Egy éve hunyt el Tamás Gáspár Miklós, ennek emlékére a Partizán közzétett egy 2020-ban készített, eleddig kiadatlan interjút. Esküszöm: minden egyes mondatnál a falat kapartam. TGM kapcsán mindig az a kérdés motoszkált bennem, hogy egy ennyire művelt, s hitem szerint jó szándékú ember miként tudott ilyen fanatikusan ragaszkodni egy eredendően őrült és pusztító eszméhez?

"A kapitalizmusban élni nem jó. Nem kellemes. Csúnya." TGM arról beszél, hogy az emberek általában nem rajonganak a piaci versenyért. Ebben speciel igaza van. Ám ha közvélemény-kutatást tartanánk annak kapcsán, hogy a különböző társadalmak polgárai mennyire szeretnek diétázni, futni, súlyzókkal edzeni, arra is pont ugyanezt mondanák: nem kellemes. Viszont az emberek alapvetően nem hülyék, így pontosan tudják, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy testüket karbantartsák. Ugyanez a helyzet a kapitalizmussal is: miért is lelkesedne bárki egy olyan világért, amelyben dolgozni kell, és az egyéni teljesítmény alapján boldogulunk? Nem lenne sokkal szívderítőbb az a rendszer, amelyben alanyi jogon jár a terülj-terülj asztalkám? A baj csak az, hogy ilyen nem létezik. Tamás Gáspár Miklós az ezerszer elbukott, mindenütt nyomort és brutális elnyomást hozó kommunizmust ajánlja a piacgazdaság helyett, ami a lehető legpocsékabb alternatíva. Történelmünk során sokféle működési szisztémát kipróbáltunk már, s minden kétséget kizárólag a kapitalizmus teremtette meg a legnagyobb és legszélesebb jólétet. Lehet nem szeretni, de jobbat még senki sem talált ki eleddig.

"Az ultrakapitalista és autokratikus és diktatórikus rendszerrel szemben egy olyan ellenzék áll, amely többségében szintén ultrakapitalista. És amely bizonyos értelemben egyetért az Orbán-rendszer legfölháborítóbb intézkedéseivel. Tapasztaljuk azt, hogy ma az ellenzék komoly propagandát folytatna mondjuk az egykulcsos adóval szemben?" Bevallom, mindig értetlenül pislogok, amikor valaki a progresszív adózást favorizálja. Ha Béla egymilliót keres havonta, úgy százötvenezret fizet az államkasszába SZJA formájában, szemben a kétmilliós fizetéssel bíró Dezsővel, aki háromszázezret. Mi az az erkölcsi alap, melynek értelmében kevés e kétszeres hozzájárulás - miközben vélhetően pont ugyanannyi központi szolgáltatást élveznek -, s még brutálisabban meg kéne kopasztani az utóbbit? Sokkal inkább a degresszív adózás mellett kellene érvelnünk, ha közelebb kivánnánk vinni a társadalmat az igazságos közteherviseléshez. Arról nem is beszélve, mennyire kontraproduktív a progresszív adórendszer: mindenki abban érdekelt, hogy még véletlenül se lépjen át a magasabb sávba...

"Ma a szabadságszerető baloldalnak a forradalmi taktikától azért visszariadnak a vezető alakjai. Az erőszaktól. Ezért forradalmi baloldal nem nagyon van." Még szerencse. Döbbenetes filozófiai teljesítmény ugyanakkor, ahogyan egy gondolaton belül egymás mellé kerül a szabadság szeretete és az erőszak igénye. Ez konkrétan fából vaskarika. TGM még mindig ott tart, hogy háborúzni kell a békéért... "A forradalmiságon egyszerűen csak azt értem, hogy egy olyan mozgalom, amely legalább a lehetőségek között számba veszi a népfölkelést, a népmozgalmat, amely az utcán, meg a megostromolt közintézményekben kezébe veszi a hatalmat a klasszikus forradalmi módon." Kifejti, hogy parlamenti választások útján a kapitalista rendszer nem leváltható. Ismét valami, amiben igazat adhatunk neki. De ha ez így van - vagyis az emberek olyan pártokra szavaznak szívesen, amelyek piacgazdaságban gondolkodnak -, akkor miért kell erőltetni a dolgot? Ha nem rendeznének szabad választásokat, akkor legitim dolog volna népfelkelésről beszélni. Ám ha egy eszmét békésen is hatalomra lehet segíteni, olyankor hogyan jut eszébe bárkinek is az erőszak? Nem volna tisztességesebb elfogadni, hogy a társadalom oroszlánrésze nem kér ebből? "A helyzetet meglehetősen kilátástalannak látom, de a helyzet már sokszor volt kilátástalan. Ugye a történelemből ez is az egyik tanulság, hogy időnként teljesen meglepő módon egyszer csak lángba borulnak a szívek és az utcák. És valami történik a szabadság érdekében..." A legtöbben persze csak mosolygunk az ilyen őrült víziókon. De képzeljük csak el, hogy TGM nem a kommunista eszme, hanem mondjuk a nácizmus mellett érvelne, lángoló utcákról ábrándozva! Mondatai azonnal kivernék a biztosítékot. Így viszont tök oké minden, mintha a baloldali erőszak bármivel is elfogadhatóbb volna, mint a jobboldali. Micsoda perverz világban élünk? (Amikor napjainkban a német szélsőbalosok "AfD-seket megölni!" transzparensekkel vonulnak, az teljesen szelíd, megengedhető, finom gesztus. A békés AfD-sek ugyanakkor mind nácik, mert a német köztévé így döntött, ezért érdemes lenne minimum betiltani a pártot...)

"Ez egy rosszkedvű társadalom, amely beletörődött, hogy így kell most élnie." Tamás Gáspár Miklós - szélesen kivetítve saját érzésvilágát - lazán dobálózik az effajta általánosságokkal. Talán másra jutna, ha megnézné a statisztikákat: Európában az elmúlt 14 évben (a balti országok mellett) Magyarországon csökkent a legdrámaibb módon az öngyilkosságok száma. (Még mindig nem állunk fényesen, ám a tendencia látványos.) A beszélgetés idején TGM még nem ismerhette annak a 2021-es felmérésnek az eredményét, mely szerint Európában a magyarok érzik legszabadabbnak az életüket. "Nem kell azt képzelni, hogy Orbán Viktor országában Orbán Viktor hívei boldogan élnek. Erről szó nincsen." Valóság szerint szinte mindegy, hogy azért hoztunk össze zsinórban négy kétharmados győzelmet, mert a magyar ember lubickol az elégedettségben és félistenként tekint a miniszterelnökre, vagy pedig azért, mert tartunk attól, hogy az alternatíva nagyságrendekkel rosszabb volna. TGM szerint Orbán "nem szorgalmazza a békemeneteket és hasonlókat. Mert annak a korszaknak ugyanis vége van. Azt ő nagyon jól tudja." Nos, ezt is sikerült benéznie: az interjút (és a pandémiát) követően, a legutóbbi parlamenti választásokra hangolódva 2021 október 23-án, majd 2022. március 15-én is brutális méretű kormánypárti tömeg vonult végig Budapest utcáin. Hiába a vágyvezérelt okoskodás - e téren semmi nem változott. "Ez ma egy nagyon rosszkedvű ország, amely engedelmeskedik, sőt amely hagyja magát meggyőzni egy csomó dologról, de ez csupa negatívum. Csupa negatívum. Ne jöjjenek ide az idegenek, ne legyen rendetlenség..." Fura egy gondolkodásmód. Tamás Gáspár Miklós a beszélgetés során mindvégig kiáll a korlátlan migráció eszménye mellett, s a gazdasági bevándorlókat tudatosan menekülőknek nevezi. Magasról tesz a békére, a közbiztonságra. Szíve joga, hogy egy ilyen torz értékrendet képviseljen, azonban megdöbbentő, hogy az önpusztítást látja egyedül üdvözítőnek, miközben megveti és értéktelennek titulálja a rendet. Ez egész egyszerűen perverz fanatizmus. Mintha a svédek idiótának tartanák a világ nagyobbik és józanabb részét, csak mert mi nem fogyasztunk rohasztott heringet...

A végére hagytam azt, ami a leginkább megdöbbentett. "Magyarországon, ahol egy nagyon derék, egyébként zsidó származású holokauszt-történész szakmailag teljesen korrekt munkáiban azt mondja, hogy a HONVÉDEINK - a második világháborúról szólván. Most képzeld el, hogy valaki azt mondja Németországban, hogy UNSERE WEHRMACHT. Azt a mindenségit! Ugye? Hát lecsukják!" Ezen tényleg dobtam egy hátast. Mert az oké, hogy egy tökéletesen értelmetlen vérfürdőben a rossz oldalon álltunk. (És most ne is firtassuk, hogy ezúttal sem akartunk háborúzni.) De ettől még a magyar katonák a honfitársaink maradnak, akik a legkevésbé sem tehettek arról az őrületről, amelybe belerángatták őket. Tényleg meg kéne tagadnunk mindannyiukat? Tényleg a német világ a jó világ, ahol lecsukhatnak rosszul hangzó szavakért??? Miféle erkölcs az ilyen? Düsseldorfban élő barátaink mesélik, hogy már az általános iskola alsó tagozatában is azzal a mantrával kezdődik az oktatás, mely szerint: "bocsánatot kérünk a nácizmusért". A gyerkőc hazamegy, és a szüleit faggatja, hogy mi is az a nácizmus... Ez egy beteg világ, a kollektív bűnösség vallásos dogmavilága. Azt még megérteném, ha a felső tagozatosok - akik már talán kapiskálják, miről van szó - kapnának némi erkölcsi útravalót, mely szerint az embertelen ideológiák - nácizmus, kommunizmus, iszlám - egyaránt kerülendők. De szó nincs ilyesmiről. Ahogy Szolzsenyicin megfogalmazta még 1990-ben: "Nyugat-Németországot eltöltötte a teljes megbánás - csak ezután következett be a gazdasági felvirágzás. Nálunk még csak meg sem kezdődött a bűnbánat. Nálunk a glasznoszty fölött most is ott lógnak füzérszám a régi hazugságok súlyos, kövér fürtjei. Mi pedig mintha észre sem vennénk őket." Azóta 34 esztendő telt el, de a kommunista vétkek miatt továbbra sem szégyenkezik senki. Tamás Gáspár Miklós még mindig a nyolcvan évvel ezelőtti narratívát erőlteti, mely szerint a világ a fasizmus és az antifasizmus hadszíntere. Oké, fogadjuk el ezt a megközelítést! A helyzet azonban az, hogy TGM imádott kommunizmusa, a vörös fasizmus abszolút a rossz oldalon áll. Nem a jobb és a bal harcát látjuk, hanem a szabadság és az erőszak feszül egymásnak. Márpedig ezen a meccsen a kapitalizmus viseli szabadság mezét, a kommunizmus pedig az erőszakét, az elnyomásét, az embertelenségét.

Isten veled, Tamás Gáspár Miklós, az emlékedet megőrizzük! A gondolataidat úgyszintén, ám csupán elrettentésképpen.

"Ismerjük ezt a reflexet egyes németektől: kisebb ország véleménye nem tetszik, meg fogják valahogy támadni. Igen, náci tempó." - fogalmazott Kocsis Máté múlt heti, elhíresült Facebook-bejegyzésében, miután Daniel Freund ismét támadásba lendült hazánk ellen, visszakövetelve a nemrég feloldott 10 milliárd eurót. "Ha kapnék egy eurót minden alkalommal, amikor valaki a Fideszből nácinak nevez, több pénzem lenne, mint amennyi pénze Magyarországnak be van fagyasztva a jogállamiság megsértése miatt." - válaszolt a német zöldpárti képviselő, ám ezt a magam részéről nem érzem jogosnak, így különösebben frappánsnak sem. Ha jól figyeltem, ez volt Daniel Freund első ilyen irányú, nyilvános megbélyegzése kormánypárti politikus részéről. A baloldalról annál sűrűbben sütik rá e stigmát bárkire, aki nem béget együtt velük. Érdemes lenne végre tisztába tenni, mint is értünk a kifejezés alatt.

ERŐSZAK

A nácizmus legfontosabb jellemvonása a kíméletlen erőszak. Pont úgy, ahogy az inkvizíciót működtető katolikusoknál, az iszlámnál, a jakobinusoknál, a kommunistáknál, vagy épp a mai progresszíveknél látjuk. Nincs különvélemény. Nincs eszmecsere, érvek ütköztetése. Nincs tolerancia a másképp gondolkodókkal szemben. Gázkamra van. Módszeres kínzás. Vérpad. Gulág. De minimum börtön, cenzúra és ellehetetlenítés. Ursula Von der Leyen a múlt héten nyilvánvalóvá tette, hogy az LMBTQ- és a migrációpolitika miatt tartják vissza a hazánknak járó uniós pénzeket, holott ezek a kérdések teljes mértékben tagállami hatáskörbe tartoznak. A magyar jobboldal évek óta ezt szajkózza, ám az ellenzéki politikusok, véleményvezérek és kommentelők minden alkalommal, amikor megfogalmaztuk, csak gúnyosan a képünkbe nevettek. Innentől nincs miről beszélni: mindenki nyílt kártyákkal játszhat. A hazánk ellen megnyilvánuló erőszak immáron elismert, megkérdőjelezhetetlen tény. 

A BRUTALITÁS MÉRTÉKE

Lehet arról beszélni, hogy a nyaktilókhoz és a gázkamrákhoz képest a progresszívek erőszakossága túlélhető. Lehet és érdemes is különbséget tenni szovjet tankok és az uniós pénzvisszatartás között. Ez nem ugyanaz a lépték. Ám ettől még muszáj leszögezni: mindkettő megengedhetetlen erőszak, s egyiknek sincs semmi köze sem a liberalizmushoz, sem a jogrend tiszteletéhez. A woke-nácizmus közel sem olyan véres, mint történelmi előfutára, ám valójában ez az egyetlen pozitívum, amely felhozható mellette. Olyan ez, mint amikor egy félreeső sikátorban kirabolnak bennünket, s mi hálát rebegünk az Égnek, hiszen simán meg is ölhettek volna.

TÁRSADALOM-MÉRNÖKÖSKÖDÉS

Természetesen nem tehetünk egyenlőségjelet a felsorolt ideológiák között tartalmi tekintetben sem. Bár minden agresszív eszme a saját képére kívánja formálni a világot, e képek azonban némiképp eltérőek. A keresztény vallás ideális híve jámbor, állandó bűntudattól terhelt, altruista, a földi örömöket megvető. A muszlim attitűd alapjait a vakhit, a fanatizmus, a térítés és kegyetlen harcosság képezik. A kommunista embertípus megveti a tulajdont, a profitot, a szabad piacot; gyanakvással tekint az értelmiségiekre és valamiért eszelős vonzalmat érez a teljes egyenlőség és az olajos-piszkos kétkezi munka iránt. A náci eszménykép az übermensch; az egészséges, heteroszexuális, fehér sportember. A woke-nácizmus ennek antitézise: a feketék, a bevándorlók, a szexuális kisebbségek, a kövérek, a betegek, az őrültek az ünnepelendők. Minden kétséget kizáróan ez utóbbi a legostobább világkép mind közül. Gyakorlatilag minden korábbi gyilkos ideológiából a legpusztítóbb elemeket vette át: a katolikusoktól az önfeladást, az iszlámból a fanatikus vakhitet; a kommunizmusból az áldozatiságot; a nácizmusból pedig a rasszizmust és az übermensch-tudatot. "Ki az a Kocsis Máté?" - kérdezte lekezelően, tenyérbemászó álnaivsággal Daniel Freund. "A legnagyobb magyar politikai közösség parlamenti frakcióvezetője volnék, kedves Daniel. A kérdése mögött húzódó felsőbbrendűség-tudat az, amire tegnap is utaltam." - tökéletes válasz egy echte woke-nácinak.

MARKETING

Történelmileg úgy alakult, hogy a leggyűlöltebb és legelutasítottabb ideológia mind közül a nácizmus, holott a kommunisták semmivel sem voltak kíméletesebbek, s nagyságrendekkel nagyobb hullahegyet hagytak maguk mögött. A keresztény dogmákat joggal illetjük kritikával, azonban az inkvizíciónak és az erőszaknak már régen búcsút intett az egyház, szemben az iszlámmal, mely talán még sosem volt annyira agresszív, mint manapság. Mégis: a korszellem az utóbbinak tapsol, tisztán politikai - elsősorban szavazatszerzési - motivációból. Félelmetes, mennyire át lehet mosni az emberek agyát. A nyugati mainstream média egyértelműen a woke-nácizmus népszerűsítésén dolgozik immár hosszú esztendők óta, ennek ellenére egyre gyűlöltebb ideológiának számít már a fejlett társadalmakban is. Bár az átnevelési kísérlet már régóta tart, semmi sem mutatja jobban a progresszív vallás vállalhatatlanságát, mint az, hogy még ekkora médiagépezettel, ilyen brutális intenzitás mellett sem lehetséges lenyomni a torkán mindenkinek. Muszáj megismételni: minden korábbi beteg eszméből a legőrültebb elemeket sikerült kiollózniuk a jelenkor világmegváltóinak.

ÁTCÍMKÉZÉS

Tekintve, hogy még mindig a nácizmus áll a népszerűségi lista legalján, a baloldali hisztizők továbbra is ezzel csúfolódnak legszívesebben, a legkevésbé sem törődve azzal, kire és milyen logika alapján sütik rá e bélyeget. Korábban a radikális jobboldaliak számára tartogatták a jelzőt, majd idővel a mérsékelt konzervatívok is megkapták; ma pedig már egyenesen ott tartunk, hogy a klasszikus liberalizmus híveit is így nevezik. Európa összes antiglobalista pártja kiérdemelte már a náci jelzőt, holott a "bűnük" csak annyi, hogy a saját országuk érdekeit tartják szem előtt, megálljt parancsolnának az illegális migrációnak és nem szívesen adósodnának el Ukrajna kedvéért. Az AfD programjában szerepel az is, hogy újranyitnák a bezárt német atomerőműveket és megjavítanák a felrobbantott és üzemen kívül helyezett északi áramlatot. Ez ám a tőrőlmetszett nácizmus!

Persze mi is megkapjuk. Petri Sarvamaa finn EP-képviselő - aki néhány nappal ezelőtt petíciót is indított Magyarország ellen - az RTL.hu-nak adott interjújában így fogalmazott: „Ha megnézzük a Fidesz narratíváját az évek alatt, főleg a választások előtt, akkor tényleg találunk némi hasonlóságot a nácik narratívájával." Mondhatta volna azt is: Hitler bajszos volt és a magyar kormánypártban is többen viselnek bajszot... Szerdai felszólalásában Deutsch Tamás mindenesetre alaposan helyretette ezt az idiótát: „Zsidó származású vagyok. A holokauszt idején 600 ezer magyar zsidót, köztük néhány rokonomat, megölték a nácik. És akkor jön valaki, akit Sarvamaanak hívnak, és engem, egy holokauszt-túlélő fiát nácinak hív...”

Szelényi Zsuzsanna a Szétzilált ország című, tavaly megjelent könyvében pontosan ugyanezt játssza. Bár Orbánt nem nevezi nácinak, de azért tíz oldalanként egyszer felhívja az olvasó figyelmét a miniszterelnök folyamatos radikalizálódására. Hivatásos, belpesti rettegőként fenyegetőnek titulál minden egyes Orbán-beszédet. Azt is, amikor Gyurcsányt távozásra szólítja fel 2006-ban (nem, nem a rendőrterrort bevető Fletó a gáz, hanem a békés ellenzékvezér), s azt is, amikor 2010-ben a fülkeforradalom kifejezést használja... ebben mi az ijesztő???

Tényleg azt látom, hogy szellemi téren nagyon lepukkant állapotban van a világ. Kiszúrunk egy filmben egy szürke egyenruhát, s máris fasizmust kiáltunk, anélkül, hogy meghallgatnánk, mit mond a szereplő. Meglátunk pár száz fekete pólós szurkolót, s rögtön náciveszélyt szimatolunk... Tök oké, hogy hat ránk a média, a marketing, a kultúra egyre tudatosabb és direktebb formálása. Az is rendben van, ha elgondolkodunk a történelem mérgező ideológiáinak tartalmi azonosságain és különbségein. De a lényeg mégiscsak az volna, hogy történik-e erőszakcselekmény, vagy sem. Az Európai Parlament legnagyobb gondja a múlt héten is a magyar jogállamiság helyzete volt, mintha már a világ egyéb problémái - háborúk, tüntetések, válságok - mind megoldódtak volna. Gyurcsány 2006-os ámokfutása annak idején senkit nem zavart. Tusk brutális intézkedéseiről szó nem esik. A szólásszabadság megnyirbálása nem téma. A rosszat szólók bebörtönzése is tök oké... Nem tűnik fel senkinek, hogy tényleges erőszakot kivétel nélkül csakis a globalista baloldal alkalmaz? És igen, amikor Brüsszel maffiamódszerekkel operál, amikor kirabolja Magyarországot, amikor visszatartja a nekünk járó forrásokat, az is nyílt erőszak. Ideológiailag talán nem helyes, ha Daniel Freund, Guy Verhofstadt, Manfred Weber, vagy épp Petri Sarvamaa kapcsán a náci jelzőt használjuk. Ám ha a politikai eszközkészletüket tekintjük, úgy nemigen tévedünk nagyot.  

Ha pisztolyt tartanának a fejemhez, akkor se nagyon tudnék megnevezni olyan jelenséget, ahol a csomagolás lényegtelen. Ám ha van terület, ahol a forma igazán kiemelt jelentőséggel bír, úgy a kommunikáció feltétlenül ilyen. Mondataink megfogalmazásakor számtalan módon tévedhetünk vállalhatatlan utakra, most csupán néhány, ám annál jellemzőbb és otrombább hiba kerül terítékre.

PRIMITÍVSÉG

Aligha kell nagyon ragozni. A nyelvi helytelenségek mindegyike ide tartozik. "Nem-e lehetne?" Szintén bántóan gyakori: "Az miatt." Vagy amikor kimarad a kötőszó: "Lehet, lemegyek." Ez utóbbi néha még dalszövegekben is előfordul, ami egészen botrányos. "Sokkal másabb" - az, hogy zenekar is fut ezzel a névvel, kifejezetten szellemes, ám a névválasztás épp attól ütős, hogy helytelen a forma; a más nem melléknév, melyet fokozni lehetne. A faragatlanok lezserkedésekor is a falat kaparjuk: "olaszba, németbe, spanyolba, húszba, háromba..." (Az utóbbiak kerületeket jelölnek, ha bárkinek nem lenne tiszta.) A felesleges töltelékszavak és az indokolatlan alpáriság megemlítésével zárjuk a sort, azzal a kiegészítéssel, hogy a trágár kifejezések használata azért nem minden esetben az ördögtől való. Létezik olyan élethelyzet, amikor nemigen találunk megfelelőbb nyelvi eszközt a nyomatékosításra.

AKADÉMIKUSSÁG

Rögtön át is ugrottunk a másik végletbe. Aki látta a kiváló Blokád című filmet, annak bizonyára feltűnt, milyen sok kritika érte Antall Józsefet, hogy mennyire nem a nép egyszerű nyelvét beszéli. Tökéletes karakterábrázolás - ha államférfiúi hibáit kéne sorolnom, magam is ezzel kezdeném. Számos motivációja lehet annak, ha valaki nem kíván közérthető módon kommunikálni. Amikor jó pár évvel ezelőtt végigszenvedtem Dr. Lux Elvira Szexuálpszichológia című művét, pontosan tudtam, hogy könyvét nem a széles nyilvánosság számára írta, hanem kifejezetten az orvosokat és a pszichológusokat célozta. Természetesen így is használhatott volna lényegesen kevesebb latin kifejezést, ám ő ily módon kívánta megkérdőjelezhetetlenné tenni szakmai hozzáértését. Ugyanezt az eszközt alkalmazzák a tudományos élet szélhámosai is. Judith Butlert, a feminista filozófust idézem: "A tőkét a társadalmi relációkat viszonylag homogén módon strukturálóként értelmező strukturalista leírástól való elmozdulás egy olyan nézet felé, amelyben a hatalmi relációk ismétlés, konvergencia és reartikuláció alanyai, a temporalitás kérdését hozta a struktúra elgondolásába, és elmozdulást jelzett a strukturális tonalitásokra teoretikus objektumokként tekintő athusseri elmélethez képest..." - és a mondatnak még közel sincs vége... Ahogy Douglas Murray fogalmaz: "Ennyire rossz stílusban csak akkor lehet írni, ha a szerző rejteget valamit." Persze tudjuk, mit takargat: azt, hogy szavai mögött nincs semmi tartalom. Minden valamirevaló tudós arra törekszik, hogy felfedezéseit - legyenek azok bármilyen összetettek - a lehető legérthetőbben tárja a nyilvánosság elé. Az akadémikus mellébeszélés a csalók eszköze - épp elégszer vizsgáztunk felkészületlenül, hogy pontosan átlássuk.

MODOROSSÁG

A negédes gügyögés ezerféle idegesítő módon megmutatkozhat. "Csintalan, buksi, nyalánkság, barátosné, cukkerájos..." Már egy nőtől is nehezen fogadjuk el a finomkodás ilyetén megnyilvánulásait, legyenek azok ódivatúak, vagy posztmodernek. De ha egy férfi kezdi el ugyanezt... "Telcsizek, aztán talizunk. Puszikállak..." Én nem tudom, mi lehet annak a lánynak a fejében, aki ezt elviseli, s nem teszi azonnal lapátra az ilyen macskajancsit. A modorosság legvisszataszítóbb formái azonban mégiscsak azok, amelyek valamiféle szervilis lelkületből fakadnak. Amikor egy politikai műsorban "miniszterelnök úr"-ként hivatkoznak Orbánra, attól egyenesen rosszul vagyok, s jó lenne hinni, hogy Viktor is így érez. Az "úr" egy megszólítási forma, melyet kizárólag akkor használunk, ha az érintett jelen van, és hozzá beszélünk. Pont ugyanebből a lelki toprongyosságból ered az is, amikor meglett férfiak a "hölgyek" kifejezéssel hivatkoznak fizikailag távol lévő nőkre. Jómagam a legkevésbé sem gondolom, hogy ember és ember minden tekintetben ugyanannyit ér. Ordító különbségeket látunk. De törvény és Isten előtt egyenlők vagyunk, s az emberi méltóság alapja azért az volna, hogy ne tekintsünk magunkra alattvalóként senkivel szemben. Megszólításkor oké az "uram" és a "hölgyem", minden egyéb esetben szánalmas.

TAPINTATLANSÁG

Ismerjük mindannyian. Amikor indokolatlanul nyersen fogalmazunk, pedig az üzenet ugyanígy - vagy még hatékonyabban - célba érne, ha finomítanánk rajta. Amikor olyan tulajdonságot vagy történést kritizálunk, melyről az érintett nem tehet, vagy nem tud változtatni rajta. Amikor széles közönség előtt fogalmazzuk meg azt, amit diszkréten, a másik fülébe súgva is közölhetnénk. Amikor csakis a bántás kedvéért bántunk valakit, mindenfajta javító szándék, vagy szellemesség híján. Számomra döbbenetes, hogy még a legnagyobb koponyák között is találni olyanokat, akik szociális intelligencia terén rendre megbuknak.

TÚLZOTT TAPINTAT

Érdemes leszögezni: elsősorban a nőkre jellemző vonásról van szó. A világért sem szeretnék megbántani egymást, így aztán sokszor annyira becsomagolják a jó szándékú kritikát, hogy a másik nem is ért belőle semmit, vagy legfeljebb valami halovány általánosságot hall ki a szavakból. Miközben muszáj lenne megértenie az üzenetet, muszáj lenne markánsan változtatni az életén, muszáj lenne azonnal cselekednie. Lehetséges, hogy Szabó Tímeával is ilyen túlzóan kíméletes a közvetlen környezete, szerencséjére neki ott van Kövér László házelnök, aki elég tisztán és egyértelműen fogalmaz: "Ez a viselkedés, azt kell, hogy mondjam, infantilis, már ne haragudjon. Az hiszem, hogy a képviselőasszonynak szakemberhez kellene fordulnia, ez az a pont, amikor ezt muszáj tanácsolnom önnek."

KÖRÜLMÉNYESSÉG

Ha egy gondolatot képesek vagyunk egyetlen egyetlen szikár tőmondatba sűríteni, olyankor a világ elleni vétek, ha súlyos körmondatokkal fejezzük ki ugyanazt. E borzalmas szokás érdekes módon fakadhat a primitívségből, amikor az érintett nem találja a megfelelő szavakat; de ugyanúgy az akadémikusságból is, amikor a választékos szóhalmozásból űz sportot a sznob kommunikátor. Lehet ok a túlzó tapintat, amikor négy-öt réteggel kell bevonni a kényes kritikát. Magyarázatként szolgálhat a gátlásosság, illetve a rossz minták követése is, ám a legszomorúbb mind közül, amikor valakit leütésszámra fizetnek... Volt már ilyen a világtörténelemben.

A karthauzi szerzeteseken és a pantomim-művészeken túl nemigen tudnék olyan társadalmi csoportot megemlíteni, amelynek életvitelében, munkájában nem játszik szerepet a verbális kommunikáció. Rajtuk kívül mindannyian beszélünk (és írunk); üzletelünk és flörtölünk; igyekszünk a világot befolyásolni, meggyőzni, manipulálni, magunk mellé állítani. A kommunikáció az a terület, ahol formai téren egyszerűen nem hibázhatunk. Sokaknak elég egyetlen rosszul megfogalmazott mondat, hogy akár egy nagyívű karriert is tökéletesen lenullázzanak. Kár ilyen felesleges kockázatokat vállalni.

Végre egy hír, amelyben nincs direkt politika, vagy legalábbis ezúttal nem a beteg ideológia, nem a kényszeres társadalom-mérnökösködés a ludas. Egyszerűen csak idiótákat és felelőtleneket látunk, akiken túlnőtt a civilizáció. Ijesztő a tempó, ahogyan a nyugati ember menetel az elhülyülés útján - a társadalom minden szintjén és minden rétegében.

Nagy-Britanniában a postahivatalok úgy működnek, hogy azokat magánszemélyek bérlik és üzemeltetik, egységesen az angol posta számára kifejlesztett Horizon ügyviteli szoftvert használva. Elszámolásaikat is hosszú esztendőkön át ebben vezették, amíg be nem bizonyosodott, hogy a program hibás, valótlan egyenlegeket mutat. Csakhogy addig már 736 postafiók-vezetőt megvádoltak és elítéltek, tekintettel a rendszer által megjelenített komoly, esetenként több ezer fontos hiányokra. 230-an kaptak letöltendő börtönbüntetést (köztük egy várandós kismama), négyen öngyilkosságot követtek el, 33-an meghaltak, sokan csődöt jelentettek, s szinte mindenkinek szétesett a magánélete, miközben nyilvános megaláztatást kellett elszenvedniük. 1999. óta tart a botrány, de csak a napokban dőlt el, hogy az érintettek - már aki él még közülük - egységesen kártérítést kapnak. A döntést a parlament hozta, megkerülve a csigalassúsággal működő bíróságokat.

A megdöbbenés első hangját a szakmai értetlenség kelti. Világos, hogy minden szoftverben előfordulhatnak hibák, azonban itt - matematikai tekintetben - végtelenül egyszerű a kép. A postai tranzakciók utáni egyenlegeket mindössze a két legszimplább alapművelet változtatja; a befizetések növelik, a kifizetések csökkentik a szaldót. Nem egy óriáskifli, ezen a szinten még kamatot sem kell kalkulálni - a legprimitívebb zsebszámológép is üzembiztosan hozná az eredményt. Oké, nem szeretnék naivnak tűnni. Nyilvánvaló, hogy összetett rendszerről van szó, amely komoly adatállományokat kezel. De ez aligha magyarázat bármire. Ma már tudható: a Horizon szoftver tele volt technikai hibákkal, köztük adatsérülésekkel, kerekítési hibákkal, valamint a helyi és központi adatbázisok közti szinkronizálási problémákkal. Egészen elképesztő felelőtlenség, hogy egy ennyire vacakul összetákolt rendszerre bízták az Egyesült Királyság teljes postahálózatát. Ám ez még csupán a legelemibb, technikai fejezet. Vannak itt nagyobb gondok is.

Az informatika kétségkívül gyorsabbá, kényelmesebbé, hatékonyabbá tette világunkat. Ám annak egyikünk sem örül, amikor egy új szolgáltatásnak az az ára, hogy kidobunk két másikat, melyekre égető szükségünk volna. Márpedig ilyet igen gyakran tapasztalunk, s itt is hasonló a helyzet. A Horizon rendszere annyira zárt és hozzáférhetetlen, hogy a postafiókok vezetői számára lehetetlen volt ellenőrizni elszámolásaik pontosságát, illetve eltérés esetén kivizsgálni annak okait. Ez egész egyszerűen nonszensz, nem is értem. A készpénzes tranzakciókról minden esetben bizonylat készül. Az átutalások is visszakereshetők. Jómagam fél tucat cégnek kezeltem már a pénztárát, ami azzal jár, hogy legalább havonta egyszer elszámolást kell készíteni. Harminc év alatt ez sok száz kimutatást jelent, jó pár olyan esettel, amikor nem stimmelt az egyenleg. Ennek kijavítása minden alkalommal kisebb-nagyobb nyomozást igényel, ám a lényeg az, hogy valamennyi dokumentált pénzmozgás visszakereshető. Előbb-utóbb minden esetben kibukik, hogy hol történt az elcsúszás. Olyan egyszerűen nem létezhet, hogy aki felel a pénzért, az nem fér hozzá az adatokhoz - jelen esetben a tranzakciós naplókhoz és a rendszernaplókhoz. Itt már nem technikai hibáról beszélünk, hanem koncepciózusan hibás fejlesztésről. És ez még nem minden: a hírek szerint a pénzügyi műveletek egymáshoz viszonyított sorrendje sem volt kellően szabályozott. Megtörténhetett olyan, hogy az ügyfél letiltja a hitelkártyáját, s ezzel egyidejűleg még egy utolsó kifizetést kezdeményez. Ebből értelemszerűen hiány keletkezik, amit sportszerűbb lenne a kutyaütő szoftverfejlesztő cégtől bevasalni, mint az erről mit sem tudó postai dolgozóktól. Az ilyen jelenségek jócskán túlmutatnak önmagukon: ezeket hallva az embernek minden bizalma elpárolog, amelyet a digitális pénzügyi megoldásokba fektetett. Szép világ az, amikor már nem csupán a hacker bűnözőktől kell tartanunk, de maga az állami rendszer is átvághat bennünket... Amikor lezuhan egy utasszállító gép, elsüllyed egy hajó, vagy felrobban egy űrrepülő, olyankor egy egész iparág felkapja a fejét és igyekszik fokozni a biztonságot. Ez itt is elkerülhetetlen lesz.

No de lépjünk is túl az informatika világán, s tűnődjünk el egy pillanatra a botrány legszégyenteljesebb rétegén, a brit igazságszolgáltatás működésén! Az évek alatt összesen 736 (!!!) postai vezető ellen indítottak eljárást tévesen, pontosan ugyanazért a vélt vétekért. Mennyire kell idiótának lennie egy bíróságnak, hogy ez megtörténjen? Azt felejtsük el, hogy Nottingham-ben fogalmuk sincs, mi történik Doverben. A szakma képviselői bőven kommunikálnak egymással, s ha ez nem lenne elég, még a sajtót is forgathatják. Na most elképzelem, hogy Leeds egyik bírája vagyok, aki hallott már egy tucatnyi tök egyforma, igazán gyanús és kétséges ügyről. Oké, el tudom képzelni, hogy egyesek sikkasztanak. De most hirtelen mindenki a bűn útjára lépett aki postafiókot vezet? Nem furcsa ez? Nem akadt egyetlen valamirevaló jogász ebben az elmebeteg országban, aki a századik, vagy a kétszázadik ügynél azt mondta volna: most már álljunk le, itt valami biztosan nem stimmel... És nem: 736-ig kellett duzzasztani a megvádoltak számát! Hasonlót csupán a legsötétebb diktatúrákban láthattunk - ép eszű és jó szándékú igazságszolgáltatás ilyet egyszerűen nem produkálhat. És vajon miféle bizonyítékok alapján hozták ítéleteiket? Bemondásra? Milyen nyomozás történhetett a kérdéses ügyekben? Mert az egy csak egy dolog, hogy a szerencsétlenül jártak nem férhettek hozzá a tranzakciós naplókhoz, de a bíróság se kérette be ezeket??? Miféle módon védi a brit állam polgárainak jogbiztonságát?

Magyarország immár 14 éve kapja az ívet, hogy nem működik nálunk a jogállam. Nos, el tudunk képzelni hasonló esetet kis hazánkban? A bíróságokról idehaza is sok rosszat el lehet mondani; mindannyian láttunk már hozzá nem értő, elfogult, ideológiák által vezérelt bírákat. Ám azt egyikünk sem feltételezné, hogy egy hülye szoftverhiba miatt sittre vágnának bárkit, pláne nem több száz ártatlant. Ez csak a komplett idióták birodalmában fordulhat elő.

Ismét kihúztam egyet a filmes bakancslistámról. Vasárnap végre megnéztem A sziget szellemei című mozit. Irgalmatlanul beteg. Bár kilenc jelölést is kapott, végül egyetlen Oscar-díjat sem nyert el, s bevallom: nálam sem került az abszolút kedvencek közé. Ám kétségkívül hatott rám, s ez önmagában is jóval több, mint amit a filmek zöméről elmondhatok.

Ha valaki pörgős akcióra vágyik, úgy ez nem az ő mozija. Hatalmas röhögésekre se számítson senki - talán Colm (Brendan Gleeson) gyónási jelenetei azok, amelyeken elmosolyodhat a néző, egyéb szellemességgel nemigen találkozunk. Szívfacsarónak sem nevezném; ez nem az a film, amely bárkit megríkatna. Lassú, vontatott, eseménytelen, nézőt próbáló alkotás, mégis muszáj rászánni azt a két órát. Minden ellene szól, mégis maradandó élmény - ez kétségkívül rendezői bravúr.

A történet 1923-ban játszódik, egy Isten háta mögötti ír szigeten. A szereplők csaknem mindegyike totál bolond, ám ezen aligha akadunk fenn. Egy aprócska, a világtól távoli szigeten, ahol a kocsmán és a templomon kívül semmi sincsen, a legtöbben magunk is meghülyülnénk. Tökéletes helyszín egy szürreális sztorihoz, mely józan környezetben, racionális emberek közt aligha történhetne meg. Az alaphangulat a magány, melyre a kitűnő operatőri munka is rásegít. Valójában minden karakter ettől szenved. Pádraic (Colin Farrell) képtelen megemészteni, hogy ivócimborája - egyik napról a másikra - megszakítja vele a kapcsolatot. Colm ugyancsak magányos, hiszen Pádraic intellektuálisan messze áll attól, hogy valódi barátnak nevezhesse. Dominic, a falu bolondja a legmagányosabb, őt még a kocsmából is kitiltották. A szatócsboltot vezető asszony meg van veszve érte, hogy híreket, pletykákat halljon, annyira nyomasztóan dögunalom az élete. Sehol semmi szerelem, család - csupa elszigetelt ember mindenütt. Az egyetlen szereplő, aki még nem vesztette el a maradék eszét, s kitörni igyekszik e kilátástalanságból, az Siobhán (Kerry Condon), Pádraic lánytestvére.

Vajon mi az, ami megóvhat bennünket az unalomtól és a magánytól? Alapvetően két dolog, s mindkettőre elengedhetetlenül szükségünk van. Az egyiket a valódi emberi kapcsolatok jelentik, a másikat az értelmes és élvezetes - akár egyedül, önmagunkban is végezhető - elfoglaltságok. Pádraic kilátástalansága abból ered, hogy élete mindkét fronton tökéletesen üres. Colm hegedül és zenét szerez. Siobhán olvas. Ő maga semmit sem csinál. Tökéletes a cselekmény időpontválasztása is: száz évvel ezelőtt járunk; se tévé, sem internet, sem X-box. A szellemileg igénytelenek számára a kocsmán kívül nem sok marad. Főhősünk ugyanakkor az emberi kapcsolatok terén sem áll fényesen: görcsösen kapaszkodik egy nem létező barátságba, egy unalmas, őrült vénember társaságába. Drámája a film során mindvégig fokozódik: húga is lelép, majd szeretett csacsija - az egyetlen valamirevaló társa - is elpusztul. Végképp senkije sem marad.

Létezik egy olyan téveszme, mely szerint a közösség alapja az egymásra utaltság. E szerint a legjobb közösségek a falvak, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol mindenki tud mindenről, ahol mindenki valamiképpen függ a többiektől. A sziget szellemei többek közt azt mutatja meg, hogy ez mennyire fals kép. Hogy mennyire megnehezíti az életét, aki - leszűkítve szociális mozgásterét - egy ilyen eldugott porfészekben marad. Siobhán nem csak attól válik az egyetlen racionális karakterré, hogy mondatai - szemben a többiekével - mindig a helyükön valók, tökéletes reakciók a történésekre; de azért is, mert ő az egyetlen, akinek van annyi esze, hogy lelépjen, s új életet kezdjen. Fivére ettől teljesen elzárkózik. Fel sem merül benne, hogy a városban mennyivel több potenciális barátság vár rá. Számomra mindig érthetetlen volt ez a fajta egydimenziós létezés. Ha ma délután kocsmázni volna kedvem, körülbelül kétszáz cimbora jutna eszembe, akiket hívhatnék. Lehet, hogy Norbinak örülnék a legjobban, de Attilával, Barnával, Józsival vagy Gáborral sem járnék rosszul. Én értem azt, ha valakit minden a szülőföldjéhez köt. Ott van a háza. Ott vannak az állatai. Ott van a munkája. Valószínűleg tart is attól, hogy ezt a jól berendezett, megszokott létformát képtelen volna máshová átmenteni. De ha valami szörnyű, azt aligha kell megóvni. Ugyanez a helyzet a pocsék házasságokkal és a csapnivaló munkakörökkel is. Mindegyik tökéletesen alkalmas lehet rá, hogy drámai erejű film alapjai legyenek, csak arra nem, hogy megmaradjunk bennük.

A másik főhős, Colm a sztori legbetegebb karaktere. Miközben mondatai józanok, értelmesek, s még csak nem is embertelenek, cselekedetei egészen őrültek. Talán az ő magánya a legelviselhetetlenebb; egy lapos, érdektelen cimborával verte meg a sors, és egészen groteszk tettekre képes, hogy véget vessen e kapcsolatnak. Nem is rejti véka alá, mi a baja: a legkevésbé sem kíváncsi arra, mit találni Pádraic csacsijának ürülékében, márpedig amaz két órán keresztül képes ilyesmiről beszélni... Ismerős? Mindannyian találkoztunk már unalmas, szürke figurákkal akár a rokonságban, akár a kollégáink, vagy épp a szomszédaink között. Viszont nekünk nem kell minden áldott nap délután kettőtől késő estig söröznünk ezekkel az arcokkal. Kevés dolog annyira lélekölő, mint méltatlan társaságban tengetni napjainkat. Ami engem illet: mindenkit és mindent igyekszem kizárni az életemből, aki és ami nem villanyoz fel. Amikor tizenévesen ráébredtem, hogy a katolikus misék dögunalmasak, nem mentem többé. Amikor a gyerekeim bugyuta játékokkal fárasztottak, ajánlottam helyettük izgalmasabbakat, csak hogy én is élvezzem. Abszolút megértem Colm álláspontját is: az élet túl rövid ahhoz, hogy érdektelen dolgokkal és lapos beszélgetésekkel töltsük.

"Igazi közösség csak ott jön létre, ahol az emberek rejtélyes módon szeretik egymást. Vagyis barátok. Minden érdeken, valláson, politikán, társadalmi helyzeten és világnézeten túl." - írja Müller Péter. Ezzel nehéz volna vitába szállni. Csakhogy ezt a szeretetet és barátságot az egymásra utaltság nem feltétlenül szüli meg. A legtöbben már rég nem az egykori osztálytársainkkal, utcabéli cimboráinkkal múlatjuk az időt. Városlakók vagyunk, korlátlan szociális, kulturális és szórakozási lehetőségekkel. Sosem lesz részünk olyan drámában, mint amilyet Pádraic és Colm okoztak egymásnak. 

"Úgy lesz, mint azzal az emberrel, aki idegenbe készült. Összehívta szolgáit, s rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak csak egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, azután útra kelt. Aki öt talentumot kapott, menten elkezdett vele kereskedni, s másik ötöt nyert rajta. Ugyanígy az is, aki kettőt kapott, másik kettőt szerzett. Aki egyet kapott, elment, ásott egy gödröt, és elrejtette urának pénzét..." Mindannyian ismerjük a talentumokról szóló jézusi példabeszédet. Ezerféle tanulságot hordoz. Világosan kimondja, hogy különbözőek vagyunk; rátermettség szempontjából ordítóak a különbségek ember és ember között. Rögzíti azt is, hogy csakis rajtunk áll, mit kezdünk kapott erőforrásainkkal. Elgondolkodtat tehetség, szorgalom és intellektuális útkeresés dolgában. Egyről azonban ritkán beszélünk. E példázat az optimális kockázatvállalás kapcsán is kitűnő tanmeseként szolgál.

Józan honpolgárként mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy a felelőtlenség nem jó bolt. Százhatvannal száguldozni ismeretlen erdei utakon... feltenni minden pénzünket egy egyszínű király-kilencesre... Persze, ismerünk olyanokat, akik így élnek, ugyanakkor a talentumokról szóló példabeszéd pont arra hívja fel figyelmünket, hogy a másik véglet sem optimális. Amit elásunk, amit kivonunk az egészséges körforgásból, amit elrejtünk a világ szeme elől az talán megmarad nekünk, de bizonyosan nem fejlődik tovább, s nem terem semmiféle csodát. Márpedig azért születtünk a Földre, hogy alkossunk, gyarapítsunk, teremtsünk - mindenféle értelemben.

Még a pénzügyi vonal a legkevésbé kínos. Simán lehet, hogy óvatos duhajként nem fogunk kockázatos vállalkozásokba, nem tőzsdézünk, s nem költözünk Las Vegasba. Katonásan félreteszünk a havi fizetésünkből, s megtakarításainkat állampapírokba, esetleg ingatlanba fektetjük. Ez a létforma a legkevésbé sem katasztrofális. Bár a nagy kiugrás lehetőségét nem hordozza magában, de a stabil kispolgári jólétet biztosítani képes - sokan élnek is e recept szerint. A versenypóker - mely nagyszerű terepasztala a hétköznapi létezésnek - mindazonáltal kifejezetten bünteti az effajta kockázatkerülést. Ismerek olyanokat, akik igyekeznek mindig biztosra menni, s kizárólag prémium lapokkal indulnak csatába. Ők azok, akik rendszerint sokáig versenyben maradnak (hiszen csaknem mindig dobnak), ám a végére elfogynak, hiszen a vaktétek felzabálják a zsetonkészletüket. Jellemzően pont akkor esnek ki, amikor a pénzdíjas helyek már csak karnyújtásnyira vannak...

Az óvatosság az egészség terén sem árt, persze ezt is túlzásba lehet vinni. Számomra kevés megmosolyogtatóbb létezik, mint egy valódi hipochonder. Az még a legkisebb gond, hogy rengeteg idejét és energiáját felemészti az orvosi cikkek olvasása, illetve a különböző tünetek megszállott keresése önmagán. De amikor elkezd emberkerülővé válni, félni a tömegközlekedéstől, maszkot hordani mindenütt, olyankor már a saját létezését teszi borzasztó kényelmetlenné önmaga számára. További fokozat, amikor mindenkivel csak a félelmeiről, a lehetséges betegségeiről képes beszélni, ezáltal a világ számára is elviselhetetlenné válik. Totális pszichikai öngól, hisz épp azt a jólétet teszi tönkre, amit - az egytalentumos szolgához hasonlóan - oly nagyon megóvni kíván. Pedig a recept nagyon egyszerű: minél többet sportolni, aludni és szexelni. Ez mind garantáltan egészséges és bármelyiket tesszük is, bizonyosan nem gondolunk közben semmiféle betegségre.

Talán a legtragikusabb attitűd mind közül, amikor valaki a párkapcsolatát kívánja megóvni a kockázatkerülő szolga módjára. Ha a társát nem is ásná el, de legszívesebben bezárná a házba, eltiltaná a barátaitól, vagy csadorba, burkába öltöztetné. Lélektanilag pont ugyanabból a kishitűségből fakad, mint a fentiek, azonban még azoknál is jóval mérgezőbb vonásról van szó. Egyrészt azért, mert itt felüti a fejét a morális szál is: már nem csupán önmagát teheti tönkre az örök aggodalmaskodó, de a másiknak is jócskán árthat. Másrészt azért, mert a pénzügyi kockázatkerülők és a hipochonderek jó eséllyel megúszhatják a nagyobb katasztrófákat. A betegesen féltékenyeknek erre esélyük sincsen: gyakorlatilag borítékolható, hogy tönkreteszik, szabályosan megfojtják a szerelmet. Amikor elássuk talentumainkat, olyankor lehetetlenné tesszük, hogy azok kamatot hozzanak, de abban legalább biztosak lehetünk, hogy érintetlenül megmaradnak. A szerelem nem ilyen természetű. Ha hét lakat alá zárjuk, nem csupán azt kockáztatjuk, hogy nem nő nagyra, nem teljesedik ki, nem formálódik életre szóló intimitássá, de garantáltan el is sorvasztjuk; nem marad belőle se parázs, se hamu.

"Szükséged van arra, hogy mindig megújulj, és hogy soha ne elégedj meg se a megszokottal, se pedig a jól beválttal. Ne menj soha biztosra!" - ezek már Őze Áron szavai, melyeket a színház világával kapcsolatban fogalmaz meg, de érvényük jóval általánosabb. Természetesen mindenki maga dönt a saját létéról, kockázatairól, portfólióiról. De sosem fogunk élni igazán, ha minden lélegzetvételünket a görcsös ragaszkodás jellemzi. Még én is csak tanulgatom, de mernünk kell okos kockázatokat vállalni.

Nem vagyunk egyformák. Nagyon nem. Jómagam készséggel elfogadom, hogy a gyenge idegzetűek számára mindennél fontosabb a konfliktuskerülés. Lelkük rajta! Csakhogy ez nem az én világom. Ahol annyira rettegnek a vélemények ütköztetésétől, hogy tiltásokkal, korlátozásokkal, cenzúrával védekeznek az intellektuális konfrontációval szemben, ott engem is elveszítettek.

Ismerjük a konfliktuskerülő férj jellemző karakterét. A horgászbot helye fixen a hátsó kijárat mellett; elég az első hangos szó az asszonytól, s két perc múlva már árkon-bokron túl jár... Ez a fajta megküzdési stratégia kétségkívül garantálja a békét, a kérdés csak az, hogy milyen áron. Az elkerüléssel ugyanis nem csupán a vitának mondunk nemet, de magának a kapcsolódásnak is. Való igaz: létezik számtalan társas cselekvés, amely szavak nélkül is élvezetes lehet. Táncolni, zenélni, focizni, vagy szexelni simán lehet anélkül, hogy bármit is szólnánk egymáshoz. Csakhogy ezekből a néma aktusokból aligha épül valódi intimitás, arról nem is beszélve, hogy ismerőseink jelentős hányada nem zenél, nem bánik jól a labdával és nem is kívánunk ágyba bújni velük. Pontosan érzékeljük: emberi kapcsolódásaink döntő többsége a szavak útján épül, s ahol kommunikáció folyik, ott szinte mindig megjelenik a nézetkülönbség lehetősége is. Kizárni csak úgy lehetne, ha minden beszélgetésünket az udvarias, felszínes csevegésre korlátoznánk, ámde ezzel pont a lényeget irtanánk ki. Áruházi eladóként, telefonos ügyfélszolgálati dolgozóként, avagy a szomszéddal a liftben együtt utazó társasházi lakóként teljesen adekvát a semmitmondó könnyedség. No de barátainkkal és rokonainkkal még az ünnepek során sem azért találkozunk, hogy kínosan feszengve, erőltetett mosollyal valahogy túléljük azt a néhány órát.  

Elmúltam ötven. Ez törvényszerűen azzal jár, hogy ma már gyakrabban járok temetésekre, mint esküvőkre. A nagyszüleim generációjából régen elveszítettem mindenkit; az utóbbi években már a szüleim nemzedékét tizedeli a halál. Az eltávozottak mindegyike eleven emlék bennem; némelyikük mosolyt csal az arcomra, mások máig betöltetlen, valódi űrt hagytak maguk után. De nincs köztük egyetlen egy sem, aki miatt ostoroznám magam, hogy nem használtuk ki megfelelően az együtt töltött földi évtizedeket. Pedig a valóság az, hogy nem vagyok valami példaértékű rokon. A legtöbben úgy távoztak el, hogy életük utolsó éveikben már feléjük sem néztem. Még sincs bennem semmi hiányérzet. Mindenkivel úgy kapcsolódtam, ahogyan lehetett. Egyszerűen be kell látni: a rokoni szálak nem jelentenek automatikusan mély és pótolhatatlan közösséget. A legtöbbjükből csupán egy fejfa, egy név, egy arc, s pár jópofa sztori marad meg számunkra, semmi egyéb. A genetikai összetartozás ritkán jár együtt spirituális kötődéssel. Ez van.

Fantáziátlan rokonai persze mindenkinek vannak, velük nem sokra megyünk. Hasonló a helyzet a gátlásos, szorongó ismerőseinkkel is; nyilván nem fogunk se pszichoterapeutát, se gyógypedagógust játszani - többnyire őket is hanyagoljuk. A csalódást leginkább azok az asztaltársaságok jelentik, ahol felüti a fejét némi gondolat, van is késztetés a jelenlévőkben, hogy szóljanak, ám a cenzúra kívülről érkezik: ezt most hagyjátok abba; ez nem az a pillanat; erről nem illik; váltsunk témát stb. Ilyenkor valósággal fel tudok robbanni. Nem azért böjtöltem-unatkoztam végig a korábbi percek semmitmondó csevejét, hogy most, mikor végre kezdünk megérkezni, valaki visszarántson mindenkit a langyos pocsolyába. Az egyik legdurvább ilyen eset a pókerteremben történt, amikor egy "Fuck Orbán" feliratú baseball sapkát viselő fickó rám szólt, hogy ne politizáljak... Majdnem ráborítottam az asztalt... Természetesen minden ünneprontó a békéről papol. Pauline O'Reilly ír szenátor szavait a szájkosártörvény kapcsán már sokan és sokszor idéztük: "Korlátozzuk a szabadságot, de a közjóért tesszük." No persze... Ez az elgondolás minimum három sebből vérzik. Először is: még ha tökéletesen jó szándékot feltételezünk, pszichológiai tekintetben akkor is kárt okozunk, az elfojtás ugyanis jócskán mérgezőbb és gyilkosabb, mint a szabadjára engedett szó. Másfelől morálisan is indokolatlan mindenféle cenzúra, hiszen egy békésen közölt vélemény sosem hordoz agressziót, szemben a tiltással, amely önmagában is maga az erőszak. És végül harmadszor: a másik elhallgattatása a legtöbbször még csak nem is jó szándékú tett. Még csak nem is arról van szó, hogy mindkét tábort lefegyverezzük. A kedvezményezett narratíva simán lemehet, csupán reagálni tilos. Ahogy a belga miniszterelnök is megfogalmazta: jobb lett volna, ha Orbán befogta volna a száját... Hát, sajátos demokrácia-értelmezés, az már szent.

Ezzel ki is hajóztunk a közélet vizeire. Látjuk, érzékeljük, mi a nemzetközi módi manapság: tömény képmutatás minden szinten. Elég csak a decemberi EU-csúcsra gondolni. A 27 kormányfő mindegyike tisztában van azzal, hogy Ukrajna uniós csatlakozásáról beszélni totálisan értelmetlen, 100%-ig jelképes ügy csupán, mégis erre vesztegetik az idejüket. A legtöbben azzal is tisztában vannak, hogy országaik érdekeivel tökéletesen ellentétes volna e bővítés, mégsem mernek egyetlen szót sem szólni ellene, mert ugye jobb a békesség... Ungár Péter, az LMP társelnöke is ezt hozza fel podcastjában: "Ukrajna EU-tagsága: nincs ilyen valójában. Ez egy kölcsönösen elmondott hazugság, amit szerintem az ukránok is tudnak, mégis mi vagyunk megint az elsők, akik elmondjuk, hogy ez nincs. Miért nem hagyjuk, ha tudjuk, hogy nem lesz, ha mindenki tudja; miért nem hagyjuk, hogy ne mi mondjuk ki, hogy nem lesz?" Számomra mindazonáltal nem kérdés, hogy Orbán helyesen jár el, amikor nem áll be a színészkedők közé. Lehet érvelni azzal, hogy erkölcsileg helyesebb az őszinte szó, mint a tapintatos mellébeszélés. Lehet hivatkozni arra is, hogy ilyen a magyar karakter. Megemlíthető az is, hogy pont ez az oly egyedülálló, szókimondó attitűd miatt áll hazánk állandó reflektorfényben. De a lényeg mégiscsak az, hogy negyven éven át éltünk egy velejéig hazug rendszerben, s a Fidesz pont azért jött létre, hogy annak véget vessen. Nem kéne asszisztálni ahhoz, hogy egy pont ugyanolyat építsünk fel magunk köré. Az Európai Uniónak akkor, és csakis akkor van létjogosultsága, ha annak döntéseit az őszinte és tiszta szándékok vezérlik, s ha képesek vagyunk egymással nyíltan kommunikálni. 

Én nem hiszem, hogy a békességhez vezető út a meghunyászkodás volna. Épp ellenkezőleg: a nyugalmat és a kiegyensúlyozottságot az biztosítja leginkább, ha bármikor képesek vagyunk megvédeni magunkat; ha vannak érveink és azokat merjük is használni. Emlékszem: a kilencvenes évek elején, amikor a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolára jártam, a tanári kar jelentős része elkötelezett reformkommunista volt. Egy vállalkozás-gazdaságtan előadáson, ahol az óraadó az MDF-et megvető kritikával illette, a levegő is megfagyott a teremben, amikor felszólaltam és kiálltam Antall József mellett. A tanár az előadást követően leült mellém és még hosszasan elbeszélgettünk. Nemhogy problémám nem lett az ügyből, de másfél év múlva már az ő cégénél dolgoztam... Én nem hiszek a tekintély alapú igazságokban sem. Egy álláspont nem válik szentté attól, ha a belga miniszterelnök - vagy épp a német kancellár, esetleg a francia elnök - meghirdeti. Az Európai Unióban is pont az lehetne a szép, ahogyan az alapító atyák megálmodták: ha mindenki szabadon képviselhetné és kommunikálhatná az érdekeit, és senkinek nem kéne rettegve-megzsarolva beállni az ideológiai fősodor együtt bégető birkái közé. És ugyanígy: egy családban, egy baráti társaságban is érdemes a lehető legszabadabban kommunikálni, egy percig sem félni attól, hogy valaki majd megsértődik. (És akkor mi van?) A pc, az eltörléskultúra, a woke-progresszió már meg is nyerte a civilizáció bedarálásáért folytatott háborúját, ha hajlandóak vagyunk önkéntes cenzúrát alkalmazni, elnémítva-feláldozva hangunkat egy hamis béke oltárán.  

Karácsonykor látott napvilágot a Partizán különkiadása, melyben Gulyás Marci az egykori Szomszédok című teleregény néhány színészével emlékezett a legendás időkre, amikor a sorozat futott. A riporter - szokásához híven - mindent megtett azért, hogy a nosztalgiázásba némi aktuálpolitikát is szőjön, s ebben néhány interjúalanya is készséges partnernek mutatkozott.

A műsorban elhangzó első téveszme az, hogy a Szomszédok politikai okból szűnt meg 1999-ben. "Abban a pillanatban, ahogy a Fidesz átvette a hatalmat, el volt döntve, hogy ez, és még néhány produkció a Magyar Televízióból kimarad és megszűnik."  - állítja Bujtás János, az egykori rendező. Gulyás Marcival egyetértésben igyekeznek olyan képet festeni, mintha Orbánék nem csupán egy gagyi pénznyelőt, hanem egy politikailag veszélyes alkotást láttak volna a teleregényben. A valóság az, hogy az első Fidesz-kabinet borzasztó ellenséges médiakörnyezetben kormányzott négy éven át. Elég csak a Nap TV-re és az RTL-en futott Heti Hetesre gondolnunk, melyek olyan tömény és direkt agymosást produkáltak, hogy önmagukban is elégségesek lettek volna bármely átlagos teljesítményt nyújtó kormány megbuktatására. Ezekhez képest a csak szőrmentén politizáló Szomszédok szinte ártalmatlannak hatott. Arról nem is beszélve, hogy Orbánék akkortájt még igen messze voltak attól, hogy a teljes közéletet ők maguk kívánták volna tematizálni, illetve hogy a közhangulat totális formálásán dolgoztak volna. (Ha nincs 2002, ha nincs az a méltatlan bukás a rendszárváltás óta eltelt időszak legjobb kormányzati ciklusa után, úgy talán még ma sem törekednének ilyetén dominanciára.)

Legalább ekkora marhaság az is, hogy ma is szükség lenne valami hasonló teleregényre, csak hát a jelenlegi hatalom aligha engedne ilyesmit... "Minél inkább félünk a megnyilatkozásoktól, vélemények elmondásától, kritikáktól, annál nagyobb szükség lenne arra, hogy ilyen nem direkt módon egy ilyen sorozat mégiscsak kimondja az emberek helyett azt, amit ki akarnának mondani. Ez ma lehetetlen a hatalom miatt, de ugyanakkor szerintem sokkal nagyobb szüksége lenne az embereknek erre, mint akár a kilencvenes években." - fogalmazza meg Bujtás János. Már az egy vicc, már az egy rettenetes, ősbolsevik gondolat, hogy az egyes emberek helyett valaki másnak kell kimondania azok gondolatait. A polgári létezésnek pont az volna a lényege, hogy az emberek felelősséget vállalnak magukért és félelem nélkül kimondják mindazt, amit gondolnak. Epres Attila még tovább megy: "Nem csak a demokrácia van teljesen eltűnőben ebben a fajta autokráciában, amiben élünk, vagy parancsuralmi, vagy maffiákkal leuralt rendszerben, vagy nagybirtokok által uralt rendszerben, hanem maga a szociális gondolkodásmód is teljesen elhanyagolt és elnyomott; egyáltalán nem szempont az, hogy az embereknek legyen valamiféle jó érzésük egy országban." Bevallom: háromszor pörgettem vissza és hallgattam újra, de továbbra sincs halvány fogalmam sem, hogy a teleregény Lacija mire is gondol valójában. Ami viszont világosan kiderül: Gulyás Marcival tökéletesen egyetértenek abban, hogy a késő kádári kor jóval demokratikusabb volt a mainál, hiszen akkor létezhetett a sorozat, ma ez elképzelhetetlen... "A Szomszédok vállalkozott valami olyasmire, amire sajnos ilyen méretben azóta sem vállalkozott sem televízió, sem semmilyen online streaming, vagy bármilyen más tartalomszolgáltató. Pedig igény az volna rá, sőt szükséges volna, mert ha nincsenek ilyen történetek, ha nincsenek ilyen nagy mozgóképes mesék, akkor egész egyszerűen képtelenné válunk rá mi, magyarok, hogy társadalomként értelmezni és olvasni tudjuk saját magunkat." Ezek már a műsorvezető mondatai a zárómonológból. Számomra egészen szürreális ez az egész világlátás, amit a riportfilmben megszólalók képviselnek. Először is: ki a fene akadályoz meg bárkit, hogy valami hasonló produkciót hozzon létre? Vajon milyen korlátozó eszköze volna a kormánynak, ha az RTL Klub, vagy bármelyik Youtube-csatorna elindítana egy, a Szomszédok mintájára épülő sorozatot? A valóság az, hogy ennek semmiféle létjogosultsága sincsen. A teleregény nem csak utólag, harminc év távlatából hat rém gagyinak, de már a megszületésének és vetítésének pillanataiban is az volt. Már akkor is azon vigyorogtunk, hogy mennyire erőltetett és életidegen. Pont ugyanúgy kapcsoltuk be a tévét minden második csütörtök este, mint amikor beleszagolunk egy zacskó savanyú tejbe. Tudtuk, hogy borzasztó lesz, de meg akartuk tapasztalni... Gulyás egyébiránt pontosan látja a lényeget: "És persze reggelig lehetne sorolni a különböző hibákat, adott esetben fogyatékosságokat a Szomszédokkal kapcsolatban. Lehetne beszélni a dramaturgiai egyenetlenségekről, lehetne beszélni a filmnyelvi sutaságról, lehetne beszélni a papírízű mondatokról, de ezek egyike sem lényeges." De, Marci, mindez nagyon is lényeges. Pont ezek azok, amelyek miatt a Szomszédok már annak idején is nívótlan és vállalhatatlan produkciónak számított. Ma már - amikor nem csupán egyetlen tévécsatornát nézhetünk, hanem végtelen sok médiaforrásból táplálkozhatunk - a kutya sem lenne kíváncsi ilyesmire.

"A Szomszédokon keresztül ráláthattunk a közszférában dolgozókra, ráláthattunk a bérből és fizetésből élőkre, ráláthattunk a nyugdíjasokra és azokra az anyagi nehézségekre, amelyeken nagyon keveset változtatott az azóta eltelt több mint három évtized. Ezek a problémák ma is ugyanúgy a sajátjaik magyarok millióinak." Persze, persze, maradéktalanul elégedett soha nem is lesz senki, ám ettől még ordas hazugság, hogy csak nagyon keveset változott a magyar valóság. A Szomszédok időszakában brutális mértéket öltött a munkanélküliség, 1993-ban elérte a 11,3%-ot. 2022-ben ez az érték mindössze 3,6%. Az Orbán-kormányok alatt munkahelyek százezrei jöttek létre. A nemzeti össztermék a rendszerváltás óta az ötszörösére nőtt; vásárlóerő-paritáson mért egy főre jutó GDP tekintetében 2022-re elértük az EU fejlettségi szintjének 77%-át. Átlagos életszínvonalunkat nézve ma már alig maradunk el Spanyolországtól. A mélyszegénységben élők száma ugyanakkor - a 2011-es adathoz képest - az ötödére csökkent. Gulyás Marci károgása tehát totálisan alaptalan - éppen a klasszikus baloldal által leginkább támogatott szakmunkások jövedelme emelkedik a legmeredekebben. A jajveszékeléshez Pásztor Erzsi, a sorozat Janka nénije is csatlakozik (az egyetlen, önmagában is vicces karakter, aki miatt érdemes volt nézni a teleregényt): "Hatvanöt éve vagyok a pályán és most van 190 ezer forint nyugdíjam. Tehát röhej. Ha nem kéne sírni rajta. Ezt nem lehet eltitkolni. Ez borzalmas." Azután elmondja, hogy további havi 120 ezer forintot kap a Kossuth-díja után, mindezeken túl a mai napig dolgozik, de a panellakása rezsijét még így is alig tudja kifizetni...

Ha már Janka néninél tartunk, karakterének bemutatásával Gulyás Marci rúg még egy csúnya öngólt: "Ha az életben lenne egy ilyen családtag, feltehetően kerülnék, ahogy csak bírnák." Ez természetesen pontosan így van, már annak idején, a sorozatot nézve is kapartuk a falat, hogy Vágásiék miért nem penderítik ki soha e felettébb kellemetlen (de a néző szemével annál szórakoztatóbb) rokont. Csakhogy Gulyás Marci mélyen és elkötelezetten baloldali. Márpedig a baloldaliság pontosan az altruizmusról, az önfeladásról, a pusztító és értelmetlen áldozatokról szól. Egy vérbeli balosnak egyszerűen el kell viselnie, hogy a Janka nénihez hasonló rokonok simán kiszipolyozzák. Ahogyan el kell viselnie azt is, ha az országa durván eladósodik Ukrajnát támogatandó, miközben az ukrán politikusok és diplomaták minősíthetetlen hangnemben kommunikálnak mindenkivel. El kell viselnie azt is, ha az adójából erőszakos migránsokat segélyeznek. És természetesen el kell viselnie a szexuális kisebbségek legotrombább megnyilvánulásait is. Mogács Dániel parádésan fogalmaz: "Meleg barátaimmal is egyetértünk abban, hogy a melegfelvonulás talán arra lehetne hivatott, hogy a homofóbokat közelebb hozza a melegekhez. De nem biztos, hogy az a jó megoldás, hogy az Andrássy úton egy konzervatív nagypapa ablakán belógatod a feszes heréidet..." Szóval, Gulyás Marci részéről a baloldaliság teljes tagadása az, ha természetesnek veszi, hogy az ember csak azokkal tart kapcsolatot, s csak azokat támogatja, akiket kedvel. Ez kifejezetten jobboldali attitűd, mi több, éppen ezen a ponton válik el egymástól e két irányvonal. Hol itt a következetesség?

Mező Gábor újságíró tökéletes összegzést ad a teleregény kapcsán: "Ez a Szomszédok nem az ős Kaján, hanem az ősproli világa volt, mindig az ő szemszögéből mutatott be mindent. »Ne nagyon próbálkozz, inkább maradj ott a fenekeden, panaszkodj« – ez mindig bejött. A gazdag, sikeres emberek mindig gyanúsak vagy bunkók, esetleg még csalók is általában. Egy kommunista, szocialista életképet terjesztett, de nem is emiatt volt veszélyes, hanem mert végtelenül depresszív és nyomasztó volt. Azt sugározta, hogy a rendszerváltozással semmi sem változott, csak még inkább rosszabb lett." Mondatai persze már nem a Partizán műsorában hangzanak el. Mert azt azért Gulyás Marci sem nagyon szereti, ha szembemennek narratívájával, s vágyvezérelt, rettenetesen torz álomvilágával.

Ha már elég lesz a halászléből és a bejgliből, de még tartanak az ünnepek, a csendes délutánok egyikére szívből ajánlok mindazoknak egy kis családi mozizást, akik eleddig még nem látták a nyáron megjelent Barbie c. filmet. Könnyed, szórakoztató, helyenként még tanulságos is - még akkor is, ha Bedő Imre, a Férfiak Klubja alapítója szerint ez volt az igazi atombomba, melyet 2023-ban ledobtak a világra.

Amikor szűk családom nőnemű tagjai a premier másnapján jegyet váltottak a filmre, beszámolójuk szerint - egy-két megható jelenetet leszámítva - végigröhögték a két órát. Kislányom hosszas unszolása után a hétvégén én is rászántam magam, s be kell vallanom, helyenként én is hangosan felnyerítettem. Ettől persze még igazuk van mindazoknak, akik úgy látják: a mozi a könnyed szórakoztatáson túl némi társadalomformáló hatást is gyakorolhat. Bedő Imre szerint a film minden elemében pusztító, jómagam azonban egyáltalán nem osztom véleményét. Kétségtelen tény, hogy a feminizmusnak léteznek undorító vonásai - ilyen a férfigyűlölet, valamint ilyenek a kék-zöld hajú, habzó szájú, bálna formájú aktivisták is -, ám ezek közül Barbie világában egyik sem jelenik meg. Igaz ugyan, hogy e fantázia-szülte helyen a nők irányítják a társadalmat, s a férfiak csak strandon heverésző naplopók, de lássuk be: ez a kép aligha bántó számunkra. Egyrészt azért nem, mert irgalmatlanul szürreális; fényévekre van a valóságtól. Másrészt azért nem, mert a legtöbb férfi imádná, ha végre semmi dolga nem lenne, csak élvezni a tenger hullámait.

A mozi egyik kulcsjelenete, amikor a való világba megérkező Barbie találkozik egykori tulajdonosával, az immáron kamaszkorú Sashával. A lány kíméletlenül kiosztja: "Mindig szörnyű voltál. (...) Rossz érzést okozol a nőknek, amióta csak kitaláltak téged. Benned van minden, ami rossz a kultúránkban. Szexualizált kapitalizmus, abszolút irreális szépségideál... Nézz magadra! Ötven évvel visszavetetted a feminista mozgalmat! Rombolod a lányok természetes önbecsülését, és gyilkolod a bolygót a konzumizmus dicsőítésével. (...) Azelőtt, hogy megjelentél itt és bemutatkoztál, sok évig nem gondoltam rád, te fasiszta!" A kiscsaj monológját remekül összeszedték - benne van a 21. századi progresszió minden dühe és őrülete. Barbie persze próbál védekezni: "Én azért vagyok, hogy a lányok legyenek erősek és boldogok!" - de nincs sok foganatja. Ez a jelenet nyilvánvalóvá teszi még a laikusok számára is, hogy a nők világa - sőt ezen belül a feministák világa - a legkevésbé sem egységes. A kamaszlány az életkorának megfelelő forradalmi hevülettel tolja a progresszió üres mantráit - őt már belenevelték abba, hogy lázadni kell minden klasszikus érték ellen, akár csupán a lázadás kedvéért. A sztereotipikus Barbie még egy korábbi hullám szülötte, aki ugyan már kivívta a férfiaktól való függetlenséget (ezt Bedő és az ultrakonzervatívok kifogásolják, én mindenesetre tapsolok neki), ugyanakkor a legkevésbé sem tagadja meg nőiességét, mi több: nagyon is domborítja azt. Barbie (Margot Robbie) igazi bombacsaj, és e tekintetben valódi példaképként szolgálhat minden nő számára. Sasha posztmodern monológja ezzel helyezkedik szembe. A hajdanvolt józan világban még egyértelmű volt, hogy a szépség értéket jelent, s azon sem vitatkoztunk különösebben, hogy mit is értünk szépség alatt. A világ legbetegebb dolga azon rinyálni, hogy Barbie lerombolja a lányok természetes önbecsülését. Látjuk a tökéletes testű sportolókat, a híres modelleket, az ünnepelt színésznőket és a gyönyörű popdívákat - ők mind rossz érzést okoznak az átlagos nőknek? És ha igen, úgy őket is el kéne csúfítani? Nem lenne jobb ötlet visszatérni a normalitáshoz és azt mondani: tessék őket követni? Nem tudom, tart-e még az Éden Hotel című tévés valóságshow, de nemrég volt szerencsém belepillantani. Konkrétan az összes nő használhatatlan benne. Agyontetováltak, kacsaszájúak, a legtöbben bottal sem piszkálnánk őket. Mintha mindegyik tudatosan tenné tönkre a külsejét. Ez is egy jellemző mellékterméke annak, hogy a 21. század őrültjei már a szépség jelentését is relativizálják.

Egy másik jelenetben Sasha édesanyja adja elő nagy monológját Barbieland lakóinak: "Nőnek lenni megoldhatatlan feladat. Elvárják tőlünk, hogy legyünk kiválóak, de valamiért sehogy se csinálhatjuk jól. Elvárják, hogy legyél sovány, de ne túl sovány. És ne mondd, hogy sovány akarsz lenni, mert nem sovány akarsz lenni, hanem egészséges. De ugyanakkor mégis: legyél sovány! Elvárják, hogy legyen pénzed, viszont nem kérhetsz pénzt, mert az ugye már gáz. Tudj főnök lenni, de ne légy szigorú! Légy rátermett vezető, de hagyj érvényesülni másokat! Legyél lelkes és odaadó anya, de ne beszélj folyton a gyerekeidről! Dolgozzál és építs karriert, de közben folyamatosan gondoskodj másokról! A férfiak viselkedését rajtad kérik számon, ami nonszensz, de ha szóvá teszed, akkor te vagy az, aki megint nyafog. Légy csinos, de ne ejtsd kísértésbe a férfiakat, ezért túl csinos se légy, mert azzal fenyegeted más nők kapcsolatát. Pedig a nő a nővel összetart, de legyél más, mint a többiek, és mindig legyél hálás! Tudd, hogy eleve hátránnyal indulsz, és hogy mindig keresztbe tesznek neked, de azért mindig legyél hálás! Nem szabad soha megöregedned, nem beszélhetsz csúnyán, nem szabad hencegned, nem lehetsz önző sem. Nem szabad feladnod, se elbuknod, se félned, és közben mindig tudnod kell, hogy hol a helyed. Ez mind együtt nem megy!" Milyen érdekes, hogy Bedő Imre - miközben a fenti szónoklatot a férfiak elleni kirohanásnak ítéli - pont ugyanígy látja: "Ha van még gyilkosabb program, mint az, hogy minden lány elé a karriervágyat vetítik, akkor talán az, amikor karrierista, karrierben sikeres nők azzal kampányolnak, hogy ők még jó családanyák is tudnak lenni mindemellett." Nagyon úgy tűnik, hogy e kettő együtt túl nagy falat a nőknek. Az ultrakonzervatív megoldás az, hogy nem kell karrier; a progresszív válasz pedig az, hogy nem kell család... A valóság pedig mindkettővel szemben az, hogy az asszonyok - gyakran igen komoly kötéltáncot járva - valahogy mégis hozzák mindkettőt, még ha nem is topkarriert és nem is ötgyerekes családot. A legnagyobb probléma talán az, hogy nők sokszor túlságosan komolyan vesznek minden létező (néha csak a fantáziájukban létező) társadalmi elvárást. Mert az csak egy dolog, hogy az ember folyton és nyafogás nélkül a tökéletességet célozza - természetesen férfi és nő egyaránt -, de azért nem kéne ráparázni, ha az eredmény végül csak 80%-os. (Épp ezek a gondolatok kószáltak az elmémben, amikor ma reggel korán ébredve azt hallom, hogy mellettem az asszony komoly hortyogásba kezd. Nem volt hangos, vagy bántó, de azért határozottan szólt. Percekig élveztem a koncertet. Ha egy idegen nő feküdt volna az ágyamban, aligha találtam volna szexinek ezt az akusztikus produkciót. Így azonban azt éreztem: még ezt is szeretem benne.) A férfiak kapcsán szintúgy kreálható hosszú és drámai felsorolás az elvárásokat illetően - született is jó pár ilyen TikTok videó a film nyomán - csakhogy mi a legtöbbször magasról teszünk mindezekre. Egyszerűen csak megyünk a saját fejünk után.

Szinte biztos, hogy a filmben leggyakrabban előkerülő fogalom a patriarchátus, többnyire ártatlan szellemességek tárgyaként. A naiv és tudatlan Ken (Ryan Gosling) elkíséri Barbie-t a való világba, ahol megpróbálja felfedezni, megérteni, hogy mit is jelent e kifejezés. Visszatérve Barbieland-re sajátos patriarchátussá formálja azt; a férfiak továbbra is naplopók, de már övék a vezető pozíciók, a rózsaszín hűtőket megtöltik sörrel és hagyják, hogy a lányok kiszolgálják őket. Bedő Imre természetesen kiakad ezen: "Úgy van bemutatva, hogy azok a nők, akik örömmel visznek egy sört a férfinak, azok teljesen agymosott idióták. A férfiak meg kizárólag a saját bulijaiknak, a saját műveletlen, bunkó játékaiknak élő csávók." Bedő elmagyarázza, hogy a patriarchátus nem ezt jelenti, mi több: strukturális elnyomást sem jelent. A patriarchális társadalmak férfiai mindent a családért tettek, és valójában ez volt a legjobb működési forma a nők számára is... Ami azt illeti, én biztosan nem kívánom definiálni a fogalmat. A legkevésbé sem zavar, hogy mást ért rajta a Férfiak Klubjának vezetője, s mást a feministák. Maga a szó gumicsont csupán, amin rágódni lehet, nincs különösebb jelentősége. Ami sokkal többet mond, hogy létezik-e jogi aszimmetria a társadalomban a nemek közt. Ha férfi és nő törvény előtt egyenlő, ott nincs miről beszélni. Kár tagadni antifeministaként, hogy ez évszázadokon át nem így volt, elég, ha csak a választójogra, a tanulási lehetőségekre, vagy épp a munkavállalási szabályokra gondolunk. A való világgal ismerkedő Ken - miután elhangzik, hogy férfinak lenni manapság inkább hátrányt jelent - jól letolja az egyik nyakkendős cégvezért: "Hát, akkor ti bizony nem csináljátok jól a patriarchátust!" Az öltönyös jóízűen nevet: "Ó, azt jól csináljuk! Csak most ügyesebben titkoljuk..."

"A Barbie egy világméretű fertőzés volt termékként, hihetetlen, óriási szakirodalma, tudományos kutatási háttere van annak, hogy milyen társadalomrombolást végzett." Úgy tűnik, Bedő Imre kissé túlspilázza a szerepét. Én úgy látom: amíg a Mattel nem szállt fel a progresszív vonatra és nem kezdett gendersemleges és transznemű babákat gyártani, addig sokkal inkább a hagyományos értékeket erősítette. Nézzünk csak körbe: feleségeink és lányaink is mind játszottak Barbie-val annak idején, mégsem lett belőlük radikális feminista. Még az is lehet, hogy pont ezért nem.

Humor dolgában alapvetően kétféle iskola létezik. Az egyik az élet oldalán áll, és azt mondja: viccelni bármivel lehet. A másik a savanyú, az örömtelen, a karót nyelt tanárnénik világa. Ők azt hirdetik: léteznek érinthetetlen tabutémák; léteznek szenzitív területek; léteznek áldozati csoportok - ezekkel poénkodni főbenjáró bűn. Persze, pontosan tudjuk: bigottnak lenni számtalan módon lehet. Nincs az a vicc, amely semmiféle érzékenységet sem sért.

Az elmúlt években számos nagyágyú megfogalmazta már: a woke-progresszív vallás megöli a humort. "Minden viccnek van áldozata. Ez a vicc definíciója" - állítja Rowan Atkinson, hozzátéve: "Nagyon-nagyon óvatosnak kell lenned, amikor kimondod, amivel, vagy akin viccelődni szabad. Mert mi van, ha valaki rendkívül önelégült, arrogáns, agresszív, önelégült, aki történetesen alul van a társadalomban? Ő is jócskán megérdemli, hogy vicc tárgyává váljon." Imádom ezt a hozzáállást, a kiegészítő magyarázatot pedig különösen. A progresszív tábor ugyanis egységes nyájként kezeli áldozati csoportjait, melyben minden birka megvédendő, szent és sérthetetlen. Ebből következik a sűrű és elvtelen szerecsenmosdatás, ahelyett, hogy szabad utat engednének a kritikának, az iróniának, a könnyed és felszabadító szellemességnek. Mára Jennifer Anistonnak is elege lett a woke-ból: "Régen még viccelődhettünk egy bigottal és röhöghettünk ezen - hisztérikus volt. És ez arról is szólt, hogy megtanulják a nézők, milyen nevetséges tud lenni az ember. Ma már mindez nem lehetséges. (...) Most már egy egész generáció tagjai, gyerekek is úgy gondolják, amikor megnézik a Jóbarátok epizódjait, hogy ezek sértőek." A legszenvedélyesebb felháborodást John Cleese megszólalásaiban érzékelem, aki a cancel culture elleni harc egyik vezéralakjává vált: "Minél tabusértőbb egy poén, a közönség annál jobban nevet. És viccelni mindennel, de tényleg mindennel szabad, hiszen a legádázabb tréfa sem bántó, ha szeretetből sütjük el, nem pedig megalázó szándékkal." A 84 esztendős humorista valóban nem ismer tabukat; a legutóbbi időkben például depressziós, öngyilkossággal fenyegetőző, százegy éves koráig élt édesanya adta számára a legjobb poéntémákat. Egyszer közölte vele, hogy majd kitömeti és a bejárati ajtóhoz állítja, hogy azzal riogassa a vendégeit...

Most lássuk a másik tábort, amely nem kíván az élet és a szabadság oldalára állni! Még a legvisszafogottabb cenzúraharcosokat a Nők Lapja szerkesztői közt találjuk, akik azért szemmel láthatóan felszálltak a progresszív vonatra. A Mit árul el a személyiségről a rossz humorérzék? című cikkük az alábbi mondattal nyit: "Új pszichológiai kutatások szerint nem minden számít viccesnek, ami megnevettet..." Már e felütés is botrányos, hiszen ami nevetést kelt, az (a befogadó szempontjából) mindenképpen vicces. Másfelől a pszichológiai kutatások vizsgálhatják, hogy min és miért röhögünk, de arra aligha van felhatalmazása e tudományágnak, hogy felülírja az évezredes definíciókat, ráadásul ideológiai alapon. Az írás mindvégig a humor negatív aspektusait taglalja, megemlítve, hogy manipulálásra és mások önképének rombolására is alkalmas lehet. (Na és?) A KDNP politikusai sem túl megengedőek, ha viccről van szó: 2020-ban konkrétan beperelték a Népszavát egyetlen béna Jézus-karikatúra miatt... A lap jól reagált: Korrektnek lenni dögunalom című cikkükkel válaszoltak a karót nyelt kereszténydemokratáknak. A Mohamed-gúnyrajzokat készítők nem úszták meg ennyivel; a Charlie Hebdo szerkesztőségében történt vérengzésről mindannyian hallottunk annak idején. A muszlim bigottság ugyan szélsőséges, de nem árt, ha észben tartjuk: a tolerancia hiánya végső soron ide vezet. Márpedig a nyugati világ egyre kevésbé megengedő. Írországban jön a szájkosár-törvény, melynek értelmében bárkit megbüntethetnek, akinek bevándorlásellenesnek ítélt vicces képet találnak a telefonján (ráadásul nem a vádnak kell bizonyítani a bűnösséget, hanem a megvádoltnak az ártatlanságát). A tervezet akár börtönnel is fenyegeti azokat az ír polgárokat, akik „olyan anyagok birtokában vannak, amelyek bizonyos védett tulajdonságokat kritizálnak, a nemi identitástól kezdve az etnikumig”. Azon már meg sem lepődöm, hogy az EU-t az ilyesmi a legkevésbé sem zavarja, holott az Unión belül ennél durvábban aligha avatkoznak be a polgárok életébe. "Korlátozzuk a szabadságot, de a közjóért tesszük!" - Pauline O'Reilly zöldpárti szenátor szavaival szintet lépett a progresszió. Immáron ők sem titkolják többé, hogy szakítottak a liberalizmussal és a totalitariánus woke ideológia felé vették az irányt.

A Netflix a közelmúltban leszerződtette a humorista Matt Rife-ot, aki standup előadásaival jócskán kilép a politikai korrektség keretei közül. Az RTL Klub reggeli adásában Nógrádi Noá nőjogi aktivista és Puzsér Róbert részvételével vitatták meg a következő monológot: "Egy alkalommal, amikor ebédelni voltam egy barátommal, a hostessnek, aki bekísért és az asztalhoz ültetett, volt egy fekete monoklija. Egy hatalmas fekete monoklija! És nem az volt, hogy ahh... Teljesen egyértelmű volt, hogy mi történt. Nem tudtuk túltenni magunkat azon, hogy ő a cég arca, és így köszönti a vendégeket?! A srác, aki velem volt, azt mondta, rosszul érzi magát miatta. Be kéne küldeni a konyhába, vagy valahová, ahol senki sem látja az arcát. Erre én: szerintem, ha tudott volna főzni, akkor most nem lenne ez a fekete monoklija." Gyengécske, ártatlan poén, de ma már ez is elég hozzá, hogy Amerikában felrobbantsa az internetet. Természetesen a stúdióban helyet foglaló feministának sem tetszik a jelenet: "Itt az a fő motívum, hogy az áldozaton nevetünk. Kivel kacsintunk össze, amikor az áldozaton nevetünk és milyen társadalmi hatást érünk el vele?" Mindig megdöbbenek az eltervezett mimózaságnak ezen a fokán. Nógrádi Noá vagy végtelenül tudatlan (és a saját szenzitivitását vetíti ki a társadalomra), vagy pedig tudatosan hamisítja meg a valóságot. A világ ugyanis nem így működik. Ha történetesen röhögünk is egy monoklis nőn, az egy percig nem jelenti azt, hogy rokonszenvezünk az erőszaktevővel, illetve hogy legitimálnánk a fizikai agressziót. Analitikus elménk gond nélkül el tudja választani egymástól a különböző jeleneteket; magát az ütést, illetve annak nyomát. Ha Matt Rife arról mesélne, miként vitte be az öklöst a hostess vőlegénye, azon aligha nevetne bárki. A végeredmény - ettől tökéletesen függetlenül - még lehet mosolyt keltő. "Itt ez a humorista eladott egy erőszak-legitimáló narratívát. Erre te, vagy mondjuk más, jobb ízlésű felhasználók azt mondják, hogy ez ízléstelen poénkodás. Mondhatja, hiszen a felhasználónak joga van ugyanúgy véleményt formálni arról a humorról, mint ahogy a humoristának joga van poénkodni a színpadon. Nem elég ez?" Puzsér Róbert pontosan úgy reagál, ahogy egy liberálisnak reagálnia kell. Ő maga is azt az álláspontot képviseli, hogy viccelni bármivel lehet, sőt kell is. "Azt érdemes megfigyelni, hogy a társadalomnak az immunitása - ezekre a fajta mondásokra - hol tart. Én azt tartanám egy ideális társadalomnak, amelyhez lehet, hogy elérünk majd egy ponton, ha nem nevetne a közönség ezen a poénon." A nőjogi aktivista utópista álmairól beszél, de Puzsér kijózanítja: sosem lesz ilyen világ. "Ez mindenkiben benne van, és amikor körbenéznek és azt látják, hogy feministák és szociális-kulturális jóemberkedők a kezüket tördelik és éppen demonstrálják, hogy hogyan kellene reagálni egy viccre, azon az ember nem tud nem röhögni. Mert ilyen a természete, ezt nem fogja tudni a feminista kurzus átformálni." Nógrádi Noáról persze tökéletesen leperegnek a racionális gondolatok: "Tudjuk azt, erre rengeteg kutatás áll rendelkezésre, hogy azok az attitűdök, amik a szexizmushoz kapcsolódnak, amik ezekhez az erőszak-legitimáló narratívákhoz kapcsolódnak, azok hajlamosítanak az erőszak-elkövető viselkedésre." A magam részéről kötve hiszem, hogy léteznek ilyen kutatási eredmények. Puzsér is erősen felkapja a fejét e nevetséges állításra, de érdemben már nincs ideje reagálnia rá. A humor és a személyiség kapcsolatát hosszú évtizedek óta vizsgálják, s ezen analízisek rendre ugyanazokat a megállapításokat teszik: a csillogóan szellemes karakterek jellemzően magas szociális intelligenciával és önbecsüléssel bírnak, a humorérzék ugyanakkor fordítottan arányos az önáltatásra való hajlammal és főként az agresszivitással. Úgy tűnik az igazság pont az ellenkezője annak, amit a nőjogi aktivista tényként tálal.

"A probléma ott van, hogy korunk jakobinusai, akik elődeikhez hasonlatosan úgy gondolják, hogy semmi szabadságot a szabadság ellenségeinek, valószínűleg nem hálnak eleget másokkal ahhoz, hogy kevésbé idegeskedjenek olyan dolgokon, amiket egyébként meg lehetne javítani anélkül is, hogy szörnyen dühös eltökéltséggel basznának el egy asztali beszélgetést, mondván, hogy vannak dolgok, amikkel nem viccelünk. Pedig hát de, bármivel viccelődhetünk. Sőt, ha woke-ékba szorult volna némi humor, akkor tudnák, hogy éppen az irónia volna az, amivel a leginkább küzdeni lehetne a szélsőjobb előretörése ellen." - Ezek már Ágoston Dani, az Azonnali újságírójának szavai, tökéletes helyzetértékelést adva. Való igaz: a posztmodern bolsevikok mindent elkövetnek, hogy magukhoz rontsák a világot. Hiszen nem csupán arról van szó, hogy valami ködös eszmény oltárán feláldoznák a szabadságot. A progresszív attitűdöt a klasszikus, baloldali frusztráció és irigység is táplálja. Ha a szépség, az egészség, a gazdagság, a műveltség, a szerelem, vagy épp a humor olyan értéket jelentenek, amivel ők maguk nem rendelkeznek, úgy más se élvezze ezeket! Nem állítom, hogy a neomarxisták, a méregzöldek, vagy épp a feministák között ne volna vicces, szórakoztató karakter. Csupán annyit, hogy én még ilyennel soha nem találkoztam.