"Marriage is a lottery" - tartja az angol közmondás, és az európai válási statisztikákat szemlélve már-már azt gondolnánk, nem is alaptalanul. A nyugati világban a házasságok több mint a fele - a listavezető Belgiumban háromnegyede - válással végződik, de még csak nem is ez a legnagyobb probléma. Az igazán elszomorító az, amikor olyan emberek, akik hosszú éveken keresztül úgy gondolták, hogy mindennél jobban szeretik társukat, a kapcsolat lezárásakor képesek totálisan kifordulni önmagukból és a legkevésbé sem válogatnak, ha a másikkal szembeni kegyetlenkedésről van szó. Mintha férj és feleség tényleg csak véletlenszerű sorsolással kerülnének össze. Mintha valami íratlan szabály tiltaná, hogy a párválasztás tudatosan történjen. Mintha megengedhetetlen volna, hogy a felek alaposan megismerjék egymást. Mintha nem kizárólag rajtunk múlna, hogy miként bánunk egymással a kapcsolat ideje alatt és azon túl.

Sokszor nem is kell hosszú esztendőkig várni a nagy meglepetésekre. Egy katolikus lányismerősöm követte el azt a végzetes hibát, hogy az esküvőt megelőzően egy percig sem élt együtt imádott vőlegényével. A srác látszólag tökéletes volt: magas, jóképű, kisportolt, két diplomával, három nyelvvizsgával. Azonban csak a mézeshetek során derült fény arra az apróságra, hogy a fiatalember nem húzza le a vécét maga után, még a nagyszabású projekteket követően sem. Az újdonsült, ám annál döbbentebb feleség az első két esetnél még túllépett az ügyön - biztos a felhőkben jár a drága nagy boldogságában - ám a harmadik napon már nem bírta tovább és rákérdezett a dologra. A fiú a világ legtermészetesebb módján közölte, hogy ezt a részfeladatot eleddig mindig az édesanyja látta el... A következő történet - mely a változatosság kedvéért egy férfi ismerősömé - már sokkal tipikusabb. Emberünk jól menő vállalkozó, aki a negyvenes évei elején összejön a titkárnőjével és új családot alapít. Természetesen exnejének és az asszonnyal maradó kiskorú gyerekeinek kipárnázott kényelmet biztosít, luxuslakást, több százezres havi apanázzsal. A sértett büszkeségű, mellékvágányra tett feleség azonban a legkevésbé sem elégedett, szörnyű bosszúvágy fűti, ezért volt férjét bölcsen feljelenti a NAV-nál. Az adóhatóság talál is bőven stikliket, s a vállalkozás harmincmilliós büntetést kap. A luxuslakás azonnal ugrik, az apanázs a negyedére apad, az exfeleség pedig a mai napig azt kérdi magától, ért-e a hiúság annyit, hogy kisemmizze saját magát és gyerekeit? A harmadik sztori közismert és végtelenül brutális. Bene Krisztiánról, a volt kórházigazgatóról van szó, akit nemrég kilenc évre ítéltek, amiért lúggal öntötte le volt szeretője nemi szervét. Egy orvos, aki - csak mert nem bírt megbirkózni a szakítás tényével - képes volt szétroncsolni szerelme hüvelyét és méhszáját, valószínűleg egy életre megnyomorítva a nőt. Döbbenet. (Van ennél sötétebb tónusa a léleknek?) Hogy mi a közös ezekben a történetekben? A vakság és süketség. A mama kedvence, az ostoba, rosszindulatú feleség és a pszichopata szerető is mind egy-egy időzített bomba volt, amelyet a másik nem érzékelt, ketyegését egészen a végkifejletig nem hallotta. Hogy a fenébe lehet az, hogy évek alatt sem derül ki, ki is az az ember, aki mellettünk ébred?  

A világ számos részén a mai napig az a primitív szokás járja, hogy a frigyet a két família hozza össze, az érintettek megkérdezése nélkül. Ez persze nem zárja ki, hogy e kapcsolatok idővel harmonikussá, vagy akár szeretetteljessé váljanak, de azt sem, hogy földi pokollá, életre szóló módon konzerválva a tömény boldogtalanságot. Ezek ténylegesen lutri-házasságok, melyek összetartó ereje nem a belső meggyőződés, nem az együvé tartozás törhetetlen érzelmi lánca, hanem a család, a társadalom, a vallás külső, kényszerítő elvárása. Igazán hálásak lehetünk a sorsnak, hogy a 21. századi Európában élhetünk, ahol ez a barbár szokás már jó ideje kiment a divatból, jóllehet a mai napig hallani olyan ortodox hangokat, melyek szerint ez a világ volt az igazi. A fene se érti, hogy a vaskalaposok milyen értéket látnak az elrendezett frigyben, talán csak azt a kényelmet, hogy még csajozni sem kell megtanulni... Aki látta az Amerikába jöttem c. filmet, bizonyára emlékszik arra a jelenetre, amikor Zamunda trónörökösének (Eddie Murphy) bemutatják a számára kijelölt arát. A lány csinos és a végletekig készséges, ám a herceg - pont ez utóbbi miatt - fantáziátlannak és unalmasnak találja. Olyan jövendőbelire vágyik, aki egyenrangú társa lehet, ehhez pedig keresni, kutatni, próbálkozni, ismerkedni kell, még véletlenül sem összeborulni az első jöttmenttel.

Mit tehetünk tehát, hogy hosszútávú kapcsolataink sorsát illetően a minimálisra csökkentsük a vakszerencse szerepét? Hogyan érhetjük el, hogy házasságunk a legkevésbé se emlékeztessen a lottóhúzásra, ahol a szelvények többsége a kukában végzi? A kulcsszó nyilvánvalóan a tudatosság.

1. Zamunda hercegéhez hasonlóan érdemes addig járni a világot, míg méltó társra nem lelünk. Pár évtizedre még a szájára vette a falu azokat a fiatalokat, akik a párkeresés időszakában sűrűn váltogatták a partnereiket, de ma már a túlnyomó többség városlakó és magasról tesz a besavanyodott erkölcscsőszökre.

2. Azelőtt jegyességnek hívták azt a másfél évig tartó kijózanodási periódust, amíg felszállt a lila köd, s a felek végre tiszta fejjel érzékelhették egymást. Ez biztosan nem megúszható. Másfél év együttélés alatt sok minden kiderül. Akár az is, ha a közös jövő totál képtelenség; akár az is, ha léteznek működő technikái annak, miként lehet elviselni egymást. A legnagyobb zsákutca itt is az ortodox vallásosság. Ha él még a Földön pár naiv lelkű, akik a hancúrozással is megvárják a lagzit, azoknak tényleg szó szerint lutri a házasság.   

3. Ha már megtettük magunknak azt a szívességet, hogy kerestünk egy ideálisnak tetsző jelöltet, továbbá vettük a fáradságot, hogy alaposan megismerjük, onnantól már csak elrontani lehet. Persze a többségnek sikerül is. Féltékenységgel, görcsös társfüggőséggel, a másik birtoklásának hamis illúziójával, vagy épp elhanyagolással, nemtörődömséggel, durvasággal. S valójában pont azért végződik válással a házasságok többsége, mert a krízishelyzetekben hajlamosak vagyunk elfogadni a címbéli angol közmondás valóságát. A másikat, akit nem is oly rég még minden ízében tökéletes főnyereménynek gondoltunk, most teljesen értéktelennek ítéljük. Holott társunk alig változott, valójában csak tekintetünk lett más. A mézeshetek során a pozitív vonásokra fókuszáltunk, a válás előszobájában pedig csak a negatívakra, miközben mindezek végig ott voltak az orrunk előtt. Ha hosszútávra tervezünk, úgy muszáj tudatosan megőrizni emlékezetünkben a másik oly vonzó mozaikdarabkáit.