Ahogy minden évben, Orbán Viktor idén is megtartotta beszédét Tusnádfürdőn. Szokásának megfelelően ezúttal is a politikai filozófia játékterére merészkedett, s e tekintetben üdítő volt hallgatni; az elmúlt harminc esztendőt felidézve nemigen emlékszem senki másra, aki aktív politikusként - pláne miniszterelnökként - megkísérelte volna definiálni az általa képviselt ideológiát és értékrendet. Az elhangzottak ugyanakkor számos kérdést vetnek fel.
"A liberálisok szerint a világon mindenhol - de Európában különösen - minden emberi kapcsolatot és társadalmi viszonyt a lazán szerveződő üzleti kapcsolatok mintájára kell átalakítani. Ha akarom, vállalom, ha nem akarom, nem vállalom. Ha akarom, belelépek, ha akarom, kilépek belőle." - fejtegeti Orbán. Kifejezetten lényeges pontra tapint, valójában ez az alfája és ómegája mindennek, többek közt a hazaszeretetnek is; kár, hogy a gondolat ennyiben marad. Így, ebben a formában ugyanis nem több, mint populista és demagóg sugalmazás, amely abszolút méltatlan a politikai filozófia műfajához. A miniszterelnök azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy létezik bármi olyan, amely magasabb rendű a személyes boldogságnál, az egyéni érdeknél, valamint az ezeket szolgáló üzleti megállapodásoknál. A baloldali elemzők ilyenkor Mészáros Lőrinc ingatlanvagyonát és Tiborc István terepjáróját szokták felemlegetni, amelyek enyhén szólva is elhiteltelenítik a gondolat komolyságát. A lényeg azonban nem ez. Sokkal fontosabb, hogy a közérdek, az elköteleződés és az önfeláldozás önmagukban is csupán üresen kongó, patetikus szavak, nincs mögöttük semmi. Ha Orbán csak egy percig is komolyan gondolja, hogy "a lazán szerveződő üzleti kapcsolatok" nem szolgálnak megfelelő mintául emberi kötődéseink és társadalmi viszonyaink számára, úgy érvelnie kellene a felbonthatatlan házasságok mellett és muszáj lenne kihangsúlyoznia a külföldi munkavállalás bűnös mivoltát. Nem vitás, hogy léteznek a középkorban rekedt, valódi elmebetegek, akik hajlamosak ködös eszméket előnyben részesíteni a személyes boldogság természetes igényével szemben. Orbán Viktor azonban nem ilyen. Ő pontosan tudja, hogy a konzervatív máz csak színtiszta kamu.
Természetesen semmi kivetnivaló nincs abban, ha a miniszterelnök számára az ország érdeke az első. Ez a dolga. Az is rendben van, hogy a kormányközeli média ebben támogatást nyújt. Az viszont már rém vicces, amikor Bayer Zsoltiék komplett tévéműsorokat szerveznek olyan témák köré, mint a hovatartozás kérdése. Ezekben hosszasan képesek érvelni amellett, hogy nem létezik európai identitás, ezzel szemben nemzeti identitás nagyon is. A baloldal persze pont az ellenkező nótát húzza: a nacionalizmus szerintük kerülendő, míg az európaiság kifejezetten érték. Ezek olyan szintű viták, mint az óvodásoké a homokozóban. Teljesen nyilvánvaló, hogy mindezek csupán mítoszok, ha úgy tetszik, interszubjektív valóságok. Azért van érték a magyarságtudatban - és természetesen az európiai identitásban is - mert elég sokan hiszünk ezekben. Hasonlóan ahhoz, mint amikor Barcelona szurkolónak, Aerosmith rajongónak, vagy épp kereszténynek valljuk magunkat. Világos, hogy nem lehet bensőséges kapcsolatunk minden honfitársunkkal, vagy minden Barca-drukkerrel, pláne minden Jézus-követővel. Az egyén számára csupán önmaga, s szűk szociális környezete - családja, baráti köre - az, amely kézzelfogható valóságot jelent. Minden egyéb csupán mesterséges és ködös ideológia. Amikor tehát azon rugózunk, hogy független nemzetek Európáját, avagy Európai Egyesült Államokat szeretnénk, tökéletesen felesleges erkölcsi mázzal tálalni a kérdést, mintha bármelyik álláspont morálisan magasabb szintet képviselne. Számunkra csupán egyetlen dilemma létezik: a kettő közül melyik szolgálja jobban személyes elégedettségünket. A kommunizmus évtizedei alatt boldogan feladtuk volna formális függetlenségünket, hogy egy nyugat-európai birodalomhoz tartozzunk. Ha visszarepülhetnénk 1848-ba, talán háromszor is meggondolnánk, hogy indítsunk-e szabadságharcot a Habsburgok ellen. Jól hangzik, hogy "a nemzet mindenek felett", s van abban valami patetikus emelkedettség, amikor a közérdek szentségéről szólunk. Ám ha képesek vagyunk négyszeres fizetésért pár száz kilométerrel nyugatabbra költözni, vagy ha szívesebben házasodunk egy kedélyes olasszal, mint egy mogorva hazánkfiával, úgy azonnal belátjuk, hogy mindez üres propagandalufi csupán. A globalizáció önmagában nem színtiszta áldás, és nem is színtiszta átok. Viszont megkerülhetetlen. Annyi a feladatunk, hogy kimazsolázzuk belőle mindazt, ami számunkra hasznot hajt és értéket jelent.
"Egy liberális rendszerben az a szabály, hogy mindent szabad, ami más szabadságát nem sérti. Ez az egyéni cselekvés iránytűje. Ezzel szemben az, ami most nálunk van, vagy amit most próbálunk felépíteni, egy más erkölcsi iránytűt követ, s azt mondja, visszatérve egy ismert igazsághoz, hogy amit nem akarsz, hogy neked cselekedjenek, te se cselekedd azt a másiknak. Sőt, amit azt akarod, hogy veled megcselekedjenek, te is tedd meg a másiknak." - Orbán sportot űz abból, hogy a liberális eszmét szembeállítja a kereszténységgel. Ez megint egy totálisan meddő kísérlet, a két ideológia közt egyáltalán nincs kibékíthetetlen ellentét. Ahogyan azt ő maga is kifejti, a liberalizmus a kereszténység talaján gyökerezik. Amiről viszont már nem beszél: a vallási dogmák elhagyását követően alig marad különbség e két világ közt. Az eredetileg Platóntól származó, de Jézus által is hirdetett aranyszabály és a liberális alapelv egy és ugyanaz. Ha azt szeretném, hogy tiszteljék a szabadságomat - ami egy morális minimumelvárás - úgy nekem is tisztelnem kell a másik szabadságát. Vagyis: egészen pontosan azt cselekszem, amit szeretném, hogy velem is cselekedjenek. A miniszterelnök által felemlített iránytűk precízen egyfelé mutatnak, ez a fejtegetése is színtiszta kamu.
Természetesen tudjuk, hogy mire megy ki a játék, s Orbán Viktor sem csinált titkot belőle. Pár éve - ugyanezen a fórumon - bevezetett (valójában átvett) egy szerencsétlen kifejezést, az "illiberális" jelzőt, mely már akkor is rosszul hangzott, s azóta sem vált szalonképessé. Egy jó ideje ment már a keresgélés, hogy miként lehetne megszabadulni e kínosan csengő frázistól, s úgy tűnik, most megszületett az új forma: "keresztény szabadság", jelentsen is ez bármit. Orbán pontosan tudja, hogy a politikai választás a szavak csatája, így aztán érdemes óvatosan bánni velük, hogy azok a lehető legszélesebb körben követőkre leljenek. Ez persze elég megerőltető kötéltánc. A paletta egyik oldalán szitokszónak számít a "globális" és az "internacionális", míg a másikon a "nemzeti" hangzik rosszul. Az egyiken elveszítette korábbi fényét a "liberális" jelző, a másikon az "illiberális" veri ki a biztosítékot. S bár olybá tűnik, senki sem szorgalmazza, hogy tisztázzuk a szavak tényleges jelentését - hiszen a tisztánlátás többnyire békét teremt, ebben pedig egyik fél sem érdekelt - az mindenesetre megnyugtató, hogy a "szabadság" még őrzi pozitív csengését. Orbán Viktor pedig abban bízhat, hogy még véletlenül sem kerül a közelébe olyan riporter, aki rákérdez majd, hogy a "keresztény szabadság" mitől más, mitől speciális. Mert akkor muszáj volna újfent mellébeszélnie.
