. Minden egyéb messze kívül esik a morálon.

Tudjuk: ahány ház, annyi szokás. Minden klub, közösség, vallás olyan szabályrendszert alakít ki, amilyet csak szeretne. Amennyiben a tagság önkéntes, úgy semmi baj azzal, ha egyes csoportok szigorúbbak saját magukkal szemben, sőt azzal sem, ha totál lelki roncsokká válnak a permanens bűntudatban. A baj mindig ott kezdődik, amikor tökéletesen semleges, ízlésbeli dolgokat morális töltettel ruházunk fel, s azt a nagyközönség számára kötelezővé tesszük. Ma már csak mosolygunk azon, amikor a hatvanas években a rendőr elzavarhatta fodrászhoz a hosszú hajú srácokat. Ám ha figyelembe vesszük, hogy Észak-Korea lakói jelenleg is csupán az állam által jóváhagyott frizurákat viselhetik, úgy már közel sem ilyen vicces a dolog. Egy kellően beteg közösség - a hajviselethez hasonlóan - számtalan dolgot beráncigálhat az erkölcs felségterületére. Lehet korlátokkal szabályozni a szexualitást, ahogy egyes vallások teszik, még úgy is, ha ezzel egy magasabb morális elvet, az önrendelkezés szabadságát sértik meg. Lehet tiltani különböző vallási és politikai szimbólumok használatát, arra hivatkozva, hogy ne bántsunk meg másokat, még akkor is, ha ezzel egy magasabb morális elvet, a szólásszabadságot nyirbáljuk. Lehet kötelezővé tenni az adakozást, még úgy is, ha ezzel egy magasabb morális elvet, a tulajdonhoz való jogot tiporjuk. Mindezeknek, a "kis bűnök" kieszelésének és törvénybe iktatásának a puszta hatalomgyakorláson túl nem sok értelmét látni, csupán arra jók, hogy megnehezítsék a létezést. Jézust idézve: "Jaj nektek is, törvénytudók! Elviselhetetlen terheket raktok az emberekre."

A buddhizmus és Jézus tanításának egyik központi eleme: "Ne ítélkezzetek!" Ez nem csupán azt jelenti, hogy a bűnössel szemben legyünk megbocsátóak, de azt is, hogy ne vájkáljunk a másik életében, és kizárólag azt a cselekedetet tekintsük bűnnek, ami kézzelfoghatóan árt a másik embernek. Ha képesek vagyunk a vétkek halmazát ilyen szűken definiálni, annak legalább négy, egymással összefüggő társadalmi előnye származik:

1. Az erőszakmentesség az a közös nevező, amely csaknem minden kultúrát és vallást összeköt. Bármely civilizált közösségben elfogadtatható, csupán a középkori, barbár tudati szinten ütközik ellenállásba.
2. Megítélése tiszta és egyszerű. A fizikai bántalmazás, a másik tulajdonában tett károkozás olyan mérhető, objektív valóság, mely - magát a cselekményt illetően - nem sok vitás kérdést hagy maga után. (A lelki bántalmazás már közel sem ilyen. Megsértődhetek azon is, ha valaki nem adja át a helyet a buszon, vagy ha gonosz kis törpének nevez, esetleg ha sátánkeresztet hord a nyakában. Mivel mindenkinek jogában áll megtartani az ülőhelyét, szólásra nyitni a száját és olyan ékszert, ruhát, tetoválást viselni, amilyet csak szeretne, így a lelki bántalmazás - felnőtt emberek között - nem képezheti a morál tárgyát. Csupán egy járható út létezik: magunkkal szemben szigorúság, a másikkal szemben engedékenység. )
3. Egy csomó aggodalmaskodó lelki beteg kiszabadulhat a permanens bűntudatból, ha tisztán érzékelhető, hogy mi számít véteknek, s mi nem.
4. Amikor valamiféle vallási vagy állami túlbuzgóságból, esetleg hatalomvágyból a vétkek lajstromát növelve túlszabályozzuk a világot, annak nem csupán általános rossz közérzet, bizalmatlanság, egymásra mutogatás és rettenetesen rossz működési hatékonyság lesz az eredménye, hanem mindezek tetejébe újabb bűneseteket is generálunk, melyek egy szabadabb társadalomban meg sem történhetnének. Ha bűnnek számít az, hogy Béla csúnyán néz a férfiakra; hogy megbámulja a nőket; hogy égnek meredő, punk frizurát visel; hogy udvariatlanul beszél; úgy senki sem csodálkozhat azon, ha Béla kap egy jókora fülest bárkitől. S ha Béla ezek után kést ránt, az sem különösen meglepő fordulat. Pontosan a "kis bűnök" bevezetése, a valódi vétkek felhígítása mossa el a határvonalat a morális és immorális tettek között, s teszi bolygónkat állandó háborús övezetté.

Aki tehát elkötelezett egy békés és együttműködő világ mellett, az villámgyorsan a kukába hajítja a címbéli közmondást. Egyszerűen nem léteznek "kis bűnök". Az erőszakmentességgel kijelölésre került egy civilizációs minimum, melynek betartása nem csupán elvárható, de ki is kényszeríthető. Minden más szabadon választható, egyéni jó ízlés és jó szándék kérdése. Semmi egyéb. 

Nehéz volna meggyőzően állítani, hogy a címbéli frázis semmiféle igazságtartalommal sem bír. Szülőként mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy utódaink felnevelése az idő előrehaladtával egyre összetettebb feladatok elé állít bennünket. Egy újszülöttnek az anyatejen és a tiszta pelenkán túl csupán mosolygó, szeretetteljes környezetre van szüksége. Később jön az Xbox, a bicikli, meg a mateklecke; a kamaszkorban pedig minden a fejünkre szakad, amit Woodstock világából - és saját fiatalkorunkból - ismerünk: sex, drogs, rock and roll... Ám mindez csupán a felszín. Érdemes egy hangyányit mélyebbre ásni.

A kérdés hátterében ugyanaz a fals gondolkodásmód áll, mint egyes hagyományőrzők görcsös múltba kapaszkodása esetén. Amikor azt halljuk, hogy bezzeg régen mennyivel jobb volt, olyankor többnyire a jelenkor valamely problémás aspektusa kerül terítékre, összevetve a letűnt idők gondtalan nyugalmával. Csakhogy amikor repülőgép-szerencsétlenségekről beszélünk, olyankor nem mehetünk el szó nélkül a légi közlekedés ezernyi áldása mellett sem. Amikor azt látjuk, hogy pár antiszociális zombi a legjobb társaságban is csak az iphone-ját nyomogatja, az sem jelent olyasmit, hogy az internet és az okostelefon az ördögtől való lenne, s csupán elmagányosodást eredményez. Az evolúció már csak ilyen: egyre összetettebb, egyre gazdagabb, egyre izgalmasabb korok jönnek, s ez komplexebb problémákkal is jár. Egy zsiráfnak ezerszer többféle gondja-baja akadhat, mint egy amőbának, ám ettől még nem érezzük szerencsétlenebbnek a zsiráf-létet. Hasonló a helyzet a kis gyerek - nagy gyerek kérdés kapcsán is. Lehet önmagában csakis az újdonsült problémákra fókuszálni, ám így sosem fogunk reális képet nyerni. És itt nem csupán arról van szó, hogy közvetlen leszármazottunk testi-szellemi fejlődése a gondokon túl kiapadhatatlan örömforrás is egyben, hanem arról is, hogy a gyerek önállósodásával egy sor korábbi probléma automatikusan megoldódik. Már nem kell tisztába tenni, büfiztetni, cipőjét megkötni. Kikerülhet a lakásból az etetőszék, a bili és a kiskád, hogy átadják helyüket az újabb és jócskán izgalmasabb dolgoknak.

Amikor a "kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond" frázist puffogtatjuk, a háttérben csaknem minden esetben meghúzódik egy jól kitapintható félelem, hogy túlnőnek rajtunk a dolgok, s képtelenek leszünk kézben tartani azokat. Egy csecsemő minden tekintetben kiszolgáltatott a gondozóinak, s egy kisgyerek is még viszonylag jól irányítható. Ugyanakkor a legtöbb kamasz gyakorlatilag megzabolázhatatlan, s ez - valamelyest érthető módon - aggodalommal tölt el szinte minden szülőt. Természetében hasonló ez ahhoz a bizonytalansághoz, amelyet a mesterséges intelligencia kapcsán érezni. Valami felnő a kezeink alatt, majd kiszabadul, s ki tudja, mire lesz képes, ha önállósítja magát... Minél kevésbé érzékeljük és értjük a világot, amelyben élünk, annál több lesz bennünk a bizalmatlanság és a félelem a fejlődés, az új dolgok iránt. Ám a groteszk valóság az, hogy még a legelveszettebbek is nagyságrendekkel jobb minőségű életet tudhatnak magukénak a fapados repülőgépek és az internet korában, mint amit valaha is élvezhettek volna a világtörténelem során. Még azzal együtt is, hogy valószínűleg lényegesen magabiztosabban mozogtak volna a szimplább tudati szintű korokban.

Hordoz tehát némi részigazságot a címbéli felvetés, ám pont azért, mert egy részelem túlhangsúlyozásával kíván teljes képet festeni, a sugallt üzenet mindenképpen hamis. Nem érdemes tartani a fejlődéstől, legyen szó akár tudományos, technikai, társadalmi változásokról, akár utódaink felnőtté éréséről. Minden új perc egy komplexebb, egy potenciálisan jobb világot tartogat számunkra. Az a tény, hogy egyáltalán létezünk, pláne, hogy gyerekeink is vannak, már önmagában az evolúció győztesei közé emel bennünket.