Ha már elég lesz a halászléből és a bejgliből, de még tartanak az ünnepek, a csendes délutánok egyikére szívből ajánlok mindazoknak egy kis családi mozizást, akik eleddig még nem látták a nyáron megjelent Barbie c. filmet. Könnyed, szórakoztató, helyenként még tanulságos is - még akkor is, ha Bedő Imre, a Férfiak Klubja alapítója szerint ez volt az igazi atombomba, melyet 2023-ban ledobtak a világra.

Amikor szűk családom nőnemű tagjai a premier másnapján jegyet váltottak a filmre, beszámolójuk szerint - egy-két megható jelenetet leszámítva - végigröhögték a két órát. Kislányom hosszas unszolása után a hétvégén én is rászántam magam, s be kell vallanom, helyenként én is hangosan felnyerítettem. Ettől persze még igazuk van mindazoknak, akik úgy látják: a mozi a könnyed szórakoztatáson túl némi társadalomformáló hatást is gyakorolhat. Bedő Imre szerint a film minden elemében pusztító, jómagam azonban egyáltalán nem osztom véleményét. Kétségtelen tény, hogy a feminizmusnak léteznek undorító vonásai - ilyen a férfigyűlölet, valamint ilyenek a kék-zöld hajú, habzó szájú, bálna formájú aktivisták is -, ám ezek közül Barbie világában egyik sem jelenik meg. Igaz ugyan, hogy e fantázia-szülte helyen a nők irányítják a társadalmat, s a férfiak csak strandon heverésző naplopók, de lássuk be: ez a kép aligha bántó számunkra. Egyrészt azért nem, mert irgalmatlanul szürreális; fényévekre van a valóságtól. Másrészt azért nem, mert a legtöbb férfi imádná, ha végre semmi dolga nem lenne, csak élvezni a tenger hullámait.

A mozi egyik kulcsjelenete, amikor a való világba megérkező Barbie találkozik egykori tulajdonosával, az immáron kamaszkorú Sashával. A lány kíméletlenül kiosztja: "Mindig szörnyű voltál. (...) Rossz érzést okozol a nőknek, amióta csak kitaláltak téged. Benned van minden, ami rossz a kultúránkban. Szexualizált kapitalizmus, abszolút irreális szépségideál... Nézz magadra! Ötven évvel visszavetetted a feminista mozgalmat! Rombolod a lányok természetes önbecsülését, és gyilkolod a bolygót a konzumizmus dicsőítésével. (...) Azelőtt, hogy megjelentél itt és bemutatkoztál, sok évig nem gondoltam rád, te fasiszta!" A kiscsaj monológját remekül összeszedték - benne van a 21. századi progresszió minden dühe és őrülete. Barbie persze próbál védekezni: "Én azért vagyok, hogy a lányok legyenek erősek és boldogok!" - de nincs sok foganatja. Ez a jelenet nyilvánvalóvá teszi még a laikusok számára is, hogy a nők világa - sőt ezen belül a feministák világa - a legkevésbé sem egységes. A kamaszlány az életkorának megfelelő forradalmi hevülettel tolja a progresszió üres mantráit - őt már belenevelték abba, hogy lázadni kell minden klasszikus érték ellen, akár csupán a lázadás kedvéért. A sztereotipikus Barbie még egy korábbi hullám szülötte, aki ugyan már kivívta a férfiaktól való függetlenséget (ezt Bedő és az ultrakonzervatívok kifogásolják, én mindenesetre tapsolok neki), ugyanakkor a legkevésbé sem tagadja meg nőiességét, mi több: nagyon is domborítja azt. Barbie (Margot Robbie) igazi bombacsaj, és e tekintetben valódi példaképként szolgálhat minden nő számára. Sasha posztmodern monológja ezzel helyezkedik szembe. A hajdanvolt józan világban még egyértelmű volt, hogy a szépség értéket jelent, s azon sem vitatkoztunk különösebben, hogy mit is értünk szépség alatt. A világ legbetegebb dolga azon rinyálni, hogy Barbie lerombolja a lányok természetes önbecsülését. Látjuk a tökéletes testű sportolókat, a híres modelleket, az ünnepelt színésznőket és a gyönyörű popdívákat - ők mind rossz érzést okoznak az átlagos nőknek? És ha igen, úgy őket is el kéne csúfítani? Nem lenne jobb ötlet visszatérni a normalitáshoz és azt mondani: tessék őket követni? Nem tudom, tart-e még az Éden Hotel című tévés valóságshow, de nemrég volt szerencsém belepillantani. Konkrétan az összes nő használhatatlan benne. Agyontetováltak, kacsaszájúak, a legtöbben bottal sem piszkálnánk őket. Mintha mindegyik tudatosan tenné tönkre a külsejét. Ez is egy jellemző mellékterméke annak, hogy a 21. század őrültjei már a szépség jelentését is relativizálják.

Egy másik jelenetben Sasha édesanyja adja elő nagy monológját Barbieland lakóinak: "Nőnek lenni megoldhatatlan feladat. Elvárják tőlünk, hogy legyünk kiválóak, de valamiért sehogy se csinálhatjuk jól. Elvárják, hogy legyél sovány, de ne túl sovány. És ne mondd, hogy sovány akarsz lenni, mert nem sovány akarsz lenni, hanem egészséges. De ugyanakkor mégis: legyél sovány! Elvárják, hogy legyen pénzed, viszont nem kérhetsz pénzt, mert az ugye már gáz. Tudj főnök lenni, de ne légy szigorú! Légy rátermett vezető, de hagyj érvényesülni másokat! Legyél lelkes és odaadó anya, de ne beszélj folyton a gyerekeidről! Dolgozzál és építs karriert, de közben folyamatosan gondoskodj másokról! A férfiak viselkedését rajtad kérik számon, ami nonszensz, de ha szóvá teszed, akkor te vagy az, aki megint nyafog. Légy csinos, de ne ejtsd kísértésbe a férfiakat, ezért túl csinos se légy, mert azzal fenyegeted más nők kapcsolatát. Pedig a nő a nővel összetart, de legyél más, mint a többiek, és mindig legyél hálás! Tudd, hogy eleve hátránnyal indulsz, és hogy mindig keresztbe tesznek neked, de azért mindig legyél hálás! Nem szabad soha megöregedned, nem beszélhetsz csúnyán, nem szabad hencegned, nem lehetsz önző sem. Nem szabad feladnod, se elbuknod, se félned, és közben mindig tudnod kell, hogy hol a helyed. Ez mind együtt nem megy!" Milyen érdekes, hogy Bedő Imre - miközben a fenti szónoklatot a férfiak elleni kirohanásnak ítéli - pont ugyanígy látja: "Ha van még gyilkosabb program, mint az, hogy minden lány elé a karriervágyat vetítik, akkor talán az, amikor karrierista, karrierben sikeres nők azzal kampányolnak, hogy ők még jó családanyák is tudnak lenni mindemellett." Nagyon úgy tűnik, hogy e kettő együtt túl nagy falat a nőknek. Az ultrakonzervatív megoldás az, hogy nem kell karrier; a progresszív válasz pedig az, hogy nem kell család... A valóság pedig mindkettővel szemben az, hogy az asszonyok - gyakran igen komoly kötéltáncot járva - valahogy mégis hozzák mindkettőt, még ha nem is topkarriert és nem is ötgyerekes családot. A legnagyobb probléma talán az, hogy nők sokszor túlságosan komolyan vesznek minden létező (néha csak a fantáziájukban létező) társadalmi elvárást. Mert az csak egy dolog, hogy az ember folyton és nyafogás nélkül a tökéletességet célozza - természetesen férfi és nő egyaránt -, de azért nem kéne ráparázni, ha az eredmény végül csak 80%-os. (Épp ezek a gondolatok kószáltak az elmémben, amikor ma reggel korán ébredve azt hallom, hogy mellettem az asszony komoly hortyogásba kezd. Nem volt hangos, vagy bántó, de azért határozottan szólt. Percekig élveztem a koncertet. Ha egy idegen nő feküdt volna az ágyamban, aligha találtam volna szexinek ezt az akusztikus produkciót. Így azonban azt éreztem: még ezt is szeretem benne.) A férfiak kapcsán szintúgy kreálható hosszú és drámai felsorolás az elvárásokat illetően - született is jó pár ilyen TikTok videó a film nyomán - csakhogy mi a legtöbbször magasról teszünk mindezekre. Egyszerűen csak megyünk a saját fejünk után.

Szinte biztos, hogy a filmben leggyakrabban előkerülő fogalom a patriarchátus, többnyire ártatlan szellemességek tárgyaként. A naiv és tudatlan Ken (Ryan Gosling) elkíséri Barbie-t a való világba, ahol megpróbálja felfedezni, megérteni, hogy mit is jelent e kifejezés. Visszatérve Barbieland-re sajátos patriarchátussá formálja azt; a férfiak továbbra is naplopók, de már övék a vezető pozíciók, a rózsaszín hűtőket megtöltik sörrel és hagyják, hogy a lányok kiszolgálják őket. Bedő Imre természetesen kiakad ezen: "Úgy van bemutatva, hogy azok a nők, akik örömmel visznek egy sört a férfinak, azok teljesen agymosott idióták. A férfiak meg kizárólag a saját bulijaiknak, a saját műveletlen, bunkó játékaiknak élő csávók." Bedő elmagyarázza, hogy a patriarchátus nem ezt jelenti, mi több: strukturális elnyomást sem jelent. A patriarchális társadalmak férfiai mindent a családért tettek, és valójában ez volt a legjobb működési forma a nők számára is... Ami azt illeti, én biztosan nem kívánom definiálni a fogalmat. A legkevésbé sem zavar, hogy mást ért rajta a Férfiak Klubjának vezetője, s mást a feministák. Maga a szó gumicsont csupán, amin rágódni lehet, nincs különösebb jelentősége. Ami sokkal többet mond, hogy létezik-e jogi aszimmetria a társadalomban a nemek közt. Ha férfi és nő törvény előtt egyenlő, ott nincs miről beszélni. Kár tagadni antifeministaként, hogy ez évszázadokon át nem így volt, elég, ha csak a választójogra, a tanulási lehetőségekre, vagy épp a munkavállalási szabályokra gondolunk. A való világgal ismerkedő Ken - miután elhangzik, hogy férfinak lenni manapság inkább hátrányt jelent - jól letolja az egyik nyakkendős cégvezért: "Hát, akkor ti bizony nem csináljátok jól a patriarchátust!" Az öltönyös jóízűen nevet: "Ó, azt jól csináljuk! Csak most ügyesebben titkoljuk..."

"A Barbie egy világméretű fertőzés volt termékként, hihetetlen, óriási szakirodalma, tudományos kutatási háttere van annak, hogy milyen társadalomrombolást végzett." Úgy tűnik, Bedő Imre kissé túlspilázza a szerepét. Én úgy látom: amíg a Mattel nem szállt fel a progresszív vonatra és nem kezdett gendersemleges és transznemű babákat gyártani, addig sokkal inkább a hagyományos értékeket erősítette. Nézzünk csak körbe: feleségeink és lányaink is mind játszottak Barbie-val annak idején, mégsem lett belőlük radikális feminista. Még az is lehet, hogy pont ezért nem.

Humor dolgában alapvetően kétféle iskola létezik. Az egyik az élet oldalán áll, és azt mondja: viccelni bármivel lehet. A másik a savanyú, az örömtelen, a karót nyelt tanárnénik világa. Ők azt hirdetik: léteznek érinthetetlen tabutémák; léteznek szenzitív területek; léteznek áldozati csoportok - ezekkel poénkodni főbenjáró bűn. Persze, pontosan tudjuk: bigottnak lenni számtalan módon lehet. Nincs az a vicc, amely semmiféle érzékenységet sem sért.

Az elmúlt években számos nagyágyú megfogalmazta már: a woke-progresszív vallás megöli a humort. "Minden viccnek van áldozata. Ez a vicc definíciója" - állítja Rowan Atkinson, hozzátéve: "Nagyon-nagyon óvatosnak kell lenned, amikor kimondod, amivel, vagy akin viccelődni szabad. Mert mi van, ha valaki rendkívül önelégült, arrogáns, agresszív, önelégült, aki történetesen alul van a társadalomban? Ő is jócskán megérdemli, hogy vicc tárgyává váljon." Imádom ezt a hozzáállást, a kiegészítő magyarázatot pedig különösen. A progresszív tábor ugyanis egységes nyájként kezeli áldozati csoportjait, melyben minden birka megvédendő, szent és sérthetetlen. Ebből következik a sűrű és elvtelen szerecsenmosdatás, ahelyett, hogy szabad utat engednének a kritikának, az iróniának, a könnyed és felszabadító szellemességnek. Mára Jennifer Anistonnak is elege lett a woke-ból: "Régen még viccelődhettünk egy bigottal és röhöghettünk ezen - hisztérikus volt. És ez arról is szólt, hogy megtanulják a nézők, milyen nevetséges tud lenni az ember. Ma már mindez nem lehetséges. (...) Most már egy egész generáció tagjai, gyerekek is úgy gondolják, amikor megnézik a Jóbarátok epizódjait, hogy ezek sértőek." A legszenvedélyesebb felháborodást John Cleese megszólalásaiban érzékelem, aki a cancel culture elleni harc egyik vezéralakjává vált: "Minél tabusértőbb egy poén, a közönség annál jobban nevet. És viccelni mindennel, de tényleg mindennel szabad, hiszen a legádázabb tréfa sem bántó, ha szeretetből sütjük el, nem pedig megalázó szándékkal." A 84 esztendős humorista valóban nem ismer tabukat; a legutóbbi időkben például depressziós, öngyilkossággal fenyegetőző, százegy éves koráig élt édesanya adta számára a legjobb poéntémákat. Egyszer közölte vele, hogy majd kitömeti és a bejárati ajtóhoz állítja, hogy azzal riogassa a vendégeit...

Most lássuk a másik tábort, amely nem kíván az élet és a szabadság oldalára állni! Még a legvisszafogottabb cenzúraharcosokat a Nők Lapja szerkesztői közt találjuk, akik azért szemmel láthatóan felszálltak a progresszív vonatra. A Mit árul el a személyiségről a rossz humorérzék? című cikkük az alábbi mondattal nyit: "Új pszichológiai kutatások szerint nem minden számít viccesnek, ami megnevettet..." Már e felütés is botrányos, hiszen ami nevetést kelt, az (a befogadó szempontjából) mindenképpen vicces. Másfelől a pszichológiai kutatások vizsgálhatják, hogy min és miért röhögünk, de arra aligha van felhatalmazása e tudományágnak, hogy felülírja az évezredes definíciókat, ráadásul ideológiai alapon. Az írás mindvégig a humor negatív aspektusait taglalja, megemlítve, hogy manipulálásra és mások önképének rombolására is alkalmas lehet. (Na és?) A KDNP politikusai sem túl megengedőek, ha viccről van szó: 2020-ban konkrétan beperelték a Népszavát egyetlen béna Jézus-karikatúra miatt... A lap jól reagált: Korrektnek lenni dögunalom című cikkükkel válaszoltak a karót nyelt kereszténydemokratáknak. A Mohamed-gúnyrajzokat készítők nem úszták meg ennyivel; a Charlie Hebdo szerkesztőségében történt vérengzésről mindannyian hallottunk annak idején. A muszlim bigottság ugyan szélsőséges, de nem árt, ha észben tartjuk: a tolerancia hiánya végső soron ide vezet. Márpedig a nyugati világ egyre kevésbé megengedő. Írországban jön a szájkosár-törvény, melynek értelmében bárkit megbüntethetnek, akinek bevándorlásellenesnek ítélt vicces képet találnak a telefonján (ráadásul nem a vádnak kell bizonyítani a bűnösséget, hanem a megvádoltnak az ártatlanságát). A tervezet akár börtönnel is fenyegeti azokat az ír polgárokat, akik „olyan anyagok birtokában vannak, amelyek bizonyos védett tulajdonságokat kritizálnak, a nemi identitástól kezdve az etnikumig”. Azon már meg sem lepődöm, hogy az EU-t az ilyesmi a legkevésbé sem zavarja, holott az Unión belül ennél durvábban aligha avatkoznak be a polgárok életébe. "Korlátozzuk a szabadságot, de a közjóért tesszük!" - Pauline O'Reilly zöldpárti szenátor szavaival szintet lépett a progresszió. Immáron ők sem titkolják többé, hogy szakítottak a liberalizmussal és a totalitariánus woke ideológia felé vették az irányt.

A Netflix a közelmúltban leszerződtette a humorista Matt Rife-ot, aki standup előadásaival jócskán kilép a politikai korrektség keretei közül. Az RTL Klub reggeli adásában Nógrádi Noá nőjogi aktivista és Puzsér Róbert részvételével vitatták meg a következő monológot: "Egy alkalommal, amikor ebédelni voltam egy barátommal, a hostessnek, aki bekísért és az asztalhoz ültetett, volt egy fekete monoklija. Egy hatalmas fekete monoklija! És nem az volt, hogy ahh... Teljesen egyértelmű volt, hogy mi történt. Nem tudtuk túltenni magunkat azon, hogy ő a cég arca, és így köszönti a vendégeket?! A srác, aki velem volt, azt mondta, rosszul érzi magát miatta. Be kéne küldeni a konyhába, vagy valahová, ahol senki sem látja az arcát. Erre én: szerintem, ha tudott volna főzni, akkor most nem lenne ez a fekete monoklija." Gyengécske, ártatlan poén, de ma már ez is elég hozzá, hogy Amerikában felrobbantsa az internetet. Természetesen a stúdióban helyet foglaló feministának sem tetszik a jelenet: "Itt az a fő motívum, hogy az áldozaton nevetünk. Kivel kacsintunk össze, amikor az áldozaton nevetünk és milyen társadalmi hatást érünk el vele?" Mindig megdöbbenek az eltervezett mimózaságnak ezen a fokán. Nógrádi Noá vagy végtelenül tudatlan (és a saját szenzitivitását vetíti ki a társadalomra), vagy pedig tudatosan hamisítja meg a valóságot. A világ ugyanis nem így működik. Ha történetesen röhögünk is egy monoklis nőn, az egy percig nem jelenti azt, hogy rokonszenvezünk az erőszaktevővel, illetve hogy legitimálnánk a fizikai agressziót. Analitikus elménk gond nélkül el tudja választani egymástól a különböző jeleneteket; magát az ütést, illetve annak nyomát. Ha Matt Rife arról mesélne, miként vitte be az öklöst a hostess vőlegénye, azon aligha nevetne bárki. A végeredmény - ettől tökéletesen függetlenül - még lehet mosolyt keltő. "Itt ez a humorista eladott egy erőszak-legitimáló narratívát. Erre te, vagy mondjuk más, jobb ízlésű felhasználók azt mondják, hogy ez ízléstelen poénkodás. Mondhatja, hiszen a felhasználónak joga van ugyanúgy véleményt formálni arról a humorról, mint ahogy a humoristának joga van poénkodni a színpadon. Nem elég ez?" Puzsér Róbert pontosan úgy reagál, ahogy egy liberálisnak reagálnia kell. Ő maga is azt az álláspontot képviseli, hogy viccelni bármivel lehet, sőt kell is. "Azt érdemes megfigyelni, hogy a társadalomnak az immunitása - ezekre a fajta mondásokra - hol tart. Én azt tartanám egy ideális társadalomnak, amelyhez lehet, hogy elérünk majd egy ponton, ha nem nevetne a közönség ezen a poénon." A nőjogi aktivista utópista álmairól beszél, de Puzsér kijózanítja: sosem lesz ilyen világ. "Ez mindenkiben benne van, és amikor körbenéznek és azt látják, hogy feministák és szociális-kulturális jóemberkedők a kezüket tördelik és éppen demonstrálják, hogy hogyan kellene reagálni egy viccre, azon az ember nem tud nem röhögni. Mert ilyen a természete, ezt nem fogja tudni a feminista kurzus átformálni." Nógrádi Noáról persze tökéletesen leperegnek a racionális gondolatok: "Tudjuk azt, erre rengeteg kutatás áll rendelkezésre, hogy azok az attitűdök, amik a szexizmushoz kapcsolódnak, amik ezekhez az erőszak-legitimáló narratívákhoz kapcsolódnak, azok hajlamosítanak az erőszak-elkövető viselkedésre." A magam részéről kötve hiszem, hogy léteznek ilyen kutatási eredmények. Puzsér is erősen felkapja a fejét e nevetséges állításra, de érdemben már nincs ideje reagálnia rá. A humor és a személyiség kapcsolatát hosszú évtizedek óta vizsgálják, s ezen analízisek rendre ugyanazokat a megállapításokat teszik: a csillogóan szellemes karakterek jellemzően magas szociális intelligenciával és önbecsüléssel bírnak, a humorérzék ugyanakkor fordítottan arányos az önáltatásra való hajlammal és főként az agresszivitással. Úgy tűnik az igazság pont az ellenkezője annak, amit a nőjogi aktivista tényként tálal.

"A probléma ott van, hogy korunk jakobinusai, akik elődeikhez hasonlatosan úgy gondolják, hogy semmi szabadságot a szabadság ellenségeinek, valószínűleg nem hálnak eleget másokkal ahhoz, hogy kevésbé idegeskedjenek olyan dolgokon, amiket egyébként meg lehetne javítani anélkül is, hogy szörnyen dühös eltökéltséggel basznának el egy asztali beszélgetést, mondván, hogy vannak dolgok, amikkel nem viccelünk. Pedig hát de, bármivel viccelődhetünk. Sőt, ha woke-ékba szorult volna némi humor, akkor tudnák, hogy éppen az irónia volna az, amivel a leginkább küzdeni lehetne a szélsőjobb előretörése ellen." - Ezek már Ágoston Dani, az Azonnali újságírójának szavai, tökéletes helyzetértékelést adva. Való igaz: a posztmodern bolsevikok mindent elkövetnek, hogy magukhoz rontsák a világot. Hiszen nem csupán arról van szó, hogy valami ködös eszmény oltárán feláldoznák a szabadságot. A progresszív attitűdöt a klasszikus, baloldali frusztráció és irigység is táplálja. Ha a szépség, az egészség, a gazdagság, a műveltség, a szerelem, vagy épp a humor olyan értéket jelentenek, amivel ők maguk nem rendelkeznek, úgy más se élvezze ezeket! Nem állítom, hogy a neomarxisták, a méregzöldek, vagy épp a feministák között ne volna vicces, szórakoztató karakter. Csupán annyit, hogy én még ilyennel soha nem találkoztam.

Ami azt illeti, nekem viszonylag új ez az egész gender-ideológia. Alig pár éve találkoztam vele először. Most azonban, hogy a végére értem Matt Ridley A sötét bábok királynője című művének, megdöbbenve tapasztaltam, hogy az őrület egyáltalán nem új keletű. A könyv angol nyelven 1994-ben látott napvilágot, és a szerző már akkor arról panaszkodott, hogy az ideológiától vezérelt társadalomtudományok magasról tesznek a valóságra. "A magát politikai korrektségnek nevező nyugati kulturális forradalom kétségtelenül el fogja fojtani azokat a kutatásokat, amelyek nincsenek ínyére, amint az láttuk a férfi és a nő eltérő elméjének vizsgálata kapcsán. Néha olyan érzésem támad, arra lettünk kárhoztatva, hogy sose érthessük meg magunkat, mert hozzá tartozik a természetünkhöz, hogy minden kutatás végül önnön természetünk kifejezését szolgálja: az emberi természet pedig törekvő, logikátlan, manipulatív és vallásos." Döbbenet, hogy Nyugaton mindez már évtizedek óta zajlik. Döbbenet az is, hogy tudománynak merik nevezni a szimpla valóságtagadást. A történelmi vallások legalább ezt a hazugságot nem követték el. 

"A férfi és a nő elméje különböző. A különbség az evolúció közvetlen eredménye. A nő elméje olyanná fejlődött, hogy eleget tegyen a gyermek kihordása és felnevelése által támasztott követelményeknek, valamint hogy növényeket gyűjtögessen. A férfi elméje olyanná fejlődött, hogy képes legyen a ranglétrán egyre feljebb kapaszkodni, küzdeni a nőkért, és hússal ellátni a családot." A szerző leszögezi: ha e gondolatban az elme szót testre cseréljük, úgy egy szimpla közhely lesz az eredmény. (Manapság, amikor már a férfiaknak is jogukban áll szülni, már ez sem olyan egyértelmű...) Viszont így, ebben a formában harminc esztendeje is lázítónak hatott és az összes létező társadalomtudomány kiátkozta az állítást. A 21. század technológiájával, az MRI készülékek és a kiértékelő programok fejlődésével azonban már nemcsak az emberi agy különböző részeinek mérete tanulmányozható, hanem egy sokkal izgalmasabb kérdés is, az idegi kapcsolatok az agy különböző területei között. A kutatók ma már ezernél több területet tudnak megbízhatóan azonosítani az agykéregben és a kéreg alatti szürkeállományban. Vizsgálták többek között azt is, hogy léteznek-e a nemekre jellemző gráfok (agyi kapcsolati struktúrák), azaz olyanok, amelyek gyakrabban fordulnak elő a nőknél, mint a férfiaknál, és viszont. 224 olyan gráfot találtak, amelyek a nőknél szignifikánsan gyakoribbak, és 812 olyat, amelyek a férfiaknál fordulnak elő lényegesen sűrűbben. A tudomány megkérdőjelezhetetlen megfigyelésein túl a személyes tapasztalataink is azt igazolják, hogy a nemek közt jelentős a különbség már a kezdeteknél is. A kisfiam életének első pár esztendejét játékautók tologatásával töltötte, s már kétévesen a világ összes gépkocsi-márkalogóját magabiztosan felismerte, miközben én magam sosem lelkesedtem különösebben a verdákért. Szó sincs tehát apáról fiúra erőltetett szokásról, sokkal inkább genetikus örökségként könyvelhettük el e mindent elsöprő szenvedélyt. A lányom pedig természetesen babázott, s tökéletesen hidegen hagyták a négykerekű járgányok.

ÍGY FEST EGY TIPIKUS GRÁF AZ AGYBAN

"A nemi szerepek állandóságát az izraeli kibucrendszer in vivo kísérlete is bizonyítja. A férfiakat és a nőket már a legelején arra biztatták, hogy vessék le minden nemi szerepüket: a hajviselet és a ruházat uniszexuális volt; a fiúkat békességre és érzékenységre ösztökélték, a lányokkal pedig fiúsan bántak; a férfiak végezték a házimunkát, a nők pedig eljártak dolgozni. Három nemzedékkel később felhagytak ezzel, és ma a kibucokban az élet sokkal szexistább, mint bárhol másutt Izraelben. Az emberek visszatértek a sztereotípiákhoz. A férfiak politizálnak, a nők inkább otthon vannak. A fiúk fizikát tanulnak és mérnök lesz belőlük, a lányok szociológiát végeznek és tanárként, vagy gyermekgondozóként helyezkednek el." Hitem szerint igen sokat köszönhetünk a kibucrendszernek, illetve minden efféle társadalmi kísérletnek. Abszolút üdvözlendő, hogy számos ember hajlandó önkéntes alapon extrém létformákat kipróbálni, mi pedig kényelmes kívülállóként leszűrhetjük a tanulságokat. A kibucok világa mutatta meg számunkra, hogy a magántulajdon iránti vágy nem tanult szokás, hanem genetikusan kódolt. A kibucok világa mutatta meg azt is, hogy sohasem fog létrejönni önkéntes alapú kommunista társadalom, tekintve, hogy ez a létforma nem vált széles körben népszerűvé. És most azt látjuk, hogy a nemi szerepekkel is hasonló a helyzet: nem társadalmi nyomás, hanem belső késztetések alapján választunk férfias és nőies életmódokat. Jómagam csak azt nem értem, hogyha mindez ilyen tisztán kirajzolódik, úgy miért erőltetjük továbbra is a progresszív vallást? Az egalitarizmus eszméje minden létező fronton pusztító vereséget szenvedett. Miért ragaszkodunk hozzá továbbra is foggal-körömmel?

"A férfitársalgás tanulmányozása alapján kiderült, hogy az inkább nyilvános (otthon befogja a száját), fennhéjázó, kompetitív, státusfüggő, figyelemfelkeltő és konkrét - vagyis a tudás és a képességek kimutatásáról szól. A női társalgás inkább privát (társaságban hallgat), együttműködő, megerősítő, empatikus, egyenrangú és csapongó (beszélgessünk a beszélgetés kedvéért)." A közelmúltban zárták le azt a húsz éven át tartó felmérést, melyet négyszáz egyetemista bevonásával folytattak arról, vajon a férfiak vagy a nők beszélnek-e többet. A vége az lett, hogy mennyiségben nincs nagy különbség, csupán a tartalom az, ami nagyon eltérő. Bevallom: én csak kapkodom a fejem, hogy egyes nők micsoda csapongásra képesek... Tudjuk: náluk sűrűbb a kapcsolat a két agyfélteke, illetve a különböző agyterületek között, mondhatnánk: a lányok elméjében minden mindennel összefügg. Most, hogy e mondatokat gépelem, hirtelen bevillant, hogy szombat este előkerült kedvenc asszociációs társasjátékunk, a Fedőnevek, melyet rendszerint férjek vs. feleségek felállásban játszunk. Mondanom sem kell: a csajok ezúttal is tönkrevertek minket... Egy biztos: a férfiak vadászó, fókuszált figyelmére, célirányos, analitikus gondolkodásmódjára és az ehhez illeszkedő kommunikációra égető szükség mutatkozik a tudományban, a filozófiában, az üzleti életben és a politikában egyaránt. Sem országot, sem céget, de még családot sem lehet menedzselni úgy, ha össze-vissza kapkodunk, illetve ha érzelmeket viszünk olyan területekre, ahol elengedhetetlen volna a hideg fej és a józan racionalitás. Muszáj tanulnunk egymástól. Nekünk, férfiaknak elsősorban empátiát, a nőknek pedig hűvös, elemző attitűdöt. Ha másért nem, hát azért, hogy jobban megértsük egymást.

"Kiegyensúlyozottság, magabiztosság, optimizmus, hatékonyság, kitartás, bátorság, döntéshozó képesség, intelligencia, ambíciók - ezek a tulajdonságok segíthetnek a csúcsra jutni, és nem véletlen, hogy a nők számára is ezek a legvonzóbbak. Ez a nyitja a jövőbeli szép reményeknek. Ezt az elcsépelt közhelyszerű igazságot tesztelte három kutató. A kísérletben résztvevőknek történeteket meséltek két ismeretlen nemű és azonos tudású teniszező emberről, akik egymás ellen játszottak. Az egyiket erősnek, versengőnek, dominánsnak és eltökéltnek, a másikat pedig kiegyensúlyozottnak, a játék öröméért teniszezőnek, az erősebb ellenfél által könnyen megfélemlíthetőnek és kevésbé versenyszelleműnek ábrázolták. Amikor arra kérték az alanyokat, hogy összegezzék a két ember tulajdonságait, a férfiak és a nők nagyon hasonló leírást adtak. Ugyanakkor, amíg a nők a dominánsabbat szexuálisan vonzóbbnak találnák (ha férfi lenne), addig a férfiak számára a domináns játékos kevésbé lenne vonzó (ha nő lenne)." A legelemibb ösztöneink mutatkoznak meg az effajta kísérletek által; nyilvánvaló, hogy a két nem más és más személyiségjegyeket tart szexinek. A fene se érti, hogy a feministák miért akarnak férfit faragni a nőkből és nőt a férfiakból. Ezzel aligha járna jobban a világ.

Sokféleképpen gondolkodhatunk nőkről és férfiakról. Viszont elmélkedéseink dimenzióit nem árt megkülönböztetni egymástól. A tudomány a valóságot írja le, nem a vágyálmokat, s nem azt, hogy mi volna a helyes. Nem is támaszt semmiféle kényszert a biológiai korlátokon túl - a tudomány nyilvánvalóan tiszteletreméltó. A józan erkölcs ugyancsak tiszteletet érdemel, hiszen azt mondja: mindenki úgy él, ahogy csak szeretne. A józan morál nem akadályozza a nőket a karrierépítésben, sem a férfiakat a mosogatásban. Egyedül az ideologikus gondolkodás az, amely mélyen megvetendő. Az ideológia ugyanis magasról tesz a tudományra és ugyanilyen magasról tesz az erkölcsre is. Az ideológusok megálmodják, hogy - szemben a kérlelhetetlen valósággal - mi volna a helyes, a követendő, az egyedül üdvözítő, majd ködös ábrándjukat erőnek erejével kérik számon mindenkin, aki csak hagyja magát. Az lesz az igazi ébredés, ha a többség végre képes lesz nemet mondani az őrületnek és az agresszív követelőzésnek.

A nemzetközileg brutálisan és végérvényesen elszigetelt Orbán Viktor november végén Zürichben tartott előadást a Weltwoche hetilap jubileumi ünnepségén. Stílszerűen mindvégig úgy beszélt, hogy az a svájci füleknek a lehető legkedvesebben csengjen.

A Heritage Foundation 2023-as jelentése szerint Svájc a világ második legszabadabb gazdasága (egyedül Szingapúr előzi meg a listán.) Aligha lepődünk meg ezen: az ország hosszú évek óta a TOP5-ben szerepel, s minden esetben Európa éllovasa. Nem csoda hát, ha a magyar miniszterelnök is kormányának azon irányvonalait emelte ki beszédében, amelyek e klasszikus liberális világgal messzemenően harmonizálnak.

"Mi nem fogadjuk el a welfare state gazdasági koncepciót. A welfare state Nyugat-Európában olyasmi, hogy az államnak garantálnia kell valamilyen szintű jólétet a polgárai számára. Mi ezzel nem értünk egyet. Nálunk workfare state van, tehát először dolgozni kell, és ha valaki dolgozott, annak az eredménye lesz a jólét. Nem fordítva! Fordítva nem megy! Tehát mi is jólétet akarunk a magyarok számára természetesen, de ezt nem tudja az állam garantálni." Az USA Függetlenségi Nyilatkozata említette először a boldogságra való törekvés jogát, ami természetesen nem egyenlő a boldogsághoz való joggal. Valójában ez az a pont, ahol a baloldali gondolkodás letér a liberalizmus ösvényéről. A jóléti állam koncepciója abban a hazugságban fogant, mely szerint alapvető emberi jog a boldogság, és a központi bürokrácia feladata, hogy ezt megteremtse. Ez természetesen illúzió, már a gazdasági jólét szintjén is.

A baloldali beállítottságú polgárok úgy tekintenek a mindenkori kormányzatra, mint a kézre, mely a közös tortát szeleteli. Az első kérdés azonban mindig az, hogy létezik-e egyáltalán ez a torta. Ha például a gejzírek földjére, Izlandra tekintünk, esetükben határozott igennel kell válaszolnunk. Politikai, társadalomfilozófiai értékválasztásunktól függetlenül örömmel vesszük tudomásul, hogy az itt élők fűtése, melegvíz-ellátása szinte ingyenes. Léteznek országok, amelyek jelentős olajvagyonnal rendelkeznek - itt sem találunk kivetnivalót abban, ha az állampolgárok is részesülnek ennek áldásaiból. A legtöbb társadalom azonban nem ilyen szerencsés. Ahol nem bővelkednek efféle természeti kincsekben, ott csak akkor jön létre közös torta, ha azt az állam - adókkal, járulékokkal, illetékekkel, vagyis erőszakkal - létrehozza. Már ez önmagában is egy erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető aktus. "Ilyen része, ilyen pillére a modellünknek, amit úgy hívnak, hogy flat tax, a rendkívül alacsony adók, mindenki 15 százalék adót fizet. A gyerekesek még ennyit sem, mert a gyerekek után ezt is el lehet engedni. Nincs örökösödési adó. 10 százalék alatti, legalacsonyabb társasági adó van egész Európában." Orbán világosan beszél: Magyarország nem teremt jóléti államot; a kormányzat alapvetően a klasszikus liberális gazdaságpolitikára épít, nagyon helyesen.  

"A migránsok nemcsak azért nem jönnek Magyarországra, tisztelt Hallgatóim, mert a határnál egy óriási kerítéssel megfogjuk őket. Csak ebben az évben 270 ezer illegális határátlépési kísérletet akadályoztak meg a határőreink. 270 ezer! Ez az egyik ok. De azért se jönnek, mert ha valahol szeretnének lenni, az nem Magyarország, mert a magyar törvények szerint egy Magyarországra érkező migráns csak azt kaphatja meg szociálisan, amit egy magyar állampolgár. És miután nálunk minden munkához van kötve, ezért a vonzerőnk ebben a körben inkább limitáltnak mondható." Borzasztó érdekes, hogy pont ugyanazok, akik Orbán minden tettét és mondatát kritizálják, a migráció kapcsán a mai napig úgy nyilatkoznak, mintha az abszolút álprobléma volna. Totális agyhalottnak kell lenni ahhoz, hogy ne lássuk: hazánk pont azért kevésbé vonzó célpont, mert nem építünk jóléti államot. Ha ugyanazt a segélyezési rendszert működtetnénk, mint Németország, vagy Svédország, úgy hozzánk is lelkesen érkezne a harmadik világ minden éhenkórásza, szerencsevadásza és potyalesője. Vagyis szó nincs arról, hogy feleslegesek a kormányzati lépések, az aggodalom és a kommunikáció, épp ellenkezőleg; Magyarország helyesen cselekszik, és ezt érdemes is tudatosítani minden létező fórumon. Elérkeztünk ugyanakkor a második számú sarkalatos kérdéshez: ha már van tortánk, az hány vendéget lakat jól? Nyugat-Európa országaiban lassan rájönnek, hogy nem létezik terülj-terülj asztalkám, hogy a jóléti társadalom legfeljebb zárt közösségekben működhet ideig-óráig (amíg a demográfiai hanyatlás fel nem számolja az adott populációt). Pedig az elmúlt években még csak szolid ízelítőt kaptak a migrációból. Mi lesz, ha fél Afrika felkerekedik és nekiindul?

"A magyar javaslat az, hogyha Ukrajnának pénzt akarunk adni, az mindenképpen történjen a költségvetésen kívül és legyen transzparens! Ma számos országban az emberek nem támogatják, hogy Ukrajnának pénzt adjunk, de a vezetők úgy bújnak el a nép elől, hogy azt mondják: tulajdonképpen nem is mi adjuk, hanem az Unió... Valójában persze mi adjuk, mert az Unió mi vagyunk, de így el tudják kenni a személyes felelősséget. Tessék kiállni transzparens módon és azt mondani: uraim, tisztelt magyarok, Ukrajna ebben a helyzetben van, beszéljük meg, akarjuk-e őket pénzügyileg támogatni? És mennyit tudunk nekik adni? És akkor mindenki tegye ezt a pénzt az asztalra!" Ezek a mondatok már nem Svájcban, hanem a Kossuth Rádió budapesti stúdiójában, a pénteki interjúban hangzottak el. Orbán minden szava a klasszikus liberalizmusból merítkezik. Az adakozás, az újraelosztás legyen önkéntes; nem kéne a polgárságot kirabolni azért, hogy a politikusok felelőtlenül és határtalanul jótékonykodhassanak. A miniszterelnök jól fogalmaz: minél nagyobb és bürokratikusabb egy szervezet, annál átláthatatlanabbak az abban zajló pénzmozgások. Decentralizáció, transzparencia és vékony költségvetés - ezek azok, amelyek az európai emberek valódi érdekeit szolgálják. 

"Az állam kötelessége, hogy jólétet biztosítson mindenki számára" - a legnagyobb bullshit a világon. Az államnak csupán annyi a dolga, hogy lebontsa a személyes boldogság útját keresztező bürokratikus korlátokat. Pont úgy, ahogy azt Thomas Jeffersonék annak idején - csaknem 250 esztendeje - megfogalmazták. Egészen szürreális, hogy ezeket a kisiskolásszintű igazságokat egy alig tízmilliós ország miniszterelnökének kell elmagyaráznia egy totálisan elhülyült világ számára.  

Két székely utazik egy vasúti kocsiban, elnyúló, mély hallgatásba burkolózva.

- Tán csak nem kend is Gyergyóról való? - kérdi egyikük hosszú percek után.

- De biza'. - válaszol a másik.

Bő fél óra csendet követően folytatódik a diskurzus:

- Tán csak nem kendnek van az a szép szál legény fia?

- De biza'.

Egy óra hallgatás után:

- És serken-e már a bajsza a legénynek?

- Serken a'.

Ismét a béke csendje borul rájuk, de nem sokáig; a vonat összeütközik egy másikkal, kisiklik, brutális a katasztrófa. Mindenütt, roncsok, törmelékek. A két öreg csodával határos módon túléli a szerencsétlenséget. Miközben ruházatukat leporolva igyekeznek rendbe szedni magukat, megszólal az egyik:

- És, pödri mán?

Persze, elmosolygunk az effajta szűkszavúságon, de azért pontosan tudjuk, hogy az élet nagy csatamezőin ennél jócskán több munícióra lesz szükségünk. A hallgatag emberek aligha futnak be nagy karriert, s a párválasztás frontján is pokoli hátránnyal indulnak. Mindenkinek szívből ajánlom Gecse Dóra 18 randi című kötetét. Az alcím mindent elárul: "Ha sikerül, abból párkapcsolat lesz. Ha nem, akkor novella." E groteszk, elcseszett randik közül talán a legtipikusabbal, a csendes ifjú esetével indul a könyv:

Tibi nem nagyon volt partner a beszélgetésben. Kínosan éreztem magam, mert kérdéseimre csak félmondatokkal válaszolt. Dicséretére mondom, a fiú a tőmondatok mestere. Alany-állítmány. Esetleg megfűszerezi mondókáját egy-egy tárggyal. Néhol elvétve felbukkan egy-egy helyhatározó. Az pedig már a bővítmények orgiája.

- Te hol laksz, mit is írtál?

- Budán.

- És azon belül?

- A Moszkva térnél. - Hopp, ez már három szó!

- Mindig ott laktál?

- Nem.

- Előtte hol laktál?

- Kelenföldön.

 - Én a nyolcadik kerületben születtem, de aztán gyorsan kiköltöztünk Óbudára, és azóta ott lakom. Jó környék, csak macerás a közlekedés. Jól jönne oda is egy metró – reméltem, ezzel a mondattal megtöröm a jeget, és sikerül beszélgetést kezdeményeznem arról például, hogy miért kevés a metróvonal Budapesten. Tévedtem.

- Hát, van ez így – mondta Tibi. Értettem. Metró-téma lezárva.

- Hova jártál gimibe?

- Kelenföldre.

Tíz perc néma csendet tartottunk az elmúlt kelenföldi diákévek tiszteletére. Kavarogtak a gondolataim, hogy mégis mit kérdezhetnék tőle, milyen témát dobhatnék fel, amire ráharap, és beindul a beszélgetés köztünk. Értem én, hogy ő egy csendes fiú... valószínűleg én nem tudom ezt elég intelligensen kezelni. Frusztrált lettem. Ez így nagyon nehéz lesz.

Az igazság az, hogy nem Gecse Dóri az egyetlen, aki a megkukult srácok miatt panaszkodik, számos lányismerősömtől hallottam hasonló sztorikat. A legtöbben nem voltak ilyen türelmesek; a randi közepén egyszerűen felálltak és faképnél hagyták a töketlen udvarlót.

Az evolúcióbiológia kutatói évtizedek óta töprengenek azon, hogy miért nőtt ilyen brutálisan nagyra a homo sapiens agya. Az egyik korai hipotézis az eszközhasználatot jelölte meg fő okként, ám amikor látták, hogy nem csupán a főemlősök, de még egyes madarak is számos eszközt használnak, ez az elgondolás a sufni mélyére került. Hasonló a helyzet a vadászattal, amely a fajtársak között komoly együttműködést, összehangolt cselekvést igényel. Amikor megfigyelték, hogy a zebrát becserkésző oroszlánok zsigerből megoldják e csapatmunkát, ezt a hipotézist is elvetették. A téma tudósai között ma már széles az egyetértés annak kapcsán, hogy testtömegünkhöz képest gigantikus méretű agyunkat elsősorban a beszéd, a nyelv kialakulása, egymás befolyásolása, manipulálása - vagyis végső soron a szexuális szelekció - tette szükségessé. A pletyka, a csajok befűzése szavak által; a politikai populizmus; a marketing és a szélhámosság szinte egyidős az emberré válással. Aki jobban kommunikál, az nagyobb hatalomra és több nőre tesz szert, mint csendesebb riválisai. Természetesen léteznek olyan élethelyzetek, amikor hallgatni arany - erre a záróbekezdésben visszatérünk még - de alapvetően a beszéd és az arra való készség az, amely kiemel bennünket az állatvilágból - és a lúzerek közül.

Susan Blackmore A mémgépezet című művében egy külön alfejezetet szán annak megválaszolására, miért is beszélünk olyan sokat. A hallgatásról így ír: "Csupán ritkán fordul elő, és különleges szabályokat követel megerősítése a végtelenül hosszú beszélgetés természetes mémikus törekvésével szemben. Ezekkel a szabályokkal találkozunk számos helyen: könyvtárakban és iskolákban, előadótermekben és mozikban, sőt még egyes vasúti kocsikban is, és azt láthatjuk, hogy az emberek - a legjobb szándékuk ellenére - azon kapják magukat, hogy megszegik a szabályokat. Nagyon nehéz valódi némasági fogadalmat tenni, és akik vallási okból vonulnak vissza, kezdetben igen nehezen tartják be a hallgatási előírásokat akár néhány napig is. A hallgatás mémjét átvenni annyit tesz, mintha árral szemben úsznánk." Ahogyan génjeink, úgy mémjeink is szaporodni, terjedni kívánnak. A szótlan ember gondolatai, ötletei, meglátásai aligha kapnak szárnyra. Úgy tűnik, evolúciós programozásunk szerint minden a folyamatos kommunikáció mellett szól. Mémjeink terjedése már önmagában is jutalmazza verbális aktivitásunkat; ezen túlmenően ha hangunk erősebb, befolyásunk jelentősebb és dominanciánk kitapintható, mindez a szexuális szelekció harcmezején is komoly fegyverelőnyt jelent. 

Számos társasági eseményen veszek részt, s legyen szó családi összeröffenésről, baráti sörözésről, vagy épp pókerversenyről, az asztal körül ülőket tekintve minden esetben háromféle karakterrel találkozom.

• A SZÓTLAN - Csendben ül, figyeli a hangadókat. Akár hosszú órákon át. Láthatatlan, észrevehetetlen, jelentéktelen.
• A SZÓNOK - Magabiztosan és nagy hangon kommunikál, szavait lehetőség szerint a teljes asztaltársasághoz intézi. Domináns, számos eszközt ismer, amivel eléri, hogy figyeljenek rá. (Jómagam természetesen ezt a szerepet viszem. A mögöttem hagyott évtizedekre visszagondolva azt kell mondanom: számos trófeát köszönhetek e habitusnak. A csajok határozottan bírják az effajta dominanciát.)
• A FÉLSZEG - Szemben a szótlannal, ő is szeretné terjeszteni mémjeit, ugyanakkor tart attól, hogy mondandója nem lesz érdekes a széles közönség számára, illetve nem érzi magában az erőt ahhoz, hogy minden figyelmet magára irányítson. Ezért inkább privát diskurzusokat kezdeményez, igyekezve elcsábítani valamely közvetlen szomszédját. A szónok természetesen rosszul van ettől az aknamunkától, ám a kiszemelt beszélgetőtárs jellemzően még inkább, hiszen e mellékvágány sokszor valóban érdektelen, s ő inkább a szónokra figyelne.

"Hallgatni arany." Nagy ritkán persze igaz lehet a régi frázis. "Hallgattál volna, bölcs maradtál volna" - nem véletlen, hogy több verzióját is ismerjük e közmondásnak; léteznek esetek, amikor a szótlanság értékesebb, mint a fecsegés.

• Nyilvánvalóan érdemes mellőzni az alpári, primitív témákat.
• Ugyanígy kerülendő az érdektelen, üres, önmagán túl nem mutató locsogás. Ha van valami, amitől a falat kaparom, az az, amikor felnőtt emberek azzal fárasztják az asztaltársaságukat, hogy melyik palacsintát szeretik legjobban. Ki a fenét érdekel?
• A jó ízlésű és egészséges lelkű emberről biztosan elmondható, hogy nem károg folyton. Persze, mindannyian ismerjük az örök fanyalgókat, akik mindig kéjesen fikáznak bármit, mintha pozitív örömök nem is léteznének. A legszűkebb baráti körömben is találni olyanokat, akiknek elég egyetlen gyengébb félidő, máris telerinyálják zárt csoportunk üzenőfalát. Mintha a Muppet Show két öregje kelt volna életre a karzaton. Ez még akkor is kínos, ha Szoboszlaiék nem hoznak össze három parádés gólt a második játékrészben. Hát még így.
• "Amikor beszélsz, csupán azt ismétled, amit már tudsz. Viszont ha hallgatsz, tanulhatsz valami újat." A dalai láma mondása kiválóan alkalmazható például egy üzleti-szakmai megbeszélésen, ahol számunkra ismeretlen a terep. 15-20 perc figyelmes hallgatás a legtöbbször elég ahhoz, hogy az első megszólalásunk már olyan benyomást keltsen, mely szerint otthonosan mozgunk a témában.
• Amikor kiemelten fontos, hogy jó benyomást keltsünk a partnerünkben - egy randi, vagy egy üzleti tárgyalás tipikusan ilyen lehet -, olyankor elsősorban a másikat beszéltetjük. Itt nincs szó semmiféle passzivitásról, mi több: segítő kérdéseinkkel abszolút mi irányítjuk a diskurzust. Ez a metódus számos haszonnal kecsegtet, ám a legfontosabb mind közül: a másikban az a kivételesen jó érzés alakul ki, hogy most valóban értően figyeltek rá. Sokan tízezreket fizetnek a terapeutájuknak, hogy ilyen élményben legyen részük.
• A titkok megőrzésének képessége az egyik legfontosabb megbízhatóság-elem. A különböző vígjátékok esetén elnézhető, hogy mindig mindenki mindent elkotyog, hiszen többnyire ebből szövődik a kalamajka. De amikor - az ápolóit kijátszó :) - Márki-Zay Péter képtelen tartani a száját egy ártatlan interjú során, az valami egészen döbbenetes élmény. Számos cimborámnak ismerem üzleti ügyeit és tudok a félrelépéseikről is, de magától értetődő módon az összes sikamlós sztorit viszem magammal a sírba. Ha akarnak róla beszélni, tegyék meg ők maguk, én biztosan nem fogok eláztatni senkit.

Látható tehát, hogy a hallgatás is nyerő stratégia lehet néhány speciális esetben. Többnyire azonban az extrovertált karakter előnyt élvez az introvertálttal szemben; a beszédes a hallgatag fölé kerekedik. Évezredek evolúciója munkál bennünk, s készteti szólásra szánkat. Nem kéne szembemasírozni a teremtéssel egy jól hangzó, de hamis közmondás kedvéért.

Egyre határozottabban az az érzésem, hogy a többségnek fogalma sincs, mi is a liberalizmus valójában. Mintha magát a nihilizmust jelentené, és a liberális attitűdöt képviselőknek mentesnek kéne maradniuk mindenféle értékválasztástól, világértelmezéstől, sőt talán még a személyes ízléstől is. Sokan ezt a kilúgozott, sótlan ürességet kérik számon mindazoktól, akik liberálisnak vallják magukat. Elég nagy ostobaság.

A liberalizmus természetesen nem jelent önfeladó értékmentességet, csupán toleranciát. Az erőszak kezdeményezésének tilalma az egyetlen erkölcsi követelménye, ám annak kapcsán már nincs mondanivalója, hogy e megszelídített világban ki-ki miféle preferenciákat képviseljen. Bármiféle társadalmi problémát veszünk górcső alá, alapvetően hétféle attitűddel viszonyulhatunk ezekhez, ebből a három centrista álláspont mind liberálisnak tekinthető. Legyen az első példánk a hazaszeretet!

Látható: a saját hazánkhoz, illetve általánosságban a patriotizmushoz sokféleképpen viszonyulhatunk. A liberális gondolkodásmódból csupán akkor lépünk ki, ha ehhez a merőben ÉRZELMI kérdéshez önkényes módon ERKÖLCSI felhangot társítunk. A legszélsőségesebb attitűdök azok, amelyek törvényi erőt is bevetnek, vagy bevetnének az ügyben. Ilyen a kötelező sorkatonai szolgálat, illetve ilyen az is, amikor patrióta megnyilvánulásokat gyűlöletbeszédnek titulálnak, melyet rendőri fellépés követ. Ezek rém embertelen döntések, mindazonáltal következetesek. Ideológusaik gondolnak valamit a világról, s amit erkölcsi jónak vélnek, azt ki is kényszerítenék mindenkiből. (Azon persze el sem gondolkodnak, miként lehet erkölcsi piedesztálra emelni egymással szögesen ellentétes, egymást teljességgel kizáró eszméket. Ha mégis elgondolkodnának, arra kéne jutniuk, hogy a másik oldal gonosz, vagy hogy mindketten tévednek.) A konzervatív és a progresszív attitűdök ugyanakkor rém következetlenek. Morális tekintetben markánsan állást foglalnak ugyan, de a törvényt már nem hívnák segítségül, mert azért mégsem diktátorok... Abszolút skizofrén állapot mindkettő; el sem tudom képzelni, micsoda feszültségek terhelik az ilyen emberek elméjét. 

A fenti minta alapján szinte bármiféle releváns társadalmi kérdés kapcsán felvázolhatjuk a vonatkozó attitűdpalettát. Néhányat el is készítettem.

GYERMEKVÁLLALÁS 

Ismerjük A szolgálólány meséje című filmet, illetve sorozatot. Valódi rémuralom volna, ha az állam erőszakkal kényszerítené ki a szaporodást, de látjuk: sokak fejében megfordul a dolog, még ha disztópiaként is. A másik végletre valós példával is szolgál a történelem: az egygyermekes politika 35 éven át torzította a kínai társadalom szerkezetét. A konzervatívok a nemzet megmaradásában, a progresszívek a bolygó megmentésében látják küldetésüket, mindazonáltal légüres térben mozognak. Erkölcsi kötelességnek nevezik a gyermekvállalást, illetve a másik térfélen ennek megtagadását, azonban kijelentéseik tökéletesen súlytalanok. Intelligensebben tennék, ha áteveznének a liberális megközelítés felségvizeire, s azt mondanák: ez mindenkinek a privát döntése. Attól még érvelhetnének egyik, vagy másik oldalon, csak immáron morális felhang nélkül: kizárólag az egyén nézőpontját tekintve. 

HOMOSZEXUALITÁS

Itt sem kell messzire menni a történelmi példákért: a múlt században - még a hatvanas-hetvenes években is - a fényes Nyugaton simán bebörtönözték a melegeket. A iszlám országokban a mai napig büntetendő a homoszexualitás, néhány helyen egyenesen halállal. Iránban már egy csók is elég a kivégzéshez. A homofóbia büntetése szintén diktatórikus elem; enyhítő körülményként könyvelhetjük el, hogy azért ritkán kövezik halálra a homofóbokat... A konzervatív álláspont jellemzően vallási gyökerű: az Ószövetségből, illetve Pál apostol leveleiből merít. A progresszív megközelítés ugyancsak mélyen vallásos. A gond ugyanaz ezekkel, mint a hazaszeretet és a gyermekvállalás kapcsán: ha tényleg bűnnek gondolunk bármit, akkor álljunk ki ezek korlátozása és büntetése mellett! A saría - akármilyen embertelen is - ilyen tekintetben legalább következetes. Ha viszont nem vágyunk a diktátor szerepre és nem kívánunk korlátozásokat és büntetéseket bevezetni felnőtt emberek szexuális tetteit és gondolkodásmódját illetően, úgy ideje volna elengedni azt a hülyeséget, hogy bármire is bűnként tekintünk, ami békés és önkéntes. Liberálisként pedig - immáron erkölcsi felhangok nélkül - teljes lelki nyugalommal és gátlásoktól mentesen elemezhetjük, hogy melyik szexuális létformát találjuk szimpatikusabbnak, komplexebbnek, nagyobb boldogságot ígérőnek. 

FÉRFI ÉS NŐI JOGOK, SZEREPEK

Az írott történelem jelentős részében a nők valóban jogfosztottként léteztek; nem tanulhattak, nem vállalhattak hivatalt, nem örökölhettek, s nem volt választójoguk sem. Az elnyomás mértéke tájanként és koronként változó volt, ám kár volna tagadni, hogy létezett. Ahogyan azt is kár volna tagadni, hogy Nyugaton a helyzet a legkevésbé sem változatlan; mára igencsak átlendült az inga. Az EP tavaly elfogadta az uniós nagyvállalatok vezetését érintő női kvóták bevezetését. Az Egyesült Királyságban rendelet szabályozza a reklámokban bemutatható férfi- és női szerepeket. Nem állítom, hogy a jelenkor máris durván elnyomja a férfiakat, de azt határozottan, hogy e kérdéskör kapcsán sűrűsödni látszanak az antidemokratikus elemek. Az a centrumgondolat, mely szerint a nemek között nincs számottevő különbség, tudományos nonszensz. Pontosan tudjuk, hogy évezredek evolúciója formálta különbözőre a férfi és a női elmét, habitust, motivációkat és viselkedési formákat. Attól még bőven liberálisok maradunk, ha nem tagadjuk meg biológiai ismereteinket. Mi több, akár még arra is következtethetnénk ezekből, hogy az érzékenyebb, empatikusabb, gondoskodóbb nők jobb vezetők, mint a férfiak. Kár, hogy ezt semmiféle tapasztalat nem támasztja alá, holott bőven volt már rá alkalom, hogy kipróbáljuk e felállást is.

ÖNGYILKOSSÁG, EUTANÁZIA

Az utolsó példát csupán annak szemléltetésére hozom, hogy nincs mindig hétféle álláspont. A szamurájok fura világán túl aligha találkozunk olyannal, hogy valaki az öngyilkosságot erkölcsi piedesztálra emelné. (Valójában a harakiri sem önmagában való értékes cselekvés, hanem a szégyentől való megtisztulást szolgáló rituálé.) A katonák és terroristák öngyilkos bevetései és akciói esetében is csupán eszköz az önpusztítás, nem pedig cél. A konzervatívok álláspontja ezúttal is vallási gyökerű. A liberálisok ezzel szemben kiállnak azon alapelv mellett, mely szerint a testünk a saját tulajdonunk, az életünkkel így szabadon rendelkezünk. Az intelligensebbek természetesen csak a legvégső, legszélsőségesebb, legreménytelenebb helyzetekben mondják azt, hogy nincs más út, minden egyéb esetben az élet pártján állnak.

Hasonló attitűdpalettát bármely társadalmi kérdés kapcsán felskiccelhetünk. Ha agresszióról beszélünk (terrorizmus, rablás, nemi erőszak stb.), listánk rövidke lesz, hiszen csupán egyetlen civilizált hozzáállást ismerünk, a teljes elutasítást. A békés jelenségekhez és az önkéntes interakciókhoz ugyanakkor többféle módon is viszonyulhatunk. Lehet eltérő véleményünk a reklámokról, az adakozásról, a fényűzésről, a vagyoni különbségekről, a droghasználatról, a beszédmódról vagy épp a prostitúcióról is. Tekintve, hogy ezek önmagukban ártalmatlan jelenségek, a tiltó, korlátozó, szankcionáló - a fentiekben pirossal jelölt, diktatórikus - gondolkodásmódok elvetendők. A konzervatívoknak és progresszíveknek joguk van a maguk puha vallásosságához, ugyanakkor nekünk is, hogy elmondjuk: mennyire értelmetlenek és következetlenek az ily módon képzett morális szürke zónák. Ha viszont van annyi eszünk, hogy a liberális attitűdök valamelyikét tesszük magunkévá, s nem festünk skarlátbetűt sehová, még mindig meglehetősen változatos értékvilágot képviselhetünk. Igazi idióta az, aki egy szabadelvűtől sablonos, egyutcás gondolkodásmódot vár. A liberalizmus ugyanis a legkevésbé sem jelent birkaösztönt és önfeladást.

Én tényleg bírom Puzsért. Tényleg megvédem minden fronton és fórumon. És tényleg szentül hittem, hogy kezd józanodni, konszolidálódni, s lassan képessé válik a higgadt és okos érvelésre. Az idei Infotér Konferencián Huth Gergellyel folytatott pódiumvitáját azonban végtelenül lehangolónak éltem meg. Türelmetlen, zabolátlan, folyton a másik szavába vág és indokolatlanul magas hőfokon ég még mindig - az egyetlen pozitívuma e végtelenül arrogáns stílusnak, hogy nekem is tükröt tart. Jómagam éppen ilyen kérlelhetetlen, nagy hangon vitázom; nekem sem ártana, ha visszavennék kicsit a lendületből és az arcomból.

"Miért nem lehet a rendszer az, ami? Miért nem költözik át Orbán Viktor a Karmelita kolostorból a Budai Várba? Miért nem helyezi a koronát az esztergomi érsek - vagy Fehérváron, vagy Esztergomban, most már akár Pozsonyban is lehetne - valamely koronázó városban Orbán Viktor fejére? Mindjárt egy jó alkalom lenne, hogy ki lehessen egyenesíteni a koronán a keresztet. Fölrakni Orbán Viktor fejére, s Orbán Viktor uralkodhatna Magyarországon, de nem alkotmányos, vagy parlamentáris monarchiában, mint ezekben a férgesült nyugati államokban, hanem abszolút monarchiában, úgy ahogyan amúgy vezeti Magyarországot Orbán Viktor." Mindössze egy rövidke részletet ollóztam ki Puzsér végtelen monológjából, s ami a leginkább szembeszökő, hogy még e pár mondaton belül is ötször mondja ki a miniszterelnök nevét. Akár szóban, akár írásban kommunikálunk, rendszerint kínosan ügyelünk rá, hogy elkerüljük a szóismétléseket. Itt ennek ellenkezőjét látjuk: Puzsér még ezzel a nyelvi eszközzel is az abszolutizmus atmoszféráját erősíti, ezt legalább ügyesen teszi. Szarkasztikus gondolatmenetében mindazonáltal nincs semmi újdonság, százszor előadta már, meg is írta ugyanezt. Ennek ellenére ez a kritikai szál a meghatározó, amely végigkíséri a teljes beszélgetést.

 Az internetadóra és a vasárnapi boltzárra visszaemlékezve Puzsér újfent kifakad: "És rögtön el is tudod dobni, tudod, mint a szaros rongyot, abban a pillanatban, hogy fölmérted: mégsem akarják a magyarok. Micsoda dicsőséges elvi politika! (A kormány) hülye lesz hinni bármiben, és azt mondani: én ebben hiszek, és nem vagyok hajlandó lemondani a meggyőződésemről pusztán azért, mert az ebben a pillanatban politikailag nem kifizetődő. Tudod, ez a különbség az opportunizmus és az elvi politika között. Az opportunizmus azt jelenti, hogy semmit sem gondolok igazán, csak a hatalomhoz rendelem önmagamat." Az ország kritikusa e ponton sokszorosan mellélő. (Tegyük hozzá, nem ő az egyetlen. Immáron harminc éve hallgatom ugyanezt: Orbán elvtelen, Orbán egy szélkakas...) Először is: egészen nyilvánvaló, hogy léteznek fajsúlyos, elvi kérdések - biztonság, béke, szabadság, migráció, gazdaságpolitika stb. -, amelyek kapcsán aligha lehetne köpönyegforgatással vádolni a kormányt. Emellett lesznek marginális ügyek, amelyeknek semmi közük a meggyőződéshez és az elvi politizáláshoz - például: internetadó -, ezek kapcsán semmi kivetnivalót nem látok abban, ha a kabinet nézőpontot vált. "De nem ez a feladata egy kormánynak?" - teszi fel a költői kérdést Huth Gergely. Egészen nyilvánvaló, hogy a periferikus részletkérdések kapcsán nem érdemes görcsösen ragaszkodni az eredeti elképzelésekhez. Másodszor: ha már az elveket hiányoljuk, a felhozott ügyekben a kabinet egy erkölcsileg helytelen intézkedést vett le a napirendről, illetve törölt el. Az adószedés morálisan sosem alátámasztható, az internetadó pláne. A kötelező vasárnapi zárva tartás pedig durva beavatkozás a honpolgárok életébe; ünnepelni kéne ennek visszavonását, nem pedig kifogásolni. Harmadszor, és magát a pódiumvitát tekintve ez a legfontosabb: Puzsér önmagával kerül ellentmondásba. Az egész beszélgetés alaphangját megadta azzal a vitriolos kritikával, mely szerint Orbán abszolutista uralkodóként vezeti az országot. Mindenben ő dönt, senkinek semmi beleszólása semmibe. Azután eltelik öt perc, és azt kéri számon a kormánytól, hogy a közhangulat nyomására egyes döntéseit megváltoztatja? Most hirtelen - átesve a ló túloldalára - az lett a baja, hogy mégsincs abszolutizmus, és működik az önreflexió? Hogy tudja Puzsér mindezt rendbe tenni a saját fejében???

"A rendszer pozitívumának tudom tekinteni ilyen értelemben az opportunizmusát, hogy semmiben sem hisz, tehát még csak nem is fasiszta. Ilyen módon még csak nem is antiszemita, sőt, akár filoszemita, hiszen nincsenek elvei, pont antiszemita lenne?? Ilyen értelemben például ebben a konfliktusban Izrael és Gáza között képes volt a jó oldalra állni, hiszen nem fasiszta. Bár emberileg sokszor elfogódom és úgy érzem, hogy talán mégiscsak többre tartok egy mi hazánkost mint egy fideszest, mert az legalább fasiszta!" Puzsér képes továbbfokozni a hülyeséget. Abba most bele sem mennék, hogy jogos-e a fasiszta jelző használata a Mi Hazánk Mozgalom esetén, van itt őrület bőven, ezen túlmenően is. Már önmagában az is egy borzalmas értékválasztás, amikor pozitívumnak tekintjük, ha valaki hisz valamiféle ideológiában. Ez mitől dicséretes? A szürke tömegből százféleképpen ki lehet lógni. Mitől értékes az, ha valaki lefelé lóg ki? A fasizmus egy sötét, antihumánus ideológia, ezt az ország kritikusa sem látja másként. Ezt követni mitől lenne tiszteletreméltóbb, mint ha valaki semmiben sem hisz?? De nem csupán erről van szó. Puzsér nyilvánvaló szándéka, hogy olyan képet fessen a Fideszről, mintha akár kockadobással is eldönthették volna, melyik oldalra álljanak a közel-keleti konfliktus kapcsán. Miközben természetesen tudja jól, hogy ez köszönőviszonyban sincs a valósággal, mi több: még a legelvakultabb Orbán-gyűlölő DK-s sem gondolna ilyesmire. Teljesen világos, hogy a kormány a morális kérdésekben elvi politikát folytat, s egyetlen pillanatig sem támogat semmiféle terrorista megnyilvánulást. A Fidesz 1988-as megalakulása óta nem hangzott el egyetlen olyan mondat sem a párt meghatározó vezetői részéről, amely ezzel szembemenne.

Puzsér a vita során belefut még egy pofonba. Mint már annyiszor, ezúttal is az ügynökakták nyilvánosságra hozatalát kéri számon a kormányon. Szemmel láthatóan meglepetésként éri, amikor beszélgetőtársa elmondja: ezek - újságírók, történészek és az érintettek rokonai által - szabadon kutathatók és nyilvánosságra is hozhatók. Számára talán most derült ki, hogy évek óta egy szalmabábot püföl csupán. Valójában nincs másról szó, mint egy irdatlan melóról, amit bármely politikai erő elvégezhet, ha van rá késztetése, ideje és energiája.  

Tényleg szeretem Puzsért. De ez már a sokadik olyan vitája, amit hangerővel kíván megnyerni, és nem valid érvekkel, tudással, tartalmas gondolatokkal. Ennél azért jóval több van benne. Ami pedig Orbán Viktort illeti: aligha van szüksége a koronára ahhoz, hogy beírja nevét a történelemkönyvekbe.

A minap leszármazottaim szuperszexi édesanyjával ebédeltem együtt. Még csak a levest kanalaztuk, máris sztoriban volt: egy harminc pluszos barátnőjéről mesélt, aki a legkevésbé sem vágyik gyermekre. Klímaszorongó. E ponton hangosan felröhögtem. Ezt a kamu dumát... Pár percig még vigyorogtunk a dolgon, de aztán indulnom kellett - kezdődött a délutáni pókerverseny - s már-már el is felejtettem az egészet. Másnap azonban ahogy bekapcsoltam a laptopomat, rögtön a Pénzcentrum következő cikke ugrott elém: "Ezért nem akarnak a magyar fiatalok szülni: sokkal megrázóbb a probléma, mint hittük." A téma természetesen pontosan ugyanez. Ekkor már tudtam: muszáj posztot írnom belőle.

Valójában nagyon is megértem, ha valaki nem kapkodja el a családalapítást. Egy csomó dolognak kell klappolnia hozzá, de három tényező mindenképp elengedhetetlen: egészség, megfelelő partner és biztonságot jelentő anyagi háttér. Ha ez mind megvan, ám a nőből továbbra is hiányzik minden késztetés, minden anyai ösztön, úgy az illető egészen biztosan mentális problémákkal küzd. A különféle kifogások egytől egyig irracionálisak és megmosolyogtatóak. A kedvencem az, amikor a leányzó még harminchat évesen is "bulikázni" szeretne. Vajon mivel tölthette az elmúlt tizenöt esztendőt? Tisztán emlékszem: a kilencvenes években mindenki táncolt. Nem volt olyan szombat éjjel, melyet ne tomboltunk volna végig. Akinek ez kimarad, az valóban nem él teljes életet. No de eljön az az idő, amikor bőven elég a mulatságból, s már más kalandokra (is) vágyunk. A klímaszorongásra való hivatkozás még ennél is szánalmasabb és ostobább magyarázkodás. S ha mégsem mellébeszélés; ha az érintett nő valóban komolyan is gondolja, hogy erre a pusztulásra ítélt bolygóra már végképp nem szabad gyereket szülnie, ott van csak igazán nagy baj. Mármint a fejében. 

Számomra sokszor úgy tűnik, mintha mindenkinek megvolna a maga szorongásmennyiség-szükséglete. A skála egyik végén a minden aggodalomtól mentes felelőtlenek, akik simán felteszik a havi fizetésüket egy sorhúzóra, lesz ami lesz. A másik szélsőséget az örök szorongók képviselik, akik mindig találnak valamit, amin aggodalmaskodni lehet. Az én családomban egyértelműen az utóbbi volt a jellemzőbb. Még most is előttem van, ahogy anyám minden egyes szirénázó mentőautóra felszisszen, hiszen simán elképzelhető, hogy egy kétmilliós nagyvárosban épp egy közeli rokon lett rosszul... Ami engem illet, utoljára tavaly szilveszterkor éreztem némi belső feszültséget, amikor hajnali háromkor hazaértünk a mulatságból, s a 15 éves fiam még sehol sem volt, a telefonját sem vette fel. A szorongás elkerülhetetlen, ha a veszély valós, a tét nagy, a cselekvési lehetőségeink ugyanakkor szűkösek. A klímaváltozás kapcsán azonban aligha ez a helyzet. Nincs két olyan szakértő, aki ugyanazt vallaná a veszélyeket és lehetőségeket illetően. Egyes összeomlás-kutatók szerint menthetetlen a világ, s már erőlködni sincs értelme - a végórák elkerülhetetlenek. Mások csak legyintenek, mondván: a Föld klímája folyamatosan változik, s ebben az emberi tevékenység nem sok szerepet játszik, sem így, sem úgy. Muszáj megemlíteni a sikersztorikat is: az ózonlyuk például - amiért évtizedeken a leginkább aggódtunk - az utóbbi pár évben látványosan szűkülni kezdett, s jó esély van rá, hogy belátható időn belül el is tűnik. Ami biztos: léteznek apró cselekvésmorzsák, melyekkel biztosan nem ártunk. Ha nem élünk pazarló módon, s csak annyi erőforrást használunk, amennyire valóban szükségünk is van, azzal nem csupán a bolygónkat védjük, de a napi jólétünket is növeljük. Ha rászokunk a bringázásra, azzal a dugókat is elkerüljük, valamint a napi sportteljesítményt is kipipálhatjuk. Ha igyekszünk nem szennyezni a környezetünket, ha szelektíven gyűjtjük a szemetet, ha nem használunk dízelüzemű személyautót - ezekkel a saját közérzetünk is javul, miközben egyik sem tűnik lehetetlen küldetésnek. Ezeknél sokkal nagyobb egyéni áldozatokat hozni aligha racionális döntés. Amennyiben biztosan tudnánk, hogy vége a világnak, s csak akkor élhetnénk túl a közelgő katasztrófát, ha mindannyian a töredékére csökkentenénk a fogyasztásunkat, még akkor sem volna értelme aszkéta üzemmódba kapcsolni, mégpedig három okból. Először is: szenvedve-kínlódva nem is érdemes létezni. Másodszor: hiába vállalnánk a mártír szerepet, ha a többiek nem tartanának velünk - márpedig aligha csatlakozna a többség. Harmadszor: ha holnaptól mégiscsak mindenki a fakír-létet választaná; nem fűtenénk, nem közlekednénk, s még a táplálékbevitelünket is radikálisan csökkentenénk, úgy valószínűleg villámgyorsan bedőlne számos nemzetgazdaság, vagyis még közelebb hoznánk az apokalipszist.

Megértem, ha egy nő nem szül fogságban. Ha nem szül háború, vagy éhínség idején. Ha történetesen Észak-Koreában élnék, s esélyem sem volna a szökésre; vagy épp Maputo egyik nyomornegyedében tengetném napjaimat, én magam sem vállalnék gyereket. Az élet egy gyönyörű ajándék, a földi pokolba érkezni azonban tömény szívás - aligha ilyen ajándékot szánunk utódainknak. Közép-Európa ugyanakkor - minden nehézséggel együtt - sokkal inkább a földi paradicsomhoz hasonlít. Nagyságrendekkel jobban élünk, mint őseink valaha, s jöhet bármiféle durva válság, járvány, vagy háború a közelben, a következő néhány generáció nagy valószínűséggel akkor is viszonylagos bőségre számíthat. Arról nem is beszélve, hogy kinek mentenénk meg a bolygót, ha nem a gyermekeinknek?? Pár évvel ezelőtt nagy médiafigyelem mellett indult el Nagy-Britanniában a Birth Strike mozgalom, amely természetesen kizárólag a jómódban élő, fehér nőket célozta felhívásával: "Ne szüljetek!" Amikor Blythe Pepino - az ötletgazda - Tucker Carlson műsorában szerepelt, s megkapta az adekvát kérdést - vajon az önkéntes kipusztulásnál nem jobb terv, ha okos gyermekeket hozunk a világra, akik majd megmentik a bolygót? - az aktivista köpni-nyelni nem tudott. Ugyanilyen bajban volt akkor is, amikor a műsorvezető arról kérdezte, miért nem Afrikában népszerűsíti elképzelését.

Hitem szerint 2021-ben az év egyik legjobb mozija volt a Ne nézz fel! Imádtam elejétől a végéig. A primer üzenete végtelenül szimpla: a katasztrófa itt kopogtat, elég lenne kinyitni a szemünket. Csakhogy amíg a filmben egy látható, érzékelhető, rövid időn belül bizonyosan becsapódó üstökös jelenti a veszélyforrást, addig a klímaváltozás egészen biztosan nem ilyen. Nem ilyen gyors, nem ilyen direkt, nem ilyen pusztító. Mi több: még nyertesei is lehetnek. Az előrejelzések szerint Észak-Kelet-Európa, azon belül is Lengyelország lehet az, amely a legtöbbet profitálhat az éghajlat-változásból; mind a mezőgazdaság, mind az idegenforgalom révén. 

A szavak igazán sokatmondóak. Klímaválságról, klímagyászról és klímakatasztrófáról beszélünk. Már ezen fogalmak megalkotása is arról árulkodik, hogy a globális pánikkeltés meglehetősen tudatos és összehangolt. Nem csoda, ha a szkeptikus ellentábor válaszképpen megszülte a klímahiszti kifejezést. Ember legyen a talpán, aki tudja, hol az igazság e két szélsőség között. Egy azonban bizonyos: aki valódi klímaszorongó, s ténylegesen az éghajlat-változástól való félelme tartja vissza attól, hogy anyává váljon, az talán jobb is, ha nem szül gyermeket. Ott ugyanis tényleg komoly gondok lehetnek.

 Egy biztos: Luis Rubiales csókja nem fialt szerelmet, sem egyéb gyönyört. Hároméves eltiltás lett a jutalma...

Még augusztus 20-án történt, hogy a spanyol női labdarúgó válogatott megnyerte a VB-t. Nagy volt az öröm, az aranyérmes csapat labdarúgó-szövetségének elnöke a döntő után személyesen és szenvedélyesen gratulált a lányoknak, végigölelgetve őket. Egyikük - Jenni Hermoso - még szájra puszit is kapott. Ezt a borzalmas bűntettet nem nézte jó szemmel a világ - a FIFA fegyelmi bizottsága október 30-án meg is hozta ítéletét: Rubialest három évre eltiltották a futballhoz kapcsolódó mindennemű tevékenységtől.

Kezdjük az elején: az elnök valóban hibázott. Nyilván nem a szájra puszival, abban az égvilágon semmi nincs. Léteznek olyan kultúrák, amelyben ez egy tökéletesen bevett üdvözlési forma, mindenfajta szexuális felhang nélkül, de ezt most tegyük is zárójelbe! (A lenti képen a focista leányzó a bátyjának ad szájra csókot. Aligha szexuális gesztusként éli meg...) Maradjunk mindenesetre annál az általánosabb narratívánál, mely szerint a szájra adott puszi az érzékiség eszköztárába tartozik. Na és? Ha ugyanez a jelenet egy bár félhomályos szegletében történik a meccs utáni ünneplés során, senki egy szót sem szólt volna. Csakhogy itt kamerák tucatjai rögzítették a csókot, s abban az álszemérmes, képmutató világban, amelyet a 21. század épít, egy magas rangú vezető aligha viselkedhet úgy, ahogy a szíve diktálja. A tette önmagában ártatlan - ha egy játékfilmben látjuk, még szívmelengetőnek is mondanánk - a hibát mindössze azzal követte el, hogy támadási felületet nyitott. A hiénák persze azonnal le is csaptak rá.

 JENNIFER HERMOSO ÉS BÁTYJA, MARR RAFA

Ami először eszembe jutott a hírt olvasva: a leányzó igazán lehetett volna nagyvonalúbb. Látjuk a videón: ő is viszonozza az ölelést, s ha a csóktól nem is igazán tudott kitérni, nem tűnik úgy, mintha nagyon kiakadt volna. Ahogy a többi csapattársa sem: ugyanúgy ölelkeznek tovább az elnökkel, a felháborodás, az undor, az idegenkedés legkisebb jele nélkül. Jenni Hermoso simán nyilatkozhatott volna úgy, hogy nincs ebben semmi, a felfokozott öröm pillanatai voltak ezek, s hogy nincs benne rossz érzés az elnök iránt. De nem ezt tette. Úgy fogalmazott: "a csók rontotta az imázsát", illetve: "nem tisztelték." Beszarás. Én nem tudom, mi viszi rá a nőket arra, hogy utólag felháborodjanak olyasmin, ami a történés pillanatában még egyáltalán nem jelentett gondot. Gyanítom, hogy a legtöbb ilyen ügy hátterében akad pár bajkeverő, akik alaposan felpiszkálják az érintettet. Simán el tudom képzelni, hogy a focista amazonnak jól telebeszélték a fejét, s talán ma már szent meggyőződése, hogy erkölcsileg helyesen jár el, jó ügyet szolgál, a büntetés igazságos és méltányos, valamint hogy nők ezreivel tesz jót ezáltal. Javaslom a kedves férfi Olvasóknak, hogy próbálják utánozni Rubiales tettét: egy házibuli önfeledt pillanatában megölelve, majd szájra puszit adva valamely ismerős lánynak. Mondom a reakciókat: Lesz, aki elhúzza a fejét. Lesz olyan is, aki hagyja. Talán még olyan is előfordul majd, hogy egy gyors pofon, vagy tökön rúgás lesz a válasz. De többnyire vigyorgás. És borítékolom: egyetlen olyan nőt sem talál senki, akinek percekkel, órákkal, vagy napokkal később jut majd eszébe, hogy micsoda skandalum történt. Pláne olyan, aki feljelentést tesz ezért. A csajok többnyire nem ilyen ütődöttek, és igazán szégyenteljes az, amikor a feminista tábor totális idiótának kívánja beállítani a női társadalmat, mondván: akkor és ott még azt sem tudják felfogni, mi is történt velük valójában.

Ismerjük a történelmet: a nőket számtalan megaláztatás érte. A rabszolgatartás egyik fő motivációja az olcsó és mindig kéznél lévő ágyasok biztosítása volt. Jelentem: eltöröltük a rabszolgaságot. A kisebb-nagyobb törzsi háborúk, rabló hadjáratok célja elsősorban ugyancsak az asszonyszerzés lehetett. Jelentem: a civilizált ember ma már elítél minden fegyveres konfliktust. Az uralkodók, a népvezérek, az elöljárók a történelem nagy részében - nyíltan, vagy kevésbé nyíltan - komoly háremet tartottak. Hammurapi, a babilóniai király parancsát több ezer feleség leste. Ekhnaton egyiptomi fáraó háromezer-tizenhét ágyassal múlathatta idejét. Nérónak mobil bordélyházakat állítottak, ha utazásra indult. Jelentem: Nyugaton ma már nem divat a poligámia. Valójában minden jóérzésű ember örömmel üdvözli, hogy a modern világban a nemek tökéletesen egyenjogúak és hogy tiltjuk a fizikai erőszak minden formáját. No de nem elég ennyi? Meddig kell még hátrálnia a férfiaknak? A feminista korszellem meddig csicskítja még a hímeket? Miért kell a macsóság minden létező elemét elfojtani? A Spanyol Labdarúgó-szövetség elnöke önfeledt volt, spontán és meggondolatlan. Legyen az a cél, hogy kiöljük magunkból és a világból az önfeledtséget? Tényleg azt szeretnénk, hogy az északi népek karót nyelt ridegsége győzedelmeskedjen a déliek életöröme felett? Ha van valami, amit minden férfinek meg kell tapasztalni legalább egyszer az élete során, az az, hogy ő maga is rocksztár, ő maga is az élet császára, hogy megkaphat bárkit, akit akar - még akkor is ha mindez illúzió, vagy erős túlzás csupán. Luis Rubiales szemmel láthatóan ebben a flow-ban lubickolt aznap, ez pedig feminista szemmel nézve megbocsáthatatlan. Ha rajtuk múlna, egyetlen férfi sem élné át ugyanezt sohasem.

FEMINISTA TUDATFORMÁLÁS MINDEN FRONTON

Arról mindeddig nem is szóltunk, hogy ez az új prüdéria micsoda torz aránytalanságot hoz létre. Ha egy focista kifejezetten durva szabálytalanságot követ el, rendszerint kap egy piros lapot, majd néhány meccses eltiltást. De ennyi. A karrierje nem törik ketté, még abban a hónapban újra a pályán látjuk. Pedig olyat tett, ami megengedhetetlen. Amit valóban tövestül kéne kiirtani. Ugyanígy: a migráns hátterű erőszaktevők tettei felett éveken át szemet hunyt a nyugati közvélemény. Luis Rubiales mindezekkel szemben egy ártatlan szájra pusziért kap hároméves (!!!) eltiltást. Mégis hol élünk, a középkorban? Miért nem viszi el azonnal a spanyol inkvizíció?

Nem hiszem, hogy a metoo-val jó irányba fordult volna a történelem. Az ismert, hatalommal bíró férfiak megfélemlítése a legjobb forgatókönyv szerint óvatos képmutatást hoz csupán, semmi egyebet. Undorító világ lesz, ha a kukába hajítjuk 1968 minden pozitívumát, s míg a melegek, leszbikusok, biszexuálisok és queerek büszkén pózolhatnak a pride-on, addig a heterók csak fű alatt mernek majd flörtölni egymással. De ez a legkevesebb. A rosszabb forgatókönyv az, amikor valóban sikerül is megfélemlíteni a csúcsragadozókat. Körülbelül az lesz a történelem vége. Hiszen tudjuk: közvetve, vagy közvetlenül, de mindig, mindent a nőkért teszünk. A nők miatt hajtunk, miattuk vágyjuk a pénzt, a hatalmat, a hírnevet. Ha egyszer kialszik belőlünk e vágy, ha már nem lesz miért nagyot alkotni, úgy tényleg megnézheti magát a világ. 

Rengetegszer hallom manapság, hogy nincs már értelme hagyományos jobb- és baloldalról beszélni. Ebben persze van is némi igazság, én azért mégsem engedném el a dogot ilyen könnyedén. Egyszerűen azért nem, mert ez is a káoszteremtők malmára hajtaná a vizet. Jómagam azt szeretem, ha a nevén nevezzük a dolgokat, világosan megjelölve, hogy a politikai arénában ki mit képvisel. 

Legyen a kiindulópontunk a klasszikus liberalizmus, a maga önzőségével, individualizmusával, végtelen közönyével. "Egyenlő pályák, egyenlő esélyek", a többi nem számít... Ha ehhez képest bármely leszakadó társadalmi csoportnak extra segítséget kívánunk nyújtani, máris baloldali politikát folytatunk. Szinte nincs is olyan számottevő párt a kontinensen, amelynek programjában, értékválasztásában ne lennének baloldali elemek, a kérdés sokkal inkább az, hogy mely áldozati csoportra fókuszálunk.

• FOGYATÉKOSSÁGGAL ÉLŐK - Ők azok, akik valódi hátrányból indulnak, mégpedig három okból: problémájuk kézzel fogható; jellemzően nem gyógyítható és többnyire nem is tehetnek róla. Ők azok, akik minden további nélkül támogathatók, s nem is tudnánk olyan politikai erőt megnevezni, amely ezzel nem értene egyet. Tekintsük ezt alapnak, mely nem tesz különbséget a jobb- és baloldal szereplői között (miközben elkönyvelhetjük, hogy a velük szemben tanúsított empátia is baloldali érték).
• SZEGÉNYEK - A gazdasági elesettség már egy egészen más fejezet, ugyanis e szegmens tagjai kifejezetten tehetnek önmagukért, és az sem bizonyos, hogy önhibájukon kívül jutottak ide. (Az mindenesetre nem vitatható, hogy a vékony pénztárca valódi hátrányt jelent.) A hagyományos baloldal - nevezzük őket szociáldemokratáknak - kifejezetten ezt a réteget célozza.
• BŐRSZÍN ÉS SZEXUÁLIS ATTITŰD SZERINTI KISEBBSÉGEK - Ők a posztmodern baloldal kedvezményezettjei. Velük kapcsolatban a legnagyobb kérdés az, hogy valódi áldozati csoportoknak tekinthetők-e. Ha ugyanis pont ugyanazokkal a jogokkal rendelkeznek, mint a többségi társadalom tagjai - és a nyugati civilizációban ez többnyire mindenütt így van - úgy józan szemmel nézve minden jajveszékelésük üres hisztinek tűnik csupán.
• BEVÁNDORLÓK - Speciális társadalmi szegmens, a témát illetően is legalább négy szempontból. Jellemzően szegények. Más kontinensekről érkeztek, jelentős részük fekete. Az európaitól merőben eltérő kultúrát képviselnek, ebből fakadóan nagyfokú biztonsági kockázatot is jelentenek. Ma már kevesen tagadják, hogy a migráció bűnözést és terrorizmust hoz a békés civilizációkba. De a bevándorlók legfontosabb ismérve mégiscsak az, hogy a nyugati országok önként vállalt, tudatosan importált problémájáról van szó. Simán lehet rá nemet mondani.
• NEMZETISÉGI KISEBBSÉGEK - Fura, hogy ezt a csoportot is meg kell említeni. Az Európai Uniónak pont az lett volna a lényege, fő küldetése, hogy mindez többé ne jelentsen problémát. Ismerjük a 20. századot: pogromok, kitelepítések, brutális és kendőzetlen elnyomás számos helyen. Ma már minden adott volna hozzá, hogy ezek a szörnyűségek a rossz emlékű, történelmi múltba vesszenek, s az átjárható belső határok, a szabad nyelvhasználat és a mindenkit megillető, alapvető emberi jogok biztosítása által a téma végképp lekerüljön a napirendről. Valamiért mégsem ez a helyzet.

A fenti ábra az egyes áldozati csoportokhoz való viszonyulás tükrében festi fel a 21. századot jellemző politikai attitűdöket.

• KLASSZIKUS LIBERÁLIS - Ez sajnos merőben elméleti kategória, manapság nem sok párt képviseli e letisztult gondolkodásmódot. A klasszikus liberalizmusban elemi szempont a törvény előtti egyenlőség, az alapvető emberi jogok biztosítása, a szabad vallásgyakorlás és nyelvhasználat, a gazdasági egyenlőség kérdése azonban a legkevésbé sincs napirenden. Tekintve, hogy ezen eszmerendszer szerint mindenki megkapja azt, ami neki alapvetően jár, és senki sem részesül extra kedvezményekben, a klasszikus liberális gondolkodásmód nem tart számon semmiféle áldozati csoportot (kivéve természetesen a fogyatékossággal élőket).
• SZOCIÁLDEMOKRATA - A klasszikus baloldaliság a gazdasági különbségekre fókuszál és elsősorban a nehéz anyagi körülmények közt élőket kívánja segíteni. Modellünkben ez a gondolkodásmód nem nézi sem a bőrszínt, szem a szexuális irányultságot, ezeket ugyanis lényegtelennek ítéli. Egy jómódú roma vállalkozó, vagy egy meleg milliárdos aligha tekinthető áldozatnak e világlátás szerint.
• BALLIBERÁLIS - A jelenkort leginkább meghatározó balliberális attitűd magasról tesz a vagyoni és jövedelmi különbségekre, és ennek három, egymással összefüggő okát ismerjük. Egyfelől piacpárti gondolkodásmód jellemzi az érintetteket, ebbe nem fér bele, hogy könnyet ejtsenek a szegényekért. Másfelől cinikusak, hiszen a kaviárbaloldal képviselői jól fizetett politikusok és gazdasági vezetők, ez nem az ő problémájuk. Abban azonban feltétlenül igazuk van - és ez már a harmadik szempont - hogy a 21. századra a nyugati átlagpolgár már bőven elégséges anyagiakkal bír, egyre kevésbé van jelentősége a klasszikus baloldali gondolatnak. Az új kedvencek a fehértől eltérő bőrszínűek, a szexuális kisebbségek és a bevándorlók, függetlenül attól, hogy az érintettek valódi áldozatok, vagy sem. Egyszerűen ezt diktálja a kordivat. Mivel a balliberálisok jellemzően globalisták, a nemzetiségi kisebbségek problémái sem hatják meg őket. Egy spanyol progresszív előbb fog könnyet ejteni egy tunéziai migránsért, mint a katalán nemzettársáért. Ugyanígy: a pesti balliberálisok szívében bármely ukrán kedvesebb, mint a határon túl élő magyarok.
• NEOMARXISTA - A jelen modellben neomarxistának címkézzük azokat a felforgatókat, akik a jómódú, heteroszexuális, fehér férfiakon kívül mindenki mást áldozatnak tekintenek. Számukra nem jelent problémát, hogy támogatandó kisebbségeik összességében a Föld lakosságának 96%-át kiteszik, a lényeg, hogy permanens frusztráltságukat őrült káoszteremtéssel enyhíthessék.  
• KONZERVATÍV - Amit ma modern konzervativizmusnak nevezünk, az a klasszikus liberális világlátáshoz áll legközelebb, kiegészítve valamelyes szociáldemokrata jelleggel, meghintve némi patrióta-keresztény porcukorral. Ez utóbbi inkább csak a szóhasználatban és a külsőségekben ölt testet, a tartalmi elemekhez nem sokat tesz hozzá.
• SZÉLSŐJOBB - A radikális jobboldal nem jelenik meg az ábrában, de nincs is rá szükség: ilyen erő ma már gyakorlatilag nem létezik a civilizált világban. A szélsőjobb a jelenben nem több, mint falra festett ördög, mellyel riogatni lehet. A balliberálisok és a neomarxisták rá is sütik a bélyeget mindenkire, akik szembemennek a gondolkodásmódjukkal. A német AfD például egy tökéletesen szalonképes jobbközép párt, melynek programjában semmiféle szélsőséges nézet nem jelenik meg, továbbá kínosan ügyelnek rá, hogy a tagságukba se szivárogjanak be erőszakos elemek. Ennek ellenére a német sajtó leprásként kezeli őket. Hasonló a helyzet az Osztrák Szabadságpárttal, Olaszországban Meloni és Salvini pártjaival, vagy épp itthon a Mi Hazánk Mozgalommal. 

"Nincs ma már jobb- és baloldal" - mondják sokan. Ami biztos: a tőkés és munkás ma már nem két különálló kaszt, így a hagyományos pártstruktúrák is eltűnőben. Ami viszont az értékválasztást és a centrumtól mért távolságot illeti, e kettő nagyon is megragadható. A konzervatív világot a múltban a királypártiság, az arisztokraták előjogainak védelme, a patriarchális világ szokásainak őrzése jellemezte. Kivételezés az erősebbel, a nagyobbal, a kiválasztottal. Ennek ma már nyoma sincs. A baloldal ezzel szemben egyre több és több áldozati csoportot tart számon. Kivételezés a gyengébbel, a kisebbel, az elnyomottal. A jobboldal már szinte a klasszikus liberalizmus jelentette centrumig hátrált, míg a baloldal csak egyre távolodik attól. Árulkodó az agresszióhoz való viszony is. A jobboldal nem sírja vissza a csendőrséget; Prónayt, Gömböst és Szálasit pláne. Nem is tudom, mikor hallottam hírét utoljára jobbos erőszak-cselekménynek. A baloldal ezzel szemben ünnepli és támogatja a terrorista Antifát, a BLM mozgalmat, a palesztin kegyetlenkedést, továbbá szemet huny a bevándorlók kíméletlen bűncselekményei felett is. Idehaza a rendszerváltás óta eltelt 33 évben kizárólag Gyurcsány idején találkoztunk rendőri brutalitással. Ezek valós, kézzelfogható és lényeges jelenségek. Ha jobb- és baloldal a hagyományos értelemben már nem is létezik, az egyes politikai szereplők értékválasztásai attól még nagyon is megragadhatók.