Három napja jelent meg a Velveten a cikk, melynek címe: "Albert Einstein tényleg sokkolóan rasszista lett volna?" Az írás beszámol a világhírű tudós ázsiai utazásairól, valamint az azok során született naplójegyzeteiről. A kínaiakról így ír: "Csordaszellemű, robotszerű nép, akik ugyan szorgalmasak, de koszosak és korlátoltak. A gyerekek éppen olyan letargikusak és lélektelenek, mint az őket nevelő felnőttek." A témát kutatókban állítólag egy világ omlik össze e napokban, s nem értik, hogy egy ilyen köztudottan humanitárius lelkületű ikon hogyan tudott ehhez hasonló gondolatokat papírra vetni. A valóság azonban az, hogy ha maradt még bennünk némi józanság, úgy nem a naplójegyzetből kiollózott megállapítást látjuk sokkolónak, hanem azt, ha ezek alapján Einsteint bárki is rasszistának bélyegzi.

Úgy tűnik, teljesen megbolondult a világ. Már nincs semmi kapaszkodó, a szavak elveszítették jelentésüket. Világos, hogy sokan szándékosan arra játszanak, hogy bábeli zűrzavart okozzanak, de nekünk azért mégiscsak az volna a dolgunk, hogy rendet tegyünk, legalább a saját fejünkben. A rasszizmus egyes emberi fajták hátrányos megkülönböztetését jelenti, a más rasszokhoz tartozókkal szembeni gyűlöletet, ellenszenvet, irtózást fejezi ki. Annak, hogy nyitott szemmel járunk a világban, s megfigyeljük, megtapasztaljuk az egyes népek sokszínűségét, a végeredménye a kulturális intelligencia, ami pontosan az ellentéte a rasszizmusnak. Trembácz Éva Zsuzsa így ír az Amerikában, multikulturális környezetben szerzett tapasztalatairól: "Amíg nekem a dél-amerikai kolléganőm munkastílusa tűnt kissé ráérősnek, addig az enyémet a hipergyors és hatékony munkavégzéshez szokott szingapúri kritizálta. Japán főnökünk tekintélyt követelő megjegyzései visszatetszést keltettek európai kollégákban, miközben thai munkatársaink kérdések nélkül követték utasításait, sőt, japán hagyományok szerint alázatosan töltötték neki vacsora alatt a rizspálinkát. Új mentális keretet kellett megalkotni annak megértéséhez, mi az, ami elfogadott és mi nem, milyen verbális és non-verbális eszközök viszik előbbre a munkát." Mondaná erre bárki, hogy rasszista gondolkodás? Egészen egyszerűen leírja azt, amit megfigyelt, érzelmileg semlegesen, ítélkezések nélkül. Majdnem egészen úgy, mint Einstein tette annak idején. Próbálkozzunk meg azzal, hogy az ominózus útinapló néhány jelzőjét kissé finomítjuk:

CSORDASZELLEMŰ → A KÖZÖSSÉGET PREFERÁLÓ

ROBOTSZERŰ → FEGYELMEZETT

KORLÁTOLT → HAGYOMÁNYAIHOZ RAGASZKODÓ

Mi változott? A lényeg egészen biztosan nem: pontosan ugyanazokat a tulajdonságokat látjuk, csak a negatív felhangot pozitívra cseréltük. Ha Einstein ezeket a kifejezéseket használta volna, a kutya se vádolná rasszizmussal, holott a helyzet ugyanaz: egy világra nyitott tudós szimpla megfigyeléseit látnánk. Ha létezik igazán szánalmas képmutatás, az az, amikor még a saját magunk számára készülő jegyzetekben is finomkodunk, amikor még belső hangunkat is fegyelmezni kívánjuk. És ami legalább ilyen fontos: adjuk már meg Einsteinnek azt a jogot, hogy eldöntse, a saját lelke számára mi kedvesebb. Ha az individuális attitűd közelebb áll hozzá, mint az együttmasírozás a tömeggel, úgy az utóbbit - értékrendjéhez hűen - csordaszellemnek fogja nevezni. Nem arról van tehát szó, hogy bármiféle baja lenne a kínaiakkal. Csupán többre értékeli az egyéniséget a tömegembernél, miközben azt látja, hogy Kínában az utóbbi a jellemzőbb. Mi ezzel a baj?

Ha úgy nyilatkoznék, hogy utálom az arabokat vagy épp a cigányságot, az maga volna a színtiszta rasszizmus. (Nem mintha nem volna joga bárkinek utálni bárkit, ám attól még ez negatív attitűd, amitől jó volna megszabadulni. És nem is elsősorban annak a szempontjából, akit nem kedvelnek, hanem pont a gyűlölködő lenne érdekelt abban, hogy letegye ezt a nyomasztó terhet.) Ha viszont azt állítom, hogy utálom a terrorizmust és a tulajdon ellen elkövetett bűncselekményeket, ebben szinte kivétel nélkül mindenki velem tart. Az egyes filozófiák közti különbség ott kezdődik, hogy szabad-e nyilvánossá tenni azokat a statisztikákat, amelyekből világosan kiderül, hogy a világban elkövetett, ilyen jellegű tettekben milyen részarányt képviselnek a különböző emberfajták. A posztmodern korszellem politikailag korrekt vonulata úgy véli, hogy mivel az egyszerűen gondolkodó többségben ez képes gyűlöletet kelteni, ezért e tényeket és statisztikákat rejtse inkább jótékony homály. Ezért történhet, hogy már azt is rasszistának bélyegzik, aki ilyen jellegű adatokat közöl. Attól tartok, helyes az a feltételezés, hogy az emberek többsége fekete-fehéren látja a világot, így az is igaz, hogy hajlamosak a sztereotípiák elfogadására és az ítélkezésre úgyszintén. (Az meg különösen megállja a helyét, hogy a politika a legkönnyebben a félelemre, a gyűlöletre és a közös ellenségképre építhet.) Ezzel együtt is a pc vonal legalább négy szinten téved. Filozofikusan úgy, hogy magasabb polcra helyezi a toleranciát a szólásszabadságnál. Ez a liberalizmus teljes elárulását jelenti. Praktikusan azért zsákutca, mert az internet korában - hacsak nem Észak-Koreában, vagy Kínában élünk - a cenzúra aligha működhet hatékonyan. A pc célszerűség tekintetében sem hatékony út, hiszen a félhomály aligha visz el bennünket a valódi testvériséghez, a tisztánlátás sokkal eredményesebb eszköz volna. Akik ma még gyűlölködő rasszisták, azok idővel pont a megismerés által fognak közelebb jutni a másikhoz, sehogy máshogy. És negyedszer: ha van alapja bármiféle negatív sztereotípiának, úgy az érintettek szempontjából is üdvös, ha az transzparens módon megjelenik, hiszen egyedül így van esély a változásra. Ha nem is tudok róla, hogy kilóg a szőr az orromból, úgy nem egyszerűen kitaszított leszek, de még csak nem is fogom érteni, miért.

Amikor Mohamed Szaláh játékát nézem, egy zseniális focistát látok, nem egy potenciális terroristát. Amikor az ugyancsak arab származású orvosom megvizsgál, nagyokat vigyorgunk azon, hogyan keveri a tegeződést és a magázódást a számára oly bonyolult magyar nyelvben. Eszembe sem jut, hogy fel akarna robbantani, vagy hogy legszívesebben lenyakazna, csak mert nem vagyok Allah híve. Amikor a Bakáts téri gyrososnál ebédelek, nem az jár a fejemben, hogy Ali, a nagy dumás iraki büfés mivel akar megmérgezni. Amikor a pókerasztalnál cigány származású ellenfelekkel hoz össze a sors, ott sem játsszuk el képmutató módon, hogy ugyanolyanok vagyunk, ellenkezőleg, kifejezetten nyíltan diskurálunk a kulturális különbségekről. Ez a fajta nyíltság szinte kivétel nélkül csökkenti a távolságot ember és ember, rassz és rassz között. Az az érzésem, hogy a politikusok kifejezetten hülyének néznek bennünket, s valójában mindkét térfélen érdekeltek abban, hogy a rasszizmus minél tovább fennmaradjon. A nemzetvédőknek az idegen kultúrák adnak kézenfekvő ellenségképet, a baloldal számára pedig a xenofóbok jelentik az üldözendő tábort. Valójában mindkét oldal egymást erősíti: a jobboldali agymosás radikális balosokat termel és fordítva ugyanez a helyzet. Az, hogy a bőrszínbeli, kulturális és vallási különbségekből tabukat gyártunk, s azt hazudjuk, hogy mind egyformák vagyunk, nem visz közelebb bennünket a békéhez. Konfuciusz szerint: "Minden ember egyforma, csupán szokásaik mások." Érdemes volna nyíltan beszélni e szokásokról, enélkül ugyanis biztosan nem fognak leomlani a kőfalak.