Nem is tudom, mikor volt rám film ekkora hatással. Nem is tudom, miért csak most néztem meg, pedig már csaknem egy éve felkerült a bakancslistámra... A szóban forgó alkotás A platform című spanyol sci-fi/thriller, mely napokra befészkelte magát az elmémbe.
A történet egy börtönben játszódik, ahol a cellák egymás fölött helyezkednek el. E kétszemélyes betonhelyiségek közepén egy téglalap alakú nyílás tátong, melynek alapvető funkciója az élelmezés megoldása. A platform valójában egy mobil tálalófelület, mely lift módjára halad végig az egyes szinteken. Mindenütt pár percet állomásozik, ez idő alatt az adott emelet lakói - a még megmaradt kínálatból - bármennyit fogyaszthatnak, de a gyomrukon kívül máshol nem tartalékolhatnak ételt. Legfelül még teljes a svédasztal, azonban lefelé haladva nem csupán a mennyiség csökken, de a tálalás is veszít eredeti varázsából, hiszen előbb-utóbb már csak a maradékokban lehet keresgélni. A legalsóbb szinteken a legreménytelenebb a helyzet: oda már ehető nemigen jut le. Tekintve, hogy mindenki egy-egy hónapot tölt az adott cellában (majd teljesen kiszámíthatatlan módon ébred új - szerencsésebb, vagy szerencsétlenebb - emeleten), a mélyben már valódi élet-halál harc folyik. Ebbe a világba csöppen a film főhőse, Goreng, hogy helyenként gyomorforgató kalandjain keresztül minket is beszippantson ez a pokolian nyomasztó fantáziavilág.
A film meglehetősen direkt és sötét társadalomkritika. Olyan képet fest, mely szerint az ember természeténél fogva aljas, és a társadalom felső régióban nemhogy magasról tesznek az alsóbb rétegekre, de még mintha szándékosan ki is akarnának tolni a szerencsétlen sorsúakkal. A főhős a 48. szinten ébred - amely cellatársa szerint egész elfogadhatónak számít - de már oda is egy szabályos disznóól érkezik. Egészen a történet végéig nem derül ki, milyen mélyen van a végállomás, vagyis hogy összesen hányan lakják e börtönt, így nem tudni biztosan, hogy a napi egy terülj-terülj asztalkám pontosan mire lenne elég. Mindazonáltal a szereplők egy részében él a hit, mely szerint megfelelő együttműködés esetén mindenkinek jutna elegendő táplálék. Természetesen a központi kérdés az, miként lehetne optimalizálni e korlátozott erőforrással működő rendszert, illetve mi lenne a morálisan helyes és elvárható magatartás a rabok részéről. Nézőként persze pontosan tudjuk a megoldást: önként vállalt mértékletesség és katonás fegyelem. Csupán annyit fogyasztani, amennyire szükségünk van; nem belezabálni mindenbe; nem hagyni pazarló maradékokat; és főként nem tönkretenni a továbbküldött fogásokat - szemben a filmben látható destruktivitással és az alsóbb szintek sorsa iránt tanúsított mélységes közömbösséggel. Hogy az adott szürreális helyzetben a szolidaritásnak ez a nagyon is elvárható mértéke megjelenik-e vagy sem, ez kizárólag a bentlakók tudati szintjének függvénye. Szent meggyőződésem, hogy a saját - meglehetősen tág - szociális környezetemben kivétel nélkül mindenki kapható volna az együttműködésre és két nap alatt a gyakorlatban is megvalósulna az optimális stratégia. Koplalásra és komolyabb lemondásra nehéz volna bárkit is rávenni, de az okos mértékletesség általános elterjesztése aligha okozna problémát.
A film ugyan kendőzetlen társadalomkritika, azonban muszáj észrevenni, hogy e fantázia szülte börtön a legkevésbé sem megfelelő modellje a szabad társadalomnak. Ez pedig azt jelenti, hogy akármilyen morális következtetésekre is jutnánk, azok - legyenek bár fennköltek és szívmelengetők -, nem feltétlenül maradnának érvényesek e kisarkított, extrém világon kívül. (A művészek és az önjelölt megváltók klasszikus trükkje, hogy szélsőséges helyzetekből kívánják levezetni a hétköznapok igazságait.) Lássuk, mik is az alapvető különbségek a mozivásznon megjelenő történet és a valóság közt!
- KISZOLGÁLTATOTTSÁG - A börtönlakók egyetlen tápanyagforrását a platform szállítja. A szabad világban a megélhetés és a boldogulás ezerféle útját járhatjuk. A való világban elsősorban az erőfeszítéseink visznek előre, míg itt a puszta véletlen dönt a társadalmi státuszokról.
- A JAVAK SZŰKÖSSÉGE - Valójában fogalmunk sincs, hogy Földünk hány emberfőt képes eltartani, s azt milyen áron. A természettudósok immár hosszú évtizedek óta kongatják a vészharangot, ám a fene se tudja, hogy a technikai fejlődés milyen új erőforrásokat és eljárásokat szállít majd a jövőben. Ezzel szemben a filmben minden bentlakó tisztában lehet azzal, hogy a közösség napi egy svédasztalnál többel aligha kalkulálhat.
- EGYMÁSRA UTALTSÁG - A rabok bármelyike tönkreteheti az együttműködés teljes rendszerét. Több százan alkotnak egyetlen sérülékeny láncot, melyben kivétel nélkül mindenkinek fegyelmezetten kell viselkednie, különben borulhat a teljes projekt. A való világban talán csak egy szívműtét ilyen kiélezett, de jóval kisebb és cizelláltabb stáb mellett.
- A PARTNERVÁLASZTÁS SZABADSÁGA - Hétköznapi létezésünk során alapvető szabadságjogunk, hogy megválasszuk azokat a társakat, partnereket, üzletfeleket, akikkel együttműködni kívánunk. E disztópikus börtöntársadalomban erre aligha van mód.
- KOMMUNIKÁCIÓ - A homo sapiens történelmének egyik legjelentősebb evolúciós mérföldkövét a tagolt beszéd kialakulása jelentette. Ez minden együttműködés alapja. A film visszarepít bennünket azokba a tudati korokba, amikor még lehetetlennek tűnt, hogy szót értsünk egymással. Ilyen tekintetben megfelelő analógiája lehet a rabszolgatartó, a feudális, vagy épp a születési kasztokra épülő rendszereknek, melyekben az egyes szintek gyakorlatilag alig érintkeznek egymással. Érezzük azért, hogy a szabad világot a legkevésbé sem jellemzi az effajta kommunikációs elszigeteltség.
Ami pedig egyenesen megmosolyogtató, az az, hogy az alkotók a kapitalista berendezkedésnek kívántak görbe tükröt állítani, miközben éppen a kollektivista világ alkalmatlanságát látjuk minden egyes filmkockán. Az üzenet világos: az ember természeténél fogva aljas, korlátolt, és együttműködésre képtelen. Bár jómagam ezt a premisszát a legkevésbé sem osztom, a gondolatjáték kedvéért fogadjuk el, hogy mégis így van. Tényleg az a nagy ötlet, hogy e semmirekellő faj tagjait kéne minél szorosabb szálakkal egymáshoz fűzni? E másfél órás alkotás minden perce éppen arról győzi meg a nézőt, hogy a mesterségesen ránk kényszerített kollektív keretek működésképtelenek! Nem inkább az individualizmust kéne támogatni, hogy az érzéketleneket, a közös étkezőasztalra vizelőket, a másik húsába marókat szabadon kivethessük magunk közül? Nem inkább az önkéntesség irányába kéne haladni, hogy az arra alkalmasak szabadon együttműködhessenek? Az alkotók persze nem hisznek sem az emberi józanságban, sem a szükség esetén spontán kialakuló szolidaritásban, sem a tudat fejlődőképességében, s pláne nem a szabadságban. A film utolsó harmadából világossá válik, hogy csupán a jóságos diktátorban hisznek, aki a kezébe veszi a dolgokat és irgalmat nem ismerő módon megteremti a saját maga által igazságosnak vélt újraelosztást. Már-már hinnénk is a forgatókönyvíróknak, ha soha a büdös életben nem tanultunk volna történelmet, és nem tudnánk biztosan, hogy a diktátorok még a korábbinál is sokkalta kegyetlenebb világot teremtenek.
Számos kritikus megfogalmazta már: A platform egy olyan film, amelyet borzasztó végignézni, mégis látni kell. Egyszerűen azért, mert hat ránk, mert elgondolkodtat. És egy dologban feltétlenül igazat lehet adni az alkotóknak: érdemes volna jobban odafigyelnünk egymásra és kimunkálnunk valamiféle hatékonyabb együttműködést. Minden egyéb azonban, amit a mozi sugall, puszta téveszme csupán. Nem igaz, hogy az ember természeténél fogva felelőtlen és aljas. A homo sapiens - egyetlen más fajhoz sem hasonlítható - evolúciós sikere éppen abból fakad, hogy a történelem során egyre magasabb szintű, egyre összehangoltabb csapatmunkára lettünk képesek. Nem igaz az sem, hogy földi mennyországunk morális szabályait a legsötétebb pokolból kéne levezetnünk. Természetesen nem igaz az sem, hogy társadalmi problémáinkat a kapitalizmus szabadsága okozza, melyre a kommunizmus rabsága jelentené az ideális választ. Az egyenlőség megteremtése sem a bőségben, sem a szélsőséges szűkösségben nem indokolt, csakis a filmbéli, mesterségesen extrém környezetben jelenthet értéket. És végül: a legkevésbé sem igaz, hogy életünknek a nagy hatalmú, agresszív, igazságteremtő Messiás várásáról kéne szólnia. Sokkal inkább nekünk kéne erős, de jámbor messiássá változnunk. Minél többünknek. Optimális esetben mindannyiunknak. Ha már pozitív üzenetet keresünk a filmben, legyen ez az útravalónk!
