Szemben a vallásos keresztényekkel, a Bibliát csupán egy ember alkotta irodalmi műnek tekintem, semmiképpen sem szent és megkérdőjelezhetetlen alkotásnak. Ezzel együtt is elismerem, hogy van pár egészen figyelemreméltó fejezete. Már rögtön a felütésnél érdemes megfigyelni a teremtés aktusát, azon belül is elsősorban a folyamatos minőségellenőrzés funkcióját: "És látta Isten, hogy ez jó." Ebben a mondatban ott rejlik magának az evolúciónak a gondolata. Nem azt írja: "És mivel Isten megteremtette, ezért ez törvényszerűen jó, és az is marad az idők végezetéig; ehhez ember hozzá ne tegyen, rajta ne változtasson, fogadja el úgy, ahogy van." Szó sincs ilyesmiről. Még Isten is folyamatosan ellenőrzi, korrigálja magát, az életképes újításokat meghagyva, a működésképtelen megoldásokat elvetve. Ezt nevezzük természetes és szexuális szelekciónak. Ezt hívjuk Teremtésnek.

Még mindig a kezdeteknél maradva: "Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert." Kevés dolog létezik, ami annyira megkülönböztet bennünket legközelebbi rokonainktól, a többi állattól, mint az alkotás képessége, a kreativitás szárnyaló sokszínűsége. Az ember nem csupán produktuma a teremtésnek, de tudatos formálója is egyben. Ha már elfogadtuk ezt a megtisztelő lehetőséget, annyit minimum megtehetnénk, hogy nem fordítunk hátat az isteni metódusnak, hanem mi magunk is - az evolúció működéséhez hasonlóan - folyamatosan felülvizsgáljuk, átértékeljük a minket körülölelő világ elemeit. A vallási fundamentalizmus nem csupán megmosolyogtató és káros, de egyenesen szembe megy az isteni teremtéselvvel.

Lehet értelme annak, ha azt mondjuk: "Minden úgy jó, ahogy van." Ez a kijelentés azokra a ritka esetekre vonatkozhat, amikor nincs befolyásunk a dolgok alakulására - időjárás, baleset, vakszerencse -, s bölcs alázattal elfogadjuk, amit számunkra rendelt a sors. Ám minden egyéb esetben miénk a felelősség, hogy eldöntsük: változtassunk-e azon, ami megváltoztatható. Számomra egészen döbbenetes, hogy milyen ritkán élünk ezzel a sansszal. Manapság szinte nincs olyan területe az emberi létezésnek, amelynek kapcsán ne végeztek volna több tucatnyi pszichológiai, szociológiai, vagy épp élettani kutatást, ráadásul ezek jelentős része könnyen hozzáférhető. Számtalan régi beidegződésünk kapcsán bebizonyította a tudomány, hogy hasztalanok, avagy egyenesen pusztítóak. Miért vagyunk lusták a változásra?  Miért válunk méltatlanná a társteremtői szerepre? És miért bújunk oly sokszor a hagyományok mögé, mintha restségünk és gyávaságunk követendő érték volna? A következőkben néhány teljesen hétköznapi példát említek, melyek kapcsán a megszokás a mai napig diadalmaskodni képes a tudomány és a józan ész felett.

1. TÁPLÁLKOZÁS - Számos bejegyzésben említettem már: Európa legkövérebb nemzete a magyar, s ebben kulcsszerepet játszanak étkezéssel kapcsolatos beidegződéseink. Sokan a késsel keresztet rajzolnak a kenyér lapos felére, mielőtt megszegnék azt. Ebben a mozzanatban számos pozitívum lehet: köszönetnyilvánítás mindazoknak, akik részt vettek az előállításában; hálaadás mindennapi betevőnkért, emlékezés Jézusra és az utolsó vacsorára, stb. Negatív hozadéka ugyanakkor, hogy szent ételként tekintünk a fehér kenyérre, miközben kevés egészségtelenebb táplálékot tudnánk megnevezni. A jó hír az, hogy egyre kevesebb kenyeret fogyasztunk - a KSH adatai szerint 2002-ben még 63 kilogramm volt az egy főre jutó éves mennyiség, 16 év elteltével ez már csupán 37 kilogramm. A mérhetetlen cukorbevitel még nagyobb probléma. Vidéken még manapság is léteznek olyan üzletek, ahol hiába keresnénk light üdítőket. A boltos is csak kikerekedett szemmel közli, hogy mi vagyunk az elsők, akik ilyet szeretnénk... Amikor az okokat firtatjuk, a válasz szinte minden esetben az ismert téveszme: "Az édesítőszerek rákkeltők." Döbbenet. Az elmúlt 50 év MINDEN ilyen irányú kutatása egyértelműen igazolta, hogy a cukorfogyasztás százféle betegséget okoz, többek között a rák kialakulásában is jelentős rizikófaktornak számít. Az édesítőszereket még sűrűbben vizsgálják, s a szacharin fémes mellékízén, a xilit és a szorbit enyhe hashajtó hatásán túl semmi károsat nem jelzett egyik analízis sem. A különösen ártalmatlan aszpartámot világszerte több mint hatezer termékben használják édesítőszerként, immáron 50 esztendeje - nyilván ezért kerül oly sok internetes pletyka és álhír célkeresztjébe. A tudományos eredmények pár gombnyomással elérhetőek - mi mégis inkább Jocira, a nyolc általánost végzett kocsmárosra hallgatunk, hiszen ő autentikus szakértő, a neje a járási kórházban dolgozik segédápolóként...

2. HÁZASSÁG - A párkapcsolat is egy tipikusan olyan terület, amelynek kapcsán az emberiség túlnyomó többsége az ideológiai alapú szokásokból építkezik, s mit sem tud a témában fellelhető tudományos megfigyelésekről. Mióta Mózes leballagott a Sínai-hegyről a két kőtáblával, azóta tudjuk, hogy nem ildomos sem a paráználkodás, sem felebarátunk házastársának megkívánása. A valóság azonban az, hogy ezen szexuális korlátozások hasznosságát nemigen igazolja semmiféle kutatás. John M. Gottman - az Egyesült Államok egyik legismertebb párkapcsolati szakembere - munkatársaival több ezer önkéntes házaspárt vont be egyedülálló, minden apró részletre figyelmes kutatássorozatába. A vizsgálati alanyok egy különlegesen felszerelt lakásban - a szerelemlaborban - töltöttek el egy-egy hétvégét, ahol reggel 9 és este 9 között folyamatosan megfigyelték őket, szavaikat, gesztusaikat, arckifejezéseiket kamerák vették, a mellkasukon lévő érzékelők pedig rögzítették a stressz és a nyugalom minden lényeges testi megnyilvánulását. Az évek során olyan elképesztő adatmennyiséget sikerült felhalmozni és kielemezni, amelyek segítségével Gottman ma már 91%-os biztonsággal megmondja bármelyik párról, hogy tartós lesz-e a házasságuk, vagy sem, elég hozzá egy 15 perces gyors megfigyelés. A jól működő házasság 7 alapelve c. művében részletesen elmeséli kutatásainak eredményét. A kulcs természetesen az érzelmi intelligencia, mely az egymással való törődés minőségét nagyban meghatározza. Az esküvő előtti szexuális önmegtartóztatás és a testi hűség e téren semmiféle közvetlen hatást sem gyakorol.

3. SZAKKÉPZÉS - Nem csupán az általános oktatást jellemzi a múltba révedés és a tökéletesen felesleges információtömeg diákfejekbe erőltetése, a szakmunkásképzést tekintve mindez fokozottan igaz és még nagyobb problémát okoz. A kocsányos tölgy ugyanis harminc évvel ezelőtt is a bükkfavirágúak rendjébe tartozott, ahogyan a hangyasav képlete sem változott az esztendők során; legfeljebb annyit mondhatunk ezek kapcsán, hogy mindkét adat végtelenül érdektelen. A technológiai fejlődés ütemét figyelembe véve a szakképzés terén nem az a legnagyobb veszély, hogy feleslegesen sok tudást közvetít, sokkal inkább az, hogy csupán történelmet oktat, s a bizonyítvány megszerzése után a munka valódi világában újra kell tanulni az egész szakmát. Dübörög az építőipar, miközben a szakképzés a kanyarban sincs: a gépi vakolást, a térköves burkolást, a szárazépítést, vagy épp a monolit vasbetonépítést alig érinti a tanmenet. A festőknél nem tananyag a gipszkartonozás, pedig a gyakorlatban alapelvárás. Több tucatnyi szakma létezik, amelyet ma már többé-kevésbé az automatizáció jellemez, ám a szakmai tanterv még mindig a múlt századi, manuális technikákat erőlteti. Így volt ez annak idején is: amikor - huszonhét évvel ezelőtt - a látszerész szakmát tanultam, már nem volt olyan eldugott sarka az országnak, ahol nem automata gépek alakították méretre a szemüveglencséket. Mi mégis egy teljes évet töltöttünk azzal, hogy megtanultunk kézzel csiszolni. Az csak egy dolog, hogy tanáraink vinnyogva röhögtek béna vizsgadarabjainkon, hiszen mi is ezt tettük. Sokkal bántóbb az, hogy százszor többet ért volna a gépi technika gyakorlati elsajátítása, még akkor is, ha elég lett volna hozzá egy fél délelőtt. Helyénvalónak gondolom, hogy a szakmai képzésnek része a múltbéli eljárások felemlegetése, ám számomra mindig érthetetlen, ha az elavult technikákat el is kell sajátítani. Azon tűnődöm, hogy a mezőgazdasági iskolák rendelkeznek-e megfelelő ökörállománnyal ahhoz, hogy a tanulók hosszasan gyakorolhassák a korabeli szántás-vetés technológiáját...

Napestig lehetne sorolni a rossz beidegződések ezernyi példáját a gyermekneveléstől egészen a temetkezésig. Amikor egy ideológiai eredetű szokás felülírja az ésszerűséget, abból ritkán születnek szívderítő dolgok, a kérdés csupán az, hogy szánalmas önsorsrontás, vagy gyilkos tömegpusztítás az eredmény. Elsőre akármilyen furán is hat: ugyanaz a merev gondolkodási struktúra jellemzi a terrorcselekményeket elkövető vallási fanatikusokat, mint azt a családapát, aki lemondja az évek óta várt Guns 'N Roses koncertet, csak mert a feleségének egyazon időpontra esik a névnapja. Mindenki ismeri a klasszikus viccet, melyben a medve halállistát készít, s tájékoztatja az azon szereplőket. Az egyetlen józan érintett a nyuszika, aki felteszi az adekvát kérdést: "Te, medve, nem lehetne, hogy kihúzd a nevem a listáról?" A valódi röhej az, hogy ez ténylegesen ilyen egyszerű. Nem lehetne, hogy a százféle betegséget okozó cukrot valami jófajta édesítőszerre cseréljük? Nem lehetne, hogy figyelmen kívül hagyjuk a haszontalan vallási előírásokat? Nem lehetne, hogy elsősorban praktikus dolgokat oktatunk? Nem lehetne, hogy az asszony névnapját szombat helyett vasárnap ünnepeljük? Nem lehetne, hogy nem robbantjuk fel azt, aki másféle istenben hisz, mint mi magunk? Ostobaság volna elhinni, hogy minden úgy jó, ahogy van. Ha bármilyen elmebeteg szokás, hagyomány, vagy előírás megváltoztatásán gondolkodunk, nyugodtan idézzük fel a viccbéli medve válaszát: "Miért is ne?"

Imádom ezeket a régi, elmebeteg közmondásokat. Létezik modernebb változata is: "Aki sokat nevet, keveset elmélkedik." Az igazi kedvencem azonban a Prédikátor könyvéből való: "Jobb a szomorúság a nevetésnél; mert az orczának szomorúsága által jobbá lesz a szív." Világos, hogy ezeken ma már csak vigyorgunk, ám tudatunk mélyén mégis magunkban hordozzuk e több ezer éves, végtelenül savanyú attitűdöt. Nem arról van szó, hogy nem értékeljük megfelelően a jókedvet, sokkal inkább arról, hogy a tanulást és a munkát a mai napig valami komor, súlyos és mosolytalan dolognak gondoljuk, amit muszáj a lehető legnagyobb komolysággal kezelni. Valamiért mindig szikkadt, örömtelen egyházatyák és rektorok képe jelenik meg előttem, akik féltékenyen figyelik a gondtalan fiatalságot, s ellenállhatatlan vágyat éreznek magukban, hogy letörjék az ifjak jókedvét. Akár még ideológiát is gyártanak hozzá.

A gyerekek mosolyát nem nehéz eltüntetni. Múlt heti hír, hogy újra bevezetik a testi fenyítést egy Georgia állambeli iskolában. A renitens diákok elfenekelését az erre a célra rendszeresített paddle - mángorlófához hasonló eszköz - szolgálja. Az iskola fontosnak tartja a fegyelmet, s korábban, amikor a testi fenyítés még megengedett és hétköznapi gyakorlat volt, a gyerekek jobb magaviseletet mutattak - így indokolta döntését az intézmény. Egy ilyen hír azért terjed villámgyors bulvárszárnyakon, mert magán az elfenekelésen a legtöbben azonnal kiakadunk. Ám a nyilatkozat első felén talán el sem gondolkodunk. Miért is olyan lényeges a fegyelem? Mert úgy könnyebb a tanárnak? Tényleg fontosabb a csend, rend, szigor, mint a gyerekek lelki egészsége? Mi a cél? Engedelmes, vágóhídra terelhető birkák kitenyésztése? Az intézkedésnek legitim hátteret ad, hogy a szülők közel harmada áldását adta e büntetési módra (a többieket nem bántják, csak pár napra kitiltják ebből az álomsuliból). Az elmúlt évtizedek során számos kutatás látott napvilágot annak kapcsán, hogy mit várnak a diákok felmenői az iskolától. Egy hazai, 2009-ben készített felmérés azt a nem meglepő eredményt hozta, hogy minél magasabb a szülők iskolai végzettsége, annál kevésbé igénylik gyermekük rendre és fegyelemre nevelését. A 8 általánossal, vagy annál kevesebbel rendelkezők 38, illetve 42,2%-ban; a felsőfokú végzettségűek mindössze 17,1%-ban ítélték lényegesnek a fegyelmezést. Érdekes módon megfordultak az arányok, amikor azt kérdezték, fontos-e, hogy a gyerek jól érezze magát a tanintézményben. A főiskolát, egyetemet végzett szülők 43,4 %-a ezt kifejezetten lényegesnek ítélte, szemben azokkal, akik még a 8 általánost sem fejezték be, utóbbiaknak csupán 11,1%-a (!!!) tartotta fontosnak gyerekük jó iskolai közérzetét. Megdöbbentő adat. Nyilván nehéz volna elmarasztalni az iskolázatlan szülőket, hiszen valószínűleg el sem tudják képzelni, hogy a suli akár jó hely is lehetne, másrészt  feltehetően nem mélyedtek el azokban a statisztikákban, amelyek a gyermekek bántalmazása és a későbbi bűnözői hajlam kialakulás között minden esetben szoros összefüggést mutatnak. Annál szomorúbb azonban, ha az iskolai vezetők sem ismerik ezeket. No de miért is várhatnánk, hogy egy tanintézmény tisztában legyen a tudomány álláspontjával?

Nem is kell elmenni a testi fenyítésig. Sokan gondoljuk úgy, hogy már maga a szigor is felesleges, sőt káros. A szigorúság gyakorlatilag a félelemre épít, s jómagam semmit sem szeretnék kevésbé látni a gyerekeim szemében, mint riadalmat, vagy rettegést. A diákokat persze hozzá lehet szoktatni a permanens félelemhez, ám az ilyen légkör aligha teszi lehetővé, hogy a kreativitás szárnyra kapjon. Az eredmény a legjobb esetben is a túlzott óvatosság lesz. Nincs a Földön olyan szülő, sem tanár, aki a szavak szintjén ne támogatná a talpraesett, bátor, érdeklődő, alkotó és újító mentalitást. Minden esetben helyeselni fogják, ha a gyerek életrevalónak mutatkozik, ha a sarkára áll, ha szembefordul az igazságtalansággal, ha felvállalja a konfliktust az ütődött osztálytársaival. Csak velük ne szemtelenkedjen! Csak az ő igazságukat meg ne kérdőjelezze soha! Ugye érezzük, hogy ez tökéletesen lehetetlen, egyenesen skizofrén elvárás? Ha jót akarunk a fiataloknak - s azt, hogy a jövő nemzedéke ezáltal már egy békésebb és elégedettebb világot építsen -, úgy nincs más választásunk, mint engedni a szülői és tanári gőgből, büszkeségből és tévedhetetlenségből. Valójában örülnünk kell minden olyan esetnek, amikor gyerekeink megkérdőjelezik kéréseinket, utasításainkat. Ahelyett, hogy elhatározásunkat kérlelhetetlen szigorúsággal lenyomnánk a torkukon, érdemes inkább érveket felsorakoztatni mellette, s őket is arra biztatni, hogy érveljenek a saját álláspontjuk mellett. Sőt, ha képesek meggyőzni bennünket, ne habozzunk megváltoztatni döntésünket! Aki azt gondolja, hogy ezen múlik a szülői tekintély, az az égvilágon semmit sem tud a nevelésről. Ez az egyetlen módja, hogy gyerekeinkből életképes, gondolkodó, tisztességes megállapodásokat kereső felnőtt váljon. Ha tűzzel-vassal ragaszkodunk a tekintély kikezdhetetlenségéhez, úgy kitermeltük a következő generáció bűnözőit, frusztrált nyomorultjait, vagy legjobb esetben nyílt lázadóit, akik idővel képesek lesznek ugyan az egészséges létezésre, de messze elkerülik a szülői házat.

"Kiben szapora a tréfa, terméketlen az ész." No persze. Éljenek a vértelen, száraz és unalmas tankönyvek! Természetesen léteztek olyan idők, amikor a társadalom két részre szakadt: a csekélyke írástudó mellett a népesség túlnyomó többsége a legelemibb ismeretekkel sem rendelkezett. Ezek a korok minden bizonnyal értéknek tekintették a tudományos ismeretek végtelen komolyságát, hiszen a sűrű szakzsargonok - érthetetlenné és érdektelenné téve maguk körül mindent - átjárhatatlan falat emeltek a köznép és a műveltek közé. Amennyiben azonban hiszünk abban, hogy a tudás mindenkié, mi több: csakis a tudás az, amely morálisan és életminőség tekintetében felemelheti a világot, úgy érdemes volna érdekfeszítő módon tálalni azt, s tűzre vetni minden álmosító tananyagot. Ami pedig a könnyedséget és a humort illeti - nem ismerek jobb eszközt arra, hogy az átlaggyerek érdeklődését felkeltsük bármilyen téma iránt. Aki látott csak egyet is a "Zállatorvos" c. sorozat epizódjaiból, az tökéletesen megtapasztalhatta, miként lehet tanulni, ismeretekhez jutni oly módon, hogy a legkisebb erőfeszítést sem teszi az ember, csak önfeledten vigyorog tíz percen át. Valahogy így kéne oktatni. A nemzetközi fronton is megtapasztalható ez a trend, csupán két szenzációs könyvet említek az evolúció témaköréből: Joe Quirk - Prűdek és paráznák; P. W. Atkins - Teremtés. (Mondjuk, bajban lennék, ha valaki ötleteket várna tőlem, hogy az integrálszámítás középértéktételét miként kéne könnyed szellemességgel oktatni, ugyanakkor a történelmet, az irodalmat, a földrajzot, a biológiát, a filozófiát, a közgazdaságtant, vagy épp az alapszintű matekot simán lehetne.) A kellő lezserség és humor nem csupán a tárgyi tudás szintjét emelné a könnyebb befogadás által, de azzal, hogy lebontaná a tudomány tekintélyének vaskos és merev falát, egészen biztosan közelebb terelné a tanulókat a kritikus, gondolkodó, mindent megkérdőjelezni igyekvő attitűd felé.

"Tudás, bátorság, becsület" - ez már Bogár László jelmondata, megjelenítve az ideális polgár ismérveit. A magam részéről ezt egy abszolút pozitív és kívánatos attitűdnek látom. Már csak azon kellene elmorfondírozni, hogy mi viszi közelebb a világunkat ehhez a hármas csomaghoz. A tekintélyelvű, szigorú, merev szabályokra és kérlelhetetlen büntetésekre építő porosz pedagógia, avagy a támogató, megengedő, a pimasz kritikát is eltűrő oktatás? Tessék választani!

Minden szóbeszédnek van valamicske igazságmagja - gyakorlatilag ezt takarja a címbéli közmondás. Arról azonban már nem szól a fáma, hogy e valóságtartalomnak mekkorának kell lennie. Hetven százalék? Húsz? Vagy elég csak 5? Pedig ez egyáltalán nem lényegtelen szempont.

Július végén, a 24.hu oldalán látott napvilágot Filippov Gábor politológus írása "A hibrid ellenforradalom kora" címmel. Ha valaki szeretne egy reális és kiegyensúlyozott képet kapni hazánk mai állapotáról, elég elolvasnia ezt az egyetlen - ha nem is rövid - cikket. A helyzetjelentés így indul: "Nem burokban élünk. Ami Magyarországon és a magyarokkal az elmúlt évtizedben történt (tömören fogalmazva: a demokrácia és a jogállamiság leépülése), távolról sem elszigetelt eseménysor. Nem magyar, de még csak nem is kelet-európai betegség, hanem egy világtrend újabb és közelibb tünete. Nem a "mutálódott fasizmus" (Ungváry Rudolf) megjelenése, nem is "az ötvenes évek visszatérése" vagy a "posztkommunista maffiaállam" (Magyar Bálint) tombolása, hanem egy új kontextusban fejlődő, saját logikával és jellegzetességekkel bíró, mindenekelőtt pedig globális jelenség." Később megemlíti azt a fura állapotot, mely szerint mintha két külön dimenzióban léteznénk: "Ezért is uralkodik például a magyar közbeszédben a szembenálló (az egyszerűség kedvéért: fideszes és nem fideszes) szekértáborok között a kölcsönösen egymást tagadó párhuzamos valóságok diskurzusa. Az egyik oldal joggal mutat rá a demokrácia és a jogállamiság súlyos leépülésére, az intézményesített autoriter gyakorlatok terjedésére, mindenekelőtt pedig a nyilvánosság és a pártverseny durván esélytorzító szerkezetére. Eközben a másik oldalnak is igaza van, amikor túlzónak minősíti a diktatúrázást, a fasizmussal, a sztálinizmussal való összevetést, amely egyszerűen figyelmen kívül hagyja a (Magyarországon szerencsére nem létező) rendszerszintű erőszak jelentőségét, illetve a viszonylag szabad (bár fairnek már távolról sem mondható) választások meglétét."

Filippov Gábor nem tett semmi különlegeset. Csupán használta a szemét és az eszét. Igyekezett megfigyelni a körülötte zajló történelmet, s azt becsületesen bemutatni. Judith Sargentininek ugyanez lett volna a küldetése. Kár, hogy ebbe bele sem kezdett. Élt a fejében egy koncepció, s ahhoz keresett megfelelő muníciót régi jelentésekből, s nyíltan kormányellenes szervezetekkel készített interjúkból. Távol álljon tőlem, hogy jelentésének részletes elemzésébe kezdjek, elsősorban azért, mert ezt az elmúlt napok során már épp elegen megtették. Az Orbán-kabinethez közel álló Nézőpont Intézet tíz pontban cáfolta Sargentini vádiratát. Strassbourgi felszólalásában a kormányfő rámutatott, hogy a dokumentumban 37 helyen szerepelnek tárgyi tévedések. Még a kormánypártinak legkevésbé sem nevezhető, jobbikos Mirkóczki Ádám is úgy nyilatkozott az ATV-nek adott interjújában, hogy a jelentésben igaz elemek mellett szerepelnek konkrét hazugságok is. Csupán ízelítőképpen pár érdekes megállapítást azért ideollóznék. A 23. pontból: "Az OLAF 2016-ban zárta le egy 1,7 milliárd EUR értékű magyarországi közlekedési projekt vizsgálatát, amelyben több, ilyen nemzetközi építkezésekre szakosodott cég volt az érintett. A vizsgálat a projektek végrehajtása terén igen súlyos szabálytalanságokra, valamint lehetséges csalásokra és korrupcióra mutatott rá." Pontosan tudjuk, hogy a 4-es metróról van szó, mely beruházás csaknem teljes egészében a Demszky-korszakhoz köthető. A 45. pontból: "Az új tankönyvek még mindig tartalmaznak nemi sztereotípiákat, a nőket elsősorban anyaként és feleségként, és egyes esetekben az anyákat az apáknál kevésbé intelligensként ábrázolva." Hogy ezeket honnan veszi??? Csoda, hogy ez a mondat egyáltalán benne maradhatott a jelentésben, hiszen az anya és az apa kifejezések ma már nem igazán számítanak politikailag korrektnek... Ugyaninnen: "A nők továbbra is alulreprezentáltak a politikai életben, és nincsenek jogi követelmények a nemek közti egyenlőség előmozdítására a választási környezetben." Vagyis kvótát követel. Egy teljesen erkölcstelen, verseny- és szabadságellenes intézkedést sürget, teszi ezt a szabadságjogok nevében. Ügyes. Az 50. pontból: "Visszatérő probléma az antiszemitizmus, amely gyűlöletbeszéd, valamint a zsidók és a zsidó tulajdon ellen elkövetett erőszakos cselekmények formájában nyilvánul meg." Hol él ez a nő??? Mit tud? Mit látott? Mi az, amiről mi még csak nem is hallottunk? A 73. pontból: "2010 decembere óta, amikor Orbán Viktor kormánya megszavazta az úgynevezett sztrájktörvény módosítását, a sztrájk Magyarországon elvben jogellenes." Ez pedig egy a tökéletesen valótlan állítások közül, nem is érdemel több szót.

A szenvedélyektől erősen fűtött keddi vitanap után szerdán az Európai Parlament kétharmados többséggel jóváhagyta a Sargentini-jelentést. Egyetértek Kugyela Tamással, az Index újságírójával: "Magyarországon ez az eljárás nem fog változást hozni. Ráadásul csak egy szerencsésen időzített ürügy vagyunk egy nagyobb játszmában." Az az érzésem, hogy az egész hajcihőnek egyetlen kézzelfogható hatása lesz: Orbánból most csináltak igazi hőst. Már nem csupán nemzeti hős, de európai értelemben is azzá tették. Valószínűleg nem ez volt az eredeti szándék... És mindez azért lehetséges, mert Magyarországot egy ilyen silány, régen lezárt kérdéseket újra felemlegető, uniós hatáskörökön messze túlmenő, nagyrészt megkérdőjelezhető, helyenként egyenesen hazugságokat tartalmazó jelentés alapján kívánják meghurcolni. (Le a kalappal a Jobbik és az LMP előtt, akik nem voltak hajlandók igennel szavazni.) A demokráciáért aggódók legalább annyit megtehettek volna, hogy felkérnek egy Filippov Gábor szintű koponyát, aki képes viszonylag tárgyilagos képet festeni az országról, nem kérve számon olyat a kormányzaton, ami nem bűn, vagy legalábbis nem a kabinet bűne. Igaza van Kugyela Tamásnak, amikor azt írja: "Körülbelül mindegy, hogy mi áll a Sargentini-jelentésben." Tényleg nem számít. Ha a holland képviselőasszony azt találta volna beleírni, hogy a mai napig jurtában lakunk, kumiszt iszunk és péntekenként gyerekáldozatokat mutatunk be pogány isteneinknek, valószínűleg akkor is meglett volna a kétharmad. Úgy érzem magam, mintha a Tanú című filmet látnám: "Elnézést, Virág elvtárs, ez az ítélet..."

Persze, ne legyünk naívak! Az a tény, hogy az Európai Parlamentet még a jelentésben szereplő nyilvánvaló tárgyi tévedések és valótlanságok sem zavarták, egyértelműen arra utal, hogy a mögöttünk hagyott kétnapos bohóckodás a legkevésbé sem Magyarországról szólt. Strassbourgban senkit sem érdekel, hogy az amerikai Heritage Alapítvány szerint gazdasági szabadság tekintetében megelőzzük Spanyolországot, Franciaországot és Portugáliát is, bár még ez is csupán az 55. helyezéshez elég. Azon sem mereng el senki, hogy az Economist idei toplistáján - mely a világ legélhetőbb nagyvárosokat rendezi sorba - Budapest a 34. helyen szerepel, maga mögé utasítva Londont, Prágát, Rómát és Stockholmot. Az ülés célja még véletlenül sem az volt, hogy hazánk valamivel szabadabb és boldogabb hellyé váljon. Az egész ügy sokkal inkább arról szól, hogy miként lehet megosztani a néppárti frakciót, s e kérdésben - úgy tűnik - Orbán éppen úgy érdekelt, ahogyan Macron is. Ezek önmagukban izgalmas hatalmi és pozíciós csaták, csak kár, hogy mindeközben egy országgal játszadoznak. Talán még ennél is nagyobb kár, ami a Sargentini-jelentés igénytelensége nyomán világossá vált: valódi intellektuális mélyrepülés jellemzi Európa mai vezetőit.

Él bennem egy idealizált világ képe, amelyben az emberek egytől egyig szabadok és józanok. Nem köti őket semmiféle külső korlát, sem belső kényszeresség. Csupa olyan dolgot tesznek, amelyek hasznosak, vagy élvezetesek. Esetleg: hasznosak, mert élvezetesek. Jómagam is igyekszem így élni, hiszen ez tűnik racionálisnak; valójában - a természetes és szexuális szelekció révén - ez az isteni teremtés logikája. Az értelmes létezéshez hozzátartozik az is, hogy kigyomlálunk minden káros, vagy csupán felesleges eszmét, gondolatot, cselekedetet, szokást és hagyományt. A magam részéről a dohányzást is idesorolom.

Csak a rend kedvéért: mindenki úgy teszi tönkre magát, ahogy akarja. A cigarettázásnak mindössze két morális vetülete létezik. Az egyik a passzív környezet mérgezése, ezt figyelembe véve helyes elv a közösségi terekben való tiltás, vagy korlátozás. A másik költségvetési természetű: a dohányzás drasztikusan növeli a rák, az agyvérzés és a szívkoszorúér-betegségek kockázatát, ami - államilag finanszírozott egészségügyi ellátást alapul véve - nyilvánvalóan hat a központi kiadások mértékére. Mélyen erkölcstelen volna, ha e káros szenvedély mellékhatásait mások viselnék, így a dohánytermékek adótartalmának elvileg fedeznie kellene az egészségügyi többletköltségeket. Manapság idehaza minden szál cigaretta árának háromnegyede adótartalom (több mint a fele jövedéki adó, közel a negyede ÁFA), s az Európai Unió elvárása szerint ez még tovább növelendő (Brüsszel irányelve alapján a jövedéki adó mértékének legalább a 60%-ot el kell érnie).

Szó sincs tehát arról, hogy a dohányzás önmagában vétkes, elítélendő cselekedet volna, ám az egészen bizonyos, hogy brutálisan rontja az emberi élet minőségét. Az egészségügyi kockázatokat már említettük. Számomra teljesen érthetetlen, hogy miért hajszol bárki olyan szenvedélyt, amely előbb vagy utóbb egészen biztosan megbetegíti, ám ez csupán egyetlen - bár annál súlyosabb - szempont. Még azok is, akik nem várják meg a tüdőrákot, vagy lábuk érszűkület miatti amputálását, s még időben leszoknak, kivétel nélkül arról számolnak be, hogy összehasonlíthatatlanul jobban bírják a mozgást, a sportolást, mint azelőtt. Évente hozzávetőlegesen 360 millió doboz cigarettát adnak el idehaza, ez egy laza 40 ezer forintos költségtételt jelent fejenként - ebben az átlagértékben az újszülöttől az aggastyánig mindenki pöfékel. Figyelembe véve, hogy "csupán" minden harmadik magyar dohányzik, egy átlagos fogyasztó 120 ezer forintot költ évente; egy vérbeli nikotinfüggő ugyanakkor - aki nem éri be napi két doboznál kevesebbel - közel egymilliót is elfüstölhet egyetlen esztendő alatt. Arról nem is beszélve, hogy e függés a kiadási oldal mellett a bevételi oldalt is negatívan érinti: egy sor olyan munkafolyamat létezik, amelynek a hatékonyságát számottevően rontják a kényszerű cigiszünetek. Az egészségügyi és anyagi pusztításon túl a cigaretta képes a vonzerőnket is teljes romlásba dönteni. A nikotinos-kátrányos sárgásbarna fogkövek legalább annyit rontanak a megjelenésen, mint a rohamosan ráncosodó, öregedő arcbőr. És akkor még az elviselhetetlen bűzről nem is beszéltünk, amely a dohányosok autójából, lakásából, ruhájából, szakállából, bőréből és mindenek előtt a szájából árad. Minden fiatalkorú ismerősömnek azt szoktam javasolni: nyugodtan szokjanak rá a cigire, ha azt akarják, hogy a kutyának se legyen kedve csókolózni velük.

Nyilván nem a dohányzás az egyetlen káros szenvedély. A drogok ugyancsak tönkrevágják az egészséget. A szerencsejátékok hasonlóan költségesek. Az alkoholtól sem lesz finomabb a leheletünk. Ezeket sem ajánlanám jó szívvel a gyerekeimnek, de legalább érzékelem bennük az élvezet-faktort. Megértem azokat, akiket magával ragad a drogok különféle tudatmódosító hatása (azzal együtt, hogy sosem próbáltam egyet sem). Pontosan ismerem a szerencsejátékok semmihez sem fogható, bizsergető izgalmát. Ahhoz sem fér kétség, hogy pár pohár ital nagyszerűen hozzájárulhat az emelkedett hangulathoz, legyen szó szolid kerti sütögetésről, zúzós házibuliról, avagy ígéretes randiról valami szende szőkével. A cigarettában semmi ilyen jellegű örömforrást nem látok. Nem lazít el, nem kölcsönöz jókedvet, nem kecsegtet nyerési eséllyel. Valójában nem több egy rossz szokásnál, amelyet egyszer - ki tudja miért - a nyakába vesz az ember, hogy az esetek többségében sose szabaduljon. Egészen konkrétan azt érzem, hogy a dohányzás is hasonlóképpen működik, akár egy elhibázott házasság, egy pusztító vallás, egy mérgező ideológia, vagy egy meghaladott, idejétmúlt hagyomány. Nem látjuk semmiféle hasznát, sőt érezzük, ahogy elszívja erőnket, mégsem tudunk kilépni a fojtó ölelésből, mert annyira eggyé váltunk vele.

Ha már egyetlen épkézláb érvet sem tudunk felhozni a cigaretta mellett - és tényleg nem -, joggal merül fel a kérdés, hogy miért dohányzik minden hetedik földlakó, s minden harmadik magyar. Mivel valós élvezetet nem okoz, csakis a kínzó nikotinhiány enyhítését szolgálja, az adekvát kérdés sokkal inkább így hangzik: miért szoknak rá oly sokan? A válasz pontosan ugyanaz, mint a rossz házasságok, a pusztító vallások, a mérgező ideológiák és az idejétmúlt hagyományok esetén. Birkaszellem. A kiközösítéstől való félelem. Ha a brigádból majdnem mindenki szívja, hogyan maradhatnék ki? Ha az osztálytársak közül a többség már kipróbálta, és tényleg olyan felnőttesen áll a kezükben, pont én legyek az éretlen kölyök, akinek még ehhez sincs elég bátorsága? És valljuk be őszintén, a legtöbben példaképként tekintünk Hank Moodyra, a zseniális Kaliforgia c. sorozat David Duchovny által formált főszereplőjére, pedig az ő kezében is folyton ott a bláz, vagy épp a spangli. A gyerekeket különösen sajnálom, hiszen bennük folyamatosan munkál a bizonyítási vágy, a közösségi elfogadás feltétlen szükséglete, s a felnőtté válás igénye, miközben eszközkészletük többnyire még szegényes ahhoz, hogy egyéb készségekkel vívják ki a társaság elismerését és megbecsülését. A felnőtteknek ugyanakkor már bőven lehetne annyi eszük, hogy a beilleszkedés oltárán ne áldozzanak ekkorát. Nyilván nem fogunk meglepődni, ha ránézünk a statisztikákra: minél alacsonyabb az iskolázottság, annál nagyobb a dohányzás valószínűsége. Míg az alapfokú végzettségűek közül minden második hazánkfia cigarettázik, addig a diplomásoknak csupán a negyede (NDI, 2007).

"Egy szál cigi nem a világ" - állítják sokan, önmagukat nyugtatva, szembe menetelve a tudomány megállapításaival. A közelmúltban a British Medical Journal hasábjain közzétett kutatás szerint a naponta elszívott cigaretták számának jelentős visszafogása sem csökkenti megnyugtató módon a gyilkos betegségek kialakulásának kockázatát, csakis a teljes leszokás hoz átütő eredményt. Mióta Charlie huszonöt éve megénekelte, pontosan tudjuk: "Minden napra kell egy szippantás a jóból." Ezzel nehéz volna vitába szállni, ám ha választhatunk, lehetőség szerint ne a cigiből szippantsuk. Akkor már jöjjön inkább a "Jég dupla whiskyvel"...

Pár napja tele volt a net a 21 éves Claire Dalton sztorijával, aki pornót talált vőlegénye telefonján, ezért hét nappal a tervezett esküvő előtt kiadta a srác útját. A mormon egyház kötelékébe tartozó, mélyen vallásos lány családja egyesével felhívta mind a háromszáz meghívott vendéget, s nem csupán az eseményt mondták le, de részletesen el is magyarázták mindenkinek, miért marad el a nász...

Már az is elgondolkodtató, hogy egyáltalán miként került a fiú telefonja a lány kezébe. Claire blogbejegyzésében azt írja, ő csupán egy üzlet nyitvatartási idejére keresett rá, s teljesen véletlenül, az előzmények közt bukkant rá a szóban forgó erotikus tartalmakra. Ez akár még igaz is lehet, ám vélelmezhető, hogy a lánynak is van saját mobilja, vajon miért nem azt használta? Aki engedélyünk nélkül a telefonunk után nyúl, az jellemzően az elménkbe, a gondolatainkba kíván bepillantást nyerni, de mindenképpen tilosban jár, átlépve egy olyan határt, amelyet messzemenően tisztelnie kéne.  Két gyerek és huszonegy közösen eltöltött év után még a hivatalos leveleket sem bontom fel, amelyek az asszony nevére érkeznek, nemhogy a mobiljában, vagy a laptopjában kotorásszak. Csak a tisztánlátás kedvéért: pornót nézni - ízlés és szükséglet dolga, morálisan semleges terület. A vőlegény telefonjában kutakodni - a másik intim szférájának megsértése, erkölcsileg megengedhetetlen cselekedet.

És ugye, ez még csak a kezdet. Ami ezután következik, az maga a tiszta, keresztényi szeretet. Háromszáz telefonhívás - ez bőven elég ahhoz, hogy a srácot egy életre eláztassa, megbélyegezze minden ismerőse előtt. Claire így ír: "Szomorú vagyok, mert tudom, mennyire rombolja ez a jelenség a szeretetet, a családokat, a boldogságot." Az csak egy dolog, hogy szegény lánynak fogalma sincs nemhogy a pornóról, de láthatóan magáról a szexualitásról sem. Ám erkölcsi érzékének ilyen mértékű torzulása egészen döbbenetes. Pedagógiai okból kíván  bepillantást engedni a kulisszák mögé, miközben semmi mást nem ér el, mint hogy exvőlegényét még kilencvenéves korában is Pornós Pistinek hívja majd mindenki. Engem speciel a legkevésbé sem zavarna egy ilyenforma gúnynév, ám gyanítom, hogy a mormon közösségben ezek után nem ő lesz a legnépszerűbb tag. Egy biztos: a srácnak irdatlan szerencséje van, hogy még idejében megszabadult ettől az agymosott, idióta csajtól; alig hiszem hogy sokáig kibírták volna együtt a házasság kötelékében. A fiú valószínűleg akkor nyer a legtöbbet, ha a lánnyal együtt a mormonokkal is megszakít minden kapcsolatot.

Mint ismeretes, a mormon közösségben a testiség minden formája bűnösnek számít, ami nem házasfelek között történik, ilyenformán megvetendőnek tartják nem csupán a pornográfiát és a maszturbálást, de az esküvő előtti szexuális absztinencia is alapkövetelmény náluk. Joggal feltételezzük hát, hogy mindkét fiatal a nászéjszakára tartogatta magát. Ez persze az a fajta tökéletesen hasztalan önfegyelem és lemondás, amely soha, semmilyen formában nem térül meg, ám még ezzel volna a legkisebb gond. Az igazi problémát az jelenti, hogy az ártatlansághoz - esetünkben - nagyfokú tudatlanság is járul. Claire-nek nyilván fogalma sincs arról, hogy hány házasság megy tönkre azért, mert a felek szexuális étvágya ordító különbséget mutat - túlnyomórészt a férj az, aki éhesebb. Arról nem is beszélve, hogy a nők többsége csupán a negyvenes évei elejére éri el libidója csúcsát, míg a fiúknál már 17-18 évesen is kérlelhetetlenül dörömbölnek az ösztönök. Mindez azt eredményezi, hogy ami a menyasszonynak talán nem is jelent valódi önmegtartóztatást, az a vőlegénynek egy pusztító pokoljárás. Nem csupán az teszi tökéletesen bizonytalanná az ilyen házasságokat, hogy nem adnak lehetőséget maguknak egymás felfedezésére, még mielőtt késő lenne felismerni a bajt, hanem az is, hogy a testiség nem csupán a tettek, de a szavak szintjén is tabunak számít. Ha nem lehet róla előzetes ismereteket gyűjteni, ha nem lehet beszélni sem róla, úgy a legkisebb esély sincs arra, hogy a későbbiek során rendbe tegyék esetleges szexuális problémáikat, legyen szó akármilyen apró és gyorsan orvosolható gondról.

Arról, hogy a vallásosság és a pornófogyasztás általában milyen összefüggéseket mutat, egy közelmúltbeli amerikai kutatás számol be. Összesen 1300 vizsgált személy vett részt a hat évig tartó projektben, mely számos izgalmas megállapítással zárult. Azon talán nem fogunk meglepődni, hogy a hitükben megingathatatlan fanatikusok gyakorlatilag soha nem keresnek rá az erotikus tartalmakra. Akik viszont kifejezetten gyakran néznek pornót, azokról is elmondható, hogy az átlagnál lényegesen spirituálisabb beállítottságúak - nincsenek vallási kételyeik; a hitük és a szexualitásuk a legkevésbé sem üti egymást. A legérdekesebb a középmezőny, a mérsékelt pornófogyasztók tábora. Velük kapcsolatban kifejezetten jellemző megfigyelés, hogy a pornónézés növeli a vallási aktivitásukat. A magyarázat természetesen a bűntudatban rejlik; a sűrűbb ima és templomlátogatás ezt igyekszik ellensúlyozni. Claire vőlegénye egészen bizonyosan ebbe körbe tartozik: természetes emberi késztetései működnek ugyan, viszont feltehetően az ő elméjét is megfertőzte a címbéli, négyezer éves átok. (Annak idején a Mocsok macsók meséi című sorozat tökéletesen bemutatta e háromféle attitűdöt, bár vallási színezet nélkül, de ugyanezen lelki vívódások mentén.)

Amikor a különböző egyházak, szekták és szerzetesrendek tiltólistára teszik a szexet, többnyire azzal indokolják, hogy ne vonja el a figyelmet Isten szolgálatától. Ez annyira betegen hangzik, hogy rendszerint hangosan felnyerítek, amikor ilyet hallok vagy olvasok. Először is: ha valamit tiltunk, vagy szigorú korlátok közé szorítunk, annak sokszorosára növeljük az erejét, a jelentőségét. Ha engem személy szerint bármilyen külső erő, vagy belső meggyőződés korlátozna a testiségben, valószínűleg a nap 24 órájában máson sem járna az eszem. (Így azért akadnak olyan percek, amikor képes vagyok egyéb elfoglaltságaimra koncentrálni.) Másodszor: mit jelent az a kifejezés, hogy Istent szolgálni? Ki látott már olyan Istent, aki rászorult volna bármelyik ember szolgálatára? Ez teljes nonszensz. Isten - ha létezik - pont attól isteni, hogy mindenható, s az égvilágon senkire és semmire nincs szüksége. És harmadszor: pontosan ez a tömjénfüstös képmutatás az, amely elfordítja tekintetünket a másik embertől. Látjuk Claire esetét. Mélyen vallásos. Az Urat szolgálja. És ott van a vőlegénye, akit elvileg szeret, miközben úgy bánik vele, ahogyan legtöbben az ellenségeinkkel sem tennénk. Érzéketlen, magasról tesz a másik szükségleteire, kínjaira; nyomoz a telefonjában; majd lejáratja a fél világ előtt. Tényleg lehet ilyen jéghideg szívvel szolgálni az Urat?

"A szex mocskos dolog. Feltéve persze, hogy jól csinálják."- Woody Allent követve ma már a legtöbbször így hangzik a régi mondás. Kár, hogy a Claire-hez hasonlók elméje csupán a vallási vezetőik felé nyitott, s képtelen befogadni bármit, ami igazán emberi. Ha már pornót nem néz, legalább Woody Allen kultikus filmjeire rákereshetne.

Ismét egy olyan kérdéskör, ahol a világ mintha nem ismerné az árnyalatokat. A tradicionalisták a teljesítményt, a kiválóságot, a győzelmet éltetik, melyhez a szigorú nevelésen, a verejtékes munkán, a kudarcok megtapasztalásán és legyűrésén, illetve az ellenfelek kíméletlen eltiprásán át vezet az út. A galamblelkű progresszívek ezzel szemben az empátiát, a békés együttműködést éltetik, és kifejezetten károsnak tartják a versengést - a címbéli, Bartók Bélától származó mondás is erre utal. Vajon hol az igazság? Ezekben a percekben indul az iskolai tanév. Vajon gyermekeinket melyik szemléletmód szerint oktatják?

Csíkszentmihályi Mihály világhírű művének, a Flow-nak előszavában édesapját idézi: "Ne keverj munkát mulatsággal! A kettő nem megy együtt." A szerző - aki ezen atyai intelem elhangzásakor a hetedik életévét tapossa - így folytatja: "Ez volt az első alkalom, amikor biztos voltam abban, hogy a felnőtteknek sincs mindig igazuk. A saját tapasztalatomból tudtam, hogy munka és élvezet együtt is járhat; hogy a tudás gyökereinek nem muszáj keserűnek lenni." Manapság - csaknem nyolcvan esztendővel az ominózus mondat után - még mindig az az általános szemlélet, hogy az élet alapvetően küzdelmes és nehéz, s gyermekeinket is erre kell felkészíteni. Mark Bauerlein, amerikai pedagógus egyenesen amellett érvel, hogy a középiskolai tananyag legyen kevésbé érdekes és életszerű, tekintve, hogy az egyetem is unalmas lesz, a siker záloga pedig az, hogy a diákok képesek legyenek átrágni magukat azon, ami kötelező. Alfie Kohn Az elkényeztetett gyerek legendája c. munkájában ízekre szedi a tradicionalista oktatás és nevelés alapelveit. Számos kutatási eredménnyel támasztja alá, hogy az érdemjegyek, a sztenderdizált felmérők, a házi feladat, az osztályismétlés, a katonás szigor, s a büntető-jutalmazó szemlélet a legkevésbé sem szolgálják a fiatalkorúak későbbi sikerességét - azzal együtt, hogy a jelenüket egészen biztosan pokollá teszik. Mindezek csupán egy ideológiai meggyőződés részelemei, valójában az égvilágon semmi hasznuk sincs. Alfie Kohn szerint a nyugati kultúra szentül hisz a versengés jellemfejlesztő erejében, holott a kutatásokból világosan látszik, hogy gyakran agressziót, csalást, a győztesek iránti irigységet, s a vesztesek iránti megvetést szül, vagyis összességében kifejezetten negatív hatást gyakorol.

A magam részéről tökéletesen egyetértek azzal - mi több, a saját gyerekeim kapcsán is azt tapasztalom -, hogy az állandó és kötelező versenyeztetés frusztráló és kontraproduktív. Ezzel együtt is meggyőződésem, hogy a verseny önmagában értéket jelent. A legélvezetesebb szabadidős tevékenységek - sport, vetélkedők, kártya- és egyéb társasjátékok - alapvetően a versengésre épülnek, s a győzelem komoly motiváció és örömforrás is egyben. Azok, akiknek a vetélkedés inkább teher, mint élvezet, megtehetik, hogy nyugisabb hobbikat választanak - horgászni, keresztrejtvényt fejteni, vagy gyufaszálakból Eiffel-tornyot építeni ellenfelek nélkül is lehet. Igen ám, csakhogy az élet számos olyan helyzetet produkál, ahol a csendes, visszahúzódó alkatúak sem úszhatják meg a versenyt. Az üzleti szférában, a karrier-építésben és a párválasztásban is rendszerint számos potenciális jelölt közül kell a legjobbnak mutatkoznunk, ha sikerre vágyunk. Aki itt sem hajlandó ringbe szállni, annak be kell érnie azzal, amit a többiek maradékként meghagynak.

A progresszív nevelési irányzat szerint a gyereket nem lehet túlszeretni. Ezt magam sem vitatom, ugyanakkor számos olyan kisiskolást látok, akik nem csupán kényelmesek, elpuhultak és túltápláltak, de - talán mindezekből fakadóan - totálisan önbizalom-hiányosak is, és sírva szaladnak anyjukhoz, ha a társaik csúnyán néznek rájuk, vagy nem passzolnak nekik a focipályán. Egyáltalán nem gondolom, hogy a törődés, a babusgatás és kényeztetés bárkinek is ártana, sőt. Ám amelyik gyerekben nem alakul ki a megfelelő küzdőszellem, amelyik nem tud kiállni önmagáért, amelyik szemmel láthatóan önértékelési problémákkal küzd, ott azért komoly zűr lehet a szülői példamutatás vonalán.

Mi következik hát mindebből? Jó dolog a verseny, vagy sem? Itt az ideje, hogy rendet vágjunk a fenti érvekből fakadó gondolati dzsungelben. A valóság az, hogy csupán látszólagos ellentétről van szó, a versengő és az együttműködő attitűd nagyon is megfér egymással. Olyannyira, hogy a sikeresség záloga valójában nem más, mint megnyerni a legjobb együttműködőnek járó díjat. Az a tény, hogy a szabad világ működési kereteit - üzletben, barátságban és szerelemben egyaránt - a piaci verseny adja, még nem jelenti azt, életünket a vérre menő csatározások jellemeznék. A siker elsősorban azokhoz pártol, akik gyümölcsöző emberi kapcsolatokat képesek kiépíteni. Igaz, hogy a Coca-cola erős konkurenciaharcot vív a Pepsivel, ám ettől még az alkalmazottak hétköznapjait sokkal inkább az együttműködés hatja át - meg kell találni a kölcsönös elégedettséget a főnökkel, a beosztottakkal, a kereskedelmi partnerekkel és persze elsősorban a fogyasztókkal. A szabad verseny arról szól, hogy ki tudja a lehető legjobban kielégíteni a különféle emberi szükségleteket. Ebből következően a barátságos attitűd messze eredményesebb a harcias mentalitásnál. Valójában az is csupán egy ezerszer megcáfolt, gyenge mítosz, hogy a versengő világ a kevés számú győztes mellett vesztesek tömegét termeli ki. Optimális működés esetén mindenki nyer, de a túlnyomó többség egészen biztosan.

Mérő László A mezőny dicsérete című írásában rámutat, hogy valójában félreértjük a versenytársadalom lényegét: "A lényeg nem maga a verseny, hanem a versenyben megmérődő teljesítmény. Világbajnoki teljesítményre csak kevesen képesek, de relatíve színvonalas produkcióra sokan. A tőlünk telhető teljesítményt mindig hozni kell. És ha megtaláljuk azt a területet, ahol a mi személyes komparatív előnyünk van, akkor ez elég is." Pontosan erről van szó: alapvetően nem másokkal vívunk ádáz csatákat, csupán azon kell dolgoznunk, hogy önmagunk legjobb verzióját felépítsük. Nyilvánvaló, hogy a teremtés nem mondható különösen igazságosnak, hiszen ordító különbségek lehetnek ember és ember közt. Mégsem teljesen igazságtalan, mert a legtöbbünk számára azért nem lehetetlen küldetés a felhőtlen létezés; elég, ha a vágyainknak és képességeinknek megfelelő utakat választunk, s hajlandóak vagyunk azokon végigmenetelni. (Háromszáz évvel ezelőtt, amikor apáink szakmáit és álmait vittük tovább, igazi szívás lehetett, ha valakiben nem volt kellő affinitás mindezekhez. Ma már ezerféle területen érvényesülhetünk, nincsenek kényszerpályák. Ha valaki a 21. század sokszínűségében sem talál olyat, amiben tehetséges, azzal tényleg komoly bajok lehetnek.) Mérő László cikkében példaként említi azt az ügyvédet, aki mindössze a századik legjobb a szakmájában. Ha megfeszülne, akkor is legfeljebb az ötvenedik helyig tudná felküzdeni magát, hiszen az élmezőnyt nála sokkal rátermettebb jogászok uralják. Felesleges is megszakadnia, ha elégedett az átlagos teljesítménnyel hozható századik pozícióval és az annak megfelelő javadalmazással. Ráadásul így még marad elég ideje és energiája olyan hobbiszerű tevékenységekre, amelyekben akár egészen kiváló is lehet. Semmi alapja annak a nyomasztó tévhitnek, hogy a versenytársadalomban napról napra erőnkön felül kell teljesíteni, különben villámgyorsan a vesztesek között találjuk magunkat.

"A verseny lovaknak való, nem embereknek." Szó sincs ilyesmiről! Csak ez is olyan, mint a sör, a tonik, a camembert, vagy épp az olajbogyó. Lesz, akinek azonnal ízlik, s lesz akinek lassabb a ráhangolódás. Amikor teljesítménykényszerről, önkizsigerelésről és atyai/tanári/főnöki/edzői szigorról beszélünk, ezek csupán a versengés szükségtelen árnyoldalai. Nem is igazán lehet szerethetővé varázsolni mindezeket, ahogyan az unalmas tananyagot és a házi feladatokat sem. (Emlékszem egy jó pár évvel ezelőtti riportfilmre, melyet a Polgár családdal készítettek. A maximalista nagypapa - Polgár László - szomorúan számolt be arról, hogy zseniális lányai nem követik az ő nevelési módszerét, s olyan felesleges dolgokra fecsérlik a gyerekek drága idejét, mint például a játszóterezés...) Érdemes volna a versenyre minden esetben - még akkor is, ha a tét óriási - puszta játékként tekinteni. Azonnal élvezhetővé, tiszta örömforrássá válik. Pont a címbéli mondás szülőatyja, Bartók ne tudná? Pedig két hegedűversenyt is komponált...

Sokan valljuk: nincs nagyobb érték, mint a szabadság. Ez a hitünk egyben azt is jelenti, hogy a korlátok a legkevésbé sem a barátaink. Miért halljuk mégis úton-útfélen - még a felvilágosult és jámbor társaink szájából is -, hogy ezekre égető szüksége van az embernek?

Biológia korlátainkat nyilván kénytelenek vagyunk elfogadni. Futógyorsaságunk a kanyarban sincs a gepárdéhoz képest; aligha bírjuk ki másfél-két percnél tovább a víz alatt; s a repülés sem tartozik az erősségeink közé. Ezekkel azért együtt lehet élni, már csak azért is, mert az idők során feltaláltuk a sportautót, az oxigénpalackot és a repülőgépet is. Nem nehéz belátni, hogy belső korlátokra kifejezetten szükségünk van, elég, ha csak arra gondolunk, hogy reggel be kéne érnünk a munkahelyünkre, hogy nem kívánunk brutális sörhasat növeszteni, s hogy utódainkról is szeretnénk tisztességesen gondoskodni. A konfucianizmus egyik szent könyve, a Ji King így fogalmaz: "Az embernek nem valók a korlátlan lehetőségek. Az erőssé váláshoz éppen a kötelességen keresztül vezető, önként vállalt korlátozás szükséges." Mindezekkel kevesen szállnának vitába, azonban mi a helyzet a külső, mesterséges korlátokkal? Szükség van-e olyan tiltó intézkedésekre, amelyeket a közösség, a társadalom, az állam fogalmaz meg az egyénnel szemben?

Ahhoz, hogy erre a kérdésre racionális módon felelni tudjunk, muszáj segítségül hívnunk természetes erkölcsi érzékünket. Ha csupán érzelmeinkre, beidegződéseinkre, jobb-, vagy baloldali ideológiai hagyományainkra támaszkodunk, aligha fogjuk megtalálni a morálisan helyes válaszokat. A legelemibb etika szerint mindaz, ami az egyének szabadságát összességében növeli, az támogatandó, ami pedig csökkenti, az simán elvetendő. A bürokratikus korlátoknak csakis akkor van erkölcsi alapjuk, ha az egyén szabadságának védelmét szolgálják. Ha minden egyes központi intézkedést ezen egyszerű elv mentén vizsgálunk, rövid gondolkodás után laikus állampolgárként is képesek leszünk megítélni, hogy helyes, avagy helytelen korlátozással van dolgunk.

1. ÖNPUSZTÍTÁS - A morál ott kezdődik, hogy mindenki azt tesz a saját testével, amit csak akar. Semmiféle központi hatalom nem rendelkezhet arról, hogy miként öltözünk, milyen frizurát viselünk, s hogy miféle életmódot folytatunk. Tudatos emberként persze igyekszünk megóvni magunkat, gyermekeinket és barátainkat is az önpusztító szenvedélyektől, ám pontosan tudjuk, hogy nincs jogunk a másik felnőtt ember helyett döntéseket hozni. Mindezt figyelembe véve sem az alkohol-, sem a drogfogyasztás, sem a prostitúció, sem pedig az eutanázia nem tiltható. Nem sorolható ide a dohányzás, amely a passzív környezet egészségét is károsítja, ebből fakadóan a közösségi terekben való korlátozása kifejezetten üdvözlendő.

2. BIZTONSÁGI KORLÁTOK - Mindazon tetteink, melyek mások testi épségét veszélyeztethetik, el kell hogy viseljenek bizonyos társadalmi korlátokat. (A saját szabadságom sohasem növelhető a másik ember szabadságának terhére.) A munkavédelmi és tűzvédelmi előírások betartása joggal kérhető számon az egyénen és a vállalkozásokon úgyszintén. Hasonló a helyzet a sebességkorlátozással is, leszámítva a kisstílű lehúzásokat az indokolatlan 30-as táblákkal és a bokorban meglapuló pandúrokkal. (Valódi jogállamban súlyos következményei volnának az alaptalanul kihelyezett tábláknak és bírságolásoknak.) Sokáig azt gondoltam, hogy a biztonsági öv használata is magánügy, hiszen legfeljebb önmagunkat veszélyeztetjük, ha nem kapcsoljuk be. Mióta felhívták a figyelmemet arra, hogy a komolyabb közlekedési baleseteknél az autóból kirepülő emberi testek újabb baleseteket okozhatnak, hamar beláttam, hogy morálisan elfogadható előírásról van szó.

3. SZÓLÁSSZABADSÁG - Az általam egyébiránt igen kedvelt Puzsér Róbert a közelmúltban, egy vele készült interjúban mottójaként említette a Voltaire-nek tulajdonított idézetet: "Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de halálomig harcolni fogok azért, hogy mondhasd." Sokan vagyunk, akik ugyanígy gondoljuk. Puzsér azonban másfél percen belül a következőt is kibökte: "Betiltanám az összes óriásplakátot és a filmeket szétszabdaló reklámblokkokat." Nos, ez az, ami borzasztó skizofrénnek hat. Az óriásplakát - és minden reklámhordozó, vagy egyéb kommunikációs platform - használata a szólásszabadság része. Amikor az autópályák mentén, vezetésbiztonsági okokra hivatkozva tiltják, azzal egyet lehet érteni. (A másik ember fizikai épségének védelme magasabb rendű szabadságjog, mint a reklámozó kommunikációhoz való joga.) De minden egyéb tiltás - függetlenül attól, hogy politikai cenzúráról, avagy kultúr-elitista hőzöngésről van szó - tökéletesen immorális elgondolás.

4. JELKÉPEK HASZNÁLATA - Vörös csillag, horogkereszt, török félhold, Dávid-csillag, feszület... Ezek mindegyike alkalmas lehet arra, hogy bárkiben rossz érzést, vagy akár félelmet váltson ki. Túlérzékenyek ugyanezt elmondhatják a Fradi címer, a Metallica logo, vagy akár a Mercedes embléma kapcsán is. Ami viszont szikár tény: a jelképek önmagukban képtelenek fizikai fájdalmat, szenvedést, kárt okozni. Ennek megfelelően tiltásuk is tökéletesen értelmetlen, ahogyan kötelezővé tételük úgyszintén. Az identitását ki-ki maga választja meg, s amíg nem árt vele másnak, nincs miért pánikot kelteni.

5. KÖRNYEZETVÉDELEM - Amikor Mózes megjelent a Sínai-hegy lábánál a két kőtáblával, a Föld népessége nem volt nagyobb, mint a mai Olaszországé. Az ipari forradalomra ekkor még több mint háromezer évet várni kellett. Mindez azt jelenti, hogy az ember - a többi élőlényhez hasonlóan - nem csinált túl nagy rumlit a bolygón, olyat közel sem, amely a Föld természetes adottságait veszélyeztette volna. Éppen ezért hiába keresnénk olyat a parancsolatok között, hogy "Óvd a környezetedet!". Mára egészen más a helyzet. Több mint hétmilliárdan nyüzsgünk a bolygón, s kezdjük teljesen lepusztítani. Mivel a környezetszennyezés olyan tett, amellyel fizikailag ártunk - esetenként konkrétan megmérgezzük a másikat - épp ideje volna, hogy a Föld védelme olyan szintű erkölcsi követelménnyé váljon, mint a "Ne ölj!", vagy a "Ne lopj!" parancsolatok. Ha létezik értelmes funkciója a kormányzatoknak és a világszervezeteknek, úgy a környezetvédelem feltétlenül ide sorolható. Már csak azért is, mert ez egy tipikusan olyan probléma, amelyet a piac - szemben csaknem minden egyébbel - képtelen megoldani. (A Föld légköre például természeténél fogva köztulajdon, s mint ilyen, józan számítás szerint mindig is kívül fog esni a piac hatókörén.)

6. GAZDASÁGI SZABÁLYOZÓK - Akár jobboldali, akár baloldali kormányzat irányít egy adott országot, mindegyik elsősorban azokkal az intézkedéseivel igazolja önnön létét, szükségességét, nélkülözhetetlenségét, amelyekkel durván beavatkozik a gazdaság működésébe, magáénak követelve olyan funkciókat, amelyeket egyébiránt a piac is tökéletesen ellátna. Ilyenkor azt tapasztaljuk, hogy teljesen értelmetlen, bürokratikus korlátok emelkednek, melyek vagy egy-egy lobbicsoportnak kedveznek a többiek kárára, vagy kifejezetten mindenkit csak hátráltatnak. Az előbbire példa az Uber betiltása a taxisok nyomására. Az utóbbi kapcsán megemlíthetjük a vasárnapi zárva tartás elrendelését (itt idővel azért észbe kapott a kabinet), illetve számos olyan központi előírást, melyek sem az embereket, sem a környezetet nem védik, így morálisan indokolatlanok, feleslegesek, gátlók. Csak hogy egy régi vesszőparipámat említsem: belsőépítészet. Bárki, aki megvásárol egy kész lakást, olyan módon alakítja át a tereket és funkciókat, ahogy a kedve tartja, elég, ha a statikai követelményeknek eleget tesz. Akár a nappali közepére is állíthatja a fajanszot, ha úgy kívánja, senkinek nincs joga beleszólni, s ez így helyes. Igen ám, de a kivitelezőt számtalan előírás köti, nem fog sem építési, sem használatbavételi engedélyt kapni, ha ezektől eltér. Lehet, hogy az átadás másnapján már dőlnek is a frissen festett falak, ha a megrendelő extrém igényeket támaszt, s hajlandó költeni a bürokrácia okozta többletmunkára. Halvány fogalmam sincs, miért jó a központi hatalomnak tökéletesen értelmetlen korlátokat emelnie.

Sorolhatnánk még napestig a hétköznapi létezés apró-cseprő ügyeit, a csendrendelettől kezdve a városi állattartáson át a hajléktalanok problémaköréig. Ha morálisan helyes szemlélettel közelítjük az adott kérdéseket, úgy a válaszaink is helyesek lesznek. Nem tudom eléggé hangsúlyozni az erkölcs fontosságát.

Kettős mérce. Itt kezdődik minden. Ádám és Éva. Gyümölcslopás. Hihetetlenül fontos, hogy a Biblia is gyakorlatilag ezzel indít, felállítva egy olyan világ kereteit, mely mára már - minden nosztalgikus sirám ellenére - jórészt érvényét vesztette. Az Ószövetség még nyíltan kiáll a tekintélyelvűség mellett. Felfesti egy olyan Isten képét, mely ugyan szerető és gondoskodó, ám mindeközben haragvó, féltékeny és büntető is egyben. Egy olyan Istenét, aki bár - papíron - az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, ezzel együtt a legkevésbé sem kezeli egyenrangú félnek. Megmutatja a jó és rossz tudásának fáját, majd minden magyarázat nélkül egyszerűen tiltottnak minősíti. Nekünk, szánalmas alattvalóknak, nincs is más dolgunk, mint hogy kérdőjelek nélkül elfogadjuk e korlátot. Ez volna az alapmodell. A vicc az, hogy akármilyen megmosolyogtató is ez az Isten-ember viszony egy 21. századi tudattal, mégis a mai napig erre építjük a világunkat. Az apa-fia kapcsolatot ugyanúgy, mint az állam-polgár viszonyt. Ebből a kettős mércéből eredeztethető csaknem minden emberi frusztráció, gyűlölködés, konfliktus és agresszió, amit valaha látott a bolygó.

"Ábrahám Istenét úgy lehet szeretni vagy félni, mint egy apát: hol a jóindulata, hol meg a haragja a nagyobb. Minthogy Isten az apa, én vagyok a gyerek. Még nem nőttem ki teljesen a mindentudás és mindenhatóság ábrándjából. Még nem vagyok képes tárgyilagosan számba venni az ember voltomból eredő korlátokat, a tudatlanságomat, a gyámoltalanságomat. Még igényt tartok rá, mint a gyerek, hogy legyen egy apa, aki megszabadít, aki szemmel tart, aki megbüntet, egy apa, aki kedvel, mikor engedelmes vagyok, akinek hízeleg a magasztalásom, és akit felbőszít az engedetlenségem. Nem kétséges, hogy az emberek többsége a személyes fejlődésében nem haladta meg ezt a gyermeteg fokozatot." - így ír Erich Fromm A szeretet művészete című klasszikus művében. Az igazi gondot nem elsősorban az jelenti, hogy még mindig itt tart a világ, sokkal inkább az, hogy generációról generációra ugyanezt az attitűdöt örökítjük át utódainknak is. Ha létezik egyetlen olyan kérdés, amelyben konzervatívok, liberálisok és baloldaliak is nagy egyetértést mutatnak, úgy az a gyermeknevelés kérdése. A tekintélyelvűség a legtöbb családban evidencia: apa/anya megmondta, punktum. Hiába állítja minden kutatás, hogy az életképes, együttműködő és kiegyensúlyozott utódokhoz az empatikus és szeretetteljes nevelés vezet. Egy közelmúltbeli felmérés szerint az amerikai szülők kétharmada fontosabbnak tartja, hogy gyermekeikből jó állampolgárok váljanak, mint hogy boldogok legyenek. Ez azért sok mindent elárul... Ha valaki arról beszél - ahogy én is teszem -, hogy érdemes az utódokat egyenrangú félként kezelni, megadva számukra a kellő tiszteletet, a legtöbbször csak legyintés, vagy flegma, torz mosoly a válasz. A magam részéről mindig ragaszkodom hozzá, hogy amennyiben közlök egy szabályt, annak igyekszem megvilágítani az értelmét is. Ez az egyetlen útja ugyanis annak, hogy leszármazottaim elfogadják és bensőségesítsék az adott előírást. Ezzel ki is fogtam a szelet az intellektuális lázadás vitorlájából; a kérdéses szabály be nem tartása innentől kezdve következhet lustaságból, vagy feledékenységből, de semmiképpen sem morálisan megsüvegelendő, világfelfedező kíváncsiságból.

A keresztény teológia szerint a bűn a szabad akarat következménye, vagyis teljes egészében emberi felelősség. Ez az elgondolás legalább három ponton téves. Egyrészt: a Teremtő alkothatott volna olyan világot is, amelyben elvi lehetőség sincs a bűnre, miközben a szabad akarat szárnyalhat, ezernyi tisztábbnál tisztább örömforrás közt válogatva. Nem így történt. Másrészt: amennyiben az ember Isten teremtménye, úgy érdeklődő, kíváncsi, mindent megtapasztalni kívánó természete is az. Kár ezért minket okolni. Harmadrészt: ha már az ember megkapta azt a jogot, hogy dönthet saját sorsának ezernyi, kisebb-nagyobb kérdése felől, úgy a Teremtő megtehette volna, hogy - akár egy jó szülő - már a kezdetektől felkészít bennünket a helyes életvezetésre, bepillantást engedve a világ működésébe. Képzeljük csak el, hogy mi magunk miként járnánk el hasonló esetben! Birtoklunk egy hatalmas kertet, csupa pazar gyümölcsfával, melyek közül egyetlen egynek mérgező a termése. Amíg pici a gyerkőc, nyilván a közelébe sem engedjük. Ahogy cseperedik, időről időre mesélünk neki a halált hozó gyümölcsről, durva videókat vetítve azokról az eltorzult arcú, fájdalmasan összecsukló szerencsétlenekről, akik megkóstolták. S mire felserdül, s  elég nagy lesz ahhoz, hogy egyedül bóklásszon, addigra szellemileg is felvértezetté válik, pontosan ismerve a rá leselkedő veszélyeket. Nos, a Teremtés könyvében szó sincs ilyesmiről. Nem az önálló életre való felkészítés zajlik, hanem szimpla próbatétel. Mint amikor bekötjük szeretőnk szemét, azt súgva a fülébe, hogy bízzon bennünk, nem fogja megbánni... Ez erotikus játéknak elmegy, de világot nem építenénk erre a megközelítésre. Egy érett embernek nem csupán joga, de felelőssége is, hogy megismerje az őt körülölelő világot, s hogy mindig mindent megkérdőjelezzen. Az ószövetségi szellemiség csak akkor nyerő, ha magunkban eldöntöttük: soha nem is kívánunk felnőtté válni.

Oké, pontosan tudjuk, hogy a bűnbeesés sztorija nem több jelképes történetnél. A valóságban az erkölcs - leszámítva azt a mélyen kódolt parancsot, hogy ne okozzunk fájdalmat a másiknak - teljes egészében az emberi kultúra terméke. Mindig értetlenül állok azon jelenség előtt, amikor egy morális parancsot bárki is attól érez  erősnek, mert Istennek tulajdonítja, s nem azért, mert széles körű emberi egyetértésben elfogadjuk. Gondoljunk csak bele: szülőként melyik a szívderítőbb állapot, amikor nekünk kell rendet vágnunk veszekedő gyermekeink közt, vagy ha ők maguk önállóan megállapodnak a játékszabályokról?  A szülői tekintélyelvűség - akármennyire káros is a gyerek egészséges személyiségfejlődését illetően - legalább a felmenők kényelmét, gőgjét, hatalomvágyát kielégíti. Az isteni tekintélyelvűségnek még csak ennyi értelme sincsen. Amikor a 21. században még mindig egy szigorú, atyai istenképet ápolunk, abból egészen extrém dolgok következnek. A vidámabb fejezetet azok a gyerekcsínyek jelentik, amelyekkel a hívők megpróbálják kijátszani a tökéletesen értelmetlen, de meg nem kérdőjelezhető parancsolatokat. Az ortodox zsidók például a világ több száz metropoliszában egy magasan húzódó dróttal - az eruvval - kerítik körbe a központi városrészeket, csak hogy szombaton is kimehessenek az utcára. Ez a huzal ugyanis szimbolikusan összekapcsolja a területet egyetlen nagy otthonná, amelyre így már nem igazak a szombatra vonatkozó tiltások. Érezzük mindannyian, hogy ebben nem csak az a vicces, hogy vagyonokat költenek az eruv folyamatos karbantartására, s még csak nem is az, hogy olvasószemüveget és könyvet így már vihet magával a hívő, ám tollat és esernyőt továbbra sem. (Hogy ezeket hogy találják ki...) Az igazán érthetetlen az, hogy vagy látom értelmét egy szabálynak, vagy nem. Ha nem látom, s ennél fogva nem is kívánom betartani, úgy miért e gyermeteg trükközés? Tényleg olyan rövidlátó volna a Mindenható, hogy nem veszi észre a csalást? Léteznek persze szomorúbb fejezetei is a tekintélyelvű vallások előírásainak, elég ha csak a Koránra gondolunk, amely 109 helyen szólítja fel a muszlimokat, hogy hárorút folytassanak a hitetlenekkel szemben.

"Olyan erkölcsösségre van szükségünk, amely az élet szeretetén, a növekedés és a valódi sikerek örömén, nem pedig elnyomáson és tilalmakon alapul."- írja Goethe, tökéletesen megfogalmazva a lényeget. Az autoriter szemlélet, a parancsok kérdőjelek nélküli végrehajtásának igénye a katonai szervezetekben abszolút helyénvaló. Az élet azonban nem háború, s az emberek - különösen a gyerekek - egyáltalán nem katonák. Nincs az a korkülönbség, sem társadalmi státuszbeli eltérés, mely felülírná a kölcsönös tisztelet alapkövetelményét. Ahogy a bevezetőben már utaltunk rá: az Ószövetség minden lapját átjárja a nyílt tekintélyelvűség. A jézusi megközelítés ezzel szemben 180 fokos fordulatot vesz, elég csak a tékozló fiúról szóló példázat apa-figurájára gondolnunk. A minta kétezer éve hever az orrunk előtt - s mi észre sem vesszük. Legyen tanár az ember, vagy akár csak szimpla szülő, akkor végzi helyesen és eredményesen a nevelés/oktatás kiemelten fontos feladatát, ha úgy kezeli a fiatalkorúakat, mintha azok tökéletesen egyenrangú partnerek volnának. Ha apáink útját járjuk, apáink nyomorát örökítjük tovább. A holnap elsősorban azon múlik, miként bánunk ma a gyermekeinkkel.

Ősrégi mítosz. Sokakban él egy olyan kép, mely szerint a túlsúlyosak jelentős része lelkileg kiegyensúlyozott és boldog, szemben a szikár, örömtelen, karót nyelt aszkétákkal. Nyilván érezzük, hogy ezúttal is a kizárólag végletekben gondolkodó, gyermeteg, fekete-fehér látásmóddal van dolgunk. A legtöbben természetesen az élet élvezetére szavazunk, s idegenkedünk a mosolytalan önsanyargatástól. Ám ez még véletlenül sem jelenti azt, hogy a jó kedélyt a korlátlan hedonizmus alapozná meg legbiztosabban. A közelmúlt amerikai kutatásai arról számolnak be, hogy a közhiedelemmel ellentétben a súlyproblémákkal küzdők között lényegesen magasabb a depressziósok aránya, mint az átlagos testalkatúak közt.

Nem érdemes túl sok szót vesztegetni a kövérségből fakadó ezerféle problémára, ezeket - közvetlenül, vagy közvetve - mindannyian ismerjük, tapasztaljuk. Már a hétköznapi létezés is komoly kihívás egy túlsúlyosnak: megkötni a cipőt, utolérni a buszt, elférni a színházi székben... Az egészségügyi kockázatokról is tudunk: Magyarországon a halált okozó népbetegségek 93%-a az életmódból, ezen belül elsősorban az elhízásból fakad. Ám mindezek a problémák és bosszúságok eltörpülnek a negatív énképből eredő folyamatos frusztráció mellett. Amikor valaki nem érzi magát vonzónak; amikor az intim pillanatokban még a félhomály is sok, olyankor nehéz belehazudni a világ képébe, hogy ez a boldogság és kiegyensúlyozottság netovábbja. 

A jelen kényelmetlensége persze csupán a felszín. Érdemes egy pillanatra elmerülni a mélyebb rétegekben, esetenként a múltban, a súlyproblémák tudattalanba száműzött okait kutatva. Az elhízás hátterében a legtöbbször kisebb-nagyobb lelki problémák állnak. Sokan egész egyszerűen szeretethiányosak, vagy szexuálisan kielégítetlenek, s e gyötrő sóvárgást kívánják édességekkel és rágcsálnivalókkal enyhíteni, rendszerint egészen pusztító kalória bevitel mellett. Az sem ritka, amikor egy nő a gyermekvárás időszakát éli meg élete legszebb periódusának, ezért teste még hosszú időn át mintha ragaszkodna a gömbölyű formához. A túlsúly lehet egyfajta burok, védőréteg is azoknál a lányoknál, akik valamilyen oknál fogva félnek megélni nőiességüket. Egészen tipikus például azok esetében, akiket kisgyerek korukban szexuálisan molesztáltak. Az elhízást okozhatják önértékelési problémák, kommunikációs zavarok, depresszió, tehetetlenségérzés, elfojtott düh, hangulatzavarok és még ezerféle gond, vagy múltbeli trauma. Akárhogy is: a felsorolt nyavalyák egyike sem eredményez felszabadult, jó kedélyt.

Létezik egy Project Harpoon nevű, interneten szerveződött csoport, amely - hozzám hasonlóan - meggyőződéssel vallja, hogy a nők karcsún a legszebbek. A társaság azzal vált ismertté, hogy túlsúlyos modelleket és színésznőket fotoshoppoltak át vékonyra, a világ elé tárva a valóságot, mellé illesztve az ideális alternatívát. A dologból nagy botrány keveredett, elsősorban azért, mert kiszemeltjeik zöme épp azért harcol, hogy mindenki úgy fogadja el a testét, ahogy van. A történet itt kezd érdekessé válni. Ahhoz ugyanis mindenkinek joga van, hogy értelmetlen, vagy akár kifejezetten káros ideológiákért küzdjön. Az azonban enyhén szólva is megmosolyogtató, hogy hiszünk is egy eszmében, meg nem is. Ha ugyanis az érintett kövér celebek valóban úgy gondolják, hogy a túlsúly csupán ízlés dolga, ez esetben nincs miért megsértődniük. Ebből a szemszögből körülbelül annyi történt, mintha a hajszínüket fotoshoppolták volna barnáról szőkére. Nagy ügy. Ha viszont ők is ténylegesen belátják, hogy az elhízás minőségi kérdés, vagyis a sportos karcsúság értékesebb a kövérségnél, úgy az általuk képviselt ideológia hamisságáról rántják le a leplet. Ugyanis miért kéne mindenkinek elfogadnia a testét olyannak, amilyen, ha az messze van a vonzótól és egészségestől, s egyedül a tulajdonosán áll, hogy milyenre formálja? Az érintett sztárok sértettsége igen komoly frusztrációról árulkodik, nyomát sem látni a jó kedélynek.

A kövér ember nem bűnös - hirdeti Schobert Norbi 2010-ben megjelent könyve. Igaza is van a szerzőnek: az elhízás nem erkölcsi kategória. Mindenki azt tesz a testével, amit csak akar. Akár meg is betegítheti. Akár el is csúfíthatja. Azt a téveszmét ugyanakkor kár lenne benyelni, hogy nincs minőségi különbség a sportos és az elhízott test között, s hogy érdemes olyannak szeretni magunkat, amilyenek vagyunk. Ha igaz lenne a címbéli frázis, még az is kevés volna ahhoz, hogy egy józan ember valaha is megbarátkozzon az ormótlansággal. Ám látva, hogy a kövér ember a legritkább esetben kedélyes, végképp nem maradt semmi, ami a túlsúly mellett szólna.

"Mindennél fontosabb a halott iránt való tisztességtevés" - így mondják Maros megyében, Erdélyben. "Inkább megvonom a gyerek szájától a falatot, csak tisztességesen el tudjam temetni az uramat" - ilyet is hallani, értelemszerűen nem a felső-középosztálybeliektől. Amikor a sok százezret érő, vaskos aranyláncok a zaciban landolnak, nem ritkán azt jelzi: temetés lesz a családban. Úgy tűnik, mintha a végtisztesség megadására indokolatlanul sokat áldoznánk.

Egyik kedvenc filmjelenetem A nagy Lebowski című klasszikusból való. Miután a három elválaszthatatlan cimbora egyike meghal, a másik kettő a temetési vállalkozóval tárgyal a hamvak elszállításáról. A háromezer dolláros platina urnától villámgyorsan eljutnak a legalacsonyabb árfekvésű ajánlatig, a száznyolcvan dolláros alumínium tégelyig. A következő filmkockán már az óceán partján állnak, egyikük kezében egy fagylaltosdobozzal... Az már csak hab a tortán, hogy a szembeszél belekap a hamvakba, s vastagon beteríti őket... Akármilyen groteszk is e jelenet, sokkal közelebb áll hozzám, mint a kripták és mauzóleumok világa. A legkevésbé sem bánnám, ha hozzátartozóim egy fillért sem költenének a búcsúztatásomra, csak simán beleszórnának a Dunába. Az sem baj, ha fagyisdobozból. Sőt.

A gyász, a temetés, valamint a kapcsolódó hagyományok kultúránként igen eltérő képet mutatnak. Érdemes e népszokásokat háromféle motiváció szerint vizsgálni.

1. HIEDELMEK A TÚLVILÁG KAPCSÁN - Számos olyan népcsoport létezik, amely a mai napig úgy engedi utolsó útjára az elhunytat, hogy koporsójába pálinkát, zsebeibe pénzérméket rejtenek. Nyilván rém kínos volna, ha a másvilágra nincstelenül érkezne. Ártatlan szokás ez, nincs vele különösebb gond, ugyanakkor sokat elárul az érintettek gondolkodásmódjáról. Ha létezik olyan isteni hatalom, amely képes életre kelteni a halottat - akár reinkarnáció útján, akár a mennyországot célozva -, úgy arra a csekélységre már képtelen, hogy gondoskodjon az újjászületettről? Tényleg rászorul a Teremtő, hogy némi apróval megtámogassuk a feltámadást követő olajozott életkezdést? Ezek a kultúrák többnyire kegyeletsértésnek tekintik a hamvasztást is, hiszen e mozzanat nehezíti a test feltámadásának gördülékeny aktusát. Az iszlámot a mai napig e tiltás jellemzi, s a katolikus egyház is évszázadokon keresztül hasonló álláspontot képviselt. Csupán 1963-tól tartják megengedhetőnek a hamvasztást, ám azt is csak urnatemetőben való elhelyezés esetén, szétszórásról szó sem lehet. A reinkarnációban hívő hinduknál pont fordított a helyzet: muszáj elégetni a halottat, mert a lélek csak így képes elszabadulni a testtől, hogy újjászülethessen. Nem szükséges az isteni mindenhatóságra gondolnunk, hogy érzékeljük, e megkötések és korlátok mennyire irracionálisak. Nem is kell arra a fantáziaképre hagyatkoznunk, mely szerint Isten hatalmas (felhő alapú) szervereken őrzi genetikai kódjainkat, melyek alapján - a temetés módjától függetlenül - bármikor újra teremtheti testünket. Elég, ha a tapasztalati tényeknél maradunk: a test így is, úgy is elporlad, a zsebekbe rejtett érméknek pedig csupán a jövő régészei örülhetnek.

2. EMLÉKEZÉS - Létezik az emberben egy általános és végtelenül fals büszkeség, mely szerint imádjuk, ha ünnepelnek bennünket, ha emlékeznek ránk, ha megemlékeznek rólunk, még akkor is, ha erre semmiféle teljesítménnyel nem szolgáltunk rá. Erről szólnak a születésnapok, a névnapok, az esküvők és persze a síremlékek is. Az csak egy dolog, hogy amikor már a föld alatt nyugszunk, totálisan mindegy lesz számunkra, hogy bárki is emlékszik-e ránk. Az sem kérdés, hogy földi életünk produktumai, emberi kapcsolataink minősége fogja meghatározni, hogy az utókor miként őriz meg bennünket emlékezetében. "Nem halok meg egészen, énemnek fontosabb része túléli a temetésem" - írja Horatius, célozva arra, hogy művei életben tartják nevét. A legtöbben persze nem kerülünk be sem a történelemkönyvekbe, sem a tudományos lexikonok névmutatójába, de még a sportalmanachokba se. Valójában nem is igazán bánjuk. Ami viszont szívbemarkolóan szomorú, az az elhagyott, gondozatlan sírhelyek látványa. Talán a gyászoló házastárs még lelkesen kijár, s rendben tartja. Talán még a gyerekek is megfordulnak párszor a temetőben, ám elég két-három generáció, hogy már senki se ápolja az elhunyt emlékét. Természetesen a katolikus egyház is azzal a jó szándékkal preferálja a koporsós temetést a hamvasztással szemben, illetve azért ragaszkodik az urnatemetőben való elhelyezéshez a szétszórással szemben, hogy legyen egy hely, ahol emlékezhetünk, ahol imádkozni lehet az eltávozott lelki üdvéért. Igen ám, csakhogy imádkozni a nappaliban, a munkahelyen, vagy épp a kocsmában is tudunk. Az emlékezést nem befolyásolja a sírkő mérete, ára, díszítettsége. Megítélésem szerint az a legtisztességesebb eltávozás, ha halálunkkal a lehető legkevesebb terhet és pluszmunkát okozzuk az utókornak, különös tekintettel a sírgondozás évtizedekig tartó igényére. Kálvin nem tartozik a nagy kedvenceim közé, ám azt a puritánságot nagyra értékelem, mely szerint nem kívánt magának emlékművet, így a mai napig névtelen sírban nyugszik a genfi Plainpalais köztemetőben.

 3. A HOZZÁTARTOZÓK ÉRZELEMVILÁGA - Nyilvánvaló, hogy a temetés, a gyász elsősorban az életben maradtakról szól. Az érzelmek megélése, a veszteség feldolgozása, a kapcsolódó szokásrendszer e téren is elképesztő kulturális sokszínűséget mutat. Sokan azt vallják: a gyász magányos dolog. Mások szeretik közösségben megélni a fájdalmat, a halott melletti - sokszor napokig tartó - virrasztás kifejezetten közösségi élmény, mely a cigányságnál különösen jellemző, s része a buddhista gyászfolyamatnak is. A muszlim vallás esetén erre nincs lehetőség: az elhunytat mielőbb, lehetőség szerint még a halál napján el kell temetni, hogy lelke mielőbb Allahhoz térhessen. A hinduk azt vallják: sírni tilos, az a gyengeség és hitetlenség jele. A romák ugyanakkor kifejezetten megsiratják halottaikat, szabadon engedve minden feltörő érzelmet, s nem is értik, miként lehet hűvös önfegyelmet mutatva, befelé gyászolni. Léteznek egészen extrém megnyilvánulásai is a gyásznak. Egy ismerősöm kiadta egészen aprócska garzonját, s amikor a szokásos havi járandóság beszedését célozva felkereste bérlőjét, kissé megütközve konstatálta azt a zsúfoltságot, amelyet a fiatalember hatalmas szekrényei okoztak. Mint kiderült, elhunyt édesanyja ruháit, ágyneműit és egyéb személyes tárgyait őrizte bennük...

A temetkezés kérdése egyidős az emberiség történelmével, azonban jelentősége - az emberi tudat fejlődésével szinkronban - egyre változik. Antigoné még az életét sem tartotta drágának, csak hogy elföldelhesse halott bátyját. Ez a drámai attitűd abszolút megfelelt a korszellemnek, mely szerint a túlvilágra való megérkezés kifejezetten függ magától a temetéstől. Manapság már a halál utáni létezésben sem igazán hiszünk. Persze, titkon mindannyian azt reméljük, hogy lesz folytatása e 70-80 évnyi földi pályafutásnak. Mindenki vágyik a desszertre. Az is, akinek ízlett az ebéd, s az is, aki pocséknak találta (legalább az édességgel vigasztalódjon). Európában ugyan brutálisan csökken az egyházi temetések száma, ám még mindig ez a leggyakrabban igénybevett felekezeti szolgáltatás, évről évre messze megelőzve a kereszteléseket és házasságkötéseket. Logikus, hiszen halvány fogalmunk sincs, mi vár bennünket odaát, egy gyászmise valószínűleg nem ront a helyzeten. Ám akár szilárdan hiszünk a feltámadásban, akár csupán egy halvány reményként, amolyan bónuszjáték-esélyként tekintünk rá, civilizált emberként egyben egészen biztosak vagyunk: a temetkezés módja nem oszt, nem szoroz a túlvilági létünk alakulását illetően. Kizárt, hogy a díszes síremlék, a gazdagon berendezett kripta, a milliós költségvetésű szertartás, a többnapos virrasztás, vagy bármilyen kapcsolódó néphagyomány lesz az, amely szélesre tárja előttünk a mennyek kapuját. Talán értelmesebb volna az életre, s az élőkre koncentrálni. Talán ez jelentené a valódi tiszteletadást.