Hetek óta minden a vakcináról szól. Amerikai? Kínai? Orosz? Lesz elég? Beoltassuk magunkat, vagy sem? Legyen esetleg egyenesen kötelező, ahogy már oly sokan javasolták? És mikor ér véget ez a nyomasztó karantén-időszak? A mai napon az uniós vezetők videokonferencia keretében megbeszélést folytatnak a Covid19-világjárványra válaszul hozott intézkedések koordinálásáról. Estére talán már többet tudunk.

Ami a védőoltás "népszerűsítését" illeti, idiótákba természetesen mindenütt belefutunk, idehaza és külföldön egyaránt. Kis hazánkban múlt héten mindenki Fekete-Győr Andráson mosolygott, aki szerint százezer forinttal kellene jutalmazni azokat, akik hajlandók beoltatni magukat... A felvetés nyilvánvaló nonszensz, nem csupán gazdasági, de morális és pszichikai szempontból úgyszintén. Ha hasznosnak és szükségesnek találom a vakcinát, kérni fogom. Ha nem, úgy némi készpénz ellenében változik majd a véleményem??? Ha eddig nem volt bizodalmam, ilyen tukmálást követően még kevésbé lesz. A másik jómadár, aki egy hete felrobbantotta a teljes nemzetközi bulvármédiát, a népszerű izraeli rabbi: Daniel Asor. Szerinte nem árt, ha óvatosak vagyunk, mert a koronavírus elleni védőoltás homoszexualitást okozhat... Úgy tűnik, vele sem vagyunk sokkal beljebb.

Ami igazán izgalmas kérdés, hogy milyen lesz az élet az önkéntes jelentkezés alapján történő oltást követően. Két külön kasztra tagozódik majd a társadalom? Lesznek a BEOLTOTTAK, akik számára megnyílnak az éttermek, a szórakozóhelyek, a fesztiválok és a repülőterek, szemben az OLTATLAN réteggel, akik továbbra is kimaradnak mindebből? Sokan már most kirekesztést kiáltanak, s olyan véleményt is hallani, amely ezt az elképzelt világot a kínai rendszerhez hasonlítja, ahol az állam pontrendszerrel értékeli - s ez alapján jutalmazza, vagy bünteti - polgárait. Ha őszinték kívánunk maradni, azt kell mondanunk: morális tekintetben ez egyáltalán nem szimpla kérdés. A hétköznapok szokásos erkölcsi dilemmái - gyilkosság, nemi erőszak, eutanázia, prostitúció, drogfogyasztás, szolidaritás stb. - rendszerint egydimenziósak, így ezek kapcsán igazán könnyű az etikus álláspont kialakítása. Most azonban viszonylag összetett problémával állunk szemben, melyet érdemes volna némiképp szétszálazni.

ÁLLAMI ÉS PIACI SZFÉRA

A törvény előtt mindenki egyenlő; egy demokratikusan működő országban aligha elképzelhető bármiféle kasztrendszer, kirekesztés, megkülönböztetés. Jóllehet a baloldali világjobbítók ezt az attitűdöt a piaci szereplőkre is rá kívánják kényszeríteni, azonban a magántulajdon szava erősebb, s egy etikus társadalomban mindig is erősebb marad. Mindez azt jelenti, hogy ugyanazzal az önkénnyel, ahogyan magánemberként elhatározzuk, kivel kötünk üzletet, s kivel nem; ahogyan a Facebook vagy a Twitter eldönti, hogy milyen posztokat töröl, s mely felhasználókat korlátoz; ugyanúgy - hangsúlyozom: egy etikus világban - a vendéglők, klubok és légitársaságok is saját hatáskörben megálmodhatják, hogy mely vendégeket, tagokat, utasokat szolgálják ki, s kiket nem. A döntési szempontjuk akár a beoltottság is lehet. Mindez persze csupán erkölcsi-elvi háttér, aligha valószínű, hogy az Easy Jet védőoltáshoz köti majd az utazást, miközben a Ryanair járataival bárki repülhet. Szinte bizonyos, hogy a piaci szereplők is összehangolt, egységes álláspontot hirdetnek majd.

"A" ÉS "B" TÍPUSÚ POLGÁR

Az igaz, hogy - szemben a piaci szereplőkkel - a jogállamok nem kivételezhetnek kényük-kedvük és ízlésük szerint semelyik társadalmi csoporttal. Léteznek azonban olyan jól körülhatárolható, racionális szempontok, melyek alapján bármely központi hatalom szelektálhat ember és ember között - még csak pandémia sem kell hozzá. Gondoljunk csak a nemzetbiztonsági átvilágításra, vagy szimplább pozíciók betöltése esetén a büntetlen előélet megkövetelésére. A beoltottság is ilyen szempont lehet: számos olyan egzotikus ország létezik, amelyekbe a lábunkat se tehetjük be, ha bizonyos védőoltásokkal nem rendelkezünk. És ha egy ország kötelezővé tehet egy védőoltást  - márpedig mind a magyar Alkotmánybíróság, mind a Stassbourgi Bíróság legitimnek tekinti az önrendelkezés ilyetén korlátozását - akkor azon se nagyon hőböröghetünk, ha jogszabályi szinten tesznek majd különbséget beoltott és oltatlan között. A nyugati világ kormányai nem fogják felvállalni, hogy kötelezővé tegyék a koronavírus elleni védőoltást, ám azt talán igen, hogy központi döntéssel feltételül szabják bizonyos közösségi szolgáltatások igénybevételéhez.

 MIÉRT ALACSONY AZ OLTÁSI HAJLANDÓSÁG?

A magam részéről semmi meglepőt nem találok abban, hogy sem idehaza, sem nemzetközi szinten nem látjuk az eszeveszett lakossági lelkesedést és tülekedést a vakcináért. Ennek legalább négy oka van. Egyfelől: a döntő többség - magamat is beleértve - nem igazán fél magától a betegségtől. Ha be is oltatjuk magunkat, annak a fő oka az lesz, hogy túljussunk végre ezen a nyomorúságos karantén-időszakon. Másodszor: azok száma sem csekély, akik egyenesen tartanak az oltástól, mert elhiszik a blődebbnél blődebb álhíreket, összeesküvés-elméleteket. Ilyenből pedig van bőven; a nézettségét, olvasottságát fokozni kívánó média készséggel tálalja mindet. Harmadszor, ahogy Puzsér Róbert is megfogalmazta: ha a polgárok úgy szocializálódtak, hogy a mindenkori kormányzat hazug, miért volna most nagyobb a bizalmuk? (Annyi esze persze mindenkinek lehetne, hogy ne a kormányban, hanem a bevizsgálást végző szakmai szervekben bízzon.) Negyedszer: a nyájimmunitás eléréséhez nem kell mindenkit beoltani. Sokan lesznek, akik puszta kényelemszeretetből nem jelentkeznek. Ezen sincs mit csodálkozni: amikor a társadalom jelentős szegmense még arra sem hajlandó, hogy a parlamenti választások idején felkeresse a szavazófülkét, ezektől az emberektől nehéz volna elvárni, hogy egy védőoltásért serényen felkerekedjenek. Ha az országgyűlés összeállítását simán rábízzák a többiekre, úgy a nyájimmunitás kialakítását pláne.

Gyanítom, hogy a mai EU-s videókonferencia fő témája a vakciahiány lesz. De talán a magyarázkodásokat követően marad még idő arra is, hogy az európai kormányfők felvázoljanak valamiféle remélt, közös jövőképet. Jó lenne mihamarabb túllépni ezen a nyamvadt, szürreális jelenen, s legalább homályosan sejteni, milyen is lesz a holnap.

A hazai politikai élet konzervatív oldala ma elkötelezett patriótának mondja magát, a liberális jelzőt viszont szitokszóként használja. Az ellenzék ugyanakkor kacérkodik a szabadelvűséggel, ám ők mintha a hazafiasság eszméjét engedték volna el. Már-már ott tartunk, hogy elhisszük: e két érték nem is férhet meg egymás mellett. Semmi sincs ennyire távol a valóságtól. A 19. század legnagyobb magyarjai számos elvi vitát folytattak, de valahogy egyikük esetében sem kérdőjelezzük meg sem a liberális szellemiséget, sem pedig a rendíthetetlen hazaszeretetet.

A liberalizmussal szemben mind a mai napig az a legjelentősebb kritika, hogy érzéketlen a világ problémáira; saját célkitűzéseit szinte kizárólag az egyén szabadságjogainak érvényesítésében fogalmazza meg. A szabadelvűség valóban énközpontú világot jelent, melyben az egyén szégyenkezés nélkül megvallhatja, hogy számára saját boldogulása a legfontosabb. Igen ám, de ebből a legkevésbé sem következik az, hogy minden más élőlény  tökéletesen érdektelen, vagy hogy nem létezik fontossági sorrend a külvilág számos szereplője között. Bár a középpontban a személyes önzését felvállaló egyén áll, körülötte azért számos koncentrikus kört fedezhetünk fel. Rögtön ott a család és a közeli barátok; az eggyel nagyobb halmazban a további ismerősök, a harmadik-negyedik körben már megjelenik a velünk azonos nyelvet beszélő nemzet egésze. Majd jöhet a hozzánk hasonló kultúrájú kontinens, azután a komplett emberiség, sőt egyre kijjebb haladva a háziállatok, az emlősök, végül a teljes élővilág megjelenik látókörünkben. Ha igazán felelősen gondolkodunk, úgy minden létező élőlény jólétét szem előtt tartjuk, de közel sem azonos mértékben. Az egyre táguló halmazok sem feltétlenül ebben a struktúrában helyezkednek el, hiszen például a saját kutyájukhoz a legtöbben sokkal szorosabban kötődnek, mint a közvetlen szomszédaikhoz, és biztosan olyan is akad, aki többre értékeli a terráriumban lakó madárpókja életét, mint a házmesteréét. Ám ettől még igaz: preferencia-sorrendünkben nemzettársaink - puszta önérdekből - viszonylag előkelő helyen állnak.

Jóllehet semmi sem fontosabb a szeretteinkhez fűződő kapcsolatoknál, azért a nemzet iránt érzett elkötelezettség nem merül ki ennyiben. Léteznek jóval földhözragadtabb szempontjaink is. Ha történetesen itt élünk, a Kárpát-medencében, az nyilván azért van, mert ezt a helyet érezzük otthonunknak. (Ha nem így lenne, már rég szednénk a sátorfánkat.)  Ha birtoklunk bármiféle ingatlant, földet, vagy ipari beruházást az ország területén, az értelemszerűen tovább erősíti e kötődést. Ha állampolgársággal is rendelkezünk, az olyan, akár egy tagsági kártya, mellyel nap mint nap használjuk a klub infrastruktúráját és szolgáltatásait; illetve olyan, mint egy részvény, s nem vitás, hogy érdekeltek vagyunk a részvénytársaság prosperitásában. Tény, hogy ma már nem sokan adnák az életüket és vérüket a hazáért. Ismerünk olyanokat is, akikről teljességgel lepereg a pátoszos szöveg, s még a himnusz alatt is vonakodva állnak fel. Valójában azonban még róluk sem gondolnám, hogy nem szeretik otthonukat, szülőföldjüket. Hiszen aki gyűlöli a hazáját, annak saját, kézzelfogható érdekeit, ezáltal önmagát is gyűlölnie kell.

Mindezek után érdemes volna néhány konkrét ütközőpontot megnevezni, melyeknél a liberalizmus eszméje és a nemzeti érdek látványosan - vagy ahogy majd érzékelni fogjuk, inkább csak látszólagosan - egymásnak feszül. A patriotizmus többnyire féltő és aggódó; ezernyi - valós vagy vélt - veszélytől óvná a hazát.

• AZ IPAR VÉDELME: VÉDŐVÁMOK - Tegyük fel, hogy a Magyar Kütyügyár képtelen versenyezni a Kínai Kütyügyár áraival. Elsőre azt gondolnánk, a vám nemzeti érdek, hiszen a magyar vállalkozót és annak alkalmazottait védi. A valóság ezzel szemben az, hogy a hazai gyártón kívül mindenki más rosszul jár. A mesterségesen magasan tartott árral elsősorban a hazai fogyasztók szívnak. Másodsorban azok az exportőrök, akik Kínát célozzák termékeikkel, s válaszcsapásként ők is védővámokkal találják szembe magukat. A tartós vámrendszer csakis azon nemzetek eszköztárába fér bele, akik a bezárkózást választják, mert képtelenek elhinni, hogy bármilyen területen versenyképesebbek lehetnek más nációknál.
• A NEMZETI VAGYON VÉDELME: TULAJDONSZERZÉS - Ismert gyakorlat, hogy egyes államok korlátozzák a külföldiek földvásárlását, avagy egyéb, stratégiainak kikiáltott területeken történő tulajdonszerzését. A hivatkozási alap mindig a nemzeti érdek, azonban ez az érv erősen megkérdőjelezhető. A külföldiek kizárása az adott üzleti szegmensben keresletcsökkenést eredményez, így - a szabad piachoz képest - lefelé viszi az árakat. A tulajdonosok - vagyis az állam polgárai - lesznek ténylegesen szegényebbek ezáltal. (Arról nem is beszélve, hogy az ilyen törvény simán kijátszható megfelelő strómanokkal.) A kilencvenes évek elejének nagy privatizációs hulláma során a nemzeti vagyon érzékelhető hányada fillérekért került külföldi befektetők kezébe. Ha ökölbe szorul a kezünk az állami tulajdon korrupt elkótyavetyélése miatt, az teljesen jogos. De lássuk be: szinte mindegy, hogy egy-egy adott esetben francia, vagy magyar volt a vevő. Ami fájdalmas, az a korrupció, melynek leple alatt tizedáron juthatott az adott vagyontárgyhoz.
• HONVÉDELEM: SORKATONAI SZOLGÁLAT - A kötelező besorozás tökéletesen szembemegy a liberalizmus elvével (és természetesen a józan morállal is). A honvédelem ettől még létkérdés - függetlenül politikai beállítottságunktól, vagy épp a hazaszeretetünk mértékétől. Erre való a hivatásos állomány. Pékekre, mentősökre és tetőfedőkre is szüksége van a hazának, és őket sem lasszóval fogja be az állam.
• A DEMOGRÁFIAI STABILITÁS VÉDELME: CSALÁDTÁMOGATÁS - A liberalizmus eszméje szerint mindenki úgy él, ahogy a szíve diktálja, s annyi gyermeket vállal, amennyit csak akar. A nemzeti érdek ettől eltérhet: túlnépesedés esetén az állam büntetőadóval sújthat, csökkenő népesség esetén adókedvezményekkel ösztönözhet. Tekintve, hogy a liberalizmus elkötelezett az alacsony adók mellett, ezért egy valódi szabadelvű örömtáncot lejt minden egyes forintnál, amely a polgár zsebében marad. Egy igazi liberális sosem fog olyan álláspontot képviselni, hogy szüntessük meg a gyerekek után járó adókedvezményeket. Sokkal inkább azt mondja: csökkentsük az adókat generálisan, függetlenül a család méretétől, és az eredmény közel ugyanaz lesz: megnő a gyermekvállalási kedv. (Orbán friss bejelentése: terve szerint 2022-től a huszonöt év alattiak teljes adómentességet élvezhetnek. Aki még ennek sem tapsol, azt tényleg nem tudom hová tenni...)
• HATÁRVÉDELEM: BEVÁNDORLÁS - Ha egy békés, törvénytisztelő külföldi hazánk területén szeretne letelepedni, az sem a nemzet érdekét, sem a liberalizmus szellemét nem sérti. Ha lakást vásárol, vállalkozást üzemeltet, dolgozik és adót fizet - ez mind hab a tortán. A gondok ott kezdődnek, amikor az érintett nincstelen és nem is képes az értékteremtésre, így segélyekre szorul. Ennél is súlyosabb probléma, ha erőszakos bűncselekményeket követ el - függetlenül származásától, bőrszínétől, vallásától és belső motivációitól. Ez utóbbi két jelenség egyaránt szembemegy az állampolgárok érdekével és a liberalizmus szellemiségével is. Bármit is állítanak a politikai játszótér egyik vagy másik oldalán, a bevándorlás kérdése kapcsán semmifajta ellentét nem feszül a valódi liberális álláspont és a hazafiság között.
• A KULTÚRA VÉDELME: MŰVÉSZETEK ÉS VALLÁSOK TÁMOGATÁSA - A nemzetért aggódók sűrűn hangoztatott félelme, hogy a magyarság identitását veszíti, ha az állam nem támogatja a kultúrát. Ennek a gondolatnak nyilvánvalóan semmi alapja sincs. A kultúra sosem volt statikus, még a látszólag változatlanságba merevedett korokban sem, manapság pláne. Az emberek olyan művészeti alkotásokat és vallási tanokat fogyasztanak, amely az ízlésüknek, világlátásuknak megfelelnek, s ezek az önkéntes, egyéni választások formálják kultúránk egészét. Az állami beavatkozás liberális szemmel nézve az adófizetők pénzének bűnös herdálása; patrióta szemszögből pedig értelmetlen erőlködés. Amit ma kultúrharcnak neveznek, az a szekértáborok ideológiai üzeneteinek becsatornázásáról szól, a legkevésbé sem a nemzetről.

Az eddigiek alapján úgy tűnik, a szabadelvűség és a hazaszeretet nagyon is összeegyeztethető, ezt támasztja alá a történelem, az elmélet és számos gyakorlati kérdés is. Miért hát, hogy a nemzeti liberalizmus abszolút hiánycikk Magyarországon? (És persze nem csak idehaza.) Ha körbenézünk, egyetlen jelentős politikai pártot, vagy közéleti szereplőt sem tudunk megnevezni, aki ezt az irányvonalat képviselné. Ha e két ismérvet, mint koordinátatengelyeket tekintjük, az így nyert négy szegmensből háromban egymás sarkát tapossák a múlt és a jelen politikusai:

A függőleges tengely baloldali és piacpárti gondolkodókra bontja a társaságot, a vízszintes tengely pedig a nemzeti elkötelezettség szerint osztályoz. Felül Schiffer András, aki minden megszólalásában hitet tesz a hazai szempontok elsődlegessége mellett, míg alul a két volt SZDSZ-es, akik sokkal inkább a nemzetközi trendekhez igazodnának. Bauer a DK-n belül is ugyanazt képviseli, mint amit a korábbi évtizedek során; most épp az ellenzéki összefogást azért kritizálja, mert Jakab Péter 15 millió magyar érdekeiről beszél, az LMP pedig nemzeti hatáskörben tartaná a bevándorlás kérdését. (Bevallom, nem is értem. Ha ragaszkodnak a kevert társadalomhoz, úgy kormányra kerülésük esetén nemzeti hatáskörben is eláraszthatják az országot bevándorlókkal...) Tamás Gáspár Miklósról pedig évek óta tudjuk, hogy megtért Marxhoz, így ő az, aki a legtávolabbra került az általam favorizált nemzeti liberalizmustól. A jobb felső sarok mindenesetre üres, nemigen tudnék fajsúlyos karaktert helyezni a kérdőjel helyére. Minden kedves olvasót arra biztatok, írja meg a nevet, ha tud ilyet!

Jó huszonöt éve történt, amikor egyik barátom lagziján az italpultnál az örömapa megosztotta velem egyik életbölcsességét: "Lacikám, minden életszakasznak megvan a funkciója. Tízéves korig szinte csak játszik a gyerek. Tíztől húszig a tanulásé a főszerep. A következő tíz év a szerelemről szól. Harminc és negyven között a kőkemény munka a meghatározó, majd a karrier évtizede következik..." A sokadik whisky-kóla után már elég őszintén ráncoltam a homlokom, s szóvá is tettem, hogy ez azért meglehetősen merev struktúra. Többre azonban nemigen volt idő, mert a vége felé közeledett az aktuális zeneszám, s DJ-ként rohannom kellett vissza a keverőhöz... Gábor bátyám, most bepótolom.

Nyilvánvaló igazság, hogy léteznek életkorhoz kötődő sajátosságok. Nincs olyan csecsemő, akinek ne lenne szó szerint létfontosságú az anyja közelsége, mosolya, érintése, kommunikációja. Nincs olyan életút, melyben nem az első három esztendőhöz kötődik a szocializáció megalapozása. A fizikai, szellemi és szexuális fejlődésnek is megvannak a maga törvényszerűségei, így például kisgyermekek és kilencven feletti aggastyánok kapcsán ritkán beszélünk megterhelő munkavégzésről, vagy épp testi szerelemről. (Mondjuk, ami a saját jövőmet illeti, én nagyon bízom a gyógyszeriparban...) A szóban forgó életbölcsességgel sem az a baj, hogy nem tartalmaz részigazságokat, hanem az, hogy végtelenül szögletes. Minden oldalról.

Ez a merev struktúra elsősorban azért riasztó, mert ugyan minden periódushoz értékes tartalmat társít, azonban a ciklus végével a szóban forgó tevékenységet meg is szünteti. És az még hagyján, hogy egy-egy aranyköpésben milyen gondolkodásmód jelenik meg, sokkal nagyobb probléma, hogy tömegek élnek ténylegesen e szerint. Ha ugyanis a játékot értéknek tekintjük a gyerekkorban, úgy miért kívánjuk száműzni azt hétköznapjainkból a későbbiek során? Egészen szánalmasnak és szürkének látom azok sorsát, akik felnőttkorukra elfelejtettek játszani. Meggyőződésem, hogy a létezés egyik esszenciája, legyen szó sakkról, fociról, ultiról, vagy akár activity-ről. Azután ott van a tanulás. A legtöbb kiégett felnőttről elmondható, hogy mióta kiléptek az iskolakapun, azóta nemigen gyarapították a világot felfedező ismereteiket. Pedig ez is olyan tevékenység, melyet vétek abbahagyni; hitem szerint egy komplex életpályát az jellemez leginkább, hogy a halálos ágyunkon vagyunk a legbölcsebbek. No és a szerelem? Semmi sem lehangolóbb annál, mint amikor hiányzik az ember életéből. A fene se tudja, mi a jó recept; egy partnerrel a sírig, vagy inkább százzal; egyszerre csak eggyel, avagy mindig több vasat tartani a tűzbe - a lényeg, hogy lángolás legyen, mert anélkül megszületni is kár volt. Beérni azzal, hogy a szerelem idővel csendes szeretetté szelídül - az valami egészen nyomorúságos. A magam részéről azt gondolom, hogy nincs mit hátrahagyni; az egymást követő életszakaszok optimális esetben egyre gazdagabbak, egyre komplexebbek. S bár a fókusz folyton változik, a fiatalkor szenvedélyeit muszáj átmenteni a felnőttkorba, vagy akár a vénség éveibe is. 

A másik gondom e szögletes életpályamodellel maga az uniformizáltság. Ember és ember közt elképesztőek a különbségek, különösen ami a szellemi érés folyamatát illeti. Az egyik gyerek falja a könyveket, a másik csak negyvenéves korára kap rá az olvasásra. Az egyik lány már az érettségi táján az anyaságra készül, a másik még harmincévesen is halogatná a gyermekvállalást. Az érdeklődést, a vágyat, a szenvedélyt aligha lehet erőltetni, vagy siettetni. A legkevésbé sem véletlen, hogy a diákok oroszlánrésze szívből utálja az iskolát; a fejükbe préselni kívánt tananyag zöme nem csupán totál felesleges, de számukra tökéletesen érdektelen is. A tankönyvírók és a tanárok mintha sportot űznének abból, hogy a gyerekeket egyenesen elidegenítsék a tudástól; a bemagolandó szakkifejezések, definíciók és adathalmazok csak arra jók, hogy a fiatalok még a meglévő érdeklődésüket is elveszítsék. Hitem szerint a legtöbben nyitottak vagyunk a világra: a történelemre, az irodalomra, a biológiára és különösen a pszichológiára és a filozófiára - ám tizenévesen aligha ezek a fő problémáink. Hasonló a helyzet a családalapítással is. Mondhatjuk, hogy a húszas éveink optimálisnak tűnnek, hogy elindítsuk a projektet, azonban semmi sem garantálja az érzelmi és az egzisztenciális érettséget, a megfelelő partner látótérbe kerülését pláne. Jómagam a harmincas éveim derekán lettem apa -  a saját szükségleteimet és lehetőségeimet figyelembe véve elképzelni sem tudnék jobb időzítést. Jó pár barátom van, akik csak negyven felett állapodtak meg, s nemzettek utódokat - odaadóbb apukák, mint bármelyikünk. No és mi a helyzet a munkával? Hol van az előírva, hogy felnőtt éveinket végig kell robotolni, majd hatvanöt fölött bele kell pusztulni az unalomba? Nem először hozom pozitív példaként az Amerikai szépség Kevin Spacey által formált főszereplőjét, aki élete derekán simán kiszállt a napi mókuskerékből, megvette kamaszálmai sportkocsiját, illetve visszatért a régi jó súlyzókhoz és az egyetemi éveket idéző spanglihoz. Mindegyikünk előtt nyitott a lehetőség, hogy bármikor tartsunk pár hónap szünetet, amolyan előrehozott nyugdíjas periódust - persze reuma és demencia nélkül.

Pontosan tudjuk: a klasszikus életpályamodellek a hivatásnak tekintett szakterületek mindegyikét jellemzik. Látunk ilyet az egészségügyben, a honvédelemben és az oktatásban egyaránt. Nincs is azzal semmi baj, ha egy tanárembert feldob az előre felvázolt perspektíva, mely szerint egy idő után mesterpedagógus válhat belőle, arra rímelő javadalmazással. Ám ez valahogy mégsem az én világom. Csakis akkor lettem volna orvos, katona, tanár, vagy vadakat terelő juhász, ha eszelős vonzalmat éreznék ezen szakmák valamelyikéhez. Az életpályamodell által biztosított rang, cím és státusz számomra nem több, mint parasztvakítás; az anyagi ellentételezés pedig még a magasabb stációkban is eltörpül az üzleti élet potenciálja mellett. Persze, teljesen legitim, ha a kilátásba helyezett lépcsőfokok bárki számára pozitív motivációt jelentenek. Jómagam azonban sokkal inkább béklyónak éreznék mindenféle szakmai elköteleződést. Csupán egy életünk van, érdemes volna minden vonzó kalandba belekóstolni, amit csak elénk sodor a jó sors. 

Tény, hogy minden életszakasz más és más. Húszesztendősen még szélsebesek vagyunk a focipályán, s a libidónk is az egekben; negyvenévesen a pénztárcánk vastagabb; hatvanon túl meg tele leszünk szabadidővel. Ezek nem elhanyagolható körülmények, mégsem determinálják sorsunkat. Valójában nincs az a földi hatalom, mely előírhatná számunkra, miként kéne élnünk. Játszani, sportolni, tanulni és szeretni minden életkorban érdemes, majdhogynem kötelező. Ami pedig a munkát és a karriert illeti - semmi sem jobb annál, mint amikor az ember a szenvedélyének hódolhat évtizedeken át. Másképp aligha érdemes.

Csányi Vilmos így ír az Íme, az ember című művében: "Ha egy embercsoport folyamatosan közös akciókat végez, közös hiedelmeket ápol, és a működési szabályait közösen alkotja, akkor tagjaiban kialakul a hűség. Ez különös embertulajdonság, és ezen alapul a valódi közösség meghatározása, definíciója. Aki hűséges a közösségéhez, az gyakran hajlandó a saját érdekeit a közösség érdekei mögé sorolni." Individualista szemmel nézve ez elég meredek felvetésnek tűnik. Tényleg szükség volna az önfeláldozó attitűdre, ha tartozni szeretnénk bármely tetszőleges közösséghez?

A szerző később jelentősen árnyalja a képet: "Valahogy úgy érdemes erről a kérdésről gondolkodni, hogy az egymást nem ismerő emberek csoportját egy skála zéruspontjának tekintjük, a hűség tulajdonságával is megáldott csoportot pedig a skála százas értékének: a valódi közösség tehát százas, a többi a skála bármelyik pontján elhelyezkedhet; működésmódját, eredményességét az szabja meg, hogy milyen közel áll a százas értékhez, és hogy közelít-e egyáltalán hozzá." Nem kell tehát megijednünk, a közösségi élmény számunkra, modern, önző, nagyvárosi, nehezen elköteleződő emberek számára sem elérhetetlen. Csupán azzal kell megbarátkoznunk, hogy a mi közösségeink lazábbak, nem feltétlenül tartanak a sírig, s nemigen fogunk olyanokkal találkozni, akik életüket és vérüket adják a társaikért - ahogyan erre mi sem vagyunk kaphatók. A magam részéről megértem azokat, akik erős nosztalgiát éreznek a letűnt korok valódi közösségei iránt, amelyekben még működött a mindenki egyért, egy mindenkiért eszmeisége. Az összetartozásban mindig van valami felemelő. Mégsem tűnik igazán jó boltnak. Aki ugyanis feltétlen hűséggel tartozik törzsének, falujának, klubjának, szektájának, vagy bármilyen egyéb csoportnak, az aligha képes ugyanilyen elkötelezett tagjává válni más, párhuzamos közösségeknek. Pedig akárhogy is matekozunk, lényegesen ígéretesebbnek, komplexebbnek, izgalmasabbnak tűnik négy-öt hatvanpontos klubtagság, mint egyetlen százpontos közösség. Ha egy kicsit utánaszámolok, legalább tucatnyi klubot, társaságot, barát kört tudnék megnevezni, melyek aktívak, melyek életében örömmel veszek részt, s melyek egyike sem vár tőlem különösebb elkötelezettséget. Akad köztük tíz- és nyolcvanpontos is. Tökéletes, diverzifikált portfólió, számomra jócskán többet ér, mintha egy lapra tennék fel mindent. 

Amikor modern közösségeket építünk, érdemes eltűnődni azon, hogy milyen ismérvek jellemezték az archaikus korok társulásait. A feladat az volna, hogy kimazsolázzuk az értékes részeket, s szívfájdalom nélkül búcsút intsünk azon elemeknek, melyek a 21. században már semmit sem adnak hozzá a számunkra vonzó közösségeszményhez.

HIEDELMEK

A premodern közösségek kovászaként elsősorban az egységesen elfogadott hiedelemrendszer szolgált. Ugyanazokat az isteneket félték, azonos társadalomfilozófiai elveket vallottak - már akkor is, amikor még azt sem tudták, mi fán terem a társadalom, pláne a filozófia -, s nem mutattak nagy különbséget azokban az eljárásokban sem, melyeket a hétköznapi létezés során alkalmaztak. Az ősközösségekben például bevett gyakorlatnak számított, hogy a gyűjtögetéssel beszerzett zsákmányt ki-ki megtarthatta a saját szűk családja részére, az elejtett vadakon ugyanakkor osztozni kellett, függetlenül attól, hogy a törzs mely tagja terítette le az állatot. Ebben a társadalomszervező elvben persze vastagon megmutatkozik a józan praktikum, hiszen mélyhűtő hiányában a hús tartósítása nehézkes lehetett, a lényeg azonban az, hogy senki sem kérdőjelezhette meg a kialakult szabályrendszert. A 21. századi közösségeknek egyáltalán nincs szükségük ehhez hasonló, közös hiedelemrendszerre. Egy futballcsapat tagjai például pazarul együttműködhetnek és példás barátságot ápolhatnak egymással úgy is, ha akad köztük görög katolikus, ateista és buddhista; vagy épp piacpárti és ortodox marxista egyaránt. Bőven elég, ha a közös hitük addig terjed, hogy a 4-4-2-es felállás működni fog a hétvégi rangadón.

SZOKÁSOK, RITUÁLÉK, SZERTARTÁSOK

Csányi így ír: "Az állati elme tudatos állapotai alighanem csupán véletlenszerűek, sporadikusak, szemben az emberi elme hosszan tartó, ha az ébrenlét teljes tartamára nem is kiterjedő, tudatos állapotaival. A rítusok és a szabályok éppen az elme függetlenedésének eszközei. Az aktív tudat, a koncentráció igen energiaigényes és fárasztó állapot. Az aktiválható érzelmi és szabályreprezentációk lehetővé teszik a tudat alacsonyabb szintű működését, csak esetenkénti bekapcsolódását, és különösen az elme evolúciójának korai szakaszában fontos szerepük lehetett." Tökéletes meglátás: minél magasabbra hágunk az emberré válás lajtorjáján, annál kevésbé igényeljük a közösségi rituálékat. Ha egy ősrégi szokás - húsvéti locsolkodás, májusfa állítása, stb. -  idővel kiüresedik és elveszíti korábbi vonzerejét, úgy nem okoz fejfájást számunkra, ha simán felhagyunk vele. És azt sem érezzük, hogy közösségünk ettől egy kicsit is szegényebbé, vagy szürkébbé vált volna, épp ellenkezőleg: az idejétmúlt hagyományok közös kigyomlálása csak erősíti az összetartozás érzését. Ez különösen igaz azokban az esetekben, amikor a kukába hajított rituálé helyére egy új, kreatív ötletet ültetünk, mely lényegesen több élményt és izgalmat nyújt. Az első rítus, amelytől minden jóérzésű közösség megszabadul, a sokszor fájdalmas, megalázó és embertelen beavatási szertartás. Ezek nem véletlenül járnak kínnal. A megpróbáltatás arra szolgál, hogy örökre emlékeztesse a beavatottat az adott pillanatra, paradox módon ezzel is erősítve az elköteleződést: megszenvedett a tagságért. Egy modern közösségben erre sincs semmiféle szükség. Nem kívánjuk életünket és vérünket adni az adott csoportért sem belépéskor, sem később. Nem kívánunk feltétlen hűséget és elkötelezettséget fogadni, így feleslegesek az erre emlékeztető otromba gesztusok is.

UNIFORMIZÁLTSÁG

A tradicionális közösségek külsőségeiben rendszerint megjelenik az uniformizáltság igénye, egyrészt az összetartozást, másrészt az egyenlőséget hirdetve. Erről szól az egyenruha, a népviselet, illetve számos különböző öltözködési előírás. A főként Amerikában élő amisok a mai napig szigorú szabályok szerint ruházkodnak (a sárga szín például tiltott, a díszítések úgyszintén, gombot csak a férfiak viselhetnek és hasonló finomságok). Számunkra mindezek megmosolyogtatóak, s tökéletesen feleslegesnek tűnnek. Nyilván a Depeche Mode Klub tagjai feketébe öltöznek, s a Fradi törzsszurkolója sem vesz lila kabátot, ha meccsre indul. De ennyi. A közösségek oroszlánrésze bőven elbírja a formai sokszínűséget, s egy percig sem érezzük gyengébbnek a barátságot, csak mert különböző fazonú zakót hordunk. A modern korban a kényszerű uniformis inkább kínos; könnyen a rabruhára, vagy épp a gyűlölt iskolaköpenyre asszociálunk.

AZ ÖSSZETARTOZÁS EREJE

Az értelmetlen és felesleges rétegek eltávolítását követően megérkezünk azokhoz az értékekhez, melyek az őskortól kezdve mindig is jellemezték a különböző közösségeket, s a mai napig megkérdőjelezhetetlenek. Talán a legzsigeribb eksztázisunk, amikor érezzük, megtapasztaljuk a falka mindent elsöprő erejét. Együtt üvölteni a tömeggel - valójában ezért járunk focimeccsre és tüntetésekre is. Rövidke életem nem sok döntését bánom, de ha vissza tudnám pörgetni az időt 2016. júniusáig, biztosan jegyet váltanék a Magyarország-Izland EB meccsre. Az a marseille-i vonulás... még videóról nézve is libabőrös az ember.

Ami a fent már taglalt közös rituálékat illeti, azok formai elemei gyakran megmosolyogtatóak. Gondoljunk csak arra a - sok helyütt máig élő - temetkezési tradícióra, mely szerint az elhunyt zsebébe aprópénzt tesznek, koporsójába pálinkát helyeznek. A 21. század tudati szintjén a rég meghaladott hiedelemvilágra épülő hagyományelemeknek már nem sok értelmét látjuk, ugyanakkor messzemenően elismerjük a közösségi gyász szerepét olyan tekintetben, hogy ténylegesen enyhíteni képes a közvetlen hozzátartozók fájdalmán. Ugyanez érvényes minden közösségi esemény, ünnep, összejövetel kapcsán: ami emberi és szívet melengető, azt érdemes megmentenünk magunknak és az utókor számára, viszont lazán elbúcsúzhatunk mindattól, ami tartalmatlan, kiüresedett, és többé semmilyen formában sem jeleníti meg az összetartozás erejét.

BÉKE ÉS HARMÓNIA

Amikor a tradicionális közösségek szabályalkotásba kezdtek, ezek az íratlan, majd később írott törvények elsősorban a csoporton belüli konfliktusok (számának és intenzitásának) mérséklését célozták. Az állatvilágban még teljességgel elképzelhetetlen, hogy egy elvont, morális rendszernek megfelelve formálják cselekedeteiket. Számos fajnál megfigyelhető, hogy a megfelelő viselkedést a szociális rangsor szabja meg. Ez nem csupán azt jelenti, hogy a gyengébb behódol az erősebbnek, de azt is, hogy az alfák gyakran béketeremtő funkciót is betöltenek. Sokáig a homo sapiens is ezt az utat járta: törzsfőnökök, bölcsek, vének, varázslók, isteni származású, vagy legalábbis Istentől kapott hatalommal bíró uralkodók voltak az igazság mindenkori letéteményesei. Erről az állati szintről fokról fokra léptünk tovább: már az ókori királyoknál is komoly törvénygyűjteményeket látunk, majd a történelem előrehaladtával az uralkodók személyes hatalma folyamatosan csökken, míg végül - elérkezve a modern korba - teljesen jelképessé válik. A 21. század közösségeinek is kiemelt funkciója, hogy olyan szabályokat alkossanak, amely a tagság békéjét és elégedettségét a legjobban szolgálják. Az emberré válás egyik kulcseleme, hogy nem fogadjuk el diktátorok és zsarnokok önkényét, ehelyett racionális alapon nyugvó, az emberi természettel harmonizáló, morális alapelvek szerint kívánunk létezni. Ezek felállítása - és szükség esetén finomítása - pedig kétségkívül közösségi feladat.

AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS HATÉKONYSÁGA

Ez a pont nem igényel különösebb magyarázatot. Nyilvánvaló, hogy az összeszokottság növeli a közös akciók hatékonyságát. Ezt látjuk a csapatsportokban és a rockzenekarok esetében is. Amikor a frissen kinevezett igazgató viszi magával a szűkebb stábját, ugyanezen motiváció mentén cselekszik. A közös konstrukciók jelentősége óriási: a beszélt nyelv kialakulása például az egyik legfontosabb evolúciós ugrás a homo sapiens történelmében. A szavak, fogalmak, nyelvtani szerkezetek megszületése nem csupán egy magasabb szintű gondolkodás alapjait teremtette meg, de értelemszerűen a közösség együttműködését is egy azelőtt sosem látott fokra emelte. A különböző tolvajnyelvek és szakzsargonok pedig remek példái a szűkebb társadalmi csoportok speciális, bennfentes kommunikációjára.

Az ember - biológiai természetéből fakadóan - közösségi lény. Azonban a tudati, technológiai, gazdasági és társadalmi evolúció során e közösségek jellege és funkciója igen sokat változott. Néhány tízezer évvel ezelőtt még 150-200 fős csoportokban gyűjtögettünk, vadászgattunk a szavannákon, kiszolgáltatva a természetnek, a nagyobb ragadozóknak, az ellenséges törzseknek. A 21. század ipari társadalmai már egészen más kihívásokkal küzdenek. Amikor manapság vadászatra indulok, szinte bizonyos, hogy bőséges zsákmánnyal térek haza a sarki Spar-ból, s az is borítékolható, hogy utam során csekély számú kardfogú tigrissel fogok összeakadni. Igaz ugyan, hogy családom élelmiszer-ellátása mögött továbbra is komoly közösségi együttműködést látunk, azonban időközben a buli sokszereplőssé fejlődött: számos állattenyésztő, húsfeldolgozó és kereskedő összehangolt tevékenységét tudhatjuk a háttérben. Ez azt jelenti, hogy nem kell örök hűséget fogadnom a Sparnak, mehetek az Aldiba is, vagy akár egyenesen a piacra. Ugyanez jellemzi a nagyvárosi lét minden apró mozzanatát: nincs miért vérszerződést kötnünk senkivel. A közösségi lét ezernyi áldását élvezhetjük anélkül, hogy komoly áldozatot kéne hoznunk bármelyik csoportért is, amelynek tagjai vagyunk. Fogadjuk el Csányi Vilmos frazeológiáját, s barátkozzunk meg a gondolattal, hogy klubjaink, társaságaink, baráti köreink nem 100%-os, valódi közösségek. Lesz ettől boldogtalan bárki is?

Tisztán emlékszem: a rendszerváltás idején jártunk, amikor ezt az ostoba és hamis frázist először hallottam. Már akkor is azt éreztem, hogy színtiszta kamu az egész.

Az első kérdés, ami felmerül az emberben, rögtön az, hogy jelent-e a SZABADOSSÁG kifejezés bármit is? Van-e valódi létjogosultsága e szónak? Létezik-e olyan idevágó, egzakt jelentéstartalom, amelynek leírásához a SZABADSÁG kifejezés kevés volna? Ha morálfilozófiai megközelítéssel és józanul kívánunk válaszolni, úgy azt kell mondanunk: semmi szükség e szóra. Amennyiben azonban engedékenyek maradunk azokkal szemben, akik gyűlölik és elviselhetetlennek tartják a szabadságot, egész pontosan a másik ember szabadságát, ugyanakkor ezt az ellenérzésüket nyíltan nem vállalják, inkább becsomagolnák egy szalonképesebb formába - úgy máris megértjük, miként is keletkezett e szó. (Olyan ez, mint a KIZSÁKMÁNYOLÁS fogalma. Az sem jelent az égvilágon semmit, tekintve, hogy létezik önkéntes alapon megkötött üzlet, mely szent; s létezik rablás, ami pedig súlyos bűn. A kettő közt nincs valódi átmenet.) Mert mit is jelent valójában a SZABADOSSÁG kifejezés? A 19. század derekán így definiálták: "A rosszul használt szabadság fattyú kinövése; a szabadság palástja alá takaródzó kicsapongás, helyesebben: korlátlanság, zabolátlanság." A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint az illemet, a szeméremérzést sértő magatartásról van szó. Azt a tipikus logikai bakugrást látjuk tehát, amikor egy tisztán ízlésbeli kérdést egyesek megkísérelnek felemelni a morál szférájába. Mivel ők maguk rosszul vannak a tényleges szabadságtól, s vélhetően önmagukkal szemben is szigorúbbak (szívük joga), lehetőség szerint a másik ember szabadságjogait is megnyirbálnák (amihez meg semmi közük). A probléma csupán az, hogy nem a valóságot kommunikálják. A tiszta beszéd így hangzana: "Egy diktátor lakik bennem, aki feljogosítva érzi magát, hogy beleszóljon a másik ember életébe." Ehelyett legyártanak egy üres kifejezést és útjára indítanak egy hamis eszmét, mely szerint az egyén szabadságjogaiból simán ki lehet szelektálni bármit. Mi több, képesek magát a nyelvet is meghamisítani. A TELJES SZABADSÁGOT elnevezik szabadosságnak, mintha az egy erkölcsileg alacsonyabb rendű kategóriát képviselne, míg a MEGCSONKÍTOTT SZABADSÁGOT valódi szabadságnak hazudják, és úgy tesznek, mintha ez lenne a morál netovábbja. Vicces.

Semmi sem jelzi oly tisztán a SZABADOSSÁG kifejezés feleslegességét és értelmetlen mivoltát, mint az, hogy szemmel láthatólag senki nem próbálja egzakt módon meghatározni, keretbe foglalni, voltaképp melyek is azok a vadhajtások a szabadság pazar virágoskertjében, melyeket lenyesni volna érdemes. Magát a szabadságot könnyű definiálni: minden ide tartozik, ami önkéntes, ami erőszakmentes. A szabadossággal sem az a gond, hogy nehézkes volna körülírni, sokkal inkább az, hogy megmosolyogtató. Akár a legprűdebb vallási fanatikus, akár a legfelvilágosultabb liberális demokrata veszi a szájára (tollára), annál tovább egyik sem merészkedik, mint hogy valami féktelen, gátlástalan, feslett, erkölcstelen és illetlen dologról van szó. Talán érdemes lenne elmagyarázni, hogy mi a baj a féktelenséggel és a gátlástalansággal (nyilván semmi). Talán érdemes lenne kitérni rá, hogy mitől erkölcstelen az, ami teljességgel önkéntes (nyilván nem az). Talán érdemes lenne felhagyni azzal, hogy régi idők dohos illemtanát kérjük számon a mai nemzedékektől. Világos, hogy egy végletesen prűd prédikátornak rém kínos a belemerülés a számára oly idegen, ismeretlen és megvetett szexualitás kérdéskörébe. Egyetlen szigorú tekintetű erkölcscsősz sem fog belemenni abba, hogy a szexuális örömszerzés módozatait taglalni kezdje, kitérve a kívánatos és az elvetendő formákra. Egyetlen vaskalapos rmegmondóember sem fogja felvállalni a szabályalkotást, hogy a színes magazinok címlapján az ünnepelt színésznők, popsztárok és modellek mennyit mutathatnak meg magukból. Egyetlen ortodox véleménydiktátor sem lesz annyira bátor, hogy meghatározza, meddig mehetünk el a publikus érzelemnyilvánítás terén. Hiszen tudjuk: tisztán ízlésbeli kérdésekről van szó. A leghagyományosabb, misszionárius pózban történő behatolás is lehet kellemetlen, fájdalmas, avagy szánalmas maszatolás; ugyanakkor egy anális közösülést is át lehet élni szerelemteljes intimitással. A tökéletes meztelenség is tálalható művészi módon, miközben gyárthatunk olcsó és igénytelen pornográfiát, mely szinte semmit sem mutat. A zsúfolt metrón is belemarkolhatok úgy az asszony fenekébe, hogy abban lesz elevenség, visszafogottság és a másikkal való finom összekacsintás, és lehetek faragatlan paraszt anélkül, hogy egyetlen ujjal is hozzáérnék. 

A szabadság nem egyenlő a szabadossággal? Talán tényleg nem, hiszen utóbbi az előbbi elválaszthatatlan, lenyeshetetlen részét képezi. Bevallom: szívesen eltöltenék egy fél napot annak a fejében, aki a feslett és erkölcstelen szabadosságról papol, kíváncsian várva, milyen gondolatot találok a háttérben. Gyanítom persze, hogy semmilyet, hiszen ilyen nem létezik, maximum ízléstelenségről beszélhetünk. Ahogyan mi is húzzuk az orrunkat, ha gagyival, giccsel, vagy gusztustalansággal találkozunk, úgy természetesen a karót nyelt is fintoroghat, ha prüdériáját bármi bántja. De ennyi. Muszáj elviselni, hogy nem mind ugyanazt a kultúrát fogyasztjuk.

Richard Dawkins klasszikus művéből pontosan tudjuk: génjeink önző replikátorok, azzal a kizárólagos céllal, hogy önmagukat terjesszék, sokszorosítsák. E tekintetben a legkevésbé sem különbözünk a bolygó többi élőlényétől; túlélni és szaporodni - lakmározni és szexelni vágyunk. Ha feltennénk a kérdést, hogy valójában mi tesz emberré bennünket, Susan Blackmore, a Mémgépezet című könyv szerzője valószínűleg azonnal rávágná: mémjeink.

A mémek - képek, gondolatok, gegek, eszmék, szabályok, hírek, anekdoták, hiedelmek, mítoszok stb. - valójában kultúránk emberről emberre - egykoron szájról szájra - terjedő alkotóelemei. (Abszolút legitim a kultúrgén elnevezés is.) A mém fogalmát Dawkins használta először, majd Blackmore fejtette ki bővebben fent említett művében. Álláspontjuk szerint a génekhez hasonlóan a mémek is önálló replikátorok, vagyis hosszú életűek, szaporák (más céljuk sincs, mint a szaporodás), és bár jellemzően pontosan másolódnak, mutációk azért bőven keletkeznek. Az emberré válás folyamata valójában e két replikátornak köszönhető koevolúció eredménye. A gének és mémek alapvető hasonlóságán túl azonban a köztük lévő számos különbséget is látnunk kell. A genetikai öröklődés viszonylag lassú folyamat. Génjeink bennünk, s gyermekeinkben élnek tovább, ebből pedig az következik, hogy biológiai programozásunk minden apró elemének a test jólétét kell szolgálnia. (Az egyén halála, különösen pedig utód nélküli halála a gének szempontjából valóságos katasztrófának számít.) Génjeink nem hordoznak eszméket, világmegváltó szándékokat, közösségi értékeket - kizárólag önmaguk túlélését és sokszorosítását célozzák, ehhez azonban a hordozót, magát az embert is védeniük kell. A mémek terjedése lényegesen gyorsabb - és ez a jelenkorra különösen igaz -, így kultúránk replikátorainak már egyáltalán nem szükségszerű érdeke az egyén hosszútávú jóléte. Ha valaki például az életét áldozza egy eszme oltárán, s ennek hatására ezrek teszik magukévá az adott ideológiát, úgy memetikai aspektusból ez valódi sikersztori - a mémek szemszögéből tekintve az egyén halála nagyon is kifizetődő ráfordításnak számít. Mindebből az következik, hogy kulturális programozásunk már közel sem egyértelműen szolgálja magát az embert. Mémjeink közt bőségesen találunk álhíreket, babonákat, téveszméket és kifejezetten pusztító ideológiai elemeket is. 

Az emberiség évezredeken keresztül úgy élt, hogy genetikai és memetikai öröksége párhuzamosan, egymással tökéletes szinkronban adódott át. A mémek ugyanúgy szálltak át apákról fiaikra, akárcsak a gének. A téli estéken a kemence mellé bekuckózott család a nagypapa történeteit és morális igazságait szívta magába, s később ugyanezeket adta tovább a következő generációk számára. A konzervatívok ezt az atmoszférát, a vertikális öröklődés világát sírják vissza - mindhiába. A lavinát Gutenberg találmánya indította el, majd a lapkiadás, a rádió, a tévé és végül az internet elterjedése tette (jelen ismereteink szerint) teljessé az információáramlás forradalmát. A mémek ma már elsősorban horizontálisan terjednek. A 13 éves fiam legtöbb - hozzám intézett - mondata így indul: "Apa, egy olyan videót láttam..." Ezt a világot legfeljebb egy atomháború, vagy egy globális diktatúra viheti vissza a középkorba, semmi egyéb. De talán ez nem is akkora katasztrófa, már csak azért sem, mert a régi idők nagypapái sem voltak mind parádésan bölcsek. Oly sok mérgező mintát cipelünk magunkkal a mai napig - alig hiszem, hogy a bőséges, oldalirányú mémáramlás komoly kárt tenne a kultúránkban, vagy akár az erkölcseinkben.

Memetikai szempontból rém izgalmas terepen járunk, amikor a különböző vallásokat vesszük górcső alá. Aki látta a Lódító hódító című vígjátékot - a film egy olyan világot jelenít meg, ahol ismeretlen a hazugság - bizonyosan felfigyelt a forgatókönyvíró pazar meglátására, mely szerint a vallás mémjei is csak a füllentés megjelenését követően képesek megszületni és szárnyra kapni. Mivel a mémek egyetlen célja önmaguk terjesztése, így semmi meglepő sincs abban, ha számos felekezet kiemelten lényegesnek tartja a térítő tevékenységet, s szinte kivétel nélkül mind támogatóan tekint a bőséges gyermekáldásra (hiszen az utódok potenciális mémhordozók; borítékolhatóan viszik tovább szüleik vallási dogmáit és rituáléit). A legkevésbé sem véletlen az iszlám mémkomplex elképesztő sikere. Ez egy abszolút következetes vallás, kifejezetten a középkor tudati szintjére optimalizálva. Elkötelezett a magas gyermekszám, a hagyományőrzés és az agresszív térítés mellett. Erkölcsi kötelességként hirdeti a bűnösök szigorú megbüntetését, valamint a hitehagyók és a hitetlenek kifosztását és elpusztítását. A vallás mémjei itt nem csupán a transzcendenciát kergető hóbortok ártalmatlan eszközei, mint a nyugati hitvilágban, hanem a legfőbb identitáselemet testesítik meg, kijelölve az életmódot, sőt a politikai hovatartozást is. Úgy tűnik: a mohamedán hit a tökélyre fejlesztette az őrületet: minden apró eleme magát a mémkomplexet szolgálja, miközben a fanatikus hívő sem marad kielégületlen: agresszióját és hatalomvágyát szabadon kiélheti a hamis isteneket tisztelőkön, vagy épp a nőkön. Az iszlám egyetlen valódi ellenfele a felvilágosodás - küzdenek is ellene tűzzel-vassal. (Sokan abban látják az európai muzulmánok integrációjának kulcsát, hogy előbb-utóbb ezt a vallást is eléri a modernizáció. Látniuk kéne, hogy ez puszta illúzió: a felvilágosodással az iszlám lényege szűnne meg.) A zsidó vallás már nagyságrendekkel erőtlenebb. Nyugati szemmel nézve ugyanolyan értelmetlen babonavilág, mint az iszlám, csupán az agresszió és a térítőszándék hiányzik belőle. Nem véletlen, hogy nem vált világvallássá, és talán csak generációk kérdése, hogy teljesen eltűnjön. Az ábrahámi felekezetek közül a legfurább és legkövetkezetlenebb a kereszténység. Ha a katolikusok szexuális korlátait tekintjük - tilos az orális és az anális szex, valamint a fogamzásgátlás csaknem minden módja - minden egy irányba mutat: még véletlenül se keletkezzen elvesztegetett örökítőanyag. Ez az oka annak is, hogy a férfiak önkielégítése bűnnek számít, míg a nők maszturbálásáról nemigen szól a fáma. Úgy tűnik, ezen a fronton nincs helye semmiféle tudatosságnak: csakis az önző gének reprodukciója számít. Másfelől ott van az önfeláldozás, a másokért élés, az altruizmus követelménye; a szenvedéskultusz; a szegénység tisztelete, a földi jólét elutasítása és megvetése. Egy sor olyan mémmel találkozunk, melyek tökéletesen ellentétesek genetikai programozásunkkal. Ezek kapcsán az egyház azt várná, hogy írjuk felül ösztönvilágunkat, s kötelezzük el magunkat olyan értékek mellett, melyek túlélésünket tekintve hátrányosak. Az ember nem is érti, hogyan férnek meg mindezek egy kalap alatt. Nem csoda, ha értelmiségi, hívő szüleimen a kognitív disszonancia kérlelhetetlen jeleit látom, ha vallási kérdések kerülnek terítékre. A katolikus dogmavilág feltételek nélküli elfogadása csakis azok számára lehetséges, akik képesek tökéletesen kikapcsolni az elméjüket.

A vallásokat éltetőket, a laposföld-hívőket, az ufók által elraboltakat - vagyis mindazokat, akik tökéletesen alaptalan mémjeiket tényként kívánják tálalni - a világ általában a helyükön kezeli, amolyan ártalmatlan bolondnak tekintve rájuk. Valamiféle érthetetlen okból azonban sokkal komolyabban vesszük azokat, akik még náluk is őrültebbek, és a bizonyítottan genetikai programokat igyekeznek hamis mémekként feltüntetni. Sokan például mindent megtesznek azért, hogy a nemeket csupán társadalmi konstrukciókként kezeljük, fittyet hányva az olyan apróságokra, mint az ivarszervek összetéveszthetetlen különbsége, a férfiak és a nők merőben eltérő hormonháztartása és agyműködése. Számos teoretikus érvelt már amellett, hogy a romantikus szerelem, vagy épp az anya és gyermeke közti kötődés is kizárólag kulturális gyökerű. Különösen kedvelem azokat az elmeháborodottakat, akik szerint a fizikai szépség szubjektív, s valójában a filmek és a reklámok a felelősek azért, hogy a férfiak elsöprő többsége a sportos, karcsú nőket részesíti előnyben. Ezeken a bolondokon is legyintve mosolyoghatnánk, de valamiért inkább egyetemi katedrával jutalmazzuk őket, s a kedvükért betiltjuk az általuk bántónak ítélt fitneszhirdetéseket, vagy egyéb reklámokat. De vissza a másik oldalra: a konzervatívok Isten-haza-család mesterhármasának sorrendjét is érdemes volna megfordítani. Hiszen pontosan tudjuk: a család valós genetikai közösséget takar; Isten ugyanakkor talán nem több, mint vallási mém; s kettő közt ott a haza - részben genetikai rokonságból, részben pátosszal átitatott, önkényesen kreált mémekből gyúrva. A tudatosság ott kezdődik, hogy képesek vagyunk szétválasztani a tényeket a fikcióktól - a bizonyítottan genetikai programozást a puszta mémekre épülő propagandától.  

Sokan úgy vélik: tökéletesen a génjeink rabjai vagyunk. Számos kutató odáig megy, hogy még politikai beállítottságunk is egyenes következménye genetikánknak. Mások szerint mémjeink azok, melyek dróton rángatnak bennünket. Egy biztos: e replikátorok egymásra is jelentős hatást gyakorolnak. Tekintsük például a homoszexualitás kérdését, feltételezve, hogy genetikailag kódolt orientációról van szó! Miként lehetséges, hogy az erre hajlamosító gének továbböröklődnek, miközben hordozóik jellemzően nem hoznak létre utódokat? Ebben talán épp azok az értelmetlen és ostoba mémek is szerepet játszanak, melyek szerint a homoszexualitás bűn, vagy legalábbis szégyellnivaló. Egy olyan társadalomban ugyanis, amelyben ezek a mémek uralkodóak - és az emberiség írott történelmének jelentős hányadát ez a gondolkodásmód jellemezte - a melegeknek rejtőzniük kell, s talán épp társadalmi álcaként alapítanak családot, s nemzenek gyermekeket. Ez esetben épp a memetikus tiltás segíti a gének továbbélését. Egy normális világban természetesen mindenki úgy szeret, ahogyan a szíve diktálja, ugyanakkor ez a bátorítás akár oda is vezethet, hogy a homoszexualitásért felelős gének sokkal kisebb arányban öröklődnek tovább. Tekintve azonban, hogy ez a korszellem alig pár évtizedre tekint vissza, ráadásul csupán a bolygó legcivilizáltabb szegmenseit jellemzi, jelenleg még aligha látjuk a genetikai következményeket. 

A világ valaha volt összes ideológiája azt hirdette, hogy nem vagyunk mi állatok, s nem engedhetünk a génjeinkbe kódolt programnak. Ehelyett a legkülönbözőbb mémekkel tömték tele a fejünket, morális követelménynek hazudva az azokhoz való feltétlen igazodást. Az öntudatára ébredt embert azonban az jellemzi, hogy nem hagyja rángatni magát. Sem a gének belső, dübörgő ösztönkésztetései, sem a mémek külső, pusztító és önpusztító kényszere által. A tudatosság azt jelenti, hogy képesek vagyunk e replikátorokat személyes céljaink szolgálatába állítani. Nincs hatalmunk sem a génállományunkat, sem a minket érő külső impulzusokat megváltoztatni. Az viszont már teljes egészében rajtunk múlik, hogy mit kezdünk ezekkel. Mintha egy olyan vitorláson ülnénk, melynek megépítésébe nem sok beleszólásunk volt, ráadásul az időjárásra sincs különösebb ráhatásunk; aligha tudunk szelet kelteni, vagy vihart csendesíteni. A vitorlákat és a kormányt azért - optimális esetben - mi kezeljük. Igazság szerint ez sem kevés. Ahogy Csíkszentmihályi Mihály fogalmaz: "Ha sikerül ellenőrzésünk alá vonni elménket, vágyainkat és cselekedeteinket, valószínűleg fokozhatjuk a rendet magunk körül. Ha hagyjuk magunkat irányítani a gének és a mémek által, elszalasztjuk azt a lehetőséget, hogy önmagunk legyünk."

Mi is lehetne a téma így karácsony előtt? Illik-e bármi másról szólni, mint a szeretetről? Egy normális társadalomban persze a világ legérdektelenebb témája volna, mintha csak a levegőről beszélnénk, melyet lépten-nyomon belélegzünk. Kell hogy legyen valami kézzelfogható oka annak, hogy a szeretet nem ilyen; nem ennyire magától értetődő, nem ennyire bőségesen körbeölelő. Sajnálatos módon egyáltalán nem a leghétköznapibb alapállapotunk.

Egyes vallások e magyarázatot könnyed csuklómozdulattal elénk vetik: a szeretet Istentől ered, míg annak hiánya, illetve minden gonoszság a Sátán műve. Ennyi. Gyermeteg világlátás, jómagam nem is igen tudok mit kezdeni vele. A Nobel-békedíjas Elie Wiesel már jóval földhözragadtabb: "A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny". Weöres Sándor másként látja: "A szeretet fő-ellensége nem a gyűlölet, hanem az érzelgős jóságoskodás." Ez utóbbiban már több igazság van, de még mindig messze járunk a lényegtől. Valójában érezzük mindannyian: a szeretetlenség a legtöbbször nem sátáni gonoszságból, sokkal inkább ostobaságból, szűklátókörűségből fakad. Ezt a hipotézist érdemes alaposabban is megvizsgálni.

Az első kézenfekvő kérdés természetesen az, hogy pontosan mit is értünk szeretet alatt. A válasz közel sem egyértelmű, hiszen e kifejezést számos különböző jelentéstartalommal is megtölthetjük. Hétköznapi értelemben arra a végtelenül önző és semmihez sem fogható, gyönyörű ragaszkodásra gondolunk, ahogy a csecsemő csüng édesanyja keblén, avagy felajzott ifjú a szeretőjéén. Ez az érzés persze ritka ajándék; tervezni, erőltetni, tudatosan előidézni aligha lehet. Ha egy keresztény prédikátort kérdeznénk a szeretet lényegéről, ő minden bizonnyal az altruizmusról, a másokért hozott áldozatról kezdene papolni. Ezzel meg az a gond, hogy aligha elvárható bárkitől is, hogy ne a saját szükségleteire fókuszáljon. A realitás az, hogy amennyiben a szeretetet egy élethosszig tartó, tudatosan formálható, széles népréteget érintő attitűdként kívánjuk meghatározni, úgy be kell érnünk azzal a morális minimummal, mely szerint igyekszünk nem ártani embertársainknak. Igazából már ennyi is elég lenne a földi mennyország megteremtéséhez, miközben egyáltalán nem tűnik lehetetlen elvárásnak. Ám akkor miért van az, hogy még ebbe szerény követelménybe is oly gyakran beletörik a bicskánk?

Pár napja volt szerencsém végighallgatni Dr. Bánki György Az önigazolás című előadását (link a poszt alján). Emberünk nem egy igazán karizmatikus szónok, de amit mond, az nagyon igaz, nagyon lényeges és valószínűleg a többség számára a legkevésbé sem evidens. Elmeséli Semmelweis Ignác történetét, aki rájött, hogy szülészorvosként a klórvizes kézmosás csodát tesz: a gyermekágyi lázban elhunyt anyák száma - az általa felügyelt területen - a töredékére esett vissza. Az ember azt gondolná, hogy az ilyen felfedezéseket pezsgő és konfettieső kíséri, holott a valóságban nemhogy elmaradt az ünneplés, de kollégái totális ellenállásával, később teljes kiközösítésével kellett szembetalálnia magát. Egyszerű eljárását hiába igazolták a tények, az orvostársadalom ezzel mit sem törődött; számára maradt a hosszú évekig tartó, reménytelen szélmalomharc. (Semmelweis esete egyébiránt nem példátlan; pontosan ugyanez történt a 20. század derekán is, amikor egy brit orvosnő rájött, hogy a terhesség idején végzett röntgenvizsgálat és a magzat későbbi, gyermekkori rákos megbetegedése között egyértelmű összefüggés mutatható ki. Ő is húsz éven át ostromolta az orvosvilág legmagasabb fórumait, mire érdemben foglalkozni kezdtek ügyével.) Bánki György megadja az adekvát magyarázatot erre a teljességgel érthetetlen jelenségre, s ez nem más, mint a puszta önigazolás. Gondolatban pár másodpercre bújjunk bele egy tekintélyes orvos bőrébe, aki nem csupán a társadalom kiemelten megbecsült tagja, de önmagáról is azt a képet dédelgeti, hogy jó ember, s szíve szerint a légynek sem ártana. Képzeljük el a pillanatot, amikor szembesítenek azzal, hogy százak haláláért vagyunk felelősek... Irgalmatlanul kemény helyzet, a kognitív disszonancia biztos melegágya. Pszichológiailag érthető, ha ilyenkor az elviselhetőbb megoldást választva a valóságot hajlítjuk a hitünkhöz, s nem fordítva. Csak közben újabb és újabb anyák halnak meg egyetlen ostoba céllal: hogy homlokzatunk a lehető legkevésbé sérüljön. Amikor a szeretetlenség okait kerestük, megemlítettük az emberi szűklátókörűséget is, mint kézenfekvő lehetőséget. Ideje pontosítani: a gőgről, a büszkeségről, a tévedhetetlenségről, a feltétlen tekintélytiszteletről beszélünk. A tudattalanba száműzött tartalmakról, melyekkel elviselhetetlen a szembenézés. (A fenti példákkal nem azonos fajsúlyú vétek, ám mindenképp említést érdemel, hogy a kormányzati kommunikáció a járvány elleni védekezés eszközei közt szinte kizárólag a maszkot, a vakcinát és a korlátozó intézkedéseket említi, ugyanakkor alig esik szó az immunrendszer erősítésének természetes lehetőségeiről. Pedig sanszos, hogy hatékonyabb lenne bármi egyébnél, és egészen bizonyos, hogy senkinek sem ártana.)

Ugyanez a dinamika érvényesül akkor is, ha valakit ok nélkül bántunk. A szociálpszichológiai kutatások szerint minél ártatlanabb az áldozat, annál valószínűbb, hogy a bántalmazás a későbbiekben megismétlődik. Mivel a tükörbe nézve egy tisztességes, alapvetően jó embert látunk, ezzel az énképpel sehogy sem fér össze az, hogy olyannak ártsunk, aki erre nem szolgált rá. E kognitív disszonancia korrekt feloldása az lenne, ha belátnánk, hogy tévedtünk, s felhagynánk a másik szekálásával. De mivel az alacsony önbecsüléssel, ám annál hatalmasabb büszkeséggel bíró többség számára ez nem járható út, így a skizofrén feszültséget elkerülendő muszáj kitartani a bántalmazás mellett. Olyan ez, mint amikor méregdrágán veszünk valami használhatatlan vackot, majd hosszú időn át győzködjük magunkat, hogy milyen remek üzletet kötöttünk. Mert az azért mégsem elképzelhető, hogy ennyire idióták lettünk volna... Beteg egy folyamat, nemde? Valójában ez a szimpla kis pszichikai malőr mozgatja az emberiség teljes történelmét. Az esetek túlnyomó többségében ez az alapja az áldozatok dehumanizálásának. Hitler lehetett hidegfejű pszichopata, de egy teljes nemzet aligha. Akik részei voltak a náci gépezetnek, azoknak muszáj volt elhinniük azt a képtelenséget, hogy a zsidóság alapvetően bűnös és rászolgált a pusztulásra. Ugyanezt látjuk Mohamed esetén is. Ismerjük történetét, tudunk visszatérő látomásairól és könnyen elintézhetjük egy gyors diagnózissal, temporális epilepsziára gyanakodva. Igen ám, de csaknem kétmilliárd követőjét mégsem vádolhatjuk elmebetegséggel. Ezek az emberek az iszlám mennyországba készülve követik a prófétát, s szent meggyőződésük hogy jó emberek, s helyesen járnak el a házasságtörő asszonyok megkövezésével, avagy a hitetlenek kiirtásával. Ugyanez a fasiszta attitűd jellemezte a középkori inkvizíciót, a jakobinusokat, a kommunistákat, a rabszolgatartókat, vagy épp a melegeket bebörtönzőket is. Ugyanezt a dehumanizációt érzékeljük a férfigyűlölő, radikális feministáknál, a nőgyűlölő, szélsőséges antifeministáknál, a fehéreken revansot venni készülő BLM-mozgalmárokon, vagy épp a békés droghasználókat üldözők esetén.

Karácsonykor Jézus születését ünnepeljük. Az emberét, aki küldetésének tekintette, hogy valós tükröt tartva elénk felébressze bennünk a magunk kognitív disszonanciáját. Annak idején az Ószövetség embere nem bírta sokáig a gyűrődést; a farizeusok és az írástudók inkább kilobbiztak számára egy keresztet, minthogy eltűnődjenek sok évszázados hitviláguk és moralitásuk hamisságain, hiányosságain. A kulturális tekintetben kívülállónak számító Poncius Pilátus csak pislogott, nem igazán tudta mire vélni ezt az elszánt ölni vágyást. Jézus a szeretet fontosságát hirdette, s meg is adta hozzá az alapvető instrukciókat: "legyetek tökéletesek!", illetve "ne ítélkezzetek!" E kettő csupán együttesen értelmezhető, hiszen aki önbecsülését tekintve nem maximalista, aki nem emeli fel a lelkét a sebezhetetlenség szférájába, az aligha lesz nyitott a nagyvonalúságra. A megváltás abban áll, hogy képesekké válunk megszabadulni az ego béklyójától. Hogy válaszút esetén készek vagyunk - tudatos döntést hozva - a valóság mellé állni, még akkor is, ha ez korábbi tévedésünk beismerésével jár. A megváltás azt jelenti, hogy nem ragaszkodunk görcsösen semmiféle téveszmébe, legyünk bár évtizedek óta a foglyai. És főleg azt, hogy nem arra haragszunk, aki a rossz hírt hozza, aki szembesít bennünket a valósággal. Az Újszövetség embere nem feszíti keresztre Jézust, nem lehetetleníti el Semmelweist, s nem hallgattatja el a másként gondolkodókat. Valahol itt kezdődik a szeretet. Valahol itt kezdődik a karácsony.

Több hónapos előkészítés, tárgyalássorozat és huzavona után csütörtökön végre megszületett a megállapodás: Az Európai Unió úgy kezdi a 2021-es esztendőt, hogy lesz elfogadott költségvetése; továbbá a helyreállítási alap is startolhat. Fura, hogy ezt a viszonylag egyszerű hírt is százféle módon lehet kommentálni.

A legtöbben ismerik a klasszikus zen tanmesét az elefántról és a vakokról, akiknek tapintás útján kell elmesélniük, milyen is ez a hatalmas állat. Nyilván más benyomása lesz annak, aki az ormányát simogatja, mint annak, aki lábait fedezi fel, s megint más annak, kinek a füle jutott. Ez kis példázat empátiára tanít bennünket, hogy megértsük: minden nézőpont legitim lehet. Igen ám, de az EU-megállapodás nem egy beláthatatlanul hatalmas elefánt, a magyar ellenzék tagjai pedig - ha minden igaz - nem vakok. Nem tűnik irreálisan nagy elvárásnak, hogy ugyanazt a tényt nagyjából ugyanúgy lássák. Ezzel szemben mi történik? Mintha nem is ugyanazt az eseményt közvetítenék. Egészen döbbenetes. Orbán Viktor attitűdje önazonos és érthető: győzelem, lehet bontani a pezsgőt. Jakab Péter már valami egész más képet tár elénk Facebook-bejegyzésében: "Az okos ember (...) tudja, hogy egy közösség csak kompromisszumok mentén működhet hatékonyan. A butának ehhez a felismeréshez kell egy pofon. Orbán kapott is egy akkorát, hogy az eresz adta a másikat." Mintha nem ugyanabban az országban élnénk. A legviccesebbet az MSZP-s Ujhelyi István posztolta: "A vétóval fenyegető Orbán-kormány kapitulált az észérvek és az Európai Unió előtt". Parádé. Valószínűleg nem egyeztettek Hadházy Ákossal, aki pont a másik irányba tolta túl a biciklit, szerinte ugyanis Merkelék nem meghajoltak, de egyenesen lefeküdtek Orbán előtt. (Lényegében ugyanezt a véleményt fogalmazta meg Soros György is, aki szerint a lehető legrosszabb megoldás született.)

Egyetlen perc erejéig legyünk tényszerűek! Nehéz vitatni, hogy Orbán Viktor gyakorlatilag elérte azt, amit akart; ez részéről megkérdőjelezhetetlen diplomáciai győzelem. Ugyanakkor Angela Merkel számára is siker, hiszen megúszta arcvesztés nélkül. A kancellár asszony többféle módon is veszíthetett volna. Ha úgy ér véget a német elnökség, hogy nincs megállapodás, az valami végtelenül kínos lett volna számára. Ugyanakkor azt sem lehetett volna győzelemként tálalni, ha formálisan enged a magyar kormányfőnek, s a jogállamiságra vonatkozó fejezeteket teljes egészében kihúzzák a megállapodásból. A kiegészítő záradék ideális kompromisszumnak tekinthető minden érintett számára (csupán a hazai ellenzék maradt hoppon). A paktum tartalmilag és gyakorlati vonatkozását tekintve a magyar-lengyel álláspontot tükrözi, formailag azonban a huszonötök korábbi elképzelésének felel meg. A déliek persze magasról tesznek az egészre; forráshoz jutottak, s ez - érthető módon - minden másnál fontosabb számukra. A többség tehát mosolyog és elégedetten mehet karácsonyozni.

Amikor Orbán Viktor diplomáciai teljesítményét méltatjuk, számtalan módon túlzásba lehet esni. Sokak szerint valóságos mestere a zárt ajtós tárgyalásoknak, s ezt magam sem vonom kétségbe. Ami azonban a konkrét ügyet illeti, ezúttal nem volt különösebben nehéz döntési helyzetben. A klasszikus játék zajlott, amelyben két autó száguld egymással szemben, s csak annyi a kérdés: ki rántja el előbb a kormányt. Orbán minden fórumon világossá tette, hogy ő akár elmegy az ütközésig is, hiszen nincs különösebb veszítenivalója, így a másik félnek kellett kitérnie. A magyar kormányfő részéről ehhez nem kellett különösebb trükközés, ravaszkodás, csupán elszántság - persze ez sem lebecsülendő. A megállapodás nyomán keletkező mémek egyik legszellemesebbike szerint ha Orbán Viktor vezette volna a trianoni magyar delegátust, nemhogy nem csatolták volna el az ország kétharmadát, de még hozzánk is vágtak volna pár ezer négyzetkilométert... Ez így ebben a formában persze csak vicc, ám a történelmi párhuzam mellett azért ne menjünk el szó nélkül! Az Osztrák-Magyar Monarchia számos államot tömörítő szövetségként létezett, csakúgy, mint a mai Európai Unió. A teljes Monarchiát érintő kérdéseket a közös minisztertanácsban vitatták meg - hasonlóképpen, mint manapság. Aki ismeri az első világháború kirobbanásának részleteit, az nem csak annyit tud, hogy minden a trónörökös elleni merénylettel, majd - az arra adott válaszreakcióként - Szerbia megtámadásával kezdődött. A fennmaradt jegyzőkönyvekből pontosan tudni lehet, hogy a Bécsben ülésező közös minisztertanácsban a magyar kormányfő, Tisza István volt az egyetlen, aki ellenezte a háborút. Ugyanezt tükrözik a magyar parlamentben elmondott beszédei és Ferenc József császárhoz írt memorandumai is. A történelmi párhuzam jól kitapintható: egyfelől adott egy államszövetség, melynek tagjai vagyunk, s mely egy általunk pusztítónak és önpusztítónak tartott, mélyen ellenzett lépésre készül. Másfelől: ha vétózunk, azzal megakaszthatjuk a folyamatot. Nem mennék bele abba az elemzésbe, hogy Szerbia megtámadása és bekebelezése mekkora veszélyt jelentett az országra nézve, összevetve az EU mai politikai törekvéseivel. Egy biztos: ha Tisza István akkor megmakacsolja magát és a végsőkig kitart a vétó mellett, úgy egész másképp alakul Magyarország történelmi sorsa. Az mindenképpen Orbán mellett szól, hogy jól ismeri a nagy elődöket, s képes tanulni hibáikból.

Ami pedig a hazai ellenzéket illeti, bevallom nem is értem őket. Jakab Pétert és Ujhelyi Istvánt saját Facebook oldalukon saját hívei is helyreteszik, hogy álljanak már le a mellébeszéléssel. Két napja azon tűnődöm: tényleg nincs igény ebben az országban egy tisztességes és kompetens ellenzékre? Egy olyan pártra, amelyik képes elismerni a másik sikerét. Egy olyan pártra, amelyik a magyarság és az európai polgárok valós érdekeit tartja szem előtt, s nem a kisszerű politikai céljait. Egy olyan pártra, mely az elefántot elefántnak látja, s nem puszta ormánynak, fülnek vagy faroknak. Mert a politikai vakság is vakság. Csak az legalább gyógyítható.

A Szájer-ügy kirobbanását követően Vésey Kovács László egy meglehetősen indulatos írásművet tett közzé a Tutiblogon, melyet a Mandiner is átvett, mi több, Bayer Zsolt a vasárnap esti műsorában szinte egy az egyben fel is olvasta azt. Úgy tűnik, mintha e poszt - a liberális véleményelit elleni kirohanás - jellemezné legátfogóbban a kormánypárti sajtót a brüsszeli mulatság utóéletét illetően.

"Ha libsiként élsz, nem tudsz hibázni. Legalábbis a saját mércétek szerint, hiszen gyakorlatilag nincs is mércétek. Ami jól esik most rögtön, az hadd szóljon, durr bele!" - írja Vésey Kovács és ebben a megállapításban sok igazság van. Valóban: aki nem aggat magára harminckilós hátizsákot, annak jóval könnyebb a csúcstámadás. A kérdés csupán az, hogy mi a fenéért kell e súlyos csomag, s hogy egyáltalán mit tartalmaz. Ne legyünk melegek? Ne vegyünk részt orgiákon? A cikk azzal indul, hogy Szájer József bűnt követett el, de arról egy árva szót sem ejt a szerző, hogy mi volt e vétek. A nála talált drog? A kijárási korlátozás megsértése? Sosem tudjuk meg, no de ez a demagóg újságírás lényege.

"Más kérdés, hogy ha egy teljes társadalom él libsiként, akkor a nép tekintélyes része egyúttal antidepresszánsokon, nyugtatókon és altatókon fog élni. Ahogy ez most is történik. A gyógyszergyáraknak még a koronavírusnál is nagyobb üzlet, hogy ilyen nyomorultak vagytok, és hogy magatokkal rántottátok a társadalmat is." - A folytatás szimpla károgás, mintha egy középkorból itt ragadt, katolikus papot hallgatnánk. Nincsenek érvek, nincsenek gondolatok, csak a színtiszta indulat. Bevallom: a magam részéről pont ennek ellenkezőjét látom. Aki a szó eredeti értelmében liberálisként él, azt a legkevésbé fogja jellemezni bármiféle skizofrén feszültség, mely a megvallott hite és a hétköznapi léte közt feszülne. Nem is értem, hogy miért a szabadelvűek szorulnának antidepresszánsokra. És esélyem sincs rá, hogy valaha is megértsem, hiszen Vésey Kovács László nem fűz hozzá magyarázatot, csak szimplán kinyilatkoztat, s ebben az sem zavarja, hogy mondatai logikailag tökéletesen szembemennek az előzőekkel.

"Ha viszont keresztényként, konzervatívként élsz, akkor folyamatosan hibázni fogsz, sosem leszel tökéletes. Állandóan azzal szembesülsz, hogy elrontasz dolgokat, és nem tudsz megfelelni az isteni mércének." - A szerző egy olyan világot igyekszik felfesteni elénk, amelyben a keresztény, konzervatív ember képvisel egy megkérdőjelezhetetlen értéket, ám a léc sokak számára megugorhatatlan magasságba került. Hogy ezt a magamfajta is megértse, igyekszem valamiféle földhözragadt analógiát hívni segítségül. Modellezzük úgy a kérdést, mintha e kívánatos, morális érték az egészséges, sportos test lenne, melyet a konzervatívok megcéloznak, a liberálisok pedig magasról tesznek rá. Az isteni mércének valóban piszok nehéz a megfelelés: a tökéletesen szálkás izomzathoz a rendszeres edzés és a szigorú diéta együttese vezet. Most képzeljük el azt a pillanatot, amikor a konzervatív fitneszguru elcsábul, s így karácsony táján ő is rámegy a mákos bejglire. Vége a kockahasnak, a 12%-os testzsírindex felkúszik 14-re. A liberálisok röhögnek, hogy lám, ez az ember is elbukott... Vajon születnek-e ebből a lelki állapotból hasonló kirohanások, mint Vésey Kovács cikke? Aligha. Az ilyen ember alapvetően rendben van magával. Ismeri a célját és pontosan látja az oda vezető utat is. A legkevésbé sem akad ki az ellenoldal piszkálódásától, s csak mosolyogva legyint azokra, akik elmarasztalják mákos bejglis kihágása miatt. Ő ezzel együtt is közel tökéletes lény, fényévekre azoktól, akik most cinkelik. Vésey Kovács László attitűdje ezzel szemben sokkal inkább egy olyan testépítőére emlékeztet, aki hanyagolja az edzést és a helyes táplálkozást, s inkább arra teszi fel az életét, hogy varázsigéket mormol, s groteszk áldozatokat mutat be képzelet szülte isteneknek, ettől remélve domború mellkast, s feszes hasfalat. Nem csoda, hogy frusztrálja a gúnyos kritika, ha ő maga is bizonytalan útjelzőket követ.

"Ez iszonyúan nehéz, és időnként nagyon elcseszi az ember. 100 százalékkal nehezebb, mint libsi módon mindig a kisebb ellenállás irányába sunnyogni." Nem, kedves Laci, ez csak a te szemszögedből nevezhető sunnyogásnak. Vagyunk egy páran, akik már rég leraktuk azt a bizonyos hátizsákot, és a legkevésbé sem azért, meg akarnánk úszni bármi lényeges erőfeszítést, vagy áldozatot. Egész egyszerűen arról van szó, hogy az általad ködösen lebegtetett, keresztény, konzervatív erőfeszítések és áldozatok tökéletesen értelmetlenek. Még te magad se hiszel ezekben, mert ha hinnél, legalább a nevükön neveznéd azokat és érvelnél mellettük. "Sosem érhetsz oda, ahova törekszel, viszont ezzel olyan támpontod van, amelyhez képest látszanak a hibáid, bűneid. Ez ad esélyt arra, hogy jó irányba menj. És ez már itt a Földön is kifizetődő hosszútávon." Ha maradhatnánk a testépítés egyszerű analógiájánál, ott igaz lenne mindez, még különösebb magyarázatot sem igényelne. No de Szájer József botránya és a liberális mentalitás kapcsán mik ezek a támpontok, hibák és bűnök? Az Ószövetség intelme, mely szerint férfival hálni utálatosság? Vagy inkább a csoportos szextől fázik a szerző? Szodoma és Gomora után Brüsszel is kénköves, tüzes eső által pusztul majd el? Értem én, hogy rém kínos egy olyan Istenben hinni, aki utálja a melegeket és a pokolba száműzi az orgiázókat. De ez a maszatolás akkor sem járja. Vagy legyünk vallási fundamentalisták, s álljunk bele szilárdan, felvállalva a prüdériát és homofóbiát, vagy inkább ne írjuk semmit se.

"De mi a bajotok? Szexuális forradalom, szabadosság, homoszexualitás, orgiák, élvhajhászás, tabudöntögetés. Nem ezt reklámozzátok folyamatosan? 1968 óta ez a szívetek vágya, ezek a jelszavaitok. Akkor most mit fröcsögtök és gyűlölködtök megfeszülve? Love is love, a kurva anyátokat! Ünnepeljetek!" - imigyen zárja sorait Vésey Kovács László, s e befejezéssel csupán egy a gáz: a dolgozatot végigkísérő, e ponton kicsúcsosodó indulat. Ez teszi hiteltelenné és megmosolyogtatóvá az egész posztot. Aki magabiztos, annak nem kell hisztiznie. A frusztráltság mindenesetre jó jel. Arra utal, hogy a szerző is pontosan tudja: a szexuális forradalom pozitív fordulópont az emberiség történelmében, s igazán annak kellemetlen, aki ott ragadt az 1968 előtti érában.

Ami a Szájer-ügyet illeti, a magam részéről a HVG-s Hont András álláspontjához tudok csatlakozni: "Jövőre hatvanéves lesz, huszonöten vannak még rajta kívül, ezek után az ereszen kimászik a hátizsákjával együtt... hát mi kell a magyar virtusnál, ennél több? Ezek ott Brüsszelben kevergetik a porcelánban a forró csokit, eszik a pralinét, isszák az ízesített söreiket... Végre ott van egy magyar ember, aki megmutatja nekik, hogy ezt hogy kell csinálni! Én simán beleállnék, mint országimázs." És ez csakis azért lehetetlen, mert a Fidesz egyelőre ragaszkodik a teljes képmutatáshoz. Megmérték, kikalkulálták: ez az attitűd szállítja a legtöbb szavazót. Legalábbis ma ez még így van. Orbánnak azonban helyén az esze, s talán tisztábban látja a jövőt, mint bármelyikünk. Végignézte azt is, ahogyan az 1994-ben abszolút többséget szerző MSZP negyedszázad alatt gyakorlatilag eljutott a teljes megsemmisüléshez. Tudja, hogy ennek nem csupán az az oka, hogy a szocialistáknak elfogyott a mondanivalójuk és a használható politikusgárdájuk. A végzetes hanyatlás magyarázata még ezeknél is prózaibb: a kommunista utódpárt szavazóbázisát egyszerűen felemésztette az idő: megöregedtek és befejezték földi pályafutásukat. Orbán Viktor pontosan érti, hogy a Fideszre is ugyanez a sors vár, ha nem képesek nyitni a fiatal szavazók felé. Márpedig az 1968 előtti attitűddel ez aligha lehetséges.

"Minden egyszerű. Az emberek komplikálják túl a dolgokat." - írja Albert Camus, és a magam részéről mélységesen egyetértek vele. Az élet nem bonyolult, a politikai pozicionálás és hitvallás pedig különösen szimpla dolog.

Ha maradunk a klasszikus jobb- és baloldali felosztásnál - amelyben a jobboldal konzervatív, hagyományőrző, míg a baloldal képviseli a progresszív irányt -, úgy azt fogjuk látni, hogy ezek mérsékelt szárnyai csaknem összeérnek. Az Egyesült Államokban egy józan republikánus és egy visszafogott demokrata politikus között aligha tátong jelentős ideológiai szakadék. Németországban a két meghatározó párt nagykoalícióban is képes együttműködni. Ebből következhetne akár az is, hogy a különböző politikai irányzatokat felfűzhetnénk jobb-bal tengely mentén. Igen ám, de pontosan tudjuk, hogy a szélsőségek is összeérnek. Egy kommunista diktátort nem sok különböztet meg egy fasiszta zsarnoktól, s a hírhedt ÁVH verőlegényei közt szép számmal akadtak egykori nyilasok. Úgy tűnik, közelebb kerülünk a valósághoz, ha ideológiai palettánkat inkább egy teljes körív mentén helyezzük el:

Valójában mindkét oldal valamiféle rendpártiságot jelent. Mindkettő azt mondja: létezik olyan érték, amely többet jelent számukra az egyén szabadságánál. A baloldalnál ilyen lehet a gazdasági egyenlőség, avagy a legkülönbözőbb kisebbségek sajátos jogainak kérdése; a jobboldalnál pedig a nemzeti kultúra és a vallás védelme. Ami az alkoholfogyasztást, a droghasználatot, vagy épp a prostitúciót illeti, e területeken a történelem során láttunk már szigorú korlátozást és elnéző engedékenységet is mindkét oldal részéről.

Két lényeges pontot muszáj szem előtt tartanunk. Először is: mind a bal-, mind a jobboldali pártok számára széles az ideológiai játéktér. Nem csupán a felvállalt értékek összetételét tekintve, de olyan szempontból is, hogy ezen értékek érvényesítése során meddig hajlandók elmenni. Egy szociáldemokrata ugyanúgy a bérből és fizetésből élő kisember érdekeit tartja szem előtt, ahogy egy fekete öves kommunista is. A különbség csupán az, hogy az előbbi megelégszik a demokratikus keretek közt elérhető célokkal - minimálbér, nyugdíj, méltó munkakörülmények -, míg a másik a vérontástól sem retten vissza. Ugyanígy a másik oldalon: egy keresztényszocialista és egy piacpárti konzervatív között ég és föld a különbség. Ebből fakad a másik megállapítás, amit érdemes rögzíteni: ha kimondjuk, hogy ezen ideológiák túltolása, a totalitárius diktatúra jelenti a mindenkori erkölcsi mélypontot, ez értelemszerűen azt hozza magával, hogy ennek ellenpontja, az ideológiai semlegesség, vagyis a klasszikus liberalizmus jelenti a morális plafont. Egy érett, magas tudati szintű társadalomban körülbelül itt érne véget e dolgozat.

A gond csak az, hogy mi még nagyon messze járunk attól a bizonyos tudati szinttől. A legtöbben aprócska diktátorok vagyunk, akik lelkesen tapsolunk minden népnyúzó, korlátozó intézkedésnek, feltéve, hogy minket nem érint az ügy. Megszavaznánk az alapjövedelmet, mely azonnal tönkre vágná a teljes gazdaságot? Szerintem simán. Megszavaznánk a prostitúció, a marihuána, vagy épp a melegfelvonulások teljes tiltását? Hitem szerint a többség - aki nem él ezekkel - azonnal. Nem igazán látunk túl a saját szűk világunkon, így nem is értjük, pláne nem tiszteljük a másik ember - tőlünk eltérő, nekünk mit sem ártó - szabadságvágyát. Mindez azt eredményezi, hogy a 2020-ban a klasszikus liberalizmus a legkevésbé sem trendi - talán még azt az 5-10%-os társadalmi támogatottságot sem tudhatja magáénak, amit a huszadik század második felében azért stabilan hozott. A különböző pártok kénytelenek megfelelni a választói igényeknek, így mindkét politikai oldal hozzáhülyül a néphez, s egyre mélyebbre hatolunk a szélsőségek felé vezető ingoványban.

Az elmúlt napok történései azt mutatják, hogy az ideológiai béklyók nem csupán a társadalmat fosztják meg egy felszabadult és hatékony működéstől, de maguknak a pártoknak is súlyos terhet jelentenek. A Fidesz - politikai értelemben - elveszítette egyik alapító tagját, mégpedig egy - önmagában - tökéletesen ártalmatlan tett kapcsán. Ha bármelyik barátunk az ereszcsatornán menekülve hagyna el egy szexpartit, csak mosolyogva legyintenénk, mint a nagy szakállú Mikulásra, aki elnézte a napot, a házszámot és a puttony tartalmát. A gond csak az, hogy egy kereszténydemokrata értékeket hirdető párt meghatározó politikusaként ez rém cinkes - a Borkai ügy után most egy újabb repedés tátong a hitelesség falán. Pedig ennek a legkevésbé sem kéne így lennie. Amennyiben a Fidesz képes volna valódi néppártként működni, úgy simán elférne benne több, egymástól igen különböző szekció. Lehetne egy jól megkülönböztethető liberális szárnya, amely nem hisztizne a vallásgyalázó karikatúrák miatt, a másik végponton meg Semjénék nem járnának orgiákra. A lényeges identitáskérdések - gazdaságpolitika, az EU-hoz fűződő viszony, bevándorláspolitika stb. - továbbra is közösek maradnának, ugyanakkor senkinek sem kéne képmutató módon viselkednie. Sanszos persze, hogy a közéleti marketingguruk százszor felmérték és kiszámolták, hogy e diverzifikált pártstruktúra hány szavazatot hozna liberális oldalon, s mennyit vinne a jobbszélről, s valószínűleg nem volt pozitív a szaldó. (Fura, hogy a teljes szexuális szabadság korában a politikai színtéren még mindig a prüdéria a meghatározó. Egy könnyű szexbotrány még a demokrata Clinton imidzsébe sem fért bele...)

A politikai identitás valójában nem bonyolult kérdés, csupán mi komplikáljuk túl a dolgokat. A Szájer-ügy csak megerősíti, hogy az ideológiai béklyók pokollá teszik világunkat. Természetesen a 2022-es választások idején már senki sem fog emlékeztetni a jelen botrányra, ám attól még komoly figyelmeztető jel a Fidesznek, s különösen a kormányzópárt szavazótáborának. Lassan ideje volna eldönteni, hogy mennyire ragaszkodunk e törékenynek tetsző, egyre terhesebb képmutatáshoz.