Aki látta a tegnapi meccset, abban aligha maradt kétség: a nemzeti identitás nagyon is élő, nagyon is felemelő. A magyar csapat és a magyar szurkolótábor elképesztően elszánt, ám ugyanezt láttuk a skótokon is. Ahogy a mérkőzés előtt énekelték himnuszukat... abban volt erő és volt emelkedettség. Bármilyen sokan dolgoznak is rajta a világ progresszív térfelén, a magam részéről bizonyosan nem temetném a nemzettudatot.

Ami minket illet: a magyar válogatott az idén hét meccset játszott, s ezek egyikén sem szerepelt meggyőzően. Soványka, kötelező győzelmek; elkerülhető vereségek... Talán még a németek ellen hoztuk a legjobb formánkat, ám - köszönhetően a kifejezetten aljas és részrehajló játékvezetői ténykedésnek - ez is kevés volt a pontszerzéshez. Tegnap sem varázsoltunk a gyepre gyönyörű játékot, de alig hiszem, hogy ez most bárkit is érdekelt. Valami egészen káprázatosat küzdöttünk, s a 100. percben - minden idők legkésőbb esett EB-góljával - az akarat végül diadalt aratott. Igazi drámát láttunk, katartikus befejezéssel. A csapat mellett a szurkolótábort is méltatni muszáj: hihetetlenül felemelő az immáron szertartássá nemesült, meccs előtti közös vonulás. Sok ezer lelkes magyar - békésen, de elképesztő erőt és hitet sugározva. Rövidke életünk során nem sok valódi ünnepet élünk át. Együtt szurkolni, a lelátókról ötvenezres hangorkánt produkálni - több mint lélekemelő élmény.

Akiket nem értek, azok az örök károgók. Akik már a két félidő közt posztolnak, hogy milyen pocsékul játszunk, hogy minden elveszett, sőt minden csak illúzió volt. Hosszú évek óta igyekszem megfejteni e beteg lelkek működési logikáját. Mert egyet érdemes leszögezni: a válogatottnak szurkolni - egészséges pszichéjű emberként - csupán egyféleképpen lehet: pozitívan. Izgulva, feszülten, idegesen; kisebb, vagy nagyobb hittel; stadionban, sörkertben, vagy az otthoni kanapén; de egyetlen pillanatra sem temetve az ügyet, akár a századik percig várva a csodát. Mert néha megtörténik, ahogyan tegnap is megtörtént. Ez a lelkesedés, ez a szurkolói energia nem csupán a csapatot segíti, de bennünket is előnyünkre formál - jobb, aktívabb, cselekvőbb emberré tesz mindannyiunkat.

Hosszú esztendők óta igyekszem rájönni, mi áll az örök fanyalgók, a gyógyíthatatlan pesszimisták világlátása mögött. Még a legkevésbé azok magatartása bántó, akiknek permanens frusztráltsága a tehetetlenségből fakad. Ülnek a tévé előtt, látják a rosszul kezelt labdákat, az elhibázott passzokat, s majd megőrülnek, hogy nem lehetnek ott a pályán, hogy nem fejezhetik be ők maguk a támadásokat. Természetesen az ő lelkük is beteg; egy egészséges ember ilyenkor nem kezd vészmadárrá válni, inkább még elszántabban szurkol. A következő kategória a sótlanoké, akik soha semmiért nem képesek lelkesedni, soha, semminek nem tudnak örülni igazán. Borzasztó lehet mosolytalanul végigvánszorogni az életen, de ez legyen az ő bajuk. Azután jönnek a lelki bolsevikek, az irigyek; ők egyszerűen rosszul vannak mások sikereitől, tehetségétől, vagyonától. Szoboszlait kifejezetten gyűlölik, mert mindezeken túl még híres és jóképű is. Kéjesen várják a pillanatot, hogy Dominik bármi apró hibát elkövessen, s máris elégedetten csámcsoghatnak: "Lám, az ajnározott, túlfizetett sztárocska..." A gyomrom forog ettől, és nem csak a lelki romlottság és a méltánytalan bánásmód miatt. Jómagam úgy figyelem az ifjú csapatkapitányt, mintha a fiamat nézném; konkrétan a szívem vérzik minden rossz labdaérintése láttán, s a mennybe megyek, amikor brillírozik. (A saját fiammal is pont ilyen elfogult vagyok, természetesen.) A következő kategória a politikai gyűlölködőké. Akár a Farkasházy Tivadar Klubot is megalapíthatnák: ők a zsigeri Orbán-fóbiások, akik jobban viszolyognak a miniszterelnöktől, mint amennyire a focit kedvelik, s ezen egyszerű matekból fakadóan képesek akár a válogatott ellen szurkolni... Hasonlóan pusztító az a gondolkodásmód, amely a politikai vezetéstől függetlenül gyűlöli a saját nemzetét, s még akkor is ellenünk szurkolna, ha Dobrev Klára lenne a kormányfő.

Népes tehát az Isten állatkertje, ám károghatnak bárhogy: az ország túlnyomó többségének azért van szíve és van nemzettudata is. Ez a világ legtermészetesebb dolga: egy klassz klubban mindenki örül a tagságnak. A nemzet pedig igazán meghatározó klub, több okból is. Először is: örök. Az FC Barcelonának szurkolhatunk hosszú éveken át, ám ha eligazol Messi, talán a lelkesedésünk is lanyhul valamelyest. Talán egyenesen új kedvenc után nézünk. A magyarság nem ilyen. Vehetünk házat a spanyol tengerparton, tölthetjük ott az esztendő felét, a szívünk akkor is 100%-ban magyar marad, és egy percig nem lesz kérdés, melyik válogatottnak szurkolunk. Az érzelmi szálon túl létezik egy praktikus vonulat is. Ha a katalán klubnak rosszul megy, az legfeljebb heti két esténket érinti. Ha Magyarországnak rosszul megy, azt minden percben érezhetjük a bőrünkön. A haza sikere elemi érdekünk, s ezt aligha látja másképp egy lengyel, egy olasz, vagy akár egy francia. Semmi sem utal arra, hogy a progresszív rémálom közeledne; semmi jelét nem látom, hogy a nemzetek kora leáldozott volna. Elég csak bekapcsolni este a sportcsatornát.

Egy biztos: a demokrácia alapvető intézményei működnek Magyarországon. Szabad választásokat rendezünk. Ha az érvénytelen szavazatok nagy száma miatt kétely merül fel bárkiben az eredményt illetően, mehet az újraszámlálás. Mindez gyorsan, flottul, jogszerűen. Oké, a vége olyan, amilyen: csodák nincsenek. De ezt nem is ígérte senki.

Június 9-én éjszaka kiderült: Karácsony Gergely 324 vokssal többet szerzett, mint Vitézy Dávid. Utóbbi kezdeményezésére a Nemzeti Választási Iroda munkatársai pénteken átvizsgálták mind a 24.592 darab érvénytelennek ítélt szavazatot, s végül 560-at átminősítettek. A regnáló főpolgármester így is megőrizte vezető pozícióját, előnye ugyanakkor 41 voksra szűkült. Ezek a tények. A kialakult eredmény véglegesnek tekinthető.

Amit nem értek, az egyfelől Karigeri magatartása. Péntekre tüntetést szervezett a Nemzeti Választási Iroda Alkotmány utcai épülete elé, ahol pár száz szimpatizáns meg is jelent. Az ok: szerinte történtek törvénytelenségek az újraszámlálás körül... Megmosolyogtató ez a rettegés, hogy elveszítheti pozícióját. Pláne megmosolyogtató, ahogy a balos politikusok újra és újra megkérdőjelezik a választás lebonyolításának tisztaságát, miközben nemzetközi megfigyelők szeme előtt zajlik minden, visszaélést pedig hosszú esztendők óta soha nem jeleztek. A másik, ami érdekes: Karácsony már csütörtökön a főpolgármester-választás megismétlését szorgalmazta, függetlenül az akkor még ismeretlen végeredménytől. Kíváncsi vagyok, erőlteti-e a továbbikban, vékonyka győzelme tudatában.

Amit még kevésbé értek, az a budapesti választók döntése. A főpolgármesteri pozíció alapvetően szakmai feladatok - Budapest üzemeltetésének és fejlesztésének - ellátását jelenti. E téren Karácsony nyilvánvalóan elégtelenre vizsgázott. Amihez csak nyúlt az elmúlt öt esztendő során, ott mindenütt káoszt és korrupciót látunk; pozitív eredménnyel egyáltalán nem büszkélkedhet. Én még leghűségesebb támogatói között sem ismerek olyat, aki alkalmasnak találná a feladatra, illetve elégedett lenne az elmúlt öt évi tevékenységével. A Partizán által szervezett vita után aligha maradt olyan néző, aki nem Vitézyt látta hozzáértőbbnek. De lépjünk túl a szakmaiságon: talán Karigeri politikai világlátása az, amely ennyire vonzó a pesti polgárok számára... ja, nem. Az általa képviselt progresszív attitűdöt a választók túlnyomó többsége határozottan elutasítja. A DK-MSZP-Párbeszéd összefogás és a Momentum összesen 12%-ot sem szerzett az EP-választáson. Ezek azok a pártok, amelyek a brüsszeli birodalmi törekvések feltétlen kiszolgálói. Tisztán látszik, hogy az ország nem kér ebből - a Fidesz, a Mi Hazánk, de még a Tisza Párt is a szuverenitást hirdeti. A szakmai alkalmasság után a vonzó politikai programot is elfelejthetjük, ha az urnákhoz járulók motivációját kutatjuk. Ezek után már csak egy marad: a zsigeri Orbán-fóbia. Legyen bárki is Budapest élén, a lényeg, hogy harcban álljon a kormányfővel. Tök mindegy, hová züllik a város. Több mint 371 ezer ember magasról tesz rá, hogy mi lesz a sorsa gyönyörű otthonunknak, számukra sokkal fontosabb, hogy borsot törjenek Orbán orra alá... Döbbenetes ez a felelőtlenség. Talán abban bíznak, hogy Karácsony a következő öt évben sem csinál majd semmit, így különösebb kárt sem okoz... A dolog különösen azért elszomorító, mert elég lett volna 21 józan választópolgár, aki valamiféle csoda folytán megvilágosodik és megváltoztatja döntését. Ez kevesebb, mint két focicsapat... egy társasházi emelet... ennyi kellett volna. De csodák - úgy látszik - nincsenek.

Egy biztos: a Tisza Párton sok múlik majd a jövőben. Ha hajlandók asszisztálni Karácsonynak, úgy nem lesz változás: a főváros megmarad a baloldal kifizetőhelyének. Ami azt illeti: megértem Magyar Pétert, hogy nem állt be egyik jelölt mögé sem - minden bizonnyal ez a semlegesség hozta számára a legtöbb szavazatot. De az is biztos, hogy simán és egyértelműen eldönthette volna a versenyt, ha mond egy nevet szektája tagjainak. Rajtuk múlott. Minden tiszteletem a Puzsérhoz hasonló felelősségteljeseké, akik ellenzékiként is képesek felnőtt módon gondolkodni és Vitézyt támogatni. Az elvtelen gyűlölködőknek és a szektavezért vakon követő, érvénytelenül szavazóknak viszont megköszönhetjük, hogy Budapestnek továbbra sem lesz gazdája.

Vannak bakancslistáim. Filmekből is. Néha - ha idő előtt kiesek a pókerversenyről, s üressé válik az este - csak rábökök, s véletlenszerűen kiválasztok egyet. Így történt pár napja is, amikor A csíkos pizsamás fiú című mozi lett a befutó. Holokauszt-történetről van szó, de szokványosnak aligha nevezném. Már csak azért sem, mert ez a film nem a zsidóságról, sokkal inkább a németségről szól.

A nyolcéves Bruno apja náci tiszt, akit egy koncentrációs tábor vezetésével bíznak meg, ezért az egész család elköltözik kényelmes, berlini otthonából. Bruno elszakad iskolatársaitól, s mivel nincs kivel játszania, felfedezőútra indul. Így találkozik Shmuellel, a vele egykorú zsidó fiúval, aki a tábor lakója. Igazi játszótársakká nemigen válhatnak, hiszen egy szögesdrót kerítés választja el őket egymástól, ám azt semmi sem akadályozza, hogy barátság szövődjön közöttük.

A történet középpontjában álló, négytagú család négy markánsan különböző karaktert jelenít meg, az általuk képviselt attitűdök gyakorlatilag a teljes német társadalmat lefedik. Bruno naiv, együgyű gyermek, aki nem sokat ért a körülötte lévő világból. (A filmet számos kritika érte emiatt - egy nyolcéves jellemzően értelmesebb ennél.) A koncentrációs tábort farmnak nevezi, a rabruhát csíkos pizsamának hívja. Halvány sejtelme sincs a náci Németország embertelenségéről, illetve apja szerepéről, melyet e gépezetben betölt. Nővére, a 12 esztendős Gretel is szimpla karakter: ő a hithű náci, akinek szobáját Hitler plakátjai díszítik. Kérdés nélkül elfogad mindent, amit a propaganda terjeszt; vakon hiszi, hogy minden zsidó maga a gonoszság, s hogy ők az okozói minden földi bajnak. Édesanyjuk, Elsa a család érző és értelmes tagja, aki irtózik mindattól, ami körülötte történik. Apjuk, Ralf az egyetlen összetett személyiség; a lelke mélyén érzi, hogy nem helyes, amit tesz, ugyanakkor hisz abban, hogy egy magasabb célt, Németország győzelmét szolgálja, ezért a kapott parancsot végre kell hajtania. Ez a kettősség végig látható az arcán - David Thewlis remek színészi játékkal mutatja be az állandó őrlődést. 

A film egyik kulcsjelenete, amikor Kotler hadnagy (Ralf beosztottja, a tipikus náci: fiatal, szőke és kegyetlen) rajtakapja Shmuelt, amint a családi asztalról származó süteményt falja. Bruno is retteg ettől lelketlen katonától, így nem mer kiállni barátjáért; tagadja még azt is, hogy egyáltalán ismeri, pláne, hogy ő kínálta meg. E gyáva kihátrálás súlyos következményekkel jár - a zsidó kisfiú fizikailag, a német lelkileg sérül. Ahogyan a négytagú család kiválóan leképezi és bemutatja a korabeli német társadalmat, úgy a jelenkort egyértelműen Bruno karaktere illusztrálja. A második világháború lezárását követően csaknem nyolcvan év telt el, azonban máig ez a szégyen, ez a lelkiismeret-furdalás a meghatározó pszichikai elem. A németek nyolcvan esztendeje mást sem tesznek, csak azt bizonygatják: mélyen megbánták a hitleri érát és szakítottak annak minden elemével. Mi több: ahogyan Bruno is, ők maguk is készek bármiféle őrült, önpusztító tettre, csak hogy jóvátehessék bűnüket. A csíkos pizsamás fiú című mozit 2008-ban forgatták. Az alkotók még nem sejthették, hogy Angela Merkel 2015-ben meghirdeti majd a willkommenskultur-t, végleg és visszavonhatatlanul muszlim hordák otthonává züllesztve Németországot. Akkortájt még senki sem kívánta szivárványszínűre cserélni a német trikolórt. A méregzöld ideológia már kopogtatott, de még évek teltek el, míg elkezdték bezárni atomerőműveiket. Arra sem fogadtunk volna nagyobb összegben, hogy 2022 után minden az orosz-ukrán háborúról szól majd, s Németország kész lesz mindent feláldozni, kész lesz minden józan érdekét sutba dobva kizárólag Ukrajnára fókuszálni. Ha Hitler sosem születik meg, ennek a nagy történelmi múlttal bíró népnek talán még ma is lenne tartása. Így azonban - a permanens szégyentől és lelkiismeret-furdalástól vezérelve - a teljes önfeladást látjuk. Bruno tökéletesen szimbolizálja az egész jelenséget.

A filmet számos kritikával illették már. Nem elég valósághű, írták néhányan. Igazuk lehet, tényleg meseszerű, ahogy a két fiú a kerítésen át beszélget, őrök sehol. Már megint egy holokauszt-történet... legyintenek sokan. Való igaz, a témát sokan feldolgozták már, egyesek utolérhetetlen remekműveket alkotva; Az élet szép című alkotás például aligha túlszárnyalható. De jó páran szóvá tették Bruno valóságérzékelésének teljes hiányát is, mondván: ennyire nem lehet idióta... Pedig ez csak egy film. Most, 2024-ben azt látjuk, hogy a hétköznapok valósága nem kevésbé szürreális. És érzékeljük azt is, hogy a világ - a filmdömping ellenére - nem sokat tanult a háború és a holokauszt borzalmaiból. Ami pedig az önfeladó németeket illeti: mintha nagyságrendekkel idiótábbak lennének, mint a nyolcéves, ártatlan és tudatlan Bruno. Kellenek az ilyen mozik, jómagam szívből ajánlom mindenkinek. Talán segít abban, hogy ne építsünk egy beteg világ helyére egy még betegebbet.

Ezúttal nem kellett sokat törnöm a fejem, mi legyen a bejegyzés címe. Bedő Imre, a Férfiak Klubja alapítójának legújabb videója, mely a jelen poszt témáját adja, egyben a címet is tálcán kínálja. "Az anyagi függetlenség a nő problémája" - ezt állítja a csaknem húszperces monológ. Én pedig azt gondolom: ez merőben téveszme.

Bedő messziről indít. Azokról az időkről mesél, amikor az emberiség oroszlánrésze még mezőgazdasági tevékenységeket végzett. Elismeri, hogy a nők több ezer éven át kiszolgáltatott helyzetben voltak, elsősorban testi adottságaik miatt. A gépesítés előtt a földművelés kifejezetten nehéz fizikai munkát jelentett, ehhez férfierő kellett. A közrend is messze elmaradt a modern időkétől; egy egyedülálló nő aligha érezhette magát biztonságban. Mindezekből fakadóan a nő számára - hacsak nem kívánt kolostorba vonulni - nem is igen kínálkozott egyéb út, mint hogy összekösse az életét egy munkabíró-oltalmazó férfiéval. Igen ám, csakhogy jelenleg 2024-et írunk. Már csak az emberiség elenyésző töredéke dolgozik az agráriumban, ráadásul a földet sem ökörrel szántják manapság. Az izomerő munkapiaci értéke gyakorlatilag megszűnt, s leszámítva a barbár bevándorlók által lakott városrészeket, a civilizált világ szingli női már védelmi szempontból sem szorulnak rá a férfitársra. Munkát vállalhatnak, pénzt kereshetnek, önálló életet élhetnek - viszont úgy tűnik, hogy e szabadság széthulló társadalmakhoz és demográfiai válsághoz vezet.

Tisztázni érdemes: az idő kereke nem forgatható vissza. Ahol az iszlám nem kerül hatalomra, feltehetően sosem lesz többé olyan világ, amelyben a nők bármilyen tekintetben jogfosztottnak számítanak. Bedő is realista, ő sem kalkulál ilyesmivel. Sietek hozzátenni: nem ér semmit az a demográfiai fellendülés, amelyet csak erőszakkal lehet kikényszeríteni. Erkölcsileg egyetlen helyes világ létezik: amelyben a férfiak és a nők egyaránt szabadok, s mindenki olyan életmódot választ, amilyen a szívének kedves - tökéletesen függetlenül annak demográfiai következményeitől. A múltat visszasírók aljassága nem csupán abban mutatkozik meg, hogy szimpatizálnak a nők alávetettségének gondolatával. A mögöttes motiváció legalább ilyen szörnyű. A férfiaknak ugyanis - helyzetükből  fakadóan - évszázadokon át nemigen kellett arra gyúrniuk, hogy különösebben vonzókká váljanak, illetve hogy annak hosszútávon megmaradjanak. Szexepilnek épp elégnek bizonyult, hogy ők a kenyérkeresők, akik munkájukkal eltartják a famíliát. 2024-ben ez már piszok kevés. A múltban élők többnyire ezt a kényelmet siratják. Nem akarnak udvarolni, figyelmes szeretővé válni, megtanulni kommunikálni; tesznek a divatra, az ápoltságra, a hajdan volt sportos karcsúságra. Tessék őket úgy szeretni, amilyenek, hisz mégis csak ők (voltak valaha) a családfenntartók...

"Ha bizonyos szint fölé megy a nők keresete, ami azt jelenti, hogy a gyerekeiket a saját maguk által megkeresett pénzből és a férfiből kiperelt gyerektartásból már el tudják tartani, zömében elválnak. És nem minden esetben azért, mert egy igazi kutyaütő mellett vannak." Ez Bedő Imre alaptézise, kiindulópontja, mellyel már önmagában is vitába szállnék. Az én tapasztalatom nem ez; még sosem láttam olyat a széles környezetemben, hogy egy nő felrúgott volna egy normálisan működő kapcsolatot, csak hogy jómódú szinglivé válhasson. Meggyőződésem, hogy a faképnél hagyott férfiak döntő többsége nagyon is felelős azért, ha nem volt képes fenntartani az izzást, a szenvedélyt, a kapcsolódás izgalmát. "A fogas kérdés ugye az, hogy az anyagilag függetlenedett nőt hogyan lehet megtartani." Szerintem nincs ebben semmi nagy varázslat: pont úgy, mint az anyagilag kiszolgáltatottat; ha jól szeretjük. De menjünk is tovább, Bedő elmagyarázza a miérteket: "Kulturálisan, civilizációs, több ezer éves, neveltetési, kötelezettségi szempontból a nőbe nincs belekódolva az, hogy ha lehetőséget kap a függetlenedésre, akkor is otthon kell maradni." Szemben a férfival, akinek - korábban perceken át erről beszél - generációkon át az tanították, hogy tűrni kell; hogy történjen bármi nehézség, legyen az asszony bármilyen házsártos, a család az első. Ami azt illeti, én ezt sem érzem ennyire fekete-fehérnek. Jómagam akármerre nézek, a kiegyensúlyozott, stabil házasságokban mindkét fél részéről hasonló mértékű elköteleződést látok, miközben egyikük sem áldozza fel magát; egyik sem mond le a saját álmairól; s egyikük sem visel el a másiktól olyat, ami józan ember számára elviselhetetlen.

Túl a nemek közti differencia - vélt vagy valós - problémáján ez ügyben, Bedő Imre töprengésével kapcsolatban felmerül egy általánosabb gond is. "Kulturális kötelezés nélkül nincsen tudatalatti kötelesség és tűrés. A tudatalatti kötelesség és tűrés az, hogy tudod: ez a dolgod és nem szállsz ki ebből. De ahhoz úgy kellett nevelkedjél, az kell lennie a mércének legbelül, hogy te eltűrd ezeket a dolgokat. És most egyáltalán nem erre biztatnak. Tehát arra van szükség, hogy egyfajta kulturális önkötelezés jöjjön létre." Imádom az ilyen mondatokat, hiszen tökéletesen bemutatják a 21. századi konzervativizmus tarthatatlanságát. Lépjünk hátra kettőt, indítsunk egy picit messzebbről! Ha a közösségben élő homo sapiens normáit vizsgáljuk, azt kell mondanunk, alapvetően három pillért látunk: a törvény szigorát, a társadalom tagjainak vizslató tekintetét, valamint belső meggyőződésünket. Bedő az első pillért nem használhatja, mert az a válás adminisztratív tiltását jelentené, mely nem csupán meddő múltidézéssé silányítaná monológját, de nézőinek oroszlánrészét is hamar elveszítené. De nem használhatja a harmadikat, a tudatosságot, az egyén bölcsességét, a belső meggyőződést sem, hiszen ezek a liberalizmus hívószavai, s ő pont ezek ellen harcol. Marad a kettő közti, tökéletesen értelmetlen és semmiféle létjogosultsággal sem bíró szürke zóna, melyet igyekszik oly módon legitimálni, hogy a "kulturális" jelzőt aggatja rá. Bevallom: én mindig rosszul vagyok ezektől a konzervatív maszatolásoktól, s Bedő filozofálgatását is áthatja a bizonytalanság: pár mondat alatt eljut a kötelezéstől az önkötelezésig, melyek gyakorlatilag egymás ellenpontjai. Ráadásul tudatalatti kötelességről beszél, aminek végképp nincs se füle se farka. Pontosan azon kéne dolgoznunk, hogy kitakarítsuk a tudattalan kamráit és mindent, amit vállalunk, amit kötelességünknek érzünk, amit teszünk, azt tudatosan tegyük. Nincs tehát ilyen, hogy "kulturális kötelezés". Léteznek törvények és létezik belső meggyőződés - a kettő közt nem léteznek további szintek. Az sem igaz, hogy a tűrés, hogy a család egyben tartása önmagában értéket jelentene. Ez minden esetben matematika és mérlegelés dolga, még akkor is, ha a felelősségteljes ember többnyire a konzervatív utat járja. Csakhogy ez legyen mindig tudatos döntés, és a legkevésbé sem homályos, tudattalan kötelesség, melyet a társadalom rosszalló pillantási erőltetnek a tömeggel együtt bégető, együtt masírozó tucatemberre.

A nő lelép, ha pénzhez jut? Talán igen. De akkor annyit is ért az a románc. Ha férfiként a vagyonom az egyetlen, ami vonzóvá tesz, akkor tényleg nem fogok tudni megtartani egyetlen anyagilag független nőt sem. Akkor annyit is érek. Onnantól viszont hívjatok nyugodtan Sugar Daddynek! 

Mindig gondban vagyunk, amikor az asszonnyal közös mozizást tervezünk. Jómagam rendszerint valami tartalmasabbat néznék - irgalmatlan hosszú a bakancslistám és negyven évnél már aligha van több hátra -, míg ő a könnyedebb filmek közül válogatna. Ezért a legtöbbször végül marad a külön mozizás, vagy ha mégsem, úgy két órával később a jogos, de annál kegyetlenebb kérdés: "Mégis, ki ajánlotta ezt a szart???" Egészséges kompromisszumként legutóbb az Alfahímek című spanyol sorozat mellett döntöttünk, melynek epizódjait úgy röhögjük végig, hogy közben néminemű társadalomfilozófiai üzenetet is elraktározhatunk. Mindenki jól jár.

ALAPVETÉS

A sorozat főszereplői jóbarátok, mindazonáltal négy tökéletesen különböző fazon. Pedro és Raúl kifejezetten alfahím, Santiago inkább nőies karakter, Luis pedig minden tekintetben lúzer. Mindössze egyetlen hasonlóság köti össze őket, mégpedig a macsóság önpusztító eleme: képtelenek felvállalni gyengeségeiket. Pedro 18 év után elveszíti programigazgatói állását, de ezt annyira szégyelli, hogy még a bejárónőnek, sőt idős szüleinek sem meri elmondani. Inkább megveszi apjának a nyolcvanezer eurós álomhajót, csak véletlenül se derüljön ki, hogy anyagi problémákkal küzd... Raúl titkolja, hogy barátnője nyitott kapcsolatra vágyik, Santi pedig összevissza hazudozik minden randiján. Ha a sorozatnak az lenne az üzenete, illetve mi, férfinézők azt a tanulságot vonnánk le, hogy az erő belülről fakad, ezért felesleges a hülye színészkedés, titkolózás és hazudozás, úgy elégedetten hátra is dőlhetnénk: már megint egy kicsit jobbá váltunk, s általunk egy kicsit jobbá vált a világ is. A helyzet azonban nem feltétlenül ilyen egyszerű. Az inga ezúttal sem áll meg középen, a sorozat készítői nem elégszenek meg azzal a jövőképpel, hogy az egyébként tényleg elcseszett férfiakból, valami jobb, boldogabb, szerethetőbb váljon. A korszellemnek megfelelően túltolják a biciklit és eljátszanak a gondolattal, mi lenne, ha a feminista narratíva szerint egyenesen pincsikutyává züllenének. Mi több: erre még kurzus is létrejön, melyre hőseink önként beiratkoznak...

POLITIKAI KORREKTSÉG

A négy srác közül Santi az egyetlen, aki igazán vevő az új idők új tébolyára. A környezetében felbukkanó nők politikailag korrekt nyelvezetét erőltetve kezdi az őrületbe kergetni barátait. "A punci egy elég degradáló szó. Nem tudnál valami mást használni?" - kérdi Raúlt, amikor amaz a NŐ szinonimájaként alkalmazza. (Érdekes, én még egyetlen férfit sem láttam azon rinyálni, ha faszinak nevezték... ) "Nektek még nem tűnt fel, hogy a szóhasználatunk mögött is egyfajta hímsovinizmus áll?" - teszi fel a kérdést később, mikor másnaposan a tengerparton fekve elhangzik a következő megállapítás: "Picsa szar ötlet volt a strandolás." Majd újabb szigorú ítélet egy újabb ártatlan szófordulatért: "Nyelvi szexizmus és férfiközpontúság!" A bűnös mondat pedig: "Az kis csajoknak való." Érzékelhető módon csupa ártatlan nyelvi elem, s mind tiltólistára kerül, mind megkapja a férfisoviniszta bélyeget. Santit természetesen helyreteszik a cimborái (miközben kis híján kidobják a hajóból): a barátság nem arról szól, hogy egymás közt kínosan ügyelünk a minden igényt kielégítően szalonképes fogalmazásra. Érdemes mindenesetre eltűnődni azon, van-e valami az orwelli iskolában? Ha megváltoztatjuk a szavainkat, vajon ezzel párhuzamosan megváltoznak a gondolataink is? Ha jómagam - igen szabadszájú módon - egy véletlenszerűen kiválasztott nőről úgy kezdek beszélni, hogy alanyként a PUNCI szót használom, vajon azzal minden tiszteletem elszáll majd? Ha öt perccel később az érintettel találkozom, vajon a nő sejteni fogja, milyen szóval illettem? Vajon adom-e majd bármilyen jelét annak, hogy nem vagyok makulátlan úriember? Vagy fordítsuk meg a dolgot! Legyek egy muszlim hitben nevelkedett fickó, akinek szent meggyőződése, hogy a nők nem egyenrangúak a férfiakkal. Ha a felszínen elsajátítom a politikailag korrekt szóhasználatot, vajon ennyi elég is lesz, hogy rendet tegyen mélyen elcseszett elmémben? Aligha. Nyilvánvaló, hogy értelmetlen, felszínes, vallásos bohóckodásról van szó. Ennyi erővel foghatnánk eltartott kisujjal a teáscsészét is, pont ugyanannyit érne.

KÖVÉRSÉG

Santi Tinder-alkalmazását kamaszlánya kezeli, így randevúit is ő szervezi. Egy alkalommal a kívántnál teltebb nő várja a randihelyszínen. A férfi első ijedségében a mosdóba siet, ahonnan azonnal felhívja bajkeverő leányát. Amaz hosszú évek gyakorlatával bíró aktivistákat megszégyenítő módon mondja fel a feminista leckét: "Jaj, apa, ne legyél kövér-fóbiás! Nievesnek őszinte a szépsége. Küzdeni kell a szabványtestek diktatúrája ellen. A testi előítéletek ellen, amiket belénk neveltek." A néző a falat kaparja, annyira groteszk az egész. Nincs a jelenetben semmi, ami szarkazmusra utalna. Az apa-lánya kapcsolatban egyértelműen az utóbbi a domináns; mindig övé az elvi és erkölcsi igazság. És most kimondatnak vele egy olyan orbitális hülyeséget, amiről bárki megmondja, hogy vegytiszta ideológia, aki valaha foglalkozott pszichológiával, vagy evolúciós biológiával. Az, hogy kit és mit tartunk fizikailag vonzónak, a legmélyebb ösztönkésztetésünkből fakad. Semmi köze a belénk nevelt kulturális elemekhez. Túl a nyilvánvaló ideológiai hazugságon: számomra nagyon elgondolkodtató, hogy ez már a sokadik olyan mozi, amelyben kamaszlány szájába adják a dogmatikus-feminista szövegeket. Valami egészen brutális agymosás mehet a nyugati országok oktatásában, ha ez számukra - a nézőik számára - ennyire természetesnek hat.

GYERMEKVÁLLALÁS

Meglehetősen szemet szúró, hogy a történetben - a posztmodern korszellemnek megfelelően - a gyerek nem igazán jelent értéket, sokkal inkább kolonc az ember nyakán. Pedro és Raúl - a két igazi csődör - gyermektelen. Santi együtt él kamasz lányával, aki diktátorként irányítja életét. Luis és neje - az örökké frusztrált, boldogtalan házaspár - minden áldott este azon nyafognak, hogy gyerkőceik egyre később kerülnek ágyba. Az egyik ráadásul hiperaktív, akit gyógyszerezni kezdenek. Úgy tűnik, mintha az égvilágon semmi örömük nem származna abból, hogy szülőkké váltak. Az üzenet persze nem bántóan, nem szájbarágós módon kerül tálalásra, de nem lehet nem dekódolni: a gyerekvállalás márpedig nem jó biznisz...

NÉMI ELLENSÚLY

Mindenképp a sorozat készítői mellett szól, hogy adnak teret a másik oldalnak is. Az első évad egyik katartikus pillanata, amikor Pedro felszólal a toxikus maszkulinitás elleni kurzuson: "Luisszal harminc éve barátok vagyunk. Ez a férfi számomra az új férfiasság ikonja. Egy nőnek sem mondott semmi illetlent egész életében. Sőt az sem rémlik, hogy valaha bárkire ráhajtott volna. A fickó olyan béketűrő, hogy el sem hiszed. Rohadt jó apa, és minden egyes házimunkából kiveszi a részét. Senki sem nyúlhat hozzá a mosogatógépéhez, mert senki, de senki nem képes úgy belőni a terhelést, mint ő. A lényeg, hogy minden férfiaknak járó előjogról lemondott, nincsen egy gramm toxikus maszkulinitás sem a testében. A pasi imádnivaló. Az ideális férj. És ezt hogy hálálta meg a neje? Hogy félrekúrt a személyi edzőjével! Szóval, íme az én dilemmám: ez az új férfiasság biztos, hogy jó cucc? Vagy ezzel az egésszel csak baszogatni akartok??" Pedro annyira fellelkesül, hogy maga is kurzust indít a férfiasság visszaépítését célzandó. Már a beharangozó reklámfilmjében is minden benne van, ami lényeges: "Na ja. Minden férfi csődtömeg. Ránk fér az érzékenyítés. De mégis: mi kell a nőknek? Vajon mire vágynak a nők valójában? Mit akarnak, milyen pasi vigye őket az ágyba? Az érzékenyített, vagy a kockahasú félisten ebből a parfümreklámból, aki fejest ugrik egy szikláról és felmászik a nő csónakjába, miközben dudorodik a Dolce & Gabbana gatyája? Baszki, ha nem erre vágynának, nem gyártanának ilyen reklámokat minden kibaszott évben. Miért nem egy háztartásbeli apuka hirdeti a parfümöt, miközben tereget, vagy eteti a kölyköket? Hát mert az rohadtul nem izgat fel senkit! A munkamegosztás fair, de nem erotikus. Nem a szexizmusunkat építik le, hanem a férfiasságunkat! Az én kurzusomon visszaszerezheted!" Persze, persze, nincs ebben semmi új, a legtöbben másról sem beszélünk immár 15 éve. Sokkal érdekesebb, hogy a férfiasság visszaépítését célzó attitűdöt hová pozicionáljuk. Ha objektívek kívánunk maradni, úgy ezt egy középutas világlátásnak kell értékelnünk, távol az "asszonynak a konyhában a helye" szemlélettől, de nyilvánvalóan távol a woke-progressziótól is. Történelmi megközelítéssel azt mondhatjuk: ez a hozzáállás még pár évtizeddel ezelőtt is haladónak számított volna, csupán a posztmodern jelenben hat bűnösen konzervatívnak. A sorozat alkotóit dicséri, hogy Pedro kikezdhetetlen nézőpontja a történetben sikert arathat. Beszédes, hogy ezzel párhuzamosan influenszer barátnőjének, Danielának népszerűsége, követőszáma zuhanórepülésbe kezd. Ez a progresszív világ lényege: nem létezhet sokszínűség, nem lehetséges többféle álláspont. Ha az élettársad ragaszkodik a macsóságához, azzal téged biztosan lenulláz...

***

Még csak az első évadon vagyok túl, de már most hatalmas rajongója vagyok a sorozatnak. Talán elsősorban azért, mert spanyol. Ami azt illeti, imádok mindent, ami Spanyolországhoz kötődik. Szeretem a filmjeiket, a focijukat, a városaikat... a mediterrán éghajlatot és életmódot; ahogyan esznek, isznak, mulatnak... Madrid utcáin járva minden második nőbe bele tudnék zúgni. Egy skandináv mozit nézve - legyen szó svéd, norvég, dán, vagy finn alkotásról - rendszerint csak kapkodom a fejem, hogy ki ez a sok életidegen, őrült szereplő. Pedro, Raúl, Luis és Santi akár a cimboráim is lehetnének - teljesen hétköznapi fickók, teljesen hétköznapi problémákkal. A Netflix pedig dicséretet érdemel, mert az egyes karaktereken keresztül teret enged a progresszív és a konzervatív narratívának is, miközben maga a sorozat szemmel láthatóan megpróbál józan, független és középutas maradni. Abszolút példaértékű.

Bélát imádom. Belevaló, nagy dumás roma srác. Ahogy leül a pókerasztalhoz, rögtön felpezsdül a társaság és beindul az élet. A minap azonban nem érkezik különösebben vidáman: "Ezek a prostik is..." Arról panaszkodik, hogy az örömlányok egy része már a hirdetési oldalán közli: cigány származású vendéget nem fogad. Ránézek erre a jámbor, szeretni való, nagy darab fickóra, s elszorul a szívem. Szar lehet ezt átélni. Az érzéseim mindazonáltal meglehetősen vegyesek.

Kezdjük az alapoknál: a józan morál szerint mindenki azzal üzletel, akivel akar. Senki sem kényszeríthető semmire - a tisztességes világot pontosan ez különbözteti meg a tisztességtelentől. Egyetlen munkaadó sem köteles alkalmazni engem, de én sem vagyok köteles dolgozni sehol. Egyetlen kocsma sem köteles sörrel kiszolgálni, de én sem vagyok köteles fogyasztani sehol. Ez ilyen egyszerű: az önkéntesség velejárója a kirekesztés, a diszkrimináció. (Ez még akkor is igaz, ha a hatályos jogszabályok - felülírva a szabadság alapeszményét - nem így rendelkeznek.)

Folytassuk magával a szakmával: nyilvánvaló, hogy a prostitúció intimebb szolgáltatás csaknem minden egyébnél. Én még nem találkoztam olyan emberrel, aki tagadta volna egy örömlány jogát arra, hogy megválogassa, kit fogad magába. Ugyanakkor ha belegondolunk, filozofikusan mindössze két konzekvens álláspont létezik. Az egyik a szabadságpárti, amely szerint a szexmunkás és a kocsmáros is megválogathatja vendégeit és indoklás nélkül diszkriminálhat bárkit. A másik a woke-progresszív, melynek szellemében minden ember egyenlő (leszámítva az oroszokat), ezért egy prostituált sem utasíthat vissza senkit (talán csak egy oroszt). Az emberiség túlnyomó hányada mindezekkel szemben egy teljesen következetlen álláspontot képvisel: a diszkriminációhoz való jog csakis akkor illeti meg az egyént, ha a szolgáltatás tárgyaként a saját teste kerül terítékre. Mintha a magántulajdon szentségében már nem is hinnénk igazán. Úgy tűnik, Marx komolyan beette magát a legtöbbek fejébe...

Érdemes egy percig elmerengni a kérdés lélektani oldalán is. Minél szűkebb a kirekesztettek csoportja, annál fájóbb. Ha egy házibulira az osztály minden tagját meghívják, kivéve a lófejű Pistikét, az meglehetősen kínos lehet az érintett számára. Ám ha a lófejű Pistike pár év múlva megnyeri a lottó ötöst, és a luxusjachtjával Földközi-tengeri körutazásra indul, amelyre csupán három szőke bombázót visz magával - negatívan diszkriminálva több mint nyolcmilliárd földlakót -, azért aligha szólhat bárki. A faji alapú diszkrimináció elsősorban ezért bántó: mert egy kisebbséget érint. Ráadásul nem klubtagság, teljesítmény, kvalitás szerint válogat, hanem származás, bőrszín alapján. Kétségkívül nekem is piszok rosszul esne, ha velem történne.

Az sem lényegtelen szempont, hogy az ügyfélkörüket ily módon megszűrő prostituáltak miért teszik ezt. A legtöbben a cigány származású kuncsaftok erőszakosságával magyarázzák a dolgot. Az talán még belefér, hogy az ember lánya olyannal szexel, akit nem tart vonzónak. De az már egészen biztosan nem, hogy olyannal, akitől félnie kell. A képet továbbárnyalja, hogy ez alól a roma örömlányok sem kivételek; sokan közülük ugyanígy válogatnak. Náluk - az előbbi mellett - megjelenhet egy újabb szempont: sokan ismerik egymást, szegről-végről akár rokonságban is állhatnak. Rém kínos helyzet, ha a kis Vanessza - akiről az egész család úgy tudja, hogy a Tesco-ban pénztáros - a régen látott unokabátyjának nyit ajtót...

Társadalomfilozófiai tekintetben a téma legérdekesebb fejezete az áldozatiság kérdése. Itt ugyanis két klasszikus áldozati csoport találkozik: romák és prostituáltak. A progresszív baloldali most melyiket szeresse? Melyiknek adjon igazat? Az örömlányok olyan szinten védett kasztot jelentenek a posztmodern világban, hogy a svéd modell szerint tevékenységükért nem is szankcionálhatók, miközben kuncsaftjaik akár letöltendő börtönbüntetést is kaphatnak... Ezt az erkölcsi nonszenszt vették át és iktatták törvénybe később Norvégiában, Izlandon, majd Franciaországban is. Mintha a drogdílert futni hagynánk, csak a vevőket zárnánk dutyiba. Érdekes világ, ám a nyugati, progresszív morálon már aligha fogunk meglepődni. De azt sem kell külön ecsetelni, hogy a fehértől eltérő bőrszín a posztmodern kor adu ásza; egy feketének, egy pakisztáninak, vagy egy cigány származásúnak - a mainstream ideológia szerint - mindig elsőbbsége lesz egy fehérrel szemben. Akkor hát mi is a woke-progresszió válasza a prostituáltak által folytatott, bőrszín-alapú diszkriminációra?

Akárhogy is: a legfontosabb az volna, hogy rendet tegyünk a fejünkben a kirekesztés jelensége kapcsán. Mindannyian érezzük, hogy nem pozitív mozzanatról van szó, ahogyan a pénzbírságért, vagy épp a börtönért sem lelkendezünk. Érdekes módon az utóbbiakat senki sem kívánja megszüntetni, míg az előbbit tűzzel-vassal irtaná a korszellem. Pedig ennél szelídebb büntetési forma nem létezik. Ha Mohamed képtelen beilleszkedni a nyugati társadalomba; nem tanulja meg az adott nyelvet, nem talál munkát magának (tán nem is keres), állandó segélyre szorul és erőszakos bűncselekményeket követ el, úgy nem csodálkozhat azon, ha kiutasítják az országból. A progresszívek szerint ez embertelenség, ugyanakkor az én értékrendem szerint az lenne az embertelenség (a többségi, békés társadalommal szemben), ha nem ez történne. A kirekesztés a büntetés azon formája, amelyet minden józan közösség alkalmaz az antiszociális egyénekkel szemben - immáron évezredek óta. A politika színterén a kirekesztés azt jelenti: egyszerűen nem szavazunk az illetőre. Ez a demokratikus megoldás, szemben azzal, hogy leadunk öt pisztolylövést, csak mert nem tetszik nekünk, amit a másik képvisel... Ébredjünk már fel: nem érdemes megkérdőjelezni senki jogát a diszkriminációra - sem a prostituáltakét, sem másokét.

Szerintem komoly hibát követ el a Fidesz. A politikai marketing, a propaganda ugyanis csakis akkor lehet ütős, ha a választópolgár elhiszi, hogy van benne igazság. Hogy Karácsony mögött Gyurcsány áll - ezzel senki sem vitatkozik. Hogy MZP is a dollárbaloldal része - a napnál is világosabb. Hogy Brüsszel egy ócska sóhivatal - ez is messziről látszik. Viszont Magyar Pétert baloldali politikusnak beállítani, és a többi szánalmas ellenzéki bohóccal egy platformra helyezni - ezt nem érzem sem reálisnak, sem kommunikációs tekintetben hatásosnak. 2024 májusának elején halvány fogalmam sincs, mit ér el a Tisza Párt a közelgő EP-választáson. (Már csak azért sem, mert minden közvélemény-kutató mást és mást mér.) Azt pláne nem tudom, hogy mivé fejlődik mozgalma 2026-ig, s hogy mely politikai erőkkel kíván majd együttműködni. Sejtésem sincs, ki áll mögötte, ki szervezi, ki finanszírozza megmozdulásait, nagygyűléseit. Egyben azonban biztos vagyok: más, mint az eddigi messiás-jelöltek.

Magyar Pétert négy dolog különbözteti meg az ellenzék eddigi, tiszavirág-életű reményhozóitól. Az első és legfontosabb: a választópolgárokra tett hatása, mozgósító ereje. Egészen bizonyos, hogy jó pillanatban lépett színre, mert a semmiből jött, s most tömegek figyelmét élvezi. A Rhema Konferenciaközpontba szervezett vitaestre például már annak meghirdetésekor, egy hónapja elfogytak a 3.900 forintba kerülő jegyek, miközben a terem ezer főt is képes befogadni. A második különbség, hogy Magyar Péter kifejezetten intelligens. Ilyen figurát az ellenzéki oldalon az elmúlt 14 esztendő során nemigen láttunk, így most fáklyaként világít az eddigi ostoba jelöltek között. Szónokként a színpadon állva kissé színtelennek és gépiesnek hatott, de a pódiumbeszélgetés abszolút az ő terepe; ügyesen, felkészülten, talpraesetten kommunikál. Képes hozzászólni olyan társadalomfilozófiai, morált érintő, avagy külpolitikai kérdésekhez, melyek kapcsán a momentumos, DK-s, jobbikos politikusoknak lövésük sincsen. Még némi humora is van - ha egy kicsit dolgoznak rajta, akár karizmatikus vezető is válhat belőle. A harmadik, igen feltűnő eltérés, hogy ezúttal elsősorban az ellenzéki pártok vannak beszarva; Dobrevék különösen tartanak attól, hogy ők lesznek a legnagyobb vesztesei Magyar Péter színre lépésének. És végül a negyedik: az eddigi messiás-jelöltek mind kínos merevséggel adták elő a mainstream brüsszeli narratívát, függetlenül attól, hogy mit gondol a magyar választópolgár. Ezúttal gyökeresen más a helyzet. Egy Orbán 2.0 született, aki szinte egy az egyben a miniszterelnök gondolatait és programját képviseli - számomra ez az, ami igazán lényeges.

BRÜSSZEL

"Rengeteg olyan példát lehetne mondani a tagállamokban, amelyek nagyon durva jogállamisági sérelmet okoznak." Magyar Péter beszél Hollandiáról, ahol megszüntették a népszavazás intézményét, mert kétszer is olyan eredmény jött ki, amely nem tetszett a regnáló hatalomnak; Spanyolországról, ahol egyeseket politikai alapon zárnak börtönbe; Szlovákiáról, ahol brutális a korrupció, illetve azokról az országokról, ahol még alkotmánybíróság sincs. Tökéletesen ugyanazt vallja, mint a Fidesz, vagy mint jómagam: a jogállamiság kérdését nem kéne politikai furkósbotként használni, különösen úgy, hogy nyilvánvaló a kettős mérce: közel sem mindenkinek mernek nekimenni. "Én nem akarom ezt a garnitúrát védeni, csak azt mondom, hogy nem ez az Európai Uniónak a szerepe. És ahelyett, hogy a versenyképességével törődne (...), saját magát folyamatosan lábon lövi és mondvacsinált problémákkal foglalkozik. Ezért nem érdekel nagyjából senkit az Európai Unió."

SZUVERENITÁS

"Mi van akkor, ha az, aki ad kalácsot, az nem ad tanácsot? Tehát: gurulnak a dollárok, de nem tartozik a dollárokhoz semmilyen elvárás, semmilyen utasítás." Puzsér a magyar politikai ellenzék külföldi finanszírozására próbál elvi, ám igen gyermeteg javaslatot tenni, de Magyar Péter pontosan úgy válaszol, ahogyan erre kell: "Szerintem nem vagy annyira naiv, hogy bárki egy dollárt is ad bárhol a világon a két szép szemedért, hogy legyél nagy demokrata. Én nem hiszek az ilyenekben. Én nem hiszek az amerikai filantrópokban. Nem jöhet Magyarországra pártfinanszírozásra pénz." Bevallom: a beszélgetés ezen szakaszában kicsit megsajnáltam Puzsért, aki csaknem három órán át szerelmesen csüggött Magyar Péter minden szaván, és olyan elégedett egyetértéssel bólogatott mindvégig, hogy ilyet tőle az elmúlt húsz évben még sosem láttam. Korábban, amikor az EU jövőjéről volt szó, már kapott egy visszautasítást: az új messiás - vele szemben - nem hisz az Európai Egyesült Államokban, hanem pont ugyanúgy, mint Orbán, vagy mint e sorok gépelője a független nemzetek gazdasági együttműködését élteti. És most még a guruló dollárokra is nemet mond...

HÁBORÚ, MIGRÁCIÓ

"Robi, legalább magadat ne ringasd ebbe az álomképbe! Miért rosszabb Oroszország, mint Kinshasában, ahol nincs áram, és ahol a belgák és a franciák fegyvereket adnak el, és folyamatosan háborús bűncselekmények történnek? Miért?" Magyar Péter nyíltan beszél a nyugati országok mérhetetlen képmutatásáról, gyarmati politikájukról, kegyetlenkedéseikről. Leszögezi azt is, hogy az orosz-ukrán konfliktus kapcsán a béke pártján áll és ellenzi a korlátlan migrációt. Minden mondata, amit a külpolitika terén megfogalmaz, abszolút megállja a helyét, nyoma sincs bennük annak a szervilis seggnyalásnak, amit Donáth Annától Márki-Zay Péterig minden ellenzéki figuránál megfigyelhettünk.

SZÁNDÉKOS FÉLREÉRTÉS

A beszélgetés vége felé Puzsér bedob egy érdekes témát: a politikai kommunikáció legaljasabb húzását, az ellenfél szavainak kiforgatását. Az iskolapélda természetesen Kövér László abszolút ártalmatlan "köteles beszéde", melyre Gyurcsány épített tökéletesen alaptalan és hazug kampányt, majd ezzel büszkén el is dicsekedett később. Puzsér kérdése - mely szerint Magyar Péter él-e hasonló eszközökkel - természetesen költői, annál izgalmasabbak a közelmúltból felhozott példái. Az első: MZP Partizán-interjúja, ahol a következőket mondta: "Magyarország a NATO tagjaként minden módon, amit a NATO eldönt, a szövetség keretein belül minden segítséget és támogatást megadhat Ukrajnának. (...) Ha a NATO úgy dönt, akár katonait is." Ez egy nagyon lényeges kérdés, már csak aktualitása miatt is. Puzsér természetesen brutális tévedésben van: itt szó sincs szándékos félreértésről. Csakis annyi a kérdés, hogy a magyar kormány szervilisen részt vesz-e a NATO minden akciójában, avagy képes-e nemet mondani, ha az érdekei úgy kívánják. (Védelmi szövetségről van szó, szerződéses kötelezettségünk kizárólag akkor áll fenn, ha a szövetség egy tagját megtámadják. Ilyen fel sem merült, ahogy a beszélgetés során sem.) Magyar Péternek ez egy kiváló lehetőség lett volna, hogy kifejtse álláspontját, azonban diplomatikusan csendben maradt - nyilván nem akar balos szavazókat veszíteni. A második példa ugyancsak MZP-hez kötődik, ezúttal ő ültette körhintába Pálffy Istvánt egy televíziós interjú során. Itt Puzsérnak és Pálffynak tökéletesen igaza van: a pedofil hajlam egy átok, egy nehéz kereszt, de ha nem jár tettlegességgel, úgy nincs miről beszélni. Magyar Péter ebbe sem megy bele mélyen - a téma sikamlós, a nyílt állásfoglalás szavazatokat aligha hoz, inkább csak vihet...

***

Jómagam számos kérdés kapcsán pontosan ugyanúgy látom a világot, ahogyan Magyar Péter. Én is liberálisnak tartom magam. Lényegesnek tartom az öngondoskodó attitűdöt. Támogatom az egykulcsos adózást. Hiszek abban, hogy mind az oktatás, mind az egészségügy terén számos előrelépés lehetséges akár újabb milliárdok nélkül, puszta odafigyeléssel, szervezéssel, szemléletváltással. Mindezekkel együtt sem tudok bízni egy olyan emberben, aki megfélemlíti a feleségét; rögzíti és felhasználja magánbeszélgetéseiket; illetve minden gátlás nélkül szembefordul a saját politikai közösségével, csak mert személyes ambíciói ott nem kaptak elegendő teret. Ha Rákosinak, Kádárnak vagy Gyurcsánynak lenne a kihívója, némi fintorgással tudnék rá szavazni. Orbánnal szemben azonban kizárt.

Mindannyian tisztában vagyunk a hétköznapi hit óriási jelentőségével. "Higgy magadban! Higgy a munkádban, a teljesítményedben! Légy kitartó, elszánt, megingathatatlan!" Ez mind oké, ha e világi célokról beszélünk. De mi a helyzet a vallásos hittel? Ki profitál abból, ha transzcendens dolgokban hiszünk?

Érteni vélem a jézusi tanítást a szeretetről: semmi sem fontosabb annál, mint hogy ne okozzunk felesleges fájdalmat senkinek. Érteni vélem az ószövetségi törvényeket: valaha mindnek volt valami praktikus haszna. Érteni vélem azt is, hogy az intézményesült kereszténység a bűnre és a bűnbánatra helyezte a hangsúlyt: nincs annál hatékonyabb módja a lelkeken való uralkodásnak, mint amikor mindenki lehajtott fejjel jár. A vallásos hit jelentőségét azonban nem igazán értem. Szeretni, felfogni az erkölcsi parancsolatokat, szabálykövető módon létezni - ez mind simán megy mindenfajta transzcendens fantáziajáték nélkül is. A vallások többsége mégis kulcsfontosságúnak ítéli a hit meglétét. A magam részéről megpróbálok mindenesetre néhány lehetséges magyarázatot összeszedni, miért is oly lényeges ez.

HITELESSÉG

Minden vallás alapvető célja, hogy híveit valamiféle cselekvésre, magatartásra rávegye. Ebbe beletartozhat a rituálék sokszínűsége, az adott felekezet erkölcsi kódexének betartása, az adakozás, a térítés, a közösség szolgálata, bármi. A nyáj persze számos módon motiválható. Lehet arra hivatkozni, hogy a törvények betartása egybevág az egyén testi-lelki szükségleteivel, csakhogy ez esetben szimpla életmód-tanácsadásról, esetleg pszichoterápiáról beszélünk, nem pedig vallásról. Ha viszont nem az egyén evidens érdeke kerül a fókuszba, hanem az egyház fogalmaz meg kötelező elvárásokat, úgy azoknak muszáj valamiféle hiteles hátteret adni. Amikor Mózes lejött a hegyről a kőtáblákkal, nem mondhatta, hogy az azokra vésett parancsolatok a saját fejéből pattantak ki, mert így üres, öncélú tekintélyelvűséget hirdetett volna. Ha viszont Jahve akaratát közvetíti, az mindjárt más, annak azért van súlya - már ha elég hiszékeny a befogadó közeg. Az egyes felekezetek szemszögéből tekintve ez lehet az alapja annak, hogy a hitet oly magas polcra helyezik.

FANATIZMUS

Továbbra is az adott vallás aspektusainál maradva: ha bárkit fanatikus tettekre kívánunk rávenni, az biztosan nem fog menni fanatikus hit nélkül. Az elvakult hit keserű gyümölcse szélsőséges esetben a terrorizmus - az ideológiai hátteret adhatja az iszlám, a nácizmus, vagy épp a kommunizmus is; a vallásos megszállottsághoz még istenség sem kell feltétlenül. A kereszténység elmúlt kétezer esztendeje sem a jézusi szeretet töretlen, jámbor hirdetéséről szólt; a terror itt is felütötte a fejét. Akár a vallásháborúkra, akár az inkvizíció intézményére, akár a britek által terrorszervezetnek minősített IRA működésére emlékezünk, ezek mind a katolicizmushoz köthetők. Persze Luther és Kálvin sem a szelídségükről voltak híresek. "Az értelmet át kell verni, meg kell vakítani, és el kell pusztítani. A hitnek lábbal kell taposnia minden értelmet, érzéket és megértést, és bármit is lát, figyelmen kívül kell hagyni és... semmit sem ismerni, csak az Úr szavát." Ezek Luther mondatai - aligha lehetne találóbban megfogalmazni a fanatizmus lényegét. Most képzeljük el mindezek ellenpólusát: az ezredforduló kényelmes jólétben élő nyugati polgárát, aki vendéglőbe, színházba, koncertre, focimeccsre jár. Vajon kíván-e az ilyen háborúzni? Rá lehet-e venni őrült, fanatikus tettekre? Le lehet-e nyomni a torkán bármiféle vakhitet? Aligha. A jómódú, kiegyensúlyozott embertől távol áll a vallásos megszállottság - a káoszteremtők ezt pontosan tudják.

VILÁGÍTÓTORONY

Érdemes az egyén szemszögéből is felmérni a vallásos hit dolgát. A legtöbb érintett úgy nyilatkozik: szükséges számára egy külső irányjelző, egy amolyan világítótorony, amely mutatja, merre érdemes hajózni. Ez annak az embernek az attitűdje, aki a Sínai-hegy lábánál várja a visszatérő Mózest, és örül a kőtábláknak. Örül annak, hogy megmondják: miként kell élnie. Számomra ez borzasztó fura és idegen. Az életünket ezerféle módon berendezhetjük, ám az bizonyos, hogy az útjelzőinket három különböző kosárból fogjuk válogatni. Lesznek olyanok, amelyeket a személyes ízlésünk formál. Hogy megyünk-e misére vasárnap; hogy gyújtunk-e lámpát sabbat idején; hogy kívánunk-e naponta ötször imádkozni; vagy épp hogy használunk-e füstölőket az otthonunkban. A második kosár a tudományé: mondjon bárki bármit, sosem fogunk megpróbálni csokidiétával fogyni, vagy birkavesével földrengést megelőzni. Az emberiség sok ezer év alatt felhalmozott tudományos megfigyelése épp elég ahhoz, hogy ezek ismeretében egészséges, hatékony és kielégítő életmódot folytassunk. A harmadik pillér a morál: ne bántsunk másokat! Ez egy rendkívül szimpla, minden ember szívébe írt, génjeibe kódolt instrukció. Kész is vagyunk, és azt látjuk: a vallásos hitnek semmiféle valós funkciója nem maradt a hétköznapi iránymutatás terén. 

János evangéliuma szerint Tamás épp nem volt a többi tanítvánnyal, amikor a halálból visszatért Megváltó első ízben megjelent számukra. Amikor utólag beszámoltak neki a kopogtatás nélkül érkező, váratlan vendégről, Tamás teljesen adekvát módon reagált: "Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem." Szerencséje volt, mert Jézus egy bő héttel később ismét megjelent körükben, s valójában semmiféle kifogást sem támasztott a tapasztalással szemben: "Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba!" Az engedékenységet mindenesetre némi szemrehányás is követi: "Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek." Számomra kissé lehangoló, hogy János olyan mondatokat ad Jézus szájába, amelyek visszatérést jelentenek az ószövetségi szellemhez, vagyis a vakhit itt is értékesebbnek ítéltetik a bizonyosságnál. Tamáson rajta is ragad a hitetlen jelző, s bár az egyház szentként tartja számon, e tettét a templomi szószékről nem sűrűn dicsérik. Pedig Tamás helyesen járt el: ahol van mód a tudományos megtapasztalásra, ott aligha érdemes a vallásos hit gyengécske fényű világítótornyára hagyatkozni.

GONDVISELÉS

Ez az az elem, amelynek az egyén szempontjából lehet valódi értelme, létjogosultsága. Száguldozunk egy rideg kődarabon a táguló világegyetemben, kiszolgáltatva természeti katasztrófáknak, járványoknak és a saját ostobaságainknak. Halvány fogalmunk sincs, mit hoz a holnap, meddig tart a földi létünk, s hogy van-e bármi azon túl. Egy ilyen végtelenül bizonytalan világban sokaknak jólesik a tudat, hogy nem vagyunk magunkra hagyva; a Teremtő rajtunk tartja óvó tekintetét. Vigaszt jelent a feltámadás ígérete is. Ahogy múlik az idő, egyre sűrűbben járunk temetésekre - akármilyen gyermeteg ábránd is, hogy eltávozott szeretteinkkel a túlvilágon újra találkozunk, más reményünk erre aligha akad. Az isteni gondviselésben való hit ártatlan és ártalmatlan dolog, jóllehet merev dogmarendszerrel bíró, intézményesült vallás ehhez a legkevésbé sem szükséges.

ISTENI SZEMMEL

Ha a hívőt és hitetlent kívánjuk költői módon szembeállítani, sokan a Golgotához, egész pontosan a Megváltóval együtt megfeszített két latorhoz térünk vissza. Pilinszky így ír: "Ismerem Jézus éjszakáit, és a bal lator istentelen magányát." Mit is mond a szóban forgó gonosztevő? "Nem te vagy a Krisztus? Szabadítsd meg hát magad és minket is!" Ez közel sem ugyanaz a hang, mint a csúfolódó bámészkodóké. Ebbe bele lehet látni a hitet. No nem a vallásos jellegűt, hanem a hétköznapit, a túlélésre játszót, azét, aki nem adja fel, amíg le nem fújták a meccset. Ez volna hát az istentelen magány? Hiszen ezt mindannyian ismerjük... A jobb lator rászól: "Nem félsz az Istentől? Hisz te is ugyanazt a büntetést szenveded. Mi tetteink méltó jutalmát kapjuk. De ő nem csinált semmi rosszat." Látszik, hogy képben van; korrekt a helyzetértékelése és a hozzáállása is. Azután Jézushoz fordul: "Emlékezzél meg rólam országodban!" Úgy tűnik, ennyi elég is. Pár jó szó és egy csipetnyi hit, s már kész is vagyunk: "Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban." - így hangzik a krisztusi ígéret. Vajon mi a jobb lator kiemelkedő, jutalmat érdemlő erénye? A bűnbánat? A tisztességes bánásmód? Ezek minden ép lelkű embert jellemeznek, s alapvető kellékei a földi létezésnek. A túlvilágban való hit? Csakhogy az nem érdem. Ez vagy van, vagy nincs - aligha rajtunk múlik. Tudással, tanulással, gyakorlással nem igazán fejleszthető a hiszékenység. Sőt.

Ha létezik bármiféle mindenható istenség, az ő szemével nézve nem oszt, nem szoroz, hogy hányan hisznek benne; hatalmát, teremtő erejét, tökéletességét ez a legkevésbé sem befolyásolja. Ha létezik bármiféle istenség, amely az utolsó ítéletkor arra teszi a hangsúlyt, hogy az érintett hisz-e benne, úgy az egy gőgös, felfuvalkodott hólyag volna, nem pedig jóságos mennyei atya.

***

Továbbra sem látom át, mit nyújt a világ számára a vallásos hit. Jézus rendes fickó és okos dolgokat tanít - ezt nem nehéz belátni, ám útravalóinak zöme a földi létezésben jelent segítséget. A gerincünk belül épül, az iránytűnket a szívünkben hordjuk - a transzcendencia ehhez nem sokat ad hozzá. Jó érzés hinni, hogy valahol vigyáznak ránk, ám jómagam sosem venném a bátorságot, hogy ezt az erőt Odinnak, Jáhvénak, vagy Ozirisznek kereszteljem, s kisded fantáziavilágomat tévedhetetlen vallássá dagasszam. Ha Isten létezik is, nem szól, nem jelez, nem mutatja meg magát. Vagy legalábbis nem sűrűn és közel sem mindenkinek.

Régóta a bakancslistámon szerepelt. Most végre volt rá időm, s végigolvastam. Mikor máskor, mint 2024-ben? A náci ideológia alapműve, a Mein Kampf éppen száz éve született.

Kezdjük azzal, ami nyilvánvaló: Adolf Hitler egy elmebeteg pszichopata, s ez könyvéből is világosan kiderül. Elég, ha csupán öt legjelentősebb téveszméjét megemlítjük:

• AZ ERŐSZAK IMÁDATA - "Remegő kézzel bontottam fel az értesítést, és olvastam kérésem teljesítését azzal a felhívással, hogy egyik bajor ezrednél jelentkezzem. Egész lényemet öröm és hála töltötte el. Pár nap múlva már magamra öltöttem egyenruhámat, hogy azután csak hat év múlva vessem le ismét. Mint valamennyi német számára, úgy az én számomra is megkezdődött földi létem legfeledhetetlenebb és legnagyszerűbb korszaka." Az első világháborúhoz való viszonyulása mindent elárul alapattitűdjéről. Nem csak az szembetűnő, hogy betegesen vonzódik a vérontáshoz, de az is, hogy a teljes nemzetét ugyanilyen fanatikusnak látja. Mélyen megveti a pacifizmust; a területszerző, hódító háborúról úgy beszél, mintha a világ legtermészetesebb és legerkölcsösebb tette volna. "A világ békés gazdasági meghódítása a legnagyobb tévedés, amelyet valaha is állampolitika vezérlő gondolatává tettek." Ő már nem tapasztalhatta meg, de a 2. világháború utáni NSZK alaposan rácáfolt tézisére.
• ANTISZEMITIZMUS - Hitler szerint a világ minden problémájáért a zsidók a felelősek, ráadásul a származás mindent meghatároz: aki zsidónak született, az ebből fakadóan nem is lehet értékes tagja az emberi társadalomnak.
• FAJVÉDELEM - "A földi élőlények faji tisztaságának kérdésében általában már maga a természet végez bizonyos javításokat. A kevertvérűeket nemigen szereti. Különösen az ily kereszteződések ivadékai szenvednek keservesen. Hiányzik belőlük nemcsak a keresztezés eredetileg legfőbb alkatelemének a jelentősége, hanem a hiányos véregység következtében hiányzik általában az élethez szükséges akaraterő és elhatározóképesség." Színtiszta ökörség az egész; tipikus esete annak, amikor az ideológia magához hajlítja a valóságot. "A népi állam kötelessége elsősorban a házasság intézményét az állandó fajgyalázástól mentesíteni, szentesíteni rendeltetését, hogy az Úr hasonmásait, ne pedig az ember és a majom közötti torzszülötteket hozza a világra." Megmosolyogtató.
• AZ ÖNFELÁLDOZÁS ISTENÍTÉSE - "Ha most azt kérdezi valaki, hogy melyek az államalkotó és fenntartó erők a valóságban, úgy azokat egyetlen meghatározásba foglalhatjuk össze: az egyed áldozatképessége és áldozatkészsége a közért. Tény, hogy az ember sohasem áldozza fel magát gazdasági célokért, vagyis nem hal meg üzletekért, hanem csak ideális célokért." Minden kollektivista gondolkodó örök téveszméje, hogy léteznek olyan ideológiai célok, amelyekért érdemes feláldoznunk magunkat, pláne másokat.
• TŐKEPIAC-ELLENESSÉG - "A tiszta tőke, mint a teremtő munka végső eredménye és a maga létét kizárólag a spekulációnak köszönhető tőke közötti különbséget annak idején nem láttam a maga kívánatos világosságában." Hitler is eljut oda, ahová a kommunisták és a jelenkor zöldjei: gyűlöli a tőzsdét, a kamatot, a tőkejövedelmet. Számára e téren jelentős többletmotivációt jelent, hogy a bankszektorban is a zsidó származásúak túlsúlyát látja. A Führer szerint a tőkének fő (vagy inkább egyetlen) célja, hogy az államot szolgálja. Ez persze fából vaskarika, ahogyan az sem lehetséges, hogy megkülönböztessünk szerethető és gyűlöletes tőkét. A termelés és a spekuláció is része a modern gazdaságnak; egyik nélkül sem létezhetünk.

Ennyit az őrületről. Ha azonban lehámozzuk a műről Hitler torz személyiségét, illetve az ebből fakadó narratívát és megoldási javaslatokat, muszáj látni, hogy számos korabeli problémát nagyon is tisztán érzékelt. Mi több: egyes mondatai úgy csengenek, mintha azokat a múlt héten írta volna.

BALOLDALI POLITIKA

Hitler így ír a szociáldemokraták által irányított szakszervezeti mozgalomról: "A munkásság jogos igényeinek kielégítése érdekében végzendő tevékenysége mindinkább háttérbe szorult, míg végül a szociáldemokrata politika céltudatossága már egyáltalán nem látta szükségesnek a tömeg nagy szociális, gazdasági és kulturális nyomorának kiküszöbölését. Rájött arra, hogy a tömeg kívánságainak kielégítése megfosztja a munkásság akarat nélküli rohamcsapatainak segítségétől." Száz esztendő elteltével ugyanezt látjuk. A nevükben baloldali pártok magasról tesznek a kisember problémáira, hiszen tudják: az általános jólét nem nekik kedvez; a növekvő életminőség kiüresíti a baloldali eszmét. Manapság az új, mondvacsinált áldozati csoportok adnak látszólagos létjogosultságot a neomarxista erőknek. Schiffer András ezt nevezi kaviárbaloldalnak - politikájuk épp olyan öncélú, mint a két világháború közti Németországban volt. "Ismét tanulni kezdtem és csak most jutottam el igazán a zsidó Karl Marx élete tartalmának és akaratának igazi megismeréséhez. A tőke című művét csak most értettem meg, akárcsak a szociáldemokráciának a nemzeti gazdaság elleni harcát, amely valóban csak a nemzetközi pénz és tőzsde számára készíti elő az utat." A 21. századi balos szavazó e mondatokat olvasva felsikít: konteó! Azonban ha megnézzük, hogy az internacionalista munkásmozgalom mennyit tett az általa képviseltekért; ha elgondolkodunk a BALLIBERÁLIS jelző kialakulásán, amely nyilvánvaló paradoxon; ha felidézzük, hogy a liberális pártok milyen játszi könnyedséggel lépnek koalícióra a szocialistákkal bárhol a világon (idehaza SZDSZ- MSZP), miközben elvi programjaik tűz és víz; ha számításba vesszük, hogy a jelenkor neomarxista-progresszív irányzatának legelszántabb terjesztői épp a multinacionális nagyvállalatok, úgy muszáj arra gondolni, hogy volt valami a Führer meglátásában. Hitler hamar rájött, hogy a tömegek támogatása nélkül lehetetlen hatalomra jutni (az általam képviselt libertárius gondolat például sohasem lesz többségben). Ezért hirdetett maga is baloldali programot, csakhogy ő már nacionalista csomagolást használt. Az egész mozgalmát a marxizmus ellenében hozta létre, ám csupán a nemzetközi jellegétől fosztotta meg azt, szinte minden mást átörökített. Intő jel ez a jelenkorra nézve: minél erőszakosabbá válik a globalista baloldal, annál közelebb kerülünk ahhoz, hogy Hitler szelleme újra megjelenjen köztünk. (Talán már a Putyin-jelenség is ennek köszönheti létét.) 

NEMZETTUDAT

A Mein Kampf arról számol be, hogy a baloldali propaganda már száz évvel ezelőtt is elképesztő intenzitással és hatékonysággal mosta a tudatlan tömegek agyát. "Ami rejtély maradt számomra, az a határtalan gyűlölet volt, amellyel saját népükkel szemben viseltettek és amellyel saját fajtájukra törtek, ócsárolták nagyságát, beszennyezték történelmét és sárba tiporták nagy embereiket. Ez, a saját otthon, a fajta és a haza ellen folytatott harc éppen olyan együgyű, mint érthetetlen, sőt természetellenes volt." Bizonyára naiv vagyok, de engem kissé meglepett, hogy a nemzetek felszámolására való törekvés ilyen régi időkre nyúlik vissza. Bevallom: már azt sem értem, mi a baj azzal, ha az ember büszke a származására. Attól, hogy valaki szereti a hazáját, még nem válik erőszakossá, terroristává, nemkívánatos elemmé. Egy büszke német, egy büszke francia, vagy épp egy büszke magyar egyszersmind büszke európai is. Ezek nem egymás ellen ható, hanem egymást erősítő erők. "A nemzetközi német szocialistát a külföld szolidáris módon kifoszthatja, ő azt testvéri egyetértéssel nyugtázza, és nem gondol a megtorlásra, vagy legalábbis a tiltakozásra, mert hiszen ő - német." Mintha Olaf Scholz világáról olvasnék... Azt persze tudjuk, hogy a németek minden utasítást 100%-os precizitással végrehajtanak - fakadjon az náci, kommunista, vagy épp szivárványos ideológiából -, ám az előttem eleddig ismeretlen volt, hogy a nemzeti önfeladás is parancsszóra ment már száz esztendeje is. Valamiért azt gondoltam, hogy az csak a legutóbbi idők mérgező gyümölcse, de mindenképp a második világháború utáni időkhöz kötődik. Tankönyvbe illő az a fekete-fehér gondolkodásmód, amely kirajzolódik a szemünk előtt. Az egyik térfélen ott áll Hitler, aki átkozza a pacifizmust és a nemzet minden bajáért a békeszeretetet teszi felelőssé; míg a másik oldalon az internacionalista baloldal, amely azt hazudja, hogy a nemzeti elkötelezettségből törvényszerűen erőszak fakad. Miközben mindkettő orbitális hülyeség: az asszertív attitűd pontosan kijelöli azt a határozott, magabiztos, büszke és önérvényesítő fellépést, amely mellőz mindennemű agressziót. Úgy tűnik, ez a fajta kiegyensúlyozott középutasság német fejjel felfoghatatlan. Talán ideológiai téren nem nekik kéne vezetniük Európát.

A POLITIKA ESZKÖZTÁRA

Hitler felismeri azt, amit a politikai jobboldalnak újra és újra fel kell ismernie: muszáj felvenni a versenyt a nemzetközi baloldallal a politika eszköztárának teljes palettáján:

• PROPAGANDA - "Minden propagandának népszerűnek kell lennie és szellemi színvonalát a felvilágosítandók legkevésbé képzett rétegének befogadóképességéhez kell szabni." És ha azt hinnénk, hogy a politikai marketing mindentudója Goebbels, úgy tisztázni érdemes: ő is csupán tanítvány: "A tömeg befogadóképessége nagyon korlátolt, értelme kicsiny és éppen ezért nagyon feledékeny. Ezekből a tényekből kifolyólag tehát minden hathatós propaganda csak néhány pontra kell, hogy szorítkozzék. Ezt a néhány pontot és néhány tételt addig kell vezérszavakban ismételni, amíg az utolsó is megérti ebből a szóból azt, amit akarunk."
• SAJTÓ - "Az újságok egy része arra való volt, hogy fedezze a többit. Amíg a marxista újságok a legaljasabb módon üzentek hadat mindennek, ami az emberiségnek szent, a legszemtelenebb módon támadták az államot és a kormányt és egymás ellen uszították az egyes néposztályokat, addig a polgári demokratikus zsidó lapok kitűnően értettek ahhoz, hogy a híres tárgyilagosság látszatát keltsék. Kerültek minden durva szót, mert tisztában voltak azzal, hogy az üresfejű emberek a külső után ítélnek és nem képesek a dolgok mélyére hatolni." Ez ma sincs másképp. Németországban különösen, ahol a baloldali és a polgári sajtó is egy az egyben ugyanazt a narratívát tálalja. Nálunk szerencsére jobb a helyzet, ugyanakkor az ellenzéki oldalon ugyanúgy megtaláljuk ezt a stíluspalettát a habzó szájú Amerikai Népszavától kezdve az önmagát függetlennek és objektívnek címkéző kormányellenes médiumokig. "Miközben külsőleg gondosan kerülnek minden durva formát, egyéb téren mégis belecsepegtetik a mérget olvasóik szívébe. Szép hangok és szóvirágok segítségével abba a hitbe ringatják olvasóikat, mintha tevékenységüknek egyedüli mozgató rugója tényleg a tiszta tudományosság, sőt az erkölcs lenne." Ez hát a recept, csak le kell másolni...
• KULTÚRA - "Hiszen mit is jelent Schiller, Goethe vagy Shakespeare az újabb kori német költészet héroszaival szemben! Ők csak elcsépelt, sőt túlhaladott jelenségek. Mert éppen az jellemzi e kort, hogy nemcsak kizárólag ocsmány szennyet termel, hanem ráadásul még bepiszkol mindent, ami a múltban tényleg nagy és magasztos volt. Ezt a jelenséget ilyen időkben meg lehet figyelni. Minél ocsmányabbak és nyomorultabbak egy kornak és embereinek szellemi termékei, annál inkább gyűlölik a fennkölt és dicső múltnak tanait. A legszívesebben kiirtanák a múlt emlékeit, hogy így kikapcsolják az összehasonlítás lehetőségét." A jelenkor csupán annyiban más, hogy a 21. századi marxisták már ténylegesen fel is vállalják, hogy eltörlik, átírják a régi idők számukra nem tetsző fejezeteit.
• OKTATÁS - Természetesen az oktatás is politikai eszköz, különösen, ami a múltunkat illeti, még akkor is, ha ez csupán hosszútávon fejti ki hatását. Amit Hitler e téma kapcsán megfogalmaz, azt akár magam is írhattam volna: "A történelemtanítás eredménye száz közül kilencvenkilenc esetben siralmas. Néhány adat, születési szám, név még megmarad emlékezetünkben, de teljesen hiányzik a határozott, nagy koncepciójú irányvonal. (...) Éppen a történelem tanításánál kell az anyagot rövidre szabni. A főérték a nagy fejlődési vonalak megismerésében rejlik. (...) Nem azért tanulunk történelmet, hogy a megtörtént tényeket megismerjük, hanem azért, hogy benne a jövő és saját népünk tanítómesterére találjunk."
• GYÜLEKEZÉS - A Mein Kampf számos olyan sztorit hoz, amelyben szélsőbalos aktivisták ellehetetlenítették, vagy akár szét is verték a számukra nem tetsző politikai megmozdulásokat: "Mihelyst egy ilyen gyűlést meghirdettek, az egész vörös sajtó nagy ordítozásban tört ki, és emellett ezek a hivatásos törvénytiprók nemegyszer elsőként fordultak a hatóságokhoz azzal a gyors és fenyegető kéréssel, hogy a proletariátusnak ezt a kihívását - a súlyosabb következményeket elkerülendő - azonnal tiltsák be." Ha a múlt heti brüsszeli botrányra gondolunk - ahol egy kerületi polgármester rendőri erővel próbálta bezáratni Orbánék konferenciáját -, úgy azt kell mondanunk: a marxista térfélen semmi sem változott.

Ami azt illeti, jómagam igazán egyszerűnek látom a világot: a jó és rossz örökös harcát látjuk. Ha lehetek elfogult: az egyik oldalon a hazáját, a feleségét, az életet és a szépséget rajongva szerető Radnóti - a másokon az őt elpusztító nácizmus. Ez a mi koordináta-rendszerünk. Ebbe kell elhelyeznünk magunkat, ideológiáinkat, politikusainkat. Minden, ami békés, ami szép, ami nem bánt mást, az felemel. A másik térfél az erőszaké. Tök mindegy, hogy fekete, barna, vörös, méregzöld, vagy szivárványos egyenruhát ölt. Hitler tökéletesen érzékelte már száz esztendővel ezelőtt is, hogy a globalista baloldal micsoda pusztításra képes. Ma pontosan ugyanezt érezzük. Csakhogy szemben a marxistákkal, akik újra és újra ugyanabból a kottából játszanak, mi pontosan tudjuk, hogy az agresszió nem old meg semmit. Hitler gyalázatos válaszreakciót produkált - ezt soha többé nem engedhetjük. A szuverenista tábor csakis a béke mellett állhat.

Ami azt illeti, kifejezetten szerencsésnek mondhatom magam. Szép családom van. Nincsenek filléres gondjaim. Tele vagyok barátokkal, hobbikkal és a teraszom felett mindig süt a nap. Valamiért mégis minden második gondolatom Fortuna körül forog.

Muszáj látni, hogy a szerencse dolga nem egydimenziós probléma. Minimum három szinten érdemes üstökön ragadnunk.

• KŐBE VÉSETT MÁZLIFAKTOROK - Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy léteznek megváltoztathatatlan adottságok, melyekre semmiféle ráhatásunk sincsen. Tipikusan ilyen például a testmagasság. Alacsony férfinek lenni totál szívás. A vicc az, hogy az életünket markánsan meghatározó szerencseelemek - egészség, intelligencia, fizikai vonzerő - jórészt ebbe a kosárba tartoznak, mégis elfogadjuk ezeket, hiszen legfeljebb a Teremtővel perlekedhetnénk. Még a legelborultabb neomarxisták sem szállnak síkra olyan célokért, hogy legyen mindenki ugyanolyan magas, vagy intelligens.
• FELÜLÍRHATÓ ELEMEK - Létezik ugyanakkor egy csomó olyan induló adottság, amelyeket tekintve elég hatalmat kaptunk ahhoz, hogy formáljuk magunkat, illetve a sorsunkat. Ezek kapcsán hangoztatjuk oly gyakran, hogy "mindenki a maga szerencséjének a kovácsa". Való igaz: pénzt, diplomát, karriert, izomzatot, barátságos, szerethető személyiséget, pozitív hozzáállást bárki képes teremteni, felépíteni. Érdekes, hogy a világforradalmárok pont ezeket kívánják központi, adminisztratív eszközökkel szabályozni, miközben egyébként is ezekre van a legnagyobb ráhatásunk. Akibe szorult némi tisztesség és tényleges jobbító szándék, az beéri azzal, hogy tanít, nevel, tanácsot ad, de nem kényszerít senkit semmire.
• VARIÁBILIS TÉTELEK - Amikor arról beszélünk, hogy "a szerencse forgandó", már a harmadik kosárnál járunk, s olyan jelenségeket vizsgálunk, amelyek egyáltalán nem kőbe vésettek, de nem is irányíthatóak. Ezek létezésünk azon összetevői, melyek kapcsán a tudomány embere a nagy számok törvényéről beszél, és azzal nyugtatja környezetét, hogy hosszú távon mindenki azonos mértékű áldásban részesül. Ezzel szemben a hétköznapi tapasztalatunk az, hogy e téren is ordító különbségeket látni ember és ember között. Az egyiknek kipörgetik a számát, a másik elveszíti az összes zsetonját. A kőbe vésett elemek kapcsán mindent elmond a genetika. A formálható összetevőkről rengeteget tud a személyiségpszichológia. Ám az ezeken túl megjelenő vakszerencse olyan misztérium, melyről szinte semmit sem tudunk, még a valószínűségszámítás is csupán a felszínt kapargatja.

"Puszta szerencsére támaszkodni vakmerőség" - így szól a következő mondás, mellyel tökéletesen egyetértek, ennek megfelelően is cselekszem, mégsem megyek vele semmire. Immáron 17 esztendeje a pókert tekintem fő tevékenységemnek, s igyekszem úgy játszani, hogy abban a józan matek vigye a prímet, Fortuna istenasszony pedig lehetőség szerint maradjon a háttérvokálban. Nem igazán működik a dolog. Bár a mérlegem jócskán pozitív, a bevételeim nagyon messze elmaradnak a matematikailag várhatótól - lassan egy McDonald's dolgozó is kiröhögi az órabéremet. 17 év tapasztalatai egyértelműen azt mutatják, hogy Fortuna indokolatlanul túljutalmazza az őrült kockázatvállalást és bünteti a józanságot. Nem szeretnék meghalni úgy, hogy nem értem, hogy nem látom át, miért e tendencia - az élet minden más területe pont ellentétesen működik. A hétköznapi létezés során a tragédiák többnyire elkerülhetők. Ha barátságosan viselkedünk, jellemzően ugyanezt fogjuk visszakapni. Ha odafigyelünk az étkezésre és a sportra, sosem fogunk elhízni. Ha rendszeresen használjuk a fogkefénket, illetve kerüljük a dohányzást és a drogokat, azzal ápolt mosolyunkat is megőrizhetjük. A pókerben közel sincs ilyen kiszámíthatóság; bármikor beüthet a ménkű.

Érdemes egy percre elmerülni a kétféle játékostípus lélektanában. A magamfajta mindig tervez, mindig felkészült, mindig elvégzi a házi feladatot. És természetesen többnyire arányos rizikót vállal. Ami a pókert illeti: legalább 20.000 órát játszottam már; minden létező könyvet végigolvastam, egyet még magam is írtam a téma kapcsán. Egyáltalán nem játszom görcsösen, vagy túl feszesen; egy bubi-tízzel gátlás nélkül all in megyek, ha a zsetonkészletem azt kívánja. Az igazán szerencsések azonban nem így működnek. Őket untatja a rend és a higgadt józanság. Ők spontánok, bohémek, fegyelmezetlenek. És elképesztő módon hisznek a szerencséjükben. Szó sincs arról, hogy idióták lennének - számolni ők is tudnak. Amikor egy brutális tétet megadnak egy lyuksorral - ahol a közel ötven lapból mindössze négy segít nekik - pontosan ismerik az esélyeiket. Csakhogy az ő elméjük másként van huzalozva. Ők ahhoz szoktak, hogy szerencsések. Egy közönséges földi halandó 12 ilyen esetből egyszer nyer. Ők csaknem mindig. Én meg nem is emlékszem olyanra, hogy ekkora hátrányt valaha is megfordítottam volna. A dolog számomra attól különösen izgalmas, hogy a bevezetőben felsorakoztatott kategóriák közül a harmadikban járunk. Ha valaki csórónak született, de kőkeményen elhatározza, hogy milliárdos lesz, talán nincs is az az erő, ami megállíthatná ebben. Ha hisz magában, ha hisz a tehetségében, a szorgalmában, a vállalkozásaiban, úgy adott az alapja e nagyívű tervnek. De hinni egy kártyalapban??? Ez a csodavárás számomra tökéletesen felfoghatatlan.

Megszállottan kutatom tehát a nagy titkot: miért segíti a vakszerencse az egyiket, s hagyja cserben a másikat? A népi bölcsesség szerint "minél nagyobb a bolond, annál szerencsésebb". Magyarázatnak ez azért kevés, ám az mindenesetre beszédes, hogy milyen sok közmondást ismerünk a téma kapcsán - e posztban immár az ötödiket idézem. Úgy tűnik, nem én vagyok az első, aki ilyen dilemmákon töri a fejét... S hogy mire jutottam?

• Alapvető pókerigazság, hogy aki gyakrabban hoz rossz döntést, azt gyakrabban segíti a szerencse. Ha Feszes Feri minden alkalommal jobb lapot mutat, mint Laza Lajcsi, úgy az előbbi természetesnek veszi majd a győzelmeit, míg utóbbi Fortuna kegyeltjének látja magát, ha sikerül lejavulnia ellenfele kártyáit. Tegyük fel, hogy Feri ászpárt mutat, Lajcsi pedig egy 6-ost és egy 7-est. Az elemi matek szerint tíz alkalomból nyolcszor az ászpár lesz a nyertes. Ha ez hosszútávon érvényesülne, úgy e poszt sosem született volna meg. A valóság az, hogy magas párjainkat sokkal gyakrabban verik tönkre a legkülönbözőbb lapkombinációk, még úgy is, ha flop előtt minden zseton bekerül. Elképesztően gyakran veszítünk csaknem verhetetlen kezekkel. Számtalanszor előfordul, hogy 90% feletti győzelmi eséllyel építek brutális kasszákat, s jó, ha két ilyen esetből egyet megnyerek. Nincs az a matek, nincs az a hosszútáv, amely ezt megnyugtatóan megmagyarázná.
• "Sok lúd disznót győz" - e mondás a pókerben különösen igaz. Ha az ászokat birtokló Feszes Feri olyan szerény mértékűt emel, hogy azzal három ellenfelét is játékban tartja, úgy aligha hibáztathatja a rossz szerencséjét, ha végül veszít. Függetlenül attól, hogy ellenfelei milyen lapokkal indulnak csatába, győzelmi esélyei máris 50% alattiak. Én nem így játszom. Én igyekszem akkorát emelni, hogy pontosan egyetlen játékostársam tartsa a tétet, akivel szemben toronymagas esélyes vagyok. Természetesen el fogom veszíteni a partit, de szakmai hibáról ez esetben nem beszélhetünk. (Nem mintha ez vigasztalna.)
• Pókeres barátaim egy része azt javasolja: néha érdemes volna kimozdulni a komfortzónámból, s ez alkalmakkor meg kéne próbálni teljesen agyatlanul játszanom. Ha ezt túlzásnak is érzem, természetesen én sem mindig a tankönyvi pókert tolom - jó párszor vállalok magam is nagyobb kockázatot az indokoltnál. Jelzem: soha nem működik. Egyetlen olyan esetre sem emlékszem a 17 év során, amikor matematikailag rossz döntést hoztam, s a kártya mégis megjutalmazott volna. Amit másoknál nap mint nap látok, az nálam totálisan működésképtelen.

Az egyik legemlékezetesebb vesszőfutásom egy versenyen történt. All in megyek egy ász-tíz indulókézzel, s egy teljesen fogalmatlan öregasszony fogadja a hívást hatos-hetes lapokkal. Az osztó az asztal közepére helyezi a flopot: ász- tíz-bubi. Ellenfelem e ponton - két páromat, s a saját, reménytelen lapjait látva - veszi a kabátját és kisétál a teremből. A turn nyolcas, a rivert pedig kitalálja az értő Olvasó: természetesen kilences. Ekkor már hiába kiabálnak az öregasszony után, hogy jöjjön vissza, nyert, sora van... ő már messze jár. A zsetonjait kitolják a boxába, s a következő hatvan percen keresztül halott pénznek minősül; kötelező vaktétjeit - melyet értelemszerűen nem tud megvédeni - szabadon rabolgatja boldog-boldogtalan. Egy óra elteltével új játékos érkezik az asztalhoz, aki puszta kíváncsiságból megkérdi: kié az egyre apadó, gazdátlan zsetonkupac? Elmeséljük a sztorit, erre a fejéhez kap: ez a feleségem lesz... Telefonál, s egy újabb óra elteltével az öregasszony visszatér. Addigra már alig marad pár árva zsetonja, így minden leosztásban vakon all in megy. Ezt tízszer játssza el - minden alkalommal nyer. A tizedik áldozat jómagam vagyok. Megkapom aznapi első (és utolsó) ászpáromat a dáma-kettő indulókezével szemben... Ebben az egyetlen hülye sztoriban több csoda történt, mint Fatimában és Medjugorjében összesen; mintha az érintettnek egyszerre ítélték volna oda a szépségkirálynő koronáját és a közgazdasági Nobel-díjat. (Pedig külön-külön sem lett volna sansza egyikre sem.) Hetente átélek hasonlókat, de sohasem a kedvezményezett szerepében.

A józanok azt mondják: nincs itt semmi látnivaló, ez bőven belefér Fortuna matekjába. Hosszútávon minden kiegyenlítődik, elég, ha csak kétszáz éven át játszom... A pszichologizálók szerint "bevonzom" a rossz lapokat. A lélekvándorlást hirdetők szerint az előző életemben nagyon is jól ment a játék, s most ezért vezekelek. Az Ószövetséget tanulmányozók szerint Jób könyvét játszom újra, akit Jahve - a Sátánnal kötött fogadás kedvéért - szándékosan tett próbára, s szívatott agyba-főbe... A fene se tudja, kinél az igazság, én már bármit el tudok képzelni. De talán van még annyi időm hátra, hogy végül akár ki is nyomozzam a szerencse örök misztériumát...

BUDDHA BARÁTOM EMLÉKÉNEK. PÁR NAPJA MÉG EGYÜTT JÁTSZOTTUNK - Ő MÁR NEM NYOMOZ TOVÁBB. AMÍG KÖZTÜNK VOLT, FORTUNA A TENYERÉN HORDOZTA, HOGY AZTÁN HIRTELEN MINDENT ELVEGYEN. TALÁN ODAÁT MAJD PÓKEREZÜNK ÚJRA - ÍGÉREM, NEM FOGOM BÁNNI, HA OTT IS MINDIG Ő NYER...