Három férfi beszélget a stúdióban, fél füllel hallgatom. Három egész értelmes fickó: Bogár, Boros, Bayer. Nem is mondanak rosszakat. Bogár László olyan imponálóan széles műveltségről tesz tanúbizonyságot, hogy csak lesek. A közgazdasági kérdéseken túl nagy magabiztossággal idéz költőket, filozófusokat, bárkit. Ha háromszáz évig élnék, akkor sem lennék képes ilyen felkészültségre szert tenni. Természetesen Boros és Bayer is méltó partnerei. Ám akármilyen nyitottan és érdeklődve figyelem őket, húsz-huszonöt perc múlva menetrendszerűen megérkezik az intellektuális hidegzuhany: "az individualista gondolkodásmód, a liberalizmus az oka minden földi bajnak" - állítják meggyőződéssel és nagy egyetértésben. Csupán az piszkálja a csőrömet, hogy még soha, egyetlen egy konkrétumot sem hallottam tőlük az individualizmus káros hatásait illetően.

Persze a kérdés nem új keletű, idestova több mint száz esztendeje terítéken hever. A 19. század végén Európa jelentős társadalomfilozófusai ütős vezércikkekben üzengettek egymásnak az individualizmust támadva vagy védve, s azóta is számtalan tanulmány és esszé született a téma mentén. Vasárnap, amíg családom életrevalóbb tagjai brutálisakat csobbantak a strand nagymedencéjében, jómagam egy nyugágyon elnyújtózva mohón vadásztam a kritikus hangvételű írásokra. A legtöbb nem bizonyult egyszerű olvasmánynak, elsősorban azért, mert a szerzőtől és a keletkezés idejétől függetlenül - Bogár Lászlóékhoz hasonlóan - jellemzően evidenciaként kezelte, hogy az individualizmus szétzilálja a társadalmat, s sokszor húsz-harminc oldalon keresztül egyáltalán nem esett szó a miértekről. Végül mindenütt találtam pár gyengécske érvet, a következőkben ezeken szaladok végig. (Meggyőződésem, hogy amennyiben kijelentjük valamiről, hogy káros, érdemes volna azzal kezdeni, hogy röviden indokoljuk is állításunkat.)

1. METAFIZIKA - Az első vádpont szerint individualista nézőpontból minden olyan gondolat, amely a világot nem a tapasztalás és a tudomány felől közelíti - Isten, halál utáni élet, lélekvándorlás, stb. - üres képzelgésnek minősül. Ez a megállapítás megítélésem szerint helyénvaló, ugyanakkor ebben az attitűdben semmi károsat nem látok, sőt. Pont az a valódi probléma, ha nem a tényekre építjük a világunkat.

2. ISTENI TÖRVÉNYEK - Mivel egy individualista társadalomban ki-ki maga dönti el, hogy milyen világnézetet vall, így az isteninek mondott törvények elveszítik általános érvényüket. Természetesen ez a vádpont is megállja a helyét. A világ legtermészetesebb dolga, hogy magunk választjuk meg hitünket, s mindazt, ami ebből következik.

3. HAGYOMÁNYOK - A individualista ember nem tiszteli a hagyományokat, csupán érdekei mentén szelektál közöttük. Nocsak. Tán nem ugyanezt teszi a Teremtő is? Oly sokszor idéztem már Darwin idevágó mondatait: "A természetes szelekció az egész világon minden nap minden órájában ellenőrzi még a legcsekélyebb változásokat is. A rosszakat elveti, a jókat megőrzi és felhalmozza." Ez a bírálat is igaz, és abszolút dicséretes, hogy az individualizmus az evolúció isteni útján jár.

4. IRÁNYMUTATÁS - Amikor a jövőért aggódók a társadalom széthullásáról beszélnek, nagy szívjósággal azokra a talajt vesztett emberekre gondolnak, akik a mai kor sokszínűségében nem találják kapaszkodóikat. Pozitív példaként említik a középkort, amikor még mindenkinek könnyű volt igazodni egy egységes világképhez. Morális tekintetben e felvetés több sebből is vérzik. Egyrészt: miért kéne az önálló gondolkodás képességével megáldott embereknek e magasabb tudati szintről visszalépniük, csak azért, hogy a gondolkodásra képtelenek biztonságban érezhessék magukat? Másfelől: Ha valaki egy sokszínű világban, számtalan vallás és filozófia közt nem talál semmi olyat, amit követhetne, az nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy valójában nem is keres semmit. Miért volna kötelességünk, hogy e szellemi renyheségben élőkért aggódjunk?

Vagyok olyan perverz, hogy autómban, a rádióállomások közt szörfözve néha elidőzök egy-egy vallásos csatornánál. Pár napja egy lelkész nagy lelkesedéssel idézte a bibliai időket, amikor a házasságot még nem tekintették magánügynek, hanem kifejezetten közösségi aktusnak számított. A lánykérés, az újdonsült feleség átköltöztetése férjéhez - mind nyilvánosan, a falu népe előtt zajlott. Innentől kezdve nem csupán az egybekelés vált közüggyé, hanem a házasság további szakaszai úgyszintén, s ez a lelkész szerint kifejezetten frankó, hiszen a közösség így őrködni képes tagjai erkölcsi tisztasága felett... Az csak egy dolog, hogy a magam részéről hányni tudnék az effajta erkölcscsőszködés láttán. A valóság az, hogy a vázolt pozitív iránymutatás a gyakorlatban a legkevésbé létezik. Szinte sosem látok olyat, hogy egy közösség ténylegesen felemelné elesett tagjait. A legtöbb életvezetési probléma - szociális alulvértezettség, társkapcsolati gondok, anyagi nehézségek, túlsúly, betegség - abszolút tabutémának minősül. A szerencsétlenek jó esetben kapnak egy buksisimit és marad minden a régiben. Ha pedig a közösség testületileg lép fel, az lehet felelősségre vonás, meghurcolás, ítélkezés, de kizárt, hogy tényleges segítségnyújtás, vagy pozitív iránymutatás legyen.

5. POLITIKA - Az individualisták a közélet számára is problémát jelentenek. Szemben az engedelmes birkatömeggel, egyéni elképzeléseik miatt szavazóként is nehéz megnyerni őket. Ráadásul minden meglévő intézményi berendezkedést kritikával illetnek... Skandalum. Ugye, megjegyezni is felesleges: ez lenne a normális, az elvárható attitűd minden egyes polgártól.

6. EGYÜTTMŰKÖDÉS - Az individualizmus egyes bírálói szemrebbenés nélkül kijelentik, hogy egy olyan világban, ahol mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti, s magasról tesz a közösségi érdekekre, lehetetlenné válik a társadalmi együttműködés. Ez - az eddigi felvetésekkel szemben - tökéletesen alaptalan vád. A piacgazdaság minden egyes aktusa az együttműködésről szól. Vevő és eladó, munkaadó és munkavállaló, vagy épp hitelező és adós között. Ezeket az üzleti kapcsolatokat messzemenően az egyéni érdekek mozgatják. Ahhoz azonban, hogy önös szempontjainkat sikerre vigyük, muszáj a másik fél szükségleteit is fegyelembe vennünk. Valójában - akármilyen furcsának is tűnik - éppen az individualisták a legjobb közösségépítők. Egy olyan elköteleződés ugyanis, amelyet szabad akaratunkból, saját, jól felfogott érdekünkből táplálkozik, összehasonlíthatatlanul erősebb minden egyéb, külső körülmények által alakított közösségi összetartozásnál. Személyes tapasztalatom, hogy éppen azok, akik mindennél fontosabbnak hirdetik a közösség eszményét, többnyire a legmegbízhatatlanabbak, s adott szavukra a legkevésbé sem építhetünk.

7. TÁRSADALMI REND - Sokan hajlanak arra, hogy az individualizmust összekeverjék az erkölcsi relativizmussal. Természetesen tökéletesen hamis az a bírálat is, mely szerint az individualista szemlélet kizárja, hogy a társadalom egy általánosan elfogadott morális bázisra épülve biztonságosan és rendben működjön. Éppen ellenkezőleg: pont az individualizmus szabadságeszménye biztosítja ezt az etikai alapvetést. Ne ölj, ne lopj, ne alkalmazz fizikai erőszakot és kényszert, s legyen jogod az önvédelemre! Nem egy bonyolult program, ráadásul csaknem minden vallást és filozófiát közös nevezőre hoz. Kell ennél több?

8. IDENTITÁS - Az individualizmus eltörli a társadalmi identitást - így a nyolcadik, egyben utolsó vádpont. Alig hiszem, hogy ez szükségszerűen így volna. A szabadság tisztelete, az emberi jogok, a humanizmus - ezek olyan megkérdőjelezhetetlen értékek, melyeket nyugodtan fel lehet hímezni a zászlóra. Nem is kérdés, hogy ezek jelentik társadalmi identitásom alapjait, s hogy azokkal érzek valódi testvériséget, akik ugyanezen értékeket vallják. Nem ismerek lelkesítőbb eszmét a 19. századi, klasszikus liberalizmusnál. Miért volna ez kevés valódi kovásznak?

Aligha van igaza Charlotte Bronte-nak. Vagy ha mégis, úgy címbéli mondása Konok Péterre egész biztosan nem áll. Ő ugyanis pár nappal ezelőtti Facebook-posztjában bejelentette: a Szabadfogás című műsor megszűnésével elveszítette munkáját, így most pénzt kér. Egyenesen az olvasóktól.

Rögtön az elején igyekszem leszögezni: amit tesz, abban az égvilágon semmi erkölcsileg kifogásolható sincsen. Ha valakinek nincs kedve elhelyezkedni a munkaerőpiacon, azt kár erőltetni. Ha az olvasók - megélhetését segítendő - önkéntes alapon összedobnak egy kisebb-nagyobb összeget, lelkük rajta. Amivel bajom van, az elsősorban az elegancia. Egész pontosan: annak totális hiánya. Létezik a köztudatban egy kép a nagybetűs FÉRFI kapcsán, melyet magam is osztok: életképes, a legnehezebb helyzetekből is feláll, nem panaszkodik, mások előtt könnyet nem ejt, s csupán akkor kér segítséget, ha valóban pokoli nagy a baj, ha ténylegesen elégett minden, s egyedül áll az üszkös falak között. Az igazi, vonzó FÉRFI kelléktárában alapvető elem, hogy számára minden könnyű és problémamentes, vagy legalábbis kívülről úgy fest. Konok Péter - úgy tűnik - nem ilyen ember; ezzel a bejegyzésével egyszer s mindenkorra ki is írta magát a nagybetűs FÉRFIAK közül.

Negyvenkilenc éves. Történész. Már épp elég élettapasztalatra és bölcsességre tett szert, hogy értéket nyújthasson, ugyanakkor még éppen elég fiatal ahhoz, hogy aktív, teremtő életet éljen. Sok rosszat el lehet mondani Magyarországról, ám az egészen biztos, hogy manapság bárki talál munkát, aki beszéli az anyanyelvünket és minimum átlagos intelligenciaszinttel bír. Ha akarna, szerintem fél perc alatt kapna egy tanári állást. Ha magam lennék a helyében, végső esetben akár egy árufeltöltői munkakört is elvállalnék. Még abban is nagyságrendekkel több eleganciát látok, mint a virtuális kalapozásban.

Nem mindenki tehető felelőssé a saját sorsáért. Egy közép-afrikai kisgyerek például a legkevésbé sem tehet arról, hogy nyomorba született. A felnőttkori szegénység - egy egészséges, intelligens, európai ember esetén - már egészen más lapra tartozik, s bizonyos, hogy hibás életvezetésből fakad. Konok Péternek közel ötven esztendeje volt rá, hogy megnyugtató mértékű megtakarításokat pakoljon össze, valamiért mégsem tette. Már annak idején is értetlenül ráncoltam a homlokom, amikor tele volt a sajtó Paudits Béla anyagi nehézségeivel, illetve Vikidál Gyula hasonló természetű problémáival. Hogy lehet az, hogy csillogóan sikeres pályafutásokat ilyen pénzügyi hullámvölgyek tarkítanak? Konok Péter kéregetése különösen kínos, bár még mindig eggyel szimpatikusabb, mint az anyagi függésben élő bértollnokok hozzáállása, akik karfájukat szorítva képesek bármilyen véleményt megfogalmazni, amíg megfizetik őket. Konok őszintesége és intellektuális függetlensége - megítélésem szerint - megkérdőjelezhetetlen, s lássuk be, ez azért képvisel némi értéket. (Valójában ez lenne az alap egy normális világban.)

Hiszem tehát, hogy Konok Péter azt mondja, azt írja, amit gondol, abban viszont egészen bizonyos vagyok, hogy világlátása merőben téves. Önmagát baloldali anarchistának definiálja, ami sok mindent megmagyaráz. Érdemes egy percre elidőzni e fogalomnál. Az anarchia - mint tudjuk - állam nélküli társadalmat jelent. Hogy ez csupán utópia, avagy hosszú távú realitás, ennek kapcsán nem mernék jóslatokba bocsátkozni. Egy biztos: minél kisebb az állam, annál nagyobb személyes szimpátiával viseltetek iránta. Ugyanakkor egy olyan szabad világban, ahol  nem létezik központi hatalom, minden társadalmi funkciót a civil szférának kell ellátnia. Ez történhet önkéntes alapon - ezt hívjuk piaci versenynek; avagy erőszakkal - itt a működtető lehet valamiféle maffiaszervezet, illetve visszatérhetünk az alig két mondattal ezelőtt lebontott államhoz. (Jó-jó, ez utóbbi kettő néha összecsúszik, láttunk már ilyet.) Ha a piacra bízzuk a világ folyamatainak megszervezését, úgy boldogan tapsolok, ám ebben semmiféle baloldaliság nem jut szerephez. Ha nincs piac, ha nem az önkéntes alapon történő üzlet a legfőbb működtető erő, úgy minden a pusztulás, a leépülés felé vezet, a kérdés csak az, hogy erőszakkal és gyorsan, vagy csendes elsorvadással. Azt kell észrevenni, hogy a baloldali anarchia valójában fából vaskarika, önmagát kizáró, önmagát rövidtávon felszámoló rendszer. Csupán az az érthetetlen számomra, hogy Konok Péternek ez miért nem világos, neki ezt mindenkinél jobban kéne tudnia. Történész, a baloldali radikalizmusok kutatója. Éppen elég ismerettel bír ahhoz, hogy tökéletesen átlássa: a kommunista eszme nem csupán a gyakorlatban vérzett el, de már elméleti szinten is működésképtelen.

Bevallom őszintén, nem sok Szabadfogást néztem végig. Ami viszont feltűnt: akár napi politikáról, akár gazdaságról, akár férfi-női viszonyokról, vagy egyéb társadalmi kérdésekről folyt a szó, szinte nem találkoztam olyan Konok hozzászólással, amellyel egyet tudtam volna érteni. Mintha két külön bolygón léteznénk. Udvariatlan leszek, de már a megjelenésével sem vagyok kibékülve. Túlsúlyos. Mosolytalan. Dohányos. Ápolatlan. Ezek egyenként is szinte megbocsáthatatlanok, így, egy csomagban kapva különösen sokkolóak. Az utca tanulatlan emberénél szimpla igénytelenségnek nevezném, nála mindezek kapcsán érzek valamiféle szándékoltságot. Mintha ez volna a hiteles baloldali imidzs - a vesztesek habitusa. Mintha ez volna maga a baloldaliság - elesettnek lenni, elhanyagoltnak látszani, egymás vállán sírni és soha fel nem kelni. (Alig egy órával ezelőtt együtt kondiztam egy afrikai származású fociedzővel. Semmi hasonló nincs bennünk: ő fekete és muszlim hívő, én fehér vagyok és Jézus-követőnek vallom magam. Ám a srác életvidámsága és teljesítmény-orientáltsága miatt olyan testvériséget éreztem közöttünk, amelyhez hasonlót Konok Péter kapcsán aligha mondhatnék el.) Őszintén hiszem, hogy önmagában nincs semmi szégyellnivaló a gyengeségben, a szegénységben, az elesettségben. De ebből az állapotból egyetlen kivezető út létezik: erősödni, gazdagodni, felállni. Vesztesből győztessé válni - ha kell, munkával és erőfeszítéssel, de mindenképpen egy pozitív, szerethető karakter kialakításával. Még az sem gáz, ha nem sikerül. Csupán egyetlen szégyenteljes állapot létezik: feladni, vesztesnek megmaradni, s erre filozófiát alapozni. Ez maga a pokol. De szó szerint.

"Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát!" - Ezzel az intéssel zárul a tíz szűzről szóló jézusi példabeszéd. A sztori közismert: a lányok a menyegzőre érkező vőlegényt várják az éjszaka közepén, ám a balgák mécseséből elfogy az olaj. Felkerekednek, hogy pótolják, azonban távollétükben beállít a vőlegény, s ők kívül rekednek a lagzin. Nem egy túlbonyolított történet, és az egyházi értelmezés is hasonlóképpen szimpla: meg kell térni, amíg nem késő, különben buktuk a feltámadást. Ezzel önmagában nem is volna gond; még az sem teljesen kizárt, hogy tényleg van élet a halál után. Az a hozzáállás azonban döbbenetes és érthetetlen, amellyel számos keresztény prédikátor megközelíti a kérdést. A legjellemzőbb szónoki fordulat: ha tudnánk a végítélet pontos időpontját, úgy bizonyára halogatni kezdenénk megtérésünket. Végtelenül szomorú az a hitetlenség, amely ebből a világlátásból árad. A prédikátor tán el sem tudja képzelni, hogy a krisztusi útmutatás a földi létezés minőségét is jelentősen emelheti. Hiszen ha Jézus tanításának követése bizonyíthatóan pazarabb életet eredményez e világon, úgy miért is halogatnánk bármit?

Meggyőződésem, hogy a számtalan keresztény téveszme mindegyike a címbéli frázisban sűrűsödik össze. Amióta az eszemet tudom, mindig, mindenhol ezt látom, ezt hallom. Ferenc pápa szerint: "Nem könnyű keresztény életet élni, de szép." II. János Pál sem gondolta másként: "A mai világban erőtöket felülmúló vállalkozásnak tűnik jó kereszténynek lenni." Mintha az egész vallásos hit csupán egy gyötrelmes mártíromság volna. "A szentség útja keskeny út." Avagy: "A csodához vezető út nehéz terepen vezet keresztül." Biztos bennem van a hiba, de nálam nagyon nem áll össze a matek.

AZ ÉLET NEHÉZ - ISTENNEL MÉG NEHEZEBB - NO DE MAJD A HALÁL UTÁN...

Az a határozott benyomásom, hogy mindhárom premissza tökéletesen hamis. Sokkal inkább így látom:

AZ ÉLET KIAPADHATATLAN ÖRÖMFORRÁS - EGY JÓ FILOZÓFIA/VALLÁS SEGÍT, HOGY MÉG KÖNNYEBB ÉS MÉG ÖRÖMTELIBB LEGYEN - A FENE SE TUDJA, VÁNDOROL-E A LÉLEK BÁRHOVÁ

Az a vicc az egészben, hogy semmi sem áll olyan távol magától a krisztusi tanítástól, mint ez a fájdalmas, verejtékszagú kereszténység. "Az én igám édes, az én terhem könnyű." - Abszolút tévúton jár az egyház, ha szembefordul Jézus legfontosabb mondataival.

"Isten útja nehéz út" - vallották a savanyú ábrázatú egyházatyák évszázadokon keresztül, s e hamis alapra számos téveszmét hordtak fel. A következő felsorolásban csupán azok szerepelnek, amelyekre az elmúlt hónapok során egy-egy teljes posztot szenteltem:

1. ÁTEREDŐ BŰN - Eleve vétkesen érkezünk e világra. Fincsi kezdés. ("Ma született gyermekben is benn a vétek")

2. TEKINTÉLYELVŰSÉG - Éljen a görnyedt alázat! ("Ember szava nem Isten szava")

3. SZENVEDÉSKULTUSZ - Talán a legperverzebb mind közül. ("A szenvedés nemesít")

4. SÁTÁN - Ami a jóságos Isten arculatába nem fért bele, arra kitalálták az ördög karakterét. ("Az ördög nem alszik")

5. POKOL - Fura, hogy egyesek a mai napig hisznek benne. ("Ha nem lenne pokol, olyanok lennénk, akár az állatok")

6. A SZEXUALITÁS DÉMONIZÁLÁSA - Kézenfekvő út, ha uralkodni kívánunk a lelkek felett. ("Párzás után minden állat szomorú")

7. SZEGÉNYSÉGKULTUSZ - Az önsorsrontás magasiskolája. ("Az evangélium középpontja a szegénység")

8. VAKHITRE NEVELÉS - Érthetetlen, hogy a hit miért értékesebb a tapasztalásnál. ("Aki gyarapítja a tudást, a gyötrelmet is fokozza")

9. ALTRUIZMUS - Hogy képzeljük, hogy a saját boldogságunk az első? ("Aki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bűne az annak")

10. TÖRVÉNYVALLÁS - Az a legtutibb, ha minden lélegzetvétel szabályokhoz kötött. ("A kis bűn is bűn")

Elég csak végigtekintünk e tízes listán. Minden tétel arról szól, miként lehet megnyomorítani az embert. Ezeket alapul véve tényleg joggal hisszük, hogy Isten útja piszkosul nehéz. Amikor a felsoroltakat téveszméknek nevezem, állításomat nem csupán az indokolja, hogy önmagukban is pusztító ostobaságok, melyek szembemennek minden józan morális megfontolással, hanem az is, hogy az égvilágon semmi közük a jézusi tanításhoz. Valójában teljesen ellentétesek az evangéliumok szellemiségével.

Egy botcsinálta, névtelen blogger hirdethet bármit. Ám egy valamirevaló vallási ideológiának - amely tömegbázist kíván építeni és fenntartani - muszáj vonzó képet mutatnia. Az nem megy, hogy azt mondjuk, ez nehéz út és kész. Egy szabad világban minden vallás ugyanolyan szellemi árucikk, mint az összes egyéb eszmei áramlat. Tiszta sor, hogy létezett valaha az emberi tudatnak egy olyan gyermeteg szintje, amikor még a pokol, az áteredő bűn és a szenvedéskultusz is működőképes marketingelemnek számított. Vagy még korábban, amikor még az Ószövetség istene diktált: "Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is, három, sőt négy nemzedéken át, ha gyűlölnek engem". A fenyegetésre építő, negatív reklám is jó reklám: a Procter & Gamble részvényeseinek totál mindegy, hogy a ragyogóan fehér fogsor iránti vágyunk, avagy a szuvasodástól való félelmünk miatt vásároljuk a cég termékét. Azt kéne csillogó szemmel észrevenni, hogy a kereszténység életellenes dogmái - azon túl persze, hogy sosem voltak tartozékai a jézusi alapcsomagnak - immáron motivációs eszközként sem hatékonyak. Ideje volna az élet túlcsorduló örömét hirdetni az aszketizmus és lemondás helyett.

A legtöbb filozófiai irányzat felteszi magának a kérdést: az ember alapvetően romlott vagy szent? Nyilvánvalóan persze egyik sem, még akkor sem, ha a keresztény teológia egyik alappillére, hogy mindegyikünk nyakig sáros. Minden kultúrában voltak és lesznek pszichopaták, ahogy nemeslelkűek is, ám egyikre sem szabad társadalmat építeni. Az átlagos ember jószándékú, mindemellett alapvetően önérdekű, s ez abszolút rendben is van így. Azok az eszmék működőképesek és előremutatóak, amelyek megvédik az átlagembert a pszichopatáktól, ezen felül hagynak mindenkit szabadon lélegezni. Egy ilyen világban valóban könnyű létezni és bűntelennek megmaradni. Mélyen hiszem, hogy minden tisztességes vallásnak az volna a feladata, hogy többletterhek kiosztása helyett inkább megkönnyítse hívei életét. Ha úgy tetszik, akár az Istenhez vezető utat is.

"Az a néző, aki erőfeszítés nélkül akar igazi élményhez jutni, becsapja önmagát, elszalasztja azt a lehetőséget, amit a jó előadás kínál." - írja Novák János, a Kolibri színház igazgatója. Gondolatával nincs egyedül, kismilliószor hallottuk már, hogy a befogadónak hasonlóképpen meg kell dolgoznia a varázslatért, ahogy a művésznek, alkotónak. Meggyőződésem, hogy ez is csupán üres téveszme, mely elsősorban az előadói felelősségtől való szabadulást célozza. A "kettőn áll a vásár" hétköznapi igazsága sohasem érvényesülhet egyirányú kommunikáció esetén.

Tiszta sor, hogy emeli az élmény minőségét, ha passzív félként is a lehető legteljesebb mértékben odatesszük magunkat. Jobban élvezzük azt a koncertet, ahol ismerősek a felcsendülő számok, s nagyobb lelkesedéssel lépünk be a képtárba, ha már tudunk egyet s mást a festőről. Ám mindez nem jelenti azt, hogy befogadóként izzadságos erőfeszítéssel tartoznánk, illetve hogy bármiféle felelősségünk volna katarzis dolgában. Egy színházi előadásnak, egy filmnek, egy irodalmi, zenei, képzőművészeti műnek, továbbá egy tudományos előadásnak, tanórának, prédikációnak, politikai szónoklatnak önmagában, minden külső körülménytől függetlenül kell figyelemfelkeltőnek, izgalmasnak, lebilincselőnek lennie. Sohasem az olvasó, a néző, a hallgató a hibás, ha leteszi a könyvet, kisétál a moziból, vagy cédét vált. Arról nem is beszélve, hogy a történelem előrehaladtával hihetetlen mértékben terebélyesedik az emberi kultúra. Ami kétszáz éve még komoly tudományos műveltségnek számított, az manapság egy átlagos tinédzser szintje. Amit ötven esztendeje popkultúrának neveztek, az a mainak csupán aprócska töredéke. A 21. században elképesztően sok művészeti alkotás, tudományos ismeret, filozófiai gondolat, vallás, eszme és egyéb mém tülekedik a kultúra piacán, egymással harcolva a néző/hallgató/olvasó figyelméért. Ilyen bőség idején különösen értelmetlen dolog azt várni a fogyasztótól, hogy ő maga is küzdjön meg az élményért. Őszintén hiszem, hogy a legmesszemenőbb módon ki kell szolgálni a befogadó igényeit, tökéletesen függetlenül attól, hogy magaskultúráról, vagy igénytelen bóvliról beszélünk. Ami a kutyának sem kell - legyen bármilyen tökéletesen kimunkált alkotás - az annyit is ér.

Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a művészeti alkotások világát, úgy alapvetően háromféle minőségi kategóriáról beszélhetünk. Az első a mainstream alsó szegmensében keresendő, a legiskolázatlanabb rétegeket célzó kultúrgagyi: szirupos Romana és Júlia magazinok, tucatfilmek, Dáridó Lajcsival. Az elitizmus katonái tűzzel-vassal irtanák az ilyesmit, megítélésem szerint helytelenül. Igaz ugyan, hogy az igénytelen alkotások nem sokat tesznek hozzá az ember felemelkedéséhez, ugyanakkor valós piaci igényeket elégítenek ki és az égvilágon senkinek sem ártanak ezzel. Amíg lesz kereslet a bóvlira, mindaddig kínálat is lesz. A másik végpontot a magaskultúra jelenti, Wagnerrel, Bartókkal, a közönséges földi halandók számára érthetetlen irodalmi művekkel, posztmodern, absztrakt festményekkel. Önmagában ezzel a világgal sincs semmi gond, az ínyencek szükséglete legalább olyan szent, mint bárki másé. Amivel problémám van, az egyrészt a bevezetőben már taglalt szemlélet: a magaskultúra minden esetben energiabefektetést vár el a befogadótól. Másrészt - és ez a súlyosabb gond - a különböző kormányzatok többnyire feladatuknak tekintik a népművelést, így az általuk kiemelkedőnek ítélt művek, előadások finanszírozását is. Az eredmény: nézhetetlen filmek, olvashatatlan irodalmi alkotások - sűrű adóforintokból. (Számos olyan költségvetési kiadás létezik, amelyet szívünk szerint nullára redukálnánk, ám valószínűleg a legtöbben a kulturális ráfordításokkal kezdenénk a sort. Egész egyszerűen azért, mert a fogyasztó sokkal pontosabban ismeri a saját szükségleteit, mint az állam, így a zsebében hagyott pénzt is olyan könyvekre, koncertekre és színházi előadásokra fordíthatja, amelyeket maga is preferál, szemben a központilag erőltetett kulturális produktumokkal.) A harmadik minőségi kategória - megítélésem szerint emberi fogyasztásra elsősorban ez alkalmas - a mainstream felső rétege; az a szűk szegmens, ahol a közönségsiker és a szakmai elismerés találkozik. Dire Straits, Guns 'N Roses, Quimby; Guy Ritchie és Martin McDonagh filmjei; a Beugró című előadássorozat; Sebestyén Balázsék rádióműsora és persze sorolhatnánk napestig. Éppen ezek az alkotók és produktumaik szemléltetik a legfényesebben, hogy semmi szükség a kultúra állami finanszírozására, az igazi értékek külső támogatás nélkül is megszületnek; továbbá igazolják azt is, hogy a befogadónak az égvilágon semmi dolga sincsen, csak hátradőlni és élvezni az előadást.

Ahogy már fent is említésre került: a befogadót felelőssé tevő hamis attitűd nem csupán a művészeti produktumoknál jelentkezik. Az oktatás terén ugyanez a helyzet. Ha egy tanár nem képes arra, hogy diákjai figyelmét megragadja és lekösse, úgy tökéletesen alkalmatlan a pedagógusi pályára. (Mondani sem kell, hogy az erősen központosított állami oktatás a legkevésbé sem kedvez a tanári állomány minőségi javulásának.) A különböző eszmei áramlatok, filozófiák és vallások is hasonló cipőben járnak. A demokráciákban, ahol nem létezhet sem állampárt, sem államvallás, csakis azok az irányzatok maradhatnak élők és népszerűek, amelyek a széles néptömegek számára befogadhatóak és lelkesítőek. Ha az az általános vélekedés, hogy "nehéz jó kereszténynek lenni", az ezúttal sem annak a jele, hogy az igét befogadó hívekkel van a baj, sokkal inkább annak, hogy maga a hirdetett ige sántít valahol. (Nyilván már kitalálta az értő Olvasó, hogy a magam részéről az egyházak állami finanszírozását is megszüntetném.) Túl a közösségi kommunikáción, a magánélet frontján sem látunk egyebet. Ha nem tudunk a másik számára itt és most értéket nyújtani; ha azt várjuk, hogy ő maga is váljon elkötelezetté és tegyen hozzánk hasonló erőfeszítéseket a kapcsolatépítés során, úgy végzetes tévedésben vagyunk, s kudarcunk borítékolható. Ha Ádám az első randira hatalmas virágcsokorral érkezik, ám Éva ezt egyáltalán nem értékeli, úgy a hiba a legkevésbé sem a befogadó oldalán keresendő. Nem mondhatjuk azt, hogy milyen rendes fiú, igazán megérdemelne egy második esélyt. Ha az egyre zsémbesebb nagymama már nem bizonyul szórakoztató társaságnak, úgy kár az unokákat felelőssé tenni, ha idővel elmaradnak. Ha közösségi élményre és figyelemre vágyunk, az a minimum, hogy szerethető és izgalmas személyiséget alakítunk ki, enélkül még soha, senkinek sem sikerült.

Immáron jó pár esztendeje annak, hogy Nagy Bandó Andrást csúnyán megtréfálták egy Kész Átverés Show keretében. A közönség - mely előtt fellépni készült - teljes egészében be volt avatva, azzal a határozott instrukcióval, hogy tilos nevetni, vagy bármilyen módon tetszést nyilvánítani az előadáson. Nagy Bandó hamar kiszúrta, hogy itt valami nem stimmel. Nem volt nehéz, hisz olyan még sosem történt vele, hogy percek óta beszél és sehol egy apró mosoly. Kilépve a szerepéből, barátságosan meg is szólította a nézőket: "Mi van magukkal? Fáradtak?" Mire egy borízű hang: "Várjuk a poénokat!" Rövidesen persze véget ért a rémálom és előkerült a pezsgő, ám azt a néhány percet a színpadon senkinek sem kívánom. Ha létezik igazi kín, igazi szégyen, igazi kiszolgáltatottság, úgy egy rideg, faarcú közönség előtt szerepelni feltétlenül ilyen. Léteznek persze olyanok, akik egy egész életet leélnek így, azzal az apró különbséggel, hogy közönségük mentes minden előzetes instrukciótól. Tanárok, évtizedeken át ásítóan unalmas órákat tartva. Prédikátorok, egyre idősebb, fásultabb és hézagosabb hallgatósággal. Anyakönyvvezetők, a legelcsépeltebb frázisgyűjteményeket ismételgetve. Politikusok, mindenfajta karizma nélkül. Meg nem értett művészek, akik nevét sosem ismeri meg a nagyvilág. Talán mind őszintén hiszik, hogy "kettőn áll a vásár", s hogy nem csupán az ő felelősségük, ha szavaik süket fülekre találnak. Pokoli tévúton járnak.

Amikor a "nagy nap" kifejezést használjuk, kapásból, kérdőjelek nélkül mindenki az esküvőre gondol. Nem a VB-döntőre, nem a Nobel-díj átadására, de még csak nem is egy diplomaosztóra, vagy bármire, ami mögött valós teljesítmény áll. Persze, nincs is azzal baj, hogy magánéletünket tekintjük az elsődleges boldogságforrásnak. (Magam is így vagyok ezzel; bizonyosan nem éreznék ilyen túlcsorduló életörömöt, ha nem volna családom.) Mégis olyan fura, hogy egy szerelmi történet pont azon kiragadott pillanatát tartjuk ünneplésre méltónak, amikor Éva belegyömöszöli Ádámot egy szmokingba és az oltár elé rángatja, hogy egy abszolút felelőtlen ígéretet kipréseljen belőle. Mintha senki sem arra a villámcsapásszerű délutánra kívánna emlékezni, amikor először megpillantották egymást. Nem is arra a hetekig tartó elszánt ostromra, míg végül Ádám levette Évát a lábáról. Nem azt a nagyszerű emberi teljesítményt méltatjuk, ahogy Éva kihordja és megszüli közös gyermekeiket és a legkevésbé sem azt a tudatos és gyengéd törődést, amellyel évtizedeken át életben tartják az egymás iránti vágyat. Dehogy. Az igazi "nagy nap" a vadló betörésének és karámba terelésének napja. A többi - mintha csak hab lenne a tortán.

Oké, világos. A lányokat évszázadok óta így szocializálják. Már az anyatejjel is azt szívják magukba, hogy életük semmihez sem fogható nagy pillanata az lesz, amikor ott állnak majd talpig fehérben, s az egész násznép őket csodálja. S akit sosem vezetnek az oltár elé - legyen bár öt gyereke, odaadó társa és elképesztően tartalmas, sikeres, boldog élete - annak osztályrésze csakis az örök szégyen lehet. Azt volna érdemes tisztán látni, hogy tökéletesen legitim a lányok stabil kapcsolatra való igénye. Ha már gyermeket szülnek valakinek, akkor az a minimum, hogy az adott férfi megbízható és felelősségteljes legyen, aki részt vesz az utódok felnevelésében is, ne egy szimpla tenyészcsődör, aki holnap már messze jár. Igen ám, csakhogy pont erre valók az évezredes párválasztó ösztönök, valamint erről szól az egymás megismerésének folyamata is: kirostálni a hosszú távra alkalmatlan jelölteket. Ahogy a Honeybeast együttes zseniálisan megénekli az Így játszom című slágerében: "Nem fáj fej, csak a baj van veletek, egyensúlyt nem ígér a szemetek". Amikor egy nő másfél-két év együttélés után sem képes eldönteni, hogy megbízhat-e a másikban, az nem csupán a partnerre nézve kínos, de a saját ösztöneit és emberismeretét tekintve legalább olyan mértékben. Ha viszont a srác átment a megbízhatósági teszten, úgy mi szükség a formális elköteleződésre?

A házasságkötések kapcsán persze nem csupán tartalmi tekintetben találunk kifogásolnivalót. Rendszerint formai szempontból is botrányosak. Már az időzítés is sokat elárul az ünnepeltekről. Mi is a legjellemzőbb esküvői időpontválasztás? Pont az ilyen nap, mint a mai: szombat, a nyár kellős közepén. Az érintetteknek meg sem fordul a fejében, hogy a meghívottak egy jelentős része nyaralna, hosszú hétvégére menne, esetleg fesztivállátogatást tervez. Mivel "ez életük nagy napja", mi sem természetesebb, mint hogy a násznépnek is minden gondolata e körül forog, s örömmel kurtítják meg nyaralásukat, áldozzák fel hétvégéjüket, csak hogy lássák egybekelésüket. Ha a házasulandók csak épp egy egészen apró szociális intelligenciával bírnak - ahogy látjuk, ez a legritkább eset -, már az is elég ahhoz, hogy az esküvőt májusra, szeptemberre, esetleg június elejére szervezzék. És akkor arról még nem is beszéltünk, milyen kínos az, amikor a negyvenfokos kánikulában az elfolyó szemfesték fekete csíkokat fest a menyasszony arcára...

Ha van valami, ami igazán felszabadult, örömteli és emlékezetes lehetne, az a szertartást követő lakodalom. A filmeken mindig parádés mulatságokat látunk, függetlenül attól, hogy temperamentumos olasz, ortodox zsidó, avagy bazi nagy görög lagziról van szó. A valóságban azonban a legritkább esetben tapasztalunk ilyet. A legtöbbször olyanok szervezik a partit, akik azelőtt még egy nyamvadt házibulit sem ütöttek össze sohasem. Százezreket költenek asztaldíszekre, ültetőkártyákra és egy csomó totál felesleges körítésre, s egyedül azon spórolnak, amin a legkevésbé szabadna: felkérik Mulatós Misit, hogy leharcolt szintijén 3+2 slágereket tolva szolgáltassa a talpalávalót. A művelt közönség meg döbbenten feszeng, s azon agyal, mennyire kellene berúgni ahhoz, hogy képes legyen fintorgás nélkül végigmulatni az estét. Néha a hordónyi alkohol megteszi a hatását, s másnap, szaggató fejfájással az eseményről készült videókat bámulva meglepődve konstatáljuk, hogy bizony mi is ott vonatoztunk a tömegben, miközben Misi barátunk Demjén Rózsi klasszikusát hozta, képzettségének és hangterjedelmének megfelelő művészi színvonalon. De még ez a kétes értékű banzáj is csupán üdítő kivétel - a legtöbb lagzi igazi katasztrófa, kínos feszengés, ahol nem azért várjuk türelmetlenül az esküvői tortát, mert bármi is belénk férne még, csakis azért, mert azt követően talán már nem olyan cinkes, ha lelép az ember.

Nehéz elmenni szó nélkül a menyasszonytánc intézménye mellett, hiszen csaknem minden lagzi kötelező részeleme, függetlenül attól, hogy eldugott kisközségben, avagy nagyvárosban járunk. Bevallom, ritkán érzek ilyen erős szekunder szégyent. Az ara kézről kézre jár, miközben telik a kondér... Teljesen rendben van a nászajándék, még akkor is, ha az borítékban kerül átadásra. De legalább diszkréten menne... Amitől pedig végképp rosszul vagyok, az a vőfélyek ténykedése. Ez egy olyan klassz partielem lehetne! Talán még az sem volna lehetetlen, hogy felrázzon egy erősen punnyadt násznépet. Ám ehhez a szellemesség, a friss és személyre szabott versszakok és a profi rímeltetés volna az alapkövetelmény, ilyesmivel azonban eleddig egyszer sem találkoztam. Körülbelül ez az a színvonal, amiért 80-90 ezer forintot is elkérnek: "Kedves vendégeim, üljenek rendjében, Ott künn a konyhában megmondták már nékem, Hogy készen az étel, fel is hordjuk szépen, Tudom jól ízlik majd, mindenféleképpen." József Attila, Szabó Lőrinc és Arany János hazájában - ez valami egészen botrányos.

Legyünk persze sportszerűek, előfordulnak azért egészen jól sikerült lagzik is. Jómagam harminc-negyven lakodalomban biztosan megfordultam, közülük kettő egészen parádés hangulatban telt. Olyan esküvői partin is jártam, ahol a fenti ízléstelenségeknek nyomát sem láttam: a finoman sznob jazzbanda csupán háttérzenét szolgáltatott a vacsorához, s valójában senki sem készült eszelősen nagy dáridóra. Szóval: vegyes a kép, léteznek kivételek, ám a lagzik többségére nyugodtan mondhatom, hogy rém kellemetlenek.

Így mulatunk hát. Ünnepet állítunk a bizalmatlanságnak, amikor családunk és barátaink körében szent fogadalommal odaígérjük egymásnak a jövőt, mellyel még mi magunk sem rendelkezünk. Majd mindezt lekísérjük egy erősen felejthető, népi hagyományokkal kínosan terhelt, többmilliós költségvetésű lakodalommal. Nos, úgy tűnik, tényleg erősen irracionális lény az ember.

A párkapcsolatok, házasságok kapcsán olyan elképesztően sok tévhit él a köztudatban, hogy vaskos köteteket lehetne megtölteni velük. Az egyik legelterjedtebb hiedelem, hogy létezik valahol a világban egy ember, akit csak azért alkotott meg a Teremtő, hogy a társunk, a kiegészítőnk, a másik felünk legyen. Szívmelengető gondolat, akárcsak a Mikulás, vagy a Fogtündér létezése, ám a realitása semmivel sem nagyobb, mint ez utóbbiaké, még akkor sem, ha hajlamosak vagyunk hosszabb ideig hinni benne.

Nyilván nem árt, ha olyan társsal kötjük össze az életünket, akivel jól illeszkedünk testileg, szellemileg, értékrendek tekintetében, illetve genetikailag úgyszintén. Az utódok biológiai fittségét jelentősen segíti, ha genetikai tökéletlenségeink nem öröklődnek tovább, így ösztönösen azokhoz vonzódunk, akik egészségesek, kiváltképp azokon a részterületeken, melyeken mi magunk esetleg problémákkal küzdünk. (Mint ismeretes, a közeli rokonok közötti frigy is azért tiltott, mert az esetleges génhibák kijavításának drasztikusan csökken az esélye.) A megfelelő kapcsolódás igénye a gyakorlatban azt eredményezi, hogy ezer potenciális partnerjelölt közül maximum két-három olyan akad, akivel érdemes lehet komoly terveket szőni. Gyors fejszámolás után arra juthatunk, hogy ha nem is sok, de néhány száz alkalmas pályázó bizonyosan fellelhető a nagyvilágban, semmiképpen sem egyetlen konkrét, személyre szabott NAGY Ő létezik. Azonban nem is ez a legnagyobb gond a "te vagy a másik felem" téveszme kapcsán. Sokkal inkább problémás az ebből következő attitűd, amely a párkapcsolatot egy boltívszerű lelki közösségnek hiszi. Leonardo da Vincitől tudjuk, hogy "a boltív két egymásnak támaszkodó gyengeség, melyből végtelen erő keletkezik". Sokan azt gondolják, hogy valójában erről szól a házasság: külön-külön ugyan erőtlenek vagyunk, de egymást megtámasztva - hiszen erre születtünk! - talán elbírjuk az élet terheit. Nem állítom, hogy működésképtelen modell, de hogy fényévekre van az optimális életstratégiától, abban egészen biztos vagyok.

Amikor kimondom, hogy "te vagy a másik felem", azzal egyidejűleg elismerem, hogy egymagam nem vagyok kész, nem vagyok teljes, nem vagyok egész. Csupán egy visszafogott 50%-ot tudok felmutatni, mely onnantól, hogy megtalálta a hozzá - látszólag - tökéletesen illeszkedő másik 50%-ot, már sziámi ikerként, összenőve kíván létezni. Ez a hozzáállás szüli a tipikus párkapcsolati téveszméket: mindent együtt kell csinálni; kötelező lemondani az egyéni igények egy jelentős részéről; közössé kell tenni a pénzügyeket; a problémákat együttes erővel kell megoldani; tilos a másik előtt titokban tartani bármit; osztozni kell a másik hangulataiban, érzéseiben is. Ha a nejem szeret valakit, azt nekem is kell; ha viszont ki nem állhatja, úgy én sem kedvelhetem... Nyilvánvaló, hogy mindez totál gyermeki szint; még nyomokban sem tartalmaz érett világlátást.

Meggyőződésem, hogy éppen a hétköznapok permanens testközelsége teszi tönkre a szerelmet. Az első néhány randi még valóságos ünnep; mindkét fél igyekszik a legjobb formáját hozni, s a találkozások minden perce szikrázó izgalom és túlfűtött gyönyör. Azután elröppen pár hónap, s a mámor helyét átveszik a kütyük, a távirányítók, a gázszámla és a zokni mosás. Lehet erre lemondóan legyinteni, hogy ez a világ rendje, apád is így csinálta. Attól, hogy ez az általános minta, még nem válik követendővé. Az igazán jó frigyet az jellemzi, hogy a találkozások megőrzik ünnep jellegüket. Ez persze csakis úgy lehetséges, ha a felek nem lógnak állandóan egymás nyakán. Ami az együtt töltött, minőségi idő fontosságát illeti, szinte minden párkapcsolati tanácsadó kihangsúlyozza. Arról már sokkal kevesebben beszélnek, hogy legalább ilyen lényeges a felesleges és kínos együttlétek elkerülése. Kevés szánalmasabb jelenséget ismerek annál, mint amikor Ádám egy éjszakába nyúló pókerversenyen vesz részt, Éva pedig órákon keresztül ott unatkozik mögötte. Ha valaki szeretné kiplakátolni magáról, hogy mennyire értéktelen, hogy mennyire társfüggő, hogy mennyire nincs saját élete, úgy ezt a vonalat feltétlenül tudom javasolni. Hasonlóan megmosolyogtató, amikor a házastársak kölcsönösen szabadságot vesznek ki a munkahelyükön, hogy a másikat elkísérjék hivatali ügyintézésre, vagy orvosi vizsgálatra. Itt persze már megjelenik a törődés, a féltés is, mint pozitív motiváció, ám ez is kevés ahhoz, hogy palástolja: úgy tekintünk a másikra, mint egy önállótlan gyerekre.

Kishont Ferenc A boldog házasélet titka című humoreszkjében felfedi a tökéletes megoldást. "Az utolsó levelezőlap, amelyet a múlt év nyarán küldött nekem, igen szívélyes hangú volt. Mindketten büszkék vagyunk, hogy saját erőnkből, intellektuális színvonalon megoldást találtunk a mindennapi házasélet apróbb problémáira..." Túl a szatírán: azért van ebben valami. Minél kevesebbet pakolunk a közös hátizsákba, minél lazábbra engedjük a kölcsönös függés kötelékét, annál szűkebb platformot teremtünk a vitára, a nézeteltérésre, a veszekedésre. Amennyiben Ádám ideális kapcsolatban él, úgy egy katasztrofális lapjárású estét követően Éva "Hogy ment?" kérdésére könnyedén válaszolhatja: "Vacakul, majdnem százezret buktam." Nem kell magyarázkodnia, nem kell elszámolnia, de titkolóznia sem, ugyanakkor nem is vár sem vigaszt, sem egy kölcsönhúszast fizetésig. Tudja, hogy neje valami ilyesmit válaszol majd: "Nyugi, legközelebb majd kifosztod őket. S most ahelyett, hogy belekezdenél, miként mákolták le a királyszettedet, inkább töltsük valami értelmesebbel az éj hátralevő részét..."

"Te vagy a másik felem" - egyetlen józan ember sem szeretné ezt hallani a társától, pláne ha az illető komolyan is gondolja. Összehasonlíthatatlanul szerencsésebb, ha két egész, önállóan is boldogságra kész ember találkozik egymással. Két félember összeolvadásakor nem csak a menny, de a pokol is összeér. Érett szerelmesek azonban képesek rá, hogy elsősorban a felsőbb régióikat fűzzék össze, megosztva a másikkal az áldást, s a kapun kívül hagyva a kicsinyesség átkait. Nem tűnik lehetetlennek.

"Az élet kötelesség, melynek eleget kell tenni; persze terhes és bonyolult kötelesség, melyet néha önfeláldozással kell elviselni." Nem szívesen szállnék vitába Márai Sándorral. Már csak azért sem, mert a világról való tudásom a kanyarban sincs az övéhez képest. Amikor húsz évvel ezelőtt A gyertyák csonkig égnek , illetve a Füves könyv című műveit olvastam, elhatároztam, hogy aláhúzom a fontos gondolatokat. Egy idő után azt vettem észre, hogy alig maradtak érintetlen szövegrészek... Ami viszont a kötelesség kifejezést illeti, a magam részéről nemigen tudok mit kezdeni vele.

Megszámolni sem tudnám, hányszor hallottam azt a frázist, hogy "akinek jogai vannak, annak kötelességei is". Minden egyes alkalommal rákérdezek, hogy vajon melyek ezek az általános, mindenkire érvényes kötelességek, ám kivétel nélkül kínos csend a válasz, eleddig senki sem tudott megnevezni egyet sem. Nem véletlen, hiszen valójában ilyen egyáltalán nem létezik. Tökéletesen egyetértek a maláj író, Tan Twan Eng szavaival: "A kötelesség olyan fogalom, amelyet császárok és tábornokok eszeltek ki, hogy álságosan rábírjanak bennünket akaratuk teljesítésére. Légy óvatos, ha a kötelesség szava szólít, mert gyakran mások hangja csendül ki belőle! Olyan embereké, akik cseppet sem viselik szívükön az érdekeidet."

Az a gyanúm, hogy sokan egész egyszerűen összekeverik a kötelességet a felelősséggel, holott két elképesztően távoli jelentéstartalmú kifejezésről van szó. Hogy megfelelően érzékeljük a különbséget, ízlelgessük egy percig e szavakat! A kötelesség a KÖT igéből ered, ami gyönyörűen szemlélteti, hogy külső erők munkája zajlik, melyek kötnek, szélsőséges esetben akár egyenesen gúzsba kötnek bennünket. Itt nyoma sincs még a szabadság látszatának sem. Ezzel szemben a felelősség gyökere a FELEL ige, amely belső elhivatottságra utal: felelek valamiért, amit magam vállaltam. Ég és föld a különbség. A kötelesség minden esetben egy alá-fölérendeltségi viszony kikényszerített produktuma, míg a felelősség egy öntudatos és szabad felnőtt saját vállalása, amelyben semmiféle erőszak nem jut szerephez.

A tekintélyelvű tanítás azt mondja: kötelességed a munka (aki nem dolgozik, ne is egyék). Ezzel szemben a humanisztikus megközelítés: felelős vagy önmagad és családod fenntartásáért, ezért nem árt, ha megkeresed a betevőre valót. A marxisták szerint köteles vagy dolgozni azok helyett is, akik erre nem képesek, vagy nem hajlandók (mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint), míg a józan morál alapján csakis magadért felelsz, s abszolút privát döntésed, hogy milyen mértékben támogatsz másokat. A vallási fundamentalisták szerint köteles vagy betartani minden isteninek mondott törvényt (isten szava nem ember szava), a felvilágosodást és megvilágosodást követően azonban csupán egyetlen intelem létezik: az erőszakmentesség. A nemzet sorsáért aggódók szerint köteles vagy egy hadseregnyi utódot nemzeni és világra hozni (a nemzet minden előtt), ezzel szemben a másik oldal: szó sincs ilyesmiről, viszont ha már gyermeket vállaltál, felelős vagy a tisztességes felneveléséért. A vaskalapos prűdek szerint köteles vagy az életfogytig tartó monogám létformát preferálni (szeretni csak egyet lehet), míg a felnőtt módon gondolkodók szerint úgy élsz, ahogy csak akarsz, ám a csapodárság és a poligámia következményeit is felelősen viselned kell. Természetesen folytathatnánk a sort napestig, megemlítve az erőltetett hagyományőrzést, a szenvedéskultuszt, a vakhit preferálását, az értéknek hazudott szegénységet, a drogfogyasztás tilalmát, a kötelező sorkatonai szolgálatot, a prostitúció üldözését, vagy akár az eutanázia tiltását. Mind-mind egyazon, elnyomó szemléletből gyökerezik, függetlenül attól, hogy jobboldali, avagy baloldali mozgalmak tűzik zászlajukra. A kötelességekre épülő világok természetes gyümölcse a gyűlölködés. Ha ugyanis minden kötelességem teljesítem, s még ezek után sem vagyok boldog, ugyan kire haragudhatnék? Nyilvánvaló, hogy a másik ember, a másik párt, a másik nem, a másik rassz a hibás. Az egyéni felelősségen nyugvó társadalmak egyik legjelentősebb pozitívuma, hogy nem adnak alapot az effajta primitív attitűdnek. Ha nem megy a szekér, csakis magunkat okolhatjuk érte.

Kötelesség és felelősség - talán nem is gondolnánk, de e két szó jelenti minden morálfilozófiai elgondolás alapját. Ószövetség és Újszövetség. Szigorú, merev törvényvallás, avagy szabad akarat. Külső kitinpáncél, vagy belső, megtartó gerinc. Éretlen, taknyos gyerekhadként kezelt társadalom, avagy felnőtt polgárság. A legtöbben azt vallják, s nem is teljesen alaptalanul, hogy nem jött még el az idő, az emberiség egyelőre képtelen felelős, öngondoskodó felnőtt módjára létezni, ezért égető szükség van a tilalmak és büntetések mindent átszövő rendszerére. A kérdés csak az, hogy a tyúk van előbb, vagy a tojás? Vajon eljön-e magától az a pillanat, amikor azt mondhatjuk, most már elég érettek vagyunk a szabadságra? Vajon megtanul-e felelősséget vállalni magáért az a gyerek, akinek még húszévesen is bekötjük a cipőjét? Alig hiszem.

Kismilliószor megfogalmaztam már, hogy a jólápoltság az emberré válás alapja. Ebben a mondatomban mindig volt valami szándékolt bántó él, némi polgárpukkasztó célzatú túlzó jelleg. Ám amióta először kezembe vettem Geoffrey Miller A párválasztó agy című könyvét, már közel sem tartom túlzásnak. Ha megkérdeznénk az utca bamba járókelőit, hogy mitől lett a homo sapiens olyan, amilyen, bizonyára kapnánk pár érdekes válaszverziót. Lenne, aki a Teremtőre hivatkozna, mások a természetes szelekcióra, melynek során azok a mutációk maradtak fenn, amelyek a legjobban alkalmazkodtak a változó környezeti tényezőkhöz. De alig hiszem, hogy akadna bárki is, aki az emberré válás legfontosabb mozgatórugójára akár csak halványan is utalna. Pedig borzasztó egyszerű: tetszeni akarunk a csajoknak.

A legtöbben tisztán emlékszünk John Keating (Robin Williams) szavaira a Holt költők társasága c. filmből: "a költészet célja az udvarlás". 1989-ben csupán naivan romantikus gondolatnak tűnt, ma már - az evolúciós pszichológiának köszönhetően - pontosan tudjuk, hogy mennyire igaz. Sőt: nem túlzás azt állítani, hogy szinte minden, ami kiemel bennünket az állatvilágból - nyelv, művészetek, ruházkodás, lakberendezés, vallás, filozófia, erkölcs - gyakorlatilag a szexuális szelekció terméke. Semmi más nem indokolja ugyanis azt a pazarlóan költséges evolúciós csúcsproduktumot, amit emberi elmének nevezünk. És most nem csak arról van szó, hogy lám, az állatvilág túlnyomó többsége kiválóan elvan fejlett agyberendezés nélkül. Ami igazán szembetűnő, az az, hogy hosszú tízezer évek teltek el az emberiség történelmében úgy, hogy a közel másfél kilós agyunkat bármilyen látványos tevékenységre használtuk volna. Generációról generációra semmi mást nem tettünk, csak tétován dézsmáltuk a szavannák gyümölcsfáit, miközben koponyánkban egy ötször akkora hardver dübörgött, mint amekkorát testtömegünk indokolt volna. Márpedig az evolúció szigorú puritánsággal mér: csakis olyan innovációkra teszi rá kézjegyét, amelyek azonnal profitot termelnek.

Charles Darwin munkásságának korabeli kritikusai jellemzően nem is elsősorban a természetes szelekció elvét támadták, sokkal inkább a szexuális szelekció gondolatával volt problémájuk, különösen azzal a megállapítással, hogy mindig a nőstény választ. Ez teljesen ellentétes volt az akkori társadalmi felfogással, mely szerint jellemzően a férfi döntött, s a lányok, asszonyok ezt csendben elfogadták. Pedig Darwin több tucat példát hozott: a hím madarak színpompás tollazatát (megemlítve természetesen a páva büszke farktoll-parádéját), az énekesmadarak dallamvilágát, a szarvasok pompás agancsait, a bogarak színgazdag kitinpáncélját (köztük a világító szentjánosbogarakat), a majmok különféle arcszőrzeteit, s nem utolsó sorban a megszámlálhatatlanul sokféle állati illatanyagot. Ezek nemhogy nem segítik a közvetlen túlélést, de egyenesen kockázatossá is teszik a létezést, hiszen minden esetben feltűnést keltenek, s esetenként még a szabad mozgásban is korlátot jelenthetnek (nagyméretű agancsok és farktollak). Jól érzékelhető tehát, hogy az állatvilág hímjei hajlandóak komoly rizikót vállalni azért, hogy a nőstények számára megfelelően vonzókká váljanak. Ösztöneik pontosan jelzik, hogy a szürke nyúlbélák nem rúgnak labdába a petesejtekért folytatott meccs során.

Mindezt tudva és látva tökéletesen érthetetlen az az attitűd, amit igénytelen férfiak jelentős tömegei képviselnek. Nem is elsősorban a zoknis-szandálos, pólót a rövidnadrágba betűrő, hasitasis lúzerekre gondolok. Ők, szegények azt sem tudják, hol vannak, abszolút vakok és süketek a környezetükre, s természetesen totálisan esélytelenek arra, hogy egy valamire való nőben valódi vágyat ébresszenek. Sokkal inkább azok járnak a fejemben, akik - tökéletesen szembemenetelve az evolúcióval - még ideológiát is gyártanak a férfi puritánság üdvözítő volta mellett. Jelmondataik: "az igazi férfi nem piperkőc"; "csak a melegek divatoznak"; "száz kiló alatt a férfi csak papírnehezék" stb. A kisebbik baj az, amikor mindez csak a lustaságot és igénytelenséget elfedő kamuduma. Jóval nagyobb a gond, amikor komolyan is gondolják. Amikor valódi hittel tudják megfogalmazni, hogy a karcsúsított szabású zakó langyi, a parfüm és az ékszer minden formája nőies és a díszzsebkendő meg egyenesen nevetséges. Ezeknél a vaskalapos vikingeknél igazán mélyen gyökerezik az a barbár kultúra, mely csakis az erőt, a harcot, a praktikumot és a túlélést tekinti férfiasnak; a szépséget, a kreativitást, a művészeteket és a jólápoltságot - mint komolytalan területeket - leginkább meghagyná a nők számára. Ma már kissé furának tűnik, hogy ez az attitűd hogy volt képes egyáltalán mostanáig fennmaradni. A magyarázat egyszerű: mindaddig, amíg léteznek olyan nők, akik a bitang barbár favágóra buknak, addig ez a világlátás is tovább él. (Márpedig ha egy nőnek választania kell a kockás inges, százkilós medve és a nyüzüge, bizonytalan divatmajom között, úgy a döntés - még ha fintorogva is - tízből kilencszer az előzőre fog esni. Az optimum természetesen az erős és határozott, ugyanakkor jólápolt, igényes, szellemileg is jól vértezett férfi.)

Ami igazán csodálattal tölt el, az a különböző vallások zseniális húzása, ahogyan rátették kezüket az emberi szexualitásra. Ahhoz persze nem kellett különösen éles szem, hogy érzékeljék, micsoda hajtóerő a testiség. Már önmagában azért megérte törvényekkel szabályozni a szexualitást, hogy képesek legyenek uralni a lelkeket. Ám ha mélyebben belegondolunk, ennél jóval többről van szó. A testiség maga a teremtés, vagyis közvetlen konkurenciáját jelenti a teremtő Istennek. Nem csupán a gyermekáldás szimpla mozzanata okán, hanem kifejezetten a szexuális szelekció hosszú távú hatását tekintve, mely gyakorlatilag megteremtette magát az embert. Azért váltunk azzá, akik ma vagyunk, mert évezredeken keresztül hajkurásztuk a nőket, s kimagasló agykapacitásunknak köszönhetően képesek voltunk minden olyan szirupos mondatot, gavallér nagylelkűséget, meggyőző dominanciát, szellemes geget, csalárd trükköt elsajátítani és bevetni, amely közelebb vitt bennünket a Paradicsom kapujához. Természetesen az egyházalapító atyák mit sem tudhattak az evolúcióról, pláne az evolúciós pszichológiáról, de valahogy mégis érezhették, hogy a szexualitás a kulcsa mindennek.

A természetes szelekció konvergens folyamat. Ez azt jelenti, hogy térben és időben egymástól függetlenül kialakultak az olyan létfontosságú testrészek, mint a szem, a végtagok, vagy épp a szív. A természetes szelekció logikája azt diktálná, hogy csupán kevés számú, magas fittségű faj létezzen. A biológiai sokszínűség elsősorban a divergens módon ható szexuális szelekció eredménye, mely a hipergám nőstények ízlése szerint egyre nagyobb agancsokat, egyre színpompásabb tollazatokat és egyre összetettebb elméket produkál, ezáltal újabb és újabb fajokat hozva létre. Pontosan a szexualitásunk tett emberré bennünket, így minden okunk megvan rá, hogy komolyan vegyük, s a jó ízlés határain belül legyünk annyira piperkőcök, amennyire csak lehet. "Cherchez la Femme!" - mondja a francia. Kezdem megérteni, mit jelent.

Véget ért egy korszak. A Miss Amerika szervezői bejelentették, hogy a továbbiakban nem szépségversenyként működnek. Nincs többé bikinis felvonulás, helyette a jelöltek és a zsűritagok közti interaktív beszélgetést élvezhet a nagyérdemű. A résztvevőket immáron nem a kinézetük alapján fogják megítélni, nyilatkozta Gretchen Carlson, a verseny kuratóriumának vezetője. Hasonló jelenséget észlelhettünk a Forma1 világában is, amikor szárnyra kapott a hír, hogy az idei évtől mellőzni fogják a rajtrácslányokat. Vajon mi áll mindezek hátterében?

Az utóbbi esztendőkben egyre gyakoribb és egyre hangosabb az a szólam, mely szerint nők nem olcsó szextárgyak, ezért sértő és megalázó az, ha bárki csupán egy vonzó testet érzékel belőlük. Ez a gondolat minimum öt kérdést felvet. Az első: valóban léteznek olyan férfiak, akik csak szimpla húsdarabként kezelik a nőket? A második: a szépségversenyek és a bikinis hostessek látványa hat-e bármilyen módon e feltételezett férfiattitűdre? Továbbá: mi fog változni azzal, ha egy, a mainál prűdebb világot kezdünk el építeni? Módosít-e bármit a férfiak alapbeállítottságán és magatartásán az, ha néhány rendezvényen kevesebb bikinis lányt látnak? Negyedszer: lehetséges-e egyáltalán átformálni a kritizált férfiattitűdöt, s ha igen, milyen mértékben? És végül: mit szólnak mindehhez a lányok, asszonyok?

Az első felvetésre nem nehéz igennel válaszolni. És nem is kell a világ elmaradottabb régióit említeni, amelyekben a nők még a mai napig sem rendelkeznek a férfiakkal azonos jogokkal. A Föld civilizált térségeiben is jellemző, hogy a hímek nem találják és nem is igazán keresik a közös hangot a nőkkel, mert a szexen kívül semmi egyéb érintkezési pontot nem látnak. S hogy ez mennyire jelent problémát? Morális értelemben semennyire, hiszen mindenki azt keres a másikban, amit csak akar. Ha fényes nappal odalépünk egy bombázóhoz a villamosmegállóban, s azt kérdezzük, akar-e velünk hancúrozni egy jót, valószínűleg egy lesajnáló, torz grimasz a legjobb válasz, amit remélhetünk. Ha ugyanez a bombázó lép oda hozzánk ugyanezzel a kérdéssel, fel sem merül bennünk a felháborodás lehetősége. Egész egyszerűen eltérő módon viszonyulunk a szexhez, mint a nők, nem erkölcsösebben, de nem is erkölcstelenebbül. Másképp. Praktikus értelemben ugyanakkor nagyon is problémás, ha egy férfi nem képes egyenrangú társként kezelni a nőket, mert így arra sem alkalmas, hogy hosszú távon boldoggá tegye a másikat. Valójában mindkét nem vastagon profitálna abból, ha több lenne a közös pont, ha jobban értenénk egymás nyelvét.

Gretchen Carlson kulturális forradalmat hirdet, melynek során a nők felállnak és hallatják a hangjukat. Pazar. De lássuk, mi történik a gyakorlatban! A Miss Amerika versenyen nincs többé bikinis mustra. Mi lesz a férfiak reakciója? Hirtelen a fejükhöz kapnak: te jó ég, milyen hülyék voltunk eddig, hogy csak a feneküket meg a mellüket néztük? Így jön el a megvilágosodás fényes pillanata, amikor a fiúk rácsodálkoznak a lányokban megbúvó ezernyi értékre? Aligha. Simán csak átkapcsolnak egy másik csatornára egy közepes krimit, vagy egy langyos focimeccset választva. Vegyük észre, hogy nem jön ki a matek: ha valaki nettó szextárgyként tekint a nőkre, akkor amennyiben kivonjuk a képletből a testi vonzerő megjelenítését, úgy nem marad az égvilágon semmi. Vagyis nem csökken a távolság férfi és nő között, hanem végtelen nagyra nő. Egy ilyen kulturális térben már valóban jöhetnek és arathatnak a szexrobotok. Az Ex Machina, a Westworld és még számos filmremek feldobja azt a kérdést, hogy a hús-vér nők milyen mértékben helyettesíthetők fizikailag hasonló, intelligens gépekkel. A magamfajta régimódi romantikus - még e filmek megtekintése után is - nehezen tudja elképzelni, hogy valaha is beérné egy ember alkotta szexrobottal. Ha nem látom a másik szemében a valódi vágyat, örömöt, vagy épp a haragot, úgy aligha tud magával ragadni a szenvedély. Az a tény azonban, hogy e piaci területen jelentős az érdeklődés, azt jelzi: nem mindenki van így ezzel. A nők és férfiak közti távolság növelése - még ha kulturális forradalomnak is nevezzük - csupán arra jó, hogy a hímek egy része máshol keresse a boldogságot.

Kérdéseink közt szerepelt az is, hogy egy valamivel prűdebb világ elvisz-e bennünket a nők magasabb szintű megbecsüléséhez. A különböző emberi kultúrákat szemlélve - akár időben, akár térben barangolva közöttük - azt tapasztaljuk, hogy semmi ilyen összefüggés sincsen, sőt! Európa elmúlt kétezer évében - elsősorban a keresztény vallás erős kultúraformáló hatásának köszönhetően - egy lényegesen szemérmesebb világot láthattunk mind öltözködésben, mind szexuális viselkedés terén. Ezzel együtt Franciaországban 1945-ig, Svájcban 1971-ig kellett várni, míg a nők választójogot kaptak... Kuvaitban ez az évszám 2006! Megérkezve a jelenbe, kevés prűdebb szokást ismerünk, mint az iszlám asszonyok mindent eltakaró, kötelező viseletét. A burka azonban semmivel sem emeli a nők méltóságát; talán sehol sem bánnak olyan rideg és kegyetlen módon a lányokkal, mint a mohamedán kultúrában. A válasz tehát elég egyértelműnek tűnik: a női szépség eltakarása egyáltalán nem visz közelebb a nemek közti harmóniához.

Bevezetőnkben felvetettük azt is, hogy lehetséges-e a bármilyen módon a férfiak tudatának kedvező irányba történő formálása. A ki nem mondott cél: olyan fickók kitermelése, akikben kevesebb az ösztönelem, sokkal inkább a kultúrember dominál. Az elmúlt évek során számos olyan pszichológiai kutatást végeztek, mely annak kipuhatolására irányult, hogy a férfiak milyen mellméretet tartanak vonzónak. Rendszerint négyféle kategória kerül terítékre: a kicsi, a normál méretű, a nagy és az extra nagy. Akárhány ilyen irányú felméréssel találkoztam, mind ugyanarra az eredményre jutott: a nagy és a normál méret a legnépszerűbb, kissé lemaradva az extra nagy és a sorban leghátul a kicsi mell. E kutatások némelyike nem állt meg e ponton, hanem a felmérésben résztvevő férfiakkal egy személyiségtesztet is kitöltettek. Az eredményt már zsigerből sejti az Olvasó: minél nagyobb mellet jelöltek kívánatosnak az érintettek, annál kevésbé tartották a nőket egyenrangú partnernek. Mindez azt vetíti előre, hogy a nőkhöz való viszonyulásunk gyökerei sokkal mélyebbek annál, mint ahogy kultúránk egyéb szegmenseihez kötődünk. Már az sem könnyű mutatvány, hogy valakit Lagzi Lajcsi zenéjéről átszoktassunk a Pink Floydra. Arra pedig egészen biztosan nem vállalkoznék, hogy a gigantikus melleket kedvelőket megpróbáljam meggyőzni, hogy a kevesebb néha több. A nőkkel kapcsolatos férfiúi attitűd - félúton a kettő között - igazán összetett problémának tűnik, részben kulturális, részben biológiai színezettel. Finomítása nem lehetetlen küldetés, de semmiképpen sem könnyű sétagalopp.

Ami persze a legfontosabb, hogy maguk a nők miként vélekednek a meghirdetett új társadalmi norma kapcsán. Az elmúlt hónapok során számos korábbi Forma1-es rajtrácslánnyal készült riport látott napvilágot. Az érintettek mindegyike ugyanazt nyilatkozta: az autóversenyen való hostesskedésben semmi megalázó sincs, sőt kifejezetten azt tartják megalázónak, hogy a megkérdezésük nélkül, a fejük felett intézkedtek sorsukról. A női egyenjogúságnak éppen arról kellene szólnia, hogy szabadon eldönthetik, miben vesznek részt és miben nem. Arról nem is beszélve, hogy ez munka korántsem üresfejű cicababák bárgyú mosolygásáról szólt. Többfordulós castingon válogatták a lányokat, a kifogástalan angol nyelvtudás és a profi kommunikáció alapnak számított. Niki Lauda is kifakadt: "Hogy lehet valaki ilyen hülye? Ez a döntés a nők ellen irányul."

Egy lánynak elég, ha szép? Nyilvánvalóan nem. Mi, férfiak is azt szeretjük, ha egy nőnek van lelke, humora, intellektusa és méltó társunk lehet, nem csupán szerető, házvezetőnő, vagy épp anya funkcióban. Támogatunk minden olyan törekvést, amely javít a nemek közti harmónián és őszinte lelkesedéssel tapsolunk minden kiemelkedő női teljesítménynek. Azzal is tisztában vagyunk, hogy az érzelmi-szociális intelligencia terén rengeteget kell fejlődnünk, hogy mi magunk is méltó társai lehessünk a nálunk sokkal érzékenyebb lányoknak, asszonyoknak. Abban viszont a legtöbben egészen biztosak vagyunk, hogy a népnevelésnek abszolút elhibázott próbálkozása minden olyan kísérlet, amely a női szépség eltakarását célozza. Sohasem elvenni kell, hanem épp ellenkezőleg: mindig többet adni. Hogy ebben jó példát mutassak, ajánlom mindenki figyelmébe ezt a káprázatosan tehetséges kiscsajt:

Móricz Zsigmond regénye ezer sebből vérzik. Nyomasztó, komor és nem hozza el a kellő katarzist; arra viszont mindenképpen alkalmas, hogy az olvasóban kétségeket ébresszen a valódi "jóság" természetét illetően. (Móricz mentségére szolgáljon, hogy művét nem gyermekregénynek szánta, ezzel szemben a legtöbben az általános iskolában, kötelező olvasmányként találkoztunk vele. Talán érett felnőttként könnyebben emészthető a mű.) Egy biztos: az a fajta gátlásos, önbizalom-hiányos szerénység, amit Nyilas Misi bemutat, a legkevésbé sem nevezhető példaértékűnek.

Légy csendes, előzékeny, szabálykövető, tisztelttudó - sokan még ma is így indítják útnak gyermeküket, a fene se érti, miért. Ez az attitűd sosem volt nyerő, s ezt egy szülőnek - több évtizednyi tapasztalattal a háta mögött - pontosan tudnia kéne. Ha apa és anya született vesztesek, úgy miért akarnak az utódaikból is lúzert faragni? Ha ők maguk immáron egy fél életet végigszenvedtek, mert nem voltak elég vagányak, magabiztosak és rámenősek, úgy leszármazottaikat miért nem ebbe az irányba terelik? A választ Paulo Coelho fogalmazza meg találóan Az ördög és Prym kisasszony című művében: a kisember gyakran összetéveszti a jóságot a félelmeivel. Ha valamit nem mer meglépni, mert aprónak, gyengének és jelentéktelennek érzi magát, úgy szorongó passzivitását hajlamos hűségnek, hagyományőrzésnek nevezni, erkölcsi jóvá kikiáltani. Akár egy egész életet le lehet élni e finom kis öncsalással. A tipikus lúzert bemutató kedvenc filmjelenetem a Tűz van babám című klasszikusban látható. Mindannyian emlékszünk a zseniális báli epizódra, amint villanyoltáskor a tombolaasztalon tornyosuló ajándékok nagy részének lába kél. A szervező próbál a résztvevők jó érzésére hatni, s felajánl egy újabb elsötétítést, melynek alkalmával mindenki büntetlenül visszacsempészheti az elemelt tárgyakat. A lámpa azonban a vártnál hamarabb gyullad fel, s szemünk előtt megjelenik egy rém mulatságos, s egyszersmind szívbemarkolóan szomorú kép. A tombolaasztal immáron tökéletesen lefosztva, előtte az egyetlen rajtakapott bűnös: a becsületes balek, ki neje unszolására megpróbálta visszaszolgáltatni az előző körben elcsent csülköt... Móricz Zsigmond és Milos Forman kisemberével is együttérzünk, mi több, az utóbbinál még kielégületlenek sem maradunk, hiszen az üzenet ezúttal életszerű és helyes: a túlzott lelkiismeretesség bizony nem mindig kifizetődő.

Mindezek után ideje volna meghatározni, hogy a címbéli felvetés kapcsán voltaképpen mit is tekintünk optimális attitűdnek. Aki látta Lars von Trier Dogville című filmjét, az Grace karakterén át (Nicole Kidman) megismerhette a két végletet. Azt is, aki hagyja, hogy vele bármit megtegyenek (úgy, hogy a néző már a falat kaparja), s azt is, aki mindezek után kíméletlen bosszút áll. A helyes beállítottság értelemszerűen a kettő közt keresendő, nevezhetjük asszertivitásnak, vagy erőszakmentes önérvényesítésnek. Ez azt jelenti, hogy minden esetben kiállunk magunkért, élünk az önvédelem eszközével, azonban mások ellen agressziót nem kezdeményezünk. Azt is jelenti továbbá, hogy nem hiszünk a szürke zónákban, vagyis egészen addig, amíg közvetlenül nem ártunk a másiknak, készek vagyunk elmenni akár a falig. A széplelkűek dédelgetnek magukban egy olyan idealizált képet, amelyben az utolsó darab sütemény mindig ott marad a közös tálon, hiszen mindenki szemérmesen átengedi a többieknek. Azonban elég csak egyetlen életképes embert beengedni e társaságba, hogy röviddel azután egyetlen árva morzsát se találjunk.

A pszichopaták három legmarkánsabb jellemzője, hogy nem szeretnek, nem tanulnak és nem szoronganak. Amikor azt állítom, hogy van mit ellesnünk tőlük, úgy nyilvánvalóan a harmadik vonásra gondolok. Egy átlagos ember annyi gátlással, szégyenérzettel és bűntudattal él, melynek a negyede is túlságosan megterhelő egy elégedett, hatékony és komplex létezéshez. Aki sohasem blöfföl; aki nem keresi az adóoptimalizálás lehetőségeit; akinek duplájára nő a pulzusa, ha tíz méternél többet halad a buszsávban; aki kölyökkorában sosem lógott be strandra vagy kertmoziba; aki képes megkérdezni egy nőtől, hogy megcsókolhatja-e - nos, ezt az embert nem úgy hívja a köznyelv, hogy becsületes, hanem úgy, hogy tökéletesen élhetetlen. A mai pszichológia egyik legfelkapottabb területe - elsősorban Paulhus és Williams kutatásai nyomán - az ún. Dark Triad személyiség vizsgálata, amely három, némiképp egymást átfedő vonásból tevődik össze: a fent már említett pszichopátia mellett itt megjelenik a nárcizmus és a machiavellizmus is. Azért izgalmas ez a kombó, mert a jelentős karriert befutó üzleti, politikai, társadalmi vezetőket rendszerint ez a személyiség jellemzi. Természetesen nem születtünk mindannyian topmenedzsernek, s a legtöbben nem is vágyunk az ezzel járó felelősségre és hatalomra, ezzel együtt is érdemes megfigyelni a kiemelkedően sikeres embereket, jellemvonásaik közül egyet-egyet magunkává téve. Talán nem kívánunk arrogáns, antiszociális, érzéketlen, kritikát nem tűrő fickóvá válni, viszont a karizmatikusság, a bátorság, a józan kockázatvállalásra való hajlandóság és a jó értelemben vett gátlástalanság mindannyiunknak jól jöhet. 

Legyünk igazságosak: Nyilas Misi egy aprócska kölyök, akitől valójában nem elvárható, hogy az asztalra csapjon, s rosszindulatú, embertelen tanárait messzire elküldje, még akkor sem, ha az olvasó - és kifejezetten a fiatalkorú olvasó - igazságérzete ezt kívánná. Mindenesetre ebben a vékonydongájú srácban is munkál a kellő ambíció, hiszen - miközben oktatói vallatják - ez jár a fejében: "ti mindnyájan elébem fogtok jönni, és csókolni fogjátok a kezemet, ha én híres ember leszek". Ő maga is szégyelli, hogy ilyen "taknyos gyerek", hogy képtelen megvédeni magát, hogy a kimondott szavak szintjén csupán ennyire futja: "én nem csináltam semmit". Még ha közel sem ez a fő üzenete, annyit azért feltétlenül megtanulhatunk a regényből, hogy a jóság erő nélkül nem sokat ér. Az önmagunkért való kiállás képessége megkérdőjelezhetetlen érték, melyre gyermekeinket is kötelezően meg kell tanítanunk. Mert nem alattvalókként születtünk e világra, ahogyan utódaink sem.