Ha az önmagunkba vetett hit alapján kívánjuk két csoportra osztani az emberiséget, úgy az egyik térfélre azok kerülnek, akik bíznak a maguk tehetségében és szorgalmában. Mélyen hiszik, hogy ennyi elég is az érvényesüléshez. A pálya másik oldalán azokat látjuk, akik pusztán ezt kevésnek ítélik, s meggyőződésük, hogy valamiféle segédeszközre, háttértámogatásra lesz szükségük, ennek hiányában elveszettek. Jelen poszt az utóbbiakra fókuszál.

TUDATMÓDOSÍTÓ SZEREK

Se szeri, se száma azon pop-rock sztároknak, akiket a drog és az alkohol vitt el. Brian Jones, Janis Joplin, Jimi Hendrix, Jim Morrison, Elvis Presley, Whitney Houston, Amy Winehouse... Vajon mi az oka, hogy a művészek - és különösen a zenészek - oly gyakran nyúlnak tudatmódosító szerekhez? Segítené az alkotás folyamatát? Enélkül nem megy? Ady Endre számos versét írta csatak részegen. Weöres Sándor azonban úgy látja: "Az alkohol nem serkenti a költészetet; saját tapasztalatomból tudom, hogy részegen nem tudok verset írni, csak firkálni s a részeg firkálmányok lélektanilag érdekesek és önfelfedezőek, de művészileg vacakok.“ Vissza a zenéhez: a hatvanas-hetvenes évek rengeteg ismert nótáját alkották a legkülönbözőbb szerek hatása alatt. Az Aerosmith tagjai például - saját bevallásuk szerint - kamionnyi anyagot szippantottak fel. Mégis: a legnagyobb sikereket és az igazi világhírnevet a nyolcvanas évek második fele hozta el számukra, amikor másfél évtized önpusztítás után józanul és tisztán kezdtek zenét szerezni és játszani, megalkotva a rocktörténelem három kimagaslóan fergeteges albumát. (A NASA pókokon vizsgálta a különböző drogok hatását. Az eredmény: kivétel nélkül deformált, szabálytalan, használhatatlan hálók.) S ha nem az alkotófolyamatot megtámogatandó, úgy mégis miért vonzódnak ennyire a tudatmódosító szerekhez a művészvilág különböző képviselői? Talán az angol pszichológus Carol Topolski jár a legközelebb az igazsághoz: „A drogok és az alkohol valahol teljesen megbízható dolgok – mert azt kapod tőlük, amit vársz. Szúrsz egy löket heroint, a következőnek ugyanaz lesz a hatása. Kicsit perverz módon stabilitást adnak egy olyan instabil világban, ahol sosem tudhatod, az új lemezt megveszik-e az emberek, eljön-e valaki a következő koncertre.”

VALLÁS

Se szeri, se száma azoknak az áldásoknak és átkoknak, amelyekre a legkisebb ráhatásunk sincsen. Genetikai adottságok, betegségek, halál, szerelem, baleset, mázli és balszerencse... Amikor a Teremtőt gondviselőnek is nevezzük, olyankor arra számítunk, hogy Isten rafinált részrehajlással pörgeti sorsunk rulettkerekét, s a golyó a lehető legtöbbször landol jó helyen. A kérdés adja magát: ha választhatnák, hogy meghagyjuk-e a Mindenható hatáskörében e döntéseket, avagy áthelyeznénk inkább a sajátunkba, miként rendelkeznénk? A magam részéről azt gondolom: nem sokan vannak, akik az eredeti verzió mellett maradnának. Ez egy olyan végtelen ősbizalmat jelentene, amely megléte esetén már az imádság is totál felesleges, hiszen Isten bárhogy dönt, azt számunkra előnyösnek, a lehető legelőnyösebbnek látnánk. Ez már a megvilágosodott buddhista bölcsek szintje. Mi többiek, közönséges földi halandók többnyire azt gondoljuk: sokkal jobban ismerjük személyes szükségleteinket, mint bárki, a Teremtőt is beleértve. Amikor rosszul alakulnak a dolgaink, többnyire azzal vigasztaljuk magunkat, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek; idővel biztosan találunk valami építőt kisebb-nagyobb tragédiáinkban is. De vajon mennyit ér az ilyen, utólagos magyarázatokkal előrukkoló hit? Vajon mennyire építhetünk egy totálisan kiszámíthatatlan Jóistenre - és nevezhetjük-e egyáltalán jónak - ha úgy érezzük, hogy egyedül nem megy?

KÖZÖSSÉG, TÁRSADALOM

Se szeri, se száma azon ideológiáknak, vallásoknak és politikai mozgalmaknak, amelyek azt harsogják: egyedül nem megy, így a közösség oltárán (amely magasabb rendű) az egyénnek (amely alacsonyabb rendű) áldozatokat kell hoznia. Valószínűleg ez a legmérgezőbb gondolat mindhárom közül. A drogokra és a vallásra ugyanis simán lehet nemet mondani - a többi emberre nemigen. Az individualista sem remete; nem elvonultan él egy világvégi barlangban, hanem nagyon is sűrű szövésű emberi kapcsolathálót ápol. Csakhogy amíg az individualista hívószavai az egyenjogúság, az együttműködés, az önkéntesség, és az üzlet, addig a kollektivista többség a hierarchiában, a tekintélyben, a diszkriminációban és az erőszakban utazik. Lássuk csak: mi történik, ha egy afroamerikai számára túl nehéz az egyetemi felvételi? Ha egyedül nem megy, kap némi adminisztratív segítséget, s számára csökkentik a követelményszintet. Mi a helyzet a női karrierálmokkal? Természetesen nekik is jár a kvóta. A Nyugat-Európába tömegesen érkező bevándorlók pedig annyiféle ellátmányt kapnak, hogy dolgozniuk sem igazán kell. Németországban a segélyben részesülő családok több mint hatvan százaléka nem német... sosem derül ki, mire jutnának önerőből. Érdemes volna vigyázó tekintetünket egy percre a párválasztás kérdésére irányítanunk. Most felejtsük el a régi időket és a félbarbár társadalmakat jellemző, előre letárgyalt s elrendezett házasságokat, s koncentráljunk kizárólag a modern civilizációra! A napnál világosabb, hogy ez a legtisztább üzlet. Bárki próbálkozhat bárkinél. Mindenki mondhat nemet, de igent is, ha ahhoz van kedve. Vagy teljesítjük a küldetést önerőből, vagy sehogy. Itt nincs helye az erőszaknak, s nincsenek kőbe vésett szabályok, illemek, elvárások. Talán életünk legnehezebb megmérettetése, mégis - pár elmebeteg társadalommérnökön kívül - mindannyian egyetértünk abban, hogy ez így helyes. Vajon miért nem ugyanígy formáljuk életünk egyéb fejezeteit is? Ha egy ilyen meghatározó jelentőségű kihívás esetén képesek vagyunk sportszerűen viselni akár a teljes kudarcot is, úgy a továbbtanulás, a karrier és a pénzügyek világában miért nem ragaszkodunk a tiszta játékhoz, a torzításmentes versenyhez?

***

Nyilván beleeshetünk a másik végletbe is. Van, aki soha nem kér és nem fogad el segítséget senkitől. Nem vesz be gyógyszert, nem vesz igénybe orvosi kezelést sem. Mindent egyedül kíván megoldani. Ismertem ilyen fazont - aligha ez az attitűd a követendő. Az öngondoskodó ember sokkal inkább olyan, mint aki elutazás előtt listát készít, majd annak alapján tölti meg bőröndjét. Nem mindenki így jár el. Van, akinek a felesége csomagol össze. Van, aki mindig otthon felejt valamit. S van, aki bohém módon csak egy bankkártyát visz magával, mondván: mindent megkap a szállodában, s amit mégsem, azt majd menet közben beszerzi... Százféle módon létezhetünk, ám jómagam abban hiszek, hogy elsősorban önmagunkra érdemes támaszkodnunk.

A valóság az, hogy mindannyian a csodát várjuk nap mint nap. Van, aki a kokaintól, mások az LSD-től. Van, aki Jahvétól, mások Allahtól. És vagyunk páran, akik azt gondoljuk: semmi szükségünk a tudatmódosító szerekre, sem pedig a letűnt korok barbár isteneire. A Teremtő ugyanis bennünk él, a csodákat általunk viszi véghez. A sandán figyelők nagyképűségnek, egoizmusnak, vagy épp nárcizmusnak címkézik e hozzáállást. Pedig egyszerűbb volna simán csak hitnek nevezni.

Bő félszáz évvel ezelőtt - olyan 1968 táján - a szexualitás általános megítélése nagyjából a helyére került. Azóta sok minden változott. A progresszív oldalon egyfelől túltolták a biciklit, s ma már minden ünnepelendőnek számít, amit valaha is perverzitásként tartottak számon, mindeközben a hagyományos, férfi és nő közötti testiség kapcsán a metoo a legprűdebb korokba repítette vissza a világot. Hasonló zavart látni a másik térfélen is. Egy vérbeli konzervatívnak muszáj jó viszonyt ápolnia a vallással, így a Borkai-féle elhajlások aligha férnek bele egy jobbos politikus imidzsébe, ugyanakkor igény azért volna rá... Szerencsére az íróknak nem kell képmutató szerepeket eljátszaniuk; ők őszintén megvallhatják, mit is gondolnak a téma kapcsán. 

Rod Dreher, a Magyarországon élő amerikai újságíró meggyőződéssel hisz az ortodox keresztény megközelítésben, mely szerint a testiség csakis egy férfi és egy nő házasságon belüli érintkezése lehet, minden egyéb eset súlyos bűnnek számít. Természetesen tisztában van azzal, hogy ez a világlátás ma már csupán egy nagyon szűk kisebbségé, a Szent Benedek válaszútján című könyvében mindazonáltal igyekszik pár (meglehetősen erőtlennek tűnő) érvet felhozni álláspontja védelmében.

• MÉLTÓSÁG - Rod Dreher szerint a korlátok nélküli testiség emberhez méltatlan. "A kereszténység azt tanította, hogy a test szent; s hogy mivel Isten saját képmására teremtett minden embert, az általuk birtokolt méltóság megköveteli, hogy a testtel ennek megfelelően bánjunk." Mint minden hithű kereszténynek, természetesen a szerzőnek is joga van ahhoz, hogy így lássa. A kérdés csak az, hogy ebből miként következik a tiltás. Ha egy 21 éves Chivas Regal Royal Salute kerül a kezembe, egészen biztosan nem fogom kólával keverni, hiszen méltatlan volna e kitűnő és méregdrága itallal szemben. De ha valaki mégis megteszi - láttam már hasonlót - azt inkább szánalmasnak tartjuk, nem pedig bűnösnek. Soha senki nem fog olyan törvényt alkotni, amely előírná, hogy e nemes whiskyt kizárólag tisztán szabad fogyasztani. Ugyanígy: ha valaki közönségesnek és lealacsonyítónak tartja a szabad szexualitást, annak adekvát reakciója lehet a fejcsóválás, a fintorgás vagy épp a sajnálat. A tiltás aligha.
• GYERMEKÁLDÁS - A szerző arról panaszkodik, hogy a többség a szexualitást "elsősorban olyasvalaminek látja, aminek célja a személyes gyönyör és az önkifejezés, s csak másodsorban az utódok létrehozása." Bevallom, nem is értem, miért kell fontossági sorrendet felállítani. Ez két különböző, és egyaránt lényeges funkció. A legtöbben sok ezerszer szexelünk életünk során, miközben legfeljebb néhány gyermeket nemzünk. Rod Dreher felvetése olyan, mintha azon siránkoznánk, hogy az egyetemi épületekben oktatás is folyik, nem csak diplomakiosztó...
• A MÚLT ÁRNYAI - "Mélységes tudatlanságról tanúskodik gondtalan boldogságban élő pogány hippik közé csöppenő őspuritánként gondolni Pál apostolra, aki azt parancsolja nekik, hogy ezután már ne szórakozzanak többet. Valójában a kor pornografikus, szexuálisan kizsákmányoló görög-római kultúrájában felszabadító erejű volt elfogadni Pál tanítását a szexuális tisztaságról és a házasságról. E kultúra mindenekelőtt a rabszolgákat és a nőket használta ki, akiknek értéke a pogány férfiak számára abban állott, hogy képesek voltak gyereket szülni és szexuális gyönyört adni." Ismét egy rettenetes érv. Természetesen egyet kell érteni azzal, hogy a nők kiszolgáltatottsága és jogfosztottsága megengedhetetlen. Azonban a megoldás nem az, hogy a férfiakra is láncot teszünk. (Pont ugyanazt látjuk, mint amikor a vadkapitalizmust kommunizmussal próbálják gyógyítani - legyen mindenkinek ugyanolyan pocsék az élete...) Ha a problémát az erőszak jelenti, úgy azt kell megszüntetni, nem pedig a kölcsönös önkéntesség szabadságát korlátozni.
• VÁLÁS - "Ha rendezetlen módon élünk vele, a szex az egyik legrombolóbb erő lehet a világon." - állítja a szerző, ám a csonka családok problémáján túl nemigen tud egyéb példát említeni e pusztító hatásra. Szándékosan elfeledkezik arról is, hogy még soha a modern világtörténelem folyamán egyetlen válás sem következett közvetlenül a testi hűtlenségből, hiszen létezik nyitott kapcsolat és létezik nagyvonalúság, megbocsátás is. Ha egy félrelépés után a házasság tönkremegy, annak vagy a mérhetetlen gőg az oka, vagy valami mélyebb probléma, amely esetén már a megcsalás is csupán tünete volt a bajnak.
• SPIRITUALITÁS - A bencés szerzeteseket hozza példaként, akiknél "a testi tisztaság átalakítja a nemi ösztönt spirituális szenvedéllyé". Ez is egy olyan érv, amely ezer sebből vérzik. Egyrészt semmi sem garantálja, hogy a cölibátusból nem frusztráltság fakad, hanem valami ködös emelkedettség. Másrészt: a spirituális szenvedély imádsággal, meditációval, illetve ezerféle flow-val megtapasztalható aktív szexuális élet mellett is. Harmadszor: a szex maga is lehet spirituális élmény. Összességében tehát borzalmas üzletet köt, aki ilyen megfontolással választja a testi tisztaságot.
• PORNOGRÁFIA, PROSTITÚCIÓ - "A pornó megfoszt emberségünktől. Eltörli Isten képmását a szereplők arcáról." És jön a klasszikus keresztény sirám: a másik fél a szexuális gyönyör személytelen tárgyává válik... Érdekes módon a feministák pont ugyanezt kifogásolják. Van persze igazság ebben, és akkor? Ez továbbra is egy minőségi kérdés, semmi köze az erkölcshöz. Létezik olcsó, igénytelen pornó és láttunk már igényes, erotikus alkotást is. Találunk fogatlan prostit a szemétégető mellett, s szerződtethetünk minőségi escortlányt is. Az utóbbi arcán talán Isten képmását is felfedezhetjük... Nyilvánvaló, hogy a többség nem keveri össze e műfajokat - romantikus randevúinkat aligha egy negyedórás pornójelenet mintájára építjük fel. Az is nyilvánvaló, hogy néha-néha találni fantáziát és élvezetet abban is, amikor puszta szextárgyként tekintünk egymásra.

Rod Dreher tisztában van a felmérések eredményeivel. Pontosan tudja, hogy jellemzően az önmagukat hívő kereszténynek nevezők sem csupán a házasság keretein belül szexelnek, hogy nem tartják bűnnek a homoszexualitást és a pornográfiát sem. Mégis ragaszkodik az ortodox megközelítéshez. Kitart amellett, hogy a testiség kozmikus jelentőséggel bír - ezzel speciel nekem sincs vitám -, csakhogy számára ebből a korlátozás és a tiltás következik. "Nem vagytok a magatokéi" - idézi Pált, s a szexualitással kapcsolatos minden téveszméje ebből fakad. A valóság az, hogy nagyon is a magunkéi vagyunk, Isten teljes döntési szabadsággal ruházta fel az embert. A Rod Dreher által képviselt ortodox megközelítés legnagyobb bűne - akárhogy is próbál kibújni e vád alól -, hogy a szexet mocskos, kerülendő, illetlen és vétkes dolognak láttatja, nem pedig annak, ami: Isten pazar ajándékának. S hogy hová vezetett ez a történelmi megközelítés? A The Sun című napilap érdekes cikket jelentetett meg, részleteket közölve egy angol lelkészfeleség, Ruth Smythers 1894-ben kiadott művéből. A szerző feleségek számára ad tippeket, miként lehet elkerülni a szex tortúráját. Csupán ízelítőül pár ínyencség:

• "Keveset adj, ritkán adj, és azt is kelletlenül. Ha nem így teszel, a házasság könnyen orgiává fajulhat.
• Ne csak arra figyeljünk, hogy minél kevesebbet szeretkezzünk, hanem arra is, hogy az aktusnak minél rosszabb legyen a minősége.
• Sok férfi abban leli a legnagyobb örömét, ha szex után békésen elnyúlhat az ágyon. Ezért a feleség ne engedje a pihenőt, beszéljen hozzá, zavarja fel. Ha nem így teszünk, a férfi könnyen újra követelni fogja a jussát.
• A bölcs asszony soha nem vetkőzik meztelenre a férje előtt, és soha nem engedi meg a férfinak, hogy ruha nélkül mutatkozzon.
• Hasznos, ha magunknak és férjünknek is vastag pamut hálóruhát varrunk, amit nem kell levenni szex közben.
• Lefekvés után az asszony kapcsoljon le minden lámpát, és semmilyen hangot ne adjon ki, nehogy a férfi ezt biztatásnak vegye.
• Ha a férfiban mégis felébred a vágy, a nő feküdjön olyan mereven, amennyire csak lehetséges. Ellenkező esetben az optimista férj azt hiheti, hogy felesége élvezi az együttlétet. Ha már elkerülni nem tudjuk, a szexet mindig teljes sötétségben űzzük.
• Az aktus alatt, a nő soha, semmilyen esetben ne adjon ki hangot, és ne nyögjön.
• Amint a férfi befejezte, a nő rögtön kezdje el a másnapi házimunkával nyaggatni. A bosszankodás hasznos lefekvés előtt is, mert eltereli a férfiakat házastársi kötelességük teljesítésétől."

Nyilván mindez ma már csupán megmosolyogtató bulvár, mindazonáltal pontosan tudjuk, miből fakadt e viktoriánus prűdség. Abból az évszázados agymosásból, amellyel a keresztény tanítás elidegenítette az embert az egyik legtermészetesebb szükségletétől, a szexualitástól. Ha alig több mint száz évvel ezelőtt is még mindig az volt a társadalmi elvárás, hogy egy nő ne élvezze a testiséget, az elég jól jelzi, hogy e kultúra komoly problémákkal terhelt. Ezt látva nem vitás, hogy égető szükség mutatkozott a 20. századi szexuális forradalomra.

A jó hír az, hogy nem minden konzervatív szerző totális idióta. Wass Albert valóságos ikonnak számít idehaza, s nem véletlenül: erkölcsisége tökéletesen a helyén van, még a szexuális kérdések mentén sem találni benne kifogásolnivalót. A kastély árnyékában című regényének egyik szereplője egy magányos lelkész, aki még hosszú évek elteltével sem képes feldolgozni családja elvesztését. "Ha ő akkor azt mondja Annának: nem baj, Anna, maradjon minden úgy, ahogy volt, a dolgot elfeledjük... akkor ott élnének most is, Pistike már nagy fiú volna, komoly, érettségiző ember, s Anna... Anna olyan volna még mindig, mint húsz évvel ezelőtt, vidám, nevető szemű, s ha kell, komoly, ha kell, igénytelen, ha kell, körömszakadtáig dolgozó, s ha kell: szerető pajtás. De nem azt mondotta. Mást mondott, csúnyát, förtelmeset, amilyent csak egy hiú gőgjében megsértett hím állat mondhat, aki nem tud különbséget tenni hiba és bűn között, szeretet és vak szenvedély között, és egyetlen pillanat diadaláért odalöki az egész életet." Világos, hogy léteznek olyanok - én is ismerek ilyet -, akik képtelenek túllépni a szexuális hűtlenségen. Egyetlen másodperc alatt megváltozik bennük minden; már képtelenek pozitív érzelmeket táplálni a másik iránt, s azonnal új életet kezdenének. A regény lelkésze nem ilyen. Ő még hosszú esztendők múltán is maró hiányt érez, amiért csakis önmagát okolhatja. Elméjét, döntését, szavait az egyházi attitűd formálja, s a legkevésbé a saját (és családja) jóléte. Valódi, ideológia-vezérelt önsorsrontást látunk. "Mert Istenem, mit vétett Anna, szegény? Az emberek azt mondják, erkölcs, és bólogatnak hozzá ostoba képpel. Mi az erkölcs? Az élet tisztasága, mondják. Hát nem volt tiszta az Anna élete? Van annál tisztább élet? Kert, háztartás, gyermek, beteg parasztasszonyok: van annál tisztább élet, mint az övé volt? S mégis ez történt vele. Nem, ennek az erkölcshöz semmi köze." Sokadszorra is megemelem a kalapom Wass Albert előtt. E művét 1943-ban, 35 esztendősen, jóval a szexuális forradalom előtt alkotta. Abszolút érett gondolkodásmódról tesz tanúbizonyságot, miközben aligha ez jellemezte az adott korszellemet.

A szexualitás teljes világa kitűnően példázza, milyen pusztító az, ha valamely vallás, vagy egyéb ideológia rátelepszik egy kérdésre, s foglyul ejti azt, fittyet hányva az egyén szabadságára. Jöhet jobbról, jöhet balról; hivatkozhat az isteni tekintélyre, avagy ellenkezőleg: akár tagadhat is mindet természetfelettit - ha nem az ember békés szükségletei állnak a legfölső polcon; ha engedjük, hogy bármiféle ködös eszmény ezekre súlyos béklyót aggasson, úgy meg is érdemeljük örök boldogtalanságunkat.

Orbán Viktor - ahogy minden évben - idén is megtartotta tusványosi előadását. A másfél órás monológot követően szokás szerint őrjöng a nyugati sajtó és a hazai ellenzék. Nem is értem miért; nem is olyan régen ez még egy kifejezetten liberális beszédnek számított volna. (Természetesen 2024-ben is az, csupán a szélsőbalról tekintve torzul minden fasizmussá.)

"Ami nekünk megtébolyodásnak tűnik, vagyis hogy irracionálisan viselkednek a nyugat-európaiak, az valójában nem megtébolyodás és nem irracionális viselkedés, hanem a világnak egy teljesen másik értelmezése. Nagyon nehéz elgondolni, mert az embernek csak egy feje van és egy módon tudja leírni a maga számára a világot. De azért van az a képessége az embernek, egy olyan empatikus képessége, hogy megpróbálja megérteni, hogy ami abszurdnak tűnik, az a másik számára lehet, hogy mégiscsak valamilyen logikai ágyazatba illeszkedik. Hogy az nem hülye, nem megtébolyodott, hanem oka van annak, amit gondol." Ez az a vezérgondolat, amely végigkíséri a miniszterelnök teljes előadását. Akárhogy is: ez maga a színtiszta liberális attitűd. Gondolok valamit a világról, s tudomásul veszem, hogy mások mást gondolnak. S nemhogy nem nézem hülyének vagy megvetendőnek őket emiatt, hanem kifejezetten igyekszem megérteni, hogy a másikat mi motiválja erre. Érdemes ezt a végtelenül szabadelvű, megengedő hozzáállást összevetni a másik oldal magatartásával. Ami azt illeti, ott nyomokban sem látjuk ezt a fajta érdeklődő nyitottságot. Elhallgattatás, karanténba zárás, eltaposás, megsemmisítés - ez a globalisták eszközkészlete. Amikor már ott tartunk, hogy az Európai Parlament a demokráciát, a jogállamiságot és a saját szabályait is semmibe veszi, csak hogy kizárhassa a jobboldali politikusokat a fontosabb pozíciókból, olyankor tényleg érdemes volna mindenkinek eltűnődni azon, vajon melyik oldal képviseli hitelesebben a valódi, nemes értelemben vett liberalizmust.

"Szerintem a sokszínűség mellett a lényeg, a közös lényeg, amit meg kell ragadnunk, és amire építenünk kell a magyar nagy stratégiát, az a szabadság, amit befelé is építeni kell. Nem csak a nemzet szabadságát kell építeni, hanem a magyar ember személyes szabadságát is céloznunk kell. Ugyanis mi nem vagyunk militarizált ország, mint az oroszok, vagy az ukránok. Nem vagyunk hiperfegyelmezettek sem, mint a kínaiak. Nem élvezzük a hierarchiát úgy, mint a németek. Nem élvezzük a felfordulást, a forradalmat, meg a blaszfémiát sem úgy, ahogy a franciák élvezik. És azt sem hisszük, hogy a saját államunk nélkül is fennmaradhatunk, mint ahogy egyébként ezt az olaszok szokták gondolni. A magyarnak a rend nem önérték, hanem a szabadsághoz szükséges állapot, amiben háboríthatatlanul élhet. A magyar szabadságérzethez és szóhoz legközelebb a háborítatlan élet kifejezés áll; az én házam, az én váram, az én életem, és majd én eldöntöm, hogy mitől érzem jól magam a saját bőrömben." Orbán minden mondata úgy cseng, mintha magam írtam volna azokat. Tűpontosan lefesti a hétköznapi liberalizmust. Érdemes külön kiemelni, amit a rend kapcsán megfogalmaz. A baloldal ezt a fogalmat szereti az elnyomás eszközeként feltüntetni, abszolút álságosan és hamisan. A REND ugyanis nem azt jelenti, hogy szigorú tekintetű csendőrök állnak minden sarkon, akik megpofozzák az utca embereit, ha azok nem lépnek egyszerre, vagy ha nem elég kackiás a bajszuk. A rend elsősorban közbiztonságot és köztisztaságot jelent - hogy nem erőszakolják meg a kamasz lányunkat, ha este kilenc után tér haza; hogy nem sátraznak hajléktalanok a köztereken stb. -, ezeket valójában minden józan honpolgár értéknek ismeri el. Világos persze, hogy a kormányfő általánosít - nem minden német parancsra cselekszik, s nem minden francia forradalmár. És ugyanígy: a felvázolt liberális attitűd hasonlóképpen jellemzi az amerikaiak, csehek, vagy épp portugálok többségét, ahogyan minket is - ez aligha magyar sajátosság. De a szívemnek ettől még kedves, annyi szent.

A párizsi olimpia megnyitója kapcsán ugyancsak liberális módon nyilatkozik: "Minden nemzetnek joga van ahhoz, hogy megmutassa saját magát. Hát... ezt láttuk!" Jómagam napok óta mást sem hallok, mást sem olvasok, mint felháborodást, kiakadást, legjobb esetben is gúnyos, megvető kritikát a franciák - sporteseményhez sehogy sem passzoló - parádéja kapcsán. Talán a Francia Püspöki Konferencia reagált a leghevesebben a kereszténységet nyíltan gúnyoló jelenetek miatt, de Európa számos konzervatív politikusa ugyancsak elítélően nyilatkozott. Ehhez képest Orbán Viktor hozzáállása - ezúttal is - abszolút liberálisnak mondható.

Ami pedig a magyar külpolitikát és a világpiacon elfoglalt pozíciónkat illeti: "Barátokat és partnereket gyűjtünk, nem pedig gazdasági vagy ideológiai ellenségeket." Évek óta hallgatjuk azt az ostobaságot, hogy választanunk kell kelet és nyugat között. Miért is kéne? Ha van valami, ami a liberalizmus legjobb lakmuszpapírja, az pont az ideológiai semlegesség. Nem kell kommunistává válnunk ahhoz, hogy üzleteljünk Kínával. Nem kell feladnunk a nemzetállami kereteket ahhoz, hogy az EU tagjai maradhassunk. Nem kell elfogadnunk a Korán előírásait, ha muszlim vallású országoktól importálunk. Nem kell szeretnünk Putyint sem, amiért orosz gázzal fűtünk. És nem kell behódolnunk a szivárványos őrületnek sem, csak azért, mert a világ fejlett régióiban épp ez a divat. Mindenki lehet úgy hülye, ahogyan akar, Magyarország nem erőszakos térítő, hanem békés elfogadó. Mutasson nekem valaki még egy ilyen liberális nemzetet!

A múlt héten Vásárhelyi Mária adott interjút a Klikk TV számára. A szokásos, brutális hazugságok mellett ezúttal néhány használható gondolatot is kaptunk a baloldali szociológustól.

A beszélgetés első témája - ki is lehetne más - Magyar Péter. „Rémülten és csodálkozva figyelem, hogy a baloldali és liberális szavazók egy része egy olyan embert támogat – majdnem fenntartások nélkül –, akinek alig van olyan mondata, amivel amúgy egyetért egy baloldali-liberális ember." A felvetés abszolút helyénvaló, jómagam csupán azon álmélkodom, hogy Vásárhelyi Mária miféle képet ápol magában a magyar választópolgárok kapcsán. Talán elvárható volna egy szociológustól, hogy reálisan lássa a társadalmat... Ezzel szemben úgy kommunikál, mintha a progresszív-balliberális irányzat valami hihetetlen tömegeket vonzana hazánkban. Mintha Magyar Pétert a woke vallás elkötelezett hívei emelték volna magasba. Emlékezzünk csak: 2016-ban a migráció kapcsán tartott népszavazást az ország, melyen az érvényesen voksolók 98%-a bevándorlásellenes választ adott. 2022-ben a gyermekvédelem került terítékre, ezúttal 93-95% utasította el a progresszív álláspontot. Vásárhelyi Máriának tudnia kéne, hogy a magyar társadalom - szinte párthovatartozástól függetlenül - meglehetősen józan és konzervatív e kérdések tekintetében. Nem véletlen, hogy a Momentum lenullázta magát, s hogy a DK-MSZP-Párbeszéd hármas fogat összesen 8%-kal büszkélkedhet az EP-választások után. Nagyságrendileg ez az a bázis, amely ténylegesen baloldalinak, avagy balliberálisnak mondható. Az ország 90%-a semmilyen formában nem kér a Nyugaton oly divatos woke-őrületből.

Ahogyan téves volt az a vágyvezérelt mantra is, hogy a TISZA Párt szavazói elsősorban kiábrándult fideszesek lesznek, ugyanúgy ostobaság az is, hogy Magyar Pétert olyanok támogatják, akiket elvi baloldaliság jellemez. Mivel a 30%-ot learató szektavezér a lényeges kérdések kapcsán - háború, migráció, gender, szuverenitás - gyakorlatilag ugyanazt képviseli, mint a kormány, így arra kell következtetnünk, hogy Orbán politikai irányvonala kifogástalan, csupán személye megosztó. Ha ehhez hozzátesszük, hogy immáron több mint harminc éve folyik ellene a szisztematikus karaktergyilkolás itthon és nemzetközi szinten egyaránt, úgy azon kell csodálkoznunk, hogy ekkora ellenszélben miként tudott minden választást fölényesen megnyerni az elmúlt 18 esztendőben. "Nem hiszem, hogy ezzel a koncepciótlan, ide-oda kapkodó, igazából tartalmatlan politikával hosszú távon felszínen lehet maradni, őt egy politikai divatjelenségnek gondolom. A kilátástalanság és reménytelenség termékének látom őt" Egy percig sem vitatkozom Vásárhelyi Máriával, de a megfelelő következtetéseket azért nem árt levonni. A TISZA Párt hívei elsősorban protest-szavazók, akik nem valami mellett, hanem kifejezetten Orbánnal szemben foglalnak állást. Nem feltétlenül igényelnek tartalmas, elvi politizálást, de ha mégis, az a legkevésbé se a woke-progreszió jegyében foganjon.

A beszélgetés végén a baloldali ellenzékre terelődött a szó: "Általában helyesnek tartom a múlt tisztázását, hogy elmondjuk, szerintünk mi történt mondjuk 2006-ban, vagy mi történt 2010-ben, hogy ki a felelős azért, hogy így alakultak a dolgok." Ezzel csak egy a baj. Bárki, aki eddig ezt megtette, politikai értékválasztástól függetlenül minden esetben ugyanarra jutott: Gyurcsánynak - aki annak idején hajlandó volt a rendőrterror eszközéhez nyúlni a tüntetőkkel szemben - távoznia kell a közéletből. Ezzel viszont a baloldaliság utolsó helyőrsége is megszűnne hazánkban, amit személy szerint abszolút üdítőnek tartanék, ám alig hiszem, hogy Vásárhelyi Mária egy ilyen világról álmodna. Egyébként is, sokszor, sok helyen elmondta már - és ezzel sem igazán lehet vitába szállni -, hogy a DK egyet jelent Gyurcsánnyal, hogy Fletó nélkül nincs Demokratikus Koalíció. Sőt mondott olyat is idén tavasszal, még a Friderikusz Podcast vendégeként, amit rajta kívül csak kevesen tudnának rezzenéstelen arccal előadni: "Én azt gondolom, hogy Gyurcsány Ferenc egy demokrata, Orbán Viktor meg abszolút nem egy demokrata, és aki nem érzi ezt a különbséget, abban nincs érzékenység." Vicces. A kérdés innentől már csak az, hogy ezzel a végtelenül elfogult, önbecsapó attitűddel miféle szembenézést vár 2006 kapcsán.

Ha már a bevezetőben brutális hazugságokat említettem a múlt heti riportot illetően, úgy ne menjünk el szótlanul ezek mellett sem. "Föl sem fogjuk, hogy milyen iszonyatos seb a magyar társadalom testén, hogy innen elment egymillió ember, ebből az országból." Vásárhelyi Mária persze - a baloldali gondolkodókra jellemző módon - csupán dobálózik a légből kapott számokkal, nem tesz mellé időintervallumot. Így aztán legfeljebb csúsztatásról beszélhetünk, hiszen lehet, hogy a Rákóczi-szabadságharctól kezdi a számlálást... Mi azért maradjunk a tényeknél: 2010 óta összesen 326 ezer nemzettársunk vándorolt ki Magyarországról. A népességfogyás ugyanebben az időszakban ennél valamivel kisebb: 249 ezer fő. Én nem állítom, hogy az idegen földön szerencsét próbáló, évi 23 ezer fő jelentéktelen embertömeg volna. De azt sem gondolnám, hogy az érintettek elsősorban politikai okból távoznak; hogy a társadalom legképzettebb rétegét jelentenék; hogy sosem térnek vissza; vagy hogy egyáltalán bármi gond lenne azzal, ha valaki a világlátás és a magasabb bér reményében néhány évet külföldön tölt.

"A média 90%-a az ő kezükben van."  - állítja Vásárhelyi Mária a kormányoldalra célozva. A valóság ezzel szemben az, hogy folyamatosan nő a kormánykritikus médiumok száma. Míg 2010-ben mindössze 36 - politikailag releváns - ellenzéki hangvételű felület működött Magyarországon, mára ez a szám 61-re hízott. A felmérések szerint 5,6 millió hírfogyasztóhoz jutnak el a baloldali sajtóhírek, míg a kormánypárti üzenetek csupán 5,1 millióhoz. Telex, HVG, 24.HU, 444, RTL Klub, Népszava, Partizán, Klubrádió... miről beszélünk?? (A konzervatív médiatúlsúlyról szóló hiszti különösen megmosolyogtató mostanság, amikor Brüsszel már nyíltan zsarolja Elon Muskot, hogy vezessen be cenzúrát, s billentse a hírfolyamot a progresszívek javára. „Az Európai Bizottság törvénytelen alkut ajánlott az X-nek: ha hajlandó vagyok szép csendben cenzúrázni a bejegyzéseket és ezt senkinek sem árulom el, nem fognak megbírságolni” - írja a közösségi oldal tulajdonosa.)

Természetesen menetrendszerűen érkezik az elmaradhatatlan vádpont: a Fidesz goebbelsi kommunikációt folytat... A gond csak az, hogy amikor két kommunista beszélget, ők sosem fogják megkérdezni egymástól, hogy mi is a baj ezzel. A goebbelsi propaganda ugyanis nem több, mint marketingtechnika, melyet mindkét térfélen nagy előszeretettel használnak. Átkeretezés (túlóratörvény helyett rabszolgatörvény, a Fidesz a pedofilok pártján áll stb.), majd a lebutított üzenet sűrű ismételgetése. Ennyi az egész. Világos, hogy egy értelmiséginek, aki elsőre is megérti a szót, igen fárasztó ez az óvodás beszédmód. De kár fintorogni, ha a választópolgárok többségénél ez a módszer az, amely a leghatékonyabb. Ha már valódi problémát keresünk, érdemes inkább a tartalomra koncentrálni: valós-e az üzenet, avagy tömény hazugság? Amikor az ellenzék rabszolgatörvényre keresztelte át a túlóratörvényt, rendkívül messze járt a valóságtól, ám az ötlet igazán kreatív volt és egy kicsit sem bántó. Amikor azonban az "Isten? Haza? Pedofília!" kampány indult, ez már olyan szinten volt hazug és gyomorforgató, hogy még az ellenzék soraiban is megbotránkozást keltett. Amikor a baloldal a Fideszt vádolja goebbelsi propaganda folytatásával, az első, amit vizsgálniuk kéne, hogy maga a tartalom igaz-e. Jómagam készséggel elismerem, hogy a kormánykommunikáció jellemzően lebutított és primitív, de egyetlen esetre sem emlékszem, amikor hamis állítást vertek volna nagydobra. 

A mögöttünk álló 14 esztendőt százféle módon elemezhetjük és méltathatjuk. Egy fontos aspektusról azonban ritkán esik szó. Amíg a fényességes Nyugaton a woke-progresszív narratíva lassan mindent átfest és bekebelez, addig Magyarországon egyre szűkül az igény a balliberális gondolatra. (Hol van már az MSZP-SZDSZ kétharmad...) Ma már az Orbán-gyűlölők sem kérnek belőle. Szószólója, képviselője több is akad a kelleténél; szavazóbázisa, reménye és jövője azonban alig-alig van már e világlátásnak. Nem véletlen Vásárhelyi Mária pesszimizmusa: lassan egymaga marad. 

Gyakran előkerülő téma, hogy mekkora az a vagyon, illetve mekkora az a jövedelem, amely mellett már kényelmesen hátradőlhet az ember. Egyes barátaim úgy számolnak: havi 3-4 millió forintra feltétlenül szükségük van ahhoz, hogy az általuk megszokott életszínvonalat tartani tudják. Jómagam a másik végletet képviselem: számomra pár százezer forint is elég a boldogsághoz. Egyre inkább azt érzem, hogy szubjektív jólétünket nem elsősorban a bevételeink, sokkal inkább a kiadásaink határozzák meg. Mélyen hiszem, sőt biztosan tudom, hogy puritán módon is lehet minőségi életet élni.

HITELEK

Soha nem vettem fel semmiféle hitelt, s terveim szerint a jövőben sem fogok, így aztán kamatokat sem kellett nyögnöm soha. Az első lakásomat akkor vásároltam meg, amikor már volt elég megtakarításom hozzá. Huszonnégy évvel ezelőtt ez könnyebb mutatványnak számított, mint manapság, azonban már akkortájt is sok türelmet igényelt - hosszú esztendők takarékos hétköznapjai kellettek hozzá. Az ingatlanra felvett hitel persze sokszor megkerülhetetlen, mi több, néha kifejezetten racionális döntés is lehet. Amit viszont (fogyasztói szempontból) soha nem értettem, az a hitelkártyák világa. Számomra ez maga a pénzügyi aknamező, a teljes kiszolgáltatottság a semmiért cserébe. Miért jó az, ha megvehetek olyan nélkülözhető termékeket és szolgáltatásokat, amelyekre nincsen pénzem? Miért jó az, ha irracionális vágyaim kielégítése brutális kamatterhekkel jár? Miért jó az, ha védtelenné válok a pénzintézetek és egyéb szolgáltatók esetleges visszaéléseivel szemben?

VÁSÁROLGATÁS

"Nézd ezt a ruhát! Kár lett volna otthagyni ennyiért..." - e mondatokat pár százszor hallottam már, s gyanítom, hogy nem vagyok egyedül ezzel. A nők többsége egész egyszerűen így működik. Vásárolgatnak. Nekünk, férfiaknak csupán egy megoldandó, fárasztó feladat, ha egy új cipőt, vagy nadrágot be kell szereznünk - a nőknek ez valódi örömforrás. Ősi, génjeikbe kódolt ösztönről van szó. Ahogyan annak idején a szavannát járták ehető, vagy más módon felhasználható javak után kutatva, most pont ugyanilyen érdeklődő alapossággal vizsgálják át a különböző plázák kínálatát. Nekem speciel semmi bajom ezzel, csak nem adom oda a bankkártyámat. Családom nőtagjai annyit költenek értelmetlen, nélkülözhető csecsebecsékre, amennyit csak akarnak, de nekik kell kigazdálkodniuk a forrást. Ez egy olyan csatorna, amelyen rengeteg pénz elfolyhat, ha nem figyel az ember. Van olyan barátom, aki válás után elképesztő gálánsan ellátja volt nejét, ám az már rendszerint a hónap közepén panaszkodik, hogy üres a számla. Azt javasoltuk neki, hogy utaljon három részletben: tizedikén, huszadikán és harmincadikán. Azóta jut mindenre...  

NAGYOBBAT, ÚJABBAT, SZEBBET

Átlagos, nyári szombat délután: barátaink sorra érkeznek, hogy kies teraszunkon pár órát eltöltve egyenek-igyanak, kártyázzanak. A konyhában lepakolják az általuk hozott söröket, borokat, s míg én a bárpultnál töltöm a whiskyt az első fecskéknek, fél füllel ezt hallgatom: "Mikor lesz már nagyobb hűtőtök, amibe minden belefér??" Ha történetesen EB-meccs megy, így a tévét is beizzítjuk, menetrendszerűen érkezik a fikázás: "Tényleg ezen a kis szaron fogjuk nézni?" Hosszú évek óta hallgatom. És ami a legrosszabb: miután elmentek, még egy hétig az asszony visszhangozza ugyanezt: "Laci, tényleg kéne már egy új..." De nem hagyom magam. A hűtőnk pont ugyanaz, amit 24 évvel ezelőtt vásároltam, még az első lakásomba. Működik. És amíg működik, nem lesz másik. Elég sok ital belefér így is...

LUXUS

Egyik cimborám - Sanyi - a mexikói családi nyaralás fotóit mutogatja telefonján. Négymilliót költöttek tíz nap alatt - mondja. A másik vitorlást tart az Adrián - nála a fix költségek szöknek az égig. Van olyan barátom, aki elképzelhetetlennek tartja, hogy 200 négyzetméteres háznál kisebben éljen. Kell neki a tér. Aztán ott van Tibi, a festőművész; nála a lakás maga a műterem. Jómagam beérem az európai tengerpartokkal; nincs és nem is lesz hajóm még a Balatonon sem; s a lakásom, melyben négyen élünk, alig több, mint hatvan négyzetméter. Ezzel együtt is azt érzem, hogy hétköznapjaimat a bőség és a kipárnázott kényelem jellemzi. Ha csak meg szeretném közelíteni barátaim luxuséletét, ahhoz nagyságrendekkel többet kéne dolgoznom. Egész egyszerűen nem ér ennyit az egész. 

VÁLÁS

Családban élni nem csupán örömteli és mozgalmas, de gazdaságos is egyben. Ha - megőrizve a szeretetet és a lángot - sikerül egyben tartani egy házasságot, az nem csupán a gyerekek és a szülők érzelmi egészségének tesz jót, de a pénztárcának is. Számtalan válást látok a környezetemben. A következmény: rengeteg utazás, szervezés a gyerkőcök miatt és minimum két lakás fenntartásának a költsége. Néha háromé. Hiszen a közös szülői felügyelet és gondoskodás úgy is megvalósulhat, hogy a kiskorúak maradnak a szülői házban, apa és anya ugyanakkor hetente váltják egymást. Az utódok számára nyilván ez a legkényelmesebb és a lehető legkisebb traumával járó megoldás, ám értelemszerűen a legdrágább is. A hollywoodi mozikban szó sem esik arról, hogy ez anyagilag bárkinek is megterhelő volna; a realistább, európai sztorikban azonban már felsejlik a valóság: az apa a páratlan hetekre visszaköltözik idős szüleihez, egy lepukkant motelben húzza meg magát, vagy egyenes a kocsijában alszik. Egy biztos: a válás költséges mulatság - már csak ezért is érdemes ápolni és életben tartani a párkapcsolatokat.

***

Persze, senkinek sem könnyű. De egészen biztosan élhetőbbé varázsolhatjuk világunkat, ha nem költünk feleslegesen. Az örökös károgók nagy előszeretettel beszélnek arról, hogy Magyarországon az egy főre jutó fogyasztás milyen alacsony a kontinens egészéhez képest. Még egy román is többet pakol a tányérjába... Tálalják mindezt úgy, mintha szegényedne az ország. Miközben ennek pont az ellentéte igaz: ha azonos jövedelem mellett kevesebbet fogyasztunk, azzal kifejezetten gazdagodunk. Tavaly ősszel minden korábbi csúcsot megdöntött a lakossági megtakarítások mértéke; az 54 ezer milliárd forintos összeg háztartásonként 13 millió forintot jelent (ez több mint kétszerese a román értéknek). Jómagam a legkevésbé sem aggódom amiatt, ha nem verjük el minden fillérünket azonnal. Holnap is lesz nap.

Hosszú évek óta hallgatjuk a balos káoszteremtők vágyvezérelt mantráját, mellyel elsősorban önmagukat, híveiket, elvtársaikat kívánják nyugtatgatni. Fotósaik mindig lesben állnak, hogy elkaphassanak végre egy-egy olyan pillanatot, amikor valamely nemzetközi fórumon a magyar miniszterelnök pár másodpercre társaság nélkül marad, hogy aztán fényképpel illusztrálva kürtölhessék a világba: lám-lám, Orbán Viktor elszigetelődött, magára maradt, jelentéktelenné vált... Vajon észhez térnek valamikor, vagy még az elmúlt tíz napot követően is ugyanezt a blődséget szajkózzák tovább?

Miután tegnap a francia Nemzeti Tömörülés is társult a Patrióták Európáért pártcsaládhoz, Orbánék újonnan alapított szövetsége rögtön a harmadik legnagyobb létszámú - egyben a legnagyobb jobboldali - frakciót alkothatja az Európai Parlamentben. A június 30-án történt bejelentés óta kilenc országból értekeztek csatlakozók, így a jelenlegi állás szerint 12 ország 84 politikusa ülhet a Fidesszel azonos képviselőcsoportban. Magyarország soros EU-elnökségének második napján Orbán Kijevbe, majd három nappal később Moszkvába, rögtön utána Pekingbe repült. Nekem nagyon nem úgy tűnik, hogy a magyar kormányfő jelentéktelen, szürke egér volna a nemzetközi politikában.

Ma még aligha látjuk előre, mi lesz kontinensünk jövője. Az EU évek óta száguld a szakadék felé, gyakorlatilag minden lényeges kérdésben - migráció, gender, háború, gazdaság, zöld átállás - ostoba, pusztító, tisztán ideológiai alapú döntésekkel operál. Vátesz legyen a talpán, aki tudja, hogy az új frakció, a magyar elnökség, illetve Orbán aktivitása elég lesz-e ahhoz, hogy megfékezze e látványosan önpusztító és fejetlen kapkodást. A múlt viszont már a miénk, s talán most van az a pillanat, amikor érdemes felidézni az elmúlt esztendők nagy bölcsességeit, melyeket Orbán eljelentéktelenedése kapcsán fogalmaztak meg velünk élő, tévedhetetlen látnokok.

"Orbán végérvényesen elszigetelődött Európában" - írta Facebook oldalán a magyar közélet szellemi óriása, Fekete-Győr András. Posztját 2021 március 3-án élesítette, amikor a Fidesz és az Európai Néppárt útjai elváltak egymástól. Pikáns, hogy a hozzászólók többsége már akkortájt is úgy látta: Orbán az egyik legbefolyásosabb európai politikus, továbbá, hogy az Európai Néppárt az, amely abszolút vállalhatatlanná vált. Azóta nem csupán Fegyőrt penderítették ki pártjának elnöki pozíciójából, de magát a Momentum Mozgalmat is az Európai Parlamentből...

Folytassuk a kedvencemmel, az Amerikai Népszavával, mely két évvel ezelőtt, egy EU-csúcs után így fogalmazott: "Orbán megítélése eddig is katasztrofális volt a világban (ami árnyékot vet az egész ország megítélésére), de az ukrán elnök személyes kritikája végletesen és végérvényesen elszigetelte a civilizált emberek közösségétől. Zelenszkij egy megtámadott ország hős elnöke, aki egy agresszor túlerejével szemben harcol, és az országában tömeggyilkosságokat hajt végre az orosz hadsereg, amelyet Orbán ideológiai szövetségese irányít. Volodimir Zelenszkij ma a szabadság és a hősiessége (sic!) jelképe, az Orbánhoz intézett nyilvános üzenete Orbán politikai megsemmisülése." Világos, hogy a bolsevik nyelvezet, a gátlástalan hazugság és kitapintható ideológiai túlfűtöttség már önmagában is megmosolyogtató. De hogyan képes leírni egy önmagát komolyan vevő újságíró azt, hogy "végérvényesen"? A kommunisták eddig sem a beigazolódott jóslataikról voltak híresek, legalább ezzel felhagyhatnának.

"Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke annyira elszigetelődött az Európai Unió vezető köreiben, hogy ezen várhatóan a jövő júniusi európai parlamenti választás sem fog javítani. Gyengülnek Magyarország miniszterelnökének esélyei arra, hogy egy páneurópai radikális konzervatív mozgalom vezetője lehessen" – vélekedett a New York Times cikkírója, Andrew Higgins tavaly novemberben. Ő is alaposan mellétrafált, még akkor is, ha visszafogottabban, elegánsabban fogalmaz, mint az előbbiek.

"Szerintem az egyetlen jó dolog, hogy Orbán többé-kevésbé elszigetelődött." Ezek már az Európai Bizottság környezetvédelmi, óceáni és halászati biztosának, a litván Virginijus Sinkevicius szavai idén februárból, aki szerint „szégyenletes, hogy Magyarország továbbra is akadályozza a Nyugat Oroszország elleni védekezésének fontos mérföldköveit." Az egyetlen figyelemreméltó teljesítmény ebben az, hogy e fontoskodó bürokraták mennyi hülyeséget képesek két mondatba belesűríteni. (Nem igaz, hogy a magyar kormányfő elszigetelődött, az sem, hogy akadályozna bárkit bármiben, az meg pláne szürreális, hogy Oroszország katonai támadásától kéne tartania bármely NATO-tagállamnak.) 

Talán mind közül a jobbikos Gyöngyösi Márton a legidiótább. Ő még egy hónappal ezelőtt is így írt Instagram oldalán: "Magyarország az Orbán-kormány külpolitikája miatt teljesen elszigetelődött és magára maradt Európában, ebben a tekintetben hasonló helyzetben van, mint 1920. június 4-e előtt." Egészen döbbenetes a realitásérzék teljes hiánya. Pontosan tudjuk, hogy hazánk helyzete az égvilágon semmiben sem hasonlít a 104 esztendővel ezelőttire. S legfőképp azért nem, mert annak idején Tisza Istvánt - hosszú ellenállását megtörve - végül sikerült belerángatni a háborúba; Orbán Viktorral ezt bizonyosan nem tudják megtenni. S persze a lelketlen nagyhatalmaknak még (egy vesztes háborúból fakadó) erkölcsi alap sem kell hozzá, hogy egy országot tönkretegyenek, elszigeteljenek, feldaraboljanak, vagy épp gyarmati sorba taszítsanak - lásd Lengyelország esetét a második világégést követően. Az igazság az, hogy mindehhez jelenleg egyszerűen kevés az erejük. Patrióták a világ minden pontján élnek; az ő befolyásuk talán képes ellensúlyozni a globalisták brutális hatalmát.

Ha tippelnem kéne, azt mondanám: az Orbán-fóbiások kommunikációját illetően semmi sem fog változni a jövőben. Egyrészt: eddig sem érdekelte őket a valóság; eddig is a vágyaikat, ideológiai elképzeléseiket tálalták, tökéletesen függetlenül a realitástól. Másfelől úgy megszokták már e hamis mantrát, hogy nehéz is volna szabadulniuk tőle. Orbán magára maradt és kész. Miért hinnénk a szemünknek, ha nekik is hihetünk??

Gyakran előfordul, hogy egy teljesen politikamentes témájú beszélgetés során is előhúzom a BALOLDALI, avagy annak szélsőértékét jelentő KOMMUNISTA jelzőket. Ilyenkor a finnyások azonnal rám szólnak, hogy ne politizáljak, azonban muszáj helyretennem őket: szó sincs ilyesmiről. Ezeket a fogalmakat, illetve egészen pontosan azt, amit takarnak, nem a közélet hozta létre. A baloldaliság a lélek betegsége, melyet emberek milliói hordoznak magukban. Az ő romlottságuk volt előbb, a pusztító ideológiák már csak kihasználták ezt az ideális táptalajt, hogy azon szárba szökkenjenek. A pszichikai tünetegyüttest pedig mindannyian jól ismerjük.

FRUSZTRÁCIÓ

Tökéletesen érthető, ha lázadunk az embertelen körülmények ellen, ha elutasítjuk az elnyomás minden formáját. A baloldali ember azonban mindenben elnyomást lát, mindenhová elnyomást vizionál. Képzeljük magunk elé a 20. század végének Nyugat-Európáját: csaknem teljes politikai, gazdasági és személyes szabadság, továbbá mérhetetlen jólét - az ember azt hinné, hogy ez már a földi mennyország, ahol végre hátra lehet dőlni. De nem: a permanens frusztráltságban élők még ekkor sem képesek leállni. Ha nincs már semmiféle ördög a láthatáron, ők akkor is festenek maguknak párat. Vegyük észre, hogy ez a mentalitás a buddhista lelkület tökéletes ellenpontozása. A buddhizmus megnyugvást, elfogadást, békét hirdet, s pontosan tudjuk, hogy ez vezet a lélek egészségéhez. Az állandó forradalmi hevület beteg állapot; a hosszútávon magas pulzusszám kikészíti a szívet.   

IRIGYSÉG

Nyilvánvaló, hogy a baloldaliak örök frusztrációja az irigységből fakad. Hiszen hogy is érhetne véget a világforradalom, ha a szomszéd jachtja fél méterrel nagyobb?? A lelki egészség kiindulópontja, hogy képesek legyünk azt mondani: ennyi elég, nem vágyunk többre. Ehhez pedig nem csupán egy viszonylagos jólét szükséges, de egy csöppnyi fantázia is. El kell érnünk azt az állapotot, amelyben már nem a pénz áll a gondolkodásunk fókuszpontjában; az már csupán egy eszköz marad, s még véletlenül sem a cél. Muszáj új, felemelő célokat találnunk, melyek valódi boldogságot adhatnak. (Az sem számít, hogy ezek egyéni ambíciók - sport, alkotóművészet, hobbi -, avagy közvetlenül a közösséget szolgáló törekvések.) Aki képes felhőtlenül élvezni a bőséget, magasról téve rá, hogy mások még gazdagabbak, még nagyobb hatalommal és lehetőségekkel bírnak, abból garantáltan sosem lesz radikális baloldali.

ÖNÁLLÓTLANSÁG

Természetesen sokan vannak, és mindig is sokan lesznek, akik egy adott pillanatban még messze állnak attól, hogy megnyugodva hátradőljenek. Talán épp most kezdték a pályájukat; talán épp tegnap ment tönkre a vállalkozásuk; talán még nem törlesztették vissza minden hitelüket - ezernyi életút sok ezernyi életszakaszát láthatjuk. Az egyetlen lényeges lélektani szempont minden esetben az, hogy az érintett képes-e, kíván-e tenni magáért, avagy elsősorban a külvilágtól várja a megoldást. Az egészséges, jobboldali gondolkodásmódú ember csupán annyit kíván: hagyják szabadon élni és dolgozni, megteremt ő mindent magának. A baloldali attitűd ezzel szemben magatehetetlenséget, életképtelenséget, a gyermekkorban rekedt személyiséget takar, mely mindig kívülről jövő megváltásra vár.

SZERVILIZMUS

Mivel a baloldali ember nem hisz az önállóságban, a saját erejében és képességeiben, jólétét minden esetben valamiféle felsőbb hatalomtól, az államtól, vagy még inkább egy államok feletti birodalomtól reméli. Hozzáállását ebből fakadóan a szolgalelkűség jellemzi; a párt, a központi ideológia, a birodalmi politika dogmáit és döntéseit kritikátlanul elfogadja és magáévá teszi.

KÉPMUTATÁS

A szervilizmusból egyenesen következik. Ha nem a saját gondolatainkat szajkózzuk, ha nem a saját érdekeink szerint cselekszünk, ha nem tudunk mit kezdeni egy önkényes dogmavilág önellentmondásaival és ocsmányságával, úgy e kognitív disszonanciából csakis a gerinctelen farizeusság jelenthet kiutat. Jómagam a nyolcvanas években jártam általános iskolába, s még emlékszem a november hetedikei ünnepségekre. Sokadmagammal mindig azt éreztem: ehhez az égvilágon semmi közünk. Felidézhetjük a régi utcatáblákat is: Lenin körút, Tolbuhin körút, Vörös Hadsereg útja... Ki a fene az a Tolbuhin? Miféle ízléstelenség egy idegen, elnyomó hatalom regimentjéről utat elnevezni? Igazán beteg és nyomorult lélekről árulkodik, ha valaki képes vallani a vállalhatatlant, amiért a gyerekei, diákjai, barátai előtt is pironkodnia kell.

KISHITŰSÉG

A baloldali lelkületű ember gyűlöli a versenyt. Nem véletlen, hiszen tudja, hogy alulmaradna. Tisztában van azzal, hogy az ő hozzáállásával a tisztességes, sportszerű győzelem lehetetlen küldetés. Így mindent megtesz azért, hogy a versenyt elkerülje, sőt lehetőség szerint meg is szüntesse. "A múltat végképp eltörölni" - énekelték a lelkes kommunisták annak idején, s nyilvánvalóan erre rímel a mai cancel culture is. A mögöttes szándék végtelenül szimpla: ha eltöröljük a múltat, úgy nincs összehasonlítási alap, nincs mivel versenyezni. A párkapcsolati féltékenység is ugyanez a jelenség: ha valaki hallani sem akar az exekről, s rosszul lesz, ha találkoznia kell velük; aki legszívesebben kalitkába zárná a másikat, az egészen biztosan komoly önbizalomhiánnyal küzd.

MÁRTÍROMSÁG

A baloldali ember mindig áldozat. Néha a körülmények áldozata. Máskor más emberek áldozata. Mindegy, hogy történt-e erőszak, bűncselekmény, tényleges elnyomás. Ő áldozat és kész. Lubickol ebbéli szerepében, hiszen ez adja számára a vélt erkölcsi magaslatot. Ő szent, hiszen bántják, kisemmizik, elnyomják. S ha e kamaszos, ostoba önsajnálat nem lenne épp eléggé pusztító, a baloldali lelkületű ember még ideológiát is társít képzelt (vagy ritkán valós) nyomorához. Ezen ideológia szerint ő maga kárpótlást, támogatást, kvótát, safe place-t és különleges elbánást érdemel; mindenki más ugyanakkor köteles ugyanilyen mártírrá válnia - szétosztani vagyonát, befogadni bármiféle jöttmentet, bűnhődni, szenvedni, önmagát teljességgel háttérbe szorítani. Innen ered a kötelező altruizmus hamis és mérgező tana. Boldog és elégedett ember sosem hirdet hasonlót.

BARBARIZMUS

Mindez a lelki nyomor egyetlen gyilkos attitűddé sűrűsödik össze, melyet akár a civilizáció tagadásának, nyílt barbarizmusnak is nevezhetünk. A radikális baloldali nem tiszteli a magántulajdont, hiszen nem elégedett a sajátjával. A radikális baloldali nem tiszteli a rendet, a biztonságot és a békét, mert a frusztráltsága és dühe mindennél erősebb, továbbá az a hamis gondolat vezérli, mely szerint nincs vesztenivalója, rosszabb már nem lehet. A radikális baloldali nem tiszteli a szabadságot, hiszen az számára semmit sem jelent.

***

Sokszor, sok helyen megfogalmaztam már: a szolidaritás, a közösség, az elesettek istápolása megkérdőjelezhetetlen értékek. De csakis akkor nemes a tett, ha a szándék önkéntes. A baloldaliság legnagyobb bűne, hogy nem hisz az önkéntességben, kizárólag az erőszakban. S ha megkapargatjuk a felszínt, úgy az erőszakosság mögött minden esetben frusztrációt, irigységet, önállótlanságot, kishitűséget, szervilizmust és visszataszító mártíromságot találunk, de minimum képmutatást, cinizmust, szélhámos üzleti érdeket. Akit ugyanis jó szándék vezérel, az minden esetben ragaszkodik a békés megoldásokhoz.

Ami azt illeti, jómagam a legkevésbé sem hiszek a baloldaliságban. Hitem szerint mindaz az érték, amely ide sorolható - szolidaritás, az elesettek felkarolása, dolgozói érdekképviselet - megjeleníthető és érvényre juttatható önkéntes alapon, mindenféle állami erőszak nélkül is. De most lépjünk ezen túl!

A 21. században már szinte evidenciának számít, hogy az állam ezerféle központi szolgáltatást - nyugdíjat, egészségügyet, oktatást, segélyezést, családtámogatást - nyújt. A választópolgárok többsége belenyugodott abba, hogy magas adókat fizet, s cserébe néhány szükséglete - ilyen vagy olyan színvonalon - automatikusan kielégítést nyer. E téren nincs lényeges különbség a globalista és a szuverenista politikai erők közt sem: mindkét térfélen terebélyes államban gondolkodnak. A kérdés innentől fogva már csak az: vajon mi maradt a baloldalnak? Ha a jóléti állam koncepcióját minden valamirevaló támogatottsággal bíró párt elfogadja, úgy mi az a plusz, ami bármiféle létjogosultságot biztosíthat a baloldaliság számára?

A választ egy aktuális hírben megleljük. "Spanyolországban tavaly februárban hagyták jóvá végleg a kiskorúak szabad nemváltását biztosító intézkedéscsomagot, melynek köszönhetően 16 éves kortól bárki szabadon kérvényezheti neme megváltoztatását mindenféle előzetes bírósági vagy orvosi jóváhagyás és szülői felügyelet nélkül. Az eljárás ráadásul ijesztően egyszerű, ugyanis csak egy formanyomtatványt kell kitölteni az anyakönyvi hivatalban, majd egy hónap múlva meg kell erősíteni ugyanilyen formában a nemváltási szándékot és már készítik is az új iratokat az érintetteknek. Aki igényt tart rá, az ugyanilyen könnyedén vetheti alá magát hormonterápiának vagy sebészi beavatkozásnak is. A konzervatív Néppárt (PP) által vezetett madridi régió azonban módosította a parlament által jóváhagyott törvényt és az eredetinek egy finomított változatát vezették be. Például Madridban senki sem kérvényezhetett eddig nemváltást anélkül, hogy beszélgetett volna egy pszichológus szakemberrel a szándékairól. A miniszterek tanácsa keddi ülésén alkotmányellenesnek minősítette a madridi törvénymódosítást, majd a szélsőbaloldali egyenlőségi miniszter bejelentette, hogy fellebbezést nyújtanak be ellene az alkotmánybíróságon." (Magyar Nemzet, június 26.)

Értjük ezt? Adott egy liberális szabályozás, amelyet a konzervatívok kiegészítenek egy lényeges és hasznos elemmel. A liberális jelleg továbbra is megmarad, továbbá mindenki számára nyilvánvaló, hogy az új elem a nemváltásra készülők jólétét szolgálja. Mit tesz erre a baloldal? Toporzékol, hisztizik és az alkotmánybírósághoz fordul.

Magától értetődő: aki komolyan elgondolkodik azon, hogy nemet kellene váltania, az súlyos pszichikai problémákkal küzd. Simán lehet, hogy e problémák ténylegesen abból fakadnak, hogy a Teremtő megtréfálta az illetőt, s lelkét nem megfelelő testbe költöztette. Simán lehet, hogy problémájára a nemváltó műtét a legjobb megoldás. És simán lehet, hogy a beavatkozás után kiegyensúlyozottan és boldogan él majd. De az is lehet, hogy nem. Talán nem is ez a fő gondja. Talán egészen más a megoldás. Talán az igazi, visszafordíthatatlan tragédiát pont az okozza majd, ha kés alá fekszik. Bevallom: nem is értem, miként merül fel bárkiben, hogy a pszichológussal való előzetes konzultáció elkerülhető. A kamaszok ráadásul különösen érzékeny életszakaszban járnak: kevés olyan 16 évessel találkozni, akinek ne lenne valamiféle lelki gyötrelme. Van, akit a szerelmi ügyek stresszelnek, másokat azok hiánya. Van, aki képtelen beilleszkedni az iskolai közösségébe, másnak a szüleivel való kapcsolata a problémaforrás, pláne, ha elvált szülőkről van szó. Továbbtanulás, pályaválasztás, felnőtté válás - ezer nehézség nyomaszthat minden serdülőkorút. Az identitás-krízis, s ennek részeként a pszichoszexuális fejlődés problémái az életkor velejárói; az esetek többségében nyomtalanul elmúlnak. Ha valaki az érintettek jólétét tartja szem előtt, az mindezt figyelemmel kíséri és megköszöni a konzervatívoknak a törvénymódosítást, majd teljes mellszélességgel támogatja azt.

A posztmodern baloldal azonban magasról tesz a társadalom jólétére. Képviselői a woke-progresszív vallást követik, melynek dogmavilága megkérdőjelezhetetlen. Olyan egyszerűen nem fordulhat elő, hogy bárki, aki valaha is a fejébe vette a nemváltás gondolatát, bármikor is meggondolja magát. Ezzel magát a gender-ideológiát veszélyeztetné, az pedig - lássuk be - nagyságrendekkel fontosabb, mint az egyén testi-lelki egészsége. Az egyenlőségi miniszter reakciója remekül szemlélteti, hogy e beteg és torz vallás milyen mélyen tudományellenes - utoljára a középkori katolicizmusban láttunk hasonlóan szemellenzős attitűdöt. Döbbenetes, ahogy kézzel-lábbal tiltakoznak a szakemberek bevonása ellen, s még döbbenetesebb, hogy nincs, aki az orrára koppintana egy közel ötvenmilliós nemzet miniszterének, mondván: azért ezt mégsem kéne.

Ami azt illeti, jómagam sosem hittem a baloldaliságban. De azért voltak idők, amikor a jó szándékot még érzékelni lehetett. A mai, progresszív baloldal kapcsán már illúzióim sincsenek. Nyilvánvalóan a káoszteremtésben és a pusztításban utaznak. Vallásuk gyorsabban fog eltűnni, mint bármely beteg ideológia, melyet valaha is felemelt a történelem - a kérdés csak az, mennyi gyógyíthatatlan sérülést, szenvedést és kárt okoznak addig.

Aki látta a tegnapi meccset, abban aligha maradt kétség: a nemzeti identitás nagyon is élő, nagyon is felemelő. A magyar csapat és a magyar szurkolótábor elképesztően elszánt, ám ugyanezt láttuk a skótokon is. Ahogy a mérkőzés előtt énekelték himnuszukat... abban volt erő és volt emelkedettség. Bármilyen sokan dolgoznak is rajta a világ progresszív térfelén, a magam részéről bizonyosan nem temetném a nemzettudatot.

Ami minket illet: a magyar válogatott az idén hét meccset játszott, s ezek egyikén sem szerepelt meggyőzően. Soványka, kötelező győzelmek; elkerülhető vereségek... Talán még a németek ellen hoztuk a legjobb formánkat, ám - köszönhetően a kifejezetten aljas és részrehajló játékvezetői ténykedésnek - ez is kevés volt a pontszerzéshez. Tegnap sem varázsoltunk a gyepre gyönyörű játékot, de alig hiszem, hogy ez most bárkit is érdekelt. Valami egészen káprázatosat küzdöttünk, s a 100. percben - minden idők legkésőbb esett EB-góljával - az akarat végül diadalt aratott. Igazi drámát láttunk, katartikus befejezéssel. A csapat mellett a szurkolótábort is méltatni muszáj: hihetetlenül felemelő az immáron szertartássá nemesült, meccs előtti közös vonulás. Sok ezer lelkes magyar - békésen, de elképesztő erőt és hitet sugározva. Rövidke életünk során nem sok valódi ünnepet élünk át. Együtt szurkolni, a lelátókról ötvenezres hangorkánt produkálni - több mint lélekemelő élmény.

Akiket nem értek, azok az örök károgók. Akik már a két félidő közt posztolnak, hogy milyen pocsékul játszunk, hogy minden elveszett, sőt minden csak illúzió volt. Hosszú évek óta igyekszem megfejteni e beteg lelkek működési logikáját. Mert egyet érdemes leszögezni: a válogatottnak szurkolni - egészséges pszichéjű emberként - csupán egyféleképpen lehet: pozitívan. Izgulva, feszülten, idegesen; kisebb, vagy nagyobb hittel; stadionban, sörkertben, vagy az otthoni kanapén; de egyetlen pillanatra sem temetve az ügyet, akár a századik percig várva a csodát. Mert néha megtörténik, ahogyan tegnap is megtörtént. Ez a lelkesedés, ez a szurkolói energia nem csupán a csapatot segíti, de bennünket is előnyünkre formál - jobb, aktívabb, cselekvőbb emberré tesz mindannyiunkat.

Hosszú esztendők óta igyekszem rájönni, mi áll az örök fanyalgók, a gyógyíthatatlan pesszimisták világlátása mögött. Még a legkevésbé azok magatartása bántó, akiknek permanens frusztráltsága a tehetetlenségből fakad. Ülnek a tévé előtt, látják a rosszul kezelt labdákat, az elhibázott passzokat, s majd megőrülnek, hogy nem lehetnek ott a pályán, hogy nem fejezhetik be ők maguk a támadásokat. Természetesen az ő lelkük is beteg; egy egészséges ember ilyenkor nem kezd vészmadárrá válni, inkább még elszántabban szurkol. A következő kategória a sótlanoké, akik soha semmiért nem képesek lelkesedni, soha, semminek nem tudnak örülni igazán. Borzasztó lehet mosolytalanul végigvánszorogni az életen, de ez legyen az ő bajuk. Azután jönnek a lelki bolsevikek, az irigyek; ők egyszerűen rosszul vannak mások sikereitől, tehetségétől, vagyonától. Szoboszlait kifejezetten gyűlölik, mert mindezeken túl még híres és jóképű is. Kéjesen várják a pillanatot, hogy Dominik bármi apró hibát elkövessen, s máris elégedetten csámcsoghatnak: "Lám, az ajnározott, túlfizetett sztárocska..." A gyomrom forog ettől, és nem csak a lelki romlottság és a méltánytalan bánásmód miatt. Jómagam úgy figyelem az ifjú csapatkapitányt, mintha a fiamat nézném; konkrétan a szívem vérzik minden rossz labdaérintése láttán, s a mennybe megyek, amikor brillírozik. (A saját fiammal is pont ilyen elfogult vagyok, természetesen.) A következő kategória a politikai gyűlölködőké. Akár a Farkasházy Tivadar Klubot is megalapíthatnák: ők a zsigeri Orbán-fóbiások, akik jobban viszolyognak a miniszterelnöktől, mint amennyire a focit kedvelik, s ezen egyszerű matekból fakadóan képesek akár a válogatott ellen szurkolni... Hasonlóan pusztító az a gondolkodásmód, amely a politikai vezetéstől függetlenül gyűlöli a saját nemzetét, s még akkor is ellenünk szurkolna, ha Dobrev Klára lenne a kormányfő.

Népes tehát az Isten állatkertje, ám károghatnak bárhogy: az ország túlnyomó többségének azért van szíve és van nemzettudata is. Ez a világ legtermészetesebb dolga: egy klassz klubban mindenki örül a tagságnak. A nemzet pedig igazán meghatározó klub, több okból is. Először is: örök. Az FC Barcelonának szurkolhatunk hosszú éveken át, ám ha eligazol Messi, talán a lelkesedésünk is lanyhul valamelyest. Talán egyenesen új kedvenc után nézünk. A magyarság nem ilyen. Vehetünk házat a spanyol tengerparton, tölthetjük ott az esztendő felét, a szívünk akkor is 100%-ban magyar marad, és egy percig nem lesz kérdés, melyik válogatottnak szurkolunk. Az érzelmi szálon túl létezik egy praktikus vonulat is. Ha a katalán klubnak rosszul megy, az legfeljebb heti két esténket érinti. Ha Magyarországnak rosszul megy, azt minden percben érezhetjük a bőrünkön. A haza sikere elemi érdekünk, s ezt aligha látja másképp egy lengyel, egy olasz, vagy akár egy francia. Semmi sem utal arra, hogy a progresszív rémálom közeledne; semmi jelét nem látom, hogy a nemzetek kora leáldozott volna. Elég csak bekapcsolni este a sportcsatornát.

Egy biztos: a demokrácia alapvető intézményei működnek Magyarországon. Szabad választásokat rendezünk. Ha az érvénytelen szavazatok nagy száma miatt kétely merül fel bárkiben az eredményt illetően, mehet az újraszámlálás. Mindez gyorsan, flottul, jogszerűen. Oké, a vége olyan, amilyen: csodák nincsenek. De ezt nem is ígérte senki.

Június 9-én éjszaka kiderült: Karácsony Gergely 324 vokssal többet szerzett, mint Vitézy Dávid. Utóbbi kezdeményezésére a Nemzeti Választási Iroda munkatársai pénteken átvizsgálták mind a 24.592 darab érvénytelennek ítélt szavazatot, s végül 560-at átminősítettek. A regnáló főpolgármester így is megőrizte vezető pozícióját, előnye ugyanakkor 41 voksra szűkült. Ezek a tények. A kialakult eredmény véglegesnek tekinthető.

Amit nem értek, az egyfelől Karigeri magatartása. Péntekre tüntetést szervezett a Nemzeti Választási Iroda Alkotmány utcai épülete elé, ahol pár száz szimpatizáns meg is jelent. Az ok: szerinte történtek törvénytelenségek az újraszámlálás körül... Megmosolyogtató ez a rettegés, hogy elveszítheti pozícióját. Pláne megmosolyogtató, ahogy a balos politikusok újra és újra megkérdőjelezik a választás lebonyolításának tisztaságát, miközben nemzetközi megfigyelők szeme előtt zajlik minden, visszaélést pedig hosszú esztendők óta soha nem jeleztek. A másik, ami érdekes: Karácsony már csütörtökön a főpolgármester-választás megismétlését szorgalmazta, függetlenül az akkor még ismeretlen végeredménytől. Kíváncsi vagyok, erőlteti-e a továbbikban, vékonyka győzelme tudatában.

Amit még kevésbé értek, az a budapesti választók döntése. A főpolgármesteri pozíció alapvetően szakmai feladatok - Budapest üzemeltetésének és fejlesztésének - ellátását jelenti. E téren Karácsony nyilvánvalóan elégtelenre vizsgázott. Amihez csak nyúlt az elmúlt öt esztendő során, ott mindenütt káoszt és korrupciót látunk; pozitív eredménnyel egyáltalán nem büszkélkedhet. Én még leghűségesebb támogatói között sem ismerek olyat, aki alkalmasnak találná a feladatra, illetve elégedett lenne az elmúlt öt évi tevékenységével. A Partizán által szervezett vita után aligha maradt olyan néző, aki nem Vitézyt látta hozzáértőbbnek. De lépjünk túl a szakmaiságon: talán Karigeri politikai világlátása az, amely ennyire vonzó a pesti polgárok számára... ja, nem. Az általa képviselt progresszív attitűdöt a választók túlnyomó többsége határozottan elutasítja. A DK-MSZP-Párbeszéd összefogás és a Momentum összesen 12%-ot sem szerzett az EP-választáson. Ezek azok a pártok, amelyek a brüsszeli birodalmi törekvések feltétlen kiszolgálói. Tisztán látszik, hogy az ország nem kér ebből - a Fidesz, a Mi Hazánk, de még a Tisza Párt is a szuverenitást hirdeti. A szakmai alkalmasság után a vonzó politikai programot is elfelejthetjük, ha az urnákhoz járulók motivációját kutatjuk. Ezek után már csak egy marad: a zsigeri Orbán-fóbia. Legyen bárki is Budapest élén, a lényeg, hogy harcban álljon a kormányfővel. Tök mindegy, hová züllik a város. Több mint 371 ezer ember magasról tesz rá, hogy mi lesz a sorsa gyönyörű otthonunknak, számukra sokkal fontosabb, hogy borsot törjenek Orbán orra alá... Döbbenetes ez a felelőtlenség. Talán abban bíznak, hogy Karácsony a következő öt évben sem csinál majd semmit, így különösebb kárt sem okoz... A dolog különösen azért elszomorító, mert elég lett volna 21 józan választópolgár, aki valamiféle csoda folytán megvilágosodik és megváltoztatja döntését. Ez kevesebb, mint két focicsapat... egy társasházi emelet... ennyi kellett volna. De csodák - úgy látszik - nincsenek.

Egy biztos: a Tisza Párton sok múlik majd a jövőben. Ha hajlandók asszisztálni Karácsonynak, úgy nem lesz változás: a főváros megmarad a baloldal kifizetőhelyének. Ami azt illeti: megértem Magyar Pétert, hogy nem állt be egyik jelölt mögé sem - minden bizonnyal ez a semlegesség hozta számára a legtöbb szavazatot. De az is biztos, hogy simán és egyértelműen eldönthette volna a versenyt, ha mond egy nevet szektája tagjainak. Rajtuk múlott. Minden tiszteletem a Puzsérhoz hasonló felelősségteljeseké, akik ellenzékiként is képesek felnőtt módon gondolkodni és Vitézyt támogatni. Az elvtelen gyűlölködőknek és a szektavezért vakon követő, érvénytelenül szavazóknak viszont megköszönhetjük, hogy Budapestnek továbbra sem lesz gazdája.