Ma már tudjuk, hogy a világ teremtése nem hét nap alatt történt. Még csak nem is hét esztendő alatt. Valójában közel 14 milliárd éve tart, s aligha sejthető, mikor jön el a projektzárás időpontja. A dolgon csak bonyolít, hogy Isten a képére és hasonlatosságára teremtette az embert, aki - élve e hasonlatosság adta lehetőségeivel - maga is részt vesz a teremtés folyamatában. Többnyire lelkesen, túlfűtötten, nem ritkán világmegváltó szándékkal - az eredmény láttán azonban nem mindig tölt el bennünket a bibliai elégedettség.

Tudjuk azt is, hogy Isten - legyen szó létező entitásról, avagy csupán irodalmi metaforáról - a teremtés eszközéül az evolúciót használja. Ez annyit tesz, hogy a természetes és szexuális szelekció egy szigorú minőségellenőr módjára folyamatosan pásztázza a Földet, jutalmazva az életképes és elvetve az életképtelen megoldásokat. Az egyik legismertebb tankönyvi példa a nyírfaaraszoló esete, melynek több színváltozata is ismert. Ez a lepkefajta Nagy-Britanniában az ipari forradalom előtt elsősorban világos árnyalatában volt elterjedt. A 19. században azonban - a megnövekedett légszennyezés hatására - a nagyvárosok környékén a sötét árnyalat lett az uralkodó, hiszen a kormossá vált fákon a fekete szín segítette a rejtőzést. A 20. század elejére egyes iparcentrumok környékén már 98%-ra emelkedett a sötét egyedek részaránya, azonban 1970 után - az akkortájt bevezetett környezetvédelmi előírások hatására - ismét a világos lepkék ideje jött el, a feketék pedig azóta is erősen visszaszorulóban vannak. (Ma már azt is pontosan tudjuk, hogy a nyírfaaraszoló melanizmusért felelős génje a 17-es kromoszómáján található.) Látható tehát, hogy az evolúció nem jelent mást, mint az adott környezethez való alkalmazkodást. (Minél nagyobb a változás, annál távolabb kerülünk az eredeti állapottól, s egy idő után már egy új faj megjelenéséről beszélhetünk.) A példánkra visszatérve: nem állíthatjuk, hogy a fekete lepke fejlettebb, mint a fehér. Azt sem, hogy a fordítottja volna az igaz. Csupán annyit mondhatunk: bizonyos körülmények közt az egyik, eltérő környezetben a másik az életképesebb. 

A homo sapiens - a lepkékhez hasonlóan - maga is részt vesz az evolúció nevű társasjátékban. Tekintve azonban, hogy törvényeket alkot, morálról beszél, ideológiákat álmodik és társadalmat épít, már nem csupán a szelekciós nyomás elszenvedője, de előidézője, alakítója is egyúttal. (Arról ugyan még nincs szó, hogy belepiszkálnánk egymás génkészletébe, arról viszont annál inkább, hogy egyes társadalmi csoportok jólétét, ezáltal szaporodását és génállományának továbbörökítését erőteljesen támogatjuk, értelemszerűen más rétegek kárára.) Szemben a nyírfaaraszoló lepkével, amely eszköztelenül és passzívan elfogadja környezetét, az ember - társteremtőként - folyamatosan igyekszik formálni azt, létrehozva azt az atmoszférát, amelyhez az adott populáció tagjainak alkalmazkodását reméli. A konzervatív kormányok például jellemzően a viszonylag szabad piac hívei, a kultúrát és az életmódot tekintve viszont kifejezetten hagyományőrzők. Támogatják a történelmi egyházakat, a tradicionális művészeteket, ugyanakkor ellenzik a drogfogyasztást, az abortuszt és az eutanáziát. A baloldali eszmék hívei az életmód kérdései kapcsán általában progresszívek, ők sokkal inkább a gazdasági témákban kívánják megakasztani az evolúció kerekét. Segélyek, szociális ellátások, alapjövedelem, minimálbér, árplafonok - küllők közé erőltetett piszkavas mindegyik.

Amikor az állam pénzzel tömi a különböző egyházakat, azzal egyértelműen a vallásos attitűd továbbélését kívánja elősegíteni. Érdekes kísérlet lenne, hogy mi történne az egyes felekezetekkel, ha kizárólag piaci bevételeikből kéne fenntartaniuk magukat. A tippem az, hogy még gyorsabban haladnának az enyészet útján. Ugyanígy: amikor egy kormányzat hitet tesz a segélyezés és az alapjövedelem mellett, olyankor a felelőtlenek, a tehetségtelenek, a léhák mentalitásának átmentésén dolgozik. A konzervatívok szerint a támogatott hagyományok pozitív értéket képviselnek. A szocialisták szerint a támogatott rétegek nem tehetnek negatív vonásaikról, így megérdemlik a nagy fokú szolidaritást. Mindezekhez képest a liberális-libertárius világlátás az, amely láthatóan a leginkább tiszteli a Teremtést. Nem kíván új embert alkotni, elfogadja Isten művét úgy, ahogy van. Nem kíván ezerféle korlátot állítani az evolúció természetes útjába, csupán csendben tudomásul veszi, hogy az életképes eszmék, hitek, szokások, cégek és termékek továbbélnek, az életképtelenek pedig idővel eltűnnek. Nem dolgozik azon, hogy torz, groteszk környezetet hozzon létre, melyhez alkalmazkodni nem csupán embert próbáló, de többnyire nem is igazán érdemes; sokkal inkább annak a szabadságnak a megóvásán őrködik, amelyet kizárólag a természet alapvető törvényei kereteznek. 

Ma már tudjuk: a teremtés nem kizárólag Isten privilégiuma. A homo sapiens kapott épp elég hatalmat, eszközt és késztetést is ahhoz, hogy jelentősen kivegye részét a folyamatból. A kérdés csak az, érdemes-e szembemasírozni az isteni evolúcióval. Ami igazán bizarr, hogy mind a jobb-, mind a baloldal mély meggyőződéssel vallja: az egyedül üdvözítő úton járnak. A konzervatívoknak a tradicionális vallások pártfogolása ad muníciót e hithez. A szocialisták az elesettek és elnyomottak felkarolására hivatkozhatnak. Lehet szenvedélyes eszmecseréket folytatni annak kapcsán, hogy mindezek szükségesek-e, pozitívak-e, nélkülözhetetlenek-e. Az azonban nem lehet vita tárgya, hogy egyedül a klasszikus liberalizmus védelmezi teljes mellszélességgel az isteni teremtőelvet, a létünk minden mozzanatát mélyen meghatározó evolúciót.