téveszmék

téveszmék

"A nők elleni erőszak a legtöbb esetben láthatatlan"

2020. november 30. - G. Nagy László

ikea.jpg

 

Áll a bál az IKEA legújabb reklámkampánya miatt. "Legyen minden otthon biztonságos hely" - hirdeti a mamutcég, s propagandafilmjében a narratíva szerint meglehetősen gyakori, családon belüli erőszakot jeleníti meg. A magyar férfijogi szervezetek tiltakoznak, s közösen megfogalmazott, nyílt levélben fordultak a multinacionális nagyvállalathoz.

 

"Kampányvideójukban egyoldalúan és hamisan azt a látszatot keltik, mintha a családon belüli erőszak elkövetői kizárólag férfiak, elszenvedői pedig kizárólag nők lennének. Ennek a sugalmazásnak azonban számos hazai és nemzetközi kutatás ellentmond." - így indít a Férfihang oldalán közzétett levél, előhúzva a szokásos kártyát: nem csak a feleségeket püfölik, de néha a férjek is kapnak. Talán nem én vagyok az egyetlen olyan fickó a földkerekségen, aki az ilyen jelenséget inkább szánalmasan megmosolyogtatónak tartja, mintsem tragikusnak. A dolog ott indul, hogy egy magára valamit is adó férfi nem köti össze az életét egy nála fizikailag erősebb, termetesebb, magasabb nővel, már csak azért sem, mert roppant hülyén mutatnak egymás mellett. Ha pedig hősünk egy alkatilag hozzá illő társat választ, s még vele szemben is képtelen megvédeni magát, ott már tényleg elfogynak a szavak. Természetesen ezek az extrém fejezetek nyugodtan zárójelbe tehetők; pontosan tudjuk, hogy a házasfelek közti fizikai agresszió során az esetek oroszlánrészében a nő az áldozat. Ezzel a különböző férfijogi szervezetek is tisztában vannak, csak - érthető módon - piszkálja a csőrüket, hogy már megint az ő kutyájuk kölykét állítják pellengérre. A katolikus egyház sem tapsol önfeledten, amikor a pedofil papok témája kerül napirendre, ahogy a menekültügyi szervezetek sem bontanak pezsgőt, amikor a migránsok által elkövetett erőszakos bűncselekmények jelennek meg a híradásokban. Márpedig ez a fajta bajtársiasság - az agresszív bűnözőkön kívül - senkinek sem használ. Minden komolyan vehető közösség őszintén, mismásolás nélkül felvállalja a történteket, s kiveti magából a méltatlanokat. Ez az egyetlen út, amivel megőrizhetik tisztaságukat és presztízsüket.

 

Az IKEA az a cég, amely a szememben tökéletesen megtestesíti a globalista világlátást, annak minden jellemzőjével, pozitív és negatív vonásával. Muszáj leszögeznem: a szabadság, a korlátlan kapitalizmus és a nyílt piac elkötelezett híveként a termékek szabad áramlásával az égvilágon semmi problémám sincs. Mi több: meggyőződésem, hogy semmi sem emeli jobban a földlakók életszínvonalát, mint amikor minőségi árucikkekhez tudunk hozzájutni egyre alacsonyabb árakon - s ebben az IKEA igazán élen jár. (Beszállítóként már nem ilyen rózsás a helyzet, beszerzőik kíméletlen alkukat folytatnak, de ez a dolguk; ez az ára annak, hogy végső fogyasztóként - zsúfolásig pakolt autónkkal - elégedetten távozhassunk az áruházból.) Naiv közgazdászként azt gondolnám, hogy egy piaci világvállalatnak nincs is egyéb dolga, csupán versenyeztetnie kell a török, a cseh és az indonéz gyártókat, hogy a lehető legjobb ár-érték arányt elérve színesítse kínálatát, és semmi szüksége arra, hogy egyéb, a termékein túlmutató társadalmi kérdésekben állást foglaljon. A trend azonban nem ez. Napjainkban azt látjuk, hogy a Coca-Cola, a Pepsi, a Nike, a FedEx, a Facebook, a Twitter és még számos multinacionális cég nyíltan síkra száll olyan - akár politikai természetű - ügyek mellett, melyek igencsak messze esnek alaptevékenységüktől. Az IKEA jelen kampánya ilyen tekintetben határeset. "Legyen minden otthon biztonságos hely" - hirdetik, s tekintve, hogy bútoraik is az otthonteremtést szolgálják, az üzenet nem hat testidegennek. A gyanútlan átlagvásárló nem is figyel fel rá, hogy propaganda-hadjáratukban a szélsőségesen feminista NANE a partnerük. A gyanútlan átlagvásárló joggal elégedett, ha a cég honlapján pontosan látja, hogy a budaörsi áruházban még 15 darab Kallax könyvszekrényt talál, melyet a raktár nyolcadik sorának második polcáról emelhet le. De már nem szörfözik tovább az oldalon, hogy elolvassa: a mamutvállalat aktívan, többféle programmal támogatja a menekülteket. És nem is kéri számon az IKEÁ-n, hogy a bevándorlók által elkövetett erőszak ellen miért nem prédikálnak. Talán mert az nem az otthonon belül történik, a Grunnarp kanapé és a Songesand komód között félúton...

 

"A nők elleni erőszak a legtöbb esetben láthatatlan, ám nagyon is valóságos probléma. A magyar nők 49%-ának volt már olyan kapcsolata, melyben partnere szóban és lelkileg bántalmazta." - Ennyi az üzenet, mely megítélésem szerint ezer sebből vérzik. Természetesen nem az a gond vele, hogy nem létező, vagy nem súlyos kérdést feszeget. Még csak nem is az, amit a férfijogi szervezetek kifogásolnak, hogy egyoldalú a propaganda és csupán a férfiakat démonizálja. A fő probléma az, hogy verbális és lelki bántalmazásról esik szó. Ez mégis mit jelent, kezitcsókolom? Valójában az égvilágon semmit. És ehhez a maszatoláshoz hozzáragasztanak egy - tökéletesen légből kapott - 49%-os statisztikai adatot. Ez egész egyszerűen nevetséges. A nyers igazság az, hogy a magyar nők 100%-ának volt már olyan kapcsolata, melyben partnere szóban és lelkileg bántalmazta - már ha volt egyáltalán dolga pasival. És ugyanez a helyzet a férfiakkal: szóban és lelkileg minket is bántalmazott minden egyes valaha volt szerelmünk, társunk, szeretőnk. Fájdalmat ugyanis bármi okozhat. Megsértődni bármin lehet. Az IKEA kisfilmje nincs összhangban a narrációval, az előbbi ugyanis tényleges fizikai fenyegetettséget mutat be, melynek az égvilágon semmi köze verbális sértésekhez. A kampány részét képező rádiószpotokban megjelennek a diktátorhajlamú, suttyó férjek is, olyan végtelenül primitív attitűddel, melytől a hallgató nem érzi idegennek a tettlegességet sem. Nagyon úgy tűnik, hogy a propaganda első számú célja, hogy elmossa a határokat, hogy még véletlenül se lehessen megkülönböztetni az agresszív bűntettet az ártatlan szóváltástól. Pedig a dolog végtelenül egyszerű: a fizikai erőszak megengedhetetlen, s az esetek döntő többségében - szemben az elhangzó propagandaszöveggel - nagyon is látható nyomai vannak.

 

Az első és legfontosabb, amit illene megtanítani a fiatal lányoknak, az az, hogy még véletlenül se kössék össze az életüket olyan fickóval, akin az agresszió jeleit észlelik. A nők egyik legnagyobb kincse az a semmihez sem fogható, évezredek során finomra hangolt emberismeret, hipergám ösztön, amelynek segítségével önmaguknak párt választanak - a lehető legjobbat. Hogy a fenébe képesek elaltatni magukban ezt az életmentő ösztönt? Miért hagyják figyelmen kívül a rendszerint már a kapcsolat kezdetén megmutatkozó, vészjósló jeleket? Miért gondolják, hogy aki a kocsmai verekedésben kíméletlen, az velük szemben majd lágy és gyengéd marad? Az a legkevésbé sem jellemző, hogy a szerelmes menyasszonyt egy tökéletesen békés, jámbor vőlegény vezeti az oltár elé, akiből csak a későbbiek során bújik elő a vadállat, de persze ne zárjuk ki ennek a lehetőségét sem! Ilyenkor mi a teendő? Az első pofon után összecsomagolni és vissza se nézni. Ezek nem igazán bonyolult protokollok, s ha az erőszak azért marad láthatatlan, mert az áldozat tűri és eltitkolja - ez a legbetegebb, ami csak történhet. Az adekvát propaganda is lehetne ehhez illeszkedő: "költözz el a vadbaromtól!" Csakhogy úgy tűnik, a posztmodern, politikai korrektséget hajszoló korszellem egész mást vár. Ha meghúzzuk a határokat és nevén nevezzük a dolgokat - lásd jogállam kérdése ugyanezen kaptafa szerint - az nem jó, mert utólag nem lehet önkényesen bővíteni a sérelmek tárházát. Pedig nincs más út egy működőképes világhoz: muszáj tisztázni a játékszabályokat. A fizikai agresszió nyomai érzékelhetőek, ennél fogva objektívek - e magatartás megengedhetetlen és törvényileg is büntetendő. A szóbeli és lelki bántalmazás ugyanakkor a legkevésbé sem társadalmi ügy, hanem két ember szubjektív világának - sok esetben teljesen ártalmatlan - építőelemei. Sem a BTK, sem a bíróság, sem az IKEA nem írhatja elő, hogy a házastársak miként beszélhetnek egymással, s miféle játszmákat folytathatnak. Már csak azért sem, mert a lobbanékony, szókimondó természettől a szégyenlős mimózaságig igen széles a személyiségskála. Ami az egyiknek súlytalan jópofaság, az a másiknak talán megbocsáthatatlan sértés. Amitől az egyiknek összeszorul a gyomra, azt a másik hangosan kiröhögi. Nincs egységes recept. Egyszerűen csak érdemes hozzánk passzoló társat választani.

 

Legyünk igazságosak: az IKEA kampányának bizonyos elemei egyértelműen pozitívak. Az például kifejezetten szimpatikus, hogy segít berendezni a bántalmazott nők számára fenntartott menedékházakat és átmeneti otthonokat. Ez valódi, tiszta segítségnyújtás, s alig hiszem, hogy bármelyik férfijogi szervezet kifogásolná. Minden tiszteletem azoké a nőké, akikben van elég felnőttség, hogy kilépjenek egy mérgező kapcsolatból - hitem szerint ők minden támogatást megérdemelnek. A kampány látványosabb része azonban szimpla sárdagasztásnak tűnik, s egyaránt bántó mindkét nemre nézve: a férfiakat barbár állatoknak, a nőket pedig öntudatlan, éretlen fruskáknak állítja be, akik képtelenek felelős döntést hozni sorsuk felől. 

 

"Addig is, amíg a kampányuk nem lesz mentes a férfiak hátrányos megkülönböztetésétől, arra kérjük férfitársainkat, hogy ne vigyék a pénzüket az önök áruházába. Ha a férfiakat csak mint erőszakos bűnelkövetőket tartják számon, akkor a bútoraikat vigyék haza és szereljék össze az önök által támogatott feminista szervezetek!" - zárja az IKEÁ-nak címzett nyílt levelét a Férfihang Civil Társaság és a Valódi Egyenlőségért Civil Társaság. E felhívásban aligha találnánk kivetnivalót. Ahogyan a piaci cégeknek joguk van bármiféle ideológiai, társadalmi üzenetet megfogalmazni, úgy a fogyasztóknak is megvan az a lehetőségük, hogy ennek hatására máshol vásároljanak. Ez így kerek. Ha az IKEA bútort árul, úgy versenyezni kell a Mömax, a JYSK és az XXXLutz termékkínálatával és áraival. Ha ideológiákat hirdet, úgy állnia kell a sarat az ellenkampánnyal szemben. Majd a forgalmuk eldönti, hogy marketingkommunikációjukat kajálta-e a nép.

 

"Szegény ember vízzel főz"

szabo-timea.jpg

 

Legalább húsz éve tűnődöm azon, hogy a hazai baloldal miért nem képes kitermelni magából pár karizmatikus figurát, vagy legalább egyetlen valamirevaló, potenciális országvezetőt. (Nem mintha a Fidesznél látnám az utódlás lehetséges jelöltjeit, de számukra ez nem is jelent égető problémát; Orbán köszöni, jól van.) Választásról választásra megy a vergődés, hogy a szánalmasabbnál szánalmasabb jelöltek közül végül kinek a nevét hímezzék zászlajukra. Ám e permanens kaszting során talán még sosem jártunk annyira mélyen, mint mostanság, amikor Karácsony Gergely Szabó Tímeát nevezte meg a miniszterelnöki pozíció várományosaként.

 

Bevallom: politikailag semmi sem áll olyan távol tőlem, mint a Párbeszéd. Már az LMP (melyből annak idején kiváltak) sem volt a szívem csücske, de Schiffer Andrásban és néhány társában legalább felfedezhető volt a józanság, a felelősség és a nemzeti elköteleződés. A Párbeszédben ezek még nyomokban sem találhatók. Önmagukat az új baloldalhoz sorolják, ideológiájuk szerint progresszívek, zöldek, szociáldemokraták és feministák. Ez utóbbi vonásuk különösen tetten érhető: szerény létszámú és támogatottságú közösségükben elsősorban nőies férfiakat - lásd: Karácsony - és férfias nőket: - lásd: Szabó Tímea - találunk, mintha tudatosan variálnák a nemi szerepeket. A magam részéről nem is igazán értem, milyen társadalmi csoportokat céloznak. A naiv fiatalok számára - akiknek fogalmuk sincs a történelemről, a baloldali ideológiák örökké pusztító hatásáról - ott a Momentum. Az Orbán-gyűlölő, frusztrált nyugdíjasok számára tökéletes találkahely a DK. A bolygónk ökológiájáért aggódók támogathatják a maradék LMP-t. Vajon mit tud nyújtani a Párbeszéd a választóknak, amit más politikai csoportosulások nem képesek? Elsősorban látványos botrányokat, melyekben Szabó Tímea mellett Tordai Bence is az élen jár. Ezen túlmenően az egyetlen ismert programjuk az alapjövedelem bevezetése. Ez az a téma, melyet fajsúlyos közgazdászok órákon át képesek elemezni, miközben maga a kérdés végtelenül szimpla. A miniszterelnök a minap így foglalta össze a parlamentben: "Abból a kétségkívül - a józan észt nem negligáló - egyszerű pozícióból, ahonnan mi szemléljük a világot, mi azt látjuk, hogy az alapjövedelem arról szól, hogy vannak emberek, akik dolgoznak. Azoktól vegyük el a pénzt és adjuk oda azoknak, akik nem dolgoznak és nem is akarnak dolgozni. Hát én ilyet nem fogok támogatni, abban biztos lehet."

 

Egy ideje megy a találgatás: vajon ki lesz Magyarország első női miniszterelnöke? Szabó Tímea neve a potenciális jelölteket felsoroló legtöbb listán, cikkben, elemzésben szerepel, a magam részéről fel nem foghatom, miért. Még a Párbeszéd alacsony választói támogatottsága a legkisebb gond, hiszen láthattuk egy éve: ellenzéki összefogással Karácsonyból is főpolgármestert lehetett faragni. A kérdés sokkal inkább az: mit tud ez a nő, amit vetélytársai nem? Ha őszinték akarunk lenni: Donáth Anna szebb, Dobrev Klára pedig okosabb. (Varga Judit igazságügyi miniszter pedig szebb is és okosabb is, és a magam részéről leginkább rá szavaznék, ő azonban aligha lesz Orbán Viktor kihívója.) A politikusok népszerűségét vizsgáló felmérések szerint évek óta Szabó Tímea a második legkedveltebb ellenzéki politikus (Karácsony Gergely után), ám halvány fogalmam sincs, minek köszönheti. Ha parlamenti felszólalásait nézzük, egy frusztrált, ingerült, felpaprikázott nőt látunk, s az az érzésünk, hogy még hírből sem ismeri a mosolyt, a kedvességet, a lányokat jellemző lágyságot. Pedig aki női miniszterelnökre vágyik, az nyilván nem egy elférfiasodott asszonyt szeretne az ország élén látni, hanem valaki olyat, akinek személyiségében a női jellemvonások dominálnak. E poszt írásakor Szabó Tímea számos fotóját végignéztem. Az igazság az, hogy a beállított képeken képes a mosolygásra, mi több, e mosoly kifejezetten megszépíti. Számomra érthetetlen, hogy közéleti szereplései során miért nem ezt az arcát hozza. A baloldaliságba nem fér bele a kedvesség, a báj, csakis az önmagából kivetkőző forradalmiság? Miért hagyja egy alapvetően jó fizikai adottságokkal bíró fiatal nő, hogy erőszakossá és csúnyává torzítsa az indulat? Ennél rosszabb példával aligha szolgálhatna az ország lányainak, asszonyainak.

 

Szegény ember vízzel főz? Karácsony Gergely főpolgármester, V. Naszályi Márta Budavár polgármestere, Barabás Richárd alpolgármester a XI. kerületben... e kicsinyke párt szinte minden ismert tagja komoly pozíciót birtokol. Szabó Tímeán kívül talán Tordai Bence idejébe férne bele, hogy vezesse az országot, ő pedig bizonyára még a Párbeszéd számára is komolytalan és vállalhatatlan jelölt lenne. Kieséses alapon tényleg nem marad más...

"A szexrobotok ezer veszélyt rejtenek"

westworld2.jpg

 

Lassacskán megérkezünk a jövőbe. Ami tegnap még csak a sci-fi szerzők kreatív elméjében élt, az ma már szinte a valóság: a robottechnika a szexpiacon is egyre jelentősebb szerepet játszik. Borítékolható volt azonban, hogy ezzel párhuzamosan megjelennek a hivatásos károgók is, akik a szexrobotok elterjedésének ezer veszélyére hívják fel a figyelmet. Vajon érdemes-e hallgatni rájuk?

 

FIZIKAI DIMENZIÓ

 

Akik a klasszikus sci-fiken nevelkedtek, azok fantáziáját elsősorban a mesterséges intelligencia öntudatra ébredése mozgatja. Ha álmatlan éjszakákat azért nem is, de némi aggodalmat azért okoz számukra az a lehetőség, hogy a robotok - s köztük a szexrobotok is - az emberiség ellen fordulnak. Ez a gondolat vezérli a Westworld című sorozat alkotóit is, ahogyan a 2014-ben forgatott Ex Machina című film készítőit úgyszintén. A valamivel földhözragadtabbak csupán arra figyelmeztetnek, hogy e gépek önálló akarat nélkül is okozhatnak balesetet. Mivel a mesterséges intelligencia önmagát oktatja, egy kiforratlan szexrobot ölelhet, szoríthat, karmolhat, haraphat akkorát, amely nemhogy túlmegy az erotikus élmény határán, de akár maradandó károsodáshoz is vezethet. Az öntudatra ébredés meseszerűségével aligha érdemes komolyan foglalkozni, a balesetek kizárása pedig alapvetően mérnöki, technikai feladat. Egyetlen gyártó cég sem fogja megkockáztatni, hogy dollármilliókra pereljék féktelenül szenvedélyes produktumaik miatt.

 

TÁRSADALMI DIMENZIÓ

 

A károgók második nagy félelme, hogy felbomlik a társadalom évezredes szövete. Ha ugyanis a jövő szexrobotjai tökéletesen élethűek és vonzók lesznek, mi több, az MI segítségével számtalan személyiségjegyet és -stílust megjeleníthetnek, úgy - a gyermekszülést leszámítva - mi szükség lesz a továbbiakban a hús-vér nőkre? Ez az aggály természetesen nem teljesen alaptalan. A férfiak egy jelentős része nem támaszt túl nagy igényt, ha szexpartnerről van szó, ami pedig a házsártos feleségeket illeti, egy csendes és készséges robot akár még előrelépést is jelenthet életminőségük tekintetében. Minden férfiember visszatérő álma, hogy megformálhassa és legyárthassa magának a tökéletes nőt. Még emlékszünk az Aerosmith Hole in my Soul című számának videóklipjére, illetve azokra az amerikai tinifilmekre, melyek e megunhatatlan, örökzöld témát dolgozzák fel. Nem véletlen, hogy e kérdés mindig is izgalmas marad, hiszen amíg életünk lakását, sportkocsiját, vagy vitorlását bármikor megvásárolhatjuk - s ha már megvannak, valószínűleg nem is okoznak csalódást -, addig életünk nőjét sokszor évtizedeken át kutatjuk; ha megleltük, többnyire azonnal lepattint bennünket; s ha valami csoda folytán mégis sikerül behálóznunk, úgy pár éven belül garantáltan házisárkánnyá változik. E kevéssé kecsegtető forgatókönyvvel szemben a szexrobotok egyszerűen és üzembiztosan programozhatók. Ha valaki gyengéd, békés, szervilis társra vágyik, aki alázatosan lehúzza a csizmáját és megmasszírozza a hátát, lelke rajta. Akinek unalmas e permanens alárendeltség, az időről időre bekapcsolhatja a "hisztis hercegnő", a "zsörtölődő feleség", vagy épp a "harcos amazon" funkciókat. A fene se tudja, lesz-e dolgom valaha élethűre kidolgozott szexrobottal, azonban sanszos, hogy valódi érzelmeket sosem tudnék táplálni egy gép iránt, legyen bármennyire is összetéveszthető egy hús-vér nővel. Tekintve ugyanakkor, hogy a csajozásban számomra a vadászat jelenti a leggazdagabb örömforrást, a játék kedvéért azért beélesíteném a "vonakodó szűzlány" üzemmódot...

 

Ha visszatekintünk az elmúlt pár ezer év történetére, a szingliséggel járó társadalmi megvetésre, az előre elrendezett frigyekre és a házasság felbonthatatlan intézményére, valószínűsíthetjük, hogy a párkapcsolatok jelentős része nem nyújtott sem romantikus szerelmet, sem intimitást, sem családi harmóniát. A feleség talán sok esetben nem volt más, mint kötelességét teljesítő szexpartner, házicseléd és nevelőnő. Ugyanígy: a férj esetenként nem volt több, mint kakukkfiókákat tápláló, fáradhatatlan kenyérkereső és igavonó. Lehet sírni azon, hogy kihal az emberiség, ha a pasik a jövőben a szexrobotokat részesítik előnyben a hús-vér nőkkel szemben. Csakhogy ez legfeljebb a férfitársadalom - szexpiaci értékét tekintve - legalsóbb szegmenseit érintheti, akik eddig sem igazán jártak élen génállományuk reprodukcióját illetően. Ha ezek a lúzerek a jövőben egy készséges Angelina Jolie hasonmást ölelgethetnek ahelyett, hogy kelletlen nejüknél kuncsorognának a havi egy, szenvedélyektől mentes összebújásért, valójában csupán anyagi hozzájárulásuk fog hiányozni bárkinek, egyéb nemigen. S persze lehet sírni azon, hogy a nőknek innentől kezdve talán komoly versenytársuk akad. De mi ezzel a baj? Láttunk valaha olyan piacot, amelyet nem pezsdített fel a szabad verseny? Talán katasztrófa lenne, ha asszonyaink - a potenciális konkurenciától tartva - a jövőben kevesebbet zsörtölődnének, s odaadóbb szeretőkké válnának? Aligha.

 

PÁRKAPCSOLATI DIMENZIÓ

 

"A féltékenység olyan elmebaj, amely maga idézi elő kiváltó okait. Nem az lesz féltékeny, akit megcsalnak, hanem azt csalják meg, aki féltékeny." - írja Konrád György, s tegyük mindjárt hozzá: a legtöbb nőnél egy semmiség, egy ártatlan szemvillanás is elég ahhoz, hogy felébresszük bennük a zöldszemű szörnyet. Az elmúlt napokban minden szembejövő lányt megkérdeztem, mennyire zavarná őket, ha a pasijuk egy szexrobottal lépne félre, összevetve egy valódi megcsalással. Az eredmény igazán meglepett: szinte kivétel nélkül azt a választ kaptam, hogy ugyanolyan mértékben, vagy akár még jobban - miközben a szimpla bohócfényezést egyikük sem találta problémásnak. Világos, persze, hogy bárkiben, akit megcsalnak, számos érzés keveredik. "Nőnél a féltékenység csak a hiúság sebe. Férfinál mélységes gyötrelem, olyan mély, mint a lélek kínja, és olyan állandó, mint a testi szenvedés..." - ezek már Anatole France szavai, melyekkel - józanul - csupán részben lehet egyetérteni. Hitem szerint a féltékenység mindkét nem estén elsősorban hiúsági kérdés. Léteznek olyan élethelyzetek, amelyekben létérdek a párkapcsolat fennmaradása, például közös, kiskorú gyermekek nevelése esetén. Ezekre a családokra valódi, egzisztenciális fenyegetést jelenthet egy harmadik személy megjelenése. Egy szexrobot azonban egyetlen családot sem képes felrobbantani. Nem akar gyereket, nem vágyik saját házra, s hacsak tulajdonosa - valamiféle beteg játszmázást keresve - nem állítja féltékeny, zsörtölődő üzemmódba, úgy kizárólagosságot sem kíván. Mindez azt jelenti, hogy használata semmivel sem több, mint segédeszközzel elkövetett, ártatlan önkielégítés. Ha ezt egy nő nem így látja - márpedig sokan nem így látják -, abból csupán az következik, hogy valóban szimpla hiúsági kérdésről van szó. "Tényleg egy hülye géppel lép félre? Még ahhoz is béna, hogy egy igazi nőt összekaparjon? És még ez az ostobán affektáló baba is vonzóbb nálam???" 

 

A házasságokért aggódó pszichológusok - beszédes módon ezek minden esetben nők - kitérnek rá, hogy a felhasználó akár bele is szerethet a maga jól megkreált szexrobotjába. Ez persze nem zárható ki, találkoztunk már nagyobb őrültséggel is. Aki látta a 2013-as A nő (Her) című, Oscar-díjas filmet, melyben szerelem szövődik a felhasználó és az operációs rendszer között, az talán hajlamos többet belelátni a mesterséges intelligencia által kínált lehetőségekbe, mint amennyit a valós jövő tartogat. Az MI számos csodára alkalmas - villámgyors adatfeldolgozásra, kreatív alkotómunkára és tökéletes verbális kommunikációra -, emberi érzelmekre és öntudat kialakítására aligha. A magam részéről egyáltalán nem gondolnám, hogy a szexrobothoz való emocionális kötődés jobban veszélyeztetné a párkapcsolatot, mintha a férfi a videójátékába, vagy a horgászbotjába szeret bele. Arról ugyanakkor ritkán esik szó, hogy egy harmadik személy megjelenése - akár titkos szeretőként, akár nyíltan vállalt elhajlásként, akár édeshármasban megélt kalandként - mindenképpen jót tesz a szenvedélynek, s optimális esetben e túlfűtöttségből minden érintett csak profitál. Egy szexrobot esetén mindez kockázatmentes vállalkozás - aligha kell attól tartani, hogy apa holnap költözni akar. A lényeget tekintve: egy jól működő házasságnak adhat némi fűszert a mesterséges intelligenciával működtetett erotikus játszótárs; egy válságban lévő kapcsolatot akár meg is menthet; amennyiben azonban ez adja a végső lökést a különváláshoz, úgy az adott frigy már egész biztosan halálra volt ítélve.

 

A PERVERZITÁS DIMENZIÓJA

 

Akik - hozzám hasonlóan - liberális szemüvegen át tekintenek a világra, a szexualitás terén két kivétellel minden egyebet ártatlan hóbortnak ítélnek. E kettő pedig az erőszak és a pedofília. Az aggodalmaskodók - negyedik számú félelmüket megfogalmazva - az ártó módon perverz magatartásformák esetleges felerősödésére figyelmeztetnek. A probléma mind morális, mind pszichológiai síkon megér pár mondatot, jóllehet következtetéseink nem lesznek ellentétesek. Ha maradunk az erkölcs vonalán: a vágyairól senki nem tehet, legyenek azok bármilyen vállalhatatlanok. A nemi erőszakot és a gyakorlatban megélt pedofíliát semmi sem menti, azonban lehet-e bármiféle etikai fenntartásunk azzal szemben, ha az érintettek ilyen természetű vágyaikat élettelen gépeken élik ki? Vajon ejtünk-e könnyet a bokszzsákért, melyet agyba-főbe püfölnek? Nyilván nem. Fontos látni, hogy a morál nem is nyújtózkodik e szférán túl; nem vizsgálja, hogy a perverzek személyisége miként változik; késztetéseik ilyetén kiélése gyengíti-e, avagy erősíti-e azokat. Ez már a pszichológia felségterülete, s a hivatásos rettegők újra és újra előállnak azzal a képtelenséggel, hogy az utóbbit fogadjuk el igaznak. Sok ezer esztendő tapasztalata igazolja, hogy a (részben vagy egészben) genetikailag kódolt szexuális irányultságok elfojthatatlanok. A különböző vallások évszázadokon át próbálták kordában tartani a testiség minden formáját - totál eredménytelenül. A homoszexualitást egyenesen bűnnek tartották és üldözték, mégsem sikerült kiirtani az emberiségből. Nincs egyetlen olyan vágyunk, amelyet az elfojtás ne erősítene a sokszorosára. Hitem szerint tapsvihar, pezsgő és konfettieső jár a perverzek számára készült szexrobotok készítőinek - talán épp az én gyerekeimet mentik meg egy brutális élménytől. S ha ne adj' isten tévednék; ha a károgóknak lenne igazuk, s a szexrobotok nem csillapítanák, sőt jelentősen fokoznák a perverz vágyakat, úgy a bűnügyi statisztikák fényében újratárgyalható a kérdés. Erre azonban nem fogadnék komoly összegekben. A kiskamasz fiam is halomra lövi az osztálytársait a Fortnite-ban, miközben a való világban egy ujjal sem bántaná őket. Egy minimális intelligenciaszint fölött az ember képes különbséget tenni valóság és fikció között.

 

Meggyőződésem, hogy akkor járunk el helyesen, ha a szexrobotokat egy új és izgalmas játékszernek tekintjük - nem többnek és nem is kevesebbnek. Ahogyan százszor megfogalmaztuk már: a konyhakést, a baseballütőt és a jégvágót is használhatjuk nemtelen célokra, mégsem sírjuk tele a világot azzal, hogy be kéne tiltani mindezeket. A szexrobotok e valódi fegyverekhez képest ártalmatlan szerkezetek csupán. Ha e játékbabák valakinek képesek tönkretenni a házasságát, az bőven meg is érdemli. Ha e játékbabák miatt kihalna az emberiség, azt bőven meg is érdemelnénk.

"Isten és ember közt áthághatatlan a távolság"

isten.jpg

 

Kétféle vallásosság létezik. Az egyik legyártja a maga emberarcú istenét, s elnevezi Jahvénak, Allahnak, vagy bármi egyébnek. Ez az Isten néha szerető, néha haragos; néha támogató, néha ellenséges; néha jeleket küld, sőt egyesek szerint még kommunikálni is lehet vele - de mindenképp egy tőlünk különböző, számunkra elérhetetlen entitás, annak ellenére, hogy minden jellemvonása minket idéz. S legyen bármilyen szeszélyes, kiszámíthatatlan és következetlen, az erkölcsi igazság mindig nála lesz, ezért nem árt jóban lenni vele, s megtérni hozzá. A másik út az istenarcú emberre fókuszál. Ebben a modellben Isten nem különbözik tőlünk, hanem mindannyian a részei vagyunk. Amikor tudatról, vagy lelkiismeretről beszélünk, valójában személyiségünk isteni részére célzunk. Ez az a mindannyiunkba beültetett mikrochip, mely összeköt és testvérekké tesz bennünket. Ennek köszönhető, hogy minden emberi szempárban Isten tekintetét fedezhetjük fel. Ez a fajta vallásosság nem megtérésről, hanem megvilágosodásról beszél - az Istenhez vezető út itt nem vakhitet és behódolást feltételez, hanem ellenkezőleg: tudatosságot és felébredést. Az istenné válás igyekezete ezúttal nem hiábavaló, ostoba gőg, hanem egyenesen küldetés.

 

A kereszténység semmihez sem fogható különlegességét az adja, hogy e két világ mindegyikét magába foglalja; számos szekta létrejötte is e két irányzat egymásnak feszülésével magyarázható. Jézus tanítása mindvégig az istenarcú emberről szól, példázatai hemzsegnek a keleti bölcsességektől. Igen ám, de a keresztény vallás csak névlegesen követi Krisztust, dogmavilága sokkal inkább Pál leveleire épül. Jézus Isten fiának nevezi magát, s ez az adott kultúrában, az ókori zsidóság körében valódi skandalumnak, eget rengető blaszfémiának számított, miközben nincs ebben semmi megbotránkoztató, hiszen mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Jézus üzenete nyilvánvaló: mindannyiunkban megvan a képesség, hogy olyanokká váljunk, akár a Teremtő. A páli vonal ezzel szemben visszatérés az Ószövetséghez, ahol egyenesen bűn az isteni minőség megcélzása; bűn a gyümölcslopás a jó és a rossz tudásának fájáról; s ugyanígy bűn az égig érő torony építésének terve is. Mégis, mit képzelünk magunkról???

 

A magam részéről természetesen a jézusi tanításra szavazok, s hiszem, hogy Isten és ember közt nagyon is áthidalható a szakadék. (Naná. Hiszen ahogyan James Bond és Superman karakterét is az emberi elme formálja, ugyanúgy a különböző istenképeket is mi magunk alkotjuk. Még a cél is ugyanaz: felnőni e példaértékű szerepekhez.) Ahhoz azonban, hogy küldetésünket beteljesítve az isteni minőséget ostromoljuk, először is látni kéne, milyen jellemvonások felé törekszünk, s hogy mit jelent ez a gyakorlatban.

 

MINDENHATÓ

 

A monoteista vallások istenei jellemzően mindenhatók. Ha ezt szó szerint véve ilyen magasra pakoljuk a lécet, úgy óhatatlanul bukásra vagyunk ítélve. Ám ha megelégszünk azzal, ami a lényeg: Isten hatalmas, erős, független, sebezhetetlen és azt tesz, amit csak akar - ezek már elérhető szintek. Kétségkívül ez az első lépcsőfok, ez mindennek az alapja. Aki nem emeli fel a tekintetét, nem edzi acélossá a lelkét, s nem válik minden értelemben tehetőssé, annak aligha lesz mit adnia másoknak.

 

TÖKÉLETES

 

"Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!" - javasolja Jézus, vagyis nyíltan felhív mindenkit, hogy váljunk istenivé - ha már képére és hasonlatosságára teremtettünk. Ez a tökéletesség minimálisan azt feltételezi, hogy nincs permanens bűntudatunk, nincsenek gátlásaink, szégyeneink, kielégítetlen szükségleteink. Ezek ugyanis mind visszahúznak a földi szférába, annak is a mélyére. Muszáj hát megszabadulnunk mindezektől, a kérdés csupán az, miként tegyük. A páli vonal az elfojtást hirdeti, azonban kétezer esztendő tapasztalata bőven igazolja, hogy ez az út egészséges ember számára járhatatlan. A keleti filozófiák sokkal inkább azt tartják, hogy a vágyakat érdemes kielégíteni, csakis így tudunk eredményesen továbblépni rajtuk. Tanulságos, ha egy pillantást vetünk a katolikus szentekre: e klubban is alapvetően kétféle játékostípust különböztethetünk meg. A többség totál beteg: mazochisták, aszexuálisak, önsanyargatóak. Ilyen Szent Johanna, Sienai Szent Katalin és persze Pál apostol is. Ők aligha lehetnek példaképek a tökéletessé válás útján, hiszen az átlagember egyszerűen másként működik. Velük szemben Assisi Szent Ferenc, vagy épp Loyolai Szent Ignác nagyon is hús-vér figurák, akik fiatalkorukban gazdagon megtapasztalták a földi öröm minden elképzelhető forrását. Ezekre az életutakra sokkal inkább érdemes odafigyelnünk.

 

SUGÁRZÓ

 

"Az Atya olyan, mint a fényes Nap, életet, fényt, meleget ad. Válogatás nélkül árasztja ránk mindenkit szerető jó Atyánk." - Az ismert keresztény nóta tökéletesen lefesti a pozitív istenkép lényegét. Nem véletlen, hogy a Nap számos kultúrában Isten első számú szimbóluma. Amikor a Teremtőről fantáziálunk, amikor vallási vezetőket, gurukat és mestereket követünk, éppen e sugárzó mivoltukért lelkesedünk. Aki harmonikus családban nevelkedik, az részesül abban a szerencsében, hogy szülei részéről megtapasztalhatja a feltétlen szeretet semmihez sem fogható ajándékát. Amely nem vár viszonzást, nem vár teljesítményt, nem vár az égvilágon semmit, hanem minden körülménytől függetlenül, állandó intenzitással sugároz: életet, fényt, meleget ad. Amikor mi magunk is szülővé válunk, szerencsés esetben ugyanígy működünk: történjen bármi, gyermekeinket védjük, oltalmazzuk, s egész egyszerűen nem tudjuk nem szeretni őket. Amikor pozitív isteneket gyártunk magunknak, többnyire a bennünk élő, szeretetéhes gyermek vágyait öltöztetjük transzcendens köntösbe, s nincs is semmi baj e naivan ártatlan fantáziajátékkal. A gondok ott kezdődnek, amikor a másik embertől - házastárstól, szeretőtől, leszármazottól - reméljük a feltétlen szeretet csodáját. "Olyannak szeress, amilyen vagyok" - követelik oly sokan, s még a huszadik pofára esés után sem esik le nekik, hogy ez a gyermeki elvárás tökéletesen irreális. Ami viszont minket, magunkat illet, az istenné válás harmadik lépcsőfoka - s talán fő értelme is egyben - pont e sugárzó mentalitás kialakítása. Hogy képesek legyünk nagyvonalúan szeretni bárkit, mindenféle ellentételezés nélkül. Ehhez azonban óriássá kell növekedni, az első két lépcsőfok nem megspórolható. És igen: ezúttal is kettős mércéről beszélünk. Az isteni minőség, a szentté válás, vagy egyáltalán a szeretet senkitől sem elvárható. Csakis önmagunkkal szemben támaszthatunk ilyen követelményrendszert. Sugárzónak lenni egyoldalú elkötelezettséget jelent, ahogyan a Nap sem kérdez, nem remél és nem is válogat, amikor éltető fényét ránk teríti.

 

TEREMTŐ

 

Istenivé válni elsősorban azért érdemes, hogy mi magunk is részt vehessünk a teremtés szent folyamatában. A kreativitás piszok nagy ajándék, melyből hitem szerint - ilyen-olyan módon és mértékben - minden élő ember részesült. Az alkotás csodája - legyen szó művészetről, tudományról vagy ipari innovációról - legalább négy szinten szolgálja az emberiség boldogulását. Az első és legfontosabb maga a kreatív folyamat. Ha egy zeneszerzőt, egy cukrászt, vagy épp egy mesterfodrászt kérdezünk boldogsága fő forrásáról, nagy valószínűséggel a munkájával járó lázas belefeledkezést fogja említeni. (Hitem szerint nem is kéne több a földi mennyországhoz, csak hogy mindenki találjon legalább egy békés hobbit, melyben gyermeki lelkesedéssel elmerülhet.) Amennyiben az alkotó lendület piacképességgel társul, s nem asztalfiókban landoló novellákat és eladhatatlan festményeket szül, úgy a művész megélhetését is pazarul szolgálhatja. Harmadszor: kiemelkedő tehetségek esetén csillogó sztárságot is eredményezhet. S végül: a sikeres művek a befogadó boldogságához is jelentős mértékben hozzájárulnak, függetlenül attól, hogy színházi előadásról, életmentő gyógyszerről, vagy az IKEA legújabb fotelkölteményéről beszélünk.

 

ÖRÖKKÉVALÓ

 

Meglátásom szerint csupán hab a tortán, de semmiképpen sem lényegtelen isteni tulajdonság a halhatatlanság. Ma még muszáj beérnünk olyan félmegoldásokkal, hogy utódaink és kreatív műveink által biztosítjuk génállományunk és nevünk fennmaradását. Mindannyian érezzük azonban, hogy ez szánalmas pótléka csupán a valódi örökkévalóságnak. A genetika és az orvostudomány ugyanakkor egyre tisztábban látja az emberi testben rejlő lehetőségeket. Talán unokáink már természetes rutinnal látogatják majd azokat a klinikákat, melyek tízévente felfrissítik, megfiatalítják sejtjeiket. A lehetőségeink korlátlanok; pár földhözragadt filozófuson és teológuson kívül nem állította soha senki, hogy muszáj meghalni bármikor is.

 

Valljuk be, az istenné (szentté, tökéletessé, sugárzóvá és teremtővé) válás nem egy össznépi projekt, aligha mozgat széles néprétegeket. A világi és vallási vezetők nem igazán szurkolnak híveik megvilágosodásáért. Még a szcientológusok is - akik a tökéletesség (clear állapot) elérését tekintik fő programjuknak - mindent megtesznek azért, hogy tagjaikat ezer szállal láncolják magukhoz. A valódi tanítók - Buddha, Jézus - arról ismerszenek meg, hogy nem aggatnak béklyót tanítványaikra; nem szednek tagdíjat és főként nem íratnak alá örök hűségről szóló megállapodást. A tudati skála alsó tartományaiban vergődő tömegeket sem igazán motiválja ez a fajta felemelkedés. Önmaguk számára irreális célnak tűnik, a másik épülését látva pedig irigységet és ijedtséget éreznek. Az előbbivel nem érdemes foglalkozni - nincs az az idióta, aki azért nem nő nagyra, mert hátha ez a másikban féltékenységet ébreszt. A kisember félelme azonban érdemel némi figyelmet. Állítaná valaki, hogy a földi isteneknek és félisteneknek - Jézus, John Lennon, Ferenc pápa, Mark Zuckerberg, Cristiano Ronaldo, Soros György - nincs valódi hatalmuk? Állítaná valaki, hogy Nietzsche übermensch fogalmával nem lehet visszaélni? A feladat az lenne, hogy olyan világot építsünk, amelyben a legkevésbé tudunk kárt tenni egymásban. Aligha lehet az a cél, hogy a látszatbéke kedvéért mindenkit visszarugdossunk az öntudatlan halandók közé. Sokkal izgalmasabb és jócskán többet ígér, ha minél többen megpróbálunk valódi istenekké válni. Nem volna baj, ha kerülne pár józan arc is az Olimposzra.

"Az amerikai elnökválsztás a világ legkomolyabb eseménye"

 

joe-biden-donald-trump.jpg

 

Kétség nem férhet hozzá, hogy Joe Biden és Donald Trump csatája meghatározó jelentőségű. Sokan gondoljuk úgy, hogy a jelenlegi elnökválasztás eredménye történelemformáló lehet. Ezzel együtt is vicc az egész.

 

Kezdjük ott, hogy most, amikor e sorokat gépelem - pénteken, délután fél kettő táján - még halvány fogalmunk sincs róla, hogy ki lesz az Egyesült Államok első embere. Az előzetes közvélemény-kutatások sima Biden győzelmet jósoltak. Hamar kiderült, hogy ezúttal is piszok rosszul mértek. Szerdán reggel úgy állt, hogy Trump pozícióban marad. Néhány felkészültebb elemző már ekkor felhívta a figyelmet rá, hogy a levélszavazatok könnyedén megfordíthatják az eredményt. S valóban: jelen pillanatban újfent a demokrata jelölt tűnik esélyesebbnek, ám még mindig nem lefutott a meccs. Nem állítom, hogy nincs show- és reklámértéke az elhúzódó drámának. Mégis megmosolyogtató, hogy 2020-ban, amikor minden az automatizációról, a mesterséges intelligenciáról és az elképesztő módon felgyorsult világról szól, egy olyan egyszerű műveletet, mint a szavazatszámlálás, nem lehet három nap alatt sem megvalósítani - levélszavazatok ide vagy oda.

 

Vicces az is, hogy Amerika milyen jelöltek közül választhat. Sokáig Bernie Sanders is versenyben volt, ami önmagában is jelzi, hogy miféle Muppet Show-vá züllött a tengerentúli közélet. A demokraták kis híján egy valódi kommunistát küldtek a ringbe - ilyen szégyenteljes jelölés tíz-tizenöt éve még elképzelhetetlen lett volna. Helyette végül Biden lett a regnáló elnök kihívója - egy minden karizmatikus elemtől mentes, sótlan, demens vénember. Bill Clinton és Barack Obama után ez valami brutális mélyrepülés. Tényleg nincs egyetlen jó kiállású, életerős, középkorú politikus a demokrata istállóban? Vagy nagyon is tudatosan esett a választás egy jellegtelen bábfigurára? Ellenfeléről, Trumpról ugyanez aligha mondható el. Ő aztán nagyon is karakteres arc, valódi troll. Az amerikai közélet hangadói négy éven át mindent megtettek azért, hogy személyét az elnökségre méltatlannak állítsák be. Való igaz, Trump mondott is épp elég ökörséget ahhoz, hogy bírálóinak megfelelő muníciót biztosítson. A két jelöltet látva könnyen az az érzésünk támadhat, hogy kezd nagyon leépülni az emberi faj.

 

Az Egyesült Államokat a liberális demokrácia őshazájaként szoktuk emlegetni, nem is alaptalanul. A magam részéről nem is illetném kritikával választási metódusukat, azonban látni kell, hogy az elektori rendszer önmagában is számos furcsaságot szülhet. Mint tudjuk, ez az eljárás - elvileg - a győztes mindent visz eszméjére épül. Ha Georgia államban két és fél millióan szavaznak Trumpra és csupán egy fővel többen Bidenre, úgy Georgia 16 elektori szavazata mind Bident támogatja, ebből fakadóan akár egyetlen fő is eldöntheti a teljes elnöki küzdelmet. Az amerikai szisztéma szélsőséges esetben még azt is lehetővé teszi, hogy bárki elnök lehessen oly módon, hogy az összes leadott szavazat mindössze 15-20%-át tudhatja magáénak. (Ehhez az elvi lehetőséghez az kellene, hogy az érintett hajszállal győzzön a kisebb államokban, alacsony részvétel mellett, s 270 elektori szavazat felett már elbukhatja a magas részvétellel voksoló nagyobb államokat, melyek elektori súlya nincs egyenes arányban a lakosság mértékével.) A már említett Georgia államban ma, háromnegyed tízkor mindössze 917 szavazat volt a különbség a két jelölt között, közel ötmillió voks összeszámlálását követően. Amikor egy-két billegő állam néhány szavazata dönt az emberiség történelmének irányáról, olyankor a magamfajta szkeptikusokban mindig felébred kíváncsiság: vajon hány apró trükköt alkalmaznak a felek (lakóhely változtatás, postai szavazatok eltüntetése stb.), hogy végül feléjük billenjen a mérleg? Arról nem is beszélve, hogy az elektorok hűsége sem garantált: jó párszor megesett már, hogy szavazáskor végül szembementek a népakarattal. Megítélésem szerint a rendszer ezen eleme fura és értelmetlen. Ha e záróakkord csak formaság, úgy teljesen felesleges az elektorokat szavaztatni, elég lenne kiosztani 16 pontot Georgia behúzásáért, oszt jónapot.

 

Ami a legviccesebb, az nem is az elnökjelöltek személyével, vagy a választás lebonyolításával áll összefüggésben, hanem a politikai üzenetekkel. Biden szerint Trump egyenesen tönkreteszi Amerika sajátos karakterét. Ez sértegetésnek még elmegy, ám ha megkérdezhetnénk a nagy államalapító atyákat, hogy a két aspiráns közül melyik programját érzik magukhoz közelebb állónak, úgy ezt a csatát aligha a demokrata jelölt nyerné. Biden adót emelne, Trump több pénzt hagyna a polgároknál. Biden a járvány miatt behúzná a kéziféket, Trump élénkítené a gazdaságot. Biden állampolgárságot ígér a bevándorlóknak, Trump kerítést épít. Azt látjuk, hogy az utóbbi évtizedekben a balliberális elit mind a tengerentúlon, mind Európában sikerrel hitette el, hogy kizárólag ők képviselik a szabadság eszményét. Hogy a liberalizmus egyet jelent a globalizmussal és a nyílt társadalommal; hogy nem lehet nemzeti, lokálpatrióta jellege. A valóság ezzel szemben az, hogy a liberalizmus klasszikus értelmezéséhez Trump jócskán közelebb áll, mint Biden, illetve a Demokrata Párt. Egészen szürreális az, ami történik: az Egyesült Államokban Thomas Jeffersonnak és George Washingtonnak ma szégyenkezniük kéne gondolataik, filozófiájuk miatt.

 

Mióta az eszet tudom, még soha nem figyeltem ilyen érdeklődve amerikai elnökválasztást. Most óránként lesem, frissültek-e az adatok. Tudom, hogy nagy a tét. Látva ugyanakkor a jelölteket, a választási rendszert, s ezt az egész bénázást, már-már arra gondolok: akár kockadobással is dönthetnénk a világ sorsa felett.

"A mozi csak mozi, a vicc csak vicc - nincs közük a valósághoz"

borat.jpg

 

A legtöbbünk fejében él egy kép annak kapcsán, hogy milyen a normál üzemmódban működő, valós univerzum. Hogy mi az igaz és mi a hamis; mi a szép és mi a rút; mi az erkölcsös és mi a vétkes. A filmek, és különösen a szatírák sokszor a feje tetejére állítják mindezt, s nézőként vinnyogva röhögünk a lehetetlen helyzeteken, az amorális hősökön, az önmagából kifordult világon. Aztán vége a mozinak, s visszatérünk a fakó valóságba, melyben nyoma sincs a filmvásznon látott szürreális jeleneteknek. Vagy mégis?

 

  • Minden férfinek joga van gyereket szülni, ha akar.
  • De te nem szülhetsz gyereket!
  • Ne nyomjál el engem, Stan!
  • Nem nyomlak el, de neked nincs méhed! Hogy fogod kihordani a magzatot? Belerakod egy szatyorba?
  • Nekem van egy ötletem! Gondolom, abban egyetértünk, hogy tényleg nem lehet gyereke, mivel nincs méhe, amiről nem tehet senki, még a rómaiak sem. De joga lehet hozzá, hogy gyereket szüljön!
  • Remek ötlet, Judit! Harcolni fogunk, hogy ismerjék el a szüléshez való jogotokat, bátyám... ööö... húgom, bocs.

Sokat idézett jelenet egy kultikus filmből, a Brian élete című remekből. Annak idején csak vigyorogtunk rajta, ma már meg sem lepődünk azon, ha szakállas férfiemberek esnek teherbe, hordanak ki és hoznak világra gyerekeket. Az amerikai Thomas Beatie nyitotta a sort 2007-ben - azóta négy gyermeke van, melyből hármat ő maga szült. Az első európai követője egy berlini férfi 2013-ban; tavaly pedig a texasi Wyley Simpson adott életet egy kisfiúnak. Természetesen egy echte hímnek ez továbbra sem menne - a recept mindhármuknál azonos: korábban nők voltak, akik nemváltó műtétük során megtartották méhüket.

 terhes.jpg

THOMAS BEATIE

 

2006-ban hülyére röhögtük magunkat Sacha Baron Cohen filmjén, a Borat: Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika című, totál elmebeteg mozin. Rém szellemes volt, ahogy a civilizált világban megjelenik ez a tudati szintjét tekintve pár száz év elmaradásban lévő, nyíltan férfisoviniszta, rasszista, homofób figura, aki a legártatlanabb naivitással kérdi: hogyhogy errefelé nem lehet megerőszakolni a nőket? Aztán eltelt kilenc év és Európában tömegével jelentek meg e barbár attitűd hordozói. Németországban és Svédországban az új évezred hajnalán már kezdett homályos, távoli, szinte ismeretlen fogalommá kopni a nemi erőszak - ahogyan az utcai késelés, a lenyakazás és a hasonló finomságok is jócskán a múlt ködébe vesztek. 2015-től azonban ismét van félnivalójuk a nyugati lányoknak - szinte naponta érkeznek a hírek a migránsok által elkövetett - sokszor csoportos - nemi erőszakról. A bírósági tárgyalásokon pedig rendre megjelenik Borat attitűdje: mi a baj ezzel? Hogyhogy nem lehet? A világ legtermészetesebb dolga, ha egy muszlim férfi kérdés nélkül magáévá tesz egy hitetlen nőt, aki nem takarja el magát a feje búbjától a talpáig...

 

 

  • Ki az uratok?
  • Nincs nekünk urunk.
  • Micsoda?
  • Mondtam már: anarcho-szindikalista közösség vagyunk és hetenként fölváltva mindig más gyakorolja a végrehajtó hatalmat...

Egy újabb gyöngyszem a Monty Python csoporttól, ezúttal a Gyalog galopp című klasszikusból. Artúr király is csak pislog, hogy mi ez a hülyeség, hiszen tudomása szerint ő minden britek uralkodója. Trump is erősen csóválta a fejét, mert legalább ennyire szürreálisnak hatott, amikor idén júniusban BLM tüntetők szabad államot alapítottak Seattle belvárosában, tíztagú kormánnyal, önálló - ha nem is túlságosan kidolgozott - kormányprogrammal. A magam részéről persze híve vagyok minden decentralizációs törekvésnek. Egy önkéntes alapon szerveződő, demokratikusan működő unióból simán ki is lehet lépni, ahogyan Nagy-Britannia is szakított az EU-val. Azzal sincs bajom, ha pár tucat hippi kivonul a civilizációból és valahol a pusztában önálló, minden törvényen kívül álló társadalmat hoz létre - senkit sem korlátozva és senkitől sem korlátozva. (Az Egyesült Államokban ilyenre is van példa.) Azonban elfoglalni egy nagyvárosi negyedet és autonóm övezetnek nevezni - ez legfeljebb egy béna kamaszcsíny, aligha több.

 

seattle.jpg

SEATTLE, 2020 JÚNIUS

 

Peter Cook klasszikus jelenetét - melyben egy féllábú színművész pályázik Tarzan szerepére - legtöbben a Holló Színház előadásában ismerjük. "Ha a következő másfél évben egyetlen kétlábú jellemszínész sem kopogtat be hozzánk, önnek nagyon komoly esélye támad, hogy megkapja ezt a főszerepet..." - szögezi le a producer, nem minden szarkazmus nélkül. Ez az abszurd darab valójában fricska mindazoknak, akik azt hirdetik: mindenki lehet sztár. A baloldal örök álmodozóinak, akik szentül meg vannak győződve arról, hogy mindenki totális mértékben egyenlő (vagy azzá kell válnia); hogy mindenki mindenre alkalmas (vagy legalábbis teljes mellszélességgel támogatni érdemes még a legirracionálisabb ábrándokat is). Ezt az attitűdöt nap mint nap tetten érhetjük. Rém vicces például, ahogyan a tökéletes antitalentumok felvonulnak az X-Faktor, vagy bármely más tehetségkutató műsor színpadán, s még viccesebb, amikor feldúltan távoznak, mert a mentorok három hang után leállítják a produkciót. Ők azonban csupán szimplán tudatlanok, akik nem látják, nem hallják, nem ismerik önmagukat, s keresik a helyüket a világban - még ha jelentősen el is tévedve. Nem akarnak új trendeket alkotni, csak valamiért elhiszik, hogy illeszkednek a régibe. Léteznek azonban olyanok is, akik az egész társadalmat szeretnék a feje tetejére állítani, elhitetve, hogy nem a féllábú jelölttel van gond, hanem sokkal inkább Tarzan szerepével. Ilyen forradalmár Ashley Graham is, az egyik legismertebb plus-size modell, aki folyamatosan ekézi a klasszikus divatmárkákat, amiért kizárólag vékony manökeneket szerződtetnek bemutatóikra. A valóság az, hogy Ashley végtelenül hálás lehet a sorsnak, hogy a 21. században él, s ezzel a testalkattal komoly karriert futhat be, pár évtizeddel ezelőtt aligha lett volna esélye bármi hasonlóra. Ám a forradalmárok már csak ilyenek: ő sem tud leállni, s az egész világot szeretné a saját képére formálni. Mintha nem lenne elég, hogy szabadon virágozhat minden virág a maga helyén.

 

ashley.jpg

ASHLEY GRAHAM

 

  • Hölgyem, ezzel nem tud fizetni, ez a pénz hamis! - így a pénztáros.
  • Atyaég! Akkor engem megerőszakoltak!

A klasszikus vicc poénja világos: a kuncsaft bűne nem az erőszak, hanem a csalás: adós maradt a szexuális szolgáltatás ellenértékének megfizetésével. Azonban amíg dédapáink csupán hangosan röhögtek az ehhez hasonló blődségeken, addig Svédország a közelmúltban törvényt gyártott belőle. A prostitúció a nemi erőszak intézményrendszere - állítják -, ezért magát a prostituáltat nem is büntetik, csupán a kuncsaftját... Úgy tűnik, a valóság jól hozza a szatírát: a viccnek megfelelően a svéd modell sem a tényleges bűnt kívánja nevén nevezni és nyakon csípni (nem a striciket, a rabszolgatartókat és a ténylegesen erőszakos vendéget bünteti), hanem általánosan és utólagosan (!) erőszaknak titulál minden aktust, melyet pénzmozgás kísér, legyen az bármilyen békés, szelíd, ártalmatlan gyönyört hozó. Az utóbbi években Norvégia, Izland és Franciaország is átvette és bevezette ugyanezt a rendszert. Elmebeteg egy világ.

 

Úgy tűnik, a 21. században a szatírák életre kelnek. Nem az történik, hogy George Orwell megírja az 1984-et, s mi a fejünkhöz kapunk, hogy ezt azért nem kéne... Sokkal inkább kedvet kapunk, s minden apró elemét megvalósítjuk, legyen az bármilyen őrültség is. Kína létrehozza a Nagy Testvért, mely - mesterséges intelligencia segítségével - minden állampolgárát árgus szemmel figyeli. A Nyugat megalkotja a politikai korrektség eszméjét, vagyis életre hívja a regényben szereplő "újbeszél" nyelvet, mely szűkös szókészlete által már a gondolatokat is cenzúrázni kívánja. A kommunizmus egésze kapcsán még csak nem is kell Orwell disztópiájából kiindulnunk, elég ha Észak-Koreára, Dél-Amerikára, vagy a múlt századi Kelet-Európára pillantunk. Mégis: az új generációkban újra és újra divatba jön a marxizmus, a világ valaha volt legundorítóbb eszméje. Ki érti ezt? Lassan a Black Mirror és a South Park készítői sem képesek olyan eszement ötletet megálmodni, melyet kisvártatva ne überelne a valóság. Tényleg kezdünk teljesen elhülyülni.

"Ábrándozás az élet megrontója"

vorosmarty.jpg

 

"Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz."

 

Vörösmarty Mihály - feleségének, Laurának írt - A merengőhöz című költeményét pazarul összefoglalja a címbéli, ezerszer idézett, mégis elnyűhetetlen frázis. A vers egyetlen téma körül forog: visszarántani az álmodozót a földre. Amolyan realista győzködést látunk a "jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok", illetve a "járt utat járatlanért el ne hagyj" népi "bölcsességek" jegyében. Hitem szerint Vörösmarty korának egyik legkiemelkedőbb költője (a 19. század során talán csak Arany János képes überelni), önkifejezése mindig pazar és lírai. Ám ettől még nem lesz igazságot hordozó.

 

"Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen"

 

150-200 évvel ezelőtt talán még nem állt össze az a kép, amely manapság a legtöbbünk számára világos és egyértelmű: az ábrándozás valójában nem más, mint maga a fohász. Elképzelünk valamit, álmokat szövünk - és az elménk vadul dolgozni kezd rajta. Az ábrándozás valójában nem egyéb, mint tervezés, mint felkészülési stratégia - minél színesebb, minél részletgazdagabb, annál hatékonyabb. Egyesek szerint érdemes papírra vetni céljainkat. Mások a rendszeres, imaszerű mantrázás hívei. Olyanok is vannak, akik a legkülönbözőbb vizualizációs technikákat oktatják. A cél azonban minden esetben ugyanaz: agyunk az adott területre fókuszáljon, lehetőség szerint minden energiát ide összpontosítva.

 

Tény, hogy a hétköznapi rutinfeladatok kapcsán nemigen szövünk ábrándokat, de még csak száraz terveket sem gyártunk. Kávét készíteni, befizetni a csekkeket, elhozni a gyerkőcöt az edzésről - ezek az itt és most történései, melyeket legfeljebb egy atomháború kitörése akaszthatna meg. Ám onnantól kezdve, hogy az adott projektben megjelenik bármi bizonytalan, kiszámíthatatlan elem - a jelen szűkös erőforrásai, a jövő kalkulálhatatlansága, a másik ember jóváhagyó akarata - máris helyet kap a tervezés, az ábrándozás, vagy ha úgy tetszik: az égiekhez való fohászkodás. Néha egészen pontosan tudjuk mit szeretnénk, s még az oda vezető mozzanatokat is aprólékosan megálmodjuk; máskor halvány fogalmunk sincs a mikéntről, csupán a végcél magjait ültetjük el tudatunk termékeny talajába, s hagyjuk, hogy intuitív elménk legyártsa hozzá a megoldást. Akárhogy is: ez mind-mind maga az ábrándozás, mely nemhogy nem az élet megrontója, de egyenesen a legfontosabb építőköve.

 

Osho egyik könyvében elmesél egy régi zen történetet két szerzetesről: "Útjukban a kolostor felé találkoznak egy gyönyörű, fiatal lánnyal, aki egy sebes folyású patak partján áll... fél átmenni. Az öreg szerzetes gyorsan lesüti a szemét és átlábal a másik partra, de ahogy visszanéz, megdermed a látványtól: a lány ott ül a fiatal szerzetes vállán, aki áthozza őt a másik oldalra, és ott leteszi. A szerzetesek szó nélkül folytatják útjukat. Amikor már majdnem a kolostor kapuja elé érnek, az öregebbik dühösen felmordul: Mit csináltál te szerencsétlen? Nemcsak ránéztél, de a hátadon cipelted és megfogtad a lábát! Nem tudod, hogy ezt tiltják törvényeink? A fiatal szerzetes csak ennyit válaszol csendben: Én letettem a leányt a másik parton, de te még mindig őt cipeled." Ez a kis mese pazarul láttatja, milyen az értelmetlen, meddő ábrándozás. A történetbeli öreg csuhás nyilvánvalóan frusztrált a szerzetesi fogadalma miatt; karaktere jól mintázza azt a sok millió embertársunkat, akiket belső gátak tartanak vissza dörömbölő szükségleteik kielégítésétől. Ezek az elfojtott vágyak köszönnek vissza éjszakai álmok és nappali merengések formájában. Ha valamiben igazat szeretnénk adni Vörösmartynak, úgy az ilyen jellegű ábrándok kapcsán nyugodt szívvel megtehetjük. Azt azonban érdemes hozzátennünk, hogy alapvetően itt sem a fantáziálás a fő gond, hanem az elfojtás. Senkinek sem ártó vágyaink azért születnek, hogy kielégítsük azokat. Ahogyan Anthony de Mello fogalmaz: "Sohasem emelkedhetsz annál magasabbra, mint amitől meg akarsz szabadulni."

 

Nem tudhatjuk biztosan, hogy Vörösmarty Laurájának voltak-e erotikus fantáziái - a költő erről szemérmesen hallgat -, ám azért komoly összegben fogadnánk rá, hiszen időről-időre csaknem minden felnőtt ember elkalandozik e téren - már ha érdeklődik a szexualitás iránt. Igaz ami igaz: mi magunk se nagyon kürtöljük világgá pornográf ábrándjainkat; akinek durvák, az attól tarthat, hogy perverznek nézik, akinek pedig szolidak, arról könnyen elterjedhet, hogy fantáziátlan szerető. Az sem lényegtelen szempont, hogy a keresztény egyház kétezer éven át bűnnek tekintette az ilyetén eltévelyedést, s akármilyen szomorú is, de tény, hogy találni rá evangéliumi alapot: "Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követett el vele." (A magam részéről hatalmas Jézus-fan vagyok, azonban léteznek elhibázott mondatai, melyeket még nekem is nehéz kimagyaráznom. Gondolatbűn és bűnös vágy nyilvánvalóan nem létezik. Nem is értem, hogy az ilyen bődületes ostobaságokat miként lehet Jézus szájába adni. Brutálisan elüt a karakterétől, s attól a szellemiségtől, melyet egyébként képvisel.) A vallás hagyományait követve később a pszichológia is perverzióként kezelte az erotikus fantáziálást, mely kizárólag az éretlen és kielégítetlen embereket jellemzi. Esther Perel a Szeretkezés fogságban c. könyvében bemutat pár tipikus megnyilvánulást páciensei részéről: "Ha a férjem valóban vonzódna hozzám, nem kellene képeket nézegetnie nagymellű nőkről - panaszkodik egy feleség. - Amikor arról fantáziálok, hogy más férfiak megerőszakolnak, úgy érzem, elárulom a vőlegényemet. - így egy másik nő - Milyen nő az, aki arra vágyik, hogy megerőszakolják?" Személyes élménykészletem meghatározó szereplője az a lány bő negyedszázaddal ezelőttről, aki 18 éves korát meghazudtolóan gazdag erotikus fantáziával bírt. Együttléteink keretét az adta, hogy közben egy pornófilm szereplőjének látta magát, s rém izgatónak találta a fantáziálást, mely szerint mutatványainkat kamerák kereszttüzében végezzük. Mindezt persze csak a sokadik alkalommal osztotta meg velem, s akkor is pironkodva... Valójában már akkor is megmosolyogtató volt a feltételezés, hogy mindez bármiféle rossz érzést keltene bennem. Mindig is bírtam az ilyesmit.

 

Mára sokat változott a korszellem, s szexuális ábrándjainkat manapság már nem csupán ártalmatlannak, de kifejezetten hasznosnak is tartjuk, mégpedig legalább négy okból. Először is: ha bármi elakadás, pszichológiai zavar, párkapcsolati boldogtalanság jellemezné létünket, erotikus fantáziáink feltárása sokat segíthet benne, hogy problémánk gyökerét megleljük. Másodszor: szalonképes ábrándjaink megvalósításért kiáltanak, s már maga a képzeletalkotás is valójában tervező vizualitást jelent - pontosan úgy, ahogyan profánabb vágyaink esetén. Harmadszor: E fantáziák nem csupán minket, kreatív alkotókat hoznak tűzbe, de - megfelelő fogadókészség esetén - a másik felpiszkálásában is jó szolgálatot tehetnek. És végül negyedszer: a kevésbé szalonképes, sokszor vállalhatatlan és megvalósíthatatlan fantáziák esetén nem is baj, ha azok csupán elménk játszóterén kelnek életre; ennél többre nem hivatottak, a puszta ábrándozással ki is maxoltuk e fejezeteket. Ahogy Esther Perel fogalmaz: "Valójában az erotikus képzeletünket olyan érzelmek táplálják, amelyek távolról sem ildomosak: agresszió, nyers vágyak, gyermeki mohóság, hatalom, bosszú, önzés, féltékenység és így tovább. Ezek az érzelmek, amelyek állandóan jelen vannak az intim kapcsolatokban, veszélyeztethetik a kötődés biztonságát, és nyomorúságossá tehetik a szerelmet. Sokkal könnyebb, és gyakran bölcsebb is, ha képzeletünk határvidékére száműzzük őket, ahol nem tehetnek kárt. Az erotikus elme előszobájában az illendőség szabályai a fejük tetejére vannak állítva, és gyakran csak azért nyernek bebocsátást, hogy áthágjuk őket. Átlépjük a tiltott határokat, a nemekre jellemző szerepek felcserélődnek, a szerénység nem nyer viszonzást, és kiéljük a hatalmi egyenlőtlenségeket, mindezt az izgalom elérése céljából. A fantáziánkban azt valósítjuk meg, amit a valóságban nem merünk."

  

Az ábrándozás az élet megrontója volna? Aligha gondolnám. Talán csak akkor, ha a fantáziajátékot - gátlásosságból, félelemből, vagy csak puszta lustaságból fakadóan - nem követi tett. A merengés nem más, mint a tudat terepasztala, melyen előre lejátszhatjuk elkövetkező csatáinkat. Persze nem biztos, hogy a valóságban minden apró részlet pontosan olyan lesz és úgy történik, ahogyan azt megálmodtuk. Ettől függetlenül azonban piszok jó érzés, amint lépésről lépésre megvalósítjuk elképzeléseinket. Piszok jó érzés - még ha sokszor illúzió is csupán -, hogy magunk alakítjuk sorsunkat. És közben tudjuk: minden gigászi tettünk egy-egy apró, néha jelentéktelennek tűnő, kósza ábrándból fakad.

"Meseország azoké, akik a rend oldalán állnak"

bogar2.jpg

 

"Nem, meseország nem mindenkié, csakis és kizárólag azoké, akik a rend és a rendezetlenség időben és térben végtelen küzdelmében a rend oldalán állnak." - jelenti ki Bogár László a Magyar Hírlapban keddi, Nincs mese című írásában. A véleménycikk a közelmúltban megjelent, nagy port kavart kötetre reagál, mely klasszikus népmesék újracsomagolását tartalmazza kisebbségi főszereplőkkel: romákkal, fogyatékkal élőkkel, vagy épp homoszexuális irányultságúakkal.

 

"A mássággá átkeresztelt rossz először persze mindig szerény, és csak azért könyörög, hogy hadd létezzen ő is, hiszen ő is a világ része. Aztán ha megesett rajta a jó szíve, a másság szintet lép, és azt kéri most már kicsit határozottabban, hogy tudod mit, jó, legyünk egyenlők, hisz minden és mindenki egyenlő, nem?  Hisz végül is nem mindegy, hogy jó vagy rossz?" - Bogár László attitűdje az egész cikket végigkíséri: a heteroszexuálistól eltérő irányultságokat zsigerből erkölcsi rosszként állítja be. E klasszikus homofób alapról indít, ami hitem szerint komoly hiba, hiszen erősen megnehezíti, hogy komolyan vegyük gondolatait. (Oké, nem én vagyok a tipikus célközönség, mindazonáltal - hitelességét megőrzendő - olvasótáborát kezelhetné felnőttebb módon is.) Szerencsére azon már rég túl van a civilizált világ, hogy a szexualitás önkéntes formáit morális kérdésként könyvelje. Tudomásul vettük és elfogadtuk, hogy minden felnőtt ember úgy szeret, ahogy az számára kedves - kár volna visszatáncolni innen. Ami miatt napok óta másról sem szólnak a közéleti viták, az annak köszönhető, hogy a Meseország mindenkié című kiadvány értelemszerűen a kisgyerekeket célozza - ez pedig minimum necces. Ahogy a kormányfő is fogalmazott: "Nyugodtan mondhatjuk, hogy Magyarország a homoszexualitás tekintetében egy toleráns, türelmes ország. De van egy vörös vonal, amit nem lehet átlépni. És én ebben összegzem a véleményemet: hagyják békén a gyerekeinket!" Ha liberális szemmel nézzük a világot - mégpedig a szó klasszikus értelmében - úgy azt kell mondanunk: viszonylag szerencsés környezetben élünk. A kiadó szabadon piacra dobhatta e kötetet. A szülők szabadon eldönthetik, hogy megvásárolják-e. A politikusok, újságírók és egyéb véleményformálók szabadon minősíthetik a művet. Az óvodák vezetői gond nélkül beszerezhetik vagy kitilthatják. Dúró Dóra lazán ledarálhatja a könyvet. Mindez simán belefér, úgyhogy nagy baj nincs idehaza.

 

Ami igazán izgalmas, arról - valamiért - senki nem beszél. Talán azért nem, mert a tisztánlátás egyik oldalnak sem érdeke. A lényeg nyilvánvalóan az, hogy milyen hatást keltenek e mesék a fiatalkorú befogadóban. A konzervatív tábor megrontásról, az LMBTQ lobbi érzékenyítésről beszél. Vajon melyik áll közelebb a valósághoz? És egyáltalán mit kell ezeken a kifejezéseken értenünk? Először is azt kéne látnunk, hogy mi a másság forrása. Amennyiben - hosszú évtizedek kutatómunkáját követően - ott tartanánk, hogy a tudomány tökéletes biztonsággal kijelentené, hogy a heteró irányultságtól eltérő szexuális beállítottság kizárólag a genetikából fakad, úgy ezeket a vitákat villámgyorsan le lehetne zárni. Onnantól minden ellenérzés nettó homofóbia volna, hiszen a szexuális orientáció környezeti hatásokkal, pszichológiai eszközökkel történő megváltoztatása lehetetlennek bizonyulna. Az ex-gay mozgalmak egyértelműen csalásnak minősülnének; a meleg párok által történő örökbefogadástól is kevesebben idegenkednének, s végképp értelmét vesztené a "megrontás" kifejezés, már amennyiben egy mesekönyv kapcsán kívánnánk használni. Még a vallásos ideológia is az LMBTQ mozgalom mellé állna, hiszen nem mondhatnánk mást: Isten egyszerűen ilyennek teremtette az érintetteket. A valóság azonban az, hogy a tudomány részéről nincs ilyen magabiztos kijelentés. Annyit már tudunk, hogy léteznek génszakaszok, melyek szerepet játszhatnak a homoszexuális hajlam kialakulásában. De ennyi. Hogy ehhez mit tesz hozzá a környezet, a látott minta, a tanult elemek - erről nemigen beszélünk. Márpedig egy tisztességes világban erről szólna a diskurzus. Kutatások százait kéne publikálni, melyek feketén-fehéren kimondják, hogy az "érzékenyített" környezetben felnövő gyermekek szexuális identitása, érzelmi fejlődése eltér-e hagyományos keretek közt nevelkedőkkel. Ezek alapján már bőven alkothatnánk megalapozott véleményt a Meseország mindenié című könyvről, s várható hatásairól is. Nem tartunk még itt. Ahogyan Takács Judit és Szalma Ivett tanulmánya fogalmaz: "Jelenleg még nem túl sok empirikus adat áll rendelkezésre azzal kapcsolatban, hogy milyen előnyöket, illetve hátrányokat jelenthet LMBT-szülők gyermekeként felnőni."  Léteznek ugyan kutatási eredmények, melyek a meleg párok által örökbefogadottak az átlagosnál jobb iskolai eredményeiről számolnak be, azonban annyira friss a terület, hogy nagyjából itt véget is ér a tudomány. Napjainkban - tények helyett - sokkal inkább csak puszta ideológiák ütközését látjuk - a homoszexualitás bűn, illetve: a másság csodálatos -, és amíg így van, addig egy tapodtat sem mozdultunk előre a középkor gondolkodásmódjától.

 

 "A természet amúgy nagyon egyszerű módon tartja fenn a kozmikus rendet, vicces is volna, ha egy bonyolultan szervezett élőlény sejtjei a másság szabadsága nevében mindig azt csinálnák, amihez éppen kedvük van, identitásukat szabadon váltogatva, hisz az élő szervezet mindenkié, nem?" - Bogár Laci bácsi analógiája egészen csapnivaló. Aki csupán megbántódni szeretne, annak elég, ha fennakad azon, hogy "a totális szabadságukra büszke ráksejtekhez" hasonlítja az LMBTQ mozgalom képviselőit. Bár ez semmiképpen sem hízelgő összevetés, ennél sokkal több van e kijelentésben. Bogár tanár úr analógiája szerint ugyanis a társadalom egy bonyolult szervezet, amelyben - akár testünk sejtjeinek - mindenkinek az az egyetlen és kizárólagos küldetése, hogy szolgálja az anyatestet, a társadalmat, illetve annak letéteményesét, az államot. Ez egy egészen rettenetes és szürreális világkép, melyet utoljára Észak-Koreában lehetett eladni. Az emberek nem szolgasejtek, hanem független entitások, önálló vágyakkal és akarattal. Nem úgy alkotunk közösséget, hogy egy központi akarat - uralkodó, diktátor, vezérlőtábornok - meghatározza, merre masírozzunk, hanem önkéntes együttműködések alapján. Nem egy előre kijelölt, magasztos, kollektív célt szolgálunk, hanem mindenki kergeti a legkülönbözőbb álmait, és sütögeti a saját pecsenyéjét, így járulva hozzá teljes társadalom felemelkedéséhez. Rém izgalmas hallgatni, ahogy Bogár László oly gyakran a független nemzetállamok érdekérvényesítése mellett érvel az Európai Unió, vagy egyéb birodalmi törekvésekkel szemben. Észre kéne vennie, hogy saját - centralizációt éltető - logikája szerint ez esetben hazánk is egy rákos sejtnek számítana a kontinens testén, ha nem vagyunk hajlandóak a brüsszeli sípszó szerint menetelni.

 

Nincs az a jó szándékú ember, aki ne értene egyet az elfogadással. Nincs az a jó szándékú ember, aki bárkit is bántani akarna a mássága miatt. (Egészen bizonyos, hogy Bogár Laci bácsi sem szeretne ártani senkinek.) A szexuális identitás kérdése azonban jócskán bonyolultabb minden egyéb kisebbségi problémánál. Amikor a rasszizmus ellen szólunk, együttérezve a cigányság, vagy épp a feketék problémáival, egyetlen másodpercig sem kockáztatjuk, hogy bőrszínünk ettől megváltozna. Amikor törődéssel fordulunk a fogyatékossággal élők felé, fel sem merül annak az esélye, hogy empátiánk minket is látássérültté tesz, vagy kerekesszékbe ültet. Amikor azonban az LMBTQ irányzatok felé érzékenyítünk, ráadásul pici, még kiforratlan gyerekeket, annak hatását egyelőre egyikünk sem ismeri. Lehet, hogy igazuk van a progresszíveknek, s csupán jobb és empatikusabb emberekké válnak. Talán segíti őket, hogy elfogadják önmagukat is olyannak, amilyennek teremtettek - esetleges másságukkal együtt. De az is előfordulhat, hogy éppen az ilyen benyomások térítik le arról a természetes és maradéktalan elégedettséget ígérő pályáról, amelyen egyébként elindulnának. Vagy ha ilyen nem is történik, talán csak érzelmi fejlődésüket zavarja meg őket az új mesevilág sokszínűsége, éppen úgy, mint amikor túlságosan korán kapnak szexuális felvilágosítást, akár a leghagyományosabb formában is. Egy szó mint száz: amíg mindezekről nem tudunk biztosat, addig a magam részéről nem kísérleteznék a gyerkőcökkel. Talán elég elkezdeni az érzékenyítést húszévesen, amikor már fix orinetációval bírnak.  

 

"Boldogok, akik szomorúak"

szomorusag.jpg

 

"Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket." - hirdeti Jézus. Sokan a legfontosabb üzenetének a hegyi beszédet, illetve ennek első szakaszát, a nyolc boldogságot tartják. A fene se tudja, igazuk van-e. Ami biztos: már e boldogság-tételek is számtalan módon értelmezhetők, ki-ki tálalhatja a saját szájízének megfelelő körítéssel.

 

A baloldali értékeket vallók valódi orgiája e tanítás, hiszen csupa elesettről - szegényekről, szomorúakról, üldözöttekről - szól, s arról az attitűdről, mely velük szemben alkalmazandó: vigasztalásról és irgalomról. Gyökössy Endre Kulcs a boldogsághoz című könyvében ennél mélyebbre megy, s a nehézségekkel küzdők szemszögéből közelítve már-már buddhista igazságokat fogalmaz meg: "Jézus (...) a 'zavartalan boldogság' fogalmat restaurálja és a helyett valami különleges boldogságot ajánl fel a tanítványoknak - a megzavarhatatlan boldogságot." Ezzel a megközelítéssel simán lehet azonosulni. Tudjuk: tökéletes boldogság csak ideig-óráig létezik, azonban a gondok cunamija és az alkalmasint ránk törő ború nem ok arra, hogy kibillentsen bennünket lelki egyensúlyunkból. A problémát nem is ezeknél az értelmezéseknél találjuk. A bajok ott kezdődnek, amikor az elesettséget és az ebből fakadó szomorúságot elkezdjük értéknek hazudni. Amikor a nehézségekre már nem  leküzdendő akadályként tekintünk, hanem konzerválandó állapotra, melyből akár egy életen át profitálni lehet.

 

Az én utam a bárányfelhők útja c kötetben Osho így fogalmaz: "A gyerek már kezdettől magába szívja ezt a politikát. Legörbíti a szája szélét: 'Szegény gyerek...' - ömlik felé a szimpátia. Most mindenki rá figyel: 'Biztosan beteg szegény...' - fontos lett. A beteg gyerekből diktátor válik; az egész család körülugrálja, és amit ő most mond, az a törvény. De ha boldog, akkor senki nem hallgat rá. Ha egészséges - nem törődik vele senki. Ha jó, senki nem figyel rá. Mi már kezdettől azt választjuk, ami szomorú, beteges, pesszimista, rossz: az élet sötét oldalát." Így építjük tégláról téglára torz és aberrált világunkat. Természetesen szó sincs arról, hogy a szenvedőket az út szélén kéne felejteni. Az irgalmasság, a másikra való törődő odafigyelés minden kultúrában érték. Csakhogy amikor az áldozatkultusz olyan méreteket ölt, hogy az elesettség életstratégiává válhat, onnantól kezdve már bőven lefelé száguldunk a lejtőn. És a dolog nem is ér véget ott, hogy túláradó szimpátiával viseltetünk a szomorúak iránt, ennél sokkal betegebb a helyzet: gyanúsan tekintünk mindazokra, akik feltűnő jókedvet mutatnak: "Másodszor - és ez az első okkal szoros összefüggésben áll - ha boldog és elégedett vagy, ha sugárzik belőled az optimizmus, az egészség, a gondtalanság... akkor mindenki féltékeny lesz."

 

Osho tűpontosan írja le a beteg közösségek működési mechanizmusát: "Ha valaki érzi az élet eksztázisát, akkor azt hisszük, hogy ez az ember megbolondult... őrült... agyára ment a jólét - nem tartozik hozzánk. Szóval féltékenyek vagyunk. Szeretnénk őt is visszarántani oda, ahol mi vagyunk... a nagy átlagba. Mi az átlagot hívjuk normálisnak. Azt ajánljuk neki, hogy menjen pszichiáterhez, az majd kianalizálja belőle a boldogságot. Talán még nincs késő, még lehet belőle is átlagember: letört és szomorú..." Az az elkeserítő igazság, hogy önmagunkon és közvetlen - ténylegesen szerető - hozzátartozóinkon kívül nem sokan szurkolnak a boldogságunkért. A munkaadónak nem öröm a túlságosan elégedett alkalmazott, hiszen piszok nehéz rávenni a túlórázásra, önmaga kifacsarására. Az egyház sem tud mit kezdeni a kiegyensúlyozott hívekkel, mert nincs mit adnia számukra, így a vallás is a szomorúakra épít. Természetesen a piaci termelők és szolgáltatók számára sem ideális célközönség a boldog ember, hiszen aligha fog felesleges dolgokra költeni. "Ennek a társadalomnak a szomorúság az alapja, és mi nagyon sokat tettünk azért, hogy ez így legyen. Ezért neveljük így gyermekeinket: 'Ne viháncolj, ne ugrálj, ne vihogj, ne legyél idétlen... viselkedj komolyan... már öt éves vagy, mikor fog benőni a fejed lágya?' A gyerek kezdettől fogva így van idomítva... mert ez nem nevelés, ez idomítás. Komornak lenni annyi, mint érettnek lenni. Tehát azért választod a szomorúságot, mert így idomítottak." Pontosan úgy vagyunk ezzel, mint az anyagi gazdagsággal. Mi magunk eszelősen vágyunk rá, de gyűlöljük mindazokat, akik már révbe értek, hiszen hozzájuk képest jelentéktelennek érezzük magunkat. Ostoba irigységünk olyan hályogot ragaszt a szemünkre, melyen át képtelenek vagyunk meglátni, hogy a gazdagság előbb-utóbb leszivárog; a tehetősek jólétéből - fogyasztásuk, munkahelyteremtő beruházásaik, avagy csúcsminőségű termékeik révén - mi magunk is részesülünk. "Én azt mondom: a boldogtalanság természetellenes. Senki sem akar valóban az lenni, és mégis - mindenki boldogtalan. A társadalom nagyszerű munkát végzett. A tanáraid, a kultúrád, az eszméid, a szüleid, a papjaid, mind... igen, ez fantasztikus eredmény. Letört, megviselt, feszült embert faragtak az alkotó eksztázisból. Mert minden gyermek eksztázissal születik, minden gyermek istenként születik... és mégis - bolondként hal meg." 

 

magyarorszag_boldogsagterkepe2019.jpg

"Sírva vigad a magyar" - tartja a régi mondás, és nem is alaptalanul. A World Happiness Report jelentése szerint a világ 156 országát rangsoroló listán 2012-ben még csupán a 110. helyen álltunk. Azóta évről évre jövünk fel, legutóbb már az 53. pozíciót mondhattuk magunkénak. Ebben a tendenciában kétségkívül jelentős szerepet játszik a foglalkoztatás és az általános életszínvonal folyamatos emelkedése, mindazonáltal a gazdasági szempontok közel sem kizárólagosak. Ha boldogságszintünk terén ugrásszerű változásra vágyunk, úgy a paradigmaváltás elkerülhetetlen; muszáj, hogy a jövőben másként tekintsünk az elesettségre és a szomorúságra. A krisztusi gondolat a vigasztalásra helyezi a hangsúlyt - s valójában mindegy is, hogy földi, avagy túlvilági vigaszról beszélünk - a lényeg semmiképpen sem ez. Persze, imádunk panaszkodni és szép számmal ismerünk olyanokat, akikkel semmi másról nem lehet társalogni, csak betegségekről és katasztrófákról. Azonban ez az, amit ideje volna meghaladni. Az örök károgás biztosan nem visz előre. És akármekkora rajongója vagyok Jézusnak, mondását a magam részéről így formálnám át: "Boldogok, akik szomorúak, mert erőre kapnak, s előbb-utóbb túllendülnek gondjaikon." Őszintén hiszem, hogy a felemelkedés legapróbb lépései is többet érnek, mint a legodaadóbb vigasztalás.

"Az isteni terv része a szenvedés"

the-pain-of-war.jpg

 

A legtöbb vallás - a kereszténység különösen - irgalmatlan bajban van, amikor a szkeptikusok a szenvedés kérdését feszegetik. Ha Isten egyszerre jó és mindenható, úgy mi a fenéért hagyja, hogy hívei borzalmakat éljenek át? A jellemző válasz az, hogy a Teremtő a legkevésbé sem örül az emberi gyötrelmeknek, mi több, együtt szenved velünk - ennek ékes bizonyítéka Jézus kereszthalála is -, ugyanakkor szabad akaratot biztosított számunkra, s még véletlenül sem áll az utunkba, ha bűnre csábulunk. Fájdalmaink pedig egyenes következményei elkövetett vétkeinknek.

 

TERMÉSZETI KATASZTRÓFÁK

 

Itt rögtön meg is bicsaklik a keresztény érvelés. Egy földrengést, vagy egy vulkánkitörést piszok nehéz ráfogni az emberi bűnre. A mérsékeltek e ponton be is húzzák a kéziféket, s igyekeznek homályos célzásokat tenni arra, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, s hogy minden rosszban lehet valami jó, valami lélekemelő. A szenvedés - mondják - éretté tesz, üzen valamit... és különben is mit számít mindez a túlvilág örök parádéjához képest... 

 

A fanatikusok persze nem érik be ennyivel - ők mindenben Isten közvetlen keze nyomát látják. Utazzunk vissza pár ezer esztendőt: Szodoma és Gomora pusztulását nagy valószínűséggel egy légrobbanás okozta, a régészeti leletek legalábbis ezt támasztják alá. Amikor egy aszteroida még becsapódás előtt darabjaira esik, azt a külső szemlélő simán érzékelheti "kénköves, tüzes esőnek" ahogyan az a Bibliában szerepel. Ugyanakkor az, hogy e pusztító sorscsapás Jahve büntetése lett volna, már a költészet része. Mondhatnánk, hogy csupán az ókor tudatlan emberének világlátásáról van szó, azonban e gyermeteg attitűd továbbra is köztünk él. Pár évtizeddel ezelőtt sokan úgy beszéltek az AIDS-ről, mint az általános szexuális szabadságra és/vagy egészen konkrétan homoszexualitásra adott isteni válaszról. Manapság a koronavírus a slágertéma - megy is a találgatás, hogy a Teremtő kinek és mit üzen a jelen járvánnyal. 

 

SAJÁT BŰNEINK

 

Mióta világ a világ, a filozófusok központi kérdése, hogy létezik-e szabad akarat. Az utóbbi évtizedekben a pszichológusok is bekapcsolódtak a vitába, számos kísérletet felvonultatva egyik vagy másik álláspontot igazolandó. A magam részéről hajlok a keresztény perspektíva felé; meggyőződésem, hogy az ember szabadon formálhatja sorsát. Mi több: azt is vallom, hogy a bölcs mértékletesség kulcsfontosságú a testi és lelki egészséghez. Pontosan tudjuk, hogy a féktelen falánkság, a korlátlan alkoholfogyasztás, a drogok jelentős része, a lobbanékony természet, a munkamegszállottság, vagy épp az őrült pénzhajhászás micsoda önpusztító károkat okozhat. Tisztában vagyunk vele, hogy súlyos betegségeink oroszlánrésze életmódunk - dohányzás, igénytelen táplálkozás, mozgásszegénység, túlsúly, stressz - egyenes következménye. Igen ám, de a Teremtő már Ádám és Éva kezét sem fogta le, amikor az édenkerti kalandorok a tiltott gyümölcsre pályáztak. Ugyanezzel a liberális nagyvonalúsággal engedi azóta is, hogy rossz döntéseket hozzunk, megtapasztalva azok minden következményét. (Valójában ezért könnyű azonosulni a keresztény állásponttal, hiszen Isten itt praktikusan nincs is jelen. Hibázunk, s viseljük ódiumát. Ennyi. Semmi transzcendens blabla.) E megközelítés kapcsán mindössze egyetlen apró dolog böki a csőrömet. Ha Isten ekkora szabadságot adott és ilyen felnőttként kezel bennünket, úgy mi magunk milyen alapon korlátozzuk a másik embert? Miért hirdetünk isteni parancsokat, miért nem javaslatokról beszélünk? Miért kívánjuk leláncolni egymást, miért akarjuk kötelezően betartandó törvényekkel védeni felebarátunkat saját magától? Miért igyekszünk foggal-körömmel morális szintre emelni mindazt, ami legfeljebb pszichológiai, vagy csupán életmódot érintő kérdés, és önmagunkon túl a kutyának sem ártunk vele? Tényleg azt gondoljuk, hogy egyházi vagy világi vezetőként nagyobb hatalommal bírunk, mint maga a Teremtő? Mi a gőg, ha nem ez?

 

MÁSOK BŰNEI

 

Földünk valójában egész békés hely volna, ha az emberi vétkek közül csakis a sajátjaink hullanának vissza ránk. A történelem azonban másról sem szól, csak háborúkról, elnyomó rezsimekről, egymás kíméletlen terrorizálásáról. Igaza van a keresztény prédikátoroknak: a szenvedés jelentős része valóban a bűn következménye, azonban nagyon nem mindegy, hogy kié. Amikor az áldozat ártatlan, olyankor az ő szemével nézve tökéletesen lényegtelen, hogy az elkövető milyen háttérrel bír, milyen motivációk mozgatják. Számára pont olyan, mintha természeti katasztrófa érné, s egyetlen legitim célja az lehet, hogy elkerülje a sorscsapást. Ez már az erkölcs felségterülete, és az ember joggal remélhetné, hogy legalább e téren a vallás részéről is megfelelő válaszokat kap. Sajnos e ponton is csalódnunk kell. "Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is." A krisztusi szavak furák és idegenek, azonban muszáj érzékelnünk a költői túlzást. Éles helyzetben Jézus sem így reagál. Amikor Annás főpap előtt az egyik poroszló arcul üti, így szól: "Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha pedig jól, miért ütsz engem?" Ebben a reakcióban megmutatkozik az igazi erő. Hűvös és kimért marad, még véletlenül sem veszti el az önuralmát. Nem esik a másiknak, nem remeg a bosszúvágytól és főként: nem tartja oda a másik arcát. Hitem szerint a kereszténység számos ponton szembemegy a jézusi útmutatással, sok esetben nem is érdekből, vagy hatalomvágyból - egyszerűen csak nem értik a tanítást. Ez egy tipikusan ilyen elem. Ha megnézzük a különböző vallási közösségeket, a legtöbb hemzseg a Nyilas Misiktől, akiknek csak annyit mondtak: "légy jó mindhalálig", s még véletlenül sem tették hozzá - hisz maguk sem tudják - mit is jelent ez jézusi értelemben. A jámborság erény. A hidegvér pláne. Ez az erősek luxusa. Azonban lemondani az önvédelemről - ez nyilvánvaló gyengeség és nem is vezet sehová. A hitetlen című filmben Ryan Gosling egy zsidó származású nácit alakít. Az egyik kulcsjelenetben Auschwitz-túlélők történeteit hallgatja egy csoportfoglalkozáson. Egy idős férfi így emlékezik: "Mikor a katonák ránk találtak a széna közt, az egyikük megpróbálta kitépni a fiamat a karjaimból. A gyerek elkezdett sírni és én szorosabban fogtam. Nem, nem azért, hogy ellenkezzek, csak hogy biztosítsam a fiam, hogy vele vagyok. De az őrmester elkezdett őrjöngeni. Beledöfte a bajonettjét a fiam mellkasába és felemelte, mint akit felnyársaltak. A fiam csak három éves volt. Úgy tartotta, hogy a vér, ami kifröccsent a fiamból, az arcomra ömlött. A katonák röhögtek. És amikor a vérzés elállt, az őrmester letolta a fiamat a bajonettjéről és így szólt: nesze, most már visszakapod." A Gosling által formált főszereplő a történetet hallgatva végig a fejét fogja: "És mit csinált? Mit csinált, miközben az őrmester a fiát gyilkolta?" A csoport egyik tagja az öreg segítségére siet: "Mit tehetett volna?" A válaszban az egész judeo-keresztény világ kritikája fogalmazódik meg: "Mit tehetett volna? Az őrmester ott öli a gyerekét! Mit tehetett volna! Például ráugrik, kitolja a szemét, elmarja a bajonettjét. Megölik? Baszott nagy ügy. Most rosszabb, mint egy halott. Csak egy rakás szar, nézze meg!"

 

A 21. század kipárnázott kényelmében élve fogalmunk sincs, mit jelent a háború, az éhezés, vagy a valódi nélkülözés. Piszok jó fájdalomcsillapítókat ismerünk és a legtöbben joggal remélünk hosszú és egészséges  öregkort. S ha életünk összehasonlíthatatlanul jobb mulatság is, mint elődeinké volt, időről-időre azért mi is megtapasztaljuk a szenvedés különböző formáit. Nem csupán az orvosoktól, ápolóktól, pszichológusoktól, politikusoktól és adószakértőktől várjuk el, hogy csökkentsék kínjainkat, de a különböző vallásokkal szemben is ez volna a fő kívánalom. Szinte tragikomikus, hogy e téren semmi használhatóval nem szolgálnak. "Az isteni terv része a szenvedés" - mondják, s közben maguk sem tudják, mit is jelent ez valójában. A magam fajta szkeptikusnak már attól a feltevéstől is mosolyra húzódik a szája, hogy Istennek egyáltalán tervei lehetnek. Ahhoz sem kell logikaprofesszornak lenni, hogy felfedezzük a nyilvánvaló ellentmondást az isteni tervezés és az ember szabad akarata közt. (Az egy dolog, hogy nekem is lehetnek terveim a szőke pincérlánnyal, miközben ő - szabad akaratából fakadóan - lazán elhajthat a fenébe. A magam részéről azonban közel sem vagyok mindenható, és büntetéssel sem sújtom a szőkeséget, ha végül meghiúsítja terveimet.) Az egyház emberei ártatlan cselekedeteket tiltanának vasszigorral (csak hogy még véletlenül se okozzunk szenvedést saját magunknak), miközben mások agressziójával szemben jámborságot írnak elő (hogy mások azért lazán és gond nélkül gyötörhessenek). Az emberi tényezőn túli katasztrófák kapcsán pedig végképp nincs érdemi mondanivalójuk - de talán ezzel okozzák a legkisebb kárt. Őszintén azt gondolom: van még mit csiszolni a keresztény tanításon.

süti beállítások módosítása
Mobil