Van valami, amit egészen kisgyerek korom óta nem értek. Miért tartják a tekintélyelvű vallások értékesebbnek a vakhitet a tapasztalásnál? Természetesen nem nehéz belátni, hogy bizonyos kérdésekben - létezik-e Isten, van-e élet a halál után stb. - kénytelenek vagyunk a hitre támaszkodni, egyéb eszközünk nem lévén. Azonban mindig is azt gondoltam, hogy ami megismerhető és megtapasztalható, azt vétek meghagyni a vakhit felségterületén. A Prédikátor könyvéből elcsent címbéli fordulat jól kifejezi azt a tudásellenes attitűdöt, melyet oly sokszor tetten érhetünk az egyes vallások háza táján.

Minden az Édenkertből indul. Isten egyértelmű instrukciókkal látta el Ádámot, csaknem all inclusive ellátást nyújtva: "A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudásának fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz." Hatéves forma lehettem, amikor először találkoztam e történettel, de már akkor is gyanúsan csengett mindez. Tiltott gyümölcs? És pont a jó és rossz tudásának fáján? Hát nem az lenne a legelemibb küldetésünk, hogy megtudjuk, mi a jó és mi a rossz?  Ráadásul Isten kíváncsinak, tudásra szomjasnak alkotta meg az embert. Ha a Teremtő a kert végében megbúvó, jelentéktelen és savanyú termésű, semmiféle titkot nem rejtő fát nevezte volna érinthetetlennek, a két engedetlen bizonyára azt is megdézsmálta volna, mindenfajta rádumálás nélkül is. Nem lehet véletlen, hogy ez az első sztori a Bibliában. Már a felütésnél eldől minden: az isteni tekintélynek való engedelmesség nagyobb erény a gyermeki tudásvágynál. Érthetetlen. Arról egyébiránt ritkán esik szó, hogy már az első isteni parancs is üres fenyegetésnek bizonyul: Ádám és Éva simán túlélik a kóstolót, csupán a paradicsomi luxust kell szerényebb lakhelyre cserélniük.  

Ugorjunk egy nagyot, egészen Jézus feltámadásának történetéhez! János evangéliuma szerint Tamás épp nem volt a többi tanítvánnyal, amikor a halálból visszatért Megváltó első ízben megjelent számukra. Amikor utólag beszámoltak neki a kopogtatás nélkül érkező, váratlan vendégről, Tamás teljesen adekvát módon reagált: "Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem." Szerencséje volt, mert Jézus egy bő héttel később ismét megjelent körükben, s valójában semmiféle kifogást sem támasztott a tapasztalással szemben: "Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba!" Az engedékenységet mindenesetre némi szemrehányás is követi: "Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek." Számomra kissé lehangoló, hogy János olyan mondatokat ad Jézus szájába, amelyek visszatérést jelentenek az ószövetségi szellemhez, vagyis a vakhit itt is értékesebbnek ítéltetik a bizonyosságnál. Tamáson rajta is ragad a hitetlen jelző, s bár az egyház szentként tartja számon, e tettét - melynek tapsol a tudomány felsőbbrendűségét hirdető racionális ember - a templomi szószékről nem sűrűn dicsérik.

Ugyanez az attitűd jellemzi a keresztény vallás meghatározó alakjait, vezetőit. Szent Ágoston így fogalmaz: "A kísértésnek van még egy formája, mely még több veszélyt rejteget. Ez pedig a kíváncsiság kórja. Ez hajt minket, hogy felfedezzük a természet titkait, amelyek semmit sem szereznek nekünk, és amelyeket nem szabadna megismerni kívánnunk." Luther se különb: "Az értelmet át kell verni, meg kell vakítani és el kell pusztítani. A hitnek lábbal kell taposnia minden értelmet, érzéket és megértést, és bármit is lát, figyelmen kívül kell hagyni, és... semmit sem ismerni, csak az Úr szavát." Giordano Bruno kifejezetten a tűzzel játszott, amikor a katolikus dogmákkal ellentétes gondolatait papírra vetette, s Galilei lába alatt is csaknem forróvá vált a talaj, csak mert piszok jó távcsövet épített és felfedezte a Jupiter holdjait. A legnagyobb tiszteletlenséget Darwin követte el az evolúciós elmélet megfogalmazásával, melyet az egyházi vezetők ugyancsak nem fogadtak kitörő lelkesedéssel. Az arisztotelészi - statikus és földközpontú - világkép tökéletesen összeegyeztethető volt a teremtéstörténettel, így kiválóan megfelelt az egyházi igényeknek. Mindent, ami ezzel szembement, azt a vallás tekintélyét veszélyeztetőnek ítélték és - pillanatnyi hatalmuktól függően - elvetették, tiltották, üldözték. Kevés ostobább és veszélyesebb lény létezik, mint a vallási fundamentalista, aki inkább hisz a szent könyveknek, mint a saját szemének. S ha mindez hatalommal párosul... Ismerünk olyanokat, akik a mai napig azt bizonygatják az egyházról, hogy valójában nem volt tudományellenes, csupán fontolva haladó. Nyilván semmi baj azzal, ha a vallás nem teszi magáévá a hipotézis szintjén álló tudományos nóvumokat, hanem bevárja a cáfolhatatlan bizonyítékokat. Azzal sincs gond, ha ellenérveket keres. Ugyanakkor semmiképpen sem tűnik barátságos érvelésnek, sem pedig megfontolt konzervativizmusnak, ha elevenen elégetjük a másként gondolkodót. Szerencsére mára már sokat változott a helyzet. II. János Pál pápa 1991-ben, a Magyar Tudományos Akadémián tartott beszédében a következőket mondta: "Az egyház elismeri és követeli a tudományos kutatás és a művészi alkotás szabadságát és autonómiáját. A kultúrának szüksége van az igazi szabadságra, még a vallásos hittel szemben is." A Dalai Láma ennél is tovább megy. Amikor megkérdezték tőle, hogy mit tenne, ha a tudomány megcáfolná a hitét, gondolkodás nélkül vágta rá: "Egyszerűen megváltoztatnám a hitemet." Példaértékű nyilatkozat.

Azzal, hogy a tekintélyelvű vallások a hitet magasabb polcra helyezik a tudásnál, mérhetetlen károkat okoztak a történelem során, s okoznak a mai napig. Ha létezik olyan egyház, amely valóban a békés emberi együttélést tűzi a zászlajára, annak az elsősorban ezen a szemléleten kellene változtatnia. Belülről építkező morális tartás ugyanis nem tud kialakulni olyan környezetben, ahol a dogmák uralkodnak gondolkodás felett. Egy mai, európai ember számára elképzelhetetlen, hogy miféle tudati szinten mozoghat egy öngyilkos, muzulmán terrorista. Valójában nehéz is hibáztatni tettéért, hiszen meggyőződése, hogy helyesen cselekszik és jutalom várja a mennyországban. De nem is kell elhagynunk a kontinenst, hogy hasonlóval találkozzunk, elég, ha háromszáz évet visszautazunk az időben. A 18. századi Észak-Európában csupán négy hittétel kellett ahhoz, hogy egyes emberek igazán groteszk dolgokat műveljenek. Nem volt szükséges egyéb, mint hinniük a mennyországban, a pokolban, a gyónásból eredő teljes bűnbocsánatban, valamint abban, hogy az öngyilkosság halálos bűn és egyenes út a pokolba. Kétségkívül meglehetősen cudar helyzet lehetett egy mély depresszióban szenvedő számára, akinek elviselhetetlen a földi létezés, ám annak mégsem vethetett véget saját kezűleg. Kellően sötét lélekkel azonban e csapdahelyzet sem bizonyult megoldhatatlannak: elég volt egy szimpla gyilkosságot elkövetni a biztos halálbüntetésért... (Legyünk tisztességesek: az iszlám tanítás közvetlenül hibáztatható a terrorcselekményekért, a katolikus vallás csak közvetve felelős a kiskapukereső öngyilkosjelöltekért.)

Bevallom, nehéz kiigazodnom a vallási dogmák világában. Ha pénzfeldobással kívánnék eldönteni egy egyszerű kérdést, arról - felekezettől függetlenül - mindenki azt mondaná: morálisan semleges véletlen generátort alkalmaztam. Ha ugyanezt az eljárást megfűszerezném azzal a felkiáltással, hogy döntsön a Teremtő, úgy már rögtön istenkísértésnek, vagyis helytelen cselekedetnek minősülne. Ha törvényes nejemmel védekezés nélkül szexelek - vagyis gyermekáldás terén a döntést a Teremtőre bízom -, úgy helyesen járok el, míg ha óvszert húznék, azzal megsérteném az Istent. Ki a fene tudja ezt követni? A szexualitás egy tipikusan olyan kérdés, melynek kapcsán a katolikus egyház még mindig kitart ősrégi nézetei mellett, még akkor is, ha a nyugati civilizációban élő hívők generációk óta figyelmen kívül hagyják előírásait. A házasság előtti szex tiltása például konkrétan olyan mozzanat, amely a vakhitet részesíti előnyben a tapasztalással szemben. Azon kevesek, akik manapság is érintetlenül lépnek az oltár elé, sokkal inkább tűnnek naivnak és felelőtlennek, mintsem erkölcsösnek. Hasonló a helyzet az imént már említett fogamzásgátlás kérdésében is. Ha az ember képes arra, hogy tudatosan tervezzen családot, miért ragaszkodik az egyház ahhoz, hogy hagyjunk Istennek is egy kiskaput? (Mintha a Mindenható nem tudna kijátszani egy vékonyka gumit vagy egy spirált...) A demográfiai mutatók is azt támasztják alá, hogy Európa már rég nem pironkodik, ha fogamzásgátlásról van szó, azonban a harmadik világ brutális túlnépesedése miatt bőven aggódhatnának a vallási vezetők. Nem biztos, hogy Istennek jobban tetsző dolog, ha gyermekek százezrei halnak éhen, mintha a családfő hozzászokna az óvszerhasználathoz.

Mindig is azt gondoltam, hogy ha betartjuk az alapvető törvényeket - vagyis tiszteletben tartjuk a másik ember szabadságát - úgy létezésünk minden további elemét egyéni ízlésünknek megfelelően válogathatjuk össze a különböző filozófiai és vallási irányzatokból. Mindig furcsálltam a szellemi mélyrepülésben élen járó szektákat, ahol csak a belépésről kell döntést hozni, minden egyéb gondolatot készen kap az ember. Még a katolikusok is megvető fintorgással tekintenek a különböző szektákra, pedig XI. Piusz pápa "Mortalium animos" kezdetű apostoli körlevele értelmében nekik is tilos válogatni a különböző hitigazságok között. (Aki például nem hisz a szeplőtelen fogantatás tündérmeséjében, az azonnal ki is zárta magát a közösségből.) Olyan ez, mintha az IKEA kiakadna azon hogy csak a kanapét viszed magaddal, s dohányzóasztalt már a Kikában választasz.... Amikor vallási témában írt posztjaim hozzászólásait olvasom, mindig örömmel tölt el, hogy léteznek olyan hívők is, akik nyitott elmével és szeretetteljesen állnak a kérdéshez, még ha nem is értenek egyet velem. A tipikus vallásos reakció persze nem ilyen, hanem haragos és gyűlölködő. Mintha sosem olvasták volna a magvetőről szóló jézusi példázatot. Mintha a nyitott, önálló gondolkodásra képes elme nem jelentene értéket, sőt az ördög műve volna. Semmi sem áll ilyen messze a jézusi tanítástól és semmi sem áll ilyen közel a gyilkos, pusztító fanatizmushoz. Az ilyen visszajelzések a legpazarabb jelzései annak, hogy a vakhit mennyire bizonytalan és törékeny tud lenni.