Ez az a frázis, mely mindig brutálisan kiakaszt. Amitől még ennél is jobban bepöccenek, az az, amikor a beszélgetőtársak, kommentelők, vagy akár fajsúlyos prédikátorok meggyőződéssel hangoztatják, hogy ez már csak így van; nincs mit tenni, ez a világ rendje. A szenvedély elillan, s örüljünk, ha lesz mellettünk valaki, aki meghallgat, akivel megoszthatjuk nyomorult, öreg napjainkat... Igazán kiábrándító világlátás.

A jellemző gyakorlat az, hogy nem is kell megvárni a vénség esztendőit ahhoz, hogy a perzselő lángolás alábbhagyjon. Mi több, irgalmatlanul magas azon házaspároknak az aránya, akik egy idő után már egyáltalán nem is szexelnek, vagy ha hébe-hóba mégis, karácsonyfát azért sűrűbben állítanak. Ez persze a legkevésbé sem eszményi állapot, s a többség - kimondva, vagy magába rejtve - pokolian szenved is tőle. Esther Perel szexuálterapeuta a Szeretkezés fogságban című lebilincselő könyvében e problémát járja körül, feltárva a mögöttes okokat, helyenként megoldási javaslatokat is kínálva. E kétszázhetven oldal aha-élmények végtelen sorozata. Bár nem találni benne egyetlen forradalmian új gondolatot sem, az ismert mozaikdarabkákat megvilágító erejű képpé rendezi össze.

Az elmúlt pár ezer év monogám narratívája azt a romantikus elképzelést igyekezett beleverni a fejekbe, mely szerint az összetartozás biztonságot adó köteléke mindennél fontosabb; illetve önmagában elégséges is ahhoz, hogy biztosítsa a házasság megfelelő üzemi hőfokát. Esther Perel kertelés nélkül kimondja, hogy az igazság sok esetben ennek pont az ellentéte: "Túlságosan könnyen jutunk arra a következtetésre, hogy a szexuális problémák a közelség hiányából fakadnak. Én viszont úgy gondolom, hogy az, ahogyan a közelséget létrehozzuk, csökkenti a szexuális öröm megéléséhez szükséges felszabadultságot és autonómiát. Amikor az intimitás fúzióra redukálódik, akkor nem a közelség hiánya, hanem éppen a túlzott közelség akadályozza a vágy kialakulását." Mindez azt jelenti, hogy a valódi kapcsolódás előfeltétele az elkülönülés. A vágyhoz, a szexuális izzáshoz távolság kell, szakadék kell, akár az elérhetetlenség illúziója kell. Épp ezért, akik a pólójukra nyomtatják, hogy "te vagy a másik felem", s onnantól kezdve sülve-főve együtt vannak, minden programjuk megkérdőjelezhetetlenül közös, nagy valószínűséggel épp a kapcsolatuk sírgödrét ássák. Nem véletlen, hogy a női erotikus fantáziák sorában előkelő helyen szerepel a "szex egy idegennel" című jelenet. A kidolgozott szerepjátékok valódi színpadot teremtenek ezen ábrándok megtestesüléséhez; a poligámia izgató illúzióját hozzák be a monogámia biztonságos szférájába. Nem véletlen az sem, hogy a nagy veszekedések sokszor az ágyban végződnek - a túlzott béke és harmónia unalmát megtörő viharok képesek akkora távolságot teremteni, amely a kapcsolódás iránti vágyat is újfent feléleszti. Valójában a próbaválás intézménye is erről szól: a problémákkal küzdő házasfelek időszakos különköltözése gyakran erős hiányérzetet kelt, így friss lendületet adhat az újrakezdéshez. A legtöbben ismerjük a "se veled, se nélküled" állapot szánalmas vergődését, amikor pár hét alatt tucatnyi alkalommal szakítunk ugyanazzal a szeretőnkkel, s értelemszerűen ugyanennyiszer táncolunk vissza hozzá. Ez maga az elemi ösztön; a legősibb, legmélyebb, legtisztább belső késztetésünk, melyet a csendes békeidők simán elaltatnának, ám az őrült hullámvasút nagyon is ébren tart. Az egyik barátom már kamaszkorunkban is pazarul ráérzett a vágy lelohasztásának bombabiztos módjára, s ha végérvényesen pontot kívánt tenni egy-egy kapcsolat végére, rendszerint a következő sablonszöveget húzta elő: "Nagyon közel érezlek magamhoz. Már-már olyan, mintha a testvérem lennél..." Nos, ez az, amin lehetetlen megbántódni. És ez az, amit egyikünk sem hallana szívesen.  

A szerző így fogalmaz: "Az teszi olyan nehézzé a vágy tartós fennmaradását, hogy két egymással ellentétes erő: a szabadság és elkötelezettség egyensúlyba hozását igényli. Ez tehát nemcsak lélektani vagy gyakorlati, hanem a kapcsolati rendszer egészét érintő probléma." Azt látjuk tehát, hogy a szerelem pontosan ugyanúgy működik, mint az univerzumban uralkodó, a világegyetemet összetartó legfontosabb erő, a gravitáció. Ha a tömegvonzás valamivel erősebb volna a kelleténél, a bolygók simán beleolvadnának a hozzájuk legközelebbi csillagba. Ha gyengébb, ugyancsak elhagynák keringési pályájukat, ezúttal távolodva az adott naprendszer központi csillagától. Kényes egyensúly tehát, amely pályán tartja az univerzumot alkotó égitesteket - akárcsak a szerelmeseket. Számomra egészen lenyűgöző ez az analógia, már csak azért is, mert meggyőződésem, hogy amint a fizikai térben a gravitáció a legjelentősebb kölcsönhatás, úgy a lélek dimenziójában ugyanezt a főszerepet játssza a szerelem.

Nem csupán a te + én kóros összenövése az, ami kioltja az éltető lángolást. Az altruizmus megjelenése ugyancsak pusztító lehet. Egy egészséges mértékű önzés egyszerűen elengedhetetlen ahhoz, hogy a valódi vágy szárba szökhessen. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a többség számára a család az önfeláldozás szinonimája, s még véletlenül sem az örömé. Nem is feltétlenül tehetnek róla, egyszerűen ilyen mintázatot láttak odahaza, ez ivódott be a sejtjeikbe, a tudattalanjukba. "Meséld el, hogyan szerettek, s én elmondom, hogyan szeretkezel" - állítja a szerző. "Vágyaink lélektana gyakran gyermekkori élményeink részleteiben rejlik, archeológiája pedig gyermekkorunk történetének feltárása során rajzolódik ki. Visszafejthető, hogy hol tanultunk meg szeretni és hogyan." Felnőttkori szexuális attitűdünket jelentős mértékben formálja, hogy szüleink annak idején milyen példát mutattak, s miként bántak velünk. Odafigyeltek-e szükségleteinkre, oltalmaztak-e, magukhoz öleltek-e? Megtanulhattuk-e mellettük megélni az örömöket? Az írónő elmeséli egy férfipáciense esetét, akinek az apja lelépett, elhagyta a családot. Anyja önmagát sokszorosan túlhajszolva, saját vágyait elfeledve tartotta össze a famíliát, minden tőle telhetőt megadva gyermekeinek. S hogy mi maradt meg ebben a férfiben? Mérhetetlen csodálat és tisztelet az anyja iránt, s szent elhatározás, hogy ő maga sosem válik apjához hasonló seggfejjé. Mindez akár pozitív indulócsomag is lehetne, ha nem tenné lehetetlenné erotikus kiteljesedését. Az ülések során kiderült: minél jobban szereti és tiszteli nejét, annál nehezebb számára, hogy rendesen hanyatt döntse. Egész gyermekkorában azt tanulta, hogy az érzelmi biztonsághoz az önző vágyak folyamatos kontrollálása szükséges. Miközben pontosan tudjuk: semmi sem rombolja jobban a testi szerelmet, mint amikor belső gátak nehezítik, hogy megengedjük magunknak a mámoros örömérzet luxusát. A nők jelentős hányadának az anyaság veszi el a kedvét a hancúrozástól, mondván: innentől kezdve nem lehetnek önzők, figyelmüket és törődő energiáikat a gyermekre kell fókuszálniuk. Ha ez csupán a sztenderd frigiditás fedősztorija, úgy megette a fene az égeszet, s már eleve kár volt az oltár elé vezetni a nőt. Amennyiben azonban csupán az egykori vadmacska kezd házi cicává szelídülni, úgy aligha nagy a baj. Az intelligens anyák képesek tanulni is csemetéiktől: az első időkben mindenekelőtt a féktelen, szégyentelen és ellentmondást nem tűrő mohóságot.

Esther Perel szerint a politikai korrektség levegője sem tesz jót az egészséges szexualitásnak. Való igaz: a radikális feministák és a metoo mozgalom térnyerése egy új vallásosságot hozott létre. Az elmúlt kétezer esztendő során az egyház mindvégig viszolygással tekintett a testiségre, s egészen a 20. század végéig kellett várni rá, hogy egy pápa végre kimondja a nyilvánvalót és természetes örömforrásnak nevezze. A politikai korrektség vallásának szószólóit ugyancsak hidegen hagyja az örömszerzés, számukra - pontosan úgy, akár a fanatikus keresztényeknél és muzulmánoknál - az ideológia mindent felülír. A szerző mesél egy másik pácienséről - negyvenes éveiben járó, emancipált, felelősségteljes nő, iskolapszichológus -, aki arra gerjed, ha olasz származású férje az ágyban durván bánik vele, dominálja, parancsol neki. Szimpla pszichológiai szükségletről van szó: a szex terén áll helyre életének felborult egyensúlya. Egyszerűen élvezi azt az önfeledtséget, amely a hatalom elvesztésével és a kiszolgáltatottsággal jár - szemben a kosztümös hétköznapokkal, amikor folyamatosan neki kell kézben tartania a gyeplőt. Erotikus játékaikról azonban - terapeutáján kívül - senki sem tudhat. Közvetlen és közvetett környezete is epét hányna, ha kiderülnének e pikáns kalandozások. És persze nem is elsősorban az amerikaiakra jellemző, képmutató prüdéria okán, sokkal inkább az ideológiai eltévelyedés miatt; az mégsem járja, hogy egy felvilágosult nő - pláne szabad akaratából! - alávetett szerepet játsszon a hitvesi ágyban. A szerző józan megközelítése egészen lenyűgöző: "Az agresszió, nemi erőszak, emberkereskedelem, gyermekpornográfia és gyűlölet szította bűntények kemény világában szigorúan kell hogy kezeljük a szexualitás területén megjelenő hatalmi visszaéléseket. A szexualitás poétikáját ugyanakkor nem a politikai korrektség jellemzi, mivel megjelennek benne a dominanciajátékok, a szerepcserék, az igazságtalan előnyszerzés, az ellentmondást nem tűrő követelések, a csábító manipulációk és az apró kegyetlenkedések. A feminista mozgalom és az egalitarianizmus alapvetései által formált amerikai nőknek és férfiaknak gyakran kell ellentmondásokkal szembenézniük. Attól tartanak, hogy ha a szexuális küzdőtérre bekerülnek a hatalmi egyenlőtlenségek - még ha ez két érett felnőtt egyetértésével történik is -, veszélyeztetik az emberi kapcsolatok alapját jelentő kölcsönös tiszteletet."

A spontaneitás mítosza ugyancsak gátat emel a kielégítő testiség elé. A legtöbb házasságban úgy gondolnak a szexre, hogy az majd magától megtörténik, ahogyan az a kapcsolat első pár hetében - húsz-harminc évvel korábban, dörömbölő vágyakkal, tomboló hormonokkal - ténylegesen meg is történt. A tervezést, a rákészülést sokan a munkával és a kötelességekkel kapcsolják össze és nem az ünnepvárással. A háttérben a mindannyiunkban ott szunnyadó csecsemő grandiozitása áll, aki elvárja, hogy feltétel nélkül szeressék, elfogadva olyannak, amilyen (akár ápolatlanul, sörszagúan, harminc kiló plusszal is). Ha egyszer már igent mondtunk egymásra, miért kéne újra és újra megdolgozni a másikért, a csábításért, a testi szerelemért? Hiszen az nekünk onnantól kezdve automatikusan jár, bérletet váltottunk rá...

 "A szerelem idővel szeretetté szelídül" - vallják sokan, ám szerintem e frázis csupán üres modorosság. Tisztább és őszintébb lenne úgy fogalmazni: a szerelem idővel tönkremegy, elporlad, elpárolog. Pedig tudjuk: az ember félig állat, félig isten; s a szexualitás szentsége az, amely egyszerre lakatja jól állati testünket, s emeli az égi szférákba isteni lelkünket. Igazán kár volna lemondani róla. Volt alkalmunk megtapasztalni bőven, hogy a baloldali ideológiai túlkapások - az individualizmus fölé helyezett kollektivista szemlélet; az egészséges önzést elutasító, kikényszerített önfeladás; a szabad önkifejezésre béklyót helyező politikai korrektség; valamint az alanyi jogon járó Kánaán mítosza - miféle brutális pusztítást képesek véghez vinni a társadalmi folyamatok szintjén. Számomra egyenesen jelképértékű, hogy a lehető legszűkebb körű emberi csoportosuláson - egy párkapcsolaton - belül pontosan ugyanezt a hatást gyakorolják, kinyírva a vágyat, a testiséget és ezáltal a szerelmet is.

Ahogyan a letűnőben lévő régi felekezetek is uralkodni kívántak az emberi szexualitás felett, pontosan ugyanezt teszi az új vallás is. S nemhogy csöbörből vödörbe kerülnénk, de bizonyos szemszögből még borúsabb is jelenkor. Az egyházi prüdéria nyomorult világában legalább a házasság jelentett némi mentsvárat, melyben a testi vágyak - szerencsés esetben - kielégülést nyerhettek. A 21. században pont fordított a helyzet: az erotika gyakorlatilag bárhol teret nyerhet, ám e szabadsághoz a templomi fogadalom már nem ad hozzá semmit, csupán elvesz belőle. Nem csoda, ha sokan idegenkedünk tőle. Esther Perelt idézve: "Az első házasságoknál ötven százalék a válások aránya, a második házasságoknál pedig hatvanöt százalék, és a házasságon kívüli viszonyok száma is rendkívül magas; úgy tűnik, a monogámia hajója olyan gyorsan süllyed, hogy kimenekülni sincs időnk belőle, de mi még mindig a roncsba kapaszkodunk, és elvakultan bízunk a szilárdságában." Talán ideje volna újragondolni a házasság teljes intézményét. Már csak abból a célból is, hogy a szerelem sugárzó fénye hosszútávon megmaradjon.