A népi-urbánus egymásnak feszülés immáron évszázados múltra tekint vissza. E két világ közt számos ideológiai, filozófiai, értékrendbeli eltérést érzékelünk. Itt ütközik össze legnyilvánvalóbb módon a közösségi és az individualista szemlélet; illetve a konzervatív és liberális világlátás. Amiről mindeközben a legritkábban beszélünk, az a kérdés - mára már szinte marginálissá vált - földrajzi dimenziója; az a brutális szakadék, amely a falusi és városi létforma közt húzódik. Vajon hol jobb az élet? Vajon melyik a 21. századi ember optimális élettere?

A technológiai fejlődés egy sor döntést meghoz helyettünk. A középkorban - amikor a népesség túlnyomó többsége még a mezőgazdasági szektorban húzta az igát - értelemszerűen a vidéki létforma volt a meghatározó. Jóllehet az ipari forradalom mindent fenekestül felforgatott, ezzel együtt is még sokáig a falusi romantika dominált. A legjelentősebb változást a legutóbbi évtizedek hozták. Még 1950-ben is a világ lakosságának mindössze 30%-a mondhatta magát városlakónak, mára ez az arány 53%-ra emelkedett, Magyarországon pedig megközelíti a 70%-ot. A vidék, az elmaradt térségek fejlesztése nem csupán hazai politikai törekvés, de az Európai Uniót ugyanúgy jellemzi, ám még így sem valószínű, hogy trend megfordulna. Amíg a városi bérek magasabbak a falusi fizetéseknél, addig a hűvös piaci racionalitás - a szülőföld minden valós és képzelt bája ellenére - a nagyobb települések felé fogja terelni a fiatalokat. A falvak elnéptelenedésének csupán két működőképes ellenszere ismert: a városiasodás illetve az idegenforgalom fejlesztése. Minden egyéb puszta szélmalomharc.

A vidéki létforma előnyeit jól ismerjük: természetközeliség, jó levegő, csend és nyugalom. A hátrányai pont ugyanezek. Amikor minden harmadik európai allergiás, már korántsem egyértelmű, hogy a jó levegőn a városon kívülit értjük. Az egyik legdurvábban allergizáló gyomnövény, a parlagfű pollenkoncentrációja például fő szezonban is egészen elviselhető Budapesten, miközben egy-egy Tisza-parti éjszaka során majd megfulladunk. A csend és nyugalom vonzó lehet egy túlpörgött, stresszes szervezet számára, mondjuk két-három napig. Idővel azonban az ingerszegény környezet nem pihentetően hat, sokkal inkább siváran. Ha kultúrára, szórakozásra, éjszakai életre szomjazunk, úgy ezt az igényünket kizárólag a nagyvárosi környezet lesz képes kielégíteni. Még egy Eger szintű városban is totál reménytelen a helyzetünk, ha bármiféle pörgésre vágynánk egy bágyadt kedd estén, tíz óra után. Gondolhatnánk, hogy legalább az egészséges táplálkozás feltételei adottak vidéken, hiszen helyben a friss zöldség, gyümölcs, tojás, baromfi. A valóság az, hogy a nagyvárosok sokkal szélesebb kínálatot nyújtanak még az élelmiszerek frontján is. Ha pedig történetesen vitaminra, proteinre, táplálék-kiegészítőre volna szükségünk, úgy bármely közepes méretű plázában legalább három ilyen üzletet fogunk találni, ezzel szemben egy átlagos község még egy szolid gyógynövényboltot sem lesz képes eltartani. Másutt már írtam: ha cukormentes üdítőt szeretnénk - melyek forgalma nagyvárosi környezetben meredeken emelkedik -, falusi üzletekben aligha találunk ilyet. Mindenkinek, aki a vidéki létforma egészséges volta mellett érvelne, azt javaslom, keressen fel pár kelet-magyarországi, elsősorban helyiek által látogatott strandot, s találjon olyan felnőtteket, akik nincsenek kifejezetten elhízva. Szinte reménytelen küldetés. A KSH adatai különösen beszédesek: a várható élettartam messze Budapesten a legmagasabb az egész országban, mind a férfiak, mind a nők körében.

Volt idő, amikor a városi elidegenedés abszolút slágertémának számított, különösen az irodalmi művekben és a country nótákban. Az alapsztori adott: a vidéki fiatal a városba kerül, ahol teljesen elveszettnek érzi magát. A községben, ahol felnőtt, mindenki mindenkit ismert, mindenki mindenkinek köszönt, s rendszerint váltottak is pár jó szót egymással. A metropolisz forgatagában aztán nyoma sincs ennek a békés, családias légkörnek. A falusi idill képéhez a hagyományőrzésen túl a nyitottság, az elfogadás és az együttműködés társul, míg a város rideg, versengő és ellenséges. Ahogy a Bojtorján együttes is megénekli: "Vigyázz jól, mert a város hideg, büszke és irigy. Eddig gond nélkül éltél, de már nem lesz mindig így." A kutatások mindazonáltal nem erősítik meg ezt a széles körben elterjedt képet. Az MTA Szociológiai Intézetének 2016-os felmérése szerint nem a város az elidegenedés terepe, hanem éppen a falvakban jelentkezik a kitaszítottság érzete. A versengést és az ellenségeskedést is sokkal inkább a vidéken élők tartják jellemzőnek. Az feltehetően igaz, hogy faluhelyen az emberek jobban odafigyelnek egymásra, azonban ez a figyelem a legtöbb esetben inkább teher, mint segítség. A városba költözés sokak számára valódi felszabadulás lehet; itt aztán magasról tehetünk rá, mit gondol a szomszéd. Az evolúciós pszichológiával foglalkozók gyakran felhívják a figyelmet arra, hogy az ősi közösségek kicsik és elszigeteltek voltak, létszámuk 120-150 fő közt mozoghatott. Sokan ebből azt a hibás következtetést vonják le, hogy ma is ez jelentené az optimális településméretet. Robin Dunbar, az ismert angol antropológus szoros összefüggést talált az emlősök agymérete és társadalmi csoportmérete között, ez alapján az emberek hozzávetőlegesen 150 fővel képesek kényelmes és közvetlen kapcsolatot fenntartani. Azonban ahogyan az ősi klánok mérete, úgy a Dunbar-szám sem jelent semmi olyat, hogy a kisközségek jelentenék az ideális életteret, vagy hogy a nagyvárosokban nem lehetne kielégítő közösségi életet folytatni. Valójában a falusias életmódnak sem kell búcsút inteni még a metropoliszokban sem, elég csak a kertvárosi negyedekre gondolnunk.

Amikor igazán jó minőségű, 21. századi életről beszélünk, a legtöbben nem kívánunk lemondani a városi létezés előnyeiről: a karrier, a szórakozás és a kultúrafogyasztás ezernyi lehetőségéről. Ahhoz azonban, hogy mindez ne jelentsen betondzsungelt, zsúfoltságot, dugókat és szmogot, sokkal inkább emberi léptékű, élhető és inspiratív környezetet - vagyis hogy mindazt, amit a vidéki atmoszférában értékesnek találtunk, ide is átmentsük - van még teendő bőven. Ha Puzsér Róbert Sétáló Budapest programja egy ilyen jövőképet ígér, az számomra mindenképpen vonzó és támogatható.

"Először is szeretném világossá tenni, hogy 1956 nem a kommunizmus elleni harc volt. A felkelők sem akarták eltörölni azt. Ezt manapság gyakran helytelenül ábrázolják." - Így fogalmazott Horn Gyula 2006. október 22-én, a Die Weltnek adott interjújában. Érdekes gondolat.

Amikor október 23-án délután Sinkovits Imre a Petőfi-szobornál elszavalta a Nemzeti dalt, a tízezres diáktömeg fejében valószínűleg tényleg nem az járt, hogy pontosan miféle makroökonómiai berendezkedést alakítanak ki másnaptól kezdve. Amikor az este folyamán a tüntetők ledöntötték a Sztálin-szobrot és megostromolták a Rádió épületét, egészen biztosan nem azon filozofáltak, hogy az állami szerepvállalás milyen mértéke volna üdvözítő a gazdasági hatékonyság szempontjából. A néplélek ennél sokkal szimplább. Márai Sándor szívbemarkolóan pontosan festi le a közhangulatot a Mennyből az angyal c. költeményében: "Miért, hogy meghasadt az égbolt, Mert egy nép azt mondta: Elég volt." Ez ilyen egyszerű. Betelt a pohár. Elég volt. Elég volt a rendőrállamból, a brutalitásból, a nyomorból, s abból, hogy mindezt demokráciának, jólétnek és boldogságnak hazudták.

Sokat elárul a kor atmoszférájáról, ha egy pillanatra áttekintünk a barikád másik oldalára is. A forradalom leverését követően, a Kádárral, Marosánnal felálló, gazdasági reformot előkészítő kormánybizottság egyik decemberi ülésére Nagy Elek, a csepeli munkástanács elnöke - saját felszólalását idézve - így emlékezik vissza: "Államminiszter úr, maga szerint Magyarországon marha nagy szocializmus volt 56 előtt? (...) Ha nagyon igaz akarok lenni, akkor szerintem fasiszta diktatúra, mert mindegy, hogy zsidót égetnek el, vagy kulákot akasztanak fel. És nyugodtan nem hajthatja le a fejét egy tisztességes ember se, mert akkor viszik el, amikor akarják." A kulisszák mögött a kritikus hangvétel azért volt lehetséges, mert Kádár és Marosán sem érzett igazi lelkesedést a Rákosi-korszak iránt, különös tekintettel arra, hogy az ötvenes évek első felét ők maguk is börtönben töltötték. A szovjet tankok által hatalomra segített, új vezetés számára világossá vált, hogy a múlt nem folytatható, a diktatúrát muszáj puhítani, ám gazdasági nyitásról ekkortájt nemigen eshetett szó. Fél év múlva, 1957. május elsején a dísztribün szégyenletes hátterét Marx, Engels és Lenin arcképei adják, Kádár pedig ellenforradalomról és a szocialista Magyarország felépítéséről beszél. 

1956 hősei elsősorban a zsarnokság ellen léptek fel, s vonultak utcára. Ha szeretnénk komolyan elgondolkodni Horn Gyula szavain, úgy először is erős fantáziára lesz szükségünk. Ahhoz ugyanis, hogy elhiggyük: a kommunizmus nem jelent automatikusan zsarnokságot is, el kell tudnunk képzelni egy olyan szabad világot, amelyben a marxi utópia minden kényszer nélkül megvalósul. Azt kéne látnunk, hogy a világ legszabadabb országaiban - Svájcban, Ausztráliában, Új-Zélandon - sorra jönnek létre a kommunizmus apró sejtjei: a kibucok, termelőszövetkezetek. Az emberek önként lemondanak az általuk tulajdonolt vagyontárgyakról, s felajánlják a közösség részére. Ezekben az önzetlen gazdasági társulásokban a munka frontján mindenki a képességei szerinti maximumot nyújtja, s csupán annyit vesz el a megtermelt javakból, amennyit feltétlenül muszáj. Mindenki elégedett, a szájak a fülig érnek, így e marxista sejtek egyre nőnek és terjednek, míg végül az egész ország egy nagy és boldog kommunista családdá egyesül. Nos, ilyet nemigen látunk, pedig minden lehetőség adott hozzá. (Olyan ez, mint a kék zsiráf esete. Ha a kék szín bármiféle evolúciós előnyt hordozna, már rég találkoztunk volna ilyen példányokkal, s idővel talán ki is szorítanák a klasszikus megjelenésű populációt.)  Sokkal inkább azt tapasztaljuk, hogy a legnagyobb nyomor pont azokat az országokat sújtja (Észak-Korea, Venezuela), amelyek a 20. század minden szörnyű tanulsága ellenére is ragaszkodnak a marxi gondolathoz. Nyilvánvaló, hogy az 56-os felkelők többsége nem rendelkezett átfogó közgazdasági műveltséggel, s egyáltalán nem ismerhették azokat a történelmi távlatokat, amelyeket mi már tisztán láthatunk. De egy szűk évtizednyi rémálom is elég volt számukra ahhoz, hogy kimondják: soha többé kommunizmust!

Október 23-ához közeledve sokan elgondolkodunk azon, hogy mi lett volna, ha... Vajon alakulhatott volna másképp is az ország sorsa? A hazai és külföldi levéltári anyagok feldolgozását követően egyértelműen megállapítható: az égvilágon semmi esélyünk sem volt arra, hogy a kommunista béklyótól megszabaduljunk. A Szovjetunió részéről stratégiai és presztízskérdésnek számított, hogy az 1945-ben létrejött európai status quo fennmaradjon, s egy nyugati beavatkozást látva akár még a harmadik világháború kirobbanását is simán megkockáztatták volna. Nem kellett ezzel számolniuk, hiszen az Egyesült Államok és Európa szerencsésebb fele jobban féltette a saját fenekét annál, minthogy a segítségünkre siessenek; gyakorlatilag fel sem merültek ilyen irányú tervek. Az már egy reálisabb kérdés, hogy az elkövetkező Kádár-rendszerhez képest léteztek-e jobb, vagy akár cudarabb forgatókönyvek. A fantáziánk e téren könnyen szárnyal: elég Nagy Imrére vagy Gerő Ernőre gondolnunk. Előbbi talán képes lehetett volna az "emberarcú kommunizmus" című színmű megrendezésére - ez valami olyan világot takart volna, amely kifelé marxista képet mutat, befelé pedig egyre nagyobb szabadságot és jólétet teremt; utóbbiból a Rákosi-féle terror folytatását néznénk ki. Ám mindez csupán fikció - az adott helyen és időben Kádár volt az egyetlen olyan figura, akit a szovjet vezetés is támogatott, s idehaza is képes volt elfogadtatni magát mind a politikai körökben, mind a széles néprétegek előtt. Bűneit - hazájának elárulását és a forradalmat követő megtorlásokat - semmi sem menti, ám azt el kell ismerni, hogy tökéletesen tisztában volt azzal, mit miért tesz. Érdemes megnézni a már említett 1957. május elsejei beszédét, abban minden ott sűrűsödik, amit a következő három évtizedről tudni érdemes. Az emelvényről azt harsogja: "Az októberi események után erre a május elsejénkre minden oldalról figyelnek", vagyis tudja és tudatja, hogy nem nagyon ugrálhatunk; majd  elvegyül a tömegben és mosolyogva smúzol a nép gyermekével. Megszorítva a kisemberek kezét, tökéletesen játssza el, hogy ő a magyarság jóságos megmentője, a lehető legjobb választás az ország számára. Politikai marketingből kétségkívül jeles.

Nem egyszer hallottam önmagukat liberálisnak vallóktól, hogy 56 már lejárt lemez, kár annyit rugózni rajta. Alig hiszem, hogy igazuk volna. Aki ténylegesen a szabadságot tekinti a legfőbb értéknek, az mindig is a legszentebb ünnepek között fogja számon tartani. Még úgy is, ha tudjuk: eleve kudarcra volt ítélve. Egy olyan szégyenletes évszázadban, amelyben diktatúrát diktatúra követett; amelyben a magyarság többet szenvedett, mint valaha a története során, 1956 egy olyan fényesen kiemelkedő évszám, egy olyan nagyszerű pillanata a történelemnek, amelyre joggal lehetünk büszkék. Elődeink tanújelét adták annak, hogy nem vagyunk vágóhídra terelhető birkák, sokan az életükkel fizetve mindezért. Kevés felemelőbbet tudok elképzelni annál, mint amikor egy nép a kezébe veszi a sorsát és kiáll saját magáért. Örök példa mindannyiunk számára.

Egyre többet hallunk a Békés Iskolák programról, melynek célja a gyerekek közti - fizikai és verbális - bántalmazás visszaszorítása. Egy 2015-ös, nemzetközi felmérés szerint a magyar iskolákban minden ötödik diákot rendszeresen zaklatnak a társai. (Ez világviszonylatban átlagos értéknek számít, félúton a Hollandiában mért 9,3%-os és a hongkongi 32,3%-os szélsőértékek között.) A rivalizálás és az agresszió a gyerekek természetes ösztönéből fakad, ám hogy ez hová fut ki, nagyban függ a környezettől, a kívülállók hozzáállásától is. "A zaklató helyzeteket az olyan téveszmék is fenntartják, amelyeket a felnőttek működtetnek. Például ki ne hallotta volna már, hogy ugyan, ez a gyerekkor velejárója, én is kibírtam, ne is törődj vele. Okos enged, szamár szenved..."- írja Kempf Zita, az NLCafén megjelent, pár nappal ezelőtti cikkében.

Valójában közel sem egyszerű és magától értetődő az, hogy miként festene az optimális gyerektársadalom. Azt tűpontosan definiálni tudjuk, milyen az ideális felnőttvilág, ám ezt csupán mint távlati célt jelölhetjük meg. Az odáig vezető úton figyelembe kell venni a gyermeklélek sajátosságait; érzékenységét, felkészületlenségét is. Mindenesetre kezdjük azzal, hogy kijelöljük a végállomást! A fizikai erőszaknak természetesen a felnőtt társadalomban sincs semmi helye, az arányos önvédelem és a szabad akaratból kialakuló párbaj (a legártatlanabb sporteseménytől kezdve a legdurvább összeütközésig) ugyanakkor alapjognak tekinthető. A verbális agressziót tekintve kettős mércét alkalmazunk: a másikkal szemben engedékenységet, magunkkal szemben szigorúságot tanúsítunk. A szólásszabadságot olyan alapvető értéknek tekintjük, melyet - általános érvénnyel - semmilyen formában nem kívánunk korlátozni. Önmagunkkal szemben ugyanakkor kontrollt gyakorlunk, s igyekszünk úgy kommunikálni, hogy azzal ne okozzunk fájdalmat másoknak. Ez volna tehát a cél, már ami a morált illeti.

A kérdés nem csupán attól válik összetetté és izgalmassá, hogy a gyerekek érzelmileg még nem eléggé stabilak, hanem attól is, hogy a helyes kommunikáció még felnőttkorban is finom kötéltáncot jelent. Elmehetünk abba az irányba, hogy mindenki mindenkivel úgy bánik, mintha törékeny porcelánbabák volnánk, ám ezáltal valami szürreális és rém unalmas világot építenénk, melyből nem csupán a humort, de az őszinteséget és az intimitást is száműznénk. A tanártársadalom jó része - átesve a ló túloldalára - ezt az irányvonalat képviseli, s már a legapróbb cinkelést is szóval való bántalmazásnak ítéli. Ezeknek a galamblelkű, a humorérzéket hírből sem ismerő pedagógusoknak többnyire fogalmuk sincs, mi zajlik egy focipályán, egy pókerasztalnál, vagy akár egy jó hangulatú munkahelyen: az érintettek rommá szívatják egymást, lényegében mindenfajta tabu nélkül. Amíg csillog a szem és mosolyra húzódik a száj, addig aligha lehet megsértődni bármin. (Nálunk ugyanez megy otthon, kiskamasz gyerekeimet egészen pici koruk óta edzésben tartom. Szinte kizárt, hogy bármilyen jóindulatú élcelődésen kiakadjanak.) Ahhoz persze, hogy ez jól működjön, szükséges némi szociális intelligencia. Hajszálpontosan tudnunk kell, kinél-kinél hol húzódik az a határvonal, melyet nem léphetünk át anélkül, hogy sérülést okoznánk. Odáig azonban feltétlenül el kell merészkednünk, hogy a jó értelemben vett pimaszság minden szem gyümölcsét leszüretelhessük.

Az igazán szívszorító az, amikor még egy tanárember sem rendelkezik megfelelő érzelmi intelligenciával, s önnön népszerűségét többre értékeli, mint diákjainak lelki egészségét, így képes egy-egy poén kedvéért akár hiperérzékeny kamaszokat is megalázni. Jómagam számtalanszor tapasztaltam hasonlót annak idején, holott egyházi középiskolába jártam, s a jámbornak mondott szerzetesektől valahogy mindig többet várna az ember. Ahhoz, hogy békés iskolákat - s hosszú távon békés világot - teremtsük, az a minimális elvárás, hogy a pedagógusok megfelelő példát mutassanak. A második lépcsőfok, hogy legyen bennük szándék és képesség, hogy a gyengéket megvédjék a bántalmazóktól. A harmadik, és korántsem könnyű lépés, hogy segítsék a diákokat egy megfelelő értékrend kialakításában. Pontosan tudjuk, hogy egy kisgyerek számára önmagán kívül semmi más nem létezik, s ez így is van rendjén. Idővel aztán kénytelenek vagyunk megtanulni, hogy él még vagy 7,5 milliárd ember a bolygón, s bár a saját szükségleteink továbbra is a legfontosabbak, ezeket nem elégíthetjük ki mások kárára. A szülők mellett a tanárok felelőssége óriási abban, hogy a kamaszokban az együttműködő attitűd kialakuljon. (Pokoli a baj, ha ez nem történik meg. Találkoztunk már elviselhetetlen vénemberekkel, akik még 70 évesen sem látnak tovább a saját szűk világuknál; s ismerünk örök áldozatokat is, akik sosem merték felvenni a kesztyűt. Mindkét szélsőség tragikus.) Amint már a bevezetőben is utaltunk rá, a Békés Iskolák program komoly hangsúlyt fektet arra, hogy kívülállóként se legyen senki passzív nézője, néma cinkosa az agressziónak. Ez talán a legnehezebb feladat, hiszen a gyerekekből - akik sokszor tele vannak félelemmel és szorongással - valódi hősöket kell faragni, akik hajlandók kiállni az embertelenséggel szemben. Fontos tudni, hogy ezek a bátrak komoly rizikót vállalnak. Ha a falkavezérek agresszívek - és erre mindig nagy az esély - úgy fellépésükkel fizikai épségük is veszélybe kerülhet. Kockáztatják a kiközösítést is, ami 10-12 éves korban katasztrofális lehet. Ráadásul, ha az osztályközösség éretlen, s értékrendje kezdetleges, úgy nem hősnek, hanem ünneprontónak, poéngyilkosnak titulálják majd őket, vagyis még morális síkon sem nyerik el jutalmukat. Hosszú távon persze mindenképpen ők a nyertesek, hiszen akiben már gyerekkorban kialakul az igazság melletti kiállás eszménye és elszántsága, azt felnőttkorában sem fogja a birkaként a vágóhídra terelni egyetlen diktatórikus szekta, vallás, vagy állam sem. Szóval: kétségkívül nemes küldetés, ám kifejezetten kemény nevelési munka is egyben; tanár legyen a talpán, aki frusztrált kiskamaszokból emelt fejű hősöket farag.

"Okos enged, szamár szenved" - Léteznek olyan helyzetek, amikor a címbéli mondás igaz lehet. Súlytalan, gyermeteg viták esetén - kié legyen a sárga homokozó lapát - feltétlenül alkalmazható. Azonban ahol az agresszió felüti a fejét, ott abban a minutumban érvényét veszíti. Engedni az erőszaknak, avagy kívülről, tétlenül végignézni azt - abszolút életellenes stratégia. Aki ezt szülőként, tanárként, vagy lelkipásztorként, mint erényt hirdeti, arra a legenyhébb kifejezés az, hogy aljas. Akkor is, ha komolyan gondolja. Akkor meg pláne, ha maga sem hisz benne, csak könnyebb rávennie a gyereket az áldozatszerepre, mint megvédenie.

Egy héttel ezelőtt csaknem megismétlődött az olaszliszkai tragédia. A Borsod megyei Encsen egy 52 éves helyi nő elgázolt egy 5 esztendős, cigány származású kislányt. Az asszony megállt, kiszállt az autóból, hogy segítséget nyújtson, mire a gyerek rokonai azonnal körbevették, s két férfi "megöllek, kutya" felkiáltással nekiesett. Kiverték egy fogát, ütötték, rúgták, majd szétverték a kocsit is. Mi több, még a helyszínre érkező mentőautót is megrugdosták. A kislányt súlyos, de szerencsére nem életveszélyes sérülésekkel szállították kórházba, a két brutális agresszort pedig letartóztatták, ám viszonylag gyorsan el is engedték őket.

David R. Hawkins, amerikai orvos, a tudatkutatás kiemelkedő alakja szerint az emberiség 78%-a rémesen alacsony tudati szinteken vegetál, amelyeket a gyűlölet, a harag, a félelem, a szégyen és a bűntudat határoz meg. Talán durvának tűnik, hogy ötből négy földlakót olyan mély tudatlanság jellemez, hogy aligha várhatunk tőlük önálló morális megfontolásokat. Ám ha figyelembe vesszük, hogy az írott történelem jelentős részében - köszönhetően a vallásoknak és más gyilkos ideológiáknak - kis híján a komplett emberiség ezeken a negatív szinteken tengődött, azt mondhatjuk, nem is olyan rossz a helyzet. Manapság azért látjuk drámainak az olaszliszkai lincselést és az encsi brutalitást, mert a 21. századra már meglehetősen szélesre nyílt az olló a korszellemnek megfelelő attitűd és a primitív magatartásformák között. "Sosem lesz békés az együttélés" - nyilatkozta lehangoltan Szeles András, a város fideszes polgármestere, hozzátéve: "Sajnos ez a szégyentleljes, felháborító és szomorú eset is azt bizonyítja, hogy vannak olyan emberek a közösségben, akik az általános emberi együttélési szabályokat nem tudják betartani, kivetkőztek emberi mivoltukból és állatias módon viselkedtek, ez a viselkedés pedig mindenféleképpen elfogadhatatlan. Ez a közösség évek óta ott él, és nem várható, hogy tagjai egyik pillanatról a másikra megváltozzanak." 

Valójában nem szükséges egetverő tudati szint ahhoz, hogy az elme - az encsi eset szemtanújaként - viszonylag gyorsan végigfuttassa a következő gondolat-, illetve cselekvéssort:

1. Segítséget nyújtok a megsérült kislánynak.
2. Tudatosítom, hogy baleset történt, szó sincs szándékos gázolásról.
3. Megállapítom, hogy a sofőr vétlen, szabályosan hajtott, nem tehet a balesetről.
4. Érzékelem, hogy az autó vezetője is sokkot kapott, igyekszem megnyugtatni.
5. Végiggondolom, hogy lehet-e személyes felelősségem, vagy tanulnivalóm a baleset kapcsán, megfelelően óvom-e gyermekeimet.
6. Figyelembe veszem, hogy az adott pillanatban tanúsított magatartásomnak milyen hatásai lehetnek.

Nem tartom eltúlzott igénynek, hogy a társadalom meghatározó többsége képes legyen végigzongorázni egy ilyen, viszonylag egyszerű gondolatmenetet, még felindult állapotban is. Tiszta sor, hogy a két brutális nőverőtől nem elvárható mindez, ám az a minimum talán igen, hogy legalább a második pontig eljussanak. Irgalmatlanul sötét lélek kell ahhoz, hogy bárkiről is szándékosságot feltételezzünk egy ilyen esetben, ahhoz meg különösen, hogy egy véletlen baleset miatt kiáltsunk bosszút. Arról nem is beszélve, hogy a spontán reakció még az első pontig sem jut el. Nem az az nyitómondat, hogy "mi van veled, kislány?", hanem az, hogy "megöllek, kutya!" Igazat kell adni a polgármesternek: ez nem egy tolerálható attitűd. Ezen a tudati szinten nem muszáj intelligenciát, empátiát, személyes felelősségvállalást, vagy a hosszú távú következményekkel való számvetést feltételezni senkiről. De annyit mindenképpen, hogy emberhez méltóan viselkedünk.

Első blikkre tehát azt látjuk, hogy a két bűnelkövető haragmenedzsmentje közel sem optimális. Elveszíteni a fejünket és azonnal tettlegességgel reagálni - ez valóban állatias szint. Ám ez csupán a felszín. Érdemes elidőzni egy percre az eset pár mellékszála körül, hogy legalább sejteni tudjuk, mi zajlik az ilyen ember fejében, lelkében. Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy szétverik a gázoló autót, majd a mentőautót is megrugdossák. Azonnal eszünkbe jut Xerxész, a perzsa uralkodó, aki bosszúból megkorbácsoltatta a tengert, illetve a korai munkásmozgalom géprombolói. Van ebben valami megdöbbentő éretlenség, amikor a dühöt élettelen tárgyakra vetítjük ki. David R. Hawkins szavaival: "A fizikai külső rendkívül félrevezető. Sokan felnőttnek látszanak, de egyáltalán nem nőttek fel. Érzelmi életét tekintve a legtöbb ember még mindig gyerek. Az óvodában és a játszótéren uralkodó érzelmek a felnőttéletbe is átöröklődnek." Ugyanakkor ne ringassuk magunkat abban az illúzióban, hogy mindez csupán haragkezelési probléma (bár az is épp elég tragikus volna önmagában is). Az első reakciókat még magyarázhatja a felindultság. Azonban pár perc elteltével a pulzusszám és a vérnyomás visszaáll nyugalmi szintjére, s elvonul a lila köd. Ekkor már joggal várnánk, hogy az érintettek valamelyest magukba szállnak. Azonban szó sincs ilyesmiről. Az a korántsem elhanyagolható körülmény, mely szerint a brutálisan megvert nőt még meg is fenyegették, hogy rágyújtják a házát és megölik a lányát, arról árulkodik, hogy sokkal mélyebb a baj. Úgy tűnik, hogy ebben a cigány közösségben "becsületbeli" ügy a "szemet szemért, fogat fogért" elv érvényre juttatása. A gázolónak MUSZÁJ bűnhődnie, függetlenül attól, hogy van-e bármilyen felelőssége a történtekben. Mintha ettől állna helyre a világ egyensúlya. Vegyük észre és mondjuk ki, hogy ez egy olyan végtelenül primitív világlátás, amelynek semmi keresnivalója a 21. században. Ne legyen igaza az encsi polgármesternek, amikor azt mondja: "Sosem lesz békés az együttélés." Háromezer évvel ezelőtt - megfelelő minták hiányában - tényleg reménytelen lett volna hátrahagyni ezt az attitűdöt. Ma sem indulnánk jó eséllyel, ha Afrikában, a Közel-Keleten, vagy Latin-Amerikában igyekeznénk azon, hogy a tudati szint valamicskét emelkedjen. Idehaza azonban nem csak megkerülhetetlennek, de lehetségesnek is tartom a pozitív elmozdulást, elég megnézni a városi cigányság egyre magasabb szintű integrációját. Nem tudom, mi a megfelelő út a paradigmaváltáshoz, de abban biztos vagyok, hogy százszor és ezerszer is el kell mondani: a bosszú, az agresszivitás nem jelent semmiféle értéket. Talán azért nem fektetünk erre különösebb hangsúlyt, mert számunkra annyira magától értetődő; ugyanakkor látjuk a közöttünk élő, hihetetlenül primitív, legjobb esetben is középkort idéző szubkultúrákat is, amelyekben mindez egyáltalán nem tűnik evidensnek. Az iskolának elképesztően komoly szerepe lehetne abban, hogy a következő generációkat már egy új, legalább a modern kornak megfelelő tudati szint jellemezze. Ha már bevezetésre került az erkölcstan oktatás, legalább használhatnánk valami hasznosra is.

Világos, hogy az encsi nőverők - egyelőre - nem látnak tovább a saját nagyon szűk világuknál. Mégsem haszontalan, ha kimondjuk, hogy tetteiknek milyen hosszú távú következményei lehetnek. Az egyik legszomorúbb az, hogy ezek után a legtöbben még véletlenül sem fognak megállni egy hasonló gázolás után. Nyilván hívják majd a mentőket és feladják magukat a rendőrségen, de nem fognak a sérült segítségére sietni, ha ezzel az életüket teszik kockára. Egészen döbbenetes: elég két ilyen elmebeteg eset ahhoz, hogy kiölje a jóérzésű ember legtermészetesebb zsigeri reakcióját, az azonnali segítségnyújtást. A másik negatív következmény az, hogy minden ilyen brutális tett piszok sokat ront a cigányság általános megítélésén. Sokan - bitang jó zenészek, vajdák, roma vállalkozók, városi értelmiségiek, kétkezi munkások s talán még pár jószándékú politikus is - évtizedek óta munkálkodnak azon, hogy a cigányságot honfitársainknak, barátainknak, testvéreinknek tekintsük. Nem kéne újra és újra lerombolni mindazt, amit eddig felépítettek.

Fél évvel a választások után még mindig a bevándorlás kérdése az első számú téma a hazai média jobboldali szárnyában. Akárhány kormánypárti politikus, illetve újságíró nyilatkozik a kérdésben, csaknem szóról szóra ugyanazt halljuk minden esetben: "Meg kell védenünk a vallásunkat, a szokásainkat, a biztonságunkat, a gazdaságunkat, a kultúránkat." Vagyis a konzervatívok az égvilágon mindent veszélyeztetve látnak, szemben a baloldali véleményformálókkal, akik továbbra is azt szajkózzák, hogy be kell fogadni mindenkit, nincs ebben semmi kockázat. Ez is egy olyan problémakör, ahol az ember úgy érzi: mintha két külön bolygón járnánk. Ideje volna elkezdeni józanul gondolkodni.

1. VALLÁS - Egy demokratikus társadalomban semmi szükség arra, hogy bárki is őrködjön bármelyik vallás felett. A vallásszabadság az, amit megőrizni érdemes. Egy normális világban a különböző egyházak kapcsán felesleges még az olyan megkülönböztető jelzések használata is, mint a "történelmi". Ahol mindenki szabadon gyakorolhatja a hitét; ahol az állam egyetlen ártatlan felekezetet sem tilt és nem is támogat; ahol minden egyházra ugyanazok a működési és adójogszabályok vonatkoznak, ott semmi értelme az olyan üres frázisoknak, mint hogy "meg kell védenünk a vallásunkat". Nyilvánvaló persze, hogy a fideszesek többsége is magasról tesz a keresztény hitre és tanokra, azonban a hívő szavazóbázis még mindig elég jelentős ahhoz, hogy az ilyen semmitmondó, tisztán jelképes üzenetek is kifizetődővé váljanak.

2. SZOKÁSOK - A hagyományok, szokások kérdése már eggyel összetettebb. Evidens ugyanis, hogy egyetlen bevándorló sem veszélyezteti megszokott rituáléinkat, amelyeket a négy fal között végzünk. Ugyanígy: minket sem érdekel, hogy a Nigerből, Pakisztánból, vagy Szíriából érkezők állítanak-e karácsonyfát, vagy locsolkodnak-e húsvétkor. A közterületeken való viselkedésnek ugyanakkor léteznek olyan civilizációs alapnormái, amelyeket joggal várnánk el bárkitől, legyen az őshonos, vagy bevándorló. Láttunk már migránsok után maradt szeméthegyeket, láttunk Európa utcáin ruhátlanul kóborlókat (hogy ezek miért mindig férfiak?), s láttunk olyat is, aki a szökőkútban mosta a fenekét. Igaz, hogy ezeknek a furcsaságoknak egy része büntethető. Az is igaz, hogy az érintettek idővel talán elsajátítják a kontinensre jellemző magatartási normákat. Ám mindezek mellett nem csodálkozom azon, ha az olasz, német és svéd polgárok egyre kevésbé türelmesek a hasonlóakat látva.

3. BIZTONSÁG - A leginkább húsbavágó téma a biztonság kérdése. Lehet azzal vádolni a jobboldali sajtóorgánumokat, hogy felnagyítják és eltúlozzák a problémát. Akár azt is mondhatjuk, már-már sportot űznek abból, hogy minden napra jusson valami szaftos, migránsok által elkövetett, erőszakos bűntett. Akárhogy is: épp elég baj az, hogy van mit bemutatni. Nyugat-Európában az iszlám fanatikusok által elkövetett terrorcselekmények, a no-go zónák kialakulása a nagyvárosokban, a sűrű késelések valamint szexuális támadások drasztikusan emelkedő száma joggal tűnik ijesztőnek. Ausztriában tavaly 1030 bűntettet hajtottak végre szúróeszközzel, ebből 635 eset bevándorlókhoz kötődik. Franciaországban 2013 és 2015 között 25,32-ről 30,06-ra nőtt a százezer főre jutó szexuális bűntettek száma, nálunk mindeközben 4,35-ről 2,45-re csökkent. A terrortámadásokat eleddig megúsztuk, s pár rossz hírű pesti utcát leszámítva no-go zónákat se nagyon tudunk megnevezni. Az erőszakos bűncselekmények száma évről évre csökken, azzal együtt is, hogy a tavaly elkövetett 158 gyilkosság még mindig szomorúan magas érték, európai összevetésben is. Minden statisztikán túl: a biztonságra irányuló társadalmi igény feltétlenül legitim. A tömeges bevándorlással járó, ilyen természetű kockázatokra legyinteni minimum felelőtlenség.

4. GAZDASÁG - Amikor egy bevándorló úgy érkezik az országba, hogy munkát vállal, s jövedelméből fedezi lakhatási és egyéb költségeit, nemigen hozhatunk fel releváns gazdasági érveket itt-tartózkodásával szemben. Amennyiben azonban állami támogatásra szorul, úgy az adófizető joggal kapja fel a fejét. Csak hogy érezzük a nagyságrendeket: Svédország 2015-ben 50,4 milliárd koronát, a magyar költségvetés 8%-ának megfelelő összeget költött a bevándorlás finanszírozására. Az volna kívánatos, hogy mi is megértsük a nyugat-európai álláspontot, s ők is képesek legyenek a mi szemszögünkből látni a világot. Akármilyen fura is ez számunkra, létezik pár ország, ahol olyan fokú jólét uralkodik, hogy a kormányzat szinte nem tudja mire elkölteni adóbevételeit. Tökéletesen kiépített infrastruktúra, széles szociális háló, pazar oktatás és egészségügy... A Földnek ezen szerencsés szegmenseiben érthetően merül fel az emberekben, hogy ezt a bőséget valamilyen szinten megosztanák a világ nincstelenjeivel. Magyarország ettől fényévnyi távolságra van. Bőven van mit javítani az oktatás, az egészségügy, a közlekedés és általában az infrastruktúra nívóján. Huszonnyolc éve álmodunk osztrák életszínvonalról, ám a rendszerváltás óta - a jelentős előrelépés ellenére - nemhogy csökkent volna, de még nőtt is a különbség. Amikor azt átlagpolgár azt tapasztalja, hogy a fővárostól még Vácig sem tud eljutni autópályán, olyankor joggal tűnődik el azon, hogy vajon miből akarunk mi bevándorlókat etetni? Nem lehet, hogy először a saját dolgainkat kéne rendbe szedni?

5. KULTÚRA - Ismét egy üres lufi. A kultúrába ugyanis az égvilágon minden beletartozik, az eddig felsoroltak különösképpen. Ha szűkebben értjük a fogalmat: attól biztosan nem kell tartanunk, hogy a bevándorlók elhalványítják Pilinszky János, Latinovits Zoltán, vagy Radics Béla emlékét. Az sem reális veszély, hogy át kéne írni az Egri csillagok befejezését. Rossz nyelvek mondhatják, hogy elég csak Bécsre tekinteni, ahol - bár a talapzata elkészült - mégsem lesz szobra Sobieski János lengyel királynak, az osztrák fővárosból a török megszállókat kiűző hősnek. Ám az igazság az, hogy erről legkevésbé a Bécsben élő török származásúak tehetnek. A bénázásnak egyedül a szavazatéhes városvezetés az oka, amely valamiért azt gondolja, hogy az emlékmű sértené a választójoggal rendelkező bevándorlók érzékenységét. Igazi elmebetegek.

Azt látjuk tehát, hogy a jobboldal bevándorlás-ellenes érveinek egy része üres lózung, semmi egyéb. A biztonsági és gazdasági szempontok viszont semmiképpen sem intézhetők el egyetlen kézlegyintéssel. Számos felmérés és egy népszavazás is világosan láttatja a magyar társadalom általános hozzáállását. Amennyiben a választások idején az önmagukat baloldalinak mondó pártok figyelembe vették volna a népakaratot, s programjukba beemeltek volna egy némiképp szigorú bevándorlás-politikát, úgy könnyűszerrel leválthatták volna az Orbán-kabinetet, de minimum szoros eredményt produkálhattak volna. Az a jelenség, hogy a kormánypártiak az idős, konzervatív, vidéki szavazók megnyerése érdekében a vallás, a szokások és a kultúra védelméről beszélnek, sokkal kevésbé zavarja a fiatal, liberális városlakókat, mint az, hogy az ellenzék pártjainak többsége - a választópolgárok akaratával szembemenetelve - bevándorlásbarát politikát hirdet, s még a valóban húsbavágó kérdéseket is lesöpri az asztalról. A Fidesz keresve sem találná ennél bénább és impotensebb ellenfelet.

Immáron hosszú-hosszú esztendők óta folyik a nagy ideológiai harc. A konzervatívok szerint a nők elsősorban feleségek és anyák, míg az igazán elszánt feministák kosztümös menedzserasszonyt faragnának mindegyikükből. Nem lehetne úgy, hogy a csajok maguk döntik el, milyen életpályát szeretnének?

Először is azt kéne látni, hogy még véletlenül sem vagyunk egyformák. Carl Gustav Jungtól tudjuk, hogy mindannyiunkban ott él az ellentétes nem tudattalan képviselője: az anima - a férfiben élő nő; illetve az animus - a nőben élő férfi. Fogalmazhatunk úgy is, hogy biológiai nemünktől függetlenül férfi- és női energiákból építkezünk, ki-ki a maga módján.

Ebből következik, hogy léteznek férfias nők és nőies férfiak, amellett, hogy a többséget azért a férfias férfiak és a nőies nők adják. A tudatosság valahol ott kezdődik, hogy megpróbáljuk elhelyezni magunkat ezen a palettán, beazonosítva építőelemeinket. Ez nem csupán a tűzhely és a csatatér közti választás szempontjából lényeges, de párkapcsolatainkat is jelentős mértékben meghatározza. Két megadó személyiség kapcsolata hamar kihűl és unalmassá válik, míg két szenvedélyes és kemény karakter viszonyát a folyamatos robbanás-közeli állapot fogja jellemezni. A nagyon férfias férfiak és nagyon nőies nők megfelelő energia-egyensúlyt teremthetnek egy közel-keleti típusú frigyben, csak az égvilágon semmi mondanivalójuk nem lesz egymás számára. A határozott üzletasszonyt pedig jól kiegészítheti egy introvertált, érzékeny költőpalánta, csupán felnézni nem lesz képes rá, így a természetes vágyat fogja nélkülözni viszonyuk. Az igazán szerencséseket a 65:35-ös arány jellemzi, ahol a biológiai nemnek megfelelően billen az energiamérleg.

Amikor a téma kapcsán valamiféle általános ideológiát igyekszünk a világra erőltetni, legalább két súlyos hibát elkövetünk. Az egyik az, hogy nem vesszük figyelembe a női nemen belül meglévő széles, akár markánsan eltérő karaktereket felvonultató személyiség-palettát. A másik az, hogy mind a fundamentalista, mind a feminista megközelítés ellenséget gyárt a két nemből. A címbéli frázisba belesűrűsödik a nők sok évszázados, megalázó alávetettsége. Ugyanakkor tökéletesen hamis a feminista látásmód is, amely úgy festi le a világot, mintha gyermeket nevelni és háztartást vezetni nettó szolgaság, míg munkát vállalni és karriert építeni színtiszta élvezet volna. Rutinos antifeministák ilyenkor azonnal előhúzzák a bányász-kártyát, emlékeztetve arra, hogy a feminista kvótakövetelések - érdekes módon - mindig a parlamenti és igazgatótanácsi helyekre vonatkoznak, sohasem a vájár állásokra.

A magam részéről semmiféle problémát nem látok abban, ha a biológiai, pszichológiai, szociológiai és történelmi ismereteinket összefésülve egy új tudományág jön létre, mely a nemek közti eltéréseket és hasonlóságokat kutatja. Azzal sincs baj, ha e terület iránt - természetes és érthető okokból - elsősorban feminista beállítottságúak érdeklődnek. Azt ugyanakkor már meglehetősen aggályosnak vélem, amikor egy tudományág nem az értelemre és a tapasztalati tényekre épít, hanem engedi, hogy az érzelmek és az ideológiai meggyőződések torzítsák. Az Indexen pénteken jelent meg az a cikk, amely beszámol három amerikai kutató - egy filozófus, egy matematikus és egy szerkesztő - hónapok óta tartó, kifejezetten szellemes szélhámoskodásáról. Összesen húsz, totálisan légből kapott, áltudományos cikket hoztak össze - elsősorban gender témakörben - melyek közül néhány meg is jelent valamelyik rangos, lektorált szakfolyóiratban. Elég volt hivatkozni pár kamustatisztikára, s alkalmazni a feminista szakzsargont, hogy egészen szürreális tanulmányok lássanak napvilágot. "A konceptuális pénisz, mint társadalmi konstrukció" című anyag egyenesen azt állította, hogy a férfi nemi szerv a felelős a klímaváltozásért. A portlandi ebek közt elharapódzó nemi erőszakról szóló tanulmányuk szerint a patriarchális rend leleplezése a kutyák világában is megkerülhetetlen és sokat segíthet az emberi nemi erőszak megértése terén. "A mi harcunk az én harcom: Szolidaritás-feminizmus, mint a neoliberális és egyéni választási feminizmusra adott interszekcionalista válasz" című cikkükbe a Mein Kampf egy részletét emelték át, ám ez is simán megjelent. Személyes kedvencem az az értekezés, mely szerint a hetero férfiak gyanúsan ritkán helyeznek fel maguknak szexuális eszközöket análisan, s ennek elsődleges oka az a félelmük, hogy melegnek néznék őket... Ahogy a három bajkeverő is megfogalmazza: a probléma azokkal a paradigmákkal, tanszékekkel és folyóiratokkal van, ahol a forradalmi hevület felülírja valóság megismerésének igényét. Jómagam különösen fájdalmasnak tartom az ilyen jelenségeket, hiszen amikor a hit kerül a tapasztalás elé, az minden esetben a középkort idézi, és méltatlan módon lejáratja magát a tudományt, az egyetlen hiteles kapaszkodónkat.

Minden filozófia, eszme, ideológia és tudományos tézis addig legitim, amíg a megismerhető igazságra épít és a társadalom elégedettségét szolgálja. Minden olyan irányzat, amely megkérdőjelezi a két nem egyenrangúságát és egyenjogúságát - akár az iszlám típusú patriarchális jogi aszimmetriával, akár a feministák kvóta igényével, illetve a férfiak permanens hibáztatásával - egészen biztosan nem az igazságosságot és a társadalmi békét építi. Tamás Gáspár Miklós így ír A dzsenderrendelet értelme c. eszmefuttatásában: "A férfiaknak minden okuk megvan a lelkiismeret-furdalásra - igen, mindannyiunknak -, a hatalom, a hierarchia, az egyenlőtlenség nem magától olyan, amilyen: csináljuk. A megbántott nők szenvedése és bánata nem csak objektív társadalmi tény. Valaki hibás érte." Ha mindezt száz évvel ezelőtt írja, egyetértenék vele. Ma, Európában semmiféle okunk sincs az ilyen irányú lelkiismeret-furdalásra. Ahogyan Sztálin és Hitler bűneiért; a gyarmatosító angolok, franciák és portugálok tetteiért, illetve az amerikai rabszolgatartók kegyetlenkedéseiért sem vagyunk felelősek. Egyszerűen azért, mert mindez már a múlt. A nők pontosan ugyanazokat a szabadságjogokat élvezik a kontinensen, amelyeket a férfiak, s ezzel a kérdést - morális és jogi szinten - le is lehet zárni. Amennyiben léteznek olyan nők, akik a mai napig elnyomva, megalázva vagy kihasználva, túlhajszolva érzik magukat, az már saját privát szférájukból, családjukból, párkapcsolatukból következik. A jó példa és az iránymutatás itt is jól jön, de azért ne az államtól és a jogszabályi környezettől várjuk, hogy meghatározza, miként kéne szeretnünk egymást. Vagy azt, hogy kinek van a helye a tévé előtt a kanapén, s kinek a konyhában.

Van abban valami erős önirónia, ahogyan Oliviero Toscani, a Benetton egykori kreatív vezetője beszél a marketingről. A címben szereplő, nem túl hízelgő megállapításon kívül ilyeneket állít: "A reklám a szeretet ellentéte. Mindent ígér, de nem nyújt semmit. A reklám a fogyasztás vallásának katekizmusa, bárgyú képi világa, hitvallása. Úgy árusítja nekünk a boldogságot, ahogy az egyház hajdan a búcsúcédulákat." Persze, nem ő az egyetlen, pláne nem a legelvakultabb kritikusa a marketingkommunikációnak. Felidézni sem tudnám, hányszor, hány embertől hallottam már, hogy mindez ördögtől való, gonosz manipuláció, az elme beszennyezése. Az általam ismert leghevesebb bíráló Puzsér Róbert, aki legszívesebben betiltaná az óriásplakátokat és a filmek közti hirdetéseket is. "A reklám erőszak. A reklámblokk sorozatos erőszak" - állítja az önmagát liberálisnak (!) tartó publicista.

Ahhoz, hogy a marketinggel kapcsolatban reális és egészséges attitűdöt tudjunk kialakítani, először is érdemes volna megismernünk, honnan ered egyáltalán. Él a fejünkben egy olyan kép, mely szerint a piacgazdaság első időszakát a technokrata szemlélet formálta: az egyre hatékonyabb gépek, gépsorok megalkotása jelentette a fő csapásirányt, s csupán a múlt század második felében jelenik meg markánsan a reklám, mint vásárlásösztönző eszköz. Ebben természetesen sok igazság van. Az ipari forradalmat követően a tömegtermelés még hosszú évtizedekig olyan elképesztő felvevőpiaccal bírt, hogy aligha kellett jelentős hangsúlyt fektetni a hirdetésekre. Ebből fakadóan sokan vélik úgy: a reklám elsősorban arról szól, hogy bőséges árukínálat idején tökéletesen felesleges termékeket sózzon a gyanútlan fogyasztókra. Azonban, ha jobban megnézzük, a marketing nem a legutóbbi 50-60 év találmánya. Rádióreklámok közel száz évvel ezelőtt is léteztek. A londoni hetilapokban már a 17. századtól megjelentek a különböző hirdetések. Mehetünk még tovább: az ókori rómaiak is használtak cégéreket és reklámfelirattal ellátott amfórákat. Ám ez még mindig csak az írott történelem. A marketing mindezeknél sokkal ősibb és mélyebb jelenség. Olyannyira, hogy nem csupán az emberre, hanem az állatvilág fejlettebb szegmensére is jellemző. A legkreatívabbak talán a lugasépítő madarak, akik saját méretükhöz mérten valóságos palotákat emelnek azzal a kizárólagos céllal, hogy nőstényeiket elbűvöljék. Minél nagyobbak, minél díszesebbek ezek az építmények, annál jobb és hatékonyabb reklámot jelentenek az adott hím, illetve génjei számára. Valójában nem sok egyéb funkcióval bírnak: egy gyors légyott, s a nőstény már messze is jár, s egész máshol neveli fel fiókáit. Az ember kapcsán ugyanezt látjuk: gyakorlatilag minden, ami díszes és pazarló; minden, ami nem a közvetlen túlélést szolgálja, a szexuális szelekció produktuma. Mindaz, amit kultúrának, művészetnek, nyelvnek, filozófiának, tudománynak, illetve vallásnak nevezünk, egyetlen közös céllal jött létre, ez pedig a reklám. Minden költemény, ecsetvonás, gitárszóló, tudományos tétel és matematikai bizonyítás gyökere egy és ugyanaz: a férfi önmagát, a saját nagyszerűségét reklámozza a nő előtt, annak elnyerése érdekében. (Ezt persze a festőművész és a matekprofesszor is tagadni fogja, s elhivatottságra és szakmai szenvedélyre hivatkoznak majd. Mindez nem félrebeszélés, csupán többnyire nem lesznek tisztában az evolúciós eredettel.)

"A reklám az, ha bebeszéljük előre az embereknek, hogy valaminek örülni fognak" - írja Rejtő Jenő. Bármilyen cinikusnak is tűnik, ez egy abszolút elfogadható megközelítés. Amikor megszólítjuk a bárpultnál ülő szende szőkét, ugyanez a célunk: elhitetni vele, hogy jobban jár velünk, mint nélkülünk. Aztán persze lesz ami lesz, ki tudja azt előre, mindenesetre evolúciós küldetésünknek teszünk eleget azzal, hogy vesszük a bátorságot és kezdeményezünk. Számomra borzasztó érdekes, hogy Puzsér Róbert tökéletesen érti a párkapcsolatok dinamikáját; a szerepjátszás, az önreklámozás kikerülhetetlen fontosságát az udvarlási szakaszban, csak valamiért képtelen továbbvinni ezt a gondolatot. Ha egy férfi számára megengedett, hogy párválasztáskor, saját személyének piacra dobása során a lehető legjobb képet mutassa, a lehető leghatékonyabban hívja fel magára a figyelmet, úgy ugyanez miért volna ördögtől való egy árucikk, vagy egy szolgáltatás esetében? Számos olyan fickót ismerek, akiknek az égvilágon semmi esztétikai érzékük sincs, idegenkednek a divatos ruháktól, ügyetlenek a csajozásban és gyűlölnek mindent, aminek köze van a marketinghez. Ez akármilyen szerencsétlen összképet is ad, legalább konzekvens attitűdnek tekinthető. A háttérben meghúzódhat vallási bigottság, aszexualitás, erős belső gátoltság, avagy ezek bármiféle cudar elegye. Az egészséges férfi ettől fényévnyi távolságra áll: tisztában van a marketing elemi fontosságával és a legapróbb mozdulataival is önmagát reklámozza. Ugyanígy tesz termékeivel és szolgáltatásaival is.

Számos reklámpszichológus és kommunikációs kutató elvégezte már azt a kísérletet, amelyben tökéletesen gyanútlan amatőröket kérnek fel kreatív hirdetés megalkotására. Egy tipikus példa: az érintettet leültetik egy kamerával szemben, kezébe nyomnak egy csokoládészeletet, amelyet pár perc gondolkodási idő elteltével reklámoznia kell. Az eredmény persze pontosan az, amit várunk. "Hmmm, de finom..." avagy "Ez a világ legjobb csokija!" esetleg: "Ezt vegye, ezt egye..." Tragikus, de nem is várhatunk többet azoktól, akik nem ebben a szakmában utaznak. Ha belegondolunk, ez pont olyan, mintha az lenne a legjobb csajozós dumánk, hogy "gyere, jó lesz!" A helyzet az, hogy amikor 30-40 ezer évvel ezelőtt az ősember fűzte az ősasszonyt, valójában még ennyire se futotta. Azóta azonban az érzelmek kifejezése terén fejlődtünk valamicskét. A tűz körüli, monoton dobpergéstől eljutottunk a Guns 'N Roses November Rain-jéig; az artikulátlan hörgéstől pedig az olyan magasságokig, mint Szabó Lőrinc Semmiért egészen c. költeménye. Egészen fura az, hogy őszintén tapsolunk az igényes művészeti produktumoknak, miközben átkozzuk a reklámokat, holott édestestvérekről van szó. Azonos evolúciós háttérrel bírnak: mindkettőt a szexuális szelekció hívta életre. Azonos a céljuk: érzelmeket generálni, ezáltal hatni a befogadóra, egy szóval: udvarolni. Minél magasabb szinten űzzük egyiket, vagy másikat, annál hatékonyabbak lehetünk az adott területen. Miért gondoljuk azt, hogy a reklám erőszak? Ha így lenne, úgy minden művészi alkotásról is elmondhatnánk ugyanezt. Sőt. Minden kimondott emberi szóról is. 

Ha van valami, amiért a reklámokat erőszakosabbnak érezhetjük, mint minden egyéb kommunikációt, az elsősorban az intenzitás mértékéből fakadhat. Szabó Lőrinc verseibe viszonylag ritkán botlunk bele véletlenszerűen, míg hirdetésekbe lépten-nyomon. Talán úgy érezhetjük magukat, mint a szőke bombázó a pultnál, aki percenként kap ilyen-olyan ajánlatot, mely egy idő után meglehetősen fárasztóvá tud válni. A magam részéről azonban irigylem a szőke bombázók problémáit. Elképzelem, ahogy ülök a pultnál, s a kisujjamat sem kell megmozdítanom ahhoz, hogy elárasszanak a megkeresések... Most képzeljük magunkat egy kifejezetten csúnya lány szerepébe, aki hiába ül órákon keresztül a bárban, senki rá sem néz. Körülbelül ilyen a különbség az árubőséggel és intenzív marketinggel működő fogyasztói társadalom és a szürke hiánygazdálkodás között. Amennyiben a szőkeség megfelelően tudatos, úgy él a lehetőségeivel és elfogadja a legjobb ajánlatokat, ha pedig csendes magányra vágyik, egyszerűen kisétál a bárból. Így vagyunk mi is a hirdetésekkel: ha unjuk azokat, simán továbbléphetünk rajtuk, vagy átkapcsolhatunk más csatornára, esetleg a reklámblokk alatt kisomfordálhatunk a konyhába egy újabb doboz sörért. Akik azt állítják, hogy a reklám erőszak, azok valószínűleg el sem tudják képzelni azt, hogy az ember akár működhet tudatos felnőttként is. Talán meg sem fordul a fejükben, hogy a világ nem csupán gyanútlan, éretlen és mohó kisgyerekekből áll, akik azonnal elmennek a legelső cukrosbácsival. A reklámok tiltása - néhány speciális esetet leszámítva - a legkevésbé sem helyes út. Nem csupán azért, mert durva beavatkozás a gazdaság működésébe és a szólásszabadságba, de a befogadót sem segíti. Az ilyen intézkedések ahelyett, hogy érett, szelektálni és nemet mondani képes felnőtteket nevelnének, inkább konzerválják a felelőtlen gyerekkort azáltal, ahogy befogják az ember fülét. Pedig alig hiszem, hogy a reklámok az ellenállhatatlan szirének hangján szólnának.

A Kaliforniában élő, 44 éves Annabelle Jefferson beperelte szüleit, kétmillió dollár kártérítést követelve tőlük örökölt rondasága miatt. Igaz ami igaz, valószínűleg tényleg nem sok kozmetikai világcég kérné fel reklámarcának. Nem csoda, hogy kinézetéből fakadóan depressziós és házasságai is megromlottak. "Amikor az első válóperem zajlott, volt férjem azt mondta a bírónak, hogy minden reggel, amikor meglátta az arcomat, hányingere lett, és gyakran ki is kellett rohannia a mosdóba. Az utolsó férjem gyakorlatilag vak volt, de egy sikeres szemműtét után visszanyerte látását. A következő héten elvált tőlem." - panaszolta a nő. Annabelle szerint a csúnya embereknek nem volna szabad megengedni, hogy reprodukálják magukat, ő maga sem szül gyereket. Odáig elmegy, hogy kormányprogramot sürget a rondák sterilizálására. Amikor a Rádió1 múlt keddi, reggeli adásában mindez szóba került, Sebestyén Balázs azon igyekezett, hogy Vadon Janiék ne kezdjenek komoly és mély moralizálásba, hiszen ez csupán egy könnyed bulvárhír egy szórakoztató műsorban. Ha Balázséknál ezúttal nem is fért bele, azért a sztoriban jócskán akad erkölcsi továbbgondolnivaló.

Az első szó ezúttal is az együttérzésé. Pokoli lehet egy ilyen testben élni. Mellébeszél, vagy egyenesen hazudik az, aki azt állítja: "a szépség nem minden". Persze, olyan értelemben igaz a mondás, hogy a jó külső önmagában nem old meg mindent. Ám abban a tekintetben semmiképpen sem, hogy hiánya bármivel is pótolható lenne, különösen egy nő esetében. Még egy férfi élete sem lehet kielégítően teljes, ha soha nem tapasztalja meg a valódi vágyat a másik szemében, s valljuk be, ehhez azért egy minimálisan vonzó megjelenés elengedhetetlen. Ugyanez egy nő életében valóságos tragédia; nincs az a szívjóság, kedvesség, csillogó intelligencia vagy üde szellemesség, amely kompenzálhatná a fizikai szépség hiányát. Ilyen tekintetben feltétlenül érthető Annabelle depressziója. Már az is valóságos csoda, hogy miként tudott három (!!!) férfit is rávenni arra, hogy feleségül vegyék. A hozzá hasonló adottságú nők többsége még egy erősen alkoholgőzös, egyéjszakás kalandot sem igen tud összehozni élete során.

Ami a szülőkkel szembeni pert illeti, itt azért erősen túllőtt a célon. Sem a jog, sem a morál nem áll mellé e kérdésben. Még Amerikában, az igazán dörzsölt ügyvédek hazájában sem tudok olyan eljárást elképzelni, ahol Annabelle egyetlen centtel is megkopaszthatná öregeit. Ám ami még fontosabb: semmi erkölcsi alapja sincs szüleivel szemben, legalábbis a per tárgyát illetően. Kapott egy életet, ez mindenképpen ajándék. Ha nem tetszik neki, bármikor eldobhatja, senki sem kényszerítheti arra, hogy szenvedését még hosszú évtizedekre elnyújtsa. (Bár nagy valószínűséggel most jönnek majd a legjobb időszakai, a vénség ráncai ugyanis jótékonyan fedik a természetes csúnyaságot. A fene se mondja meg egy idős emberről, hogy mindig is ronda volt, vagy csupán a hosszú évek karmolták az arcát ilyenné.) Ha szüleit bármiért is felelősségre lehet vonni - csakis erkölcsi, semmiképpen sem jogi értelemben - az talán az, hogy nem tanították meg lányukat arra, miként kell kamatoztatni szerény talentumait. Az öregek természetesen csupán Annabelle gyermekkori kínjaiért felelősek, egy felnőtt nőnek már önállóan is illene tudnia, hogy mit kezdjen magával. A jelek szerint ezzel nem sokat foglalkozik; ránézésre nem barátja sem a sport, sem a kozmetika, hogy a komolyabb szépészeti beavatkozásokról ne is beszéljünk. Piszok nehéz úgy erkölcsi alapot teremteni bármilyen panaszáradathoz, ha mi magunk egyébként nem teszünk meg minden tőlünk telhetőt a boldogulásunkért.

Annabelle szülei, a 76 éves Ruby és a 82 esztendős Robert

Annabelle hozzáállásában nem a szülei ellen folytatott per jelenti a morális mélypontot. Washingtonban kíván lobbizni azért. hogy a Kongresszus törvényt hozzon a megfelelő szépség-mércét nem teljesítők sterilizálására. A felvetés természetesen nem történelmi előzmény nélküli. 1907 és 1938 között az USA államainak több mint a felében sterilizálták a bűnözőket, mozgássérülteket, epilepsziásokat, kábítószereseket, alkoholistákat, prostituáltakat. Finnországban 1929-től az örökletes betegségben szenvedőket, Dániában 1934-től a szellemi fogyatékosokat, Norvégiában a szellemi fogyatékosokat és az önellátásra képteleneket. A hitleri Németország - látva és lemásolva a felsorolt példákat - 1934 és 1939 között négyszázezer embert sterilizált; vakokat, süketeket, színesbőrűeket, s mindenkit, akit alacsonyabb rendűnek ítélt. Alig hiszem, hogy hosszasan kellene ecsetelni az eljárás embertelenségét. Mindenkinek alapvető joga, hogy maga döntse el, szeretne-e utódokat létrehozni, vagy sem. Még akkor is, ha történetesen irgalmatlanul ronda.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy nem kéne megemelni a kalapunkat mindazok előtt, akik képesek a szabad akaratból fakadó bölcs önmérsékletre. Ismerek olyan autista srácot, aki nem kívánja továbbörökíteni génállományát. Imádja a nőket, de gyermekvállalásra nem vállalkozik; egyszerűen nem kíván semmiféle szenvedést okozni potenciális utódainak. Egy másik ismerősöm épp elég drogot és alkoholt fogyasztott élete első harminc évében ahhoz, hogy ne akarjon gyereket, mondván: ilyen életvitel után aligha maradt épp spermája. Kevés vagyok ahhoz, hogy megítéljem, félelmeik mennyire megalapozottak. Azt sem tudom, hogy a terhesség 11-14. hetében esedékes genetikai vizsgálat a Down, Patau és Edwards kóron, valamint a látható fizikai rendellenességeken kívül kiszűr-e minden lényeges kóros elváltozást. Idővel bizonyára eljutunk odáig, hogy egy komplex magzatvizsgálat még arra is fényt derít majd, hogy milyen lesz a gyerkőc várható külső megjelenése 5, 10, vagy akár 20 éves korában. (Ez persze újabb morális dilemmát szül majd: megengedett-e elvetetni egy minden tekintetben egészséges, csúnya gyereket?) Egy biztos: a kellő önmérséklet önmagában üdvözlendő. Egyetlen szülő sem felel azért, hogy gyereke gyönyörű és makulátlan legyen, s hogy tökéletesen kipárnázott, boldog életet éljen, azért viszont feltétlenül, hogy az alapokat biztosítsa számára. Egészen biztosan bűnt követ el az az apa és anya, akiknek az utódaira a borítékolható kín, nyomorúság és kilátástalanság vár. Ha Annabelle felvetéseinek jelentős része értelmetlen, immorális és túlzó is, azért az alapproblémára mindenképpen érdemes volna odafigyelni.

Pár éve egy internetes férfifórumon feltettem ezt a kérdést: "Mit választanátok, egy szép és boldog gyereket, akit kakukkfiókaként neveltek fel, avagy egy csúnya és boldogtalan srácot, aki vér a véretekből?" Számomra megdöbbentő, hogy a válaszadó fiúk 90%-a az utóbbi mellett tette le a voksát. Lehet, hogy velem van a baj, de kevés dolgot hiszek olyan lényegesnek, mint hogy ne okozzunk felesleges szenvedést senkinek. Ha ennek az az ára, hogy génjeinket nem örökítjük tovább, akkor azon az áron.

Amióta egyáltalán kapitalizmusról beszélhetünk, azóta folyamatosan kongatják a vészharangot, mondván: ez a gazdasági rendszer halálra van ítélve. Válságok idején e hangok különösen felerősödnek. Nouriel Roubiani amerikai közgazdász szerint igazat kell adni Marxnak: a kapitalizmus lassan felszámolja önmagát, elsősorban az egyenlőtlenségek és individualista természete miatt. Serge Latouche francia filozófus, a nemnövekedés elméletének kidolgozója szerint egyenesen szakítani kell a kapitalizmussal, a termékek reklámozását pedig szabályozni kellene. Tamás Gáspár Miklós is hasonlóképpen látja: "A kapitalizmust meg kell haladni, mert a kapitalizmus maga is ezt mondja." A fene se tudja, honnan veszik ezeket az ostobaságokat. A legtöbb vészmadár képes hosszú oldalakat teleírni, avagy órákon keresztül beszélni arról, hogy a piaci versenyre épülő világ ideje lejárt. Csupán azokról a jelentéktelen részletkérdésekről felejtenek el említést tenni, hogy mire alapozzák mindezt; hogy mi következik majd a kapitalizmus után; s hogy miként lehet bármilyen más rendszert működtetni erőszak alkalmazása nélkül.

Először is, érdemes volna egy pillantást vetni a puszta tényekre. Az amerikai Heritage Foundation évről évre közzé teszi a Föld országainak listáját gazdasági szabadság tekintetében. A kutatásban résztvevők elsősorban az üzleti élet, a kereskedelem, a beruházások, a tulajdonviszonyok szabadságának mértékét, illetve az államtól való függőséget vizsgálják. Leegyszerűsítve a kérdést, arra kíváncsiak: miként áll a verseny a (kapitalista) szabad piac és a (szocialista) állami bürokrácia között. A 2018-as listán mindössze hat olyan ország szerepel, amely a Heritage Foundation értékelése szerint valódi gazdasági szabadságot élvezhet (ez 80 feletti pontértéket jelent a 100-as skálán), s csodák csodája, ezek mindegyike kiemelkedően magas egy főre jutó GDP-vel is bír. Svájc a második, Írország a negyedik, Szingapúr a nyolcadik, Ausztrália a tizedik, Új-Zéland a tizenkilencedik, Hong Kong pedig a huszonnegyedik helyen áll a népességre vetített nemzeti össztermék tekintetében. A második hullámban Kanada, Izland, Luxemburg, Norvégia és az Egyesült Államok esetén ugyancsak azt látjuk, hogy a magas szabadságfok (70 és 80 pont között) kiemelkedő gazdasági teljesítményt és jólétet eredményez. Az sem meglepő, hogy a sort Kuba, Venezuela és Észak-Korea zárja (31,9; 25,2; és 5,8 ponttal), s a szabadság hiánya mindhárom esetben együtt jár a szánalmasan alacsony GDP-vel. A közép-kelet-európai térségben a balti államok mellett Csehország dicsekedhet még viszonylag alacsony állami szerepvállalással, s ez a nemzeti össztermék tekintetében is érezteti hatását. Azt látjuk tehát, hogy az emberiség jóléte szoros összefüggést mutat az egyes országokban tapasztalható gazdasági szabadság, vagyis a kapitalizmus mértékével. Egyenes arányról nyilván nem beszélhetünk, hiszen a történelmi múlt és az olajkészlet is jelentős GDP-formáló tényező, ám a kapcsolat letagadhatatlan.

A második kérdés: vajon mi jöhet a kapitalizmus után? Erik Olin Wright amerikai szociológus azon ritka marxisták egyike, akinek legalább van némi homályos elképzelése a jövő lehetséges útjait illetően. Szerinte az antikapitalizmusnak négy alapvető stratégiája létezik.

1. A kapitalizmus MEGDÖNTÉSE erőszakos, forradalmi cselekedet, a demokratikus környezet fenntartása mellett lehetetlen.
2. A kapitalista társadalomból való KIVONULÁS egyéni, öncélú tett, aligha lehet elérni vele bármit is.
3. A kapitalizmus MEGSZELÍDÍTÉSE valójában szociáldemokrata kormányzást takar és a jóléti állam megteremtését célozza.
4. A kapitalizmus ALÁÁSÁSA pedig munkások által tulajdonolt és működtetett termelőszövetkezetek létrehozását jelenti, melyek békésen, hazai pályán győzik le tőkés rendszert, elsősorban azzal, hogy elszívják előle a szükséges munkaerőt. Az ingyenes internetes tartalmak, valamint a nyílt forráskódú szoftverek ugyancsak ezt a folyamatot segíthetik.

Erik Olin Wright a 3. és 4. pont kombinálásában lát némi halvány esélyt a kapitalizmus meghaladására. Külön-külön ezeket elégtelennek gondolja, ám együtt talán célt érnek. Radikális baloldali beállítottsága ellenére van olyan józan, hogy ő sem fogadna nagyobb összeggel e stratégia sikerére, de egyszerűen nem tud elképzelni egyebet.

Bevallom őszintén: nem igazán értem a marxista álmodozókat. Tamás Gáspár Miklós például - saját elmondása szerint - egész életében szinte mást sem tett, csak olvasott. Olyan elképesztő ismerettömeg lehet a fejében, amelyet egy átlagos földi halandó el sem tud képzelni. Miként lehetséges az - és ugyanez a kérdés vonatkozik a többi, idézett, baloldali gondolkodóra is -, hogy ez a roppant méretű történelmi, filozófiai, közgazdasági és szociológiai tudás a marxizmusban sűrűsödik össze? Miféle szoftver az, amely ilyen mérhetetlenül nagy információtömegből is ezt az eredményt szűri le? Az, hogy a történelmi példák sem hatnak rájuk kijózanítóan, még magyarázható oly módon, hogy ezek egyike sem volt valódi kommunizmus, csupán diktatórikus államkapitalizmus. Szemben ezekkel, a mai marxista ideológusok többsége nem hirdet erőszakot, vagyis hinniük kell abban, hogy az általuk képviselt eszme magasabb szintű a kapitalizmus gondolatánál, s jobban szolgálja az emberiség általános elégedettségét. Ez azt jelentené, hogy egy kellően szabad környezetben - az evolúció logikája szerint - a tiszta kommunizmus automatikusan megvalósulna. Bár alig hiszem, hogy ennek a legcsekélyebb reális alapja is lenne, ezzel együtt is teljes mellszélességgel támogatni tudok minden olyan törekvést, amely az emberiség szabadságát növeli. Gazdasági tekintetben ez a korrupció visszaszorítását, az adók és járulékok csökkentését és a feleslegesen korlátozó jogszabályok eltörlését jelenti. Ám még csak nem is kell szingapúri szintű szabadság ahhoz, hogy a társadalom - ha úgy tartja kedve - megkezdje a kapitalizmus aláásását, illetve megszelídítését. A legtöbb országban semmi sem tiltja, hogy a munkások termelőszövetkezeteket hozzanak létre, ahogyan azt se, hogy egyéni vállalkozóként tevékenykedjenek, vagy Kft-t alakítsanak. A marxistáknak bizonyára rossz hír, de ezek is szerves részei a piacgazdaságnak. Ha holnaptól semmilyen más társasági forma sem létezne, mint a termelőszövetkezet, az attól még bőven kapitalizmus volna. A jóléti társadalom megteremtésének lehetősége ugyanúgy adott: ahol léteznek baloldali pártok és programok, azok demokratikus választások keretében pozícióba hozhatók. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy két évvel ezelőtt Svájcban a polgárok 76,9 %-a utasította el az alapjövedelem gondolatát az arról szóló népszavazáson. Ez minimum jelzésértékű: úgy tűnik, hogy az igazán gazdag és nagy szabadsággal bíró népek a legkevésbé sem szeretnének túllépni a kapitalista létformán.

Nehéz volna azt állítani, hogy a piac mindenre gyógyírt jelent. A környezetvédelemre vonatkozóan nem igazán képes érvényes válaszokkal előrukkolni. A harmadik világ nyomorát sem képes egy-kettőre felszámolni, elsősorban azért, mert az alacsony szintű tőkejavak és a brutális túlnépesedés a legkevésbé sem jelentenek harmonikus termelési kombinációt. A korrupcióval szemben is tehetetlen, ám ez sem a piac természetéből fakad, ellenkezőleg. A tőke és a politika összefonódása pont a szabad piaci viszonyokat rombolja. Tekintve azonban, hogy az Adam Smith által felvázolt klasszikus kapitalizmus egyet jelent a gazdasági szabadsággal, nemigen képzelhető el ennél magasabb szintű rendező elv. Aki azt állítja, hogy "a kapitalizmusnak befellegzett", az nem csupán a történelem realitását tekintve, de filozófiai értelemben is valamit nagyon csúnyán benézett.

Egyre gyakrabban hallunk a Kínában bevezetésre kerülő társadalmi kreditrendszerről, mely jelenleg még teszt jelleggel fut, 2020-tól azonban a teljes lakosságra kiterjesztve élesítik. Hogy mi is ez? Valójában egy szimpla osztályzási struktúráról van szó: a rendszer egy 800 pontos skálán méri, ki mennyire jó állampolgár. A bűncselekmények, szabálysértések, vagy akár az egészségtelen életmód jelei is csökkentik e pontértéket, míg a kormányzatnak tetsző mozzanatok emelhetik. A szisztéma hátterét a fejlett technika adja: 200 millió (kültéri és beltéri) kamera pásztázza folyamatosan a kínaiak hétköznapjait, intelligens képelemző rendszerrel kiegészítve. Az internethasználat és az okostelefonos alkalmazások ugyancsak bőséges és elérhető információforrást jelentenek, ahogyan a banki, egészségügyi és egyéb központi adatok úgyszintén. Az ily módon felépülő társadalmi kreditrendszert - mely pontosan rögzíti, ki hol járt, kivel beszélt, mit vásárolt stb. - a kínai kormány modern államigazgatásnak nevezi, mások digitális diktatúrának mondják. Vajon melyek az igaz, s melyik a téveszme?

Először is érdemes leszögezni, hogy a kínai szisztéma egyetlen eleme sem új, mindet láttuk már ilyen-olyan formában. Régen hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy az állam elképesztően sokat tud rólunk; részben az egyes közigazgatási szervek egymás közti kommunikációja révén, részben piaci szereplőktől nyert adatok útján. Kétségünk sem lehet róla, hogy az adóhatóság hozzáfér minden banki tranzakciónkhoz, értesül ingatlanvásárlásainkról, gépkocsi-beszerzéseinkről. Kamerarendszereket is láttunk már, s az sem újdonság, hogy bizonyos paraméterek szerint osztályzásra kerülünk; elég csak a banki hitelminősítésekre és a KHR (BAR) listára gondolni, avagy azokra a pozíciókra, melyek betöltéséhez erkölcsi bizonyítvány, átvilágítás, backround check szükséges. Az internetes böngészők és a közösségi oldalak használatával mi is gyakorlatilag tálcán kínáljuk preferenciáinkat, érdeklődési köreinket, hogy aztán célzott reklámok formájában villámgyorsan visszaköszönjenek. A kínai társadalmi kreditrendszer újszerűsége elsősorban komplexitásában mutatkozik, ahogyan magába szív és feldolgoz minden lehetséges fellelhető információt; másfelől abban a szemérmetlen nyíltságban, ahogy felvállalja: egyáltalán nem vagyunk egyenlők. Amikor a zseniális Black Mirror sorozat Zuhanórepülés című epizódját néztem (3. évad 1. rész), melyben az egyes emberek pontozták egymást, így kényszerítve a másikat a helyes, vagy épp a képmutató viselkedésre, végig azon kattogott az agyam, hogy mennyiben jó és elfogadható, avagy káros az, ha polgártársainkat látva rögtön ott villog a fejük mellett aktuális pontértékük is. Meggyőződésem, hogy morális tekintetben meglehetősen összetett kérdésről van szó.

Kezdjük a pozitív oldallal! Egészen nyilvánvaló, hogy létezésünk sikerességét és elégedettségét jelentős mértékben meghatározza emberismeretünk. "Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók" - így a bölcs közmondás, és valóban: elképesztően sok múlik azon, kivel barátkozunk, kivel üzletelünk, kivel szerelmeskedünk. Semmiféle társadalmi kreditrendszer nem fogja kiváltani a mindennél fontosabb személyes benyomást, azonban az alacsony pontszámok mindenképp óvatosságra intőek lehetnek. A bűnözők feltehetően nem fognak tapsikolva lelkesedni egy ilyen struktúráért; nem csupán azért, mert előéletük komoly nyomot hagy besorolásukban, de azért sem, mert a brutális információmennyiség és a villámgyors adatfeldolgozás sokszorosára növeli a lebukás kockázatát bűntettek esetén. A többségi társadalom valójában ezzel nyer a legtöbbet, s ha van igazi feladata egy államszervezetnek, akkor a polgárok védelme feltétlenül ide sorolható. Természetesen a magas osztályzattal bírók lesznek a rendszer kiemelt nyertesei: élvezhetik a gyors hitelelbírálást, a kedvezményes lakásbérleti díjakat, a pazarul fizető állásokat és persze a legjobb helyeket a felkapott éttermekben. A társadalmi kredit arra is alkalmas lehet, hogy létrehozzon egy minden eddiginél igazságosabb közteherviselést. Amennyiben Ming egészséges életmódot folytat, sportol, s szinte sosem jár orvoshoz (mindez természetesen a központi adatbázisban fellelhető információ), szemben Hung-gal, aki mértéktelenül vedel, dohányzik, s ennek megfelelően egészségügyi ellátása is költségesebb, úgy simán megvalósítható, hogy Ming jelentős kedvezményt kap a társadalombiztosítási kötelezettségéből, míg a korhely Hung a normál díjszabást fizeti.

A kínaiak által megálmodott rendszer mindazonáltal nem fenékig tejföl, számos árnyoldallal is bír. Matthew Carney, az ausztrál ABC News tudósítója számol be az oknyomozó újságíró Liu Hu esetéről, amely két, csupán a legsötétebb diktatúrákban lehetséges elemet is látni enged. Írásai miatt az állampárt ellenségként tekint rá, ezért alacsonyan tartja kreditpontjait. Már az, hogy a kormány saját kénye-kedve szerint belenyúl a rendszerbe, önmagában megengedhetetlen. Egy etikus környezetben csakis a ténylegesen elkövetett bűntettek és szabálysértések ronthatják az egyén központi megítélését, illetve életmódja, amennyiben az többletköltséget okozhat egészségügyi ellátása tekintetében. A szava, a gondolata, a véleménye erre semmilyen módon nem lehet hatással. A következmények meglehetősen súlyosak: Liu Hu gyakorlatilag nem tudja elhagyni a várost, alacsony pontszáma miatt ugyanis nem tud vonatjegyet, vagy repülőjegyet foglalni. Megjegyezni is felesleges, hogy egy ilyenfajta kreditrendszer soha, semmilyen körülmények között nem működhet büntetőeszközként, s pláne nem korlátozhatja az egyén mozgásszabadságát. Ám itt még nincs vége a rémségeknek. A szisztéma könnyedén átlendül az olyan morális alapvetéseken is, hogy mindenki csupán önmagáért felelős. A megítélés ugyanis örökölhető, ráadásul a közvetlen környezet - rokonok, barátok, ismerősök - pontszáma is jelentős befolyásoló tényezőnek számít. Nem mintha nem lenne elég csapás valakinek, ha agresszív, bűnöző, alkoholista szülők gyermekeként jön a napvilágra, rögtön kap még egy bazi nagy keresztet a hátára. Kitalálni is nehezen tudnánk ennél erkölcstelenebb eljárást.

Látva a sötét oldalt, sokan elborzadnak, s masszív ellenszenvet kezdenek táplálni a technológiai újdonságok, az automata rendszerek, vagy épp a közösségi média iránt. Ez nyilván nem túl bölcs hozzáállás, hiszen ezek csupán eszközök, s egyedül az ember dönti el, hogy nemes, vagy alávaló cél szolgálatába állítja mindezeket. E tekintetben a demokratikus társadalmat az is megkülönbözteti az orwelli világtól, hogy az előbbiben biztosított a magánélet sérthetetlensége. Az állampolgár pontosan tudja, hogy a középületekben és a közterületen viselkednie érdemes; az eldobott csikkek és az utcán felejtett kutyapiszok után elkerülhetetlenül érkezni fog a pénzbírság. Ezzel egyidejűleg adott a lehetőség arra, hogy a privát szféráját bárki a nagyvilág elől rejtve tartsa. A magánkézben lévő ingatlanokat értelemszerűen csakis a tulajdonos kamerázhatja, mikrofonozhatja be. Akit zavar a városokra jellemző köztéri megfigyelés, szabadon elköltözhet egy kisközségbe, vagy akár egy tanyára. A közösségi oldalak látogatása, sőt egyáltalán a világháló használata is teljes mértékben önkéntes, senki sem szorít pisztolyt a halántékunkra, hogy bármit is posztoljunk a fészbukon. (Ismerek olyanokat, akik két számítógépet használnak, s csupán az egyik csatlakozik a netre, a másik tárolja a féltve őrzött, sötét titkokat...) A többség azzal is régóta tisztában van, hogy a diszkrét üzleti megbeszélések esetén szerencsés a tárgyalón kívül hagyni a mobiltelefonokat. Vásárlásainkról sem kell mindenkinek tudnia: a készpénzes fizetés rendszerint nem hagy semmiféle nyomot. Ha ismerjük a 21. századi technológiában rejlő lehetőségeket és veszélyeket, úgy - kihasználva az előbbieket és elkerülve az utóbbiakat - sosem válik valósággá, hogy "a Nagy Testvér mindent lát". Vagy ha mégis, úgy parádés gyorsasággal csomagoljunk össze, mert valami nagyon ijesztő helyre keveredtünk.